Velem mindig történik valami…Számomra nincs Szilveszter, nem azért, mert nincs december 31. , hanem azért, mert rájöttem, hogy minden nap egy új évnek a kezdete, ugyanis a napok teltével minden nap lezárul egy év, a megelőző 365, vagy 366 nap, ha szökőév van. Az Idő zavartalanul telik, a periodicitást bármihez mérhetjük mi, akik nem vagyunk a globális világon kívül rekedtek. Régen, ha érett az alma Nyár volt, vagy Ősz, ha a paradicsom termőre fordult, Ősz volt. Most paprikát, paradicsomot árulnak az üzletekben. Akkor Nyár van, vagy Ősz, mikor a naptár szerint decembert jegyzünk? Tegnap galambjaink helyébe feketerigó hím került, csapdába esett, és elfoglalhatta a nagy kalitkát, a madárházat, amit nemrég hagytak el galambjaink. Szegényeket elrabolták. A hímhez egy tojó is kell. Egész nap, amíg unokám itt volt, azon izgultunk esne a csapdába egy belőlük, de nem esett, reggel kiengedtem a hímet, örömében olyan mesze repült, hogy nem tudtam a szemeimmel követni, biztosan más tájra költözött a megpróbáltatások után. Rettenetes éjszakám a lefekvéssel kezdődött. Két napja lányoméknál, tegnap fiaméknál voltunk estebéden, vacsorán. Néhány hónapja reformkonyhán élnek, pontosan nem ismerem a konyhát, de remek dolgok kerülnek ki a nők kezei alól. A kétnapos „reform” megtette a hatását, nem igen kívánkoztam lefeküdni, tele voltam a finomságokkal. Vártam, hogy megrokkanjanak, de nem nagyon akartak. Éjfél elmúlt! Biztonság kedvéért duplán fogyasztottam nyugtató szereimből, legyen valóban nyugodt az éjszaka. Nem jött álom a szememre, olvastam a FLOW-t, meg a KREATIVITY-t Csíkszentmihályitól. Ha Bill Clintonnak kedves volt a szerzemény, nekem is az, gondoltam. Nem így volt! Mert olvastatta magát, csupa olyan dolgokat ír, amit mindannyian tudunk: akkor boldog az ember, mármint az átlagos, ha azt tesz, amihez kedve van. Elaludtam. Álmomban kedvencem, Liszt Ferenc, könnyített darabját próbálgattam, de nem emlékeztem, mikor következnek a szűkített tercek után a szeptimmel bővített akkordok a kíséretben. Fölébredtem! Elővettem a kottát, újból feltúráztam az agyam, mire megjegyeztem ismét a helyes sorrendet. Bevettem még egy adag nyugtatót, hogy ismét kellemes álomba merüljek. Álmomban szörnyű dolog történt velem, azt álmodtam, hogy gyerek vagyok és bepisilek, ha nem kelek föl azonnal. Nem tudtam elég gyorsan fölocsúdni, félálomban botorkálva értem el lakásunk legkisebb helységét, majd pizsamát cseréltem. Későn és fáradtan ébredtem. A csiga mozgása rohanás, izmaim úgy feszültek, mintha túráztam volna egy teljes napon át, erőltetett, katonai menetben. Ma egész nap lazítani fogok, csak a madárcsapdát fogom figyelni, sütkérezem a zárt, üveges verandán, és olvasgatom Csíkszetmihályi FLOW-ját, hogy boldogságom még teljesebbé váljon.
És nem érdekel, hogy december hányadika van, szép napra ébredtem, azoknak pedig, akik nem a napokat számolgatják, hanem az éveket Szép Új Világot, pardon, Esztendőt kívánok!
Primaprimisszia
Velem mindig történik valami…Sándor tehetséges fiatalember volt, talán KISZ tag is, erről nem nyilatkozik, és elkezdett skálázni. Megépítették számára a SKÁLA áruházat, még tehetségesebb fiatalokkal vette körül magát, talán ők is KISZ tagok voltak, de ez nem számít. A tehetség, tagságon kívüli adomány, tagsággal együtt csak jó ajánlólevél. A skálázás befutott, nem tudni mibe került, nyereséges volt, vagy sem. Sándor megunta és pályát változtatott, berepült a bankvilágba, mert ott még több pénzzel foglalkoznak, és abból a vezető munkatársak félretehetnek, hogy adandó alkalommal fölhasználhassák. Sándor nincs a postabanki VIP listán, még kezesként sem, tehát már elég sok pénze gyűlt össze. Építőipari céget alapított, az első beruházásokhoz, talán magának juttatott forrást jó kamatlábas hitellel. Mint mindig időben tudomást szerzett róla, mivel érdemes aktuálisan foglalkozni, mibe vágja a fejszéjét, hogy mellé ne üssön a rönknek. Külföldön vállalkozott, meg néha belföldön is. Skálázás helyett plázázásba fogott, Nyugaton, a Nyugati pu.-nál. Bejött. Tetemes haszon keletkezett ismét, ezért a külpiacot célozta meg, itthon már nem volt elég tetthelye. A Nyugat időnként Keletre váltott, hatalmas ország a szétesett SZU utódja, ott is lehet skálázni, plázázni, a TRIGRÁNIT multinacionálissá vált. Időnként megnyilatkozott, tanácsokat osztogatott, pénz helyett! Feri tanácskozásán azért megkapta a magáét, nem is szólt többet, mert csak vizionált, olyat mondott, amit mindenki tudhat, nevezetesen, mit kellene csinálni, de tenni, azt másoknak kell, ő elvan a saját TRIGRÁNIT.-jával. Magasak itthon a bérek, ne emeljük, az, járadékkal is jár, bérjáradékkal. Ibolya is egyetértett vele. Önálló cselekvésbe fogott, alapított egy prímát, sőt primissimát, sőt PRIMA PRIMISSIMA díjakat. Ítélő Bizottság és népszavazás dönt a díjazottakról, az ismert személyeknek már nem hiányzik a pénz, csak a ló, ami sajnos üvegből van. A pénz oda megy, ahol már van, a díjak is azokhoz kerülnek, akik, jóllehet kiváló személyiségek, de már annyi díjuk van, hogy lassan megnyitják „díj emlékszobáikat”, lássák kik ők. Azok, akik mindenhez a nevüket adják, ilyen, vagy olyan CHARTA, csak Magna Charta ne legyen, az ugyanis már van. Tamás is hozzájutott a lóhoz, népszavazás segítette, és átvette a díjat. Naná! Ő készítette az új „Társasági Törvényt” a régi alapján. A monarchiabeli alapján! Ezt tőle tudom, meghívtuk, mondaná el a mi vállalatunknak is, mi fán teremnek a társaságok. Elmondta, és írt egy kis cetlit a számomra: Köszönöm, Tamás. Ő már biztosan nem emlékszik miért írta, akkor sem emlékezett, már elfogyasztotta a második üveg pezsgőt. Arra azonban kell emlékeznie, hogy a Bt-k azért lettek úgy szabályozva a trv.-ben, ahogy szabályozva lettek, mert Németországból haza akarta telepíteni GmbH-it. Jót nevetett/ünk, milyen módon is születnek a jogszabályok! Ciszterci diák volt, a Marx Közgázon nagyon hamar professzor lett, tanszékvezető, és jogutódján is a Jogi Tanszék professzora és tanszékvezető. Sárközy a vezetékneve, és úgy tudom, nem rokona a franciába települteknek.
Öltönyök
Velem mindig történik valami…Elkészült a nagy mű, persze nem a Madách megfogalmazta isteni, hanem a nagyvállalati. Ma rövid, közé, hosszú távú üzleti tervnek nevezik azokat az elképzeléseket, amelyek aztán aprópénzre váltva szolgálják a cégek működését. A régi, szocializmusbeli tervek, különösen a nagy szolgáltató vállaltoknál nagyon komoly munkát takartak, üzletegységenként több tíz ember vett részt összeállításukban. Egyedül a marketing, a piacépítés, a termékkínálat bővítése nem szerepelt a tervfejezetek között, a „hiánygazdálkodásban” mindent megvásároltak, ami készült, ezért a vállalkozások zömében nem is igen törekedtek a termékfejlesztésre. A vezetők egyéni igényessége döntötte el, vagy felülről jövő kezdeményezés határozta meg a jó-rossz irányú fejlesztéseket. A „tervezés” a szocializmus politikai gazdaságtanának alaptétele volt, „tervszerűség tőrvénye”-ként oktatták.
A nagyvállalatok stratégiai, tizenötöt éves, és ötéves terveit keménykötésbe kötve mutogatták, ha szakmai, vagy pártellenőrzés érkezett, bizonyítva azt, hogy „terv van”. Senki nem nézett bele, a szép kötés önmagáért beszélt.
Az ötödik ötéves tervezés időszakában irányításom alá tartozott a tervezési munka. Javaslatot készítettem a tervmunka technológiájára, jóváhagyták, a többi rajtam múlott. „Célhierarchiák” képezték az alapot, „feladatok” kimérése a folytatást, a „munka feltételeinek” a megteremtése, pedig biztosította a határidők betartását. A „visszacsatolást” a közös tanácskozásokon végeztük el. A kollégák szép munkát végeztek, amikor tanácskozni gyűltünk össze, hogy a részeket összeillesszük örömöt okozott mindenkinek, különösen nekem, milyen szépen passzolnak a számok egymáshoz. A nagy mű két kötetben, több száz oldalon tartalmazta az „eljövendőket”. Megnyugodva, büszkeséggel vittem a felettes szervnek, a tervosztály vezetőjének. A hideg zuhany kellemes dolog ahhoz képest, amit szóban el kellett viselnem. Végül abban maradtunk, visszaviszem, és kezelhetővé teszem az anyagot, ami egy legfeljebb ötven oldalas, és általa megszabott táblázatokból, valamint egy kétoldalas összefoglaló írásból állhatott. Dr. Tárczi Ferenc, mint nyugdíjas jött le hozzám, nyugdíjasként bíztak rá egy feladatot, konzultálni. Akkor ismertem meg igazán, mint embert. Emlékezett az ötödik ötéves tervre, elmarasztaló szavaira. A háború előtti közgazda generációhoz tartozott, képzett, művelt emberként, azt végezte, amit a rendszer elvárt. Elárulta, csodálattal adózott a vezényletem alatt készült tervnek, de a rendszer nem kívánta meg az értékes munkát, hát ezért bírálta, alakíttatta át. Ferikém mondhattad volna előbb is, ám most is köszönöm őszinteségedet. Ha felém jársz, látogass meg, kertészkedem, csodálom a kipattanó rügyeket, a fakadó rózsát, a percről-percre növekvő lilaakácot, és unokáim nyiladozó értelmét. Az anyagiakban nem fejlődtem, mikor munkába álltam varrattam két öltönyt az első fizetésemből, nyugdíjamból is erre futná, de az öltönyeim még megvannak. Nem láttuk többé egymást, nem jártam felé!
A nagyvállalatok stratégiai, tizenötöt éves, és ötéves terveit keménykötésbe kötve mutogatták, ha szakmai, vagy pártellenőrzés érkezett, bizonyítva azt, hogy „terv van”. Senki nem nézett bele, a szép kötés önmagáért beszélt.
Az ötödik ötéves tervezés időszakában irányításom alá tartozott a tervezési munka. Javaslatot készítettem a tervmunka technológiájára, jóváhagyták, a többi rajtam múlott. „Célhierarchiák” képezték az alapot, „feladatok” kimérése a folytatást, a „munka feltételeinek” a megteremtése, pedig biztosította a határidők betartását. A „visszacsatolást” a közös tanácskozásokon végeztük el. A kollégák szép munkát végeztek, amikor tanácskozni gyűltünk össze, hogy a részeket összeillesszük örömöt okozott mindenkinek, különösen nekem, milyen szépen passzolnak a számok egymáshoz. A nagy mű két kötetben, több száz oldalon tartalmazta az „eljövendőket”. Megnyugodva, büszkeséggel vittem a felettes szervnek, a tervosztály vezetőjének. A hideg zuhany kellemes dolog ahhoz képest, amit szóban el kellett viselnem. Végül abban maradtunk, visszaviszem, és kezelhetővé teszem az anyagot, ami egy legfeljebb ötven oldalas, és általa megszabott táblázatokból, valamint egy kétoldalas összefoglaló írásból állhatott. Dr. Tárczi Ferenc, mint nyugdíjas jött le hozzám, nyugdíjasként bíztak rá egy feladatot, konzultálni. Akkor ismertem meg igazán, mint embert. Emlékezett az ötödik ötéves tervre, elmarasztaló szavaira. A háború előtti közgazda generációhoz tartozott, képzett, művelt emberként, azt végezte, amit a rendszer elvárt. Elárulta, csodálattal adózott a vezényletem alatt készült tervnek, de a rendszer nem kívánta meg az értékes munkát, hát ezért bírálta, alakíttatta át. Ferikém mondhattad volna előbb is, ám most is köszönöm őszinteségedet. Ha felém jársz, látogass meg, kertészkedem, csodálom a kipattanó rügyeket, a fakadó rózsát, a percről-percre növekvő lilaakácot, és unokáim nyiladozó értelmét. Az anyagiakban nem fejlődtem, mikor munkába álltam varrattam két öltönyt az első fizetésemből, nyugdíjamból is erre futná, de az öltönyeim még megvannak. Nem láttuk többé egymást, nem jártam felé!
Bridges
Velem mindig történik valami…Gondolatátvitel történt, a Pécs 2010 Kulturális Központ megérezte, magasabb szintre emelte, és megvalósította, korábban papírra vetett, gondolatomat. Nevezetesen, lehetne a Programok között a matematikai-műszaki kultúrát is bemutató rendezvény, javasoltam én, amely bemutatja a magyarok ez irányú fogékonyságát, alkotóképességét. És ami lesz, az a BRIDGES PÉCS 2010 VILÁGKONFERENCIA, matematikai összefüggések a művészetben, a zenében, a tudományban és a kultúrában alcímmel: 2010. július 24-28. További javaslatom, hogy aki csak teheti a humán műveltséget magukénak vallók közül, feltétlenül vegyen részt a konferencia valamelyik rendezvényén. Mielőtt még valakinek eszébe jutna, az én pedagógiai műsorszámomat ezúttal közzéteszem. Bebizonyítom látványosan és közérthetően azt, amit párszáz évvel ezelőtt csak óvatosan, minden hivatalos személyiségnek, szervezetnek, beleértve az inkvizíciót is sejtetni mertek, a nagyok, Kopernikusz, Ticho de Brache, Kepler, hiszen nézeteikért, ha méréseiket helyesen értelmezték, és hangoztatták, máglyahalált haltak volna. Gauss már kedvezőbb helyzetben volt, és Bólyai János publikálta is eredményeit.
Műsorszámom az lenne, hogy a síknak föltételezett Föld nem sík, hanem más. A nagy Euklidésznek már itt a Földön sincs teljesen igaza, hát még másutt, kilépvén az Űrbe. Vegyünk egy papirost, meg egy iránytűt, más nem is szükséges. Rajzoljunk a papirosra tetszőleges zárt görbét, és jelöljünk meg a görbén egy pontot. Helyezzük az iránytűt, amely tudjuk, mindig Északi, Déli irányt mutat, és a forgáspontjával a vonal fölött toljuk végig a görbén, amíg vissza nem érünk a kiindulási pontba. Az iránytű önmagával párhuzamosan mozdul el, önmagával párhuzamos marad tologatásunk végén is. Most jön a képzelet! Az iránytű egyik vége Földgolyónk Észak, a másik vége Dél irányába mutat. Rajzoljunk képzeletben egy zárt görbét, amely a Sarkpontot magába foglalja, és induljunk el a görbe mentén a Sarkpontból, induláskor megjelölve egy egyenes vonaldarabbal iránytűnk állását, ahogyan azt megelőzően is tettük. Visszaérve a Sarkpontra iránytűnk nem lesz párhuzamos az eredetileg meghúzott egyenessel. És kész!
A tapasztalat, a valóság is igazolja gondolatbéli kísérletünket, de túl soká tartana gondolatkísérletünket ténylegesen kivitelezni, és Északon nagyon hideg van. Továbbfejlesztett kísérletemhez, modellemhez, csak egy gombostű, és egy futball-labda, vagy kosárlabda szükséges, valamint az, hogy a gombostűt képesek legyünk önmagával párhuzamosan tologatni. Kijelöljük a pályát, végigtoljuk a gombostűt, és megállapíthatjuk az eredményt, a gombostű nem lesz párhuzamos a kiindulási helyzetében berajzolt egyenes vonallal. Kísérletemet patentolom, és mindenkinek közreadom! A BRIDGES-en való bemutatást azonban fönntartom magamnak. Így is lehet oktatni azt, hogy „síkbeli lényként” megállapítható, ha nem egy síkon, hanem görbült felületen mozgunk, csak egy gombostű kell hozzá, és semmi más!
Műsorszámom az lenne, hogy a síknak föltételezett Föld nem sík, hanem más. A nagy Euklidésznek már itt a Földön sincs teljesen igaza, hát még másutt, kilépvén az Űrbe. Vegyünk egy papirost, meg egy iránytűt, más nem is szükséges. Rajzoljunk a papirosra tetszőleges zárt görbét, és jelöljünk meg a görbén egy pontot. Helyezzük az iránytűt, amely tudjuk, mindig Északi, Déli irányt mutat, és a forgáspontjával a vonal fölött toljuk végig a görbén, amíg vissza nem érünk a kiindulási pontba. Az iránytű önmagával párhuzamosan mozdul el, önmagával párhuzamos marad tologatásunk végén is. Most jön a képzelet! Az iránytű egyik vége Földgolyónk Észak, a másik vége Dél irányába mutat. Rajzoljunk képzeletben egy zárt görbét, amely a Sarkpontot magába foglalja, és induljunk el a görbe mentén a Sarkpontból, induláskor megjelölve egy egyenes vonaldarabbal iránytűnk állását, ahogyan azt megelőzően is tettük. Visszaérve a Sarkpontra iránytűnk nem lesz párhuzamos az eredetileg meghúzott egyenessel. És kész!
A tapasztalat, a valóság is igazolja gondolatbéli kísérletünket, de túl soká tartana gondolatkísérletünket ténylegesen kivitelezni, és Északon nagyon hideg van. Továbbfejlesztett kísérletemhez, modellemhez, csak egy gombostű, és egy futball-labda, vagy kosárlabda szükséges, valamint az, hogy a gombostűt képesek legyünk önmagával párhuzamosan tologatni. Kijelöljük a pályát, végigtoljuk a gombostűt, és megállapíthatjuk az eredményt, a gombostű nem lesz párhuzamos a kiindulási helyzetében berajzolt egyenes vonallal. Kísérletemet patentolom, és mindenkinek közreadom! A BRIDGES-en való bemutatást azonban fönntartom magamnak. Így is lehet oktatni azt, hogy „síkbeli lényként” megállapítható, ha nem egy síkon, hanem görbült felületen mozgunk, csak egy gombostű kell hozzá, és semmi más!
Szalézimód
Velem mindig történik valami…Nagyhírű, közismert hittudományi professzor, teológus volt a beszélgetős műsor meghívottja. Elhangzott a riporter kérdése, mit üzen a Karácsony ma, 2009-ben? A riporter a következő kérdést csak a műsoridő közepe felé tudta megfogalmazni: miért csökken a templomba járók, a hívők száma évtizedek óta? A hittudományok professzora elmagyarázta, miért nem lehet Jézus születését pontosan tudni, már ami az évszámot illeti. Annyi biztos, hogy Kr.e. őt és Kr.u. öt között született Jézus, akkor, amikor a Római Birodalom cenzust tartott, de hát annak a lebonyolítása időbe telt, amíg végigfutott a kiterjedt birodalmon, de egyébként sem fontos a születés pontossága, a lényeg az, hogy megszületése történelmi tény. Ezt igazolni lehet, erről ír a Biblia evangélistája, írnak korabeli zsidó szerzők. Tény az is, hogy kereszthalált halt, ember módjára, fájdalmak között, Pontius Pilátus ítélte el, aki elnyerte büntetését, Rómába visszatérve kivégezték. A hívők a marxizmus és a neoliberalizmus, vagyis a szocializmus és a kapitalizmus áldozatai, és a marxizmus, valamint a vallási megvilágosodás, a reformáció, ellenreformáció következményeként nem látnak világosan még ma sem, mármint a magyarok, mert hitüket a szerint változtatták, ahogyan a hűbéresi rend szólt: „akié a föld, azé a vallás”. Mit lehet tenni arról lényegében nem esett szó. TV közvetítés mutatta a Debreceni Református Nagytemplom-i istentiszteletet, a karácsonyit, és bizony foghíjas padokat láthattak a TV nézők. Nemcsak nálunk, Európában csökken a hívők száma! A keresztény hívők száma! Számomra a Szalézi Rend tagjainak, missziós lelkészeinek beszámolója adott választ. Már korábban személyesen is megtapasztaltam, hogy a történelmi egyházaknál elveszett az eredeti küldetés, a Jézusi! Adminisztratívvá váltak az igehirdetők, szemben a szabad egyházakkal, ahol bárki, azaz mindenki elmondhatja az Ige értelmezését, a maga meggyőződéses hite szerint. Nem a foglalkozás okán, hanem az elhivatottság hangján. A Szaléziak nem igét hirdettek, hanem térítettek a Fülöp szigetek őslakosai, Guinea bennszülöttjei, Amazónia ágyékkötős törzsei között, jutalmuk a megkereszteltek és meg nem kereszteltek elismerése: hogy közöttük voltak, hogy Jézusról beszéltek formájában nyilvánult meg, nem anyagiakban.
Amikor egy lelkipásztornak a fizetés a fontos, amikor egy papnak a nyugállományba vonulásához a családi ház megléte a fontos, amikor egy lelkészi-presbiteri konferencián a napirendi pontok között a költségvetési tételek a fontosak, amikor a gyülekezeti éves jelentések féligazságokat tartalmaznak, és a missziós munka, az evangélizáció másodrendűen fontos, akkor a példa rossz!
Lehet, hogy hiányzik a reggeli iskolai ima, lehet, hogy hiányzik az otthoni háttér, de a felelősséget nem lehet áthárítani a gyülekezetre, vagy azokra, akik még csak nem is tagjai a gyülekezetnek. Az Történelmi Egyházaknak a formáról, újból a tartalomra kell helyezniük a hangsúlyt, hogy megmaradjunk kereszténynek, embernek, magyarnak. A legsürgősebben valódi reformációra van szükség!
Amikor egy lelkipásztornak a fizetés a fontos, amikor egy papnak a nyugállományba vonulásához a családi ház megléte a fontos, amikor egy lelkészi-presbiteri konferencián a napirendi pontok között a költségvetési tételek a fontosak, amikor a gyülekezeti éves jelentések féligazságokat tartalmaznak, és a missziós munka, az evangélizáció másodrendűen fontos, akkor a példa rossz!
Lehet, hogy hiányzik a reggeli iskolai ima, lehet, hogy hiányzik az otthoni háttér, de a felelősséget nem lehet áthárítani a gyülekezetre, vagy azokra, akik még csak nem is tagjai a gyülekezetnek. Az Történelmi Egyházaknak a formáról, újból a tartalomra kell helyezniük a hangsúlyt, hogy megmaradjunk kereszténynek, embernek, magyarnak. A legsürgősebben valódi reformációra van szükség!
Gerlesors
Velem mindig történik valami…Brutális kettős gyilkosság történt a Mecsek felé kanyarodó Jakabhegyi út egyik házában. Egy Észak afrikai származású testvérpár esett áldozatul a szokatlanul kegyetlen öldöklésnek. Az esetet a szomszédok fedezték föl. Karácsony alkalmából vittek volna nekik egy kis csemegét, de csak elszórt, szétszaggatott ruhadarabokat találtak a ház környékén. Azonnal értesítették a Rendőrséget. A kiérkező csapat csak megerősíteni tudta a gyilkosság tényét, a házban is ruhadarabokat, ruhafoszlányokat találtak. A brutalitásra jellemző, hogy a gyilkos/ok magukkal cipelték a tetemeket is, vérnyomokat nem lehetett fölfedezni. Az első nyilatkozatok alapján halvány remény van arra, hogy talán túszként cipelték magukkal a testvérpárt az elvetemült gonosztevők. A nyomok rögzítésére megérkezett a Különleges Egység is. Tekintettel az eset súlyosságára alapos nyomrögzítést végeztek, nem lehet kizárt a politikai alapú cselekmény sem. A helyi sajtó munkatársait türelemre intették, egyelőre ne közöljenek semmit a lapokban, ne bocsátkozzanak találgatásokba, az esetleges túszejtés tekintetében sem mindaddig, amíg biztosat nem tudnak állítani a nyomozást lefolytató hatóságok. Ez a kívánság hangzott el a szomszédok felé is, nem szeretnék a nyomozás sikerét veszélyeztetni. A testvérpár, a szomszédok emlékei alapján, néhány hónapja költözött be a házba, bérlőnek. A háztulajdonos a beköltözés előtt tette rendbe az egyébként régi, földbe ágyazott kőalapokra rakott falakat, a hiányzó alaprészeket gondosan pótolta. A testvérpár, nyugodt körülmények között töltötte napjait, a szomszédok csak időnként figyeltek föl különös szokásukra, nevezetesen arra, hogy időnként kacagáshoz hasonló hangokat hallattak, ami egyáltalán nem volt számukra zavaró, így hamar napirendre tértek a dolog fölött. A testvérpár Észak afrikai származásának tulajdonították a különleges szokást, vallási, vagy pedig törzsbéli eredetűnek. A nyomozók csapdát állítottak föl a szokásos vélekedés, és tapasztalat alapján, hogy a tettes/ek visszatérnek a cselekmény elkövetésének a színhelyére. Ez alkalommal nyert magállapítást, a tüzetesebb vizsgálatok alapján, hogy az elkövető/k a ház javított alapjának egyik elemét elmozdítva jutottak be az építménybe, és azon a nyíláson át hurcolták magukkal az áldozatokat is. A csapda elhelyezése a vélhető megközelítési útvonal irányában történt, statisztikai adatok bizonyítják, a tettesek visszatérésükkor a már ismert nyomvonalon közelítenek, az éj leple alatt. A csapda elhelyezése a Különleges Egység vezetőjének, unokámnak, Petre András Gyulának ismeretei alapján biztos sikert hoz, a csalétek megfelelő összetétele eredményeképpen. Az első éjszaka kudarccal telt, a csapda a viharos szél következtében működésbe jött, és a csapóajtók lezártak. Az is megkockáztatható, hogy a tettesek későbbi időpontra halasztották el visszatérésüket. Mind eddig tehát semmi pontosat nem tudunk Szotyi és Köles, a két kacagó gerle sorsáról. A sajtótájékoztató bizonytalan időre tolódik.
Szeretetüzenet
Velem mindig történik valami…Huszönöt éve már, hogy nincs velem, nem tudunk együtt hallgatni. Huszonöt év után is velem van, rá gondolok nap-nap után.
Őt bosszantottam a legtöbbet rakoncátlankodásaimmal, és tőle kaptam a legtöbb nyaklevest, ha csak gyorsan el nem futottam előle. Sokat dolgozott, hamar eljárt a keze.
Mindent megtettem, amit kért, ha tehetetlensége következtében könny csillant meg a szemében, meghunyászkodtam, mint a vad, ha idomárja a szemébe néz.
Ő kulcsolta össze kezeimet először imára, és együtt mondta velem: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…
Neki adtam a legszenvedélyesebb csókot, beleharaptam ajkába, amikor azt hittem nem jön látogatni a kórházi ágyhoz, pedig csak a vonat késett.
Tőle tanultam meg a tíz parancsolatot, mert ő a szerint élt.
Ö verte el ujjaimat, ha a zongorán a hamis hangot ütöttem le, mert nem gyakoroltam eleget.
Neki segítettem, amikor egyedül maradt a családi házban, megjavítani az elromlott zárat, megforrasztani a szétcsúszott csatornát, pótolni az eltörött, hibás cserepeket, újból bevakolni a ház fagykáros alapzatát.
Ö tudott a legjobban hallgatni, ha bánat ért, és szomorúságot olvasott arcomon.
Általa ismertem meg az Őszikéket, és fedeztem föl Arany János költészetét.
Tőle tanultam meg becsülni Rákóczi Ferencet, aki vállalta népéért a száműzetést, bár a Hatalomtól megbocsátást nyert volna.
Tőle tanultam meg, hogy könnyű forradalmárnak lenni, de a békésen építkező gróf Széchenyi Ferenc és gróf Széchenyi István, aki beleőrülve, életét feladta, többet tett a nemzetért megannyi más forradalmárnál.
Tőle tanultam meg, hogy vitéz Horthy Miklós nemzetépítő volt Trianon után ugyan úgy, mint Szt. István, vagy IV. Béla, vagy Könyves Kálmán.
Ő óvott, mikor nagyfiúvá váltam, hogyan viselkedjem majd eljövendő társammal, tekintsem úgy kapcsolataimat, amit testvérként is elfogadhatónak tartanék.
Érte tettem meg, hogy kiváló tanuló, villamosmérnök, közgazda, a tudományok doktora lettem, mert evvel örömöt okoztam neki, eldicsekedhetett eredményeimmel.
Ő üzent a családi Biblián keresztül, megjelölve azokat a részeket, amelyek szerint élni kell, élni érdemes.
Ő tanítgatta gyermekeimet, amikor együtt voltak, és följegyezte éppen először kimondott szavaikat, eltette rajzaikat.
Öt szerettem a legjobban, számomra ő volt a legszebb, ő hordott a méhében, és szült meg fájdalmas örömmel, második gyermekeként.
Tőle kaptam a legtöbbet, amit ember emberként kaphat, az életet!
Huszonöt éve nincs már közöttünk, de velünk van, és marad, amíg csak élek!
Ő volt az Édesanyám.
Őt bosszantottam a legtöbbet rakoncátlankodásaimmal, és tőle kaptam a legtöbb nyaklevest, ha csak gyorsan el nem futottam előle. Sokat dolgozott, hamar eljárt a keze.
Mindent megtettem, amit kért, ha tehetetlensége következtében könny csillant meg a szemében, meghunyászkodtam, mint a vad, ha idomárja a szemébe néz.
Ő kulcsolta össze kezeimet először imára, és együtt mondta velem: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…
Neki adtam a legszenvedélyesebb csókot, beleharaptam ajkába, amikor azt hittem nem jön látogatni a kórházi ágyhoz, pedig csak a vonat késett.
Tőle tanultam meg a tíz parancsolatot, mert ő a szerint élt.
Ö verte el ujjaimat, ha a zongorán a hamis hangot ütöttem le, mert nem gyakoroltam eleget.
Neki segítettem, amikor egyedül maradt a családi házban, megjavítani az elromlott zárat, megforrasztani a szétcsúszott csatornát, pótolni az eltörött, hibás cserepeket, újból bevakolni a ház fagykáros alapzatát.
Ö tudott a legjobban hallgatni, ha bánat ért, és szomorúságot olvasott arcomon.
Általa ismertem meg az Őszikéket, és fedeztem föl Arany János költészetét.
Tőle tanultam meg becsülni Rákóczi Ferencet, aki vállalta népéért a száműzetést, bár a Hatalomtól megbocsátást nyert volna.
Tőle tanultam meg, hogy könnyű forradalmárnak lenni, de a békésen építkező gróf Széchenyi Ferenc és gróf Széchenyi István, aki beleőrülve, életét feladta, többet tett a nemzetért megannyi más forradalmárnál.
Tőle tanultam meg, hogy vitéz Horthy Miklós nemzetépítő volt Trianon után ugyan úgy, mint Szt. István, vagy IV. Béla, vagy Könyves Kálmán.
Ő óvott, mikor nagyfiúvá váltam, hogyan viselkedjem majd eljövendő társammal, tekintsem úgy kapcsolataimat, amit testvérként is elfogadhatónak tartanék.
Érte tettem meg, hogy kiváló tanuló, villamosmérnök, közgazda, a tudományok doktora lettem, mert evvel örömöt okoztam neki, eldicsekedhetett eredményeimmel.
Ő üzent a családi Biblián keresztül, megjelölve azokat a részeket, amelyek szerint élni kell, élni érdemes.
Ő tanítgatta gyermekeimet, amikor együtt voltak, és följegyezte éppen először kimondott szavaikat, eltette rajzaikat.
Öt szerettem a legjobban, számomra ő volt a legszebb, ő hordott a méhében, és szült meg fájdalmas örömmel, második gyermekeként.
Tőle kaptam a legtöbbet, amit ember emberként kaphat, az életet!
Huszonöt éve nincs már közöttünk, de velünk van, és marad, amíg csak élek!
Ő volt az Édesanyám.
Várakozás
Velem minidig történik valami…A naptáramban mára nincs bejegyzés, tudom, nagyszerű eseménynek az évfordulója van. Emlékek rohannak meg. Rendezni kell gondolataimat, hol, mikor történtek az események, amelyek mind a Karácsony estjéhez kötődnek. Nagy, égig érő fenyő állott a tisztaszoba sarkában. A kétajtós bejárat egyszer csak föltárult, és egy szárnyas angyal jött be, vele együtt énekeltük a „Mennyből az angyalt”, aztán eltávozott. Mindenki ott szorongott a fenyő körül, magjöttek a férjek a hadifogságból, egyedül Sanyi bácsi hiányzott, róla nem tudtunk semmit. Babuska volt az angyal súgtam testvérem, unokatestvérem fülébe, ha nem ő volt az, akkor nagyon hasonlított rá! Aztán Babuska is csatlakozott hozzánk, mégsem ő volt az angyal, súgtam még egyszer.
A szegények fenyője, borókafenyő girbe-gurba ágait díszítgettük testvéreimmel,
javítottuk a színes papírból készült láncfűzért, hajlítottuk gömb alakúra a lelapult ezüstbuzogányokat, csomagoltuk selyempapírba és fényes alumíniumfóliába az Édesanya készítette szaloncukrot. A boróka tetejére fölkerült az angyalfigura, szép hosszú, fehér cérnaszálakon függtek a szaloncukrok. A csillagszóró is előkerült. A gyertyák fényében ragyogtak az ezüstbuzogányok, és villódzott a fény a színes papírlánc füzéreken. Mi, a két idősebb testvér egy igazi kisvasúttal leptük meg jóval fiatalabb öcsénket. A vonat sínpárja kör alakú volt, az energiát egy laposelem biztosította, a kis mozdony szorgalmasan vontatta a két kocsit. Öcsénk érdeklődése hamar lanyhult, az édességek vonták el figyelmét. A szegénység ellenére Karácsonyra megteltek a boltok ennivalóval, különlegességekkel. Szüleink narancsot és banánt is előteremtettek. Banánt mi, nagyfiúk is akkor láttunk életünkben először. Mindenkinek jutott egy-egy szem a fenyő alatti kosárkába helyezve. A kisvonat leállt, kimerült az áramforrás. A tekintetek rám szegeződtek, én voltam a „technikus” a családban, mit tudok kitalálni. Valamit tenni kellett, kimentem rég nem használt kis műhelyembe, és megtaláltam a csengőreduktort. A cserépkályha befűtötte az egész házat, a nagy zongora alá hasaltunk, a síneket szétszedve, a körből ide-oda hajló kanyarokat képezve, alakult ki az új nyomvonal. A sínre rákerült a mozdony a tehervagonnal, és mi, fiúk a szerelvényt előre-hátra irányítva szállítottuk a narancsszeleteket egymásnak, egészen addig, amíg elfogytak. Utolsó Karácsonyunkat töltöttük együtt. Mi, a nagyobbak, családot alapítva messze kerültünk, és az vált szokássá, hogy Húsvétkor jövünk össze a szülői házban, a Karácsonyestet mindenki otthonában tölti. Feleségemmel idén először vagyunk egyedül Szenteste, kettesben énekeljük el a „Mennyből az angyalt”, ajándékozzuk meg egymást, gondolunk szeretteinkre, és hagyjuk hadd égjenek a fények a karácsonyfán egész éjszaka, hirdetve a csodát, megérkezett a Megváltó.
És készülünk a holnapra, amikor összejön, és együtt lesz az egész család.
A szegények fenyője, borókafenyő girbe-gurba ágait díszítgettük testvéreimmel,
javítottuk a színes papírból készült láncfűzért, hajlítottuk gömb alakúra a lelapult ezüstbuzogányokat, csomagoltuk selyempapírba és fényes alumíniumfóliába az Édesanya készítette szaloncukrot. A boróka tetejére fölkerült az angyalfigura, szép hosszú, fehér cérnaszálakon függtek a szaloncukrok. A csillagszóró is előkerült. A gyertyák fényében ragyogtak az ezüstbuzogányok, és villódzott a fény a színes papírlánc füzéreken. Mi, a két idősebb testvér egy igazi kisvasúttal leptük meg jóval fiatalabb öcsénket. A vonat sínpárja kör alakú volt, az energiát egy laposelem biztosította, a kis mozdony szorgalmasan vontatta a két kocsit. Öcsénk érdeklődése hamar lanyhult, az édességek vonták el figyelmét. A szegénység ellenére Karácsonyra megteltek a boltok ennivalóval, különlegességekkel. Szüleink narancsot és banánt is előteremtettek. Banánt mi, nagyfiúk is akkor láttunk életünkben először. Mindenkinek jutott egy-egy szem a fenyő alatti kosárkába helyezve. A kisvonat leállt, kimerült az áramforrás. A tekintetek rám szegeződtek, én voltam a „technikus” a családban, mit tudok kitalálni. Valamit tenni kellett, kimentem rég nem használt kis műhelyembe, és megtaláltam a csengőreduktort. A cserépkályha befűtötte az egész házat, a nagy zongora alá hasaltunk, a síneket szétszedve, a körből ide-oda hajló kanyarokat képezve, alakult ki az új nyomvonal. A sínre rákerült a mozdony a tehervagonnal, és mi, fiúk a szerelvényt előre-hátra irányítva szállítottuk a narancsszeleteket egymásnak, egészen addig, amíg elfogytak. Utolsó Karácsonyunkat töltöttük együtt. Mi, a nagyobbak, családot alapítva messze kerültünk, és az vált szokássá, hogy Húsvétkor jövünk össze a szülői házban, a Karácsonyestet mindenki otthonában tölti. Feleségemmel idén először vagyunk egyedül Szenteste, kettesben énekeljük el a „Mennyből az angyalt”, ajándékozzuk meg egymást, gondolunk szeretteinkre, és hagyjuk hadd égjenek a fények a karácsonyfán egész éjszaka, hirdetve a csodát, megérkezett a Megváltó.
És készülünk a holnapra, amikor összejön, és együtt lesz az egész család.
Öregember
Velem mindig történik valami…Egyszer volt, hol nem volt, de igaz volt. Volt egyszer egy „öregember”. Az „öregember” azért volt öreg, mert sokat megtapasztalt az életből, sok minden megtörtént vele, olyanok is, amelyek másokkal nem szoktak megtörténni. Az „öregembert” mindenki tisztelte a környezetében, megsüvegelték, ha találkoztak vele, tanácsát kérték, ha számukra megoldhatatlannak tűnő eseménynek néztek elébe, vagy ha már megtörtént valami baj, hogyan lehet kimászni belőle. Keveset beszélt, akik vele éltek tudták, ha mond valamit, annak úgy kell lennie, mert fölöslegesen egyszer sem szólt. Mindenki elfogadta olyannak, amilyen volt, csak fiai berzenkedtek, mert szerintük túl keveset beszélt, jóformán nem is szólt hozzájuk, anyjuk szavaiból ismerték meg, mit is gondol az öreg. Ő volt a közvetítő. Apátok ezt mondta, apátok azt mondta, és bizony az is elhangzott, hogy apátok nem így gondolta, hanem másként, nincs megelégedve avval, ami történt, vagy nem történt. Hamar el is kerültek a fiúk otthonról, a magasabb végzettség megszerzése érdekében idegen városban éltek, idegen helyen laktak, távol a mégannyira szigorú, de mégis csak megszokott szülői háztól. Az „öregember” feltételeket szabott, iskolázza őket, többek legyenek, mint ő maga, de ha nem megy az iskola, akkor meg kell fogni a munka végét, a saját lábukra kell állni. Nem nagyon tetszettek a szabályok, ne ő szabja meg, meddig nyújtózzanak a takaró alatt, gondolták a fiúk. Hamar függetlenítették magukat, inkább dolgoztak a tanulás mellett, semmint hallgassák, mire ment el az „öregember” pénze. Megismerték a nehéz munkát akkor, amikor vagonokat raktak ki cementes-zsákokat cipelve, vagy villás kapával ástak a barackfák alatt a tűző nyári melegben. De megismerték azt is milyen fáradságos másokat munkára bírni, ha tanítványokat vállaltak. A maguk urai lettek, még mielőtt az iskoláikat befejezték volna. Sokkal több pénzük lett, mint amit otthonról kaptak. Színházi bemutatókra, hangversenyekre jártak, magángyűjteményeket látogattak, amelyeket tulajdonosaik, származásuk, arisztokrata voltuk miatt nem tehettek közszemlére. Keresetüket összegyűjtve az iskolai szünetekben elutaztak más országokba világot látni, idegen városokat, falvakat jártak be, barátokra leltek, megismerték lélegzetállító magasságokban a felhőkbe burkolózó hegycsúcsokat, a tenger csodálatos, soha nem látott élővilágát. Ám mindennek vége van egyszer, befejeződött a boldog időszak. A fiúk diplomával a kezükben, megérettek az életre, megállják helyüket, értelmet nyert a szótlan szigorúság. Családalapítás, unokák jöttek sorban egymás után. Az „öregember”, Édesapánk nem élvezte sokáig gyermekei sikereit, mert sokat élt, hamar távozott közülünk. Esténként, ha lefekszem, szemben a falon, mások előtt nem is látható helyen, őrzöm kedves fényképeimet. Közöttük az egyiken az „öregember”, halvány mosollyal az arcán tartja karjában elsőszülött gyermekemet, Ági lányomat, aki visszamosolyog rá.
Via Divide Caritatem
Velem mindig történik valami…Mindent előkésztettem, milyen jó, hogy leesett ez a rengeteg hó, mindent lefedett, a fák ágairól sem fújta le a szél a rátelepedett hókristályokat. Végre újból használhatom sí-overallomat, a jó meleg kesztyűket, a sötét szemüveget a vakító napfény erejének megfékezésére. Magammal viszem a GPS készülékemet és a walky-talkymat is, ha netán elmaradnánk egymástól, és sugárárnyékban vagyunk éppen, hasznos lehet a társaság számára, újból összetoborozni a népet. Harapnivalónak dió-, mogyorókeveréket viszek, jó kalória dúsat, ami apró szemenként fogyasztható menet közben is. Innivalónak reggel készített forró tea, a kis termoszba, pedig kávé kerül. Mindent előkészítve, időben lefeküdtem.
A városi buszmegállóból indultunk a pécsváradi találkozóhelyre, onnan már gyalogosan folytattuk a „Via Divide Caritatem” útvonal kijelölését. Jó, hogy a püspök úr támogatja, nevet adott a St. Márton zarándokútnak, amelyet mi, kisújbányai háztulajdonosok indítottunk útjára. Lám, az eszmei támogatás is erőt tud adni, vidáman folytattuk utunkat a hóborította erdőn-mezőn keresztül, le-leállva. Szerencsére itt vannak a Turisztikai Hivatal munkatársai, ők fejükben hordozzák a térképet, minden bokrot, fát, bevágást, patakot ismernek, eddig minden rendben halad. Megtettük majd egyharmadát az eltervezett útnak, amikor elkezdett szállingózni a hó. Élvezetes volt, kipirult arcunknak kifejezettem jól esett a hópelyhek hűse. Ha ebben az ütemben haladunk továbbra is napnyugta előtt, úgy négy óra körül elérjük kitűzött úti célunkat. A hóesés sűrűbb lett, a föltámadt szél talaj fölötti felhőket formázott a porhóból. Igyunk egy pohár forralt bort, ajánlották társaim. Köszönöm, nem élek vele, előveszem a jó meleg teámat, az is megteszi. Leakasztottam hátizsákomat, beletúrtam a csereként berakott pólók, alsók, zoknik közé, elértem a termoszt. Meglepetésemre az alumínium burkolat jeges volt, a termoszt körülölelő ruhaneműk úgyszintén. Nem baj, megállok, a kis termoszban lévő forró kávé is megteszi. A koffeinből erőt is meríthetek, nem is árt egy kevés élénkítőszer, már érzem, hogy lábaim fáradnak. A sok ide-oda csúszkálás a hol sekély, hol térdig érő hó többet kivett belőlem, mint gondoltam. Megvagy, lecsavartam a termosztetőt, és meglepetéssel vettem észre, a kávé kifogyott. Hát persze, társaimat is kínáltam induláskor. De hová tűntek a társaim? Szaporáztam volna lépteimet, mert a szél időközben ide-oda csapdosott, forgott a fölkavart hó, mintha tornádó keverte volna. Elvesztettem tájékozódási képességemet, térerő nincs, a walky-talky hívásra nem reagálnak. A rohanástól kiizzadtam, rémület fogott el, már éreztem ilyet, akkor egy kis hó-lavina temetett maga alá, onnan megmenekültem. Mi lesz most? Kifáradtan, kezemmel nyitottam utat lábaimnak, szántottam a mély havat. Közben süvített a szél, együtt keringtem a forgataggal, légszomj fogott el, erőmet megsokszorozva ugrottam ki az örvénylésből. Fölébredtem, ránéztem ébresztőórámra, nem állítottam csörgőre, lekéstem a túráról!
A városi buszmegállóból indultunk a pécsváradi találkozóhelyre, onnan már gyalogosan folytattuk a „Via Divide Caritatem” útvonal kijelölését. Jó, hogy a püspök úr támogatja, nevet adott a St. Márton zarándokútnak, amelyet mi, kisújbányai háztulajdonosok indítottunk útjára. Lám, az eszmei támogatás is erőt tud adni, vidáman folytattuk utunkat a hóborította erdőn-mezőn keresztül, le-leállva. Szerencsére itt vannak a Turisztikai Hivatal munkatársai, ők fejükben hordozzák a térképet, minden bokrot, fát, bevágást, patakot ismernek, eddig minden rendben halad. Megtettük majd egyharmadát az eltervezett útnak, amikor elkezdett szállingózni a hó. Élvezetes volt, kipirult arcunknak kifejezettem jól esett a hópelyhek hűse. Ha ebben az ütemben haladunk továbbra is napnyugta előtt, úgy négy óra körül elérjük kitűzött úti célunkat. A hóesés sűrűbb lett, a föltámadt szél talaj fölötti felhőket formázott a porhóból. Igyunk egy pohár forralt bort, ajánlották társaim. Köszönöm, nem élek vele, előveszem a jó meleg teámat, az is megteszi. Leakasztottam hátizsákomat, beletúrtam a csereként berakott pólók, alsók, zoknik közé, elértem a termoszt. Meglepetésemre az alumínium burkolat jeges volt, a termoszt körülölelő ruhaneműk úgyszintén. Nem baj, megállok, a kis termoszban lévő forró kávé is megteszi. A koffeinből erőt is meríthetek, nem is árt egy kevés élénkítőszer, már érzem, hogy lábaim fáradnak. A sok ide-oda csúszkálás a hol sekély, hol térdig érő hó többet kivett belőlem, mint gondoltam. Megvagy, lecsavartam a termosztetőt, és meglepetéssel vettem észre, a kávé kifogyott. Hát persze, társaimat is kínáltam induláskor. De hová tűntek a társaim? Szaporáztam volna lépteimet, mert a szél időközben ide-oda csapdosott, forgott a fölkavart hó, mintha tornádó keverte volna. Elvesztettem tájékozódási képességemet, térerő nincs, a walky-talky hívásra nem reagálnak. A rohanástól kiizzadtam, rémület fogott el, már éreztem ilyet, akkor egy kis hó-lavina temetett maga alá, onnan megmenekültem. Mi lesz most? Kifáradtan, kezemmel nyitottam utat lábaimnak, szántottam a mély havat. Közben süvített a szél, együtt keringtem a forgataggal, légszomj fogott el, erőmet megsokszorozva ugrottam ki az örvénylésből. Fölébredtem, ránéztem ébresztőórámra, nem állítottam csörgőre, lekéstem a túráról!
Lucanap
Velem mindig történik valami…Luca az unkahúgom, meg is köszöntöttem, de nem válaszolt. Nem is csoda, a világháló vonalai nagyon leterheltek, nagy a levélforgalom, és a levelek mellékletei is sok megabyte terjedelműek. Modern korban élünk, a posta igyekszik újabb értékesítési profilokat keresni. Egy postahivatal már sok helyütt úgy néz ki, mint a zsibvásár. Szaloncukor, játék, ponyva és nem ponyvaregények, pezsgő az ünnepekre, CD és DVD lemezek, konyhai felszerelési eszközök, mind megtalálhatók, megvásárolhatók. Csökkent a hagyományos levelezési kedv, itt a hálózat, akinek pedig nincs PC-je, az egyébként sem küld üdvözlőlapokat, nem szokott, vagy talán arra sem telik jó szívvel. Luca napi népi szokás a „lucaszéke”, közösségi játék, amit fiatal, de már házasságra érett lányok űztek nagy buzgalommal, mert hittek benne. Ha valakinek nem jutott „ülőszék”, mivelhogy az mindig kevesebb volt, mint a játékban résztvevők száma, az, bizony nem számíthatott arra, hogy a következő esztendőben férjet kap. Tudták ezt a legények is, bár sokszor azok is férjhez mentek, akiknek „lucaszéke” jutott. Talán a szerelem is szerepet kapott a házasodásban, a szerelem, ami túltett a népi hiedelmen. Édesanyám városi lány volt, ahol éltek az ólomöntés szokása terjedt el. Az év során mindenki gyűjtötte az ólomdarabkákat, aztán amikor összejött a baráti társaság, eladó lányok, komolyszándékú ifjak, testvérek, szülők megtörtént az ólomöntés. Az összegyűlt ólmot a meleg kandallóba helyezett merőkanálszerű vasedényben, fölmelegítették, előkerült a lányok egyike, az eladók közül, és hidegvizes lavórba löttyintette a híg olvadékot. A megolvadt ólom a hideg vízben hamar megmerevedett, kihűlt, különböző alakot fölvéve. A lány kihalászott egyet, félhangosan mondogatta, akár többször egymás után a mondókát, a leendő férj lehetséges foglalkozásából összeállított versikét.:
Erdész, gazdász, orvos, tiszt,
Jogász, mérnök, zsurnaliszt,
Tudós, tanár, tengerész,
Pap, kántor, gyógyszerész.
Eddig a markában tartott torzót, egyidejűleg a mondóka félbeszakításával, közösen szemügyre vették. Aki kihalászta, volt az első találgató. Ki ezt, ki azt vélt ki fölfedezni az alaktalan ólomból, mindenesetre, elsősorban a kívánságára lévőt. Édesanya, a jogászfoglalkozáshoz tartozó kelléket, félbehajtott táskát, talárt, süveget, vagy valami mást találgatott, elmondása szerint. Joghallgató bátyja barátai gyakran vendégek voltak a délutáni zsúrokon, talán ez volt az oka választásának. Nem lett igaza, tiszt, katonatiszt kérte meg a kezét, és ő igent mondott. Bátyám, Édesapa után a József nevet kapta a keresztségben én, pedig András lettem. Cserfes Nagyanyám később, már gimnazista koromban, mesélt a régi békeidőkről, és megemlítette, hogy a zsúrozó fiatal jogászok között volt egy, akit Andrásnak hívtak. Hát, így születnek a keresztnevek, meg másképp is!
Erdész, gazdász, orvos, tiszt,
Jogász, mérnök, zsurnaliszt,
Tudós, tanár, tengerész,
Pap, kántor, gyógyszerész.
Eddig a markában tartott torzót, egyidejűleg a mondóka félbeszakításával, közösen szemügyre vették. Aki kihalászta, volt az első találgató. Ki ezt, ki azt vélt ki fölfedezni az alaktalan ólomból, mindenesetre, elsősorban a kívánságára lévőt. Édesanya, a jogászfoglalkozáshoz tartozó kelléket, félbehajtott táskát, talárt, süveget, vagy valami mást találgatott, elmondása szerint. Joghallgató bátyja barátai gyakran vendégek voltak a délutáni zsúrokon, talán ez volt az oka választásának. Nem lett igaza, tiszt, katonatiszt kérte meg a kezét, és ő igent mondott. Bátyám, Édesapa után a József nevet kapta a keresztségben én, pedig András lettem. Cserfes Nagyanyám később, már gimnazista koromban, mesélt a régi békeidőkről, és megemlítette, hogy a zsúrozó fiatal jogászok között volt egy, akit Andrásnak hívtak. Hát, így születnek a keresztnevek, meg másképp is!
Keszlerék
Velem mindig történik valami…Munkahelyet változtattam, vidékről visszamentem Pestre. Azonnali fölmondással engednek el, ha visszafizetem a társadalmi ösztöndíjat egy összegben. Kinek van annyi pénze? Ha valaki átvállalja, egy másik vállalat például, akkor megoldható. Barátommal együtt határoztunk, együtt kerestünk céget is. Ganz Mávag, ipari óriás, az jó lenne, és sikerült. Ő mozdonytervező lett, én a mozdonykísérleti csoporthoz szerződtem. Lakás után néztem, pontosabban albérlet után. Találtam is a közelben, a Népszínház utcában, onnan átlátott az ember a céghez. Keszler bácsi szívesen fogadott, a föltételei barátságosak voltak, a holmimat ott hagytam a konyhában, dolgozni siettem. Munkavégzés után haza, a jó kis albérletbe. Gondoltam én. Keszler bácsi nem világosított föl a részletekről, amikor lefoglaltam a szobát, vagy én nem voltam érdeklődő, mert kiderült, hogy társam is van. Keszler bácsi azt mondta, egyedül leszek, így hát rákérdeztem, hogyan is gondolta ő az egyedüllétet. Éjszaka én leszek a szobában nappal, pedig a társam, válaszolta. A társam mindig éjszakai műszakba jár, nem igen fogunk találkozni. Majdnem igaza lett, mert egy hét eltelt mire megismertem a társamat. Rendes munkásfiú volt, az éjszakai műszakot a magasabb keresetért vállalta, gyűjtött, nősülni akart hamarosan. Szobánkba a konyhán, Keszler bácsiék hálószobáján át lehetett eljutni, majd rajtunk keresztül a fürdőszobába. Meleg víz egy héten egyszer, a cserépkályha melege a plafon alatti nyíláson át áramlott szobánkba. A szekrénynek az egyik fele az enyém, a másik a társamé, az ágyon és az éjjeliszekrényen ugyancsak osztoztunk. Hat hónapig laktam Keszleréknél, társammal, néhány alkalommal kellett az ágyon osztozkodnunk, amikor az éjjeli műszak miatti szabadnapokat töltötte. Keszler bácsi a nagy közös-folyosós bérház tulajdonosa volt valamikor, mindkét világégést itthon vészelte át. Falusi boltos apja foglalkozását nem akarta folytatni, fiatalemberként határozta el, hogy nyugodt életet kíván élni, bérháztulajdonos lesz. Keményen dolgozott, szakmája nem volt, minden pénzét félretette. Róbert bácsihoz járt étkezni, és hamarosan azt a lakást, amiben most lakott vette ki albérletbe, majd megvette a lakást, aztán a mellette lévőt, aztán a folyosói szinteket, majd az egész ház az övé lett a világválság idején. Bérlőit keményen fogta, aki nem fizetett, annak le is út, fel is út, vallotta. Ebből nem engedett, előre kellett fizetni, a kockázatot nem szerette. Mi is előre fizettük ki a féléves bérleti díjat. Gyermekük nem született, nem fogadtak be senkit a nagy rokonság közül, jól megértették egymást Keszler nénivel, mert neki hallgass volt a neve. Az államosításkor vesztették el vagyonukat, megmaradt a régi lakás, nekik is bérleményként, tanácsi lakásként. Kezsler bácsi élete nyugodt maradt, mert az albérletet, amit kiadott, jóllehet egy szoba volt mindössze, kétszeresen hasznosított, nappal és éjjel egy-egy bérlő teljes bérleti díjjal. Aki keres, talál, tartjuk, aki ügyes még többet talál, akárcsak napjainkban. Mi változott akkor? Semmi, csak közben eltelt negyven esztendő.
Apahiány
Velem mindig történik valami…Sietek, rohanok, nincs egy perc időm, ne haragudj, már késésben vagyok. Nincs is lehetőség a visszakérdezésre, hová siet, hová igyekszik olyannyira. Mert már el is tűnik a szemünk elől az ismerős. Most Advent idején annyira azért telik az időből, hogy ki-ki a megszokott jelzőt használva, kellemes, boldog, áldott, kegyelettel teljes ünnepeket kívánjon, ezt még futtában is el lehet rebegni. Az idő, nagy úr, ám mindenkinek másképpen folyik tovább, a sietősnek gyorsabban, a várakozónak lassabban telik. Ennyit tudunk, magunk is tapasztalunk mindennapjainkban. Várunk valakit, várakozunk a sorunkra a pénztárnál, buszbérletet venni, vagy éppen a várva-várt kedves érkezésére. Ilyenkor az idő lassan telik. Ellenkező példa is akad jócskán, ezt a sietősek, rohanósak tudnák megmondani, de megindokolni, félek, nehezen. Érdemes megállni egy-egy percre, és nézelődni, szemlélődni. A nagyáruház forgatagában, a második szinten nekikönyököltem a korlátnak, lenéztem a fölállított fenyők magasából, onnan is csak a nyüzsgő forgatagot láttam. A fenyők körül embertömeg, bevásárlásra készülők, siettek, a fenyők alatt, mellett mézes puszedli házikó boszorkánnyal, nyuszikák ugrásra készen, a sziklaszirten méltóságteljesen várakozó szarvas, és még sok-sok látnivaló a gyermekeknek, valamint sok hó. Igazi giccsparádé, mondják sokan tovafuttukban, de ne legyünk ítészek. Nekem tetszett, mert készülődés, legyen az akár üzleti megfontolásból!
Elővettem mindentudó mobilomat és megörökítettem mindezt a szokatlan perspektívából, föntről lefelé. Tessék mondani drága az ilyen mobil, szólított meg egy bátortalan hang. Ránéztem. Golfsapkás, farmeres, dzsekijét szorongató fiatalember állt mellettem. Feketebogarú szeme alapján cigányfiúnak néztem. Tekintete nyitott volt, én óvatos. Attól függ! Kihasználom az adottságait, nem volt drága. De ez olyan Apple, nem? De. Ön jogász? Nem! Annak néz ki. Miért? Olyan elegáns! Fekete kabát, cipő, sál, világos kordnadrágot viseltem, csodálkoztam a megjegyzésen. Akkor mit csinál? Mérnök vagyok. Építész? Nem, villamos. Azoknak nagy a felelősségük? Attól függ! Az építészé a nagyobb felelősség? Attól függ! Én jogra járok. Egy évet kihagytam. ?. Baleset, és feljebb tolta sapkáját, hogy lássam homloksérülését. A beszélgetés kialakult. Nem voltam biztos benne, joghallgató-e a fiatalember, részletesebben rákérdeztem. A válaszok nem győztek meg. Nyílt tekintete azonban bizalmat árasztott, őszintén felelgettem kérdéseire, már-már bölcselkedtem, mintha a gyerekem lenne. Igen az apám is ezt szokta mondani, fűzte hozzá gyakran szavaimhoz.
Sokan vagyunk a Földön, szólt váratlan megjegyzése. Egymásért kell tenni, hogy könnyebb legyen mindenkinek, gazdagnak, szegénynek egyaránt, és elboldogulunk, ha sokan vagyunk is! Ez volt a lényege fejtegetéseimnek. Hát igen, de hogyan? Így például, amint most meghallgattál, talán mondtam számodra is hasznosat, nemde? Ha egyetértettél valamivel, add tovább. Kinek? Beszélgess Édesapáddal is többet. Tekintete elhomályosult: Édesapja meghalt a balesetben!
Beteljesülés
Velem mindig történik valami…Hozzászoktam én ehhez a hideghez, amikor még fönn a Dunakanyarban laktam nem volt ritka a mínusz, hozzászoktam, elviseltem. De akkor nem az utcán töltöttem az éjszakákat. Szegény feleségem, gyermekeim, miért éppen rátok sújtott a Sors olyan kegyetlenül. Milyen boldog voltam Veletek. Kis Évikém, Ádámkám, drága feleségem miért is mentetek nélkülem le a Balatonra, hiszen két napot még várhattatok volna, amíg megjön a váltótársam. Együtt utazhattunk volna, akkor talán, ha én vezetek, talán elkerülöm a teherautót. Neked Évikém alig volt gyakorlatod. Nem Ti voltatok a hibásak, tudom, hogy a teherautó vezetője aludt el a vezetőfülkében, de talán én kikerültem volna a felénk rohanó kocsit. Évikém, nem hibáztatlak, csak örökké eszembe juttok. Meg a Te testvéreid, szüleid, akik ugyanígy szenvedték el a balesetet. Örömömre Te, egyedül életben maradtál, és most nincs senkim. Emlékszel, amikor nagylány lettél, milyen boldogan mondtál igent a lánykéréskor. Milyen boldogok voltunk mi négyesben, milyen szépen haladt kis Évikénk, Ádámkánk az iskolában. Gyalogolnom kell, a mozgás kalóriát termel, nem fázom majd annyira. Ma éjszakára mégiscsak bemegyek a hajléktalan szállásra, egy éjszakát kibírok a többiekkel, ha zajonganak is, gondolni fogok Rátok. Hiába jöttem el otthonról, hogy az eseményt feledjem, itt is csak Ti jártok az eszemben nap, nap után. Hiába tartott a klinikai kezelés hónapokig, nem tudok csak Rátok gondolni. Olyan jó itt a kopasz fák alatt, a csendben ücsörögni, gondolatban Veletek lenni. Pár nap és itt a Karácsony. Jó emlékezni rá, amikor megjött a Jézuska, a gyerekek annyira tudtak örülni a szép, csillogó fenyőnek. Az ajándékoknak, amiket együtt készítettünk Veled, titokban, hogy igazi meglepetés legyen a gyerekeknek, hogy lássuk kis arcaikon a boldog örömöt, hogy a kis ajándéknak is tiszta szívből tudnak örülni. Csöngettél, aztán kisurrantál a szobából, ahol a karácsonyfa állt, kitártad az ajtót, és együtt léptünk át a fához. Elénekeltük a mennyből az angyalt, boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Nem, mégsem mozdulok, olyan jó emlékezni, lassan elmúlik a hideg is, úgy látszik enyhül az idő, kibírom ezt az éjszakát is kinn a szabadban. Mintha világosodna, hamar itt lesz a reggel. A felvillanó fényeket biztosan a kis mesebeli gyufaárus lányka gyújtogatja. Olyan szép, ahogy felvillannak, és elhalnak a kis tüzek, mint a hulló csillagok. Télen is van csillaghullás, csak kevesen tudnak róla. Lám énnekem megadatott, hogy a város közepén, a parkban lássam, és Rátok gondolhassak. Ugye Ti vagytok, Ti villogtok felém, hogy jöjjek, vártok, hogy ismét együtt lehessünk. Olyan melegség van a szívemben a boldogságtól, nem tudok megválni a látványtól, ne tudom, nem is akarom behunyni a szemem, most már örökké Veletek akarok maradni, együtt leszünk, mint régen. Az újonnan megalakult városvédő szolgálat délelőttös munkatársai, beszóltak a mentőknek, jöjjenek gyorsan, egy ember a parkban aludt az éjszaka. Az életre keltés nem volt sikeres, a halál úgy éjféltájt következett be. Kihűlés okozta fagyhalál!
Utójel
Velem mindig történik valami…Nyugovóra tért a család, az egyik szobában a televízió szolgáltatta a háttérvilágítást, a másikban zene szólt.
A nyugodt körülményeket irgalmatlan zörej zavarta meg. Először egy mit sem sejtető csusszanó zaj, majd pedig koppanó csattogások. Mintha a tető szakadt volna be és aláeső-csúszó, gördülő cserepek, vagy kavicsok zuhannának egyre lejjebb, míg talajt nem fognak.
Az ijedt semmit-tudásból fölocsúdva derült fény az okra. A keményfa lépcsőkön ugratva, a gipszdíszítés letört darabjaitól kisérve, magával sodorva az alatta lévő képeket is, lesett a Mária kép a falról.
Az olajfestmény Magyarország Szent Asszonyát, a magyarok Nagyasszonyát ábrázolja, a jellegzetes félhold alakú szimbólummal a kép alján, jobb és baloldalt fölül kisangyalkák. A festő ismeretlen, de a nagy méret következtében, a blondelkeret, utánanéztem, ami erősen megsérült, újra cserélése megközelíti a százezer forintot.
A kép eszmei értékét növelő tényező, hogy a kép a Pius templomé volt, onnan selejtezték ki, nem volt szabad felület a méltó elhelyezésre, indokolta Sándor atya.
A kár mind anyagi, mind eszmei szempontból jelentős!
Ha ez a tény egy kereskedelmi rádió, vagy TV szerkesztő tudomására jutott volna, minden valószínűséggel hírt gyártanának belőle, mert ez a tény lehet valaminek az előjele és utójele is.
Századokkal ezelőtt, az anyagismeretek, az anyagtechnológia, bár sokat tudtak -Böttger egy ideig „aranyat alkímiált” a szász fejedelmeknek, aztán itt Európában rájött a porcelánkészítés módjára, és a meiszeni porcelán drágább lett a kínainál, az aranynál-, kezdetleges volta következtében felsőbb erőknek tulajdonították volna az eseményt, a kép leesését, valaminek a bekövetkeztét várva.
A blondelkeret szétesett, nagy türelemmel és jó ragasztóval helyreállítható, ezért alaposan megvizsgálva kiderült nem előjele, hanem utójele volt valaminek. Nevezetesen a képet nem szerves rostanyagból, hanem valami műkészítményű sodrott szálra kellett volna fölfüggeszteni. Vagy pedig a vas képakasztó karikákat nem rozsdásodó karikákra cserélni a fölfüggesztés alkalmával, vagy pedig rendszeres karbantartást végezni, még az esemény bekövetkezte előtt.
Az idő vasfoga, és a rozsda szétrágta a kenderfonalat.
Végkövetkeztetésként levonható tanulság:
Ismerd meg az anyagok tulajdonságait, vedd figyelembe a tömegekre ható erőket, ne akassz súlyos képet, de könnyebbet sem vaskarikához rögzített kenderfonalra, mert a XXI-dik században, a tudás századában élünk, és a fizikai ismeretek alapján, a „képre ható erők” egyensúlyának megbomlásával, a kép mozgásba jön, a Föld középpontja irányában mozdul, mindaddig, amíg ellenállásba nem ütközik, és az erők ismét egyensúlyba kerülnek. Ez XI-dik századi fizika!
A nyugodt körülményeket irgalmatlan zörej zavarta meg. Először egy mit sem sejtető csusszanó zaj, majd pedig koppanó csattogások. Mintha a tető szakadt volna be és aláeső-csúszó, gördülő cserepek, vagy kavicsok zuhannának egyre lejjebb, míg talajt nem fognak.
Az ijedt semmit-tudásból fölocsúdva derült fény az okra. A keményfa lépcsőkön ugratva, a gipszdíszítés letört darabjaitól kisérve, magával sodorva az alatta lévő képeket is, lesett a Mária kép a falról.
Az olajfestmény Magyarország Szent Asszonyát, a magyarok Nagyasszonyát ábrázolja, a jellegzetes félhold alakú szimbólummal a kép alján, jobb és baloldalt fölül kisangyalkák. A festő ismeretlen, de a nagy méret következtében, a blondelkeret, utánanéztem, ami erősen megsérült, újra cserélése megközelíti a százezer forintot.
A kép eszmei értékét növelő tényező, hogy a kép a Pius templomé volt, onnan selejtezték ki, nem volt szabad felület a méltó elhelyezésre, indokolta Sándor atya.
A kár mind anyagi, mind eszmei szempontból jelentős!
Ha ez a tény egy kereskedelmi rádió, vagy TV szerkesztő tudomására jutott volna, minden valószínűséggel hírt gyártanának belőle, mert ez a tény lehet valaminek az előjele és utójele is.
Századokkal ezelőtt, az anyagismeretek, az anyagtechnológia, bár sokat tudtak -Böttger egy ideig „aranyat alkímiált” a szász fejedelmeknek, aztán itt Európában rájött a porcelánkészítés módjára, és a meiszeni porcelán drágább lett a kínainál, az aranynál-, kezdetleges volta következtében felsőbb erőknek tulajdonították volna az eseményt, a kép leesését, valaminek a bekövetkeztét várva.
A blondelkeret szétesett, nagy türelemmel és jó ragasztóval helyreállítható, ezért alaposan megvizsgálva kiderült nem előjele, hanem utójele volt valaminek. Nevezetesen a képet nem szerves rostanyagból, hanem valami műkészítményű sodrott szálra kellett volna fölfüggeszteni. Vagy pedig a vas képakasztó karikákat nem rozsdásodó karikákra cserélni a fölfüggesztés alkalmával, vagy pedig rendszeres karbantartást végezni, még az esemény bekövetkezte előtt.
Az idő vasfoga, és a rozsda szétrágta a kenderfonalat.
Végkövetkeztetésként levonható tanulság:
Ismerd meg az anyagok tulajdonságait, vedd figyelembe a tömegekre ható erőket, ne akassz súlyos képet, de könnyebbet sem vaskarikához rögzített kenderfonalra, mert a XXI-dik században, a tudás századában élünk, és a fizikai ismeretek alapján, a „képre ható erők” egyensúlyának megbomlásával, a kép mozgásba jön, a Föld középpontja irányában mozdul, mindaddig, amíg ellenállásba nem ütközik, és az erők ismét egyensúlyba kerülnek. Ez XI-dik századi fizika!
Teesszé
Velem mindig történik valami…”Másnak térkép e táj, nekem szülőföldem…”, ugrott be hirtelen, amikor a Google segítségével barangoltam a térkép fölött. Amikor újdonság volt ez a SW lehetőség, megkerestem azokat a helyeket, amerre korábban jártam, utaztam és ráközelítettem a vidékre, elámultam azon, hogy miért nem vagyok ott én is a látható emberalakok között. Időnként fölújítják az égi fényképeket, és a legélesebbet teszik föl, illetve hagyják meg a rendszert kezelő cég dolgozói a számítógépes világhálón. Ma már nem újdonság számomra ez a csodálatos lehetőség, ám időnként használom a Google-t, mert a földi világ valamelyik részét, például merre is van az Akácfa utca, még a közelben drosztoló taxisok sem ismerik, pedig nap, mint nap járják a várost. A tapintó egér segítségével nem tudtam jól behatárolni a keresett helyet, ide-oda ugrált a térkép a képernyőn, és az egyik pillanatban, Baranyában jártam, aztán már Tolnában! Mint a közmondásban! Bejártam nemcsak Tolnát-Baranyát, hanem véletlenül ráklikkeltem, Szentkirályszabadját is, és eszembe jutottak az érettségire bevágott versek sorai, gondolattársításképpen. A razglednicák Radnótitól. Az utolsót is kívülről kellett tudni:
„Mellézuhantam, átfordult a teste
S feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés.-Így végzed hát te is,-
súgtam magamnak,-
Te csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem.
Der springt noch auf,-hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”
Már éltem, amikor ő meghalt, valahol Sopron közelében 1944-ben. Elmondtam még egyszer, majd még egyszer magamban a rövidke írást. Fölfigyeltem arra, hogy itt valami érdekes van elrejtve. Nem a sorok között, hanem a nézőpont szempontjából. Aki ír, vagy egyes szám első személyben fogalmazza meg gondolatait, írja le az eseményeket, vagy egyes szám harmadik személyben. Legalább is eddig ilyen versekkel, regényekkel találkoztam. Szeretek
általánosítani! Én, te, ő, mi, ti, ők, következnek egymás után a személyes névmások. Van „Én” írás, van „Ő” írás, miért nincs „Te, Mi, Ti, Ők” írás. Miért nem mesélnek az írók, költők a többi személynévben? És itt, ebben a kis töredékben bizony van „Te” írás! Nem lehetett sok ideje Radnótinak az „Erőltetett menet” alatt arra, hogy irodalmi ritkaságokon is gondolkodjon, ám itt is a „Te” forma alkalmazásával, talán nem egyedülállót –nem vagyok irodalmár-, de rendkívülit alkotott, valami ritka egyszerűséggel megfogalmazva, a mások számára biztosan nagyon nehéz formai megoldást. Sokan szeretik Radnóti költészetét, sokan akaratlanul is utánozzák, ám nem veszik észre, hogy ami egy zseninek egyszerű, egy pillanat műve, az a középszerűek számára izzadságszagú utánzás marad.
„Mellézuhantam, átfordult a teste
S feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés.-Így végzed hát te is,-
súgtam magamnak,-
Te csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem.
Der springt noch auf,-hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”
Már éltem, amikor ő meghalt, valahol Sopron közelében 1944-ben. Elmondtam még egyszer, majd még egyszer magamban a rövidke írást. Fölfigyeltem arra, hogy itt valami érdekes van elrejtve. Nem a sorok között, hanem a nézőpont szempontjából. Aki ír, vagy egyes szám első személyben fogalmazza meg gondolatait, írja le az eseményeket, vagy egyes szám harmadik személyben. Legalább is eddig ilyen versekkel, regényekkel találkoztam. Szeretek
általánosítani! Én, te, ő, mi, ti, ők, következnek egymás után a személyes névmások. Van „Én” írás, van „Ő” írás, miért nincs „Te, Mi, Ti, Ők” írás. Miért nem mesélnek az írók, költők a többi személynévben? És itt, ebben a kis töredékben bizony van „Te” írás! Nem lehetett sok ideje Radnótinak az „Erőltetett menet” alatt arra, hogy irodalmi ritkaságokon is gondolkodjon, ám itt is a „Te” forma alkalmazásával, talán nem egyedülállót –nem vagyok irodalmár-, de rendkívülit alkotott, valami ritka egyszerűséggel megfogalmazva, a mások számára biztosan nagyon nehéz formai megoldást. Sokan szeretik Radnóti költészetét, sokan akaratlanul is utánozzák, ám nem veszik észre, hogy ami egy zseninek egyszerű, egy pillanat műve, az a középszerűek számára izzadságszagú utánzás marad.
Hamvaságy
Velem mindig történik valami…Lassan, majdhogynem méltósággal tekerte a kerékpárt, közben összeszedte még gondolatait. A munka nem megerőltető, de így is elég volt mára, a többiek majd befejezik, máskor is elnézőek vele, tudomásul veszik, hogy ő gondolkodó, íróember. Ha kérdezik tanácsot ad, ha nem kérdezik, akkor is, mikor munkaszünetet tartanak, szívesen beszél, úgy gondolja rájuk fér, és ki kell jönni a beszorult gondolatoknak, szétrepesztenék a fejét, soha nem éri utol magát az írással. Társai szó nélkül tudomásul veszik, mikor elkerekezik lejegyzett írásvázlatait papírra vetni. A munkát felügyelők hozzászoktak gyakori, korai távozásához, különösen télvíz idején. Hadd menjen az író elvtárs, nélküle talán még jobban is megy a munka, ritmusosabban gurulnak a taligák. Szívesen meg is válnának tőle, de hát ide rendelték, tudomásul veszik.
Gond csak akkor áll elő, amikor a politikai tiszt tart raportot. A névsorolvasásnál nem mindig tudják helyettesíteni. A tiszt elvtárs, ha aznap még nem ivott eleget észreveszi a személycserét, ha más hang mondja: jelen! Ez a felügyelőknek is kellemetlen, de a figyelmeztetéskor rákenik, nem tudják hová távozott, az előbb még itt volt, biztosan elment a reterátra.
Nekitámasztotta kerékpárját a barakk oldalának, szélesre nyitotta az ajtót, kiengedni az áporodott levegőt, a férfiszaggal keveredő füstös büdöset. A barakkbudi az övékéből nyílik, szerencsére a többiek a másik, külső ajtón át, járnak dolgukra. Ő is kívülről használja, de szobatársát télen nem tudja rávenni, meg nyáron sem, ha iszik, hogy kerüljön egyet. Nem is kívánhatja, a szeszelés vizeléssel jár, az meg gyorsan intézendő. Befűtött, a vaskályha hamar öntötte a meleget, meg a füstöt, ma ködös az idő, nincs huzat!
Leült az asztal mellé, megtöltötte a hűznit, rágyújtott, élvezte a mélyre szívott, kemény füstöt. Jó ez a barakk, az ablaka alatti kis asztal tökéletesen megfelel egy embernek, ha társa jön, majd félreteszi a papírjait. Ledőlt a vaságyra, az alsóra, ez privilégiuma volt, keményen megharcolt érte. Elővette jegyzeteit, gondolatban rendezte, javította mondandóját, aztán nekiült az asztalnak. Kihegyezte ceruzáit, előkészítette a pennát, és dolgozni kezdett. Ebéd után jött meg, sötétedésig van jó három órája az írásra, addigra el is készül a „bor dicséretével”. Így dolgozott, képzeletemben Hamvas Béla. Gondoltam egyet, és miután Imrét, a MIH mindenesét megkértem, készítene egy fotót rólam, leültem a „kamara kiállítás” vaságyára, és mintha elmélkednék, oldalra fekve, fejemet karommal föltámasztva lefényképeztettem magam.
Hazafelé utamban azon tűnődtem, nem is lehetett olyan rossz a ma már fölkapott, agyonidézett Hamvasnak a bizarr volta ellenére nyugodt körülmények között alkotnia. A maga ura volt, a fizikai munka erőben tartotta, gondolatai, pedig szabadon röpdöshettek egyik témáról a másikra, ebben nem akadályozhatta meg senki. Egy kis átírással, de nem görögül: „Philosophy est magistra vitae.”, ahogy ő is gondolhatta egykoron, a barakkban. Életművének kötetei szép rendben sorakoztak a kiállítás polcain, sokat alkotott, értékeset.
Gond csak akkor áll elő, amikor a politikai tiszt tart raportot. A névsorolvasásnál nem mindig tudják helyettesíteni. A tiszt elvtárs, ha aznap még nem ivott eleget észreveszi a személycserét, ha más hang mondja: jelen! Ez a felügyelőknek is kellemetlen, de a figyelmeztetéskor rákenik, nem tudják hová távozott, az előbb még itt volt, biztosan elment a reterátra.
Nekitámasztotta kerékpárját a barakk oldalának, szélesre nyitotta az ajtót, kiengedni az áporodott levegőt, a férfiszaggal keveredő füstös büdöset. A barakkbudi az övékéből nyílik, szerencsére a többiek a másik, külső ajtón át, járnak dolgukra. Ő is kívülről használja, de szobatársát télen nem tudja rávenni, meg nyáron sem, ha iszik, hogy kerüljön egyet. Nem is kívánhatja, a szeszelés vizeléssel jár, az meg gyorsan intézendő. Befűtött, a vaskályha hamar öntötte a meleget, meg a füstöt, ma ködös az idő, nincs huzat!
Leült az asztal mellé, megtöltötte a hűznit, rágyújtott, élvezte a mélyre szívott, kemény füstöt. Jó ez a barakk, az ablaka alatti kis asztal tökéletesen megfelel egy embernek, ha társa jön, majd félreteszi a papírjait. Ledőlt a vaságyra, az alsóra, ez privilégiuma volt, keményen megharcolt érte. Elővette jegyzeteit, gondolatban rendezte, javította mondandóját, aztán nekiült az asztalnak. Kihegyezte ceruzáit, előkészítette a pennát, és dolgozni kezdett. Ebéd után jött meg, sötétedésig van jó három órája az írásra, addigra el is készül a „bor dicséretével”. Így dolgozott, képzeletemben Hamvas Béla. Gondoltam egyet, és miután Imrét, a MIH mindenesét megkértem, készítene egy fotót rólam, leültem a „kamara kiállítás” vaságyára, és mintha elmélkednék, oldalra fekve, fejemet karommal föltámasztva lefényképeztettem magam.
Hazafelé utamban azon tűnődtem, nem is lehetett olyan rossz a ma már fölkapott, agyonidézett Hamvasnak a bizarr volta ellenére nyugodt körülmények között alkotnia. A maga ura volt, a fizikai munka erőben tartotta, gondolatai, pedig szabadon röpdöshettek egyik témáról a másikra, ebben nem akadályozhatta meg senki. Egy kis átírással, de nem görögül: „Philosophy est magistra vitae.”, ahogy ő is gondolhatta egykoron, a barakkban. Életművének kötetei szép rendben sorakoztak a kiállítás polcain, sokat alkotott, értékeset.
Latolgatás
Velem mindig történik valami…Vannak beszédes nevek. Egyik munkatársamat Kerek-nek, másikat Kovács-nak, harmadikat Tatár-nak hívták. A nevek kavalkádjában ma már nem sokan tudják honnan erednek a családi nevek, amelyek nem történelmiek. Budapesti szakmai főnökömtől, megbeszélésünk után távozva már várakozott rá valaki az előszobában. A „várakozó” bebocsáttatása folyamatban volt, főnököm elébe sietett, az irodájából alig kilépve mutatkoztak be egymásnak. László Tamás mondta a nevét főnököm, László Tamás válaszolt a „várakozó”. Főnökömet nem hagyta cserben humorérzéke, lereagálva a helyzetet, csak annyit mondott, de ugye nem egy apától eredünk. A keresztnevek is beszédesek tudnak lenni, ha vezetéknévként is használják tulajdonosaik. Tamás, László, József, vagy Zsolt mellé bármelyik másikat lehet keresztnévként használni, praktikusan! Apai nagymamám Sztricsek volt, édestestvérei Szentkúti és Szederkényi nevet viseltek. A Fekete, Fehér, Zöld név is gyakori. Két nagy névváltoztatási hullámról tudok. Az egyik a XVIII.-dik század végén indult el, Európa-szerte, a társadalomba való tudatos beilleszkedést szolgálta. A másik hullám kényszerszülemény eredményeként Trianon előtti, monarchiabeli volt. Nagymama férjnél volt, ő maradt Sztricsek, fitestvéreinek nevet kellett változtatni. Gyuri bátyám is azért Vörös, mert német nevet viselt, jó ég tudja mit, sose kérdeztem. Nem ismert meg, úgy szóltam rá. Persze, hogy nem ismerlek föl ebben a zokni-sapkában, ne haragudj. Nem szoktál gyalogosan közlekedni, kezdtem mondókámat, de tovább nem jutottam. Tudod, barátom nem nagyon bízom a jobboldalban, nem lesznek 2/3-an, hacsak nem fognak össze. Pedig az kellene. Ezek képesek megölni a másikat a hatalomért, vagy cigány-magyar polgárháborút szerveznek, és elhalasztják a választásokat, lesz hivatkozási alap! A számon kérés megint elmarad, hiába hangoztatják, hogy rövidesen befejezik a rendszerváltoztatást. Széttaposták a miépet, a kereszténydemokratákat, a kisgazdákat, az emdéefet, hálisten az eszdéeszt is, majd jön a többi is utánuk, ne félj! A fideszesek meg összeborulnak velük, majd meglátod! Hát persze, hogy így lesz, még nem nevelődött ki a másik politikai vezetőréteg, a hivatalnokok korruptak, kis pénzért is megvehetők, különösen, ha folyamatosan kapják, a szakértelemre, pedig szükség van. És arra is emlékszem, mi volt ’92-ben. Akkor hangzott el, hogy itt is egy „falangista-monarchista” típusú kiegyezésre van szükség, nem véletlen, hogy a spanyolok demokráciája sikeres lett a diktatúra után. Lehet, hogy ezt adta tovább Antall, amikor Orbánt halálos ágyához kérette. Bizony kellett volna „forradalmat csinálni”, de kikkel, és kik vezették volna őket a forradalmi útra? Egy tőről fakad ma minden, és a mélyben rossz talaj van, mi végeztük a mélyszántást, csak rosszul esik bevallani. Én, nem! De hát Te is elmúltál nyolcvan! Kik éltek az elmúlt hatvan évben, ha nem mi? Menjen el minden szavazóképes állampolgár az urnákhoz, talán akkor lesz váltás! Ezúttal is ebben maradtunk.
Spárolás
Velem mindig történik valami…Odafelé menet láttam benn áll a 30-as, nem siettem, majd jön másik, ha ez elmegy az orrom előtt. Nyugodtan értem a megállóhoz, ahol egy korombeli toporgott, elegáns fekete, rövid bundában, és hasonlóan elegáns fekete aktatáskát szorongatott a kezében. Ránéztem, tekintetemet kérdésnek értelmezte. Három perc múlva indul a járat, most néztem meg a tájékoztató táblán, és karórájára kopogtatott mutatóujjával. Sietős dolga lehet, ha ennyire igyekszik! Közben beállt a járat, na viszlát, és eltűnt a buszban. A Spár pénztárnál méltatlankodott, amikor pár percre fönntartottam a sort. Lemerültek a fűtésszabályozó ceruzaelemei, elemet vásárolni voltam ott. Találtam is megfelelőt, méghozzá jó áron! Tíz darabot mindössze 699 forintért. Nem is kínai gyártmány, hanem német, az uniós környezetvédelmi szabványnak megfelelő minőségű. Bejött a hideg, kapcsolgatni kezdett az automatika, lemerültek az elemek, muszáj újakat beszerelni, mert a hőmérséklet tovább esik, ezt mondják az időjósok. Tartós, nagyteljesítményű, kiváló termék, olvastam a doboz hátoldalán, amíg soromat vártam. A pénztárnál a vonalkód alapján kerek 900 forintot blokkolt az ügyeletes hölgy. Már-már továbbmentem, amikor meggondoltam magam, ha 699, miért fizessek 900-at. Kérem a polcon 699 szerepel az elemek mellett, fordultam vissza, megnézem még egyszer ajánlottam, és oldalazva igyekeztem vissza a polchoz. Nem mindegy magának az a kétszáz forint, kérdezte egy férfihang. Ő volt az, a sietős feketetáskás, feketebundás. Most, hogy jobban az arcába néztem, reménytelennek tartottam a magyarázkodást, de ha kérdezett, válaszolok. Nem, nekem nem mindegy! És nem a kétszáz forint miatt, hanem azért mert 699 az ára. Mások is vásárolhatnak, és talán ráfizetnek, észre sem veszik a sok minden más mellett. Jól láttam, 699, se több, se kevesebb. Hölgyem nem jól számolt mégsem! A pénztáros telefonált, a sor várakozott, a feketetáskás, feketebundás nyomta a szöveget. Uram visszaadok kétszázat, kérem a blokkját. Megnyugvással raktam zsebbe a visszaszerzett kétszázast. Kinn a buszmegállóval átellenben meglátott egy ismerősöm, átjött hozzám, elmondta búját-baját, megvigasztaltam, ne féljen, ő sem él örökké, mire felnyögött a röhögéstől, de rád is sor kerül, megjegyzéssel.
Jött a 30-as! A sietős úr ismét előttem, szabad kezében, átlátszó nylonzacskóban egy szem zsemle árválkodott. Ez az ember a zsemle miatt sietett, türelmetlenkedett, és most minden sietsége ellenére itt vagyunk együtt a buszon. Kikívánkozott belőlem, hogy rákérdezzek. A válasza meglepett, mert eltaláltam sietsége okát. Igen, a zsemle miatt jött bevásárolni, és ő sváb és spórolósfajta, így nevelték! Na látja, én is az vagyok, ma is „spároltam” kétszáz forintot, legalább négy zsemle árát.
Az illető, sváb létére, noha az apropó miatt éppen neki szántam, nem értette el szójátékomat.
Jött a 30-as! A sietős úr ismét előttem, szabad kezében, átlátszó nylonzacskóban egy szem zsemle árválkodott. Ez az ember a zsemle miatt sietett, türelmetlenkedett, és most minden sietsége ellenére itt vagyunk együtt a buszon. Kikívánkozott belőlem, hogy rákérdezzek. A válasza meglepett, mert eltaláltam sietsége okát. Igen, a zsemle miatt jött bevásárolni, és ő sváb és spórolósfajta, így nevelték! Na látja, én is az vagyok, ma is „spároltam” kétszáz forintot, legalább négy zsemle árát.
Az illető, sváb létére, noha az apropó miatt éppen neki szántam, nem értette el szójátékomat.
Szegényasszony
Velem mindig történik valami…Ki-ki a hangulatnak, hangulatának megfelelően köszönt el a társaságtól. Remekül sikerült a „szemesztert” záró összejövetel.
Sokan, mondhatnám majd mindenki eljött, és a hölgyek természetesen hozták finomságaikat. Az összegyűlt süteményből nem volt két egyforma, kitettek magukért, talán összebeszéltek, megbeszélték, hogy én ezt ismerem, ezt tudom jól elkészíteni. A végeredmény süteményrengeteg lett. Hetekkel ezelőtt tudták meg a csoportok, mikor is lesz az utolsó foglakozás, választási lehetőségként alakult ki a süteményes buli, mert, aki tornászni akart, levetkőzhetett, gyakorolhatott, de kevesen éltek evvel a lehetőséggel. Mennyi gondolkodást, mennyi utánjárást kívánt a sütemények „legyártása”, ki tudja. A férfiak, mint általában könnyebben megúszták, hozták a saját termésű, pirosat, fehéret, mások pedig, a hölgyeknek is kedveskedve a finom likőröket. Pálinka nem szerepelt a felhozatal között, az tilos a csoport számára, szívbetegek mindannyian, a pálinka megárthat, meg erős illata miatt kifejezetten kérte a női tagozat, mellőzzék ez alkalomból, ha lehet. Lehetett, volt bőven más! Ünnepek és bizonytalan újabb „szemeszter” előtt -a kormány megszorító intézkedései, idáig hatnak- kitettek magukért, és másokért a csoporttagok. Fényképezést vállaltam, és ezúttal szándékosan késtem, hogy a már belendült hangulatba cseppenjek, amikor már az igazi, nem a felvett fényképarcok rajzolódnak a fölvételeken.
Jól tettem. Mire megérkeztem, senki nem kiáltott föl, na megjött az András, mint egyébként, ha késve érkeztem. Én lakom ugyanis a legközelebb, késésem viccelődés jó apropójaként szolgál. Egyiket a másik után villantottam, a snapsusszok remekül sikerültek, jövő évben, ha ismét összejövünk, jól szórakoznak majd bajtársnőim, bajtársaim a fölvételek láttán. Egy kis elfoglaltságom lévén észrevétlen távoztam. Később, ha visszaérek, készítem el a csoportképet, akkorra a Főorvos úr is megérkezik, akinek mindent köszönhetünk. Évek óta szervezi, a szívbetegek mozgásos tornáját nem kis ellenállást leküzdve. Kevés a pénz, sok a beteg! Mindannyian tiszteljük, szeretjük.
Egy órába nem telt, amíg megfordultam. Erős volt már a hangzavar, fogytán a sütemények, fogytán az italok, de a csoportlétszám emelkedett. A megelőző csoportok tagjai is maradtak, itt az ideje a csoportkép készítésének, ami nagy nehézségek árán sikerült, hiszen mindenkinek volt már beszélgető, jobban mondva kiabáló társa. Az evés-ivás következtében a figyelem föllazult. De megvan a fölvétel, távozhatok. Egyik betegtársnőm lépett hozzám süteményét kínálva kosarából, gondoltam! Kis angyalocskák közül választhattam. Úgy ismerem, ő a legelesettebb közöttünk: munkanélküli férj, munkanélküli gyerekek, szeretett unokák, veszik körül. Neki lyukas a szíve! Vékonyka, mindig mosolyog, nem süteményt, angyalokat hozott mindenkinek. Papírkúpon egy üveggyöngyszem, vattahaj, művirágszirom szárnyak, ahány, annyiféle. Nem testi, lelki táplálékot kaptunk, szerényen, mint a szegényasszony odaadta, amije volt, mindenét!
Sokan, mondhatnám majd mindenki eljött, és a hölgyek természetesen hozták finomságaikat. Az összegyűlt süteményből nem volt két egyforma, kitettek magukért, talán összebeszéltek, megbeszélték, hogy én ezt ismerem, ezt tudom jól elkészíteni. A végeredmény süteményrengeteg lett. Hetekkel ezelőtt tudták meg a csoportok, mikor is lesz az utolsó foglakozás, választási lehetőségként alakult ki a süteményes buli, mert, aki tornászni akart, levetkőzhetett, gyakorolhatott, de kevesen éltek evvel a lehetőséggel. Mennyi gondolkodást, mennyi utánjárást kívánt a sütemények „legyártása”, ki tudja. A férfiak, mint általában könnyebben megúszták, hozták a saját termésű, pirosat, fehéret, mások pedig, a hölgyeknek is kedveskedve a finom likőröket. Pálinka nem szerepelt a felhozatal között, az tilos a csoport számára, szívbetegek mindannyian, a pálinka megárthat, meg erős illata miatt kifejezetten kérte a női tagozat, mellőzzék ez alkalomból, ha lehet. Lehetett, volt bőven más! Ünnepek és bizonytalan újabb „szemeszter” előtt -a kormány megszorító intézkedései, idáig hatnak- kitettek magukért, és másokért a csoporttagok. Fényképezést vállaltam, és ezúttal szándékosan késtem, hogy a már belendült hangulatba cseppenjek, amikor már az igazi, nem a felvett fényképarcok rajzolódnak a fölvételeken.
Jól tettem. Mire megérkeztem, senki nem kiáltott föl, na megjött az András, mint egyébként, ha késve érkeztem. Én lakom ugyanis a legközelebb, késésem viccelődés jó apropójaként szolgál. Egyiket a másik után villantottam, a snapsusszok remekül sikerültek, jövő évben, ha ismét összejövünk, jól szórakoznak majd bajtársnőim, bajtársaim a fölvételek láttán. Egy kis elfoglaltságom lévén észrevétlen távoztam. Később, ha visszaérek, készítem el a csoportképet, akkorra a Főorvos úr is megérkezik, akinek mindent köszönhetünk. Évek óta szervezi, a szívbetegek mozgásos tornáját nem kis ellenállást leküzdve. Kevés a pénz, sok a beteg! Mindannyian tiszteljük, szeretjük.
Egy órába nem telt, amíg megfordultam. Erős volt már a hangzavar, fogytán a sütemények, fogytán az italok, de a csoportlétszám emelkedett. A megelőző csoportok tagjai is maradtak, itt az ideje a csoportkép készítésének, ami nagy nehézségek árán sikerült, hiszen mindenkinek volt már beszélgető, jobban mondva kiabáló társa. Az evés-ivás következtében a figyelem föllazult. De megvan a fölvétel, távozhatok. Egyik betegtársnőm lépett hozzám süteményét kínálva kosarából, gondoltam! Kis angyalocskák közül választhattam. Úgy ismerem, ő a legelesettebb közöttünk: munkanélküli férj, munkanélküli gyerekek, szeretett unokák, veszik körül. Neki lyukas a szíve! Vékonyka, mindig mosolyog, nem süteményt, angyalokat hozott mindenkinek. Papírkúpon egy üveggyöngyszem, vattahaj, művirágszirom szárnyak, ahány, annyiféle. Nem testi, lelki táplálékot kaptunk, szerényen, mint a szegényasszony odaadta, amije volt, mindenét!
Lelkiegészség
Velem mindig történik valami…A szerencsétlen mi a csudának akar pont itt átkelni az úton. Láthatná, hogy mennyi gépjármű száguldozik az orra előtt.
Ezek nem fognak megállni, még lassítani sem, rohannak, pedig autóval közlekednek azért, mert kényelmesen akarnak célhoz érni. Én is jó ideig forogtam balra-jobbra, amíg eltaláltam a megfelelő pillanatot az átkeléshez. Szemben, Radnics utcai fotósommal van a buszmegálló, én sem kerülök száz métert, de ő, ahogy ő botladozik, életveszély! Lépései bizonytalanok, nyakát minden egyes mozdulatánál kényszeresen nyújtogatja, kezei is össze-vissza lendülnek. Elképesztő a bátorsága, vagy inkább meggondolatlansága? Mi a csudának akar pont itt átkelni? Éppen elég lehetett lefelé jönnie a meredek utcán, most meg itt kockáztatja az életét. Egyedül ácsorogtam a buszmegállóban, figyelmemet teljesen lekötötte a fiatalember. Izgultam érte, szűnjön már meg ez az állandó autófolyam, hogy elindulhasson. Kívánságom teljesült, ő is észrevette a lehetőséget, nekivágott, és lassan csoszogott felém. A hátán nagyobb táskát cipelt, átkelését az is nehezítette. Mozdulataival ellentétesen lengett a teli táska, talán egyensúlyát ezért nem vesztette el. Hamarosan átér, már csak pár csosszanás és itt van mellettem. Ezúttal szerencséje volt!
Rám vicsorított, és érthetetlenül mondott valamit. Megszántam, közelebb léptem hozzá, hogy megértsem, miben segíthetek neki. Harmadszorra próbálkozott, mire fölfogtam mi a mondandója, és elszégyelltem magam. „Erre most nem jár a busz”, hámoztam ki a lényeget. Valóban, és én is tudtam, hiszen már jó pár hete kerülő úton közlekedik a busz, a megszokás hozott ide, ebbe a megállóba. Fotós dolgaim intéztével majd mindig a városba megyek, itt szoktam fölszállni a buszra.
És maga énmiattam jött át, azért, hogy figyelmeztessen? Iiiigen. Elérzékenyülten futott át az agyamon, hogy közben jó páran elhaladtak mellettem, és senkit nem zavart, hogy rossz helyen várakozom. Őt igen, segíteni akart, és segített! Megszokott lépéseimet rövidebbre fogva, együtt mentünk tovább. Szintén a buszhoz igyekszik kérdésemre nemet mondott. Engedje meg, hogy a magam számára készíthessek egy fölvételt, nagyon kedves öntől, amit tett, fordultam felé. Nehezen, de ráállt, a zár kattant, én elsiettem. A „jó” buszmegállóhoz érve hosszan kísértem szememmel amint az úttesten, a parkoló autók mellett közlekedve tovatűnt. Észrevettem, hogy a járdafelület egyenetlen, ez lehetett az oka különös útválasztásának.
Fogok még találkozni vele, merengtem el magamban a buszon, és abban a pillanatban megláttam az utasok között. Nem értem miképp kerülhetett a buszra. Meglehet, valakinek segített fölszállni, és fönnragadt, aztán újból elszégyelltem magam. Biztosan segített valakinek! És én, Advent idején nem mentem elébe akkor, amikor hozzám igyekezett.
Szégyenben maradtam. Ő példát mutatott nekem, az egészségesnek, bajában másokra is gondol, és biztosan nem csak Advent idején.
Ezek nem fognak megállni, még lassítani sem, rohannak, pedig autóval közlekednek azért, mert kényelmesen akarnak célhoz érni. Én is jó ideig forogtam balra-jobbra, amíg eltaláltam a megfelelő pillanatot az átkeléshez. Szemben, Radnics utcai fotósommal van a buszmegálló, én sem kerülök száz métert, de ő, ahogy ő botladozik, életveszély! Lépései bizonytalanok, nyakát minden egyes mozdulatánál kényszeresen nyújtogatja, kezei is össze-vissza lendülnek. Elképesztő a bátorsága, vagy inkább meggondolatlansága? Mi a csudának akar pont itt átkelni? Éppen elég lehetett lefelé jönnie a meredek utcán, most meg itt kockáztatja az életét. Egyedül ácsorogtam a buszmegállóban, figyelmemet teljesen lekötötte a fiatalember. Izgultam érte, szűnjön már meg ez az állandó autófolyam, hogy elindulhasson. Kívánságom teljesült, ő is észrevette a lehetőséget, nekivágott, és lassan csoszogott felém. A hátán nagyobb táskát cipelt, átkelését az is nehezítette. Mozdulataival ellentétesen lengett a teli táska, talán egyensúlyát ezért nem vesztette el. Hamarosan átér, már csak pár csosszanás és itt van mellettem. Ezúttal szerencséje volt!
Rám vicsorított, és érthetetlenül mondott valamit. Megszántam, közelebb léptem hozzá, hogy megértsem, miben segíthetek neki. Harmadszorra próbálkozott, mire fölfogtam mi a mondandója, és elszégyelltem magam. „Erre most nem jár a busz”, hámoztam ki a lényeget. Valóban, és én is tudtam, hiszen már jó pár hete kerülő úton közlekedik a busz, a megszokás hozott ide, ebbe a megállóba. Fotós dolgaim intéztével majd mindig a városba megyek, itt szoktam fölszállni a buszra.
És maga énmiattam jött át, azért, hogy figyelmeztessen? Iiiigen. Elérzékenyülten futott át az agyamon, hogy közben jó páran elhaladtak mellettem, és senkit nem zavart, hogy rossz helyen várakozom. Őt igen, segíteni akart, és segített! Megszokott lépéseimet rövidebbre fogva, együtt mentünk tovább. Szintén a buszhoz igyekszik kérdésemre nemet mondott. Engedje meg, hogy a magam számára készíthessek egy fölvételt, nagyon kedves öntől, amit tett, fordultam felé. Nehezen, de ráállt, a zár kattant, én elsiettem. A „jó” buszmegállóhoz érve hosszan kísértem szememmel amint az úttesten, a parkoló autók mellett közlekedve tovatűnt. Észrevettem, hogy a járdafelület egyenetlen, ez lehetett az oka különös útválasztásának.
Fogok még találkozni vele, merengtem el magamban a buszon, és abban a pillanatban megláttam az utasok között. Nem értem miképp kerülhetett a buszra. Meglehet, valakinek segített fölszállni, és fönnragadt, aztán újból elszégyelltem magam. Biztosan segített valakinek! És én, Advent idején nem mentem elébe akkor, amikor hozzám igyekezett.
Szégyenben maradtam. Ő példát mutatott nekem, az egészségesnek, bajában másokra is gondol, és biztosan nem csak Advent idején.
Sehogysejó
Velem mindig történik valami…Akkor legyél te is tisztességtelen! Rájuk néztem, és haloványan megjegyeztem, hogy akkor, ismét eggyel növekszik majd a tisztességtelenek száma az országban. Igen, igen helyeselt egyikük.
Hárman voltunk a buszon mindössze, ezért hallottam minden szavukat, de úgy látszik, beszélgetésüket nem hallhattam kezdettől fogva, ők már a buszon ültek, amikor én eléjük támaszkodtam. Másikuk az én kedvemért még egyszer nekifogott elbeszélésének.
Kivette kabátja zsebéből a pénztárcáját, kinyitotta és megmutatta, honnan eshetett ki a buszbérlete, amit egy kis tasakban tart, a benne lévő kétezer forinttal együtt csusszant ki. Vásárolni volt, hamar észrevette a veszteséget, mert buszra akart szállni, és hiányzott a bérlettartó tasak.
Avval a tudattal ment vissza, hogy megtalálták, félretették, de senki nem tudott róla semmit. Valaki fölszedte, elvitte pénzestől. Micsoda emberek vannak!
Most jegyet vettem háromszázért, és megyek bérletet csináltatni, szerencsére van méretes fényképem. Az én postásom bezzeg megkapta a pénzét, amikor rosszul adott vissza, pedig nem is tudta, hogy nálam számolta el magát. Három hétig tartogattam a bejárati fogas kefetartóján a többletet, hogy el ne felejtsem odaadni, ha megint jön.
Hát maga tisztességes volt, de láthatta nem érdemes. Lopnak, csalnak, hazudnak ebben a rendszerben, régen nem így volt. Akkor mindenki lopott egy kicsit, szúrtam közbe újabb megjegyzésemet. De nem ennyit, mint ezek! Akkor mindenki csak keveset lopott, de ezek milliárdokat. Ott van a MÁV meg a BKV! Mit összeloptak ott, láthatja a TV-ben. Miért, a kicsi az nem számít lopásnak, bátorkodtam tovább a kérdezéssel, meg aztán a milliárdos sem eszik többet, csak jobbat legfeljebb, munkát is ad másoknak, toldottam még hozzá. Luxusautóval hurcolják az állami vállalatok vezetőit, meg a végkielégítés, morogta megemelt hangon a „biztatgatós”.
Régen meg Pobedával, Volgával utaztak a vezetők, nemde, tettem hozzá halkabban, mint eddig megjegyzésemet. Mondja már, legyen szíves, régen, akik minden személyes vagyon híján, de vadászhattak, nyaralhattak,
megvendégelhették vezetőtársaikat, és nem ők állták a cechet, azok kegyedtől is loptak, nemde?
Éntőlem ugyan nem! Én megteremtettem magamnak mindent, amire szükségem volt, házat, autót, kiskertet. Nekem nem kellet a másé, nekem elég volt az, amit megszereztem, és elkezdett cihelődni a leszálláshoz. Miután leszállt igazában meggyőződve, elégedetten visszanézett.
Beszélgetőtársával egy magállónyit együtt utaztunk tovább, aztán nekem is le kellett szállnom. Amikor elköszöntünk még mindig méltatlankodó szemén láttam, hogy ha akarná is, ő már nem fog megváltozni, bár a csábítás erős, megmarad tisztességesnek. Számosságunk ezúttal megmaradt az eredeti szinten!
Hárman voltunk a buszon mindössze, ezért hallottam minden szavukat, de úgy látszik, beszélgetésüket nem hallhattam kezdettől fogva, ők már a buszon ültek, amikor én eléjük támaszkodtam. Másikuk az én kedvemért még egyszer nekifogott elbeszélésének.
Kivette kabátja zsebéből a pénztárcáját, kinyitotta és megmutatta, honnan eshetett ki a buszbérlete, amit egy kis tasakban tart, a benne lévő kétezer forinttal együtt csusszant ki. Vásárolni volt, hamar észrevette a veszteséget, mert buszra akart szállni, és hiányzott a bérlettartó tasak.
Avval a tudattal ment vissza, hogy megtalálták, félretették, de senki nem tudott róla semmit. Valaki fölszedte, elvitte pénzestől. Micsoda emberek vannak!
Most jegyet vettem háromszázért, és megyek bérletet csináltatni, szerencsére van méretes fényképem. Az én postásom bezzeg megkapta a pénzét, amikor rosszul adott vissza, pedig nem is tudta, hogy nálam számolta el magát. Három hétig tartogattam a bejárati fogas kefetartóján a többletet, hogy el ne felejtsem odaadni, ha megint jön.
Hát maga tisztességes volt, de láthatta nem érdemes. Lopnak, csalnak, hazudnak ebben a rendszerben, régen nem így volt. Akkor mindenki lopott egy kicsit, szúrtam közbe újabb megjegyzésemet. De nem ennyit, mint ezek! Akkor mindenki csak keveset lopott, de ezek milliárdokat. Ott van a MÁV meg a BKV! Mit összeloptak ott, láthatja a TV-ben. Miért, a kicsi az nem számít lopásnak, bátorkodtam tovább a kérdezéssel, meg aztán a milliárdos sem eszik többet, csak jobbat legfeljebb, munkát is ad másoknak, toldottam még hozzá. Luxusautóval hurcolják az állami vállalatok vezetőit, meg a végkielégítés, morogta megemelt hangon a „biztatgatós”.
Régen meg Pobedával, Volgával utaztak a vezetők, nemde, tettem hozzá halkabban, mint eddig megjegyzésemet. Mondja már, legyen szíves, régen, akik minden személyes vagyon híján, de vadászhattak, nyaralhattak,
megvendégelhették vezetőtársaikat, és nem ők állták a cechet, azok kegyedtől is loptak, nemde?
Éntőlem ugyan nem! Én megteremtettem magamnak mindent, amire szükségem volt, házat, autót, kiskertet. Nekem nem kellet a másé, nekem elég volt az, amit megszereztem, és elkezdett cihelődni a leszálláshoz. Miután leszállt igazában meggyőződve, elégedetten visszanézett.
Beszélgetőtársával egy magállónyit együtt utaztunk tovább, aztán nekem is le kellett szállnom. Amikor elköszöntünk még mindig méltatlankodó szemén láttam, hogy ha akarná is, ő már nem fog megváltozni, bár a csábítás erős, megmarad tisztességesnek. Számosságunk ezúttal megmaradt az eredeti szinten!
Leszoktatáspróbálkozás
Velem mindig történik valami…A Biblia sok mindent rejteget a figyelmes olvasó számára. A családi Biblia még többet. A szüleim Bibliája nálam van, én örököltem megőrzésre, nem tudom, ki fogja majd tovább őrizni, ha én már nem.
Benne találhatók a „fiúk” házassági meghívói, a nagyszülőknek, szülőknek küldött névnapi, ünnepi kis kartondarabkák, teli jókívánságokkal, hímzett könyvjelzők, egyik-másik már több száz évesnél. Leemeltem a polcról, be akartam jegyezni keresztfiam gyermekének, Olivérnek születése napját. Eszembe jutott, hogy hamarosan jön a kistestvére, ne legyen hiányos a családi események sora!
Ilyenkor elolvasom a mellékleteket, emlékeztetőül és azért is, hogy megnézzem a kézzel kivágott, kézzel megírt kartonokat, a finom ecsettel festett selyem könyvjelzőket. Van a lapok közt egy parányi méretű, bibliofil papirosra nyomtatott, ötször hét centiméteres méretű, zsebben hordható János Evangéliuma. Édesapa kapta Debrecenben, a gyűjtőtáborban, ahol a hadifogságból hazaérkezetteket állomásoztatták addig, amíg az „igazolás” megérkezett. Micsoda véletlen egybeesések! Egy év 365 napból áll, a 365 nap négyévenként 366 napra változik a szökőnap következtében, és Édesapa október 6.-dikán érkezett a táborba, október 24.-dikén érkezett a táborból haza, és október 24.-dikén távozott közülünk. Az Aradi Vértanuk kivégzésének századik, és születésemnek negyedik évfordulója a két dátum. A datálás hiteles, Édesanya keze írása. A János Evangéliuma ’96. Február kilencedikén került a kezembe először, Édesapa születésnapján. Egyhónapos betegszabadságomat töltöttem, a sok szabadidő módot adott könyveimet rendezgetni, egyikbe-másikba belelapozni, ami megtetszett elolvasni. Valójában örültem a visszéroperáció miatti pihenésnek. Szellemi kikapcsolódást jelentett a zűrös munkanapok közben.
A kis füzetecskét a Brit Bibliakiadó Társaság nyomtatta. A Társaság 190 év óta folyamatosan terjeszti a Bibliát, vagyis lefordítja a számtalan élő nyelvre, nyomtatja, szétosztja, majd a fordításokat ellenőrzi, helyesbíti, hozzáigazítja a régi fordításokat a mai nyelvhez. Mi, magyarok régóta olvashatjuk anyanyelvünkön a Szentírást, ám még közel egymilliárd, több mint kétezer nyelvet, nyelvjárást beszélő ember várakozik a Társulat Bibliáira. Nekem is szokásommá vált a családban az érettségiző unokahúgoknak, unokaöccseknek egy-egy 1974-es, újfordítású Bibliát ajándékozni, hogy ott lehessen a házban, elő lehessen venni. Legutóbb azonban eltértem szokásomtól, a szülők kívánságára. Nem úgy neveltük tudod a gyerekeket, Bence inkább a motoros könyveket szereti. Nem kell szeretni a Bibliát sem, de tudjátok olyan sok mondás gyűlt föl a magyar nyelvben is, éppen a bibliai kijelentésekből eredően a századok során, meg aztán majd később talán elkel, megismerni, érveltem. Nem, inkább egy albumot motorokról! Most egy Bibliával több van a polcomon, még várok.
Ha Bence jön, akkor szülői közvetítés nélkül ajánlom neki a visszamaradt Bibliát, nem is olyan biztos, hogy elutasításban lesz részem. Fiatalság, bolondság!
Benne találhatók a „fiúk” házassági meghívói, a nagyszülőknek, szülőknek küldött névnapi, ünnepi kis kartondarabkák, teli jókívánságokkal, hímzett könyvjelzők, egyik-másik már több száz évesnél. Leemeltem a polcról, be akartam jegyezni keresztfiam gyermekének, Olivérnek születése napját. Eszembe jutott, hogy hamarosan jön a kistestvére, ne legyen hiányos a családi események sora!
Ilyenkor elolvasom a mellékleteket, emlékeztetőül és azért is, hogy megnézzem a kézzel kivágott, kézzel megírt kartonokat, a finom ecsettel festett selyem könyvjelzőket. Van a lapok közt egy parányi méretű, bibliofil papirosra nyomtatott, ötször hét centiméteres méretű, zsebben hordható János Evangéliuma. Édesapa kapta Debrecenben, a gyűjtőtáborban, ahol a hadifogságból hazaérkezetteket állomásoztatták addig, amíg az „igazolás” megérkezett. Micsoda véletlen egybeesések! Egy év 365 napból áll, a 365 nap négyévenként 366 napra változik a szökőnap következtében, és Édesapa október 6.-dikán érkezett a táborba, október 24.-dikén érkezett a táborból haza, és október 24.-dikén távozott közülünk. Az Aradi Vértanuk kivégzésének századik, és születésemnek negyedik évfordulója a két dátum. A datálás hiteles, Édesanya keze írása. A János Evangéliuma ’96. Február kilencedikén került a kezembe először, Édesapa születésnapján. Egyhónapos betegszabadságomat töltöttem, a sok szabadidő módot adott könyveimet rendezgetni, egyikbe-másikba belelapozni, ami megtetszett elolvasni. Valójában örültem a visszéroperáció miatti pihenésnek. Szellemi kikapcsolódást jelentett a zűrös munkanapok közben.
A kis füzetecskét a Brit Bibliakiadó Társaság nyomtatta. A Társaság 190 év óta folyamatosan terjeszti a Bibliát, vagyis lefordítja a számtalan élő nyelvre, nyomtatja, szétosztja, majd a fordításokat ellenőrzi, helyesbíti, hozzáigazítja a régi fordításokat a mai nyelvhez. Mi, magyarok régóta olvashatjuk anyanyelvünkön a Szentírást, ám még közel egymilliárd, több mint kétezer nyelvet, nyelvjárást beszélő ember várakozik a Társulat Bibliáira. Nekem is szokásommá vált a családban az érettségiző unokahúgoknak, unokaöccseknek egy-egy 1974-es, újfordítású Bibliát ajándékozni, hogy ott lehessen a házban, elő lehessen venni. Legutóbb azonban eltértem szokásomtól, a szülők kívánságára. Nem úgy neveltük tudod a gyerekeket, Bence inkább a motoros könyveket szereti. Nem kell szeretni a Bibliát sem, de tudjátok olyan sok mondás gyűlt föl a magyar nyelvben is, éppen a bibliai kijelentésekből eredően a századok során, meg aztán majd később talán elkel, megismerni, érveltem. Nem, inkább egy albumot motorokról! Most egy Bibliával több van a polcomon, még várok.
Ha Bence jön, akkor szülői közvetítés nélkül ajánlom neki a visszamaradt Bibliát, nem is olyan biztos, hogy elutasításban lesz részem. Fiatalság, bolondság!
Komaság
Velem mindig történik valami…Először telefonon keresett, megköszöntött, majd megkérdezte, mikor alkalmas nekem, hogy személyesen is fölkeressen. Holnap délelőttre még nincs programom, de kérlek, ne gyere, tudom, milyen nehezen mozogsz. Akkor a holnapi viszontlátásra, bucsúzott.
És másnap Pista, pontosabban dr. Varga István, a biológiai tudományok doktora csöngetett a kapun. Eléje siettem, az a néhány lépcsőfok is nagy teher a számára. Baloldali bénultsága egy évtized alatt sem jött rendbe, most hogy idősödik állapota romlik, gyengülnek a korral a valaha erős izmok. Ne, ne segíts, fogd azt, amit hoztam, és ne haragudj, hogy nem volt túl nagy a fantáziám. Evvel átadta ajándékát, és a korlátot is igénybe véve „lebotorkált”. Foglalj helyet, kértem, válaszként Te hová ülsz kérdezett vissza.
Amikor megismertem feleségestől jött, onnan datálódik barátságunk is. Szólj, ha bármiben segíthetek, szívesen teszem ígérte akkor. Azóta együtt járunk a magyarok őstörténete előadássorozatra, együtt mentünk a karácsonyi fenyőért, amíg tartott, a kertjébe, együtt szedtük az almát a meredek hegyoldalon, és ha valami a ház körül éppen termőre fordult, csengett a telefon. Pista jelezte, menjek, vigyek zöldet, szőlőt, virágot, maga-pergetett mézet, vagy maga-oltott facsemetét. Tőle kaptam a bőven termő, nemesített „Somogyi illatos” vesszőt, amit nem kell permetezni, bőven terem, és ellát árnyékkal. Szerszám kellett, adott, gyalulni kellett, együtt végeztük a munkát. Én jóformán csak látogatom őket, a közelben laknak. Nem tudok váratlanul betoppanni, mindig félbehagyja éppeni tevékenységét, és beszélgetünk, mind kettőnk örömére.
Néprajzos professzorunk egy alkalommal régi magyar szokásokról tartott előadást. Többek között megemlítette a „komaság intézményét”, mit is jelentett komának lenni. A falusi ifjak, bizonyos alkalomból komát választottak. A választás kölcsönösen történt, és egy egész életre szóló, odaadó barátságot takart. Professzor úr megható és megtörtént példákkal támasztotta alá kijelentését. Háborús időben, az egyik koma még nőtlen volt, a komatárs már családapaként gyermeket, gyermekeket tartott el, a nőtlen koma beállt helyette katonának. Együtt sorozták be őket, megfogadták hogy, aki hazakerül, eltartja a másik családját is, ha kellett élete végéig. És megtették! Pista falusi gyerek volt, megélte a hagyományok gyakorlásának sokféle formáját. Életét a hagyományoknak megfelelően igazgatta. Ezt a hagyománytiszteletet élvezem én is. A barátaimnak tekintettek egy része megfeledkezett rólam, sem előtte, sem utána nem tartott érdemesnek egy telefonhívásra. Másik része a véletlen találkozást használta ki, a maradék azt sem, megköszöntésemre. Pista nem, ő eljött, és biztosan eljön egészen addig, amíg lába bírja. Pistáról mindenki dicsérőleg nyilvánul meg, őt mindenki szereti. Jövőre, augusztusban, ha még élünk, és ő is hozzájárul, én fölajánlom neki a komaságot. Remélem méltónak fog találni rá, és komák leszünk hivatalosan is, nem csak a mindennapokban.
És másnap Pista, pontosabban dr. Varga István, a biológiai tudományok doktora csöngetett a kapun. Eléje siettem, az a néhány lépcsőfok is nagy teher a számára. Baloldali bénultsága egy évtized alatt sem jött rendbe, most hogy idősödik állapota romlik, gyengülnek a korral a valaha erős izmok. Ne, ne segíts, fogd azt, amit hoztam, és ne haragudj, hogy nem volt túl nagy a fantáziám. Evvel átadta ajándékát, és a korlátot is igénybe véve „lebotorkált”. Foglalj helyet, kértem, válaszként Te hová ülsz kérdezett vissza.
Amikor megismertem feleségestől jött, onnan datálódik barátságunk is. Szólj, ha bármiben segíthetek, szívesen teszem ígérte akkor. Azóta együtt járunk a magyarok őstörténete előadássorozatra, együtt mentünk a karácsonyi fenyőért, amíg tartott, a kertjébe, együtt szedtük az almát a meredek hegyoldalon, és ha valami a ház körül éppen termőre fordult, csengett a telefon. Pista jelezte, menjek, vigyek zöldet, szőlőt, virágot, maga-pergetett mézet, vagy maga-oltott facsemetét. Tőle kaptam a bőven termő, nemesített „Somogyi illatos” vesszőt, amit nem kell permetezni, bőven terem, és ellát árnyékkal. Szerszám kellett, adott, gyalulni kellett, együtt végeztük a munkát. Én jóformán csak látogatom őket, a közelben laknak. Nem tudok váratlanul betoppanni, mindig félbehagyja éppeni tevékenységét, és beszélgetünk, mind kettőnk örömére.
Néprajzos professzorunk egy alkalommal régi magyar szokásokról tartott előadást. Többek között megemlítette a „komaság intézményét”, mit is jelentett komának lenni. A falusi ifjak, bizonyos alkalomból komát választottak. A választás kölcsönösen történt, és egy egész életre szóló, odaadó barátságot takart. Professzor úr megható és megtörtént példákkal támasztotta alá kijelentését. Háborús időben, az egyik koma még nőtlen volt, a komatárs már családapaként gyermeket, gyermekeket tartott el, a nőtlen koma beállt helyette katonának. Együtt sorozták be őket, megfogadták hogy, aki hazakerül, eltartja a másik családját is, ha kellett élete végéig. És megtették! Pista falusi gyerek volt, megélte a hagyományok gyakorlásának sokféle formáját. Életét a hagyományoknak megfelelően igazgatta. Ezt a hagyománytiszteletet élvezem én is. A barátaimnak tekintettek egy része megfeledkezett rólam, sem előtte, sem utána nem tartott érdemesnek egy telefonhívásra. Másik része a véletlen találkozást használta ki, a maradék azt sem, megköszöntésemre. Pista nem, ő eljött, és biztosan eljön egészen addig, amíg lába bírja. Pistáról mindenki dicsérőleg nyilvánul meg, őt mindenki szereti. Jövőre, augusztusban, ha még élünk, és ő is hozzájárul, én fölajánlom neki a komaságot. Remélem méltónak fog találni rá, és komák leszünk hivatalosan is, nem csak a mindennapokban.
Énalógia
Velem mindig történik valami…Hátulról pillantottam meg. Bozontos haját ugyanúgy viselte most, a Media Markt-ban, mint oly sok évvel ezelőtt, amikor megismertem. Nem sietett, nézelődött, mások is. Megszólítom! Legutóbb a szívsebészet előtti ferde följáraton állva láttam meg, amíg a többiek veszekednek legalább szót váltunk, gondoltam. A Szívcentrum vezetőjét idő előtt elbocsátották állásából, ezt nem nézték jó szemmel az általa megoperáltak, és mások. Ő is közéjük tartozott. Kis aktatáskáját, a réges-régi, amikor megismerkedtünk még új, bőrből készültet lógatta a kezében, a beton támfalnak nekidőlve. A vita abból támadt, hogy a kiáltványt fölolvasó hölgy szavát, még a hozzá közel állók sem értették. Beszéljen hangosabban, szólt rá a hölgyre egy mellettem álló vastaghangú férfi. Kérem, ne zavarja a hölgyet, fordultam felé! A vastaghangú társa, egy nagydarab ember, te szocibérenc, megjegyzés után tolni kezdett Lóránt felé, hogy eltávolítson a helyszínről. Lökdösődése közben mindenki hallhatta: Ilyen alakok miatt vagyunk ott, ahol vagyunk, menjen közülünk! Természetesen leszövegeltem. Mire megnyugodott, már Lóránt mellet találtam magam. Szervusz, megismersz? Mondd, ki vagy! Mire beszélgetésünk tovább folytatódott volna, a vastaghangú föllépett a hölgy mellé, kiragadta a kezéből a papirost, és nagyhangon olvasott, amit mindenki hallott, ám rosszul hangsúlyozva az ismeretlen szöveget, nem tudtunk meg többet, mint a sajtóból. A tömeg már olvasás közben mozgolódott, majd hamarosan, mindenki ment a saját dolgára. Lóránt akkor eltűnt a szemem elől, most befejezhetjük az elkezdett újraismerkedést! Megálltunk egymással szemben, megtudtam, hogy megy sora, mik a tubesi radarépítés pro és kontra érvei, mi miatt áll perben az állammal, alperesként, és mi mindenen dolgozik még most, nyolcvanévesen is, haszonnal. Változatlanul foglalkozik a hallás problémakörével, és a volt vezető, akit ő hozott Pécsre, is bizalommal volt iránta, feladatokat kapott, még ma is publikál.
És mi is volt régen, hogyan ismertem meg, akkoriban, a Budapest-Pécs vasúti kocsiban? Már akkor is mindenben jártas volt, a kezemben tartott könyv tartalmára utalva megkérdezett: Érti is, fiatal barátom, amit olvas? Tizenöt éve végzett az én Karomon. Halláskutatási témájára tért rá hamarosan, megemlítve korszakalkotó megállapításait. Bántott lekezelő stílusa, elkezdtem kérdezgetni, egyre részletesebben, és egyre konkrétabban belemenve a kezemben tartott könyv részleteibe, amelyek történetesen az ő kutatási módszertanával is foglakoztak. Szentlőrinc után beszélgetésünk csúcspontjához érkeztünk, kivágta a nagyadut. Márpedig ő tizenöt éves kutatásai alapján szerkesztett műszerével, 50%-os eséllyel megmondja a jobb, vagy a bal fül a halláskárosult. Adj egy egyforintost, kértem. Legyen a fej a jobbfül, az írás a bal! Földobom a pénzérmét, ha fej a jobbfül, ha írás a balfül, folytattam. 50% az esély! Lóránt fölpattant, szó nélkül váltunk el. Mérgében nem vette észre a rossz analógiát.
És mi is volt régen, hogyan ismertem meg, akkoriban, a Budapest-Pécs vasúti kocsiban? Már akkor is mindenben jártas volt, a kezemben tartott könyv tartalmára utalva megkérdezett: Érti is, fiatal barátom, amit olvas? Tizenöt éve végzett az én Karomon. Halláskutatási témájára tért rá hamarosan, megemlítve korszakalkotó megállapításait. Bántott lekezelő stílusa, elkezdtem kérdezgetni, egyre részletesebben, és egyre konkrétabban belemenve a kezemben tartott könyv részleteibe, amelyek történetesen az ő kutatási módszertanával is foglakoztak. Szentlőrinc után beszélgetésünk csúcspontjához érkeztünk, kivágta a nagyadut. Márpedig ő tizenöt éves kutatásai alapján szerkesztett műszerével, 50%-os eséllyel megmondja a jobb, vagy a bal fül a halláskárosult. Adj egy egyforintost, kértem. Legyen a fej a jobbfül, az írás a bal! Földobom a pénzérmét, ha fej a jobbfül, ha írás a balfül, folytattam. 50% az esély! Lóránt fölpattant, szó nélkül váltunk el. Mérgében nem vette észre a rossz analógiát.
Emlékfilozófia
Velem mindig történik valami…Úti célomig hosszú út vezetett, a Nap sütött, ,járókelőnek nyoma nem volt, csak az egymást gyorsan követő autók motorzúgása zavarta a csendet és gondolataimat. Filozófiai magasságokban jártam. A valami és annak ellentettje foglalkoztatott. Az autóm hónapok óta ott van a szerelőnél, és nem tudtam az elmúlt héten beszélni vele. Nem tudtam megkérdezni tőle, hogy mikorra készül el a javítással. Nagyritkán hiányzik a jármű, de mindeddig sikerült hiányát pótolnom családi segítséggel. Azon tűnődtem, ha most az autóm rendelkezésre állna, akkor avval és nem kiadós gyaloglással érném el úti célomat.
Van valamim és per pillanat, most nincs semmim, már ami a gépkocsit illeti. Vagyis semmim van. A semminek semmi az ellentettje, ergo nem jól gondolkozom, nem jó szót használok, mert van autóm, ami nem semmi. Vagyis a valaminek a nem valami az ellentettje, a van autómnak a nincs autóm az ellentettje, másképpen fogalmazva az autóm hiánya az ellentétpár.
Hirtelen eszembe jutott ma van a bátyámnak a születésnapja, ha hazaértem fölhívom, meggratulálom. Így is tettem. Ebédidő van, biztosan együtt köszöntik gyerekek, unokák a születésnapját, őket is üdvözölhetem. A túrótorta fölvágásához készülődtek, nem is kérdezősködtem a többiek felől, a rövid köszöntés után letettük a kagylót. Igaz azt megkérdeztem emlékszik-e mikor született: reggel, délelőtt… és így tovább, amire azt a választ kaptam, ő bizony nem emlékszik, de Te, mármint én biztosan emlékszem, mert Te mindenre emlékszel szúrt vissza. De hát nem én voltam ott Józsikám! Mindössze ennyi volt a beszélgetés a kagylóletétel előtt. Ez is oka lehetett rövidre sikerült szóváltásunknak. Akkoriban még nem volt meg az „együttszülés” lehetősége, a férfiaknak kinn volt a helyük, ott izgultak fiú lesz-e vagy lány, rendben zajlik-e minden. Vajon gondolt a mai napon Édesanyára, vitt a temetőbe valamit? Biztosan! Újból délelőtti gondolataimon töprengtem. Édesanyának a hiánya, aki testében hordott, világra hozott bennünket, újból megfogalmazta bennem, hogy a „van”-nak a „nem van” a valósága, és nem a „nincs”!
Édesapa halála után, amikor tehette, majd később, amikor már Budapestről hazakerültek Édesapa hamvai, minden nap kijárt a temetőbe. Ha Édesanyával együtt voltunk, nem sokat beszélgettünk, érezte, hogy akkor megyek hozzá, ha semmit nem mondok is, amikor szükségem van a közelségére. Úgy tudott hallgatni, hogy beszélgettünk.
Egyik alkalommal, amikor elbúcsúztam tőle, azt mondta: nagyon hiányzik neki Édesapa, és már nincs lehetősége mindent megtenni, hogy boldoggá tegye. Édesapától tudtam meg, amikor infarktusa után találkoztam vele a kórházban, és helyzetét az orvosok reménytelennek minősítették, mire gondolhatott. Szeretnék Édesanyáddal még egyszer együtt lenni, suttogta fülembe Édesapa.
Férfi mondta ki gondolatát a férfinak! Idáig vezettek délelőtti gondolataim, ezért is tudom, hogy a „hiány” a „van”-nak az ellentettje.
Van valamim és per pillanat, most nincs semmim, már ami a gépkocsit illeti. Vagyis semmim van. A semminek semmi az ellentettje, ergo nem jól gondolkozom, nem jó szót használok, mert van autóm, ami nem semmi. Vagyis a valaminek a nem valami az ellentettje, a van autómnak a nincs autóm az ellentettje, másképpen fogalmazva az autóm hiánya az ellentétpár.
Hirtelen eszembe jutott ma van a bátyámnak a születésnapja, ha hazaértem fölhívom, meggratulálom. Így is tettem. Ebédidő van, biztosan együtt köszöntik gyerekek, unokák a születésnapját, őket is üdvözölhetem. A túrótorta fölvágásához készülődtek, nem is kérdezősködtem a többiek felől, a rövid köszöntés után letettük a kagylót. Igaz azt megkérdeztem emlékszik-e mikor született: reggel, délelőtt… és így tovább, amire azt a választ kaptam, ő bizony nem emlékszik, de Te, mármint én biztosan emlékszem, mert Te mindenre emlékszel szúrt vissza. De hát nem én voltam ott Józsikám! Mindössze ennyi volt a beszélgetés a kagylóletétel előtt. Ez is oka lehetett rövidre sikerült szóváltásunknak. Akkoriban még nem volt meg az „együttszülés” lehetősége, a férfiaknak kinn volt a helyük, ott izgultak fiú lesz-e vagy lány, rendben zajlik-e minden. Vajon gondolt a mai napon Édesanyára, vitt a temetőbe valamit? Biztosan! Újból délelőtti gondolataimon töprengtem. Édesanyának a hiánya, aki testében hordott, világra hozott bennünket, újból megfogalmazta bennem, hogy a „van”-nak a „nem van” a valósága, és nem a „nincs”!
Édesapa halála után, amikor tehette, majd később, amikor már Budapestről hazakerültek Édesapa hamvai, minden nap kijárt a temetőbe. Ha Édesanyával együtt voltunk, nem sokat beszélgettünk, érezte, hogy akkor megyek hozzá, ha semmit nem mondok is, amikor szükségem van a közelségére. Úgy tudott hallgatni, hogy beszélgettünk.
Egyik alkalommal, amikor elbúcsúztam tőle, azt mondta: nagyon hiányzik neki Édesapa, és már nincs lehetősége mindent megtenni, hogy boldoggá tegye. Édesapától tudtam meg, amikor infarktusa után találkoztam vele a kórházban, és helyzetét az orvosok reménytelennek minősítették, mire gondolhatott. Szeretnék Édesanyáddal még egyszer együtt lenni, suttogta fülembe Édesapa.
Férfi mondta ki gondolatát a férfinak! Idáig vezettek délelőtti gondolataim, ezért is tudom, hogy a „hiány” a „van”-nak az ellentettje.
Rákócziak
Velem mindig történik valami...Bekapcsoltam a rádiót, és megbotránkoztam. A műsorvezető Rákóczi Ferizett. Hová jutottunk rémlett föl bennem. Az elemi tisztességet sem adják meg nemzeti nagyjainknak. Rákóczi Ferenc, pontosabban II. Rákóczi Ferenc családunk legbecsültebb történelmi személyei között foglalja el helyét, gyermekkorom óta tisztelettel, csodálattal adózunk személyének. A leggazdagabb magyar főúr, Munkács vára hős védőasszonyának gyermeke, akit elszakítottak édesanyjától, és aki a Habsburg nevelés ellenére megmaradt hazáját szerető, érte a legnagyobb áldozatot is meghozó magyarnak. Még nem ébredhettem föl teljesen éjszakai nyugalmamból, mert hamarosan kiderült, csak egy névrokonról van szó. Szentesi nagyszüleinknél azonban II. Rákóczi Ferenc családjának egy oldalági leszármazottja volt a kisegítő. Rákóczi Ilona volt a neve, egy elszegényedett, de a származást nagyra tartó földműves gazdacsaládnak volt a gyermeke, akit annak rendje-módja szerint, mivel a gazdaiskolát nem tudta volna elvégezni, tanítóképzőbe küldtek szülei. Ilonka soha nem tanított, nem volt alkalmas a pedagógusi hivatás gyakorlására, mi gyerekek úgy mondtuk, egy kicsit hobókos. A közeli utcában lakott utcára-néző homlokzatú, nagy portával rendelkező, szülői házban. A háború előtt nagyszüleink vették gondozásba Ilonkát, olyan formán, hogy nyugdíjat szerezzen, és majd abból eltarthassa magát. Háztartási alkalmazottként, nyugdíjjárulékot fizettek Ilonka után, és tíz év munkaviszony igazolásával Ilonka önálló nyugdíjjal rendelkezett. Szülei, testvérei meghaltak, rokonsága nem vett tudomást róla. Hálából, vagy magánya következtében a háború után is jött hozzánk, és ezt-azt tett-vett. A kertben nem foglalkoztathatták, Ilonka már elég idős volt. A lakásban azonban szívesen takarított. Port törölgetett, kirázta a terítőket, és nagyon szeretett vikszolni. A szobák padlója simára gyalult felületű fenyődeszkából készült, amit páccal beeresztettek, aztán lakkoztak. A vikszolás előtt sztearin pasztával kellett a padlót bedörzsölni. Négykézláb mászva végzett Ilonka a pasztázással -ezt nem engedte át nekünk- aztán pedig, szűkös időkről lévén szó, a nagymama fésülködés után összegyűjtött hajszálaiból varrt kefével a lábainkon ráeresztett bennünket a padlóra vikszolni. Mi hárman, a nagyobb unokák, felváltva élveztük a „munkát”. Csúszkáltunk össze-vissza a nagy felületen, hol szálirányban, hol keresztben, mert a vikszolás csak így lehetett tökéletes. Ilonka nagyon ügyelt arra, hogy munkája eredménye, ha mi végeztük is, egyenletes fénnyel csillogó padlófelület legyen. Szigorú volt velünk, alkalmanként meguntuk a játéknak tekintett komoly feladatot, magára hagytuk Ilonkát. Szegény Ilonka ilyen alkalmakkor maga csúszkált az egyre síkosabbá váló padlón, és az orra alatt motyogott valamit, gyorsan egymás után ejtve ki a szavakat. Az ablak alatt guggolva hallgattuk: „az anyap…ját, az anyap…ját”.
Akkor nem tudtuk megfejteni a motyogást, sokkal később, már felnőttként emlékeztünk vissza a régi időkre, és értettük meg Ilonka mondókáját.
Akkor nem tudtuk megfejteni a motyogást, sokkal később, már felnőttként emlékeztünk vissza a régi időkre, és értettük meg Ilonka mondókáját.
Kutyaélet
Velem mindig történik valami…A Mecsek közepén, a jégelhárító rakétákkal ellátott Hármashegy szélén, -ameddig korábban a szerb határ fölhatolt- fenyőkkel körülvett, mai szóval élve rekultivált, hajdan rabok által művelt kőbánya alján építették föl a szorgalmas, természetszerető dolgozók a vállalat egyik üdülőjét. A kőbányát ellátó transzformátorállomás kőépülete volt a kiindulópont, ezt vette körbe az üdülő. A környezet, az ellátás messzi földön híres volt. A szakácsnő úgy kezelte az ide érkezőket, mintha saját hozzátartozói lettek volna. Nem sajnálta hát az ételbe valót, ha a boltokból valamit nem tudott beszerezni, a saját háztartásából pótolta ki a szerinte szükséges hozzávalót. A bécsi szelet itt valóban bécsi szelet volt, a párizsi, pedig párizsi. Az egyik disznó a másik borjúhúsból! Két hét alatt a munkatársak biztosak lehettek abban, hogy hazainduláskor majd ki kell engedni a szoknyából tíz centit, a férfiaknak pedig, legalább két lyukkal odébb kell kényelmesre csatolni a nadrágszíjat. Annuska néni legalább országos, ha nem európai hírű személyiség volt.
A Vezér nyáron ide helyezte az irodáját, ha keresték, a titkárságról kitelefonáltak, ha értekezni akart, idejöttek hozzá az érdekeltek. Munkatársak, barátok és barátnők egyaránt. A Vezér szívesen, plener rajzolgatta a Mecsek fáit, bokrait, az erdő terméseit, sőt aktokat, és nem is rosszul! Nagyapámtól öröklött rajzoktató könyvemet örömmel fogadta, használta. Az ő találmánya lehetett a színes-golyóstoll technika, legalábbis előtte nem láttam senkit, aki evvel a technikával próbálkozott. Egyik nap a Központ átszervezésének részleteit beszéltük meg. Az átszervezés személyi állományt is érintő változtatásokat jelentett. Engem is, noha zár volt a szájamon, sűrűn látogattak vezetőtársaim, beleértve a Vezér helyetteseit is. Hát akkor a többiek!
Még munkaidőben megérkezett a Vezér vállalati baráti köre, János, Dénes vidékről, Guszti a városból. Maradj csak te is itt velünk, invitált a Vezér. Maradtam. Hamarosan megkezdődött az ulti csata. A Vezér nem kártyázott soha, ő a sportokban érezte otthon magát. Annuska néni mindent előkészített, én voltam a fölszolgáló. Aperitif, hidegtál, bor volt a menü. Hosszú volt a kártyacsata, fogyott a bor, emelkedett a hangulat. A Vezér magához rendelte barátait, és rájuk parancsolt, hogy ugassanak. János és Guszti négykézlábra estek, és elkezdték a csaholást, nyalogatták a Vezér már lefekvéshez kész lábait. És te Dénes, kérdezett váratlanul a Vezér. Nem, én nem szeretném, gondold meg magad Főnök. Tényleg nem? Nem, válaszolt Dénes, az abszolút káder, a vezérjelölt, a majdani Vezér. Ha nem, nem! A Vezér hirtelen álmos lett, hátrahanyatlott, mindenki elódalgott a saját szobájába. A reggelit a Vezér hiányában szolgáltam föl, a vidékiek hazaindultak, mi a városba. Dénes, a vezérjelölt húsz hosszú éven át várakozott, próbálkozott, hogy kimozduljon vidékről, de hiába. A Vezér után egy másik Vezér érkezett. Már nem is hitte, hogy Vezér lesz, amikor a szerencse, egy kis segítséggel a nyomába szegődött.
A Vezér nyáron ide helyezte az irodáját, ha keresték, a titkárságról kitelefonáltak, ha értekezni akart, idejöttek hozzá az érdekeltek. Munkatársak, barátok és barátnők egyaránt. A Vezér szívesen, plener rajzolgatta a Mecsek fáit, bokrait, az erdő terméseit, sőt aktokat, és nem is rosszul! Nagyapámtól öröklött rajzoktató könyvemet örömmel fogadta, használta. Az ő találmánya lehetett a színes-golyóstoll technika, legalábbis előtte nem láttam senkit, aki evvel a technikával próbálkozott. Egyik nap a Központ átszervezésének részleteit beszéltük meg. Az átszervezés személyi állományt is érintő változtatásokat jelentett. Engem is, noha zár volt a szájamon, sűrűn látogattak vezetőtársaim, beleértve a Vezér helyetteseit is. Hát akkor a többiek!
Még munkaidőben megérkezett a Vezér vállalati baráti köre, János, Dénes vidékről, Guszti a városból. Maradj csak te is itt velünk, invitált a Vezér. Maradtam. Hamarosan megkezdődött az ulti csata. A Vezér nem kártyázott soha, ő a sportokban érezte otthon magát. Annuska néni mindent előkészített, én voltam a fölszolgáló. Aperitif, hidegtál, bor volt a menü. Hosszú volt a kártyacsata, fogyott a bor, emelkedett a hangulat. A Vezér magához rendelte barátait, és rájuk parancsolt, hogy ugassanak. János és Guszti négykézlábra estek, és elkezdték a csaholást, nyalogatták a Vezér már lefekvéshez kész lábait. És te Dénes, kérdezett váratlanul a Vezér. Nem, én nem szeretném, gondold meg magad Főnök. Tényleg nem? Nem, válaszolt Dénes, az abszolút káder, a vezérjelölt, a majdani Vezér. Ha nem, nem! A Vezér hirtelen álmos lett, hátrahanyatlott, mindenki elódalgott a saját szobájába. A reggelit a Vezér hiányában szolgáltam föl, a vidékiek hazaindultak, mi a városba. Dénes, a vezérjelölt húsz hosszú éven át várakozott, próbálkozott, hogy kimozduljon vidékről, de hiába. A Vezér után egy másik Vezér érkezett. Már nem is hitte, hogy Vezér lesz, amikor a szerencse, egy kis segítséggel a nyomába szegődött.
Oldalazók
Velem mindig történik valami…Régen kötötte le figyelmemet bohózat, vígjáték, szakírók szerint szatíra. Remek szereposztásban, hozzáértő rendezésben, kitűnő díszlettel, a szereplők odaadó játékával találkoztam Színházunkban. Nyugdíjas bérletről lévén szó, az életet már nagyrészt megjárt korosztály mellett egy ifjú csoport is, mosolyogva a finom gesztikulációkon, mimikán, nevetve a gegeken, föl-föl vihogva a szereplők ad hoc csetlésein-botlásain, vastapssal jutalmazta a színház teljesítményét. Száz évvel ezelőtti helyzetkomikumon szórakozhattunk, az 1905-ös orosz forradalom paródiáján. A tudatos szerző, tudatosan megírt, a jelenre alkalmazott darabján. Hogy, hogyan alakul az emberi jellem a „helyzet”-nek megfelelően, hogyan alakítja, használja ki a társadalom helyi vezetője saját céljának alárendelve alkalmazottait, a társadalom tagjait, a távoli Hatalom árnyékában. A darab szünetében egyesek távoztak. Vagy nem értették a darabot, vagy nekik elég volt az elvtárs szóból, amire kifejezett hangsúlyt helyezett a rendező, vagy csak úgy, tüntetőleg vonultak haza, mert oroszul énekelték azt, amit a darab fordítója nagyon jó érzékkel meghagyott eredetinek.
Lejárt a mandátuma az Országos Választási Bizottságnak. Ritykó Emilia és társai helyett mások lesznek e nagyon fontos szervezet tagjai. Nem tudjuk kik. A volt Választási Bizottság egyik tagjának feleségével és már ifjú unokájával beszélgettünk a szünetben. A rendkívül szimpatikus, jó megjelenésű, kifejezetten szép ifjú férfinak magyarázta nagymamája, hogy mi minden történik a nagy, forradalmi időkben. A francia forradalomban, például hogyan gyilkolták le az eseményt kirobbantókat, az őket váltó másik forradalmi társaság tagjai. Magyar vonatkozású történelmi példaként, mit jelentett a tatárjárás, a törökvész etc. De nem említette a nagymama, például 2002-tőt, 2006-ot, amikor elmismásolták, elhazudták a választásokat. A társadalmat képviselők, a választottak, miként kezelték választóikat. Férje egy snitt erejéig szerepelt az egyik TV híradójában, amikor a Bizottság ülésén éppen azt mondta, szó szerint: „őt nem érdekli, mit szól az ő döntésükhöz a Parlament”. Jöjjenek hát mások, akik másképpen értelmezik a Parlament szerepét, akiket érdekel választóik véleménye. Az egyetemi oktatóként hírhedett vizsgáztató, kiváló államigazgatási szakember, volt párttitkár a mindennapokban barátságos, családcentrikus, hivalkodástól mentes, ma is tevékeny, szeretett nagypapa. De miért nem vállalják a tetteiket az emberek, hiszen vannak, akik emlékeznek még, nem lehet a megtörténtet meg nem történtté tenni? Meg egyébként is miért nem jött el a nagypapa a darabot megnézni, miért unokáját küldte maga helyett? Jót beszélgettünk volna, talán emlékeztettem volna arra a bizonyos snittre, amire ő már nem emlékszik, hiszen az a snitt csak egy volt a sok lehetséges snitt közül. Ő, pedig emlékeztetett volna arra, milyen jókat vacsoráztunk az egyetemi családi esteken, milyen jól megpihentek családostul, a Mecseket járva nálunk Kisújbányán, a füves udvaron.
Lejárt a mandátuma az Országos Választási Bizottságnak. Ritykó Emilia és társai helyett mások lesznek e nagyon fontos szervezet tagjai. Nem tudjuk kik. A volt Választási Bizottság egyik tagjának feleségével és már ifjú unokájával beszélgettünk a szünetben. A rendkívül szimpatikus, jó megjelenésű, kifejezetten szép ifjú férfinak magyarázta nagymamája, hogy mi minden történik a nagy, forradalmi időkben. A francia forradalomban, például hogyan gyilkolták le az eseményt kirobbantókat, az őket váltó másik forradalmi társaság tagjai. Magyar vonatkozású történelmi példaként, mit jelentett a tatárjárás, a törökvész etc. De nem említette a nagymama, például 2002-tőt, 2006-ot, amikor elmismásolták, elhazudták a választásokat. A társadalmat képviselők, a választottak, miként kezelték választóikat. Férje egy snitt erejéig szerepelt az egyik TV híradójában, amikor a Bizottság ülésén éppen azt mondta, szó szerint: „őt nem érdekli, mit szól az ő döntésükhöz a Parlament”. Jöjjenek hát mások, akik másképpen értelmezik a Parlament szerepét, akiket érdekel választóik véleménye. Az egyetemi oktatóként hírhedett vizsgáztató, kiváló államigazgatási szakember, volt párttitkár a mindennapokban barátságos, családcentrikus, hivalkodástól mentes, ma is tevékeny, szeretett nagypapa. De miért nem vállalják a tetteiket az emberek, hiszen vannak, akik emlékeznek még, nem lehet a megtörténtet meg nem történtté tenni? Meg egyébként is miért nem jött el a nagypapa a darabot megnézni, miért unokáját küldte maga helyett? Jót beszélgettünk volna, talán emlékeztettem volna arra a bizonyos snittre, amire ő már nem emlékszik, hiszen az a snitt csak egy volt a sok lehetséges snitt közül. Ő, pedig emlékeztetett volna arra, milyen jókat vacsoráztunk az egyetemi családi esteken, milyen jól megpihentek családostul, a Mecseket járva nálunk Kisújbányán, a füves udvaron.
Munkásarisztokraták
Velem mindig történik valami…Olyan arisztokratikus, hallottam a jegyirodában egy idős hölgy jellemzését barátnőjéről, akit történetesen én is ismerek. Érdekes lenne megkérdezni az utca emberét, az átlagos polgárt, mit tart arisztokratikusnak. Kortól, a múlttal való kapcsolattól, származástól függően eltérő megfogalmazást kapnánk válaszul, még biztosan a hangsúly is eltérő lenne.
A hasonló értelmű szavakat a szinonima szótárak részletesen megadják. A hölgy azonban valószínűleg a nem rossz értelemben vett előkelőséget, finomságot, tartózkodó, de határozott véleménnyel rendelkező illetőt jellemzett. Nem az arisztokráciáról, az arisztokrácia volt és jelen tagjairól volt szó, hiszen az arisztokrácia tagjai a múltban és ma is egészen eltérően viselkedhetnek. Az arisztokrácia tagjai, nem biztos, hogy arisztokratikusak, lehet, hogy egészen közönségesek, talán alávaló bitangok voltak, és vannak. A szó nemes értelmében beszélhetünk a munkásarisztokráciáról, a munkás arisztokratákról, akikből ma jóval kevesebben vannak, ha vannak, mint a nagy múltú gyárakban voltak.
A Ganz Villamossági Gyár, a Ganz Mávag nem létezik már. Vezetését átalakították, privatizálták, majd pedig a világhírű termékek gyártását a privatizáló anyavállalat átvette, vagyis kivitte az országból. A Ganz Villamossági Gyárban tervezték az ugyancsak világhírű svájci Brown Bovery cég számára a létező legnagyobb teljesítményű generátorokat, magyar mérnökök. A Ganz Mávag vasúti mozdonyai a mai napig üzemelnek itthon és a számos helyen a világban.
Egyiptomban a Ganz Mávag képviseletén nem csak üzletet kötöttek, hanem üzemeltették az oda exportált B0B0 nevű, 100 évvel ez előtt tervezett diesel-elektromos mozdonyokat. Az egyiptomi üzemekben dolgoztak, évenként váltva egymást azok a kiváló szakmunkások, akiket a munkásarisztokráciához kell számítani. Találkoztam velük. Mindent értettek, amit rájuk bíztak. Ha valami meghibásodott a távoli Keleten, önállóan javították, felügyeletet nem igényeltek. Itthon töltött idejükben a mérnökök az ő tapasztalataikra támaszkodtak a fejlesztéseknél. Szeretettel fogadták az ifjú mérnököt, de önállóan nem engedték tevékenykedni, tapintatosan elhárították a fölajánlott segítséget. Még nem bizonyított a mérnök munkatárs, előttük.
Egyszer azonban valamivel nem boldogultak, hívtak kajánul, segíteni. Mint Fleming a penicillin gomba föllelésekor, úgy mutattam és is az egyik diódára, mert más volt a kinézete a többinél. Ezt, mutattam, tessék kicserélni! Megtették, a gép működött. Nem árultam el, miért pont azt a diódát cseréltettem ki, mi mindent nem ismerek még, ők nem is kérdezték. A mérnök munkatárs bizonyított. Ezen eset után már mérnök úrnak szólítottak, mint minden mérnököt, aki bizonyított és elnézték, ha hibáztam, mert ők is hibázhattak, a mérnök úr, pedig megoldotta a nem szokványos hiba elhárítását.
Elismerően maguk közé fogadtak, mert tudták, hogy a mérnök sokat tanult a tudásért, és az elismerést érdemel. Én, a kezdő mérnök az arisztokratáktól!
A hasonló értelmű szavakat a szinonima szótárak részletesen megadják. A hölgy azonban valószínűleg a nem rossz értelemben vett előkelőséget, finomságot, tartózkodó, de határozott véleménnyel rendelkező illetőt jellemzett. Nem az arisztokráciáról, az arisztokrácia volt és jelen tagjairól volt szó, hiszen az arisztokrácia tagjai a múltban és ma is egészen eltérően viselkedhetnek. Az arisztokrácia tagjai, nem biztos, hogy arisztokratikusak, lehet, hogy egészen közönségesek, talán alávaló bitangok voltak, és vannak. A szó nemes értelmében beszélhetünk a munkásarisztokráciáról, a munkás arisztokratákról, akikből ma jóval kevesebben vannak, ha vannak, mint a nagy múltú gyárakban voltak.
A Ganz Villamossági Gyár, a Ganz Mávag nem létezik már. Vezetését átalakították, privatizálták, majd pedig a világhírű termékek gyártását a privatizáló anyavállalat átvette, vagyis kivitte az országból. A Ganz Villamossági Gyárban tervezték az ugyancsak világhírű svájci Brown Bovery cég számára a létező legnagyobb teljesítményű generátorokat, magyar mérnökök. A Ganz Mávag vasúti mozdonyai a mai napig üzemelnek itthon és a számos helyen a világban.
Egyiptomban a Ganz Mávag képviseletén nem csak üzletet kötöttek, hanem üzemeltették az oda exportált B0B0 nevű, 100 évvel ez előtt tervezett diesel-elektromos mozdonyokat. Az egyiptomi üzemekben dolgoztak, évenként váltva egymást azok a kiváló szakmunkások, akiket a munkásarisztokráciához kell számítani. Találkoztam velük. Mindent értettek, amit rájuk bíztak. Ha valami meghibásodott a távoli Keleten, önállóan javították, felügyeletet nem igényeltek. Itthon töltött idejükben a mérnökök az ő tapasztalataikra támaszkodtak a fejlesztéseknél. Szeretettel fogadták az ifjú mérnököt, de önállóan nem engedték tevékenykedni, tapintatosan elhárították a fölajánlott segítséget. Még nem bizonyított a mérnök munkatárs, előttük.
Egyszer azonban valamivel nem boldogultak, hívtak kajánul, segíteni. Mint Fleming a penicillin gomba föllelésekor, úgy mutattam és is az egyik diódára, mert más volt a kinézete a többinél. Ezt, mutattam, tessék kicserélni! Megtették, a gép működött. Nem árultam el, miért pont azt a diódát cseréltettem ki, mi mindent nem ismerek még, ők nem is kérdezték. A mérnök munkatárs bizonyított. Ezen eset után már mérnök úrnak szólítottak, mint minden mérnököt, aki bizonyított és elnézték, ha hibáztam, mert ők is hibázhattak, a mérnök úr, pedig megoldotta a nem szokványos hiba elhárítását.
Elismerően maguk közé fogadtak, mert tudták, hogy a mérnök sokat tanult a tudásért, és az elismerést érdemel. Én, a kezdő mérnök az arisztokratáktól!
Álomremény
Velem mindig történik valami…Tél van, hamar sötétedik, az élőlények napkeltével élednek, napnyugtával pihennek. Egyes fajok állatok, növények átalusszák a telet, a hosszú éjszakák, a rövid nappalok beszabályozzák életritmusukat. Így lehetett ez az emberi fajnál is, megszületése első pillanatától kezdve része lett a Mindenségnek. Eleink ugyanígy követték életvitelükkel a Nap járását. Ha lebukott a Nap, összegyűltek az egész nap őrzött, vagy lángra lobbantott tűz világító melege körül, elmesélték egymásnak mi történt vadászat közben, hogyan sikerült becserkészni a vadat, begyűjteni a természet adományát, magvakat, gyümölcsöket. Beszélgettek. Az elmúlt pár évszázad elképesztő fejlődést produkált, amelyet a szellem nem bírt követni, a szokások maradtak, de mások beszélgetnek helyettünk. Akik beszélgetőtársra vágynak többnyire kimozdulnak otthonukból. Táncos szórakozóhelyek, mozi, színház és sok más kínálja magát kinek ez, másnak más tetszik a pénzéért. Akinek elfogyott a pénze, annak megmaradt a TV. Átszerveződtünk. Hiányzik az esti társaság. A városokban különösen. Kiröpülnek a gyerekek, elmarad az esti közös vacsora, a szülők már mindent elmondtak egymásnak, ismerik egymás gondolatát, marad a csönd.
A múlt század elején még működtek a fonók, gazdakörökbe jártak a földdel foglalkozók, iparos körökbe a szakmát ismerők. A fiatalok eltanulták az idősebbektől a fonás, szövés, hímzés, a tánc és még ki tudja mi minden tudományát. Vacsorára összejártak a polgárok, meghányták-vetették a hétköznapok és a világ dolgait. Élt a hagyomány!
A Népköztársaság a viszonylagos jólét megteremtésével, az értékek szétterítésével, jelentőségük szűkítésével, a mindenki egyforma értékrenddel elérte az átlagember önző énjének kiteljesedését: ha nekem jól megy, nem érdekel a másik. Érdekkörök és nem közösségek segítették, segítik egymást.
A nagy társadalmi szerveződések belesimultak az elvárásokba, a beidegződés megmaradt, képviselőik nem képviselik a tagokat, sem a szakszervezetek, sem az egyházak, sem senki. Tisztelet a kivételnek!
Nagy jelentőségű gondolat volt a polgári körök létrehozására irányuló kezdeményezés, a civil társadalom figyelmének ráirányítása saját erejére, az önszerveződés képességének újbóli felismerésére. Nagy jelentőségű a civilek összefogása a gyermekéhezés, az idősgondozás, az egyedüllét fizikai, szellemi nehézségeinek leküzdésére. Végre a gazdagok is érzik, valami tisztes érdekében érdemes felhalmozott vagyonuk töredékét, de mégis valamit, áldozni a köz javára.
Úgy vélem van Kossuthunk, remélem, hamarosan lesznek Széchenyik, és lesz Deákunk, és lesznek minél többen, velünk együtt, áldozatra és tettre kész polgáraink is, akik képesek lesznek itt e piciny hazában újból föltámasztani és megőrizni hajdanvolt nemzeti közösségünket, magyarságunkat.
A múlt század elején még működtek a fonók, gazdakörökbe jártak a földdel foglalkozók, iparos körökbe a szakmát ismerők. A fiatalok eltanulták az idősebbektől a fonás, szövés, hímzés, a tánc és még ki tudja mi minden tudományát. Vacsorára összejártak a polgárok, meghányták-vetették a hétköznapok és a világ dolgait. Élt a hagyomány!
A Népköztársaság a viszonylagos jólét megteremtésével, az értékek szétterítésével, jelentőségük szűkítésével, a mindenki egyforma értékrenddel elérte az átlagember önző énjének kiteljesedését: ha nekem jól megy, nem érdekel a másik. Érdekkörök és nem közösségek segítették, segítik egymást.
A nagy társadalmi szerveződések belesimultak az elvárásokba, a beidegződés megmaradt, képviselőik nem képviselik a tagokat, sem a szakszervezetek, sem az egyházak, sem senki. Tisztelet a kivételnek!
Nagy jelentőségű gondolat volt a polgári körök létrehozására irányuló kezdeményezés, a civil társadalom figyelmének ráirányítása saját erejére, az önszerveződés képességének újbóli felismerésére. Nagy jelentőségű a civilek összefogása a gyermekéhezés, az idősgondozás, az egyedüllét fizikai, szellemi nehézségeinek leküzdésére. Végre a gazdagok is érzik, valami tisztes érdekében érdemes felhalmozott vagyonuk töredékét, de mégis valamit, áldozni a köz javára.
Úgy vélem van Kossuthunk, remélem, hamarosan lesznek Széchenyik, és lesz Deákunk, és lesznek minél többen, velünk együtt, áldozatra és tettre kész polgáraink is, akik képesek lesznek itt e piciny hazában újból föltámasztani és megőrizni hajdanvolt nemzeti közösségünket, magyarságunkat.
Pofabe
Velem mindig történik valami…Belehasított a gyári sziréna a csendbe. Váratlanul, nem volt műszakváltás, az a szokásos szirénahang. A második műszak kezdéséig még egy jó órányi idő van, tovább teniszeztünk a sporttelepen. Nem meccset játszottunk, tenyerest, fonákot gyakoroltunk. Úgyis rövidesen kezdődik a műszakunk, nem volt érdemes nekifutni egy mérkőzésnek. A szirénahang újból hallatszott. A gyárban dolgozók számára ez azt jelentette, mindenki hagyja el a munkahelyét, és vonuljon a kijelölt óvóhelyre. Gépeket leállítani, az előírt biztonsági intézkedéseket tegyék meg a kijelölt felelősök. Így hangzott az előírás, amit minden újonnan felvett alkalmazottnak a legelső munkavédelmi oktatáson elmondtak. Az épületek a gyártelepen szétszórtan helyezkedtek el, ha az egyik a levegőbe repül, a többi védett legyen a robbanás hatásától. Rendkívüli dolog történhetett, azért szólt a sziréna már másodszor. Ahogy lakásunk felé mentünk a gyártelep fölé fehér felhő emelkedett, ami hamarosan szétoszlott a mindig fújó északi szél hatására. Talán nem is olyan nagy a baj. Robbanás zaja nem hallatszott. A gyárkapuban elvált az utunk, tenisztársam másik üzemben dolgozott, másfelé vette útját. Amikor odaértem a munkahelyem közelébe már látszott, hogy a baj forrása ott van. Enyhe, majd egyre sűrűbb fehér por fedte a bokrokat, fákat, épületeket. Megjött a mérnök elvtárs, szólították a munkások az üzemvezetőt. Na végre itt vagy, nem találtalak a lakásodnál, fölrobbant az előmelegítő kvarchenger, utána túlmelegedtek a szilíciumpálcák, a hexafluorid a már hozzákevert hidrogénnel kiszökött a levegőbe, időbe telt, amíg le tudtuk állítani az üzemet. Ettől lett hát minden hófehér a környezetben! A fluorid és a levegő elegyéből képződött a finom por és a fehér felhő, amit még kintről láttunk. Azonnal itt lesznek a Vizsgáló Bizottság tagjai, folytatta vegyész főnököm. Villamos túlfűtés következtében alakult ki az üzemzavar tette még hozzá, vészes hanghordozással. Hirtelen átfutott agyamon, hogy akkor itt én leszek a felelős? Én vagyok az egyedüli villamos végzettségű szakember, aki két hete vette át a villamos üzemeltetést a vegyészvégzettségű főnökétől. Egy pillanat alatt veríték öntött el, ez az ember engem akar felelősnek látni, az üzemzavar okozója szerinte én vagyok. Másnap délután Béla, a gyártelep villamos karbantartójának vezetője, a Vizsgáló Bizottság szakértője hívatott. Hivatalosan vetted át, lepapírozva a rendszert? Nem. Megtartottad naponta a munkavédelmi oktatásokat? Igen. Nem alakítottál semmit a villamos rendszeren mióta itt vagy? Nem. Szerencséd van, pajtás fejezte be a rövid beszélgetést. Személyi baleset nem történt, az anyagi kár jelentős, de nem vészes, a villamos berendezéseket vegyész főnököd szerezte be, megnyugodhatsz, rajta verik el a port, ha úgy akarják, nyugtatgatott tovább. De mi lett volna, ha… Fogd be a pofád! Az van, ami úgy történt, ahogy történt, ne beszéljünk többet az ügyről. Bélát hirtelen megértettem, megszerettem. Csak annyit beszélj, amennyit szükséges, adta tudtul kimondatlanul fiatal kollégájának élettapasztalatát. Megköszöntem.
Darutánc
Velem mindig történik valami… Amíg friss az élmény addig szóljunk róla. Nem alapszabály ez, hanem az emlékezet diktálta praktikum. Úgy tudtam fél nyolc és nyolc között lejtik a daruk táncukat, másodszor a világtörténelemben, ám ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy csak országunkban történt meg, másodszor a daruk táncának bemutatkozása. Napközben kifelé autóztunk a Budai vám irányában, és elcsodálkoztunk azon, mennyire előrehaladt a Tudásközpont építkezése. A létesítmény, a hírek szerint, az utolsóként megvalósuló, hagyományos könyvtár lesz, egyesíti majd Pécs nagy, szétszórtan itt-ott található könyv és folyóirat állományát, beleértve mindazt a szolgáltatást is, amit a mai kor megkíván. Internetet, intranetet, WIFI-t és bluetooth-t és megannyi más nano-, és remélem, picotechnológiai csodát. Ja, és körülötte a kerékpárokat előnyben részesítő. Járműparkolókat. Egyre több egyetemista használja a célszerű biciklit, hovatovább sikk lesz kerékpározni. Szegény szülők, hiába áldoztak gyermekükre, megvásárolván a kikövetelt, és talán megérdemelt autót. Lelki szemeim előtt látom a városban kiépült kerékpárutakat, a szabályokat betartó, kerékpárosokat, és az őket minduntalan akadályozó, gyalogló és kocogó társaikat. A minap görkorcsolyást vettem szemügyre, milyen ügyesen kerülgeti és ugorja át a járdák, úttestek egyenetlenségeit. Számára már tornaterem nem szükséges, az előadásokon sem fogja zavarni kevésbé fáradt társait.
Én is gyalogosan igyekeztem a daruk táncának helyszíne felé. Útközben senki nem tudott fölvilágosítani, merre célszerű haladni, a buszjáratokat átmenetileg szüneteltették, a kritikus helyeken a rendőrség is szívélyes, ám tájékozatlan volt. Őket iderendelték, feladatukat végzik, és nem fogják látni a daruk táncát, ezért nem is érdekli őket az oda vezető gyalogos útvonal. Odaértem, egy kicsit megkésve, a daruk sem álltak még készen a táncra. Az esti sötétben a függőleges acéltraverzek lépcsőin még sötétebb alakok igyekeztek az irdatlan magasba. Kezdetét vette a tánc. A vízszintesen kinyúló tartókon karácsonyi izzósorok világítottak, majd vörös, sárga, kék fény borította be váltakozva a hatalmas daruk kereszttartóit, és forogtak, forogtak. Először fordított „L”, később „I” alakot formáltak a vaksötét égboltra, aztán lassú méltósággal vegyessé változott az alakzat, miközben színük is egyre-másra változott. Sok gyermekes család adott találkát egymásnak a daruk tánca alkalmából. A karon ülők kitágult szemekkel, hangtalanul szemlélték a csodát. Az idősebek egymás kezét fogva jártak lassan ide-oda, más-más helyről is szemlélve a daruk táncát. Aki fázott, vagy csak szomját akarta oltani forralt bort ihatott, hozzávaló pogácsával. A színpadon, háttérben a több kameraállásból fölvett nagy képernyők előtt, vagy darvak, vagy hattyúk táncát lejtették a Pécsi Balett tehetséges táncosai. Záróakkordként a darukról szikrázó tűzijáték fejezte be a látványosságot. Elégedetten, békésen ritkult a nézősereg, helyreállt a forgalom. Szép este volt!
Én is gyalogosan igyekeztem a daruk táncának helyszíne felé. Útközben senki nem tudott fölvilágosítani, merre célszerű haladni, a buszjáratokat átmenetileg szüneteltették, a kritikus helyeken a rendőrség is szívélyes, ám tájékozatlan volt. Őket iderendelték, feladatukat végzik, és nem fogják látni a daruk táncát, ezért nem is érdekli őket az oda vezető gyalogos útvonal. Odaértem, egy kicsit megkésve, a daruk sem álltak még készen a táncra. Az esti sötétben a függőleges acéltraverzek lépcsőin még sötétebb alakok igyekeztek az irdatlan magasba. Kezdetét vette a tánc. A vízszintesen kinyúló tartókon karácsonyi izzósorok világítottak, majd vörös, sárga, kék fény borította be váltakozva a hatalmas daruk kereszttartóit, és forogtak, forogtak. Először fordított „L”, később „I” alakot formáltak a vaksötét égboltra, aztán lassú méltósággal vegyessé változott az alakzat, miközben színük is egyre-másra változott. Sok gyermekes család adott találkát egymásnak a daruk tánca alkalmából. A karon ülők kitágult szemekkel, hangtalanul szemlélték a csodát. Az idősebek egymás kezét fogva jártak lassan ide-oda, más-más helyről is szemlélve a daruk táncát. Aki fázott, vagy csak szomját akarta oltani forralt bort ihatott, hozzávaló pogácsával. A színpadon, háttérben a több kameraállásból fölvett nagy képernyők előtt, vagy darvak, vagy hattyúk táncát lejtették a Pécsi Balett tehetséges táncosai. Záróakkordként a darukról szikrázó tűzijáték fejezte be a látványosságot. Elégedetten, békésen ritkult a nézősereg, helyreállt a forgalom. Szép este volt!