Velem mindig történik valami…Kikérdeztem, és őszinte válaszokat vártam. Két, három alkalommal találkoztunk, karján egyre nagyobb, gyönyörű gyermekével. Egyedül maradt, sokan hozzá hasonlók, nem kért, de adtam neki, négyszázat. Kistermetű, cseppnyi asszonyka, kislánya úgy bújt hozzá, tudta tőle kap mindent, de elsősorban szeretetet. A mai napra valót még nem sikerült összegyűjtenie, ha összegyűlik, elmegy szállásadójához, és elvégzi a kiadott feladatot. Az öregasszony nem szereti, kutyamód bánik velük, de van szállása, nem az utcán kell aludnia. Székelyföldről jött át hozzánk, az ottani nyomor után nálunk megelégedett, bár sok bántódás éri, mint mondja az autós fiataloktól, akik durván kergetik el, ha a kereszteződésben, amikor piros a lámpa, a lehúzott ablak felé nyújtja vékonyka karját. Három hónapot tartott a házassága, férje minden pénzüket a nyerő automatákba fektette, ha nyert, eldorbézolta, ha veszített, megtalálta a család számára félretett pénzt, és újra csak játszott. Az öreg szállásadó asszony jelentette a kiutat, ellátja, takarít, mos, kertet művel, de a szálláson túl, ami nagy segítség semmit nem kap. Kétezret gyűjt össze, abból fedezi megélhetésüket, semmi szenvedélynek nem rabja. Az én négyszáz forintom hiányzott a kétezerhez, hazafelé indult. Kislányát kérdeztem, mit szeretne leginkább, odabújt még jobban a csepp asszonykához, vele lenni, de ősszel iskolába megy majd, most előkészítőbe jár. Gondolataim nem hagytak nyugodni, az állatkertben, a makik, vagy fajtatársaik támogatókra lelnek, örökbe lehet fogadni őket, havi ellátmányuk biztosítása fejében. Vajon mikor találkozom legközelebb velük, hogy bizonyos összeget havonta juttathassak nekik, amire bizton számíthatnak, kevesebb megaláztatásban legyen részük, egyszer. A református templom előtt tanúja voltam egy hasonló elűzetésének, már kaptál, menj a katolikus templom elé, hangzott a lelkészi jóindulat. Elég csak egyszer adni, hiszen hetente gyűlik a perselypénz? Nem hangzott el fölhívás, hittársaink felé, keressetek elesetteket, nem kampányszerűen, szeretetből, akit bevontok a hitéletbe, ne a szegényasszony fillérjét várjátok csengeni a perselyben, ne a gazdag ifjút hozzátok ellenpéldának, magatok döntsetek, nem úgy, mint én tettem éppen az imént, az istentisztelet előtt, az igehirdetésre tartva. Volt presbiter társam hiányolt, nem látott a vasárnapi igehirdetésen, hová jársz, sehová. Nem az egyház képviselői előtt várok ítéletre, magasabb fórumon, magasabb ítélő előtt, akiből csak egy van, mint a verőcei új templomban, ahol formai okokra hivatkozva nem jelentek meg a történelmi egyház illetékes püspökei a fölszenteléskor. A formai ok, az egyház szokásos jelképei helyett, egyébként régi magyar hitvilágunkat visszaidéző, úgymond pogány hitvilágot megjelenítő, ám egyébként semmi, az újtestamentumot dehonesztáló, ám nemzetünket összetartó, újraéledő hitünket segíteni hívatott képi szimbólumok megjelenése volt. Hivatalos egyházi álláspont, emberi, mert a dolgok valahol máshol, dőlnek el véglegesen. Templomainkban egyre kevesebb a templomba járó.

Velem mindig történik valami…Tudta, senki nem hihet neki, tanúk nem voltak, a száraz tények beszélnek. Bement a legközelebbi rendőrőrsre és elmondta, baleset történt a közelben, egy ember öngyilkos lett, ő vette észre, most ezt szeretné bejelenteni. Kirándulni ment, és megszomjazott, a magával vitt ital elfogyott, eltévedt és hosszabb kerülőútra kényszerült. A vidéket nem ismerte, először járt errefelé, mindig ismeretlen helyekre vágyott, ahol már egyszer járt jól emlékezetébe véste szépségeit, és oda nem ment vissza többé. Ahol emberekkel találkozott barátsággal fogadták, és kisegítették egy csupor vízzel, mert többet soha nem kért, elinduláskor felszerelkedett, a vízre is ritkán volt szüksége. Jól esett a kirándulások magánya után valakivel találkozni, leülni egy rövidke időre, meghallgatni az ismeretlen ismerős dolgait. Az emberek majd mindig beavatták gondjaikba, elmondták kéretlenül azt, ami foglalkoztatta őket, ő jó hallgatóságnak bizonyult, ha tudott óvatosan tanácsot adott, nehogy az avatatlan okoskodásának vegyék, hanem jó szívvel. Egy hatalmas ház, szinte palota állt előtte, amikor a szomjúság rátört, a házat nem védte kerítés, nem látott senki emberfiát, habár jó előre hangosan köszönt, ne érkezzen váratlanul. Belépett a nyitott főbejáraton, és újból köszönt. Furcsának találta, hogy kerítés nincs, és kutya ugatását sem hallotta, a házat, mint már nagyon sok helyen biztosan elektronikus védelemmel látták el, a tulajdonos bárhol is van a kamerák segítségével, minden mozzanatról jeleznek neki, a fölvételeket utólag is megnézhetik, a hívatlan vendég, nem váratlan. Levette hátizsákját és letette a bejárathoz, hogy beljebb lépjen, amikor a hallból fölfelé vezető lápcsőn lefelé hirtelen egy idős urat látott meg feléje igyekezni, átkozódva, piszok tolvaj, majd ellátom a bajodat, hogy merészeled átlépni a házam küszöbét. A férfi kezében nagyméretű bajonettel hadonászva egyre lejjebb ért. Meglepte a váratlan fogadtatás, földbe gyökerezett a lába, és ekkor történt a baj, a férfinak az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a lába, már azt hihette leért a földszintre, nagyot lépett, és a kezében hordozott bajonett mellkasába fúródott, mire fölocsúdott, és odament a férfihoz, már halott volt. A bajonett átszúrta a szívét. A rendőrségen meghallgatták, kimentek vele a helyszínre, és nem engedték tovább, zárkába került, majd a vád megállapításai alapján a bíróság elítélte, a legmagasabb büntetési tételt szabták ki rá, az idős ember köztiszteletben álló, hazaköltözött amerikai magyar volt. Különös súlyossággal vették figyelembe a bejáraton látható feszítővas nyomot, ezért rablógyilkossággal vádolták, tanú nem volt. Hiába védekezett, ő jelentette az esetet, semmit nem tulajdonított el, eltűnhetett volna az esemény után, ha szándékai rosszak , semmit nem segített, védője sem volt teljesen biztos védence ártatlanságában, az ítéletet elfogadta. Tizenhat év! Ártatlan és a társadalom szemében mégis gyilkos. Elhatározta, bár a hit nem adatott meg neki, elvégezi a teológiát, és visszajár az igazi bűnösöknek bűnbocsánatot hirdetni.

Velem mindig történik valami…Az átlag nem létezik, azonban mégis mindenki átlagon felüli, illetve átlagon aluli, vagyis nem az igazat mondom akkor, amikor azt jelentem ki, hogy valaki, vagy éppenséggel jómagam átlagos vagyok. Mennél összetettebb dologra jelentjük ki, átlagos, annál kevésbé van igazunk. Amikor néhány hónapig katonáskodtam, egyik bajtársunkat, később érkezett az első sorakozóra, talán szapora volt a széklete, de akkor ezt senki nem kérdezte meg tőle, kiképző őrmesterünk csak annyit kérdezett milyen magas, és miután meghallotta, parancsba adta álljon a sor közepére, az ő mérete átlagos. Nem tudott középre állni, mert egyikünk sem engedte, meg egyébként is vele együtt egészítettük ki a csapatot párosra, nem lehetett ő a középpontban. Csupa egyetemet végzett, a négy hónap előre nem látható megpróbáltatásait vidáman fölfogó társaság jött össze, és mi sokan voltunk, az őrmester egyedül. Társunk egy idő után megunta a helykeresést, mire az őrmester mérgében azt próbálta mondani, akkor álljon a sor végére, de melyik végére? Minden sornak két vége van, és két eleje, vágott az agyunk, mint a beretva. Oda! Társunk odanézett, és azt találta mondani, ott már állnak, oda nem mehet. Őrmesterünk ekkorra fölhúzta magát, nem törődött többé társunkkal, csak annyit mondott neki, magával külön foglalkozom. Reggel hét óra volt ekkor, a Nap már éreztette melegét, aztán egyre magasabbra mászott, a meleg fokozódott, és mi jártuk a homokos udvart, az alaki kiképzés terepét. Oszolj, sorakozz, előre, fordulj jobbra-balra, kifogyhatatlan ötletekkel bizonyította őrmesterünk, jobb lett volna, ha bajtársunk megtalálja a sor közepét. Reggeli volt, ebédre nem került sor, a leáldozó Nap sugara még az udvaron talált bennünket. Elcsüggedten, a rosszullét határán, megadtuk magunkat testileg, de az kifejezetten dühített bennünket, amikor ebédidőben őrmesterünk, vigyázzállásba vezényelt bennünket, és ő elment ebédelni. Vacsoránk volt, az ebédünket biztosan fölfalták már az őrmester disznai, a maradék mindig odakerült. Este petíciót írtunk, hallgatókkal nem lehet így bánni, kijött a politikai tiszt, aki a szemünk láttára, fülünk hallatára igazította el őrmesterünket, ez a bánásmód már a múlté, többé nem fordulhat elő. Előfordult, más formában, és beláttuk, itt mi vesztesek vagyunk. Aztán eljutott a hír századunkhoz, hogy az őrmester felesége gyermektelen és könnyűvérű, szívesen főz egy-egy rántottát az arra járó kiskatonáknak, hát még a hallgatóknak, akik úgymond képzett emberek, nem úgy, mint az ő elemit végzett, egyébként részeges és durva férjura. Tojásból volt elég, ha már elfogyott a tyúkudvarról, az asszonyhoz járók vittek magukkal, és a bosszú kiteljesedett! Az őrmester, aki mégiscsak szerette a feleségét, az egyik reggel, sorban álláskor, névszerinti létszámszámlálást tartott, az előtte fekvő papírosról olvasta neveinket, a mi dolgunk a „jelen” egyértelmű, hangos kinyilvánítása volt. A névsor végén kibukott belőle, akkor mégsem közülünk való a házasságtörő, és láthatóan megnyugodott. Soros kollégánkat egyikünk két „jelenje” fedezte.

Velem mindig történik valami…Hárman voltunk a boltban, a személyzeten kívül. Nem is jött más, hét vége van, a gondos családok mindent megvásároltak, legkésőbb pénteken, és hét közben állandóan, hogy a vasárnapi ebéd ne szenvedjen hiányt semmiben. Mi is. Egyedül a bakonyi kenyér hiányzott, az is csak azért, hátha beugrik az unokánk, aki szívesebben eszi a bakonyi kenyeret az általam sütöttnél. Kevesen voltunk, a személyzet rendezkedett, záráshoz készülődtek, és ahogy láttam, ők is a hét végére hagytak egy-két vásárolni valót, azt rakosgatták a kosarukba. Régóta abban az üzletben szerezzük be szükségletünket, jól ismernek engem is, ez alkalommal ugyancsak kedvesen fogadtak. Volt bakonyi szeletelt, csomagolt kenyér és volt még két példány, nagy kutakodás után a Magyar Nemzetből. Az ott álldogáló hölgy ráhúzogatta a rengeteg bulvárlapot, közülük válogatott. A pénztárnál senki, nem baj, nem sietek, addig átlapozok egy újságot. A „3. évezred”, talán ezt a címet viselte, egyszer a bátyáméknál Egerben már volt egy példány a kezemben, levettem hát a polcról, és belelapoztam. Még mindig nem jöttek a pénztárhoz, bele is mélyedtem a lapozásba, az egyik hedlájnon megakadt a szemem, de a cím alatti apró betűket képtelen voltam elolvasni. A nyúlfarknyi cikkecske az emberi agy emlékezet megtartó képességének megfejtését tartalmazta. Érdekes, meglepő felfedezés, előkaptam okos telefonomat, és kifényképeztem. Már vissza akartam helyezni a lapot a helyére, amikor az őrző-védő rám förmedt, itt nem szabad fényképezni. Már nem fényképezek, készen is vagyok, de miért nem, honnan veszi ezt a dolgot? Sehol sem szabad, egy üzletben sem, ezt tudhatná. Nem tudtam, másutt örültek annak, ha továbbviszem hírüket fénykép formájában is. Itt nem szabad fényképezni. De hiszen nem is kegyed az üzlet képviselője, honnan veszi ismereteit, talán elolvasta az üzleti szabályzat paragrafusait. Ilyen értetlen, buta embernek hiába magyarázok, majd hívom a vezetőt, ijesztett rám. Jött a vezető helyettes, nem tudja, hol van a szabályzatuk, jöjjek hétfőn, akkor a vezető lesz szolgálatban. Az egyik hölgy rám szólt ne tartsam föl, a forgalmat, ő tanúskodik lehetetlen viselkedésem mellett. Tudhatná, maga korombeli, én 62 vagyok, hogy nem lehet fényképezni. Én vagyok én, de nem vagyok 62, mutatkoztam be, a hölgy is megmondta nevét, nem értettem, de amit értettem azt érthetőbben mondta, maguk mind ilyenek, látom, mit tett a kosarába, látom, mit olvas! Az őrző-védő eltakarta nyakban viselt pedigréjét, azért még megkértem, ha névtelenül is hadd mondhassam, hogy ő is értetlen és buta, amivel kiegyenlítjük egymás számláját. Beleegyezett! A kedves, jól ismert elárusítók, kevésbé kedvesen köszöntek el tőlem, megígértem hétfőn jövök. Valóban érdekel, mi jogunk van nekünk vásárlóknak, azoknak, akikből élnek. A pénztáros megérkezett, a 62 éves hölgy mögöttem, még mindig pörlekedett, fölöslegesen, és hozzá kapcsolódott a másik hölgy is, aki hallhatta vitánkat, nagyokat kacsintgatott, mosolygott hozzá. Észrevettem, Magyar Nemzet volt a kosarában!

Velem mindig történik valami…Betöltötte a negyvenet, és még mindig szenvedélyesen járta a természetet. Szellemi munkásként, aki javarészt kötetlenül oszthatja be munkaidejét, és bárhol végezheti nagyon jól kijött a természettel. Nem szólt hozzá, ha nem akarta, és rengeteg mondanivalója volt, ha odafigyelt, mi mindent lehet fölfedezni még a csupasz sziklákon is, akkor, amikor megpihent. Így fedezte föl a maga számára őseinek jeleit, amiket először csak firkálmánynak tartott, de később, ahogy utánanézett megtanulta azok olvasását. A jelkészletet archeológus barátai bocsátották rendelkezésére, és ő fedezte föl, hogy a jelek csak bizonyos mélységig húzódnak Dél felé, mintegy határvonalat képezve. Fölfedezését közzétette, nevének fordított sorrendben írt, névjegyével, „KW” szignózta. Fölfedezésének lényege, hogy a jelek helyszínei, sokszor hajszálpontosan megegyeznek a limesz vonalával, máshol viszont erős eltérést mutatnak, amiből a történészek pontosabbá írták át a germán törzsek által elfoglalt Római Birodalmi területeket. A cikk kedvező fogadtatása örömmel töltötte el, ismét bebizonyosodott előtte a véletlennek milyen nagy szerepe lehet a tudományos megismerésben. Így volt evvel Pauling a penicillin baktérium, vagy Braun a molekulamozgás fölfedezése alkalmával és még nagyon sokan mások, amikor szemlélődésük észrevette a kivételes jelenségeket. A technika fejlődése utóbb eltérítette eredeti szenvedélyétől, a geokesingre tért át, és mivel szabadideje beszűkült, mozgásigényét a városban megtervezett trekkek kijelölésével, bejárásával elégítette ki. Diákjai nem ismerték ezt a szenvedélyét sem, erősen titkolta, nem akarta magát a szokássá vált zaklatásoknak kitenni. Hölgytanítványai rajongtak érte, előadásain telt padsorok várták, még a padsorok között a lépcsőkön is ültek, és bizony nem mindegyikük viselt farmert, talán evvel akarták magukra fölhívni a figyelmet. Nem ismerték eléggé, róla csak valótlan pletykák terjedtek, és bár tudta magáról, hogy sportos alakja, magabiztos kiállása, szakmai ismeretgazdagsága sokak számára vonzó, nem engedett elveiből, és ezek között az első helyen állt, nem enged a csábításnak, első a tudomány, és majd valamikor, miután elérte kitűzött céljait, talán házasságot köt. Vizsgáztatott, és nyakába vette a várost újabb trekkeket teljesítve, újabb pontokat fölkeresve. A külvárosban találta magát, a K&W,/Kaffe und Wein/ diákok által üzemeltetett büfében. Pontosabbra állította keresőjét, kétség nincs, a geokes pont benn van a K&W-ben. Kíváncsivá tette, mit talál itt. Bement, követte karórájában rejtőző navigátorát, egy üres asztalnál találta magát. Az asztalon egy papírlap a pontos koordinátákkal, és alatta egy nyomtatott „ZM”. Leült, ma vizsgáztatott diákja ült mellé. Mi ez? Tudja, tanár úr, ősidők óta írástudó nép vagyunk mi magyarok, a jel „KV”-t takar, a mi kiejtésünkkel „kávé”, ami kaffét jelent. Meghívhatom egy kávéra, miután már itt vagyunk mindketten? A beszélgetés elkezdődött, a rúnákról, a székely rovásírásról, és kellemesen hosszúra nyúlt, és a tanár úr döntött, megházasodik!

Velem mindig történik valami…Látod, nem lehet jól szavakkal kifejezni, amit mondani akartam, mert nem úgy értettem, hogy a Föld van a középpontban, hanem úgy értettem, és most kisbetűvel mondom, az isteni teremtés középpontjában. Kopernikusszal kezdődött minden, ha nem munkálkodik, akkor minden rendben lenne. Nem is tudom, hogyan írjam meg könyvemet, mert félreérthető, és én pontosan akarok fogalmazni, ahhoz, pedig premisszák kellenek, és csak utána a magyarázatok, a következtetések. Kétségtelen, a keletkezéskor megvoltak a törvények, és azon módon működik a mai napig minden, mármint a világmindenség keletkezésére gondoltam, és nem az értelem keletkezésére, mert előtte van az élettelenből az élő megjelenése. Tudod, a Jáki Szaniszló is kifejti az élettelen határaihoz kapcsolódó gondolatait „A fizika látóhatára” könyvében, mármint a fizika hatókörét, és itt félbeszakítottam. Van egy gondolatom, valójában kettő volt, vedd elő Richard Dawkins „Isteni téveszme” könyvét, és annak add meg a tételes ellenvetését, de ne a te általad kigondolt módon, hanem a Dawkins gondolatmeneteit cáfold meg. Elgondolkodott, és magában talán igazat adott. A másik gondolatom nem mondtam ki, mert azt ajánlottam volna, ne írja meg a könyvét, ha nehézségei támadnak a megfogalmazásban. Egy papírmásolatot mutatott, többek között Dawkins fényképével, amely az említett könyv magyar kiadásának a fülén található. Magyarul is olvasható a mű, besztszeller, mert Dawkins arról híres, hogy besztszellereket ír. Egyébiránt a kölcsönadott könyveid jók, de a szerzők a többihez hasonlóan, a bálványimádás áldozatai, azt szeretném elérni, hogy megvilágítsam a keresztény szentháromság fogalmi egységét, és ismét hosszú gondolatsort hallgattam meg, aminek nem akart vége lenni, szerencsére a rendelkezésre álló idő véges. Az idős, igen jelentős befolyással bíró, sejtkutató professzor elnézését kértem, a rám áldozott idejét bizonyosan hasznosabb tennivalóitól raboltam el, szabadkozott, ám látszott örül, hogy beszélgetésünknek vége szakadt. Nem volt már mondanivalója, ismétlésekbe bocsátkozott, és rendíthetetlen viaskodott igazságáért. Azért, amiben egyébként nem kellett meggyőznie. A Világmindenség keletkezésére, keletkezése óta érvényes törvényeire nincs magyarázat, az első élőnek tekinthető valami kialakulására nincs magyarázat, az emberi gondolkodás létrejöttére, az önálló, egyéni szabad döntésű cselekedetre nincs magyarázat, az ember esztelen, önmaga és fajtársai ellen irányuló eszközgyártó, környezetromboló tulajdonságára nincs magyarázat, a Világ megismerésére irányuló szakadatlan emberi törekvésre nincs magyarázat, csakis isteni. Itt van a lényeg elásva! Bizonyítható, hogy a minőségi változások mozgatórugói, megismerhetetlenek, a véletlen folytán alkalmahatjuk az általunk alkotott, és önmagában „gödeli” értelemben véve nem ellentmondásmentes matematikai törvényeinket, amelyek emberek által kitalált axiómák rögzítése után kiagyalt, szépre való törekvések!

Velem mindig történik valami…Tudod mi volt a te bajod, nem menedzselted magad. Rövid és velős megállapítás, volt szakmai főnököm, akivel pontosan egyívásúak vagyunk, valamit nem értett soha, nevezetesen, hogy nem mindenkinek fontos az, hogy fontos legyen. Ezt nemrég mondta, amikor meglátogattam, mert volt egy kis szabad időm, és gondoltam, talán segít valamiben, amiben valójában nem reménykedtem, és valójában nem is érdekelt, hogy fog segíteni vagy sem. Nem is segített, nem remélt semmit tőlem, így a kéz-kezet mos, nem érvényesülhet. Ő remekül menedzselte magát, és valójában sajnálom, mert még ma is menedzselnie kell magát. Úgy képzelte, fölépíti a menedzselés során megismertek segítségével tanácsadó vállalkozását, és majd fia viszi tovább az építményt. Honlapjáról eltűntek a kapcsolati tőkéből merített referenciamunkák, és nem is biztos, hogy megrendezi az éves, szokásos hangversenyét, amelynek a színvonala, a képek tanúsága szerint egyre színvonaltalanabb. Tamás minden fölvételen mosolyog és a vendégek is. A társaságban megtalálhatók az általam is ismert, régi fontos partnerek, akiket, pontosabban, akiknek a leszármazottjait, majd a menedzselés során, az ő leszármazottjai fognak üzleti partnernek tekinteni. Tamásnak talán mégis igaza volt? Miért nem forgolódnak körülötted az emberek, egyedül nézed a teniszmérkőzést, a Dénes mellett mindig áll valaki. És akkor sem értette, hogy Dénesnek fontos, hogy fontos legyen, ő a vezér, mellette vannak a fontoskodók, akik ugyancsak fontosak szeretnének lenni. Magam is észrevettem beosztottjaimon, ha nálam fontosabb ember közelében vannak, akkor elpártolnak mellőlem, és fontoskodnak, menedzselik magukat. Tegyék, nekem az a fontos, hogy amikor fontos dologról van szó, a munkahelyen, a magánéletben, akkor végezzék el feladatukat. Ma sem szeretek, lényegtelen dolgokról diskurálni, hacsak az ember nem fontos számomra a tisztelet okán, de akkor előbb-utóbb fontos dologról fogunk beszélni, vagy elköszönünk a legközelebbi találkozásig. Tamásnak talán mégis igaza volt? De hiszen mindent elértem, ugyanúgy, mint Tamás. Ezek szerint mégis fontos voltam, de nem a személyem, hanem az, amit elvégeztem. Amihez fontos dolgokat kell ismerni, tudni, alkalmazni, önállót alkotni élvezettel, mert az önmenedzselés számomra a megismerés, a megértés élménye, és az ismeretek alkalmazása. Másoknak átadni ismeretet, tudást, nem leszek kevesebb, mert a tudás az, amit megsokszorozni lehet úgy, hogy megmarad számomra is. Tamás nem értette, hogy miután megért az ember valamit, újabb diszciplínák felé érdemes fordulni, és a többit is megtartani az emlékezetben, mert ha kiderült átlagos voltunk, akkor egyedül az alkalmazásban vagyunk képesek alkotni. Micsoda öröm fölfedezni az egymással összefüggő ismereteket, kibogozni, a miértek csomóit, és azt odaadni másnak, bárkinek, aki befogadja. Tamásnak igaza volt, és van azok számára, akik olyanok, mint ő. Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák, hogy kiegészíthetjük egymást, ha van szabad időnk, ő menedzseli magát, és fontos, én, pedig fontoskodhatom!

Velem mindig történik valami…Az öregember megszédült, csak föl akart egyenesedni hajlott helyzetéből, máskor is előfordult már, de most úgy érezte, nem a szokásos esetről van szó. Bement a házába, amúgy is esteledett már, és lepihent. A szíve hevesen dobogott, időnként olyan érzése volt, hogy fölmondja a szolgálata a szíve, amely olyan régóta szolgálta már hűségesen. Igaz néha meg-megállt egy pillanatra, de aztán bepótolta a kihagyott ütemet, szaporábban vert. Hozzászokott, ez is része lett életének, már nem is tűnt föl, figyelmét sem vonta el az éppen végzett munkájáról. Ajánlották, hogy menjen el, vizsgáltassa meg magát, ő azonban rájuk sem hederített, sok volt még a tennivalója, úgy gondolta mind-mind fontosak a szíve, pedig hűségesen szolgálta a rakoncátlankodások után. Most sem rémült meg csak furcsa érzései támadtak, úgy érezte itt az idő, és szíve fölmondja a jól megérdemelt szolgálatot. Úgy is történt, ahogy elgondolta korábban, majd egyszer megáll a szívverés, utána még lesz egy kis ideje, hogy végiggondolja életét, aztán majd elveszíti eszméletét, és mély álomba zuhan, amelyből itt a Földön nem ébred föl többé. A szív megállt, az öregember visszaemlékezett gyermekkorára, visszaemlékezett családjának tagjaira egyenként, és nagyon örült, hogy akiket ismert, mert akkor még éltek, mindegyikükre szívesen, szeretettel gondolt. Nagyszülei milyen örömöt szereztek neki, amikor elmehetett velük a tanyára, segíteni, pedig őt nem is igen kérték a munkára, azért vitték magukkal, mert nem volt kire rábízni. Játszhatott volna, de ő segített, és nem szóltak rá, hogy útban van, csak hátráltatja a munka rendes elvégzését, türelemmel megkérték, menjen, játsszon inkább az árnyékos lombok alatt, majd ők végeznek a tennivalóval. Szülei erejükön fölül iskoláztatták gyermekeiket, nem kímélték magukat, reggeltől estig távol voltak, testvéreivel egymásra vigyáztak. Rosszalkodtak, bosszantották egymást, de ha mások tették ugyanezt velük, bátran kiálltak a legerősebb ellen is, és közösen küzdöttek egymásért. Szanaszét szórta őket az élet, ritkán találkoztak, jószerivel temetéseken. Akkor kibeszélték magukat, elmesélték bánatukat, örömüket, és megígérték egymásnak, gyakrabban fognak találkozni. Nem sikerült, az élet közbeszólt, de mintha most is vele lennének. Felesége gondoskodása jutott eszébe, gyermekei nevelése szinte csak rá hárult. Sokat volt távol, ám ha együtt voltak megpróbálta tapasztalatait átadni, nem lesznek örökké együtt, ezt is vegyék tudomásul, a földi élet véges. A rövid idő alatt hosszasan elmerengett unokáján, magát vélte fölfedezni benne, talán mások is így vannak evvel a dologgal, és eszébe jutott, amikor beteg volt a gyermek, az életét adta volna érte. Lassan lejár az idő, kire nem gondolt még, a saját élete, sikerei mit sem érdekelték, elmúlt, amit tett, nem bánta, nem ártott akarattal, ha igen, mások érdekében. Mennyi időm lehet még vissza, már nem is verítékezem, talán most, most van itt a vég. Hirtelen fölült, erős köhögés rázta meg, erre nem számított, de a szíve erre várt, és újból elkezdett dobogni. Az öregember fölébredt.

Velem mindig történik valami…Kis fiam, szólított édesanya, gyere, folytasd a torma reszelését, a szemeim már teli vannak könnyel, nem látom sem a reszelőt, sem a tormát. Nekiláttam, és élvezettel reszeltem, de egy idő után, édesanya újból szólt, ne szálával keresztben, hanem hosszirányban reszeljem, úgy kevésbé fogja csípni a szemed. Mint máskor, ezúttal sem fogadtam szót neki, de nem rosszaságból, mint máskor, hanem azért mert én kifejezetten élveztem a torma könnyfakasztó, erős illatát. Emlékszem, a reszelék a sütőbe is bekerült, hogy az asztalon már csak az élvezze a finomságot, aki éppen eszik belőle. Bérelt házrészben éltünk sokáig, aminek az udvarsarkában tenyészett a torma, nem kellett a piacra menni érte, kiástuk és fogyasztottuk. Mai napig szeretem, azt a férfias erős illatot. A torma nem igényes növény, és jószerivel nincs is ellensége, egészen biztos, hogy közrejátszik ebben az a bizonyos erős illat. Ha a közelében jártam, még a leveleiből is lehasogattam, összetekertem, és élvezettel rágcsáltam. Városi ember lettem, a zöldségestől, az ABC-ből, Közért-ből, a Spar-ból szereztük be a Húsvéti tormát, meg a kovászos uborkához valót, meg az elrakott savanyúsághoz valót. Manapság készen kapni mindent, az ecetes tormát, a tormás majonézt, de, jó ég tudja számomra nem az, amire régről emlékezett az orrom. Pár éve, amióta családi házban lakunk, az egyik kofától megtudtam, a torma olyan egyszerűen szaporítható, hogy elég a végén lévő zöld csonkot eldugni a földbe, és kész. A torma megered, és nem lehet kiirtani. Megfogadtam a tanácsát, és ezúttal nem a szemétben landolt a levágott tormafej, hanem a kertsarokban elültettem. Egyszerűen belekapartam a földbe, vártam, ereszt-e gyökeret. A rákövetkező évben az ültetvényem satnya, vékony tormaszárakat eredményezett, de rá egy évre, már jó vastag, gyökereket ástam ki az adott alkalomra. Húsvétkor saját tormát és ismét csak kereszt irányban reszelhettem, nagy élvezettel. A tüdőt tisztító, nagy lélegzetvételek és az élvezettel hullatott könnyek visszavittek gyerekkoromba. Most itt az ideje a kovászos uborkának, nekiláttam az ásásnak, a torma meghálálta jó helyét, mert ismét vastag gyökereket nevelt. Ásás közben nem mulasztottam egy lehántott levelet összetekerni, megenni. Mi lenne, ha a levélszárból, ahogyan a rebarbara szárát is elkészítjük, szósz lenne, és a gondolatot tett követte, a kiásott gyökerek leveleit lecsupaszítottam, centis darabokra vágtam, és elhangzott kérésem, legyen ma tormalevél szósz a sült csibecombok mellé. Főzés közben elautóztam dolgomat intézni, és mint sok más alkalommal, megfeledkeztem az ebédidőről. Vártak, aztán elkezdték nélkülem. Mire hazaértem, a második fogás volt az asztalon, de nem láttam sehol a tormalevél szószt. A sült csirkecomb mellett petrezselymes burgonya volt az asztalon. Kérdésemre, miért nem készült el a tormalevél szósz, elkészült, volt a válasz. Mi megkóstoltuk, kóstoljam meg én is! Bőven szedtem az általam kedvelt növény szószából, és bekaptam egy villányit. Jól nézett ki a szósz állaga, ám annál keserűbb volt az íze. Reformkonyha kísérletem vége: kudarc!

Velem mindig történik valami…Kitűnő pedagógus professzorunk, Sváb János túl van a kilencvenen. Nem tudta, talán ma sem tudja kiejteni az úgynevezett “pattintós” hangokat, ezért mindig gondban volt, ha a tonna, vagy az idő megszokott jelét a „t”-t leírta a táblára, hosszasan erőlködött, hogy kiejtse „tonna”, de a „t” nem ment, és végül ezer kilót mondott helyette. Az időnél átcsúszott, mert nem ejtette a „t”-t, leírta és kész. ’967-ben elítélték szervezkedésért, fölfüggesztették tanszékvezetői állásából, áthelyezték más Karra. Ezt persze akkor nem tudtuk, később sem tőle, hanem a szóbeszéd terjesztette, majd nemrég az egyik tudományos folyóiratban megjelent méltatásban olvashattuk. Professzortársaival arra készítették föl fiatal, általuk kiválasztott tanítványaikat, akik nem tudtak kiválasztásuk tényéről, hogyha a szovjetmintás rendszer megbukik, tehetséges tanítványaik legyenek a fölkészült erő, az országot továbbvinni a pusztítás után. Ugyancsak kilencven éves a szovjetmintás rendszer egyik erős támasza, biztosan ismerik is egymást, lehet köze volt szeretett tanárunk elítéltetésében. Szerencsére Sváb tanár úr nem került a halállistára, ma is alkot, és szerencsénkre tanított bennünket is. Egyik másikunk kiválasztott lehetett, ma már nyugdíjasok vagyunk, és tudva, nem tudva elvégeztük tisztességgel feladatunkat, a másik oldal kiválasztott támaszai pedig, így vagy úgy meggazdagodtak, anyagilag. Ők tudták, hogy kiválasztattak, éltek is vele, és ma is itt vannak közöttünk ők, vagy jó pozícióba elhelyezett gyermekeik. Mindegy már hogyan nevezték őket, Dezső, Csaba, Dénes, László, Jóska, vagy éppen a rajzfigura Gusztáv nevét viselték, egyre megy. A rendkívüli időjárás megmutatta a Természet erejét, törvényeit, sok helyütt visszaállította eredeti állapotát. Az eltúrt hegyoldal, visszaszerezte területét, az átázott lösz fenyegeti az elszállított föld helyén épített házakat, az avatatlan emberi beavatkozás most értetlenséget vált ki, mástól várjuk a segítséget pedig, csak hagyni kellett volna a régit, vagy eljárni Sváb tanár úr óráira becsületesen, és eltanulni tőle a szakmai alapokat. A kíváncsi hallgató örült, hogy az egyszerű dolgok milyen természetesek, és mégsem vesszük komolyan a tényt. Arhimedész sem tudta volna eldönteni az ajándék királyi ékszerről, hogy ötvözet és nem színarany, ha előtte, fürdőzés közepette, nem fedi föl a vízben úszó, belemerülő tárgyak súlykönnyebbedését, és hiába kiáltotta azonmód pucéran kiugorván a fürdőmedencéből, „heuréka, rájöttem”, a csalók nem jöttek rá, milyen igaza van. Fölfedte a természet egyik mindennapi törvényszerűségét, és a szerint cselekedett, a csalók ráfizettek. Hétvégi házunk telkére rádőltek a patak túloldalán magasra nőtt, idős fák, kár nincs, szerencsére az innenső oldaliak károkozását, kivágásukkal már megszüntettük. Ám felénk haladva az eltúrt patakmeder, a mesterséges tó miatt föltornyosuló, és hosszú ideig mozdulatlan domb most megindult, és a Természet visszaveszi hosszú idő után a sajátját, Sváb tanár úr szavaival, beáll a természetes rézsű, és a támasz, nem elég erős!

Velem mindig történik valami…Lecsatoltam a nadrágszíjamat, és megmutattam unokámnak, jöjjön hozzám. Hurkot készítettem a csatos részéből, belebújtattam a kézfejemet, vezethetsz. Rám bízta az édesanyja, de nem tartottam elégnek a karjára írt telefonszámot, sokan vannak, és ő, mint a villám cikázott egyik árustól a másikig, így lelassíthattam, követhettem, nem veszik el. Imádja az állatokat, hasonlóan társaihoz, nem is szívesen jött cicát árulni. Náluk születtek, öten, és ez a kettő nem kelt el az ismerősök között, így a vásárban kerestük várható megajándékozottat. A türelem elfogyott az ácsorgásban, ezért került elő a nadrágszíj. Végigjártuk az állatsorokat, majd mindegyik eladótól volt kérdezni valója, magam is szívesen hallgattam, mi minden létezik még az általam ismerteken kívül. Kínaiak fizettek előre, majd jönnek a kacsáért, németek vásároltak tenyészteni, mint kiderült Dombóvár mellett vettek házat, ideköltöztek hozzánk, szerencséjükre bátaszéki sváb emberrel akadt dolguk, mert a mutogatás volt szókincsük egyetlen darabja. Megkérdeztem mióta laknak az országban, kiderült idén telepedtek le, nyugdíjasok. Megdicsértem őket, hogy legalább a német cégek adózatlan és megengedett nyereségük egy része legalább visszakerül az országba. Nem értették mondandómat, nem német tudásom híján, hanem ők erről mit sem tudnak, egyszerű emberek, jó nekik itt. Valahonnan az északi részről származnak, és délebbre szerettek volna költözni, reuma gyötri mindkettőjüket. Tettünk egy kört, a cicák még nem találtak gazdát, a konkurencia nagyon nagy, ajándék cicákból is változatos a kínálat, a mieinknél szebbek is akadtak. Már majdnem sikerült a cirmoson túladni, a kicsi lány a nagypapa fülébe súgta, ha viheti tizenegy puszit ad érte a papinak. Hiába, a papi lebeszélte róla, van elég vándormacska a környékükön, majd azokat megtanítja, szokjanak hozzá a simogatáshoz. Kis szabadidőt kaptam nézelődésre, a közelben megemelt hangra lettem figyelmes. Mikor odaértem már elment a megszidott vevő, nekem sorolta értetlenségét a hangoskodó férfi. Mit képzel, volt képe négyezer ötre, kettővel válaszolni. Alkudni lehet, de ismerem az árakat, ’89. óta evvel foglalkozom. Én föltaláltam magam! Nem törtem meg, nem járok kocsmába mint a többi, ha elviszem a feleségem a KIOSZK-ba megveszem a málnámat, neki a pohár sört, és szépen sétálgatunk a gesztenyék alatt. Az a véleményem, az ember úgy térjen haza, ahogyan elindult otthonról, és tovább törölgette a kezében lévő digitális masinát. Kifolyt az elem, most vettem egy illetőtől, nem működött neki a szerkezet, hogyan is működött volna, tanított és mutatta az eredményt, a megtisztított gép új elemekkel már villantott a kezében. Nézze nálam minden eladó, csak tisztességes ajánlatot adjanak. A hátam mögött két autóm egyike, azt is eladom, kis haszonnal. Úgy kezdtem ’89-ben is, megvettem azt, amit eladhatónak gondoltam, aztán egy sarokkal tovább álltam és ott már én árultam. Megkerestem a magamét, most már ide hozzák, az eladni valót, ismernek. A régmúlt mozgóárustól elköszöntem, és hazavittük az ingyen cicákat.

Velem mindig történik valami…Személyes ismerősök, közvetlen kapcsolatok, az ismerősök is ismerték egymást, és kapcsolt bemutatkozások. Zeneiskolai növendék kedves, hangolatlan hegedűjátéka, gitárkeringő, izguló tanáraik kíséretében, körben mindenütt az egyik ismerős színes réznyomatai, ismert és kezdő színész vers és novellamondásai, sok helyütt megforduló, sokoldalú iparművész megtisztelő fölolvasása, nagy múltú újságíró és költő a beszélgetőtárs. A galériában szörnyű hőség, és végigálltam az alkotói estet. A véletlen hozta az én részvételem, az újságíró és költőnő szórólapokat rakott a levelesládákba, kis kosztümben, esernyővel a kezében helyezte el gondosan a több száz szórólap egyikét szomszédom levelesládájába. Jobbra nem is lehetett volna bízni, ő nem csal, lényéből fakad, amit tesz, abban a megbízó egészen biztos lehet, meg is történik. Ezt már nekem mondta, mert hozzánk érve én is kaptam egy lapocskát. És kiderült kiléte, kedves közvetlen lényéből fakadóan, életútja minden állomását rövid idő alatt elmondta, és meghívott legújabb kötetének bemutatójára. Gyuri, a költőtárs, ismerte a később hozzám került kis kötet életút összefoglalóját, elmesélte a költőnő megszólalásai előtt azt, amit tőle vártunk, de aztán mégis hallottuk az ő vallomásait is. Sokfelé sodorta az élet, asszisztens, népművelő, újságszerkesztő, Amatőr Írók Szövetségének alelnöke, mert odament a hívó szóra, és megválasztották, amit lelkesedve, majd később, a hanyatlás idején, kötelességtudatból tisztességgel lemondásáig viselt. Kis, kihaló falvak Művelődési Házai, ahol megfordult, mind bezártak, megszűnt a kisvárosi újság. Életútját „egysorosban” foglalnám össze. Címe „Sors”, szövege, Születés: Fájdalom, Élet: Elszáll, Halál: Megnyugvás. A középütt álló két szó őnála a természetrajongás, és ragaszkodás a gyermekhez, a gyermekkorhoz, a Múlthoz, a nagyszülőkhöz, a szülőkhöz, és különösen a Mamához. Persze közben az Élet hozza az egyforma, mindegyikünket érintő eseményeket, kisgyerek, nagy gyerek, kamasz, szerelem, házasság, gyermekek, válás, házasság, válás, egyedüllét, szórólapok, vagy más. József Attila a kedves költője, személyes érintettség következtében is, jó barátja Etelka, Attila nővére. És miért nem jelenik meg ez a szeretet a verselésben, hiszen az egészen más, mint József Attiláé, kérdez Gyuri, a válasz nem tudom. Hallgatom a verseket, hallgatom a novellákat, hallom az írások dallamát, és a novellákban fölismertem József Attilát. Az írónő köszönetet mond barátainak, szinte egyenként sorolja föl a megjelenteket, közöttük az egy hete megismertet, engem. Megtiszteltük jelenlétünkkel, meglepetésemre, a sorsolásra fölajánlott kötetet megnyertem. Gyuri húzott, és nem voltam egyedül a cetlimmel, és nyertem. A szerzőnek elmondtam, noha a kötet ajánlásában, a hozzáértő a versekhez József Attilát, a prózákhoz Fekete Istvánt társította, én másképpen hallottam! Dedikációmban ez áll: „Andrásnak szeretettel, aki prózámban fölfedezte imádott költőm József Attila hatását! Szívemből szóltál kedves András! Irénke” Az őszinte írásokból kiderül, zenélnek!

Velem mindig történik valami…Itt van Imre a kapunál, engedd be légy szíves. Hogyne engedném, olyan régóta ígérte, jön, és most itt van. Mintha most ment volna el, otthonosan nyitotta a kiskaput, jó erősen megöleltük egymást mindkét oldalról. Kinn, vagy benn, inkább kinn, és indult a belső lépcsőn lefelé valóban, mintha otthon lenne. Megörültünk egymásnak, és egy fél óra sem telt el, már mennie kellett, Itt konferenciázik Pécsett, beugrott, késedelmes látogatását indokolta, és érdeklődött, találtam további osztálytársakat, aztán elmondtam igen, kit, miről beszéltem vele, hol találkoztunk, mit tevékenykedik. Nem baj, ha öten leszünk, akkor is találkozunk, elvégre, akik összejövünk, mindannyian jól megvoltunk a középiskolában, és újból eszünkbe jutott egy-egy történet, egymásról. Amire én emlékeztem arra ő nem, és fordítva. Az általam fölkeresett osztálytársunk a Műegyetem régi épületének alagsorában dolgozik, kísérletezik, tanít, doktorandusokat irányitgat. A régi épület nagyon híres volt a mi számunkra, mert ott kezdett minden első évfolyamos, és ott ismertük meg a nehezén már túljutott kollégákat, az alapszigorlatokon túl lévőket. A szigorlatok vízválasztók voltak, a szigorlatokon a professzorok előtt kellett számot adni átfogó ismereteinkről. Nem tudásunkról, ismereteinkről! A szigorlatok sokszor túlmutattak a mindennapokon, sokszor a szigorlatokon kaptuk meg a tudást. Szegény diákok mi mindenen mentünk keresztül, amíg nagyhírű professzoraink elmagyarázták azt, amit mi nem tudtunk, mert ők a tudást és nem az ismeretet tartották a fő erénynek, és ezt a tudást a szigorlatokon nagy türelemmel osztották egészen addig, amíg észre nem vették a szemünk csillogásából, beugrott valami, ami aztán örökre megmarad. Akkoriban nem tesztlapokat kellett kitölteni, amiket aztán a tanársegédek értékeltek, hanem szóban elmondani, és a szobában lévő táblára fölvésni az általunk helyesnek tartott szakismereteket. Nem számított az idő, abból is volt elegendő, professzorainknak sokirányú elfoglaltságaik ellenére a szigorlatra mindig bőven tellett. A kinn lévők aggódva várták mikor jelenik meg a bennlévő, és főleg milyen arccal. Rá volt írva, átment, vagy sem, szólni nem kellett. Bezárták az egyetemi vasveretes kapukat, a gondnokok elhagyták az épületeket, de a szigorlatokat ez egyáltalán nem zavarta. Amíg az aznapra berendelt kolléga is át nem esett a szigorlaton, addig tartott a nap! A kapuk bezárva, maradt a kerítésugrás. Az egyetemet körbejáró rendőrök, akit elsőként észrevettek, hogy az utcai oldalon ereszkedik lefelé, megtudakolták, hogy szigorlatról van szó, aztán számlálták, mennyien lehetnek még benn, mert a nagyon későn kimászókat már meg is motozták, mert ki tudhatja, nem szigorlatozónak tünteti föl magát a betörő is. Az éjféltájt kijövőt kérdezés nélkül vitték a rendőrőrsre. Ezt akartam még Imrének elmesélni, mint jó sztorit, őt nem az egyetemre sodorta a szél, előbb megtapasztalta az életet, mint mi, akik öt évet még ráhúztunk a gimnáziumi évekre. Meg azt, hogy professzorunk a rendőrőrsön kötött ki, mert nem hitték el az öregnek, hogy diák!

Velem mindig történik valami…A szemeteskukát készültem az utcai oldalra rakni, amikor megszólított én vagyok én, és a biztosításom az ő általa képviselt társaságnál van, mert, ha igen, kedvezőbb üzletet is köthetünk. Minél kedvezőbbet, a jelenleginél, válaszolta. Hát hogyne, örültem meg, bár még nem kell élére állítanom garasaimat, de rövidesen sor kerül rá, a világ számomra kedvezőtlen irányba halad, nevezetesen az elszegényedő réteg képviselője vagyok, nyugdíjas, és ezért reáljövedelmem legföljebb, ha egyáltalán az értékén marad. A fönntartható fejlődés nem tartható fönn, ebben teljesen bizonyos vagyok, mert a világ népessége növekszik, és mindenki többet akar, föllendülés csak a nagy katasztrófák után következik be azt, pedig nem kívánom senkinek. Egyeztessünk időpontot, akkor jövök és megtárgyaljuk az esetemet. Jött, laptoppal, és egy füzettel, föltette kérdéseit, mennyit fizetek jelenleg, havonta, negyedévente, átutalással bankszámláról, és még nem tértünk a lényegre. Mikor születtem, mikor épült a házam, és a gép kalkulált. Ennyit kapok, ha a házam összedől, ennyit meg akkor, ha meghalok, de ezt nem én kapom kézhez, ugye, próbálkoztam közbeszólni. Természetesen a hozzátartozó, akit megjelölök. Kit is jelöljek meg. Lehet, hogy baleset ér bennünket a feleségemmel együtt, akkor mást kell bejelölni. Két gyermekem van, kit részesítsek előnyben, lehet az unokát is, adta meg a választ töprengésemre. A kedves fiatalember szorgalmasan dolgozott, és közben elmondta élettörténetét, már falun lakik, kiköltözött a városból, nagyon élvezi a vidéki létet, a maga ura, nő a kertben a vetemény, az elvirágzott fák nála bőséges termést ígérnek, van ideje foglalkozni gyermekeivel, mert a város kész hajsza volt számára. Műszerészként dolgozott mindeddig, technikusi végzettséggel, de már ki kell dobni az elromlott készülékeket, mit sem ér a szakmája, a javítás annyiba kerül, mintha venne a tulajdonos egy újat. Átnyergelt a biztosítási szakmára, nincs szigorú munkarend, telefonon, e-mailen intézheti a dolgait, és a felesége is azt mondta, rátermett az ilyen feladatra, jól el tudja adni magát, és sorolta, hol és mi történt vele mindeddig a biztosítási szakmában, milyen sikerei voltak. És az autómmal mi lesz, annak a biztosítása kötelező, az a bizonyos felelősségi biztosítás. Hümm, tényleg, de az nem náluk van, szögezte le, nem találta adataim között. Rátekintettem az ideadott névjegykártyára, XY, xy Bt. Hogy jutott a nyomomra, mikor megszólított a kapunál biztosra ment, mind személyemet illetően, doktor úrnak szólított, mind pedig, biztosításom jellegét illetően, és most nem tudja, hogy a gépjármű biztosítást is hozzájuk fizetem. Addig-addig tárgyaltunk, amíg a havi törlesztés megmaradt a jelenlegi szinten! Utánanézek, itt hagyom a programunkat, tanulmányozzam, majd jelentkezik. Fölhívtam régről ismert alkuszomat, és megállapodtunk egy időpontban. A fiatalembert is fölhívtam, egyelőre nem változtatok. Meglepetten kérdezte, de miért gondoltam meg magam? Mismásoltam. Most miatta furdal a lelkiismeret, tönkreteszek egy induló karriert!

Velem mindig történik valami…Látszott rajta, nagyon idős lehet. Valójában ő sem emlékezett rá, mikor lépett szolgálatba, mert nagyon régen történt. Akkoriban ö a legfiatalabbak közé tartozott, és nagyon megcsodálták, csillogó fekete öltözéke és fejfedője, élénk, sárgásfehér arca ontotta magából a jókedvet, akik körülötte megálltak, vagy csak elhaladtak mellette vidámabbak lettek, föltöltődtek a belőle áradó fénnyel. Sok mindent látott, jót és rosszat egyaránt. Büszkén állt a helyén, és nem mozdult volna semmi pénzért, mert ami körülötte történt, abból sokat tanult, megjegyezte magának, majd továbbadja utódainak. Találkozókat beszéltek meg körülötte, sőt ő volt a találkozások középpontjában, és hallotta a jó és rossz szándékú beszélgetéseket. Nem titkoltak előtte semmit, tisztában voltak vele, hogy ő nem adja tovább az elhangzottakat, nem ezért áll a helyén. Gyerekek ugráltak körülötte, összekapaszkodtak, és körbe-körbe táncolták, aztán továbbszaladtak. Fiatalok támaszkodtak oldalának, kényelmesen rágyújtottak, várták az időpontot, és a randevúra érkezőt. Sokszor előfordult, hogy nem jött el a várt személy, ekkor sajnálta a várakozót máskor pedig, az érkezőt, mert a várakozó megunta magát és továbbállt, azt gondolván már nem is érkezik meg az, akire vár, pedig csak valami megakadályozta időben való érkezését. Öregeknek segített, akik megpihentek a kalapja által vetett árnyékban, aztán továbbmentek, botjuk kopogott a kemény kövezeten. Leginkább az este beáltának örült, az ismerős embernek, aki a fényt hozta, és időnként gondját viselte, ha nem tudott lángra lobbanni. Jól bánt vele, letisztogatta arcát is, hogy a fény minél jobban áradjon szét a környezetében. Éjszaka feléje szálltak a szebbnél szebb vándorok, csillogó szárnyfedelű zúgó csodalények, mindegyikőjüket szerette, csak azt sajnálta, amikor néhányuk túl közel merészkedett világához, és aláhullott élettelenül. Vad kinézetű alakok beszélték meg hová menjenek rabolni, és félig ittas, finom emberek találkoztak össze, hogy eldöntsék, merre vigyen tovább az útjuk, messze még a reggel. Rongyos, piszkos öltözékű részegek dőltek hozzá, és szégyenítették meg, akárcsak nappal a hozzáengedett kutyák. Egyszer aztán szomorúan tapasztalta, hogy gondozója nem jött, és rá nemsokára mérőlécekkel, rajzpapírokkal fölszerelkezett csapat érkezett, eldöntötték további sorsát. Mások fogják átvenni szerepét, olyanok, akikhez nem kell mindennap kijárni a gondozónak este és reggel, hogy meghozza és elvigye a fényt. Lejárt az ideje! A szemben lévő utcában álló társait, most vette észre, már fölváltották az újak, egyszerre kapnak lángra, és bizony sokkal de sokkal több fényt árasztanak maguk körül, mint amire ő képes. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát, ő csak pislákolt, az újak ragyogtak, belátta, betöltötte hívatását. Rövidesen megérkeztek az építők, akik az ő rombolásába kezdtek, nem kímélték kalapját, ütötték verték, és ő büszke volt arra, milyen nehezen boldogulnak vele, milyen biztos lábakon áll még mindig. Legyőzték, és most a roncstelepen reménykedik, olyan nagyon ragyogó fényű újjá válik, egyszer.

Velem mindig történik valami…Nem értettük mit kiabál az illető, ástuk, kapartuk a rengeteg víznek az árkot, ami majd jó irányba vezeti el portánkról az esőmaradékot. Változatlanul áramlik lefelé a hegyből, mintha még lenne utánpótlás, pedig most már hétágra süt a Nap. A kiabálás folytatódott, hát intettünk jöjjön közelebb, még mindig érthetetlen a mondandója. Lassan, kimért léptekkel, a vizes talaj miatt is, meg az öregség következtében meggondolta hová rakja lábait. Bemutatom az apámat, szólt a fiam, miután ő bemutatkozott. Á, az nem változott semmit! Ki lehet ez az ember, magasra csúszott homlokkal, hosszú szálldosó hajjal, cigivel a kezében. Megdöbbentem, ő Lajos, régi ismerős, közös nyaralásaink után döntöttek úgy, hogy ők is vásárolnak házat Kisújbányán. Már elég volt a külföldből, divatba jött a falusi ház, ők is megszerették a szép vidéket. Régen láttuk, de a nagy változás, amin keresztülment tette számunkra ismeretlenné. Ő azt hihette, hülyéskedünk a bemutatkozással, meghagytuk hitében, de valóban egyikünk sem ismerte föl. Beteg volt, meggyógyult, szidta az orvosokat, és váltig állította, őt a felesége hozta vissza az életbe, mert orvosai nem jöttek rá arra, hogy szívbeteg. Nem az, illetve lehet hogy az is, felesége rosszabbakat jelzett, ismerősök révén tudtuk nagy baj van vele. De rendbe jött állítja, és a régi időket kezdte emlegetni, amikor jól ment nekem, nem kellett semmit dolgoznom, vezető voltam, akkor nem volt követelmény! Váltig ezt állítja, de én nem úgy érzékeltem. Más volt, kétségtelen, de követelmény volt, nem is kevés, csak Lajos akkor és most is úgy gondolja, rajta kívül a másik ember munkája semmit ér. Most is avval indokolja kinézetemet, hogy megkímélt a sors, a vezetői lét a munkától. Bezzeg…! Pedig ha tudná, vezetőként, már az első hónapban Esztergomból rendeltek haza, mert a nagy-gyakorlatú tervezőnő, beosztottam, nem tud mit kezdeni egyedül. Kapott egy hatalmas listát, faxon, amely az anyagféleségek százalékos áremelkedéseit sorolta föl, a terveket már ennek a figyelembevételével kérték a felettes szervek. Hirtelen nagy ember lettem tanfolyamtársaim szemében, hazarendelnek, mert nélkülözhetetlen a jelenlétem, senki nem tudja a feladatot elvégezni. A vezérigazgató farmotoros Tátra kocsija jött értem, a tanfolyami óráról jöttem ki és irány hazafelé, már várnak rám, nem mehetek el, amíg a feladat el nem készül, aznap faxon kérik az eredményt. Feladat, ha százféle anyag ára, százféle százalékos értékkel változik meg, mennyi lesz az eredő százalékos és tényleges költségnövekedés, az anyagmennyiségek nem ismertek. Milyen előny volt a műszaki szakismeret, mert a műszaki kiviteli tervek állományából, összetételéből, a villamos hálózatok karbantartási mennyiségeiből, igen jó becslést készítettem, a várható mennyiségi változásokhoz. Hol volt akkor Lajos, talán vígan vacsorált egyet és bort ivott mellé, aztán elszívott egy cigit otthon! Én pedig, éjfél tájt, miután Diophantoszként, sikeresen megoldottam a feladatom, hazatérhettem, majd másnap utaztam vissza a tanfolyamra. Gyuszi, a sofőr tudja így volt, Lajos nem!

Velem mindig történik valami…Hosszas töprengés után arra a gondolatra jutottam, hogy megoldom a szaporodás, vagyis élet keletkezésének problematikáját. Áttanulmányoztam a rendelkezésre álló összes könyvet, az összes diszciplínára vonatkozóan, alapos jegyzeteket készítettem, összefésültem jegyzeteimet, és hasonló eredményre jutottam, mint azok a tudósok, akik ugyancsak ennek a kérdéskörnek a tanulmányozására tették föl az életüket. Egyikük, Gánti Tibor professzor, akit még nem ismertek el általánosan a fejlődésbiológusok, ezért saját költségére jelentette meg fő művét, a következő egyenletet írta föl. „Zárójel m-szer szumma alfa szorozva A-val, plusz g-szer pé-szer V index n, plusz T index m, zárójel, plusz m- szer X, „történés”, 2-ször zárójel m-szer szumma alfa szorozva A-val, plusz g-szer pé-szer V index n, plusz T index m, zárójel, plusz m-szer Y.” Ez az általános egyenlet, amely megadja azokat a kémiai folyamatokat, amelyek mérnökileg számolhatóak. Vagyis, az MKSA mértékrendszerben használatos fogalmakat, és a matematika eszköztárát használva, eredményre jutunk, azaz önreprodukáló vegyületeket vagyunk képesek létrehozni. Ezt a bonyolult egyenletet sikerült egyszerűbb alakra hoznom, és eredményül azt kaptam, hogy „valami”, plusz m-szer X, „történés”, kétszer „valami”, plusz m-szer Y. Idáig rendben mentek a dolgok, az egyszerűsítést a „valami” fogalmának a bevezetésével sikerült megoldanom, amin jelenleg gondolkodom, az a „történés” leegyszerűsítése. Lehet, hogy helyette egy balról jobbra mutató irányított egyenest, vektort fogok alkalmazni, és akkor föloldódik a „történés” bizonytalansága, tehát egyről eljutok kettőre. Innentől fogva a kettőt tekintem egynek, és a hármat kettőnek. Visszajutottam az eredeti kiinduló állapotra, és így tovább folytatva eljuthatok akármeddig. Ám ezzel nem elégszem meg, mert ennek a lehetőségét, John von Neumann, azaz nemes Neumann János, magyar származású, zseniális matematikus már halála előtt bizonyított, hogy ez az eljárás lehetséges, és mindezidáig bizonyítását nem tudták cáfolni, föltételezem, a későbbiekben sem fogják. A bizonyítás meglehetősen bonyolult, a jelölések tartalmát valójában John von Neumann

elvitte magával a sírba, még mielőtt valakinek átadhatta volna gondolatait. Az automaták elméletében alkotott eredményei megmaradtak, a program és adattárolást együtt végző számítógépek hatalmas fejlődésen mentek át, de az önreprodukáló automaták változatlanul váratnak magukra. Sajnálatos módon nekem sem jutott osztályrészemül a vele való találkozás, kiskorú voltam, amikor a nagy matematikus elhunyt. Elkezdtem azonban más irányban is kutakodni, összeszedni a szakirodalmat. A szöveteket életben lehet tartani, szaporítani is képesek a hozzáértők. Bőr, izom, belső szervek mind életben tarthatók, akár növényi, állati szövetekről, szervekről legyen is szó. Van azonban valami, amivel eddig sikertelenül próbálkoztak, nem képesek az agyat, és főleg a benne fölgyülemlett MÉM-eket életben tartani! Félsiker, de föladom törekvéseimet!

Velem mindig történik valami…Keresztény, megkeresztelték. Templomba járó, szokásává vált. Hívő, transzcendens utáni vágyakozás. Hívő, templomba járó, keresztény ember európai fogalom. Szent Márton híján Európában nem terjed el a kereszténység. És ő is innen indult Pannóniából, bejárta Európát, példát mutatott, térített, és mérhetetlenül szerény ember volt, neve cselekedetei okán maradt fönn. Nagyszerű dolog, hogy európai zarándokút alakult ki tevékenysége útvonalán, a nevét viselő falvak nagy száma itt Baranyában, a neki szentelt templomok szerteszét tőlünk nyugatabbra, nevét örökre őrzik. Ha Szent Pál pálfordulása nem következik be, akkor a kereszténység helyett, vélhetően, Szent Márton más vallást visel, mást terjeszt. A közel Keleten, Európába, pontosabban Rómába ő hozta a Jó Hírt, és terjedhetett el a kereszténység, Szent Márton megtérésével, apostoli tevékenységével. Nélkülük lehet, a kereszténység megmarad közel Keleten, és a Szent Írás, hasonló lenne számunkra, mint a „kumráni tekercsek”, tudósok által tanulmányozott kuriózum. Szent Pál, Szent Márton voltak azok, akik neve fönnmaradt, rajtuk kívül számtalan, névtelen által terjedt a keresztény vallás. Névtelenek, mert úgymond nem jegyezték le a neveiket, nem tartotta meg az emlékezet az ő cselekedeteiket, noha nélkülük ugyan úgy nem maradna fönn a kereszténység, vagy bármely más vallás. Ők viszik tovább a mindennapokban azt a tanítást, hogy egyetlen lélek megnyerése a Világ megnyerése. Példát adnak, a példának lehet, mindössze egyetlen követője marad. A rossz példának talán sok! Tornaórán, Tóth tanár úr, minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy mi a nevem, hogy hívnak, és nem vagyok véletlenül a bátyám rokona, mert a névazonosság ezt sejteti. Nem volt rossz az emlékezete, pontosan ismerhetett már a második, harmadik beazonosítás után, de nem tette. És minden alkalommal velem mutattatta be az elvégzendő gyakorlatokat, evvel kétszeres terhet rakott rám. Focista volt, ő edzette a fiúcsapatot, kiváló eredményeket értek el, de a fiúk nem tisztelték, ők tudják miért. A bátyám is a csapat tagja volt, innen eredt az ismertsége, és az én kis kálváriám. Kibírtam, és inkább Szűcs tanár úrra, az elődjére emlékezem szívesen. Hívő ember volt, aki mindenkivel egy módon bánt, és kiválóbb egyéni sikerekkel rendelkezett, valaha országos tornász válogatott volt, és szerény. Róla az évfolyamok adták át ismereteiket az utánuk következőknek, és sokan példaképnek tekintették, idős kora ellenére, velünk együtt végzi a gyakorlatokat, az ügyetlent segíti, az ügyeset békén hagyja. Tornásztanítványai azt mesélték, hogy bár közel áll a nyugdíjas korhoz, mégis majdnem minden kunsztot képes elvégezni, ők látták, nekik bemutatta, még a legnehezebb mutatványokat is. Mindenkit izgatott, vajon valóban létezik, hogy a legnehezebbet, a Krisztust is képes bemutatni, mert azt nem látta még senki. Rávettük, bárcsak ne tettük volna! Fölkapaszkodott a gyűrűre, egy lendülettel már az oldalánál voltak a karikák, és elkezdett ereszkedni, kimerevített „T” alakban. Másnap meghalt!

Velem mindig történik valami…Ez a pasas elképesztően pofátlan, fél órával előbb jöttem, be akartam jutni, a visszamaradó jegyekből talán elkapok egyet, nem sikerült, ez meg nem elég, hogy késik, még előre is megy a színpadig. Miért álljak félre, innen is alig látok valamit, ja maga bemegy, egészen előre, hát jó. Alig, hogy bejött a művésznő, és már zavarnak, nem tolakszik, széket hurcol a kezében, de mit akar, itt a gombostűnek nincs helye, csak a menekülési útvonalat ne zárja el, akkor inkább menjen. Nahát, igaz hogy idebólintott de, hogy elém üljön, ezt nem gondoltam volna. Végre egyszer jó helyet sikerült elkapnom, közvetlenül a színpad előtt, de mégsem, mert ideül az orrom elé, és itt is marad, a széket nem véletlenül hozta. Mégsem lesz nyugtom, ez az illető idetelepszik mellém, pedig alaposan ránéztem, úgy látszik, nem érti, mit jelent, ha én alaposan odanézek. Ez eddig mindig bejött, ennél az illetőnél nem, nem látja a nyakamba akasztott bilétát, én nem akárki vagyok, nem véletlenül ülök itt, éppen a művésznő közelében, már most izgulok, hogy időben kimenjek a csokorért, amit majd odaadok, ezt sem tudja, mert mellém ült, micsoda egy ember! Ilyen, vagy hasonló gondolatokkal terhelhették agyukat a melegben a méltatlankodók, joggal.

Valóban fölkaptam egy összecsukható pótszéket, és határozottan haladtam előre a teli sorok között, és miután elértem a színpadig, a mögöttem lévő hölgyre elnéző pillantást vetettem, a mellettem ülő öregúrhoz szorosan ülve, foglaltam el a helyemet. A színházigazgató elnézését kérte, most éppen nem tud intézkedni, de majd a helyettese, aki nem volt telefon közelben, de a titkárnővel megegyeztem, természetes, kapok tiszteletjegyet, adósaim, ingyen használják hosszú hónapok óta a fiam, még nem értékesített garázsait, jó helyen, átellenben a színházzal, a Csukás/Hoffmann ház alatt. Nem kell hát jegyet vennem, mert már mind elkelt, napokkal ezelőtt, és nem kell sietnem se, a helyem biztosított.

Kerek nyolc órakor a bejáratnál az illetékes közölte, a színházigazgató úr, és helyettese így szoktak eljárni, megígérik a tiszteletjegyet, de előre nem szólnak, hogy tegyenek ki „Foglalt” feliratot, és mennyit, ma este egy sincs! Nem baj, bemegyek, és bementem! Aztán elkezdődött az est, Edith Piaf, francia szlengben, a kis verebecske, életének története, Vári Éva remeklésével. Minden, ami lényeges, gyerekkora, csavargásai, utcai énekelgetése, fölfedezése, a nagy kortársak és általa fölfedezettek megnyilatkozásai, drogok, és alkohol, a nagy szerelmek, és az igazi, a nagy barátságok, és az egyetlen, az utolsó férfival, kivel házasságot kötött, és csodálatos sanzonjai, dalai. Sokadik előadás, a kíséret odaadóan szolgálta Vári Évát, a színésznő minden rezdülését figyelve. Zongora, harmonika, hegedű, dob! Tudom, a színpadról a fények miatt nem látja a művész hallgatóságát, de az volt az érzésem, hogy az est nekem szólt. Folyamatosan, két órán át, élveztem hol éberen, hol szemlesütve az ugyancsak pici asszony, csodálatos játékát, énekét. Sírását és nevetését mintha nekem küldte volna Vári Éván keresztül az életet olyan nagyon szeretni tudó, utánozhatatlan Edith Piaf.

Velem mindig történik valami… A házam előtt éppen a kiskapunál állt meg, éppen a kiskapunál! Nem tudhatta, hogy én vagyok a tulajdonos, mikor a kaput nyitottam arrébb tolta kiskocsiját. A könnyen mozgatható, vasvázas, gumikerekű jármű teli fémhulladékkal. Ő a napon barnult le, ma már egyszer volt otthon a kocsival, a második fordulót most fejezte be, itt a környéken lakik nagy udvaros, családi házban, az egyik lakást bérli. Tizenegy, kilenc, hét évesek, egyedül tartom el őket, vagyis a feleségem nem dolgozik, nincs munkahelye. Az én szakmám szakács, de nem fizetik meg, evvel a munkával megkeresek naponta ötezer forintot, átlagban, tette még hozzá. Így ismertem meg a vashulladék kilójának folyóárát, a tiszta fém negyvenöt, a festett áru, mutatott rá egy autó leszerelt, behorpadt ajtajára, csak harmincöt. Fölemelte a lemezt, alatta alumínium rudak sorakoztak, szépen sorjában rakva, le ne csússzanak szállítás közben. Ez kábé ötven kiló, amit itt lát. Gatyaszárát lebegtette, felsőtestén, autós mellény, az a bizonyos sárga, veszélyeztetés esetére írja elő a szabályzat. Elővigyázatos, az úttesten közlekedik, rá is vonatkoznak a közlekedési rendszabályok. Teste, ahol szabadon volt, teli tetoválással. Nem szégyen ez, szabadon szerzett jövedelem hétfő óta, adózni nem kell utána, de ő fejezte be mondókámat avval, hogy nézi a TV-t, tudja, most elsejétől változnak a rá érvényes adózási szabályok. Rendes munka ez, estefelé, zárás előtt viszem el az összegyűjtött hulladékot, le a vasút melletti telepre. Szó esett még gyaloglásról, nem számolja, mennyit megy, de mire hazaér a pénzzel, nagyon elfárad. Szerencsére a gyerekekre nincs gondja, felesége ellátja őket. Ebből a pénzből lehet is, miután hirtelen szoroztam huszonöttel a napi biztos nettót. Még hallgattam volna kéretlen beszámolóját, de ő, na én megyek főnök, búcsúzással elindult hazafelé. A búcsú szavai, jellegzetesek, cigány eredetűek szoktak főnöknek titulálni, mégis nem csak a Naptól barnult friss ismerősöm. Elgondolkoztatott, és eszembe jutottak mások, akik, becsületesen szerzik meg a megélhetéshez szükségeset. Utcaseprő közmunkások, akik az eldobott decis üvegeket fölszedik a földről, és viszik vissza a boltba a betét pénzért. Még jó erőben lévő otthontalanok, akik vékony botjaikat, rendkívüli ügyességgel szúrják a szelektív hulladékgyűjtő, alig húsz centis nyílásán át a bedobott és még ép palackokba, kiemelve, gyűjtve azokat. Mások a kólás, sörös lemezdobozokat tapossák laposra, és viszik nylon szatyraikban a fémgyűjtő helyre. Munkához szokott emberek, dolgozni akarnak, meg is teszik a magukét, maguknak. A közöshöz már nem tudnak hozzájárulni, az egyenjogúsághoz kell a közösbe adott pénz. Ahonnan kivenni, mindenkinek joga van. Születésének okán! Alkotmányoznunk kell és hosszú távra! Wass Albert visszatérő refrénje, „…a kő marad…”. Még régebbről, a kősziklára építkező tesz helyesen, mondja minden élő ember méltó példaképe a „Megváltó”. Nekünk van alapunk, ősi, személytelen, maradandó elveket megfogalmazó tanunk, amiből bőven meríthetnek majd alkotmányozó honatyáink, reményeim szerint hamarosan!

Velem mindig történik valami…Nem volt mi tennie, vagy útra kel, vagy éhen hal többi sorstársához hasonlóan. Az utóbbit választotta, megpróbálta a lehetetlent. Keresett magának egy társat, másod magával jobban boldogul majd a hosszú úton, amit előre még nem is látott. Átjutott a testvérei, rokonai sokaságán, akik mind eleséghez akartak jutni, de mindhiába. Egyre-másra látta pusztulásukat, és úgy gondolta jó döntést hozott. Megállapodtak a társával, hogy nem sokat teketóriáznak, mivel ismeretlen tájak felé kell haladniuk, a Nap járását követik majd, eddig is ahhoz igazították életüket. A lemenő Nap fénye után, a nagy hőség csillapodtával keltek útra. Egyikük haladt elől, majd őt követte a másik, amikor az elől haladó elfáradt a figyelésben, helycserét hajtottak végre, és kitartóan haladtak. Tudták nem áll sok nap a rendelkezésükre, az éhezést nem fogják sokáig bírni, összeszedték hát minden erejüket. A felkelő Nap igazította útba őket, jól tartották a kijelölt irányt, a meleg, és az erős napsugár elől árnyékos helyre húzódtak, és pihentek, várták az újabb naplementét. Eltelt hát egy éjszaka és egy nappal elindulásuk óta. Újból erőre kapva folytatták a megkezdett utat, a föl-föltámadó szél sem akadályozhatta őket, mert elhatározásuk nagyon erős volt, életben akartak maradni. Az erdőn túljutottak, újabb füves részen haladtak át, ami kihaltnak látszott, egyetlen pihenő jószágot nem vettek észre, tovább kellett haladniuk, erejük végéhez közeledtek. Eddig semmi nem akadályozta útjukat, ám lassan változni kezdett a vidék. Eltűnt a zöldellő mező, és szemük által nem szokott szürkeséggé változott minden. Eszükbe jutott, hogy miért indultak el, és elhatározásukhoz tartották magukat, tovább, tovább, akárhová is jutnak. A Lyceum templomban a szemeszter utolsó Liszt Társasági összejövetele után, baráti beszélgetésre ültünk le az egyik kávézóban. Ismét eltelt az év, újra tervezgettük nyári kirándulásainkat. Ki marad itthon, mert idén Pécs a társasági kirándulás célpontja, mi leszünk a vendéglátók is, nem csak résztvevők. A vendéglátás kötelezettségekkel jár, jó, ha előre tudjuk, ki milyen feladatot vállal, ha úgy adódik, ki helyettesítse. Budapesti, soproni, szekszárdi, szegedi barátaink igazán kitettek magukért, nem vallhatunk szégyent. A szokásosnál később kezdődött az orgonakoncert, a zeneiskolák növendékei és tanáruk ismeretlen műveket adtak elő, Liszt legkorábbi orgonaműveiből, és a jövőt hordozó idős kori darabokból. Természetszeretet, vallásosság, korszerűség, mind-mind új, az akkori korszellem által meg nem értéssel párosult Liszt orgonadarabok, ma élőbbek a maiaknál, még eléggé ma sem földolgozott hangzásvilág, zengett a templomi orgonán. Örömteli koncert után jól esett a beszélgetés. Itt ismerkedtünk össze a két farkaséhes baráttal. Először a szomszéd asztalt látogatták meg, de a társaság nem sokat foglalkozott velük, menjenek tovább, azaz jöjjenek mihozzánk, amit meg is tettek. Éhségük, már vért kívánt, és útjuk végén meg is akarták szerezni, támadtak. Támadásuk lett a végzetük, egyiküket asztaltársam, a másikat én csaptam agyon, a homlokomon!

Velem mindig történik valami…Közismert nevek, az örökkévalóság titkát fejtegették. Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton. Nem tejes névsor, mindig bővül. Laplace, a nagy Newton kortársa, mikor megismerte az égi mechanika newtoni törvényeit, föllelkesülten követelte, adják meg a koordinátákat, és ő kiszámolja az égitestek jövőbeli állapotát, melyik hol fog tartózkodni, bármikor a jövőben. Aztán Einstein továbbvitte a newtoni gondolkodást, és meglepetésként tárta az érthetetlen világ elé, ha ismerjük, hol vagyunk, nem úgy telik az idő, mintha máshol lennénk, nagy bizonytalanságot teremtve az emberekben. Ma sem hiszik sokan, minek is hinnék, hogy a nagyon messzire és sebesen utazó, bizony fiatal marad, hozzánk képest. A tömegek elhajlítják a fénysugarakat, és Gamow még mélyfekete lyukakat is föltételezett, és igaza lett. Egy ideig, mert már a lyukak is lyukasak lettek, elszökdösnek egymástól, és élik saját feketeségüket. Hogy bennük mi van, senki nem tudja, nem is mehet oda, mert eltűnik. Hol van már Laplace határozottsága, hiszen egy pillangó által keltett szélvihart sem tudna megjósolni, persze más sem! Minden csak valószínű, és a valószínűség a biztos eredményt szolgáltatja, mégpedig olyan határozottsággal, mint ahogy Laplace gondolhatta annak idején, azzal a különbséggel, hogy ő biztosat számolt volna. Száz százalékot! Száz százalék, pedig nincsen a próféciában! Ha pedig nincsen, akkor a múltban sem volt, és az események a véletlenek sorozataként történtek, de mivel bekövetkeztek az, száz százalékig biztos. Kutyaszorítóba kerültünk, kiút nincs! A rengeteg összegyűjtött adat, amivel tudósaink dolgoznak, benne van a nagy számológépekben, mindent gyűjtenek, de hogy mikor hová megyek, merre visz az utam, ugyanúgy nem tudják előre megállapítani, mint azt sem, hogy egy radioaktív atom, az a bizonyos, amire pont gondolunk, mikor határozza el magát, hogy feleződik, elbomlik. Pedig biztosan elbomlik, mert a felezési idő száz százalékosan annyi, amennyinek lennie kell. Kiszámítható! Elmúlunk, biztosan, országunkban úgy hetven évesen, a szám az egyénre nem vonatkozik, csak az átlagra. Villanásokon múlik az egyén élete. Cselekedetei, az összegyűjtött adatok birtokában valószínűsíthetők. Mindig itthon alszom, de egy villanás és lehet, hogy elutazom az ország másik felébe, és ott éjszakázom. Semmi esélye a nagy számológépeknek, hogy elhatározásomat biztