Miután fölengedett a fagy, és esőre váltott az idő, az úttest merő sártengerré változott, nem volt semmi burkolata. Mi nagyon szerettük ezt az időszakot. Az iskolából jövet a sárban cuppogtunk. Egyik gyerek a másik után caflatott a csizmaszárig érő latyakban. Gyakran előfordult, hogy egyensúlyunkat vesztve a lábunk kicsúszott a csizmánkból, és inkább beleléptünk a sárba, minthogy az iskolás holmi is sáros legyen, azért fenyítés járt. Könnyen előfordulhatott ez az állapot, hiszen a csizmák nem voltak méretesek. Mindenki nagyobbat kapott a szülőktől, vagy azért, mert az idősebbik testvér csizmáját örökölte, vagy előrelátásból. Majd belenő a gyerek, nem kell évente újat venni! Volt olyan is közöttünk, aki az édesapja régi csizmáját hordta, annyi kapcát tekerve a lábára, hogy járni tudjon benne.

Iskola után az öcsémért mentem a bölcsödébe, később az óvodába. Mikor már tudtam biciklizni előbb hazafelé vettem az utam, és a biciklivel mentem érte. A miénk női kerékpár volt, a gyerek a csomagtartón a hátam mögött ült, a derekamba kapaszkodott. Persze biciklivel sem kerültem el a pocsolyákat, a sarat, már csak azért sem, mert a jobbik út, a kevésbé sáros rövidebb volt, és én nagyon szerettem biciklizni.

Egyszer váratlan helyzet adódott, olyan utat választottam, ahol nagy teherautók szállították rakományukat a vasútra. Amikor a vizes részhez értem, gondolkodás nélkül belehajtottam. Meglepetésemre a vizes latyak egyre mélyebb lett, először kerékabroncsig ért, aztán már a küllőket is elérte, egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyedtünk, és elfogyott az erőm, nem voltam képes tovább hajtani a biciklit. A lábam lecsúszott a pedálról, beléptem a latyakba, az öcsém kénytelen volt elengedni a derekam, és biciklistől belefordult a sárba. Ijedtében, ösztönszerűen az ülés rugójába kapaszkodott, a fejét magasra emelte, de teljes testével megmártózott a fekete tejfölben. Nagy nehezen talpra állítottam a biciklit, és toltam hazáig. Mikor hazaértünk az öcsémet megitattam, megetettem, gyorsan elkészítettem az aznap kapott házi feladatot, az öcsémet bezártam a fáskamrába, és irány ki a gyepre játszani.

Érdekes módon, amikor Édesanyánk megtudta mi is történt, miért vagyunk mindketten sárosak, még enyhe fenyítést sem kaptam. Nem tőlem tudta meg Édesanya az igazat, hanem az öcsémtől. Nagyot csalódtam benne. Fiú létére, nemcsak ez alkalommal, hanem már korábban is, ha valamit nem akartam szüleim tudomására hozni, őtőle megtudtak mindent, a legapróbb részletekig. Ezért zártam őt a fáskamrába!

Most, amikor írom ezt a fejezetet, április elseje van. Fontos időpont volt ez a számunkra, mert április elsejétől engedték meg a szülők, hogy mezítláb járhassunk kinn az utcán. Mezítláb az iskolába csak májustól mehettünk. Máig sem tudom miért volt ez a megkülönböztetés, de így volt. Igaz, akkor már a jó időtől porzott az út, nagyon jó volt a meleg porban gázolni. Örültünk, hogy lekerült lábunkról a téli lábbeli.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai