Az országos főút a falun vezetett keresztül, forgalom alig volt rajta. Főútnak is csak azért hívtuk, mert a burkolata eltért a többiétől. Nem göröngyös makadám burkolata volt, hanem sima felületű. A makadám burkolatot örökösen javítgatni kellett, az útkaparó rendszeresen visszalapátolta a széttolt kavicsokat az útfelületre, és időnként végighaladt rajta az útjavító kocsi, amiből folyékony bitumen csorgott, ami egy időre összeragasztotta a kisebb-nagyobb köveket. A makadámút is nagy dolog volt! A faluban alig akadt belőle. Az utcákon a burkolatot csak a házakból odaszórt hulladék, télen elégetett, rossz minőségű szénmaradék, vagy építkezések bontási maradék képezte. A főúton többnyire csak az arra lakók közlekedtek, de ha módjuk volt, ők is kikerülték a lassú, tehenekkel, lovakkal vont szekereikkel. Gépjármű forgalom gyakorlatilag nem létezett. Nagy ritkán haladt el egy-egy teherjármű.

Tóth Jóska iskolatársam volt, az ő családjuknak érdekes módon nem volt ragadványnevük, vélhetően azért, mert nemrég költöztek a faluba. Ők egyszerűen a „Tóthék” voltak. A főút mellett vásároltak házat, a tornyos iskolától nem messzire. Jóskának mi, gyerekek adtunk ragadványnevet. Fütyis Jóskának neveztük el, mert örökké a fütyijével volt elfoglalva, azt húzogatta. Nem haragudott a név miatt, elfogadta. Ami igaz, azt előbb-utóbb tudomásul kell venni! Ő is kijárt velünk a mezőre, velünk jött a patakra horgászni, fürdeni.

Az egyik nap folytonos, hosszantartó motorzaj verte föl a falu csendjét. Hamar elterjedt a híre, hogy tankok vonulnak a főúton, végtelen hosszú sorban. Amilyen gyorsan híre ment az eseménynek, olyan gyorsan rohantunk mi, gyerekek megnézni az ismeretlen járműveket. Az idősebb fiúk már mondtak egyet s mást a tankokról, ők a háború alatt már láttak tankokat, de csak messziről nézve. A fiatalabbaknak, pedig újdonság volt látványuk. Ott álltunk a vonuló tankok közelében a járdán, leültünk az árokpartra, és szagoltuk a belőlük kiáramló sötét, sűrű füstöt. A közelben lévő hirtelen kanyarban fölszántották az útburkolatot, mély gödröt ástak a lánctalpak.

Egyszer csak hirtelen megállt a sor. Kiderült, hogy az egyik tank fölmondta a szolgálatot. Nem tudták újraindítani. Szerelőt kerestek, aki nem lehetett más, mint Gyuricza bácsi a géplakatos, aki mindenhez értett, és meg is tudta magát a konvoj parancsnokával értetni. Az első világháborúban, meg a másodikban is katonáskodott, megtanult oroszul. Oroszok voltak hát, akkor derült ki számunkra is kilétük. Gyuricza bácsinak az volt a kívánsága, hogy vigyék a műhelyébe a lerobbant tankot, csak ott tud valamit kezdeni vele. Így is történt. Odavontatták a járművet, mi meg mentünk figyelni, mit kezd a tankkal Gyuricza bácsi. Máskor is voltunk nála, nemhogy eltűrt bennünket, hanem szívesen el is magyarázta azt, amit éppen végzett.

Csörlővel nyitották ki a tank vastag, páncélozott motorházfedelét. Gyuricza bácsi, mint máskor is, sorba vette a lehetséges hibaforrásokat, és hamarosan megállapította, nem a tankmotor, hanem az indítómotor romlott el, ami tulajdonképpen egy autómotor volt. Ennek a rendbetétele nem okozott gondot. A javítás ideje alatt fölnyílott egy-egy tankfedél, és előbújtak a benn rejtőzők. Mindegyikük fiatal, szőke, meg feketehajú, kopaszra nyírt fejű kiskatona volt, Már két éve én is tanultam oroszul, annyit értettem, hogy azt kérdezték tőlünk, messze van még a tengerig? Csodálkozva válaszoltam, hogy Magyarországon vannak, és errefelé nincs semmiféle tenger, hacsak nem a magyar tenger a Balaton, de az is egy kicsit arrébb van.

Ennyit beszéltünk, mert Gyuricza bácsi hamar elkészült a munkával, a megjavított tank újból beállt a sorba, és a konvoj indulhatott Bubapest felé. Nem tudtuk miért, de Gyuricza bácsi a fogai között sziszegve mondogatta, ha nem kényszerítik rá, nem javítja meg a gépet az úristennek sem. A parancsnoki dzsip őrült sebességgel hajtott a konvojjal ellentétes irányban, akkor találkoztunk vele ismét, amikor már az összes tank elhaladt előttünk. A sort ez a dzsip zárta.

A tornyos iskola előtt egy kisebb csoportosulást vettünk észre, kíváncsiságból odamentünk. Nagyon szomorú dolog történt. Ott feküdt Tóth Jóska a földön, holtan. Az orvosi segítség későn érkezett, meghalt. Az a parancsnoki dzsip gázolta el, amelyiket nemrég láttunk hátrafelé száguldani.

Jóska a házuk előtt, az akkor még álló tankok között akart az országút túloldalára, a szomszédhoz átmenni. Édesanyja küldte, hogy az ebédhez kérjen kölcsönbe valami hozzávalót, mert az övék elfogyott. Ki gondolta volna, hogy a baj akkor érkezik, amikor nem is várják.

Tóth Jóska csak tíz éves, figyelmetlen gyerek volt.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai