Velem mindig történik valami…Forgalmista akartam lenni, aztán nem az lett belőlem. A forgalmistának tekintélye volt, meg állandó munkahelye. Gyerekként megcsodáltam nem egyszer, amikor kiállt, várta az érkező szerelvényt, aztán az ő engedélyével mehetett tovább a személyvonat. Olyan előkelő volt a piros, kemény kalapjában. Mikor átszöktem, és kérdezték, mit akarok magammal kezdeni, természetes volt a válaszom, forgalmista akarok lenni. A visszacsatolt, majd újból elvett Csallóközben laktam, de nem tudtam volna tovább tanulni, azért szöktem át negyvenötben, tizenöt évesen. A szüleimet aztán átrakták a határon, mindenük odaveszett, pedig az öt gyerek mellett felépített ház, az istálló, a föld nagyon kellett az élethez. Itt egy kitelepített svábnak a házát kaptuk meg. A forgalmistát hat hónap alatt kiképzik, ne az legyen, legyen vegyész. Ezt javasolták, így aztán az is lettem, pedig nagyon nehéz volt az első két év Veszprémben. A trigonometria, azt nem tanultam korábban, nem egyszer megviccelt, de megálltam a helyem. Mérőállomásra kerültem, a TSZ-ek földjein végezetem a méréseket, aszerint hajtották aztán végre a vegyszerezést. Soha nem is volt más munkahelyem. A feleségem ékszerész lett a gimnáziumával, most is javítgat még ismerősöknek elszakadt karkötőket, láncokat. Éppen rosszkor lettem nyugdíjas, a rendszerváltáskor kétezer forinttal nyugdíjaztak, most száznegyvenem van. Vehettem volna új autót, spórolósan éltünk, de minek, az öreg Oktávia is elvisz a szőlőbe, igaz nem is szőlő, hanem gyümölcsös. Onnan hozom a cseresznyét. Ugye nem baj, hogy becsöngettem, a szomszédja biztatott, talán vesznek. Leszedem, aztán így kilónként eladom, piacozni nem ülnék ki, azt hiszem, restellném a dolgot, meg akkor egyszerre kellene sokat szednem, de azt már nem bírom. Ha billeg alattam a létra, nagyon nehezen tartom meg magam, elfáradok. A feleségem nem akarom terhelni, eldolgozgat otthon. A testvéreim elhaltak, a bátyám hentes volt, de nem fékezte magát, infarktus végzett vele, a többiek is elmentek, én maradtam, meg a feleségem. Orvos lett mind a három gyerekünk, nem volt sok gond velük, a legidősebb, a nagyobbik lány szorgalmas volt, a többieket is magával húzta. Hét unokám van, négy a fiaméknál, az USA-ban élnek, a felesége is orvos, székesfehérvári. Megyek föl elébük, most jönnek látogatóba, ilyen alkalmakkor, az első kézfogásnál a markába csúsztatom a lakásbérlet jövedelmét. Panelt vettünk nekik az induláshoz, azt, ha viszik, kiadom. Ne kelljen itt váltaniuk dollárt felárral. Nem jönnek le hozzánk a felesége miatt. A kisebbnél egy, a nagyobb lányomnál két gyermek van, egyik már orvos, a másik annak tanul, a harmadik még gimnazista. Még lehet, az is orvosnak megy, jó fejű. Mindig mondják, ne én szedjem a cseresznyét, de nem jönnek. Befőzünk a két lánynak, persze magunknak is, kár lenne a fán hagyni, úgyis elverte a jég az idén, kevés is jut eladásra. Ugye föltartottam? Ne haragudjon, elmegyek mindjárt, de magával még nem találkoztam, Varga vagyok, Varga László. Szép családja van, búcsúztam tőle.

Velem mindig történik valami…Egy kéz nyúlt felém, furcsállottam, balkéz volt. Ezt onnan vettem észre, hogy a hüvelykujj baloldalt helyezkedett el. Vastag, vörhenyes, puha kézfej, mit tegyek? Önkéntelenül, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek mindkét kezemmel megragadtam, és egy csókot leheltem rá. Teljesen kifáradtan érkeztem, körbejártam többször is a várost. A meredek részeken éppen ugyanúgy, mint a szélesebb utakon, ahol embereket láttam, feléjük indultam és bármilyen sietősen is haladtak igyekeztem utolérni őket, mindenáron. Meg kell mutatnom, mit is tartok a kezemben, hiszen miattuk fáradok reggel óta, akkor vettem át a súlyos, talán márványból készült szobrot. Parancsnak éreztem a szobor átvételét, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy megtagadom, noha nem készültem semmi ilyenre akkor, amikor elindultam otthonról. A szobor majdhogy meghaladta az erőmet. Két kézzel szorítottam, egyik kezemmel alulról tartottam, amíg a másikkal balanszíroztam, ki ne essen a kezemből, le ne essen a földre, a parancsot teljesítem, úgy éreztem, mindenkinek látnia kell, amit cipelek. Először magam sem tudtam, mit szorongatok, aztán egy idő után, amikor egy pillanatra senkit nem láttam, és lassabban haladhattam, megszemléltem a szobrot. A Pietá kicsinyített mását tartottam, szorítottam. Igen ez a csodás michelangelói szobor mása! Egy eltérést vettem észre, Mária fején a mi szent koronánkat, a lecsüngő láncocskák, a függők nélkül. Ennyi időm maradt, mert ismét föltűnt valaki, a kötelesség szólított. Kiabálni akartam, emberek, gyertek ide hozzám, ne kelljen utánatok sietnem, nehéz a terhem, de nem jött ki szó a számon. Megnémultam talán, vagy kiáltok, de nem hallják meg kiáltásomat? Siettem tovább, utolértem az elsőt, ismét feléje nyújtottam a szobrot, elfordult, aztán meggondolta magát, megállt egy pillanatra, a pillantása ráesett a szoborra, én megnyugodtam, és haladtam a következő felé. Az utcák egyre népesebbek lettek, ahogy a nap haladt előre úgy szaporodott az emberek száma, és nekem egyre több embernek kellett a szobrot mutatnom. Már nem tudtam arra figyelni, hogyan reagálnak mutogatásomra, csak lássák, lássa mindenki, akivel találkozom a szobromat. Érdekes módon, ahogy telt az idő, sietségem, szapora lépéseim ellenére nemhogy fáradtabb lettem volna, hanem egyre könnyebbnek éreztem a szobrot. A meredekebb, szűkebb utcákra is egyre gyakrabban fölsiettem, akár egy ember kedvéért is, és bírtam! Annak ellenére, hogy semmit nem reggeliztem, és a Nap már a delelőt is túlhaladta, egyre csak mentem, és élveztem a gyaloglást, az utána-sietést, néha már futottam is, fél kezemmel megtartottam a reggel még nehéznek talált szoborterhet. Öröm töltött el, kibírom estig. De mit teszek a szoborral, kinek adom oda, arra sem emlékszem kitől kaptam, és hol találom majd meg az adományozót. Igen adományozót, mert hálásnak éreztem magam. Tűnődésemet az este zárta le, az elém tartott kéz, már emlékszem, a jobb kézben hosszú pásztorbot volt, a szobor a leheletnél könnyebbé, lélekké vált, és fölszállt a magasba, az Égbe!

Sorba szedve: 1. Az élet nem igazságos,  de ennek ellenére jó., 2.,  Ha tanácstalan vagy,  tegyél csak egy kis lépést., 3.,  Az élet túl rövid,  hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold., 4.,  A munkád nem ápol majd ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik majd,  tartsd velük a kapcsolatot., 5.,  Minden hónapban fizesd be a bankkártyáid számláit., 6.,  Nem kell,  hogy mindig minden vitát megnyerj,  fogadd el,  ha nem értetek egyet., 7.,  Sírj valakivel,  jobb,  mint ha egyedül teszed., 8.,  Haragudhatsz istenre,  elviseli., 9.,  Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra., 10.,  Ha a csokiról van szó,  hiábavaló az ellenállás., 11.,  Békélj meg a múltaddal,  hogy a jelent ne ronthassa el., 12.,  Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt., 13.,  Ne hasonlítsd az életed másokéhoz,  nem tudhatod,  hogy az ő útjuk miről szól., 14.,  Ha egy kapcsolatnak titokban kell lennie,  te ne legyél a kapcsolatban., 15.,  Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt,  de ne aggódj,  isten nem pislog., 16.,  Vegyél mély lélegzetet,  megnyugtatja az elmét., 17.,  Szabadulj meg mindentől,  ami nem hasznos,  szép vagy boldogító., 18.,  Ami nem öl meg,  az valóban erősebbé tesz., 19.,  Sosem késő,  hogy boldog gyermekkorod legyen,  de a második már csak tőled függ és senki mástól., 20.,  Amikor azért kell küzdeni,  amire igazán vágysz,  soha ne add fel., 21.,  Gyújtsd meg a gyertyákat,  használd a szebb ágyneműt,  vedd fel a drága fehérneműd; ne tartogasd különleges alkalmakra,  a ma különleges., 22.,  Készülj fel mindenre,  majd sodródj az árral., 23.,  Légy különös most,  ne várd meg az öregkort,  hogy lilát hordj., 24.,  A legfontosabb nemiszerv az agy., 25.,  Csak te felelsz a saját boldogságodért., 26.,  Minden csapást az alapján ítélj meg,  hogy öt év múlva számítani fog-e., 27.,  Mindig az életet válaszd., 28.,  Mindenkinek mindent bocsáss meg., 29.,  Hogy más mit gondol rólad,  az nem tartozik rád., 30.,  Az idő majdnem mindent meggyógyít,  adj neki egy kis időt., 31.,  Bármilyen jó vagy rossz a helyzet,  meg fog változni., 32.,  Nem kell magad túl komolyan venni,  senki más sem teszi., 33.,  Higgy a csodákban., 34.,  Isten isten miatt szeret,  nem azért aki vagy,  vagy amit tettél., 35.,  Ne vizsgáld felül az életet,  jelenj meg és hozd ki belőle amit lehet., 36.,  Az öregedés még mindig jobb,  mint fiatalon meghalni., 37.,  A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van., 38.,  Végül csak az számít,  hogy szerettél., 39.,  Minden nap menj ki,  ott történnek a csodák., 40.,  Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is megnézhetnénk,  beérnénk a sajátunkkal., 41.,  Az irigység időpazarlás,  megvan mindened ami kell., 42.,  A legjobb még csak most jön., 43.,  Mindegy hogy érzed magad,  kelj fel,  öltözz fel és jelenj meg., 44.,  Engedj., 45.,  Az élet nem masnival jön,  de mégis ajándék. … és nem rangsorolva!

Velem mindig történik valami…Hol a slusszkulcs, kotorászom a zsebeimben, nem találom. Már arra gondoltam idefelé jövet elvesztettem, amikor eszembe jutott, hiszen már megkíséreltem kinyitni az ajtót, de nem működött a központi zár, ezért közvetlenül a kulccsal próbálkoztam tovább, benne lesz a zárban. Úgy volt, odanyúltam, forgattam balra aztán jobbra, amikor egy férfihang szólt rám. Hagyjam békén az autóját, baj lesz belőle. Miről beszél, csodálkoztam rá, hiszen ez nem az ön autója, egy jó ismerősömé szóltam vissza, a világ legtermészetesebb hangján. Rendőrt hívok, ha nem távozik, folytatta a férfi, kissé határozottabban, mint az előbb, ez az én kocsim. A társa hová ment, aki az imént még itt volt magával, föl akarták törni a kocsimat! Nem a társam, egy kéregető kísérletezett, adjak neki hetven forintot, a mamát szeretné telefonon hívni, Kaposváron lakik. Ezt mindenki mondhatja, láttam cigányember volt az illető. Kérem, higgye el, nem hozzám tartozott, még a cetlije is itt van a kezemben a telefonszám rájegyezve, 82-es irányítószám, nézze csak. Nem adtam pénzt, de fölajánlottam fölhívom a mobilommal a számot, beszélhet a mamával. Meg is tettem, az ajtózárba helyeztem a kulcsot, amikor megszólított, segítsek rajta. Megmutatom a hívást, benne van a készülékben, tessék, nézze! És mi van a kulccsal, miért próbálkozott, firtatta tovább az ügyet. Suzuki a kocsi, nemde, sötétzöld, nemde, és az ismerősömé, láthatja a rózsaszín kiegészítőket, nemde, vettem kezembe a kezdeményezést. Azonnal hívom az illetőt, a Társaságunk elnök asszonyáról van szó, ha nem hisz nekem. Jó pár napja megrántotta a derekát, ezúttal pedig, amint elmesélte -még a Honvéd Kórházból-, idős édesanyjával jöttek a Forrás üzletházba, valamit, nem tudom mit vásárolni, beálltak a parkolóba, az édesanyja megbotlott, elesett, és ő nem tudta megakadályozni fájó dereka miatt az esést, mindketten földre zuhantak. Következménye aztán Édesanyja kartörése és az ő bokaszalag rándulása. Miután fölhívott, jobb híján engem -a gipszeléssel még el sem készültek-, fölajánlottam segítségem. Ha már otthon vannak, elmegyek a kocsi kulcsért, és hazaviszem az autóját, nem ajánlatos kinn, és főleg itt éjszakáztatni. Hát ezért nyitogatom az ajtót, de azonnal hívom a mobilomon. Jó kis mese! Higgye el nem az, ez az ő kocsija, már ültem benne, igaz nem néztem rózsaszinűek az üléspárnák vagy sem, akkor este volt. Hosszabb időbe telt, amíg kicsörögtem, nem volt kézben a készüléke, időbe telt, míg eljutott hozzá, és kézbe vehette. Fennhangon beszéltem, hallja az idegen, igazam van. Ildikó itt van egy illető mellettem, állítja, az ő kocsiját nyitogatom, igaz sikertelenül. Ugye sötétzöld Suzuki a kocsid, és … a rendszámod! Micsoda, nem, hanem? Rák nem vörösebb, mint én lettem hirtelen. Ezüstszürke és …a rendszámom, válaszolta. És hol áll az autó?

Nem ott, hanem –mindketten arra fordultunk- a telefonfülkénél. Akkor hát hiába próbálkoztam, se távműködtetéssel, se kulccsal. Hiába! A kocsi tulajdonosa, csúnyán nézve, de utamra engedett. Velem ne próbálkozzon máskorral búcsúzott.

Velem mindig történik valami...Na, nem azonnal csak otthon esett le. Délután kettőre a Zepter-hez mentem bemutatóra, régi munkatársnőm hívott. Megértettem, eredményeket kell fölmutatnia, előre igyekszik, a termékreklám fontos eleme egyébként kiegészítő tevékenységének. A helyi Zepter-igazgató segített eligazodnom, kiderítette: délelőttre hívtak meg. Pedig nagyon igyekeztem, ruhát sem váltottam. Farmercipő, az a lapos talpú, fehér-gyűrött farmernadrág, piros póló, a jobb karján ország-címerünkkel, farmerkabát karomon, és amíg ideje engedte, beszélgettünk. Irodája falai telis-teli elismerő oklevelekkel, háta mögött, a karosszékben ülőtől jól kivehető magasságban, hogy lám, igazgató vagyok. Elárulta nagyon sokat dolgozott, amíg följutott a magas polcra. És maga? Én is igazgató voltam, aztán privatizáltak bennünket, elvitték Budapestre a munkámat, én meg itthon maradtam. Ki húzta a hasznot, kérdezett a lényegre. A Horn, a Csepi, a Suchmann, a Kocsis, ők voltak döntési helyzetben, válaszoltam. Neki a nevek semmit nem jelentettek. Kérdezett, válaszoltam, és megmondtam azt is nem tőkeemelés, államilag garantált profittal cégvásárlás történt. Telefon, elsietett, előttem ment ki az ajtón, igen igazgató jelenleg, én csak idősebb, senki sem vagyok, minek ide udvariasság, előzékenység, előre-engedés. A portásnak elrebegtem véleményem, egyetértett velem, korábban ő is volt alkusz, nevem hallatára elárulta nálam is volt a Rákóczi úti központban, anno, most már egészen biztos a dolgában, miután bemutatkoztunk egymásnak. Tegnap volt nemzeti ünnepünk, március 15. Senkin egy kokárda! Egy lány farmerjének fenekén amerikai zászlót diszeltetett. Kifelé jövet a Konzum-sarkon asztalka, mögötte magas fiatalember, éppen egy hölgyismerősével íratott alá papirost, név, személyi szám, aláírás. Nem írod alá még egyszer? Fölhajtotta az iménti lapot, az alatta lévőre a leányzó alábiggyesztette még egyszer nevét. Cigányasszony jött, vele három plusz lapot íratott alá, biankó. Én nem akarok aláírni, nézelődöm, de szívesen készítenék egy fényképet kegyedről. „Nem vagyok nő, személyes jogaimmal élve nem engedem, sok rendőr barátom van, és bokszoló. A bokszolók mindjárt itt lesznek, menjen innen! Nem, én még maradok, az épületet csak lefotózhatom? Tűnjön el!” A csapzott hajú, borotválatlan, cingár telefonált. Az asztalhoz újabb, barátságosabb fiatal érkezett. „Ne korlátozzanak a személyi szabadságomban! ??? Három helyett hat hónap lett a próbaidő, és az alatt nem mehetek szabira. ??? Nem jobb, hogy három helyett hat hónapja lett, hogy megismerjék jobban alkalmasságát, amit ön természetesen bizonyítani akar? De előfordulhat, hogy beteg leszek, beteg lesz az anyám, akkor mi van?” Megvakarta pattanását, letörölte kékszínű ingujjával. „Én meg nem mehetek csak pénzért egyetemre”, szólott egy ácsorgó fiatal. Megpróbálták már a felvételit? Még nem jutottam odáig! Fényképet az asztalról készítettem mobilommal, a haragos fiú elhajtott a biankó lapokkal, valahová, én pedig odaadtam biankó a kékingesnek írásaimat: drpetreandras.info. Ő talán megérti, amit mi föléltünk, apukájával együtt, nekik kell rendbe hozni, munkával. Mint a zepteres, vagy a portás, vagy jómagam, és fölsoroltam, hogy tudja, nem takarózom: Mérnök, gazdasági szakmérnök, euromérnök, euromenedzser, nyelveket ismerő, mindmáig a civil közösségért tevő ember vagyok e Hazában. Biankó aláírásokat gyűjtők, rendőr-fenyegetések, gombafertőzött orrú bokszolók, és jóravaló fiatalokkal, idősebbekkel együtt. Hazudni, aláírást csalni, tanulni kell. Mindmáig tanítják? A csalást elősegítő fiatalurat pedig keresem, addig, amíg élek. Még jó a memóriám. Ja, a kegyed megszólítást otthonról hoztam, akkor még a férfiakat is lehetett ily módon megszólítani. Változó a világ, a viselkedés, az ismeret, a tudás pedig: Ott az asztalnál nem, később lehet nekik is leesik: a „Tantusz”.

