Velem mindig történik valami…A műsor véget ért, a zongoraművészt ütemes taps várta, hogy úgymond a „Búcsúhangverseny” ráadás számai következzenek. A fiatal művész nemrég járt a helyszínen, akkori sikeres szereplése alkalmával, az egyik ráadásszámmal, kedves ismerőse, aki végig kísérte pályafutását, kérésének tett eleget. Visszajövök, mondta akkor, és lám a „Búcsúkoncert” létre jött. Búcsúzunk mi Pécsiek a Művészetek és Irodalom Házától, amely évtizedeken át adott bensőséges hangulatával, és nem kifogástalan akusztikájával emlékezetes zenei, irodalmi, modern performaszos rendezvényeivel, maradandó emléket közönségének. Átrendezik a művészeti intézményeket, megépült Kodály Központ, a Tudásközpont, és ki tudja milyen sorsa lesz a MIH-nek, amit oly nagyon szerettünk, szinte hetente látogattuk változatos kamararendezvényeit. Az ütemes taps nem lanyhult a fiatal zongoraművész visszaindult hangszeréhez, már-már föllépett a pulpitusra, amikor egy kéz emelkedett a magasba. Úgy látszik, mondani szándékozik valamit a kéz tulajdonosa. Csend lett. Az illető fölállt helyéről, odalépett Balázs Jánoshoz, és megszólalt. „Tisztelt zongoraművész úr, egyébként Petre András vagyok, fordult a közönség felé, akik ismernek, tudják a nevem, akik nem most megtudták. Utoljára halljuk itt, ebben a házban játszani Balázs Jánost, csodálni tehetségét, művészetét. Ugye tudják, János elnyerte, minden idők legfiatalabbjaként az első Pécsi Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját. Most átadok neki egy érmét, amit kivettem gyűjteményemből, emlékezzék pécsi közönségére, miránk, akik szeretjük, csodáljuk, és utoljára hallgathatjuk ebben a zenebaráti közösségben. Az érmén három szám található. 1811-1886-1936. 1936-ban verték az ezüst kétpengőst, Liszt Ferenc képmásával az egyik oldalon, koronás, olaj és babérkoszorús Kossuth címerrel a másikon. Gondoltam vésetek az érembe valamit, aztán lemondtam róla. Ha megmarad, azért, ha netán elveszne, a hiánya emlékeztet majd közönségedre, és rám is.” Kezet fogtak, megölelték egymást, az eseményt kitörő taps kísérte. A Liszt Ferenc átírta „Rákóczi induló” dübörgött, majd pedig a Chopin „Cisz moll keringője”. Az este véget ért, a közönség soraiból sokan igyekeztek az érmeajándékozóhoz, micsoda ötlet, micsoda emlék, hogyan jutott eszébe, kérdezték. Balázs Jánost nagyon szeretem, és szeretek adni is, nem nagy értékeket, de emlékeknek megfelelőket. És tudják mit mondott nekem Balázs János, amikor Önök megtapsoltak? Azt mondta, hogy az érme legbecsesebb emléke marad, amíg él kitűntetett helyen fogja tartani, megelőzve első versenygyőzelmének oklevelét. Mert az oklevél másolható, de az érmeátadás eseménye soha meg nem ismételhető élménye marad neki és minden jelenlévőnek. A kíváncsi szemek meghatódottá változtak, kissé homályossá váltak a tekintetek.
Műsorát és a kis intermezzót videóra vették, majd elküldik, mondták. Így születik a boldogság pillanata!
Írta: Dr. Petre András, a Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának örökös tagja.