Unalomtan
Velem mindig történik valami…Hazatért és nem várta senki. Jó, a gyerekek felnőttek, már nincsenek itthon, vagyis ritkán alszanak itthon, elköltöztek, mindegyiknek van ismerőse, barátja, ahogy most mondják, a fiúnak, meg a lánynak is. Nem szerettek itthon tartózkodni, nem is csodálkozott, amikor egyik, aztán a másik bejelentette, elköltözik. De a felesége? Neki itthon kellene lenni, itthon illenék lenni, időben jött meg, nem korábban és nem későbben. Pontosan úgy, ahogy megbeszélték, és ehhez tartják magukat hónapok óta. Ma ez még sincs így. Körbenézett a lakásban. Konyha, üres, nappali üres, hálószobák üresek –már évek óta külön alszanak-, a felső szinten a vendégszoba üres, a gyerekszobák szintén. Pedig éhes. Azt is megbeszélték a feleségével, ellátja, felosztották egymás között a teendőket. A kert az övé, lakáson belül a nehezebb, férfiasabb teendőket magára vállalta, ez ne legyen ok a nézeteltérésre. Egyre kevesebb ruhát használt, ne menjen az átkozott mosógép minden nap, éppen elég magasak a számlák, meg kimondottan zavarja, amikor el akar mélyedni magában. Kétszer is magára húzott egy trikót, egyszer így, aztán kifordítva. A zoknikat meg, egyforma feketék, mind egy szálig, már össze sem válogatja színárnyalat alapján, úgy húzza a lábára, ahogy a keze ügyébe akadnak. Minek! Ha valahol leül, hát ne az ő zokniját nézegessék, van más is a világon. Ennek ellenére, ha csak lehetett, és eszébe jutott, keresztbe rakott, kinyújtott lábakkal ült, így csak az egyik zokni látszik, nincs mivel hasonlítani. Csak egyszer étkezett egy nap, otthon, ha elment, evett, hol ezt, hol itt, hol azt meg másutt. Soha nem ment két nap egymás után egy helyre, zavarta volna, ha észrevesznek valami rendszerességet étkezési szokásiban. Mert nem is voltak szokásai, lényegében igénytelen volt a táplálkozásban, leginkább ugyanazt ette volna minden nap, ha nincs tudatában annak, egészségtelen az egyoldalú táplálkozás. Ezért is fogadta el, hogy otthon egyen egyszer egy nap. De most, nincs itthon, nincs előkészítve semmi, üres volt a konyhaasztal. Még egyszer körbejárta a lakást, és a szobájában, most vette csak észre, az éjjeliszekrényen, egy papírlapon két darab kés fekszik, a papíron felesége írása: válassz! Mit akar ez az asszony, itt szeletelje a kenyerét ezentúl, vagy itt kenegesse a vajat a másik késsel a kenyérre, mert egy kisebbet és egy nagyobbat rakott ide? Megfogta az egyiket, és azt vette észre, frissen van élezve, aztán a másikat nézte meg, szorongás kezdett úrrá lenni rajta. A másik, a kisebb még élesebb volt, mint a disznóölő kések, a kés éle mintha simára lett volna fenve. Mit akar ez jelenteni? Rémülten ment át felesége szobájába, és ott is az éjjeliszekrényen, igen, pontosan ugyan úgy, mint nála, a kések. Egy kisebb és egy nagyobb, a felszólítással együtt, válassz! Megőrültem, vagy a feleségem őrült meg? Tovább ment, most már rohant a szobákba be, aztán ki, mindenütt csak késeket látott, és a papírlapot a felszólítással: válassz! Rémülete fokozódott, el kell hagynia a lakást, itt nem maradhat, lerohant az emeletről, és nehogy véletlenül összetalálkozzon a feleségével a konyhai ajtón át akart kijutni a szabadba. Az ajtó zárva! Félelemtől elgyengült lábai nem vitték tovább. Összeesett, elájult. Az ágyában tért magához, felesége hajolt fölé, elvette a nagyobbik kést az éjjeliszekrényről, és csak annyit mondott, neked a kisebb is elég, ügyesebb vagy nálam, magába döfte, gyere utánam, ha szeretsz, suttogta utolsó leheletével. Majd később, de elgondolkodott: késő van, és szúrt. Szerette.
Piszokalak
Velem mindig történik valami…Illenék ismerni magam, de sajnos nem ismerem. Valami kellemetlen lehet bennem, ami igazolásra késztet másokat, többször rádöbbentem már, vagy egyenesen megmondták, emlékezetes maradtam nekik, a kellemetlenségért. Jutka, ma háromgyermekes anya, lányom barátnője, ha találkozunk, az orosz ragozást emlegeti, rákérdeztem, réges-régen, tudja a tyetyrágyot ragozni, tudta. Akkor miért kellemetlen? Nem kapok rá választ. Nusi jön? Nem tudom, ezt minap a barátom kérdezte. Rávettem, jöjjön el, nézze meg a performanszomat, Nusi is ott lesz. Valóban úgy volt, hogy ott lesz, de rá nem lehet biztosan számítani, ezt tudtam előre. Ha nem említem, nem jön el ő sem. Utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, abbahagytuk a vitánkat, ő az Oxford Dictionaryt emlegette, én meg a magam mondanivalóját, referencia nélkül, mert úgy gondoltam, amit kigondoltam rendben van. Nusi jön? Fölhívom, de nem veszi a hívást. Kezdjük el! Mi a mondandód a performanszodhoz. Vetítettem, ő elhelyezkedett, egy órányi szabadidőm van, aztán megyek az egyetemre. Miatta lettem gazdasági vezető, átment tanítani, én kerültem a helyére. Tőlem kérdezte, ugye jobb, ha az egyetemre megy tanársegédnek, mint adjunktusnak a főiskolára. Hát persze, mégis az egyetem, az egyetem, ott is előrejutsz. Most fölmondta a leckét megint, mint akkor, bármennyiszer találkoztunk, mindig ez a helyzet alakul ki. Igen, sokat olvasott gyerekkorában, Nusi bátyjával cserélgették a könyveket, elolvasta az Ószövetséget, aztán a Pallast is elolvasta, a Révai már nem az igazi. Nem is beszélve a Tolnairól, föllazult a szerkesztőbizottság, a besenyők meg elűzték Árpádékat, mindannyian ott voltunk, Belső Ázsiában, meg jött a jégkorszak, a finnek, meg a kazárok, akik nem zsidók, csak zsidó vallásúak. Ismered Koestlert? Nem. Egészen kitűnő könyvet írt a kazárokról, szóltam. Tudod, én kinn a kertben olvasgattam, a délutánonkénti kötelező unokasziesztán. Aztán elhallgattam. Írj be valamit a látogatófüzetbe! Nem, így hirtelen nem, majd összeszedem a gondolataimat. De beírhatod azt is, hogy nem értesz egyet az általam mondottakkal. Tanácsolok valamit, vedd föl a kapcsolatot valakivel, aki elfogadott tekintély! Nem gondoltam, hogy tovább foglalkozom a témával, elértem, amit akartam, bekerül a kiállításom a kulturális évet összefoglaló könyvbe. Kitől származik az idézet, amit ideírtál. Magamtól. Akkor miért tetted idézőjelbe? Mert idéztem magamat. És a PhD a neved után? Mit írjak, ha már nincs kandidatúra? A dr.-t a neved elé. Hiszen ott van. De a PhD az más, az nem jár! Figyelj! Orosz nyelvvizsgád van, nem beszélsz oroszul! Amikor a ruszkik a céghez jöttek én beszéltem velük németül helyetted, pedig téged rendeltek ki. A kandidaturádhoz ezt az orosz tudásodat vették figyelembe, engem kértél referenciának a védésednél, ha nem referálok, nem kapod meg a címet. A többi kezdő között, a közgázon elfértél, nem volt ellenfél, úgy jutottál előre, most fölmondod a leckét, te is tudod, amit én is tudok. Nem vagy képes leírni pár mondatot? Ha kevesebb vagy, ne írj, ez kisebbség, érzésnek. Végül e-mailen „tisztelettel, szeretettel” elküldtem azt a két felvételt, amit készítettem. Őszintén gondoltam! Nos, ezért vagyok kellemetlen.
Leszárnyalás
2010-11-28 Vasárnap
Velem mindig történik valami…Az emberi gondolkodás nem ismer határokat, a gondolat eredménye a képzelet, amiből akármi is lehet. A gyerek képzelete szárnyal. Megfigyeltem a gyerekek beszélgetését, amikor egyikük azt mondja, képzeld el, hogy –például- én vagyok a boszorka, te meg a kislány, aki a boszorkánál lakik, és a boszorka nagyon rosszul bánik vele. Kész, megtörtént az elképzelés, és úgy folytatják, hogy valóban boszorka és kislány lesznek, és nagyon jól érzik magukat. Szerencsés embernek mondom magam, mert a képzeletem megmaradt gyerekesnek. Én akármit el tudok képzelni, és annak az ellenkezőjét is. Gyerekkoromban, egyik barátom egy darab madzagot, összefogott előttem, megkért rá, hogy vágjam szét, megtettem, megmutatta a négy végét a félbevágott madzagnak, mire összekötötte a két felet, rátekerte a madzagot az egyik kézfejére, és a madzag összeállt egy darabbá. Olyannyira elképzeltem az esetet, hogy elhatároztam, ilyen módon fogok dróthuzalokat összekötni, egy egésszé, azaz lesz jó hosszú dróthuzalom a maradékokból. Próbálgattam jó párszor, de egyszer sem sikerült, aztán rájöttem, hogy azért mert nem fogtam össze két fél karikává, sikertelen a művelet, végül föladtam a próbálgatást, és a dróthuzalokat összeforrasztottam inkább. Így tanultam meg forrasztani. Később aztán rájöttem a trükkös megoldásra, megmértem a madzagot, vagyis megkértem a barátomat engedje meg, hogy megmérjem a madzag hosszát, nem engedte. Levágtam ezek szerint a madzagból, miként végezte a trükköt, már nem is érdekelt tovább. Általánosítottam, ha nem érthető számomra az érthetetlen, akkor valami trükk van az érthetetlen mögött. Így voltam Pataki fejszámoló művésszel is, ő olyan nagy számokat tudott hihetetlen rövid idő alatt összeszorozni, fölmerült bennem, a fejszámoló trükköt alkalmaz. Érdekes módon szorozni képes volt, de az osztás már nem ment neki, nem is dicsekedett vele. Ő csak szorzott. Mi, nézők az iskolában tanult módon szoroztuk össze a számokat, úgy ahogy most is oktatják. Csodálatunkat belépődíjjal jutalmaztuk, Pataki fejszámoló művész, pedig jól élt a bevételekből. Titkát nem árulta el, de miután megtudtam, hogy orosz hadifogságba esett, és az orosz üzletekben talán a mai napig abakusszal szoroznak, rádöbbentem milyen egyszerű módon tologatta a golyókat a fejében, a képzeletbeli abakuszon, és persze, hogy hamar végzett a számítással. Ilyen előzmények után persze, hogy szárnyal az én képzeletem is, ám egészen más területen. Nem akarok drótokat összevarázsolni, abakusszal fejben számolni, de képzeletben azért tudok, igaz boszorka helyett, rosszindulatú vénember lenni, vagy akármi, amit az unokám kíván. Igazán nem sokat kíván tőlem, mint, hogy legyek monguz, vagy galamb, vagy akár büdösbence ő, pedig egyidejűleg réti sas, vadászsólyom, vagy fecske lesz, és lecsap a monguzra mint sas, a galambra, mint vadászsólyom, és fecskeként elkapja a büdösbencét. Fordított helyzet nem lehet, nem lehetek sas, vadászsólyom, fecske sem. Belenyugodtam helyzetembe, elapasztom önálló képzeletemet, gondolataim egyébként is hiányosak már, szárnyaljanak az övéi!
Kaptafa
Velem mindig történik valami…Összecsődítették a világ legjobb nyomozóit. Maigret, Poirot, Sherlock Holmes mellett ott ültek a kevésbé neves, ámbár legalább olyan sikeresek, mint ők, csak nevüket nem kapta szárnyra a sajtó. Nagy gondban voltak, nem halálesetről volt szó, azt egyszerű kideríteni, van hulla, ha nincs meg kell keresni, van tettes, ha nincs, elő kell keríteni azok közül, akiknek valamilyen okuk, nyomósak, vagy nyomtalanok lehettek, ami tetteikben befolyásolta őket, a keresztkérdések alatt összeroppanó lelkek végül vallanak, vagy nem, de a bizonyíték legyűri őket, és vége az esetnek. A tettes elnyeri büntetését, halálbüntetés, vagy hosszú börtön vár rá, az áldozat, pedig nem éled föl, halála tartós marad, elsiratják, eltemetik, és az idő meghozza a megnyugvást. A mostani eset más jellegű, a nyomokat a nyomrögzítők nem rögzíthették, sem ujjlenyomat, sem egy hajszál, vagy bőrhorzsolás maradék nincs, ha lenne, már lenne kiindulási pont. A mostani eset, régre nyúlik vissza, és rengeteg türelmet, feszes munkatempót, kitartást követel. Tanácskozásuk eredménye az lett, hogy mindenki gyanús, a vallomások nem következetesek, a szakértők ellentmondásos véleménnyel rukkolnak elő. Még az is előfordul, és nem ritkán, hogy szakértő a saját szakértői véleményét megmásítva a korábbi, már véglegesnek hitthez képest módosítja, vagy pedig a vélemény olyan, hogy így is lehet értelmezni, meg amúgy is. Az értelmezésben a hangsúlyok eltolódnak, és a bírák kétségek, sőt többségek között vergődnek, mert nem is tudják igazán, hogy kihez, kikhez is igazodjanak. Legszívesebben nem is bíráskodnának, de a megélhetés az ő számukra is fontos, és fenyegetésekben is van részük, amit nem mernek bevallani, mert az újabb ügyeket involválna, pedig van éppen elég belőlük. Gazdasági bűncselekményekről van szó, és a mindenki gyanús alatt éppen azt fogalmazták meg, testületileg, hogy a mindenkiben nem csak az eljárás alá vont személyek sorolandók, hanem azok is, akiket még nem vontak eljárás alá, lehet, nem is fognak. Vannak kis összegű cselekmények, és nagyobbak, aztán még nagyobbak. Az állam akarja a maga pénzét, az állampolgár, pedig a magáét, sőt igen gyakran a másét is, mert ő a jogosultabb, és nem a másik állampolgár, hiszen a másik nem ismerheti az ő esetét, és igaz a fordított eset is. Hiányzik azonban rengeteg pénz, amit elfelejtettek szagosítani. Itt a hírességekre rápirított az egyik kevésbé híres nyomozó, mert rávilágított arra, hogy ma már a pénz nem olyan pénz, mint amiben ők gondolkodnak, a mostani pénzt már nem lehet szagosítani, számlapénzek ezek. Számítógépeken nyilvántartott elszámolások, amelyeket igaz, hogy legalább három helyen nyilván kellene tartani, azonban mivel állandó mozgásban vannak, és a Föld ugyebár kerek, evvel sem járnak jól, az óvernájt üzletek, csak bonyolítják a képet, nem is szólva a kártyákról, amelyek a legkülönbözőbb célokra használt kis műanyaglapok, amivel ugyancsak lehet üzletet bonyolítani. Végre megérkezett Marple kisasszony, és csekély szakmai tudása ellenére megoldotta a helyzetet. Megállapította, a pénzeket nem szagosították, de bűzlenek és olyan penetráns a szaguk, legjobb, ha kivonják magukat ezekből az ügyekből, maradjanak meg inkább az élet elleni bűntettek kiderítése mellett. Evvel Watson doktor is egyetértett! Maigret, Poirot és Sherlock Holmes megnyugodtak, így legalább megtarthatják hírnevüket, akik pedig nem híresek, legyenek azok az általuk nem vállat esetek kiderítésében.
Metaparadigma
Velem mindig történik valami…Most tudtam meg, hogy két Zenon élt, és működött, egyikük az eleiai Zenon, aki a sok furfangot találta ki kortársai számára. Ő a teknősbékás, aki Akhilleuszt, a gyorslábút versenyeztette a teknősbékával, mondván, ha egy kis előnyt ad gyorslábú Akhilleusz a békának, soha nem éri utol, mert mire a béka eredeti helyéig elér, addig a béka már továbbvánszorgott, újabb, noha kisebb, mint megelőzően, de előnye lesz. Nagyon sok fejtörést okozott kortársainak, meg az utána következő generációknak is, mire megszületett a magyarázat. Csak kis kitérőként említem meg, hogy ez a tizennyolcadik században következett be. Kellettek hozzá epszilonok, meg delták a formulákba, és egy teljesen új szemlélet. Ma úgy mondanánk paradigmaváltás. A sporteredmények is egyre jobbak, a fizikai, önerőből végzettekre gondolok, futás, távolugrás, magasugrás jut eszembe, de mindnek elképzelhető határt tudunk szabni. A futó nem fog gyorsvonat sebességével száguldani, a távolugró sem fog száz méter messzire elugrani, egy svungból. Az emberi életkor határa, föltéve, hogy egészségesek vagyunk, egészségesen születünk, a komoly betegségek elkerülnek bennünket, nem leszünk baleset áldozatai, akár százötven évre is kitolódhat, de több száz évre nem. Orvosaink ara törekednek, hogy embertársaink minél közelebb kerüljenek a százötven évhez. Örök emberi vágy marad az örök élet, itt a Földön, ezért hát máshol kell keresnünk az örök életet, és akinek van hite, meg is találja a hitben. Hiszi, tehát lesz. „Cogito, ergo sum!”, mondotta Descartes, szemben Szt. Ágostonnal, aki azért hitt, mert képtelenség, azaz gondolkodik, de hiába, mégis „van”. Paradigmaváltás lenne, ha arra jutnánk, hogy vagyok, mert gondolkodom, vagy képtelenség, mert hiszem, ám ez mégsem az. Gyuri barátom bajban volt az epszilonokkal, és deltákkal, mert nem volt képes fölfogni, ha az epszilon jó, miért jó az epszilon per kettő. Hozzáteszem: is! Az egyetemi matematika vizsgáján ki is derült ez irányú fölfogásbeli hiányossága, ő mondta, vizsgáztató tanárunk rájött, nem érti a mi a lényeg, pedig cogitált, de nem „volt”. Mindezek ellenére egészen sokra vitte, majdnem akadémiai levelező tag, műszaki területen, ami azért „nagy dolog”. Nem egybeírva! Nagy dolgot alkottam én is, megoldottam az időkétszerezést. Legyek én és Gyuri egy helyen, majd menjünk szét. Tegyük föl egyforma szokásaink voltak, majd találkozzunk ismét tíz év múlva. Az én szokásaim is változtak tíz év alatt, Gyurié is változtak tíz év alatt, vagyis szokásaink tíz év alatt húsz évet változtak. Érdekes módon bárkinek elmondom
gondolatmenetemet, elfogadja. Elmondom majd orvosainknak is, mert ilyen alapon nem kell mást tenniük, nem kell fáradozniuk, csak párosítsák újszülöttjeiket, és küldjék őket szanaszét, aztán hetvenöt év múlva hozzák össze őket ismét. Semmi beruházás, sem tárgy, sem emberi tőkébe nem szükségeltetik a továbbiakban, ötletem alkalmazásba vétele után, és máris százötven év lesz a változás, megnövekedett, méghozzá duplájára a hetvenöt év, az újszülöttek egymáshoz képest százötven évesek lesznek. Remélem, Gyuri ezt érti, nem szükséges hozzá sem epszilon, sem delta!
gondolatmenetemet, elfogadja. Elmondom majd orvosainknak is, mert ilyen alapon nem kell mást tenniük, nem kell fáradozniuk, csak párosítsák újszülöttjeiket, és küldjék őket szanaszét, aztán hetvenöt év múlva hozzák össze őket ismét. Semmi beruházás, sem tárgy, sem emberi tőkébe nem szükségeltetik a továbbiakban, ötletem alkalmazásba vétele után, és máris százötven év lesz a változás, megnövekedett, méghozzá duplájára a hetvenöt év, az újszülöttek egymáshoz képest százötven évesek lesznek. Remélem, Gyuri ezt érti, nem szükséges hozzá sem epszilon, sem delta!
Futónyomat
Velem mindig történik valami…12 óra 36 perc, érkezési idő, most 12 óra 25 perc van és lekéstem a 24 perces járatot. Ott kell lennem, mire az IC beérkezik, megígértem, és a pasas várakozni fog, én meg szégyenkezni nem, de már előre formáltam magamban az angol mondatokat, mit mondok neki, igazat, vagy füllentsek egy picit. Mondjuk rosszul adták le Pestről e-mailen az IC érkezésének időpontját. Lerobbant a busz, torlódás volt, amire az utóbbi időben nem lehetett számítani, a körforgalmak jól igazgatják a járműveket, vagy csak annyi legyen „I’m very sorry”. Siettem a peronra, utasokat vonattól jönni nem láttam. Tíz percet késtem, a pasas önállósította magát, elvégre felnőtt ember és saját kezébe vette sorsa irányítását, érdeklődött, aztán fölszállt egy buszra, vagy bérelt egy taxit. Rosszul öltözött vasutasoktól tudakozódtam, aztán megnyugodtam, maga csak várjon, sokat! Miért, mi történt? Az IC sokat fog késni, lehet egy órát. Megörültem, máskor bosszankodtam volna, napsütéses dél körüli idő, a padokon várakozók, sétálgattam, mások is élvezték a várakozást, sütkéreztek, egyesek feküdtek. Behunyt szemű, kabát nélküli fiatal, egyik válla teljesen szabadon, mellette az egyik oldalon a mostanában divatos, vállra akasztós hordozhatatlan táska, aki vállra veszi, megbánja. Csak cihelődni lehet vele, egyáltalán mire lehet jó? Beledobálni a holmit, összehúzni a cipzárt, indulhatunk! Ez kétségtelen előny. Másik oldalán éppen egy hely, szabad, a szem fölnyilott, hogyne, aztán hatalmas tüsszentés. Ennyire azért nincs jó idő, így nekivetkőzni! A hangosbemondó igazolta a vasutasok vélekedését, az IC ötvenöt percet késik. Milyen pontosan ismerik a késést, bárha az érkezések pontossága lenne ilyen! Csak nem fogja az induló vonat is megszenvedni a késést, mikor érek én haza? Mert hová utazik, ide Csabára. Elővette színtelen rúzsát, és fényesre, izgalmasra varázsolta ajkait. Szokatlanul érdeklődő volt, rövid néhány perc és mindent tudott rólam. Van feleségem, vannak gyermekeim, mennyi idősek, megmondtam. Nahát, én nézek ki annyinak, mármint negyvennek, fogalmaztam tovább azt, amit mondott. Szia, szólt oda valaki, osztálytársam, bár nincs kampuszunk, de ismerjük egymást, és tovább beszélgettünk, mi. Kellemesen, mind addig, amíg a fiú le nem telepedett a vállra akasztós táska mellé. Füleltem. Akkor nem vagytok jól, nem alszol nála, és is most szakítottam egy hete, a barátok kedvéért utazom haza egyedül, valakinek szüli napja lesz. Megszerettem Pécset, én is, válaszolt a fiú. A lány végleg elfordult tőlem, vetélytársam akadt, jobban is teszi rögzítettem, a reménynél jobb az esély. Kigyulladt egy mozdony Pesten, egy vágányra terelték a forgalmat, ez volt a késés oka. Ismeretlen ismerősömet azonnal fölismertem, magas, ősz, kofferes, sapkanélkülinek írták le a Pestiek, szemben jött velem. Haw do you do, haw do you do után taxira vártunk, ő pihenni, én hazafelé vettem az utam, este a koncerten találkozunk. Ő játszik, én hallgatom. Jó este volt, Schumann, Liszt, Chopin, mind nehéz, szép választás. A zongoraszék nyikorgott, Spiegeleir művész urat nem zavarta, mélyen benn volt a muzsikában. Holnap találkozunk, a másik kettő elment, végleg, a nyom megmaradt.
Életteljesség
Velem mindig történik valami…Erzsinek csapta a szelet, Zsuzsa lett belőle. Erzsi nem is ment férjhez, hivatalosan, kapcsolatai voltak, de én is úgy gondoltam nem őt választottam volna a két testvér közül. Erzsi okos volt, kitanult mindent, főiskola után egyetem, majd a munkaköréhez szükséges tanfolyamok következtek, sikeres volt, kiváló gépészmérnök, akinek a keze közül férfiak teljesítményét meghaladó munkák, újítások, és ha jól emlékszem még találmány is kikerült. Mindenki tisztelte, de már fiatalon úgy tekintettek rá a férfiak, Erzsi jó munkatárs, ám feleségnek nem kívánták. Nem volt csúnya, messziről csinosnak látszott, sajnos örökölte édesapja ráncos arcbőrét ezen nem lehetett segíteni. Lassan beletörődött sorsába nem fog férjhez menni, és emiatt, hagyományos gondolkodású volt, nem is lesz gyermeke, egyedül éli le életét. Ennek megfelelően rendezkedett be, kis lakást vásárolt magának, a szülők halála után neki járó örökrészt is testvérének, Zsuzsának adta, ott vannak gyerekek, akik majd hasznosítják az örökrészét is. Szívesen járt a testvéréhez, nagyon kedvelte unoka húgát, öccsét. Kisgyermekkoruk óta ő volt az, akit megkértek, ha szükség volt rá, vigyázzon rájuk, felügyelje őket, amikor a szülőknek valahová el kellett menni. Átrendezte programjait, soha nem mondta volna nem ér rá, mert saját dolgait intézi, és nem érezte áldozatnak vállalásait. Már nagyok voltak a gyermekek, amikor édesanyjuk rákos lett, aki nem kívánt tovább élni, betegségét csak sztómával lehetett orvosolni. Csinos nő volt, férje ezért is választotta őt Erzsi helyett. Mindannyian úgy gondoltuk, most itt van az alkalom, és megoldódik Erzsi életének hiányossága, a megözvegyült férj a régi kapcsolat alapján őt választja majd, ha szerelem nem is lesz már, de jó házasság igen. Erzsit most érte a következő csalódás, ami mélyen érintette, az özvegy mást választott, ő továbbra is egyedül maradt. Mindenki csodálkozott, mert Erzsi fiatal kora óta nem változott, akkori arcvonásai változatlanul megmaradtak, fiatalabbnak nézett ki koránál, környezete megöregedett, ő nem. Most már az unokahúgokat, unoka öcsöket fölvigyázta, természetes volt, hogy ő mindig rendelkezésre áll, megszokta a család. Erzsi továbbra sem érezte tehernek igénybevételét, pedig dolga egyre több lett, saját irodát nyitott, pályája szépe ívelt fölfelé, egyre gazdagabb lett, megdolgozott minden fillérért, de nagyon sokat dolgozott, a sok fillér vagyonná változott. Ráncos arca, a korral járó enyhe hízástól kisimult, formáját karban tartotta, csinossá, mondhatni széppé változott. Akadtak volna szép számmal kezére pályázók, ám ő már megszokta szerepét, elhárított minden közeledést, csak a családjának, egészen pontosan volt udvarlója családjának szentelte továbbra is életét. Hirtelen jött az apa halála, föl nem ismert szívbetegség vitte el, amihez, barátai szerint második felesége nagyban hozzájárult, kifosztotta, adósságokba hajszolta, meghalt úgy, hogy semmit nem hagyott a gyerekekre, unokákra. Erzsi, egy komolyabb beszélgetésünkkor elárulta, végrendelet írt, mindent családjára hagyott. Talán egy hónapra rá az újságban láttam gyászjelentését, azt beszélik önként vetett véget életének.
Megérte
Velem mindig történik valami…Kifejezetten bosszantott a belebeszélése. Megkíséreltem félrevezetni, mármint javasolni, kötött az idő, halassza későbbre mondandóját. Háromnegyed óra állt rendelkezésemre, és összeállt bennem mit fogok elmondani, és milyen formában. Ebben az esetben nem lehetett jól bevált módszerem követni, először rövid átfogó, azaz teljes körű áttekintés, később újból belemenve a témába egy részletesebb, ám ugyancsak a teljes anyagot magában foglaló mélyebb részletezés, és így tovább, egészen addig, amíg már bármikor abba lehet hagyni az ismertetést néhány záró összefoglaló mondattal. Most csupán az első körről lehetett szó, és belekotyogott, kiestem rendszerezett gondolatmenetemből, egyszerűen zavart a jelenléte, és tudálékos, nem odaillő közbebeszélése, azt vetítette előre, nem válnak eggyé az általam elmondani szántak. Kedves ismerősöm, felesége angolajkú nyelvész, amerikás magyar, aki évente egyszer, kétszer hazalátogat, aztán vissza az újvilágba, mert ott az átlagos embernek élte végéig dolgozni kell, és ő szívesen is teszi. Mint gyermekpszichiáter fölküzdötte magát a teljes elismerésig, de a státuszt meg is kel tartani. Pénzt szerezni a kis intézetnek, amiből élnek azért, hogy megtehesse az általa megállapított diagnózis alapján a szükséges beavatkozásokat. László nem tudta megállni, és most már félrevezetővé vált belekotyogása, ezt nem engedhettem, noha barátom figyelemmel fordult felé is. Talán ez is bátoríthatta Lászlót, amikor odaértem ismertetőmben, amihez ő ért, mert régóta foglalkozik a témával, de megállapításai égből pottyantak, maradék türelmemet is elvesztettem már, már leállítottam, de nem tettem. Hadd beszélje ki magát, és ha befejezte, akkor elintézem, helyére teszem a témát és őt is. Ó birodalom, Közép birodalom, fáraók sokasága és a székelyek/magyarok, akik ott jártak Egyiptomban a sok Tutmoszisz, meg Tutenkamen birodalmában, és ott hagyták beszédmódjukat, írásukat, és még matematikai ismereteiket is. Karinthyt idéztem, aki ugyebár egyszerű módon intézte el a magyar angol rokonságot, mert az „eleven amber”, amit ugyebár úgy ejtenek „eleven ember” tökéletes bizonyíték, hiszen magyarul szól, és eleven embert jelent, noha angolul tizenegy borostyánt, és a nyelvtan sem stimmel. Megbántam, amit tettem, noha László a legkevésbé sem vette magára citálásomat. Végső soron én sem voltam ott a székelyekkel/magyarokkal ugyanúgy, mint László. Éppen úgy is lehet, ahogyan ő képzeli, csak ne lett volna olyan határozott, olyan kinyilvánító. Mennem kell, háromnegyed van, a kocsi kinn vár rám, máris befejezem szóltam, és tettem. Elküldök neked két könyvet, nézd át, aztán májusban, ha újból jöttök visszahozod. A látogató könyvbe azonban már most írnod kell! Amikor elment ő is, meg László is megnéztem bejegyzését. Röviden: erősödött magyarságtudata, köszöni a kiegészítő magyarázatokat is, a Lászlóét. Este fölhívtam Lászlót, megköszöntem, hogy megtisztelt látogatásával, és azt is, hogy kiegészítette hiányos ismereteimet, és erősítette barátom magyarságtudatát. Ennyivel tartozom Lászlónak, akár úgy van, ahogy elmondta, akár másképpen, egy embert még büszkébbé tett magyarságára, hazájára, hogy régi nyelvünket beszéli, hogy innen ment el, és még szívesebben látogat majd haza.
Pillanatelőtt
Velem mindig történik valami…Kacagó gerléink napok óta fölborzolt tollal ülnek a kiválasztott ágakon, mind az ötnek megvan a sajátja, időnként cserélnek, de a szokás megmarad, visszatelepülnek a megszokottra. Észrevettem az első varjakat, amelyek Keletről költöznek át hozzánk, ez azt jelenti, jön a tél. Gyerekkoromból ismerem a varjaknak azt a szokását, hogy a tél beállta előtt a még keményebb hideg elől ideköltöznek mihozzánk. Ezek nem a vetési varjak, azok itt telelnek, nyaralnak, és kisebbek. A vetési varjak fészkeit szoktuk annak idején kifosztani, még mielőtt ráülnek a tojásra. A téliek nagyobbak, és még a színük is valamivel sötétebb, és hangosan kárognak. Először egyet, egyet látni, aztán jönnek csapatostól, megtelepszenek a kukoricások letisztított földjén, bőven találnak magvakat, és megfogják a mezei egereket. Ahogy nyáron a gólya a békát elkapja, a varjak is a magasból lesik, hol mozdul az elvékonyodott hótakaró, aztán lecsapnak, menekülésre nincs remény. Összeáll az egyensúly, a szapora egerek táplálják a kevésbé szapora nagyobb varjakat, a varjakat meg gondolom a rókák, a rókákat a náluk ügyesebbek, ahogyan ki lett találva annak idején. A Római Klub már nem dolgozik, legalábbis én úgy tudom, helyettük kik mondják el az előttünk álló kihívásokat, már nem lehet tudni. A vélemények ellentmondók, ami igazság örökké marad, az erősebb legyőzi a gyengébbet, és a gyengék eltűnnek a Földről. Madách nem csak a színművet, az „Ember Tragédiáját” írta meg, hanem küzdött a politikai színtéren, képviselő volt, és bizony előre látta, csak együtt, a nemzetiségi kisebbségekkel összefogva lehet megmaradni, nekünk magyaroknak. Kacagó gerléink öten vannak, négyen összetartanak, de az ötödiket, az igazi fajtát, a szürkét üldözik, a maguk módján. Megenni nem tudják, kergetik a ketrec egyik végéből a ketrec széle mellett körbe, körbe. Magányosan eszik, ha már a többiek jól laktak, a naponta odaöntött vízből is a már összejárt, belepotyogtatott jut neki, kíváncsi vagyok, meddig bírja egyedül. Párt nem vásárolok, még többen lesznek, kicsi lesz nekik a hely, és a szaporulat is helyet kíván magának. Szaporodunk, nem ismerjük milyen mértékben, azt ismerjük, hogy egyre többen vagyunk egymás ellen, mindig van páratlan, galambmintára, és a páratlannak kilátástalanabb a sorsa. Csúcstalálkozókon beszélik meg, mindenki elsősorban magára gondolva, sorsunkat, és kialakulnak a párok, a régi ellenségek párba állnak, a barátok mást választanak a korábbi helyett, az elemzők elemeznek, olyan eseményeket, melyeknek nem voltak résztvevői. Lassan elvesztem tájékozódó képességem, minden hír egyformává válik, nem is hír már, mert nincs mihez viszonyítani, az adatnak pedig, nincs hírértéke. Döntöttem, a magasból fogom követni az eseményeket, ahonnan már nem látom a galambokat, a varjak is eltűnnek a szemem elől, azt sem fogom látni kinek ki lesz a párja, és ki marad egyedül. Már tudom a módját, miként kell a megfelelő magasságot elérni, csak az eszköz hiányzik, de lehet, hogy az eszköz megválasztásával várok az utolsó pillanatig.
Sokisten
Velem mindig történik valami…Nem akar a baba megjönni a lányoméknál, pedig mennyire örülnénk a jövevénynek. A bátyáméknál született meg az első unoka, nyár volt, mi, a bátyám sógora, meg jómagam, nézegettük helyes, kis unokahúgunkat, és még szabályosabb, kerek fejét, alig volt pár hetes. A Balatonon, benn a nagyszülők házában feküdt a kanapén, nem kellett még ügyelni rá, pucéran kapálózott, ha felöltöztették, akkor egy kicsit megcsendesedett. Az ő gyermekei tizennyolc, tizenhat évesek, az én unokám tíz. Elszáll az idő, eliramlik az élet, pardon, ez nem tőlem van, Petrovics Sándor verselte, nagyon igaza volt. Különösen neki, ő huszonöt éves koráig olyat alkotott, amire a világirodalomban nincs még egy példa. Versek, verses próza, színarab, műfordítás, hazaszeretet, világszabadság, mind csupán ennyi idő alatt. Közben csavargott az országban, színészkedett, napok alatt megírta a „Helység kalapácsát”, amit a leghumorosabb műnek találok, bármit is olvasok nem ér föl vele. Kicsapták az iskolából, pedig diligenter frekventálta iskoláit, pardon ez is tőle származik, és mégis szekundába pónálták a szamár professzorok. Nem tudok kikeveredni Petrovicsból, azaz hogy Petőfiből, akinek csak úgy kiadták a műveit, hogy egy garasa nem volt, összeadták, barátok, ismerősök, ismeretlenek. Az intelligencia, a cipészmesterek, mert ők is szerették Petőfit, szerették a verseit, holott sokak szerint kiállhatatlan természete volt, akkor úgy mondták egyenes ember volt, de
az egyenességet már akkor sem nézték jó szemmel. Mondd meg az igazat, jaj ez sem tőlem van, nem is Petőfitől, ez köznépi bölcsesség, úgy kerülhetett be a Bibliába, vagy onnan került át a népi bölcsességek közé, amit egyébként már korábban is tudtak a népek, és a szerint éltek, ’iszen tudták. Nagytiszteletű Mayer Mihály püspök úr a minap indiai útjáról beszélt, ott sok az isten, és mindenki választ magának tetszőt, aztán megbékél sorsával, ha úgy él, mint istene, hát akkor rendben vannak a dolgok. Én is láttam patkányimádó indiait, nem is olyan régen, úgy negyven éve. Budapesten kalauzoltam, városnézésre jött Svájcból, panaszkodott, itt Európában nem imádhatja patkányait, ahogy illenék, mert irtják szegényeket, eléggé el nem ítélhető módon. Ezer fölött van az országban bejegyzett egyházak száma, támogatást is kapnak, ez a törvény. A nagy, történelmi egyházak nem evangelizálnak a szükséges mértékben, nem is lehet rávenni vezetőiket e tevékenység hatásos végzésére, ők is kiválasztották isteneiket, és annak megfelelően élnek. És jól megy dolguk! Hol vannak a Szt. Mártonok, a gályarabságra ítélt hithű prédikátorok, a Teréz anyák, az Albert Schweizerek? Pedig vannak, itt élnek közöttünk, néha-néha szóhoz jutnak rádióban, tévében. Ők azok, akik a kevésből is adnak, ők azok, akik szervezkednek, ők azok, akik templomokat építenek kőből és bennünk, ők azok, akik hiányában jövőnk kilátástalan, vásári lenne. Ők a Böjte atyák, ők a baptista szeretetszolgálat képviselői, akik nem sárga feladóvényeket küldenek szét, adatbázisból, aztán továbbutalják az adományt, és vasárnaponként buzdítanak, mit tegyetek Ti, híveim, mert én szolgálom az istenemet, az Isten helyett.
Örömélmény
Velem mindig történik valami…Kérem ne zárja le a fedelet, szeretném kipróbálni a hangszert. Készséggel tolta vissza a redőnyös takarót és félrecsúszott, majd fölállt a padról. A mise előtt voltam már fönn, mentegette magát, ő csak egyszerű kőfaragó, mellékállásban kántorkodik, nem könnyű összehangolni mindennapos munkáját a kántori teendőkkel. Meghal valaki, szólnak, keresztelni hívnak, öt község tartozik a kárászi egyházközséghez, képzeljem csak el, van teendő, és a vásárnapi misék ugye. Hát persze, egyetértettem vele. A városból kifelé menet esett az eső, vajon milyen lesz kinn az idő? Reménykedtem. Ha Pécsett süt, Kisújbányán esik és fordítva. Van remény, jó idő várja a misére érkezőket. Úgy is lett, ahogy közelebb értem a Hármashegyhez az eső elállt, a hegyen túl, pedig derülni kezdett. Az egregyi völgy felé fordultam, előttem hatalmas autó közlekedett szabályos tempóban, követtem, és lám ráfordult a bekötőútra ő is, és a folytonosan emelkedő, kacskaringós, keskeny úton maga elé engedett. Óvatosan vezetek, az előzékenység nem jelentett számomra semmi előnyt, éppen megálltam a felső parkolóhelyen, amikor a szép fekete kocsi elgördült a hátam mögött, és ereszkedett lefelé a meredeken. Mire gyalogosan én is leértem, megláttam a lilasüveges főt, Mayer püspököt, faluvezető nőnkkel a teendőket beszélték, de bemutatásomra is sort kerítettek. A fotósunk. Mayer Mihály, persze hogy ő, ám ilyen arcközelből még nem láttam. Katt, ha már én vagyok a fotós, majd küldök püspök úrnak a képekből, aztán arrébb mentem, a többieket is megörökíteni. Egyedi alkalom! Nem a püspöki látogatás, az már volt egyszer, hanem az orgonaszentelés kori, ez bizony csak most és majd ki tudja mikor még egyszer. A kis templomban összegyűlt a csend, és lassan szállingóztak a falubeliek, meg az elszármazottak. Ismerősöm alig, idősek és még idősebek, főleg nők, a férfiak már többnyire elhaltak. Fönt hagytam a tartalék akkumulátort, az áldozást már nem tudtam képre venni. Nem baj, az úgyis a szokásos rendben zajlik, meg fényképezett más is. Szt. Márton az első szent, aki nem vértanúhalált halt, apát lett francia földön. Szombathelyen született a negyedik században, Európa nyugati fele neki köszönheti a keresztény hitet, boldog büszkeség töltheti el a magyar szíveket. Nyugodt, szép beszédet hallottunk, szépen hangzott az újjáépített orgona. A nagy adakozók, ajándékot kaptak, a kis adakozók a dolgukat tették, adtak önzetlenül, nevük nem említtetett.
Kivonult a gyülekezet, fölmentem a karzatra, és leültem a padra. Megérintettem, megsimogattam a rövid kalviatúrát, és játszottam, bal kezem oktávfogásainál kisujjam lecsúszott, zavart, aztán megfeledkeztem róla. A kántor, aki az előbb még ott ült a helyemen, szólított, lehetne hangosabbra, hogy több síp szóljon? Hát hogyne, és máris belefeledkeztem ismét a játékba, egyik darabot sem végigjátszva, hanem csak úgy egymásba fűzve, kétlépéses hangnemátmenettel, élveztem a kis, százötven sípos orgona hangját, ami most, besűrűsödve a térbe, mintha igazi nagy hangszer lett volna. Miért nem vállalta az orgonálást, ön jobb nálam! A hit, a hit adománya a fontos, a játék elsajátítható!
Jókérdés
Velem mindig történik valami…Ha csak én vagyok ilyen, akkor egy kissé bolondnak kell tartanom magam. De majdnem biztos vagyok abban, Te is voltál már úgy, amikor az idő nem sürgetett, hogy megálltál, gondolkodtál, merre indulj útnak, elgondoltad erre rövidebb, arra több emberrel találkozol máskor, pedig nem vágytál találkozásra, jól esett a viszonylag céltalan járás. Itthon, vagy bármely más helyen velem gyakran megesik, ha elintéztem a cetlire fölírt dolgaimat, és hangulatom van hozzá, hogy bizonytalankodom, melyik irányba induljak el, aztán menet közben megváltoztatom az útirányt, lehet, éppen visszakanyarodom, mert eszembe jutott valami, vagy egyszerűen csak szép az idő, jól esik a járás. Petrezselyem utcának nevezték korábban, ma Aradi vértanúk útja, fönt húzódik a Székesegyház fölött, Kelet-Nyugat irányban, és ott láthatók vértanúink az Aradi Tizenhárom. Most is, mint már annyiszor erre vezettem utam, és mindig megnézem mennyi idősek voltak, amikor elvették életüket. Szépek a fölállított szobrok, mind más, más anyagból készült, az alkotók jól választottak anyagot az elménkben meglévő jellemekhez, a történelem és emlékezet által megőrzött képekhez. Középen, egy nagyobb réztáblán szülőhelyük polgármestereinek találkozója alkalmából fölsorakoznak a nevek, a születési helyek. Tizenhárom közül ketten születtek a mai Magyarország területén, az egyik Gödöllőn, a másik Pesten. Magyarország függetlenségéért küzdöttek, fiatalok és idősek. Ma is küzdelem folyik, ugyanúgy a függetlenségért, a fennmaradásért, szinte szóról szóra ugyanazokért a jogokért, amiért ők életüket áldozták. Képes lennék rá, odaállni a fegyver elé, vagy várni, amíg a bitófán kirúgják alólam a sámlit, és rántanak egyet testemen. Úgy hiszem nem! Ki lenne ma erre képes? Ne a megbolydult agyú öngyilkosra gondolj, hanem tiszta fejjel gondolkodó, nagyszerű emberekre. Kevesen! Visszafordultam, Gábor jött velem szemben. Most tudtam meg, Gábornak hívják. Nem egyszer találkoztam vele a városban, csendesen, udvariasan kért, kitiltották a belvárosból, most itt járkál a Tizenhármak útján. Tőlem soha nem kért, mégis kapott, valami elképesztően őszinte, ártatlan tekintete van, elég volt rám néznie, adtam valamit. Ő hálából mindig mesélt, egyedül él, még fiatal, nincs elkötelezve, testvérei családosak, rendezett körülmények között nevelik gyermekeiket. Megpróbál rendesen élni, munkája nincs, alkalmi munkát sem vállalhat, személyi igazolványát ellopták, visszaéltek vele, rá hullott a visszaélés büntetése, nem hittek neki. Szállásra nem megy, meglopják, huszonnyolc ezer forintot költ magára, és amit kap. Csikkekből sodorta cigarettáját, még mindig szipózik, mondta. Néha, amikor fázik. Jön a tél, most majd gyakrabban fogsz, Gábor? Nem válaszolt, zsebembe nyúltam, már majdnem elővettem a pénztárcámat, de megállított. Még tart a pénze, mosakodik is, sampont vesz, és vizet ereszt kólás palackba, aztán a sötét bokrok közt megmossa magát. Egy hónapra a személyi miatt fogdába vonul, Karácsony előtt szabadul majd. Tisztességet kívántam neki, meglesz, mondta. Te mit kívánnál?
Könyvportörlés
Velem mindig történik valami…Lida néni igazi úrinő volt. Mert már nem él, azért volt. Orosz akcentussal beszélt, hasonlóan palócokhoz, „á”-zott. Én meg a fiam Ándrás voltunk, a kislányom Ágiká, feleségem Mártá. Egyébként tökéletesen megtanulta nyelvünket, és oroszt tanított az iskolában, merthogy orosz hercegásszony volt az édesányja, ő tehát hercegkisásszony. Sokat átjárt anyósomékhoz, jóban voltak, kártyáztak, ha meg egyedül volt, akkor is kártyázott, pasziánszozott. Elképesztően sok figurát ismert, ha nem jött ki a figura nem bosszankodott, kezdte elölről. Tőle lestem el, hogyan kell ügyesen port törölni ott, ahol szükséges, de gyorsan. Átmentem hozzájuk, horgolt terítős asztalhoz ültetett, és teával kínált, elfogadtam, terítőt kellett cserélnie, a teához. Szamovárban hozta a meleg vizet, úgy ahogyan régen otthon megszokták, akkor láttam a valóságban először szamovárt, és üvegpoharas teáscsészét. A terítőcserét egy furcsa mozdulattal lehúzta az asztalról. Méghozzá úgy, hogy azokon a részeken is elcsússzon, ahol egyébként nem takarta az asztal tetejét. Iszogattam a teát, beszélgettünk, főleg ő mesélt én, pedig hallgattam. Elmondta, nekik természetesen takarító személyzetük volt, amikor még hercegi módra élhettek, ám az a személyzet sem volt jobb a mainál, vagy a magyarnál, és bizony sokszor váratlan vendégek érkezhettek, ezért édesanyja időben megtanította, hogyan kell a személyzet munkáját rendbe hozni. A portörlésről esett szó, mert a terítőcsere egyben portörlést is jelentett. Avval a furcsa mozdulattal az asztal teljes felületét portalanította, a csipketerítő végighúzása által megtörtént a portörlés. Hatalmas ötlet, és ügyes módja a portörlésnek, amit én úgy fejlesztettem tovább, hogy nem csak a vendégek érkezésekor, hanem a szokásos, ám elég ritka portörléshez is alkalmazom. Lehúzom a terítőt, és kirázom az ablakban, majd visszaterítem. Lida nénitől, ha még élne, azért kérdeznék még valamit, nevezetesen azt, hogyan törölgették a könyveket? Lehetnek azok üvegablakos szekrényben, polcon, vagy egyszerűen a földön, azokat nem lehet az asztalterítős módszerrel portalanítani. Nem tud válaszolni, ezért magamra vagyok utalva, hónapok óta arról álmodom, hogy valamelyik shop-ban előjönnek a kínaiak valami ötletes megoldással. Advent jön, van rázásra gyulladó ledes gyertya! Tegnap az egyik boltban tartós elemmel működő, integető Mikulás figurát láttam, a kezében valamiféle szálas anyagból készült virgácsot lengetett. Most azon vagyok, hogy ráleljek egy olyan változatra, amelyiknek a másik kezében egy porszívócsövecske található, és akkor csak végigviszem a könyvek fölött a Mikulást, megoldván a „könyvportörlés” nehéz feladatát. Egy hetet még kereshetem különleges Mikulásomat, vagy jön a hagyományos megoldás, darabonként leszedni, leporolni, visszatenni, aztán a másik, meg az összes, egymás után. Már tudom egy álommal szegényebb lesz a feleségem, mert vagy elkészül a nagy munka, és amire a végére érek, a szálló por újból rátelepedik a könyvekre, vagy nem készül el, és akkor én egy álommal gazdagabb leszek, nem fogok „könyvportörölni”.
Mellékfoglalkozás
Velem mindig történik valami…Mindenhová elkísérte, egy lépést nem tehetett nélküle. Tulajdonképpen észre sem vette jelenlétét, legalábbis nagyon sokáig nem. Úgy élt, mintha nem lenne kísérete, mintha egyedül képes lenne mindenre. Élete őt igazolta, amióta tudatánál volt. Születése után, amikor fölcseperedett vígan töltötte napjait, gyakran kacarászott, aki körülötte volt mind őt szórakoztatták, fölemelték, ringatták a karjukban, az erősebbek, a férfiak föl földobták a levegőbe, aztán ügyesen elkapták. Véletlenül sem eset baja, bár sokszor forgolódott, hasra fordult, belekapaszkodott mindenbe, amit csak elért. Amikor talpra állt, védő karok egyengették lépéseit, ide-oda billent, később aztán már a segítséget elhárítva a saját akaratát juttatta érvényre, előredőlve nekiindult, maga elé rakosgatva lábait egyre biztosabban járt kelt. Ha magára maradt, fölfordított hokedliben dühöngött mindaddig, amíg újból szabaddá nem vált, és akkor dühösen földöntötte az őt kordában tartó hokedlit. Nem szívesen viselte a kötöttséget, az egyhelyben való ücsörgést. Össze is törte fenék alá valóját, addig-addig fészkelődött, amíg oldalra billent, és arccal beleesett az üvegtörmelékekbe, merthogy az ülőke üvegből készült, de ebből állandó kísérője semmit nem tudott kihasználni. Az üvegcserép ejtette seb összeforrott, meg nem is volt már szüksége az ülőkére. Elevensége mit sem változott, a pörgő hintáról messzire sodorta a lendület. Beütötte a fejét, ami nagyon vérzett, megijedt egy pillanatig, aztán jött a segítség, gondos kezek mosták le a hajába száradt vért, jóságos kinézetű bácsi szúrta meg egy tűvel, akire megharagudott és hangos óbégatásba fojtotta mérgét. Kísérője bosszankodott, mert azt szerette volna, ha fejét nagyon beüti, annyira, hogy ne is álljon talpra többé, de ha már így történt, türelemmel várt tovább. Egyszer a strandon fülébe súgta egy idegennek, ugorjon a nyakára, törje el csigolyáját, legyen nyomorék, úgy majd könnyebben elbánik vele, de ekkor sem volt sikeres az akciója, az idegen elvétette az ugrást. Másik alkalommal lovas kocsist biztatott föl, vágjon a lovak közé, hogy megvaduljanak, és összetapossák, de a lovak kikerülték, a szekér saroglyája hasította szét a kezét, de a segítség most sem maradt el, édesapja időben érkezett, és elkötötte vérző ereit. Elkerült otthonról, tudta nem ajánlatos, mégis mozgó villamosra ugrott, elvétette, de a kapaszkodót már elérte, erős karjaival húzta föl testét a lépcsőre, megmenekült. Állandó kísérője újabb és újabb dolgokat eszelt ki, hogy végezzen vele, és eljöjjön a pillanat, hogy végre magával ragadhassa. Ha a körülmények nem kedveznek az azonnali lehetőségnek, akkor betegséget kell rázúdítani. Magas lázat, fertőzéseket, fantáziája nem ismert határokat, de ez idáig törekvései rendre kudarcot vallottak. Egyre türelmetlenebbé vált, tudta a végső győzelem mégis az övé, eldöntötte, most! Lassan közeledett, egyik szobából a másikba követte, föl és lement utána a belső lépcsőkön, tudta ezúttal sikeres lesz, tudta eljött az ő ideje, ezúttal nem kell sietnie, elfáradt az áldozat, belefáradt az életbe. Hagyta, üljön le szép nyugodtan a fotelbe, ránehezedett a mellkasára, egyet még lélegezhetett, és kísérője végre megnyugodott, vele nem foglalkozik tovább.
Ambivalencia
Velem mindig történik valami…Valami bujkál bennem, rövidesen kiderül mi. Belső óra ketyeg az emberben, ami nemcsak napi, hanem évszakos járású is. Ilyenkor, ha a nappali meleg már nem az igazi, mert amerről a Nap süt onnan érezni, a másik oldalon meg nem. Fönn a hegyen, a tetején, a felhők fölött, de jó visszaemlékezni rá, hatalmas sziklatömb előtt napozni éppen úgy lehet, mint itt nyáron. Még le is barnul az ember. De a szikla mögött megfagy, amit oda engedtünk, egy pillanat alatt. A hátam közepén érzem a hűvöset, oda bújt, ami bujkál bennem. Megelőzhetném, hogy előjöjjön, de elijesztettek, a főcsatornán csak úgy mellesleg azt mondta egy nagyon okos ember, professzor lehetett, bár nem látszott rajta, hogy antibiotikumot az szedjen, akinek szüksége van rá. És még azt is hozzátette az illető, hogy ez vonatkozik más gyógyszerekre és gyógyhatású készítményekre is. Végtelenbe nyúló magyarázat következett, a baktériumokról, azoknak hihetetlen gyors szaporodásáról, egyből egymillió lesz rövid huszonnégy órán belül. És mutálnak, ami ellen úgy lehet védekezni, hogy antibiotikum mixet állítanak elő. A riporter, a tudatlan bátorságával kérdezett a lényegre, hogy volt ez korábban, amikor még nem foglalkoztak a kutatók a baktériumok tulajdonságaival. A válasz egyértelmű, hangzott a tudós válasza, ugyanígy. Élőlények, mint a mi sejtjeink, szaporodnak, és félresikerednek, mutálnak, mint a kamasz gyerek hangja. Szegény Bauer Ervin, ha nem végzik ki a nagy tisztogatások alkalmával a SZU-ban, megadta volna talán a helyes megoldást, mint ahogy arra is tudta a választ, egyáltalán mi is az élőlény. Helyette most én adom meg a saját válaszomat, szerintem az élőlény az egy csupa negatív visszacsatolás, ami ha pozitívra vált át, akkor bekövetkezik a baj. Túlszaporodik, túlfejlődik, túlnagyobbodik, vagy túlkisebbedik és kész. Ennyi az egész, nem érdemes foglalkozni többet a kérdéssel. De, hogy mi a negatív visszacsatolás, avval érdemes foglalkozni, és már tudjuk a választ, alapjel kell. Ennyi az egész, nem kellene tovább foglalkozni a témával, ha tudnánk minek mi az alapjele, és annak stabilitása megfelelő, vagy sem. Tudósok és tudóspalánták, itt a fő kérdés tehát, mi a stabilitás feltétele, mert, ha nem stabil az alapjel, akkor baj van, nincs viszonyítási pont, vagyis stabil viszonyítási pont, amivel a kimenetet összevessük, és akkor nem tudjuk a bemenetet szabályozni, és bekövetkezik megint csak a baj. A legfőbb baj azonban az, hogy ezt a helyzetet már nagyon régóta ismeri a természet, sőt azok is, akik ezen elgondolkoztak, és megsejtették, valaminek kell lenni, ami benne van a természetben, ami magát a természetet is befolyásolja, merthogy az is állandóan változik. Bármerre is folynak a kutatások, bármely szakterületről legyen szó, amit ugye mi magunk hoztunk létre, mi, akik azon vagyunk, hogy egységes magyarázatokat találjunk, beleütközünk ebbe az egyszerű talányba, hogy valami magamagát szabályozza, ami pedig lehetetlen, mert akkor nem lenne magamaga, hanem valami más, amit nem tartalmaz önmaga. Játszadozunk a szavakkal, játszadozunk a természettel!
Kanapéálom
Velem mindig történik valami…Levélhordó postásunk fáradtan ült a klinika kerítésének lábazatán. Cigarettázott. Megengedi, hogy maga mellé telepedjek, barátkoztam vele, de az igazsághoz az is hozzátartozik, én is fáradt voltam. Felém lebbent a szél, felém jött a füst, a postásunk szabadkozott, fölállt, és eloltotta a cigarettát. A biztosítóhoz megyek fölmondani a kötelezőt, kezdtem mondókámat. Váltottam idén először, a kötelezőt maguknál kötöttem a nagy postán. Ejnye, miért nem szólt, nálam is köthette volna, és nem kellene mennie sehová, nálam föl is mondhatta volna. Néma gyereknek… Tudom nem szóltam, annyi felé jár a fejem. Na viszont látásra, még előttem a fél nap, és megszokom az ücsörgést. És ott hagyott egyedül. Nekem is van dolgom, nehogy azt higgye, ide jöttem ücsörögni, elindultam lefelé a biztosítóhoz. Ahogy a legszebb nyári napokon, hétágra sütött a Nap, élvezettel lépegettem a lehullott leveleken. Már másodszor találkoztam a postással ma, előbb a szomszédasszonnyal íratott alá egy ajánlott levelet, az út túloldalán, át is kiáltottam, hogy két keresztet tegyen szomszédasszony a papírra, vette a lapot, neked meg hármat kellene, mert doktor is vagy. Akkor lottót venni mentem, mert álmodtam, négy számot, és ez húszéves koromban fordult elő velem és az óta sem. Akkor még szamárságnak tartottam az álmokat, ma már nem. Hetven és nyolcvan között volt a négy szám, nem is találta el senki az ötöst én pedig, nem játszottam meg a számokat. Most nem engedem el a szerencsémet! Elárultam Évikének, a lottósnak, mi történt velem, csak annyit mondott rá, jó számok. A biztosítónál már várt rám valaki, messziről észrevettem, a fehér fal előtt csupa feketében. Ez is jó jel. Biztos voltam benne, meg fogom szólítani, akárki legyen is. Mintha fekete macska szaladna át az úton, olyan jel ez. Egy hölgy fekete ruhában, és cigarettázott. Csak nem történt valami tragédia, kérdeztem, fekete öltözékére utalva. Nem, dehogy, szeretem a feketét. Nagyon is jól áll, adtam igazat neki, és elmondtam azonnal, miért is jöttem. Szerencséje van, mert benn a városban kell a felmondásokat intézni, a nagy rohamra való tekintettel, ha nem velem találkozik, nem fogadják, elküldik a kollégák, ez a rend. Fölbátorodtam kedvességén, elmondtam régi bánatomat, amikor a nagy esők voltak rengeteg víz ömlött le ránk, homokot hordva magával, megsüllyedt a lábazat, és nem sikerült elintéznem a károkozást. Új a biztosítása? Amilyen új a házam, de nemrég megújítottam, egy alkusz rám erőltette magát, panaszoltam. Akkor minden jó lehet, mert az új biztosítási konstrukció már tartalmazza az esőzés okozta omlásokat is. És mi a teendőm, már rég esett az a sok eső? Várjon, míg jön az újabb esőzés, adta a tanácsot, aztán másnap hívjon bennünket, megoldjuk a gondját. És a számítógépem, amit villám okozta túlfeszültség tett tönkre, füllentettem? Ne azonnal, majd úgy három hónappal az eső után jelentse, már az is belefér az új konstrukcióba. Mi történt ma velem, ma minden jóra fordul, még a végén, a lottón is nyerek. Az ebéd után elszunnyadtam, sötét lett mire felébredtem, elindultam a villanykapcsoló felé, és nekimentem a falnak, egy szinttel lejjebb, a kanapén fogott el az álom.
Meglátjuk
Velem mindig történik valami…Ilyen határozott szándékkal még nem indultam a vásártérre. Kimerült a konyhai TV távirányítóját tápláló kilenc voltos elem. Ott van egy szerb, vagy horvát anyanyelvű árus, aki azt állítja magáról, nem csap be senkit, tisztességes, ha nem lenne az, nem árulhatna a kertvárosi Diana téren, mert onnan kinéznék. Ott is van egy piac, a hét minden napján vihetem a hibás árut, amit természetesen nem szándékosan adott el nekem, de hát vannak véletlenek. Már választék is van, mondta furcsa kiejtésével, egyik százötven a másik hatszáz. Melyiket ajánlja, maga választ, ne én legyek majd haragjának alanya, ha nem jót választott. TV távirányítóhoz kellene. Akkor viheti az olcsót, segített mégiscsak a döntésben. Zsebre tettem az elemet, aztán meg a pénzt, amit a szomszédoktól egészített ki. Jóban vannak, segítenek egymáson, ennyi ezerig, a másik ezrest a szomszédtól kérte kölcsönbe. Minden jót kívántunk egymásnak, továbbmentem nézelődni a százforintos könyvekhez. Kicsi, nagy könyv, jelentős író, vagy ismeretlen szerző egyaránt száz forint. Jókat szoktam itt csemegézni, minden akad, csak türelem kell hozzá. Most sem volt hiábavaló a keresgélés, megtaláltam az egyiptomi álmoskönyv ezerkétszáz harmincegyedik kiadást. Az ezernyolcszáz harmincegyben, „újonnan megigazított ’s bővített”, Landerer Anna betűivel, aki biztosan a Landerer & Heckenast híres kiadó Landerer tulajdonosának leszármazottja, Budán nyomtatott reprint kiadása az ezernyolcszáz ötvenötben Pesten Bucsánszky Alajos által kiadott ugyancsak reprint kiadása alapján, amit a Jankovics-féle szögletház könyvesboltjában lehetett beszerezni, ezerkilencszázharmincháromban a Képzőművészeti Kiadó gondozásában jelent meg. A könyvecskének csupán az első lapját gyűrte meg az idő, egyébként hibátlan példány. Nem vetekszik a Krúdy félével, és mintha csak érezte volna az utánnyomó, hogy kettőezer tízben időből lesz a legkevesebb, a könyvecskét mindösszesen, fedlappal együtt, ötven oldalon adta közre. Tudatja, hogy: „Álom ’s esős idő, magokban elmúlnak; Gyáva Szipák a’ kik ezeken búsulnak, Hogy ollykor betelik némely álom, Barátom, ezt bár melly oldalról vizsgálom, Csak ollyan, mint mikor patkót talál a’ vak; De azért úgyé bár hogy bizony nagy kobak Tesz patkó szedőkké világtalanokat; Te látó tanúknak sem hívod azokat.” Evvel bocsátja útjára a könyvet a kiadó, és szerencsetáblát is mellékel a lottéria számára. Tegnap, álmomban csillagot láttam az égen, ez vígasságot jelent, és a 7 és 40 szám tartozik az álomhoz. A csillaghoz a 15, 18, 65 és 80 kabalisztikus számokat kell a lottérián megjátszanom, de csak négyes találatom lesz. Elmegy! A 7 temetést, békát, pénzes zatskót, tulipánt, a 40 virágos edényt, úszást, kakast, postai levelet jelent. Temetés minden nap van, a békát nem szeretem, a pénzes zacskót is csak akkor, ha teli van pénzzel, virágos edényem van, úszni szeretek, kakas jöhet, legalább nem kell ébresztőórát beállítanom, és valóban várok postai küldeményt, igaz nem levelet. A könyv figyelmeztet, a magyarázatok nem csalhatatlan jelentések, azonban fiatal és idősebb fiaknak és nőknek is jó szórakozást nyújtanak, és a lottériába betenni a pénzt a mai gazdasági gondokkal küzdő olvasók számára csak ajánlani való. Holnap veszek lottót, meglátjuk?
Alperes
Velem mindig történik valami…Gőzerővel működik a törvénykezés. Szándékosan nem törvényhozást említettem, mert ne hozzák a törvényeket sehonnan, alkossuk meg mi magunk. Szomszédos országokról beszélnek, európai jogrendet citálnak, gondolatban átnyúlnak az Atlanti óceánon, és az amerikai, ez alatt az USA törvényhozását kell általában érteni, mert közép Amerikában banánköztársaságok virítanak. Mexikóban sem rózsás a helyzet, és az alsó földrész pedig egyenesen példa nélküli lehetne. Mert ki akarna Magyarországon chilei törvényhozást, ott a kommunista vezetőket kivégezték, katonai diktatúrák hozták helyre a gazdaságot, és sok ártatlan, akire nem lehetett bizonyítani semmit „de jure”, mégis kivégezték, biztos, ami biztos alapon. Egyelőre az Afrikai példák sem jók, az arabok kizáródnak, mert a zsidó állam törvényei rájuk is vonatkoznak, és ami a zsidóknak jó, az araboknak nem. Nem kell nekünk az orosz sem, a kínai sem, ott a halálbüntetés legális, gazdasági tévelygésért még meghalhatna az ember, pedig csak rossz útra tévedt, nemsokára rátér a jóra. Visszahozza pénze egy részét a paradicsomból, aztán kiviszi azt, ami ismét képződött. A postán rám kacsintott az ügyintéző, nyugodtan jöjjön ide hozzám. Most, hogy nálam kötötte meg kötelező gépjármű biztosítását, ne várakozzon a sorszám alapján, ne is húzzon sorszámot, megadtam a telefonomat, bármikor megbeszélhetjük, mikor vagyok hivatalban, és ha akkor jön, idejön, ismerjük egymást, sorra veszem, mintha éppen ön következne. Váratlan kedvezmény. Az allianzos hölgy erőszakos volt, magához rendelt, ki sem jött a brókerházból, sőt kitelefonálva számon kérte, elmúlt kettő, kettőre ígérted, bejössz hozzám. De, semmi de, jelöljünk ki holnap kettőre egy másik időpontot, erőltette. Ez volt a fordulópont, ami elgondolkoztatott, ki is fizet, kinek? És azt mondtam magamnak elég volt! Majd visszahívlak, hazudtam, és elmentem a postára, fele annyit fizetek, az újévtől kezdődően. Én igen is bele fogok szólni az alkotmányba, és az összes jogszabályba. Megszavaztatom az országgyűléssel a visszahívhatóság intézményét, és kialakítom a felsőházat, hová magamnak is biztosítok helyet. Egyedül nekem lesz meg az a vétójogom, hogy kimondatom: „Felelős vagy abban, hogy nem vagy felelős.” Ez a lehetőség rengeteg hatalmat fog összpontosítani a kezembe, mert egyre másra azt hallom, és itt elárulom, korábban is rengetegszer hallottam, hogy a felelőtlenség nem jelent felelősséget, sőt kibújási lehetőséget kínál a felelősök számára. Megíratom a megválasztott és kinevezett politikusokkal saját tevékenységi jegyzéküket, intézkedési, ellenőrzési jogkörüket és azt is, miben is érzik magukat felelősnek, és miben nem. Az összes ilyen irományt átbocsátom a párhuzamossági szűrőn, ezáltal egy, csak egy felelőse lesz minden tevékenységnek, sőt tevékenytelenségnek is, és örökre beírom a nevem a történelembe, a politikatörténetbe. Egy dologtól tartok, nevezetesen attól, hogy irodalmi Nobel díjasunk beperel, szóalkotási plágiummal fog vádolni. Ám én majd kivágom magam, felperesként ő lesz a felelős abban, hogy a szóalkotásban felelőtlenül, azaz nem felelősen viselkedett.
Trombitaverseny
Velem mindig történik valami…Most nem velem történt, hanem Jenővel. Egyik pillanatról a másikra. Hiányoltuk távollétét, nem ismertük az okát, most megtudtuk. Együtt tornáztunk, a szorgalmasok közé tartozott, jóval előbb érkezett a szokásosnál, beállt kapura rúgni, és ritkán sikerült is egy-egy gólt elérnie. Ha kapus nincs, akkor sem nagy a baj, mert Jenő irgalmatlan nagyokat rúgott, és nem célzott, lövéseinek többsége, a kapu mellé sikeredett. Most hogy megtudtuk mi történt vele, a kapusa elárulta, ha nagy ritkán felé száguldott a labda, szándékosan lassan reagált, sajnálta Jenőt a sok kudarcért, és beengedte lövését, úgy, hogy Jenő ne vegye észre, szándékosan cselekedett. Ahogy haladt az idő Jenő térdszalagjai meggyengülhettek, mindkét lábára rugalmas pólyát húzott, ne gyöngüljenek lövései, hiszen az erős lövésekben lelete örömét, az adott neki tartást előttünk. Nemegyszer rá akart venni, szálljak be, de én csak elnéztem, ő mennyire igyekszik, és inkább kimaradtam. Sorra küldte a hálón a szebbnél szebb összeállításokat, mikor megköszöntem, mert a világ minden tájáról származó netalbumjai gyönyörködtettek, csak annyit mondott, ő még nem látta, egy fájlba gyűjti, ő is másoktól kapja, aztán majd, ha ráér, megnézi őket. Feleségétől tudjuk az esemény leforgását, megizzadt, elfáradt, kérte hívjanak mentőt, mire kiértek már nem volt eszméleténél, agytörzsét érte a vérzés. Fölépülésének valószínűsége egyenlő a nullával. Érdekes módon, hamar túljutottunk a megrázkódtatáson, sajnálkoztunk egymásnak, és megtörtént az, amit mindenki érez a nagy bajok idején: nem velem történt. Házasfelem jó huszonöt éve agytályoggal került be oda, ahol most Jenőt ellátják, az idegklinikára. Agytörzsében helyezkedett el a tályog, és sorra szűntek meg az idegpályák vezetései, reflexei megszűntek, már a Babinszki sem működött, nekem kellett a nyári hétvégén idegsebész után kutatnom, mennél előbb, annál jobb, nem növekszik tovább a tályog, de feleségem soha többé nem tud talpra állni, fogadd el a valót, vigasztaltak ily módon. Az operatőrrel naponta teniszeztünk a klinika pályáján, naponta biztatott, öregem, bármit is mond a józan ész, vannak csodák, a tályog kiürül, és úgy húzódik össze, hogy a csoda bekövetkezzen. Bekövetkezett! Egy hónap nem telt bele. A tegnapi hangversenyen kivételes zeneművet, kivételes zeneszerző alkotását, kivételes képességű trombitaművészt hallhattunk, nagy örömünkre. A szünetben összeszedtem magam, bátorságot merítettem az előadóművész közvetlenségéből, ahogyan játszotta az elképesztő effektusokat, ahogyan örülni tudott a zenekarral való együttműködésnek, ahogyan maga mellé karolta a zeneszerzőt, és odamentem hozzá, kérni. Mutatná meg a kotta letétet, elképzelni nem tudom, miként lehet lejegyezni a hallottakat. Boldóczki Gábor, a kivételes tehetségű művész maga elé tessékelt, rám csillantak szobájában csodahangszerei, és úgy beszélt velem, mint egyenrangú partnerrel, hogyne elküldi e-mailen a kottát. Reggel PC-men ott volt a küldemény, és én hallottam ismét a művet, ha Jenő is hallhatná, egészen biztos könnyebb lenne neki, és fölépülne.
Elszámolás
Velem mindig történik valami…Szomorúan olvastam az újságokban, elhunyt Dezső, a rendkívüli tudással és elképesztő szorgalommal, kitartással rendelkező világhírnévre szert tett hazánkfia, akit egyszerűen csak a „Bűvész”-nek és az „Illuzionistá”-nak nevezett az egész világ. Valamikor együtt laktunk, kollégisták voltunk, és mindannyian, akik ismertük csodáltuk képességeit, mert amiket már akkoriban előadott, fölért az általunk ismert legnagyobb bűvészek tudásával. Kártyatrükkel kezdte pályafutását, egészen fiatalon. Elmesélte nekünk, hogy szüleinél nagy társasági élet volt, és ő a felnőttek között mozgott, mert a vendégek többnyire gyerekek nélkül érkeztek, nem szerették a gyerekricsajt sem a szülei, sem a vendégek. A felnőttek elvoltak egymással, nők a nőkkel, férfiak a férfiakkal, ő pedig hol ide, hol oda csapódott, attól függően, miről folyt a társalgás éppen, amit neki nem volt szabad hallani. Ilyenkor elhangzott az „aber nicht vor dem Kinde”, amiről tudta legjobb, ha átmegy a másik társasághoz. Egyik alkalommal a férfiak bűvészkedéssel szórakoztatták egymást, ezúttal őt is bevonták a társaságba. Őt kérték meg, hogy az új, az előttük felbontott kártyapakliból húzzon egy lapot. A trükköt bemutató természetesen hátat fordított, ő a harminckettő lap közül kihúzott egyet, és az illető pontosan eltalálta mit. A társaság természetesen nagy ovációval ünnepelte, a bűvész vendéget. A felnőttek aztán kivonultak a dohányzóba, ő egyedül maradt, és bátorságot vett, megnézte a feledékenységből ottmaradt kártyapaklit. Mind a harminckét lap egyforma volt! Ezt követően határozta el, hogy ő is bűvész lesz, de nem csaló, hanem igazi. Jó memóriája volt, gyakorolta az ujjak hajlékonnyá tételét, és soha nem vetemedett a gyerekkorából megmaradt emlék következtében átlátszó csalásra. Ügyességét minden téren tapasztalhattuk, a karambolos, háromgolyós biliárdjátékot, ha őrá került a sor, nyugodtan otthagyhattuk, mert ő azt a három golyóbist akárhányszor végigvezette az asztal széle mentén, vetélytársra nem akadt, magára is maradt, nem álltunk le vele játszani, ő nem engedett senkinek, ő győzni akart mindenáron. Már akkor ismertük a nagy kihívást, amire törekedett, legyőzni Hudinit, de nem trükkel, előre befűrészelt lánccal, kötöztetni össze magát, és átlátszatlan faládába zárva dobatni magát a vízbe, nem, ő igazi, valós mutatványt akart kidolgozni, ehhez végezte gyakorlatait, testét olyannyira képes volt hajlékonnyá tenni, hogy egy teniszütőn átbújt a szemünk láttára egy rövid pillanat alatt. Elválta útjaink, ő haladt a világhírnév felé, mi pedig koptattuk az iskolapadokat, és most szomorúan olvashattuk a tragédiát. Megfulladt, nem lehetett beavatkozni, nem lehetett segíteni rajta. Már kifejlesztette a láncbefűrészelés nélküli mutatványt, siker sikerre halmozott, átlátszó üvegmedencében végezte mutatványát, lecsavarozott fedéllel, de a belülről hirtelen fejmozdulattal azonnal fölpattanó tetőt ő is meghagyta. A tragédiát egy vetélytársa idézte elő, beszervezve egyik asszisztensét, aki a modernkor eszközével élve, láncba fűzött kezeit lemerülése előtt gyorsan összekötötte egy nylonzsinóral. Mint ahogyan a rabomobilba tuszkolt tűntetőket szokták a rend őrei összecsomózni. Szegény Dezső evvel a lehetőséggel nem számolt.
Lokish
Velem mindig történik valami…Epigon, mégpedig a javából! De én is igazat adtam neki, megalkotott egy szót, azt, hogy „globish”, és vélhetően bekerül a Guinnessbe, magam is javasolni fogom. Ő lesz az a rekorder, aki kitalálta a legegyszerűbb nyelvet, mégpedig úgy, hogy nem tesz érte semmit. Pécsi illetőségű, a kétezer tízes kulturális főváros lakója, lehet szülöttje, ezért, mivel már az is lehet tüke, aki nem tüke, vagyis nem teljesíti a generációs feltételeket, ám nagyot alkot a város érdekében, javasolni fogom tükének is. Aki nem tudja mi a tüke, nem számít, nem lesz benn a szótárban, amit majd kialakít az Idegen Nyelvet, Nyelveket Nem Beszélők Társasága. Ez a társaság nem fogja tudni mi a közmondás, nem fogja tudni népi eredetű, netán városi. Mert városi közmondások is vannak. A „józan paraszti ésszel” kifejezést sem fogják ismerni, nem lesz szükségük rá, mert nem lesznek józanok, hiszen annál jobban megértik majd egymást. A józanság kifejezetten a társaság elleni merénylet lesz, mert véletlenül nem a megengedett kettőezer szóval fognak egymással társalogni, márpedig a józanság kifejezés a kettőezer egyedik szó lenne. Előáll az antonímia, de ezt sem fogják megérteni, mert ez a kifejezés nem angol. Márpedig a „globish” angol alapokon nyugszik. Szegény Lomb Kató, a remek tolmács, aki anyanyelvén, a magyaron kívül még tizenöt nyelven, és tetszőleges témában képes volt megérteni és megértetni magát a másik féllel, sőt másik két féllel. Ő ugyanis olyan készséggel is rendelkezett, saját maga fejlesztette ki, hogy négy, öt nyelven ide-oda képes volt fordítani, ami között az általa nagyon is jól ismert anyanyelve nem szerepelt. Német anyanyelvűnek fordított angolra, angol anyanyelvűnek olaszra, olasznak franciára, franciának oroszra. Bizony, oroszra! Nem tőle származik a „hunglish” kifejezés, valaki mástól, a lényege az, hogy az anyanyelvi sajátosságokat ne vigyük át az éppen tanulni vágyott angol nyelvre. Plágium, amit megint a „globish” föltalálója sem ismerhet, hiszen ő is csak kettőezer szóval beszélhet, honnan a csudából jutna eszébe éppen a plágium szót bevenni a szótárba, mint az INNNBT tagjának. Akkor már mindössze egyezerkilencszáz kilencvenkilenc szavuk maradna, és az mégis snassz lenne, miután elhatározták kettőezer szóval fognak kommunikálni, természetesen nem társalogni, beszélgetni, szót váltani, tárgyalni…stb. Most kaptam egy fölkérést, hivatalosabban fogalmazva megkeresést, fogadjak egy vendégművészt, rám számíthatnak, mert a többiek nem beszélnek belgául. Én sem, a belgák sem! Természetesen igent mondtam a fölkérésre, jóllehet a fölkérő e-mail tudatta velem az illető művész németül kevésbé, angolul jobban, sőt jól beszél, de leginkább franciául, mivel a francia anyanyelve. Várni fogom a vasútállomáson, mivel nem ismerem, és a várt fénykép, illetve személyleírás alapján nem valószínű, hogy felismerem, majd egy táblára fölírom a nevét, és fejfölé tartom. Ő látni fogja a táblát, még szerencse, hogy a latin betűket ismerjük mindketten, észreveszi a nevét, odajön hozzám, és elkezdünk „globish” bemutatkozni. Magamra mutatok, és azt mondom „I”, ő is magára mutat majd, és azt fogja mondani „I”. A többit aztán majd elrendezzük, leegyszerűsített „globish”-sal.
TÁRBE
Velem mindig történik valami…Azért mégis csak van az emberekben egy olyan, igaz ma már kevésbé hangoztatott, de kimondatlanul is bennük lévő érzés, a nyolcvankilences váltásnak voltak vesztesei, és nyertesei. És meg merem kockáztatni, hogy ön talán a nyertesek közé tartozott, vagy talán tévednék. Magam is egy kissé igaztalannak érzem, a kárpótlási jegyeken meggazdagodottak gazdagságát, nekik volt korábbról megtakarított tőkéjük, amivel fölvásárolták a jegyeket, és ugye az állam nagyobb értékkel vette figyelembe, mint a beszerzési értékük volt. Ön ugye már nyolcvanötben megalapította kutatóintézetét, bizonyára előre látta az eseményeket. Úgy mondják, szakmai berkekben, ez volt a fölvezetés, a beszélgetőtárs nem tiltakozott. Volt igaztalan meggazdagodás, a spontán privatizáció, ott kivették a részüket a közelállók a közösből, és otthagyták a semmit. A kárpótlási jegy, az, más, az egy remek döntése volt az akkori kormánynak, mert hogyan is lehetne közös vagyont elosztani igazságosan, csak úgy, ahogy történt, kárpótlási jeggyel. Igen én Erdőssel szálltam be az üzletbe. De ő mutogatta magát, pedig megmondtam, aki előretolja magát a médiában, ráfizethet, aki nem akar a fényben sütkérezni, jobban teszi, ahogy én is. Miniszter lehettem volna, nem kellett, mindkét politikai szárnytól egyenlő távol, vagyis mondhatnám egyenlő közel tartottam magam, adtam tanácsot Némethnek, Antallnak, Orbánnak, kettőezer nyolcban megmondtam, rossz vége lesz ennek, igazam lett. Hát igen, a princzessz is villogott, a másik nem, és a másik gazdag maradt, a princzessz meg ráfizetett. A másik most is talpon van nagyon gazdag, de ha rajta múlna, még a száz leggazdagabb listájában sem szerepelne, minek. Nem mondhatom a nevét, mindenki tudja kimondatlanul. Tamás, nagyon élesen fogalmaz könyvében minden oldal felé, ugye megteheti? Tamás helyett, lehetne Zoltán. A jól ismert karinthys játék alapján Tamás Zoltán vagy Zoltán Péter vagy Péter Gábor vagy Gábor László vagy László András vagy András Ferenc vagy Ferenc József vagy József Zsolt vagy Zsolt Péter vagy Péter Miklós és eljutunk a szocializmusbeli egyházügyi főnökhöz, a Miklós Imréhez, ha jól emlékszem. Majd következhetnek a Tihanyiak, a Vitéziek, az Erdősök , az Erőssök, a Ladányik, a Berkesik, majd Schönbergek, Rosenbergek, akik nem változtattak Weissek maradtak Fehér helyett, Braunok Barna helyett, Schwarzok Fekete helyett, Kleinek Kiss helyett stb. A jobb fantáziával megáldottak, esetleg többet fizetők Kolosik, Kaposik, Somogyik stb. lettek. Igen ők nem vállalnak közösséget, megtartják az egyenlő távolságot, és egymással a szorosságot, mert Napnál is világosabb, aki vállalja a nyilvánosságot, ráfizethet. Utána tudnak járni, le tudják leplezni, ők viszik el a balhét, nem lehetnek időben menekülők, és a háttérben össze-, egymásba kapaszkodók. Nekik mindegy ki az elsőszámú, ők tanácsot adnak, és utólag mindig igazuk van, ha történetesen nincs, akkor nem hangoztatják, még idejében bezúzzák alkotásaikat, nehogy a következő elsőszámúnak föltűnjön, csak utólag volt igazuk, előre csak maguknak kárpótoltak, becsületesen, hiszen nem lehet mindenki gazdag, és az sem mindegy ki.
Rendszerintelligencia
Velem mindig történik valami…Mindig tesz rám valamilyen megjegyzést, állítólag ez oszlott el a hatalmas csarnok légterében. Körben álltunk, aztán egyre több szem szegeződött felém. Úgy látszik én meg a mellettem álló is nagyothalló, vagy siket, még mindig nem volt kivehető számunkra, rólam van szó. Átmentem az üres kör közepén, közelebb, hogy siketségem előtűnjön, én bizony nem hallom a teremben ide-oda verődő beszédfoszlányokat. Az asztalon ült, az asztal mellett persze volt két szék is, így szokta meg, már föl sem tűnt neki. Igen, igen rólad van szó, mindig beszólsz neki. Kinek, ki az a neki? Megtudtam, és igaz volt beszóltam kezdjünk el a munkát, elmúlt a kötelező tíz perces várakozási idő. Társammal éppen arról beszéltünk, hogy a munkahelyen kezdődik a munkaidő, pontosan, ami előtte történik magánügy. Késhetett az autóbusz, elaludt a mama, nem csörgött az óra, nem húztam föl, a városban zsúfoltak az utak, nem lehet fixre menni! Mindez harminc éve avval járt, munkakörtől függően, vagy későbbi kezdés került a munkalapra, vagy hazament az illető, jó esetben a szabadsága terhére, rosszabb esetben, ha szabadságát elköltötte, igazolatlan, ezért fizetés nélküli, jobb esetben szabadság, rosszabb esetben fegyelmi járt. Akkor gyalog jártak jórészt a munkatársak, az Alajos utcából Imre tíz perccel a munkakezdés előtt elfoglalta helyét a rajzasztal mellett, és elkezdett nekikészülni aznapi feladatának. Kihegyezte ceruzáit, megvizsgálta vajon rendben rakta el tuskihúzóit, és a rajztáblát, ahol tegnap még részszámításokat firkantgatott, alaposan leradírozta kenyérgalacsinnal. Akik kinn a villamos hálózaton végezték a karbantartást, munkaidő előtt érkeztek a telephelyre, rászámították a munkavégzés színhelyére történő gépkocsizás idejét is. Nagykanizsára mentem munkahelyi megbeszélésre, az igazgatóhoz. A portás nem ismert meg, honnan is ismert volna, a közel ötven telephelyre évente sem jutottam el egyszer. Az igazgató munkatárs nincs benn! Fölmutattam vállalati igazolványom, átengedett a portán, kimentem az udvarra, ott álltak az emberek, mert a munkavezető sem érkezett be kezdésre. Én vagyok az X, mi vagyunk az Y-nok, mutatkoztunk be, és beletelt tíz percbe legalább, amikor a portás értem jött, mehetek, megjött az igazgató munkatárs. Bálint nem szabadkozott, tudta hiábavaló, a következményt is tudta, neki fegyelmi jár, a munkavezetőnek igazolatlan szabadság. Mi történt az óta? Rendszerváltozás. A kihirdetett ordé csak a hirdetetteknek szól, jöjjenek előbb tíz perccel, a kihirdetők rendszabályoznak, rendszeresen megjegyeznek, rendre tanítanak a közösség előtt, meglehet jogosan, pedig tőlünk függnek, mint az állam az állampolgároktól, a főnök a beosztottól, ha nincs beosztott, nincs rendszabályozható, bizony a pusztába kiáltott szó esete forog fönn, nem hallja senki. Házi orvosnőm reménykedik, majd most, most aztán rendbe tesznek mindent, olyanok kerültek a kormányrúdhoz, akik odavalók. Kedves Főorvos asszony, reménykedni persze szabad, ám az agyakban rendet tenni nem a kormányzat tud, egymáshoz kell igazodnunk, adni, kapni, éspedig azt, amit tud, ki-ki. Az intelligencia sajnos nem adományozható, arra születni kell!
Hallatlanság
Velem mindig történik valami…A sarki rendőr megunta a posztolást, csúnya, ködös, esőcsapzott, télelőn kinn ácsorogni a sarkon, nem szívmelengető érzés. Igaz jön hamar a váltás, mégis elindult az egyik utcán befelé, hogy megmozgassa gémberedett tagjait. Alig tett meg száz métert, már vissza is fordult, a poszt a sarkon van, oda érkezik a váltás is. Ahogy megfordult, fülének ismerős csattanó hangot hallott, ami nem lehetett más, mint fegyver, méghozzá, valami pisztolylövésnek közeli hangja. Várjunk csak, a túloldalról hallottam, onnan érkezett a hang, tehát ezen az oldalon sült el a fegyver, a visszhang miatt verődött az utca másik oldaláról, ide hozzám. Hirtelen tanácstalanná vált, tovább haladjon, a váltás miatt, vagy azonnal intézkedjen, a gyorsaság a nyomok eltüntetésének gátja, benyitott a nagy íves portálon kiképzett kiskapun. Az ajtó nyitva volt, az már gyanús volt a számára, különösen akkor, amikor továbbhaladva a bejárati kocsi beállón elért a pár lépcsőnyire magasabban nyíló folyosó ajtajához. A nehéz, szép faragású, tölgyajtó marokba illő rézkilincsét lenyomva, ismét meglepődött, a kilincs engedett, belépett a folyosóra, és a hamar sötétbe forduló őszi délutánban, megpillantotta a hullát. Semmi kétség, a testből elfolyt vér borította a kövezetet, ilyen mennyiség láttán az életre semmi esély. A holttesttől jobbra lévő ajtót zárva találta. Többször kísérletezett, de nem tudott bejutni, az ajtó nem nyílt. Van itt valaki, rendőrség, kiáltotta a folyosó hosszába, majd megismételte, senki nem válaszolt. Elindult a folyosón, a végében ajtó derengett, hátha. Nem csalódott, az ajtó első kísérletére nyílott, benn a konyha, hátal neki egy szolgaféle tevékenykedett, mintha mi sem történt volna. A férfi hátára tette súlyos tenyerét, az megfordult, és mutatta, néma és siket. Vacsorát készített, nem kétséges, már tálcán voltak a finomságok, megemelte a tálcát és elindult. A rendőr követte, a nem nagy, de mégis zegzugos házban. A dolgozószobába értek, letette a tálcát, széttárta kezeit, jelezte, nincs itt, akinek hozta. Ez az ember nem hallott, nem látott semmit, de egy papírra leírta, ura várja a rokonait, ügyvédjével együtt, végrendeletét akarja ismertetni. A rendőr elmagyarázta, ahogy tudta, egy hulla van a folyosón, kimentek, a szolga fölismerte urát. Hátsó bejáraton engedte be a rokonokat, ügyvédet. A sarki rendőr közben értesítette feletteseit, kijöttek a nyomrögzítők, nyomozók, az eset nem tűnt bonyolultnak, hulla van, a rokonok nem voltak itt, az ügyvéd sem, lássuk hát az indítékot, és a főnyomozó kiadta az utasítást, bontsák, és olvassák föl a végrendeletet. A végrendelet egyetlen lapból állt, szabályosan szerkesztve: Én etc. teljes tudatomban úgy rendelkezem, hogy egyetlen rokonomnak sem juttatok semmit, életemben semmi hasznukat nem vettem, igaz ők sem az enyémet, nem látogattak, igaz én sem őket, hát semmi közöm hozzájuk. Ezért minden vagyonomat, ingó és ingatlant, egyetlen emberre, siketnéma szolgámra hagyományozom, aki egész életemben, amióta eszemet tudom hűségesen szolgált, minden kérésemet teljesítette, soha vissza nem szólt, csendben viselte rossz természetemet, és utolsó kérésemet is teljesítette, meghúzta a pisztoly ravaszát, amikor vagyonom maradékát is elvesztettem. Hallatlanul hálás vagyok neki!
Vizsgabeszámoló
Velem mindig történik valami…Az egyik diák örömmel és röhögve újságolta társának, b…meg átmentem a kollokviumon, és mit gondolsz hogyan sikerült, kérdi társától, aki figyelt, megcsináltam b…meg. Előtte jót ittunk b…meg, reggel négy volt, b…meg, amikor ágyba kerültem, és nyolcra bementem b...meg, és megcsináltam. De vegyészetből, tegnap, nem láttalak. Nem hát, mert csak délutánra ébredtem föl b…meg, akkor hánytam össze magam, még ki is kellett mosakodnom b…meg, azért úgy nem akartam, tudod milyen az okádék, hát aztán bementem és megcsináltam b…meg. Most is érzem még, nem vagyok teljesen tiszta, összejövünk este b…meg, és ünnepelünk b…meg. Sok volt hirtelen a b…meg, és megkérdeztem, milyen eredmény született. Tizenhárom tizenkettő. Nem értettem, megkérdeztem kijelentése értelmét. Hát tizenháromból, tizenkettőt megcsináltam b...meg. És a tizenkettő volt a helyes megoldás, firtattam tovább, ja. De teszt volt, láttam az előttem ülőt, mit keresztez meg, hát egyet, vagy elb…szott, vagy én nem láttam jól. Szép eredmény zártam le a beszélgetést, eszembe jutott szép anyanyelvünk különleges képessége, hogy idegen nyelvre átültetni szinte lehetetlen, belső gondolatisága olyannyira tökéletes. Míg költőinknek a kifejezések hihetetlen mértékű tárháza áll rendelkezésre, ha kell a fordítás érdekében új, és érthető szavakat alkotnak. Érettségire bevágtam „Minden hegycsúcson csend ül, halk lomb alig érzed, rezdül, a berekben pihen a madárka, várj csak, nemsokára megpihensz Te is.” A la Goethe. Utánanéztem hol, melyik kiadásban láttam költőink fordításait, sokan foglalkoztak vele, és én elfelejtettem, kinek a változatát tanultam meg annak idején örökre emlékezetesen. Megtaláltam a kötetet, Szabó Lőrinc: „Csupa béke minden orom. Sóhajnyi szinte a lombokon a szél s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd nincs messze már”. Kosztolányi Dezső: „A szikla-tetőn Tompa csönd. Elhal remegőn Odafönt A szél lehellete is. Madárka sem lebben a fák bogára, Várj, nemsokára Pihensz te is.” Móricz Zsigmond: „Ott nyugszik a csúcsokon A csend. És itt a lombokon Alig lend Szellő, ha sejted is. Az erdőn is hallgat a kismadár, várj csak nemsokára már megnyugszol te is.” Tóth Árpád: „Immár minden bércet Csend ül, halk lomb alig érzed, lendül: Sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka. Te is nemsokára Nyugszol, ne félj…” Most veszem észre az általam megtanultnak idézett: „Minden hegycsúcson csend ül, halk lomb alig érzed, rezdül, a berekben pihen a madárka, várj csak, nemsokára megpihensz Te is.” változat nem szerepel a föllelt költői fordítások között. Mint mondtam, mások is, sokan próbálkoztak a Goethe-i gyöngyszem csiszolásával, a könyvem ezek szerint nem tartalmazhatja az összes, létező fordítást, vagy pedig rosszul tanultam volna meg a kis verset? Sokszor idéztem föl magamban életem során, séta, vagy csendes ücsörgés közepette, úgy rémlik mindig is azonos formában zenélt agyamban. Még egy lehetőség állhat előttem. Talán én is megkíséreltem annak idején lefordítani a csodás kis verset, a „Wanderers Nachtlied”-et. Egészen jól hangzik a többi mellett, ezért is zavarhatott a vizsgabeszámoló!
Mainap
Velem mindig történik valami…Jó reggelt kívántam, aztán leültem az első sorba. Én voltam a nyolcadik, és rögtön megtettem a javaslatomat, netán az első hét közül maga elé engedne engem valaki, mert hátha bejön. Semmi válasz, de egy kis idő után az előttem álló hölgy megnyugtatott, hamar rám kerül a sor. Fél óra, nem több, a férje tegnap éppen a nyolcadik volt, és fél óra alatt végzett. Egy sietős hölgy kopogott a kiírás ellenére, Erzsike kijött, még kicsit haragosan, de a gyors beszéd meggyőzte, be fogok pisilni. Ott van a helyiség, erősen húzza meg az ajtaját, nehezen jár. Már a barátja is rángatta a kilincset, az ajtó nem engedett, még egy kopogás, és Erzsike kulccsal a kezében jött, ne haragudjon, úgy emlékszem kinyitottam. De kérek egy poharat is, nem hoztam magammal, itt akartam elintézni, úgy látszik hamarabb, mint gondoltam! Pár pillanat, és a hölgy fura ábrázattal lépett ki, kezében csurdig teli pohárral, átadta és nem ült le. Világos lett számunkra, kis baleset történt, előfordult már mással is, mi napirendre tértünk a dolog fölött. Közben kimaradt egy szám, Erzsike nem rakta sorba a számozott kártyákat, ma ilyen napja van, rám került a sor. Magával megyek, hátha a másik helyiséget sem nyitottam ki. Úgy is volt, zárva. Látja András, ilyen napom van ma. Előfordult már velem is, hogy egymás után elmaradnak a cselekedetek az előre kigondoltak közül. Köszönöm, hogy ilyen megértő, hétfőn jöhet az eredményért. Nem, akkor nem kell sorszámot húznia, találta el gondolatomat, és elköszöntünk egymástól. Mit is akarok még intézni? Posta, Alexandra, laminálás, és kész. A posta előtt ismerős állított meg, a postán rám tukmáltak egy nyerési lehetőséget nyolcvan forintért. Ha nyerek, huszonötezer hétszázhatvannyolc forint üti a markomat, a föladott legnagyobb összegű csekket visszaváltják. Az Alexandra felé menve tervezgettem, aztán benn az üzletben vásároltam egy könyvet, várható nyereményem kontójára. Kinn az utcán átkelésre várakozva egy asszony ragadta meg a karomat, látom magán nincs kesztyű, jön a tél, vegyen egy párat, bőr. Meg is néztem, de hisz ez női! Na, maga legalább figyelmet fordít rám, két párat adok hatezerért. Nem ismerem a feleségem kezének méretét. Előkapta hatvanliteres, fekete szemeteszsákját, már zöldre váltott a lámpa, újból megragadta a karomat, várjon, van férfi is, és nem tudtam szabadulni, erősen szorító markából. Piros! Jóasszony nem akarok kesztyűt vásárolni, kérem, értse meg. De odaadom ingyen, adjon érte annyit, amennyit gondol. Ezret gondoltam és mondtam a kesztyűs asszonynak, és még azt is elárultam neki, a reggeli hírekben kifosztott kamionról beszélt a hírmondó, úgy vigyázzon. A kesztyű nálam maradt. Fiatal lány, ugyanabból a csoportból, lépett közelebb, vegyen zoknit is, maga jó ember! Mire van szüksége, pénzre, nem? De. Itt van egy százas, vegye, és engedjen utamra, a lámpa ismét zöldre váltott. Beleegyezett, a laminátoros már csak rám várt, ma kivételesen korábban akar haza menni. Ma ilyen napom van, mondta ő is magyarázatképpen. Kezemben a két pár kesztyű, a reggel még szükséges volt harisnyasapkám, a két laminált lap, és valami furcsát éreztem, mintha állandó ferdeségen járnék. Fölemeltem a lábam, és láttam, eltörött a cipőm gumitalpa, hát ilyen napom van ma.
Nőszem
Velem mindig történik valami…Plakátot ragasztottam, nem tudtam előadás lesz, és találtam indokot, hogy közlésekor távozhassak. Később sugdolóztak a bennfentesek, hegyeztem a fülem, és elkaptam valamit. Angster lány a felesége, már fönn vannak az előadóban, rendezik a diákat, vetítés lesz. Angsterékat ismertem, Jóska bácsitól sajátítottam el rövid másfél óra alatt az orgonák, harmóniumok szerkesztésének elveit, a levegővezető vájatokat, a sípok fajtáit, a vezérlés hagyományos és modern, elektromos megoldását. Mérnök, a mérnökkel hamar szót ért, Jóska bácsi fölvirult, feledve kilencvenöt évét, lelkesen magyarázott, magyarázata olyan világos volt számomra, mintha régóta társak lennénk, és egy újszerű hangszert állítanánk össze, csak úgy gondolatban. Ha Angster lány az előadó felesége, csak Jóska bácsiék három lánya közül lehet egyikük. Három lányt, meg egy fiút nevelt föl Jóska bácsi, nehéz körülmények között egymaga, felesége Judit asszony fiuk születése óta deréktól lefelé béna. Elvesztették a gyárat, de Jóska bácsi szaktudását nem lehetett nélkülözni, alkalmazták tovább, most már egyformának a többivel. Élete szerzeménye egy Trabant gépjármű lett, ami évek óta állt házuk előtt, kihasználatlanul. Eladni nem lehet, Jóska bácsi már nem vezet, a fiuk valahol a Csendes Óceán egyik kis szigetén Gauguin módjára tengeti életét, odafelé sem vásárolt repülőjegyet, kevesen lakják a szigetet, ingyen szállították a bevándorlókat a szigetállam repülőgépei. Ismerem önöket, és soroltam mindazt, amit tudtam róluk, a hölgy nagy szemet meresztett, tévedésben vagyok, ő Angster Imre lánya, Jóska bácsi a nagybátyja. Most jutott eszembe az Angster „gyerekek” legalább heten voltak, bőségesen létezik hát leszármazott, most tévedtem. Gyorsan, gyorsan méltatlankodott az előadó, lassan kezdődik az előadás, a diák vagy sötétek, vagy világosak, pedig kétféle erősségű megvilágítást ígért a technikus. Ez megvan, a sötét és a világos, használjuk a világost javasoltam hozzáértően. De ezt a könyvet megvásárolom, 2999Ft. az ára, nyúltam a tárcám után. Ez az utolsó, hidd el magamnak maradt egy példány, ezt nem adhatom. A könyvtárakban elérhetőek műveim. Én saját példányt szeretnék, dupla árat is fizetek érte, nekem a kun sziklaszobrok megérnek annyit. Ahogy belegondolok, két példányt hagytam magamnak, de csak egyik van itt, jó várok az előadás végéig. Az Angster Imre lány kikapta a kezemből a már magaménak érzett kötetet, nem lenne tisztességes, eddig 2999Ft. volt az ára, most is annyi marad. Az előadó kimeredt szemmel fogadta el asszonyának döntését, nem szólt ellent, előadott. Ázsiában, Mongóliában, a Jenyiszej tájékán, Kína közelében, ezer és ezer kilométert bejárva készítette kun szoborképeit, ő saját maga, és hozzátette minden alkalommal, a fényképezés előtt nekiheveredett az anyaföldnek, mert mire odaért a sok száz szoborhoz elfáradt, és a művész kell, hogy csodálkozzon, meditáljon, mi is az, amit az ismeretlen szobrász megformált. Férfiakat, nőket, fejen lévő háromágú koronákat, ember formájú, méretű falloszt, amire hölgy ismerőse hívta föl figyelmét. Angster Imre lánya itthon kutatott, mást. Beszélgessünk, vetette föl gondolatát, a többiek beszélgettek, én eljöttem. Hiába meresztettem szemem, nem jött össze hölgyismerősének meglátása.
Tervkészültség
Velem mindig történik valami…Fölcímkézte magát, egy emelettel feljebb igazgatóasszonynak mutatkozott be, egy szinttel lejjebb a már csak osztályvezető lett, ez a hivatalos titulusa, tudtam meg, mikor elmeséltem vele történt esetem. A nevét nem értettem, nekem lényegtelen dolog, engem az intézkedő képes vezető érdekelt. Hárman ültek a számítógép előtt brózoltak, látogató nem rajtam kívül senki, hosszú másodpercek teltek el, amíg egyiküknek ismét köszönhettem. Van egy kiállításom, szeretném áttelepíteni önökhöz, kezdtem mondókám. Ja, akkor nem velem kell beszélnie, hanem, és ekkor állt föl ő, kezet nyújtott, és bemutatkoztunk egymásnak. Ott a könyvkiadó pultnál már elintézett volna, ám kértem üljünk le egy pár percre, iPad van nálam, megmutatom, miben gondolkodom. Jó, akkor jöjjön, és bevezetett az irodájába. Nem kínálta, megkérdeztem, leülhetek, igen. Asszonyom van egy magánkiállításom, át szeretném költöztetni önökhöz, jelekről, betűkről, írásról beszélnek a tabló képei, és élvezi a kulturális főváros, valamint a művészetek háza eszmei támogatását is. Így, kisbetűkkel mondtam a neves intézményeket, és elővettem iPad-emet, megmutattam a képeket, a helyszínt, és mindent, amit fontosnak tartottam még, hogy elnyerjem bizalmát, elképzelésem valósággá váljon. Be vagyok tervezve, rögzítette a tényállást, még mielőtt lelkesedésem lelohadt volna. Kísérletet tettem, és részletesebben próbáltam kifejteni, hogy itt a Várkonyi Nándor könyvtárban a téma különösen érdekes lenne, mert Várkonyi Nándor maga is foglalkozott a kérdéskörrel, a névadó állandó vitrinjeiben ott látható tevékenységének minden eleme. Be vagyok tervezve, és elővett egy papírdossziét, hasonlót ahhoz, amit átmenő levelezéshez használunk, olyan hajtogatós lemezkével rögzítve a már lyuggatott iratokat. A dossziéban egyetlen, lehet Word-ben szerkesztett táblázatban kézzel írott, majd áthúzott, és más színnel írott sorokban volt a terv. A hölgy, hosszasabb nézegetés után, kijelentette, csak 2012-ben lesz lehetősége, mert addig, és még egyszer megismételte, amit korábban, addig be van tervezve. Mint a szocializmusban ugye asszonyom? Akkor mondta Németh Károly elvtárs, a MSZMP KB gazdaságpolitikai felelőse: baj van elvtársak, a tervet nem teljesítettük! Önök teljesíteni fogják a tervet nemde? Igen, le van beszélve! A guta kezdett kerülgetni, betervezve, lebeszélve, lerendezve, hát hol vagyok én, könyvtárban? Hölgyem, akkor szerintem önre 2012-ig nincs szükség, minden haladni fog a maga útján. Önnek nem kell bejárnia, a munkatársak megoldják önállóan a betervezett faladatokat, a jelenléti ívet a felettesei majd e-mailben megkapják, a felettesek a munkabéreket is képesek lesznek utalványozni, a beszerzéseket sem ön szokta intézni ugyebár, nem beszélve arról, hogy ruhatáros, könyvtáros váltást, ha netán bekövetkezne, a létszámstop következtében nem kell intéznie, kérem, vegye a sátorfáját, mondjon föl a köz érdekében. Összehajtottam iPad-emet, a lefelé haladó spirállépcsőről visszatekintve láttam, amint ismét ott ülnek, hárman, és egész biztosan brózolnak. A terv kész, és már Németh Károly elvtárs sem jöhet.
Pályatársak
Velem mindig történik valami…Őszintén megvallom sokáig összetévesztettem Trischler Jóskával, pedig közöttük nagy társadalmi különbség húzódott a régi rendszer szerinti felfogásban. Jóska a villamos gépjavítónak megbecsült művezetője, hosszú évek tapasztalatával a háta mögött, a termelési tanácskozások megbecsült résztvevőjeként, sok értékes felszólalásával megtörte a csendet, ami a beszámolók után következett volt. Ő elmondta, amit tapasztalt, mondandójához nem kellett kommentár, az asztal mellől csak az lehetett a válasz, figyelembe fogjuk venni észrevételeit, hiányában nehezebb lett volna munkatársai dolga, őértük, na és a szakmáért állt ki. Ha együtt jöttek velem szemben, ilyen is előfordult gyakran, én lefelé a Légszeszgyár utcán, ők fölfelé igyekeztek, hát szembetalálkoztunk. Na melyikük melyik, rémlett föl ilyen alkalmakkor bennem, aztán közelebbről kettévált az arc, egyikük jobbra, a másik balra fésülte a haját, azt pedig, már megjegyeztem ki tett így, melyikük meg másképp. Jóskával a temetőben találkoztam a minap, belekezdett mondókájába jól van, de a nyáron Szlovénia felé autózva rosszullét fogta el, vissza kellett fordulniuk és még Nagykanizsán életmentő műtétet végeztek rajta, már rendben van. Jól is nézett ki. János az ikerpár, az igazgató, a szép őszi melegben, ingben, és vékony dzsekiben sétált le az állomás felé. Arcára kiült az a bizonyos félmosoly, amit soha nem tudtam mire vélni, félszegségnek tartottam, különösen az után, hogy leváltották a párttitkárságról is, meg az igazgatóság vezetéséről is. Visszakerült oda, ahonnan indult. Műszaki fejlesztőnek. Helyét a beruházáson évtizedek óta rostokoló Ferencz Pista vette át, aki úgy jött az erőműtől hozzánk, hogy az osztályvezetői állást beígérték neki, de arra sokat kellett várnia. Nekem köszönheti kinevezését, akkori igazgatónk ki nem állhatta, hiába volt az erős hátszél, a főnökét, a szelet sem ismerte el tisztességes vezetőnek a vezér. Úgyhogy, na próbáljuk ki alapon elnyerte a hálózatszerelés vállalati szintű irányítását. A nagy váltás, a rendszerváltás hozta meg számára a sikert, párttitkárok ne legyenek igazgatók, hát nem lettek, hanem ő. Ha valaki egyáltalán tudja, hogyan kell irtózatos komolyan vennie magát, Pista tudta. A nevetést beosztottai között ő kezdte el, és ő fejezte be. Elegáns új öltönyeit az évszakoknak megfelelően változtatta, és tette fölfelé azokat a bizonyos csapásokat. Szemben a másik fajtákat, azt azonban keményen, eltávolította gyakorlatlan, de jó képességű munkatársait, fölvett gyakorlott, de szűklátókörűeket. Nem volt konkurencia, csak szentencia, amit ő mondott, mint a papi áldást. Aztán őt is elküldték idő előtti nyugdíjba, ezt a tényt a mai napig emészti, nem is jó a közelében tartózkodni. Makkos kabát, makkos sapka, makkos aktatáska, és előremeredő tekintet, a köszönés szinte észrevehetetlen, ő még mindig fontos, dolgozik, és keres. János, az igazgató föloldódott, megbiztattam, ne szégyellje, hogy titkárkodott, meg templomban eskették össze, ez előnnyé vált a modellváltozáskor, ne sunyjon, hiszen nincs egyedül, csak belőlük lehetett válogatni, de neki nem volt szerencséje, minden mindenkinek nem sikerülhet!
Halálüzletrész
Velem mindig történik valami…A jó ötlet aranyat ér, de mi a jó ötlet, kérdezi az, akinek nincs. Sokan nem is gondolják, még ilyenkor halottak napján sem, hogy sírkövesnek jó lenni, a hagyomány még sokáig élteti őket, különösen, ha még lelemény is társul hozzá. Jó tizenöt éve költöztünk új házunkba és még nem volt szemeteskukánk, vásárolni kellett volna, de éppen nem volt kapható. A kukásokat kértem segítsenek rajtam, biztosan van valami megoldásuk, egy öreg kidobott kuka nekem tökéletesen megfelel. Hozunk újat, azaz hibátlant, új nekünk sincs. A következő szemetes napon, kaptam, némi aprópénzért, negyedárért, egy, már megszürkült, használható darabot. Hálából még egy fekete címkés Jonny Walkert is adtam, amit készséggel elfogadtak. Egyszer rákérdezetem, hogyan tudtak olyan ripsz-ropsz kukához juttatni. El szoktak veszni a kukák, magyarázták, magának is egy ilyen elveszett jutott. Rendben van, de ahol elveszett ott hiányzik, nemde? De bizony, oda egy másik helyen elveszett kuka kerül majd, ha a tulaj megbízik bennünk. Megértettem, hallgattam, a vesztest nem ismertem, de olcsóbban jutott ő is a második kukájához, rendesek ezek a kukások. Kinn, halottak napján a temetőben panaszkodott valaki, oda nem illő módon, elvitték a virágtartó kelyhet, most készíttethet másikat. Az egyik kőfaragó lebukott, hozta a hírt a helyi sajtó, mert megbízásainak zöménél az anyagfedezetét más, általa korábban készített, síremlékről származó tárgyakkal teljesítette. Kukásmódszer, valaki jól jár, valaki veszít, a kőfaragó, pedig mindig jól jár, elkéri a munka árát korábban a károsítottól, most az újabb megrendelőtől. Így történik ez a virágokkal is, mégpedig a tartósakkal, a műanyagokkal, vándorolnak egyik sírhelyről a másikra. Mi korábban megvásároltuk a temetői csokrokat, két nappal előbb, szirmaikat hullatták már a nemesített őszirózsák, amire kiértünk velük halottaink sírhelyéhez. Nem, nem veszünk másikat, ragaszkodtam csökönyösen elhatározásomhoz, a mi virágainkat ugyan nem fogja senki továbbvinni. Hová jutottunk, meséltem az idős mamának, a porszívó és kőfaragó eszközök boltjában. Tőle tudtam meg, mi is a halottak napja és a mindenszentek közötti különbség, mint kiderült református létére, tájékozott volt más felekezetek szokásaiban is. Én a lányomat nem így neveltem, mint a mai fiatalokat látom viselkedni, a „kőfaragóról” nem is beszélve. Kis igyelmeztetésekkel igazítottam a gyerekeket a helyes útra. Kiderült tanítóné volt akárcsak az én nagymamám, aki ugyancsak három gyermeket nevelt föl, közöttük Édesanyát, tisztességgel. Volt akkor is „buli”, házibuli a lányos háznál, ha máshová mentek, időre érkeztek haza, fivéreivel együtt, és a halottak napja pedig általános szokás, kanyarodott vissza eredeti kérdésemhez. „Interfelekezeti” viccelődött és nem halloween. Jó ötlet volt a bolt nyitása, dicsértem a lányát, aki kiszolgált, férje anyag-, gyártmány beszerzéssel foglalkozik naphosszat. Kőfaragó eszközöket, sírköves hozzávalókat árusítottunk először, ma már csak azért, mert még mindig nincs üzlet a városban, ahol aranyfüstlemez, a kis tömör kalapács, vésők, hasító tárcsák egy helyen megvásárolhatók. Hirtelen ötletem támadt, adják át a kőfaragós üzletrészt nekem! Majd gondolkodnak rajta, ez a stabil üzletrész, halnak az emberek!