Velem mindig történik valami…Jegy nélkül szálltál a buszra, szóltam hangosan. A megszólított elvörösödött, ő az első ajtón, én a másodikon igyekeztem befelé, hogy még másoknak is jusson állóhely, az ülések már foglaltak voltak. Elmúltam hatvanöt, ingyen utazhatok tudta meg a harmincas járat jó néhány utasa, hogy dr. Lukács orvosprofesszor bizony elmúlt hatvanöt éves. Kölcsönösen tiszteljük egymást. Ő eltávolította haszontalan epehólyagomat, én saját szakterületem tanácsait osztogattam neki, és mindezen túl is remekül elbeszélgettünk, ha úgy hozta a sors, hogy összefutottunk. Most is, hol másutt, mint a harmincason üdvözöltük egymást úgy négyméteres távolságból, mivel az utasokat nem érdekelhette életkora, egyszer már elsütöttem szándékolt kérdésem, őszinte tekintettel érdeklődtem, merre visz az útja, érdemes-e közelebb férkőznünk egymáshoz. Elmondta. Én is elmondtam neki, az utasok füle hallatára, hogy a mérőhitelesítő állomásra megyek, nem hiszek vérnyomásmérőmnek, tudni szeretném használható, vagy újat kell vásárolnom. Tudod, a bájpasszom óta sztenteltek is, hétfőn kontroll, nehogy ismét orvos-effektusra fogjuk itthon alacsonyabb, a kontrollon magasabb mért értékeket, ezúttal biztosra szeretnék menni. Akkor te előbb szállsz le, ugye, kérdezte. Még időben szóltál, szervusz, és egy lépéssel közelebb tolakodtam az ajtóhoz. Nyomd meg a gombot, légy szíves szólított meg valaki, vagyis Gizus. Nahát, örültem meg, és hogy vagy kérdésére elkezdtem mesélni, amit az imént dr. Lukács professzornak elmondtam. Hallottam, te hogy vagy, hangsúlyozta? Gizussal, ezt ő állítja, mindig télen találkozom. Biztosan igaza van, most is itt a leesett hatalmas hótömeg, a Tél közepén-végén, és lám találkozom vele. Gyógytornász, az óta ismerem, hogy Pécsre költöztem, vagyis több évtizede. Gizus nem szép, nem is törődik e ténnyel, nem festi magát, egyedülálló, férj nélkül maradt. Állítólag volt kérője, ő elutasította, merthogy gyermekkori bénulása következtében sánta, ne legyen e tény ok a későbbiekben válásra. Ki tudja igaza volt, vagy sem, a tény, tény maradt. Másfeles panel lakásába menhelyi lány gyermeket fogadott, akit fölnevelt, férjhez adott, pontosabban kiházasított, és ma már háromgyermekes nagymama. Lányát nyugdíjából ma is segíti, nőnek az unokák. Gizus mindent tud rólam, tekintettel arra, hogy feleségemmel együtt dolgozott a klinikán. Jó volt a közösség, mind a mai napig régebbiek, újabbak évente összejönnek, és pletykálnak, ami nagyon hasznos dolog, mert mindenki tud mindenki másról mindent. Gizus tehát ismeri sorsomat, kérdése őszinte volt, mit is tudnék közölni vele, merengtem el egy pillanatig. Elég régóta azon töröm a fejem, miért is nem hagyjuk az embereket sorsukra? Mi végre élünk segítségre szorulva? Gizus rám nézett. Ő a mai napig, hetven fölött járja az elesetteket valamelyik jótékony szervezet munkatársaként. Biztosan ezúttal is valakihez igyekszik rossz lábával még lassabban, a nagy hó-zuhatag után, le nem járt utakon ide-oda csúszkálva.

Segíthetek a leszállásnál? Nem! Aztán ennyit mondott: Másért, szia András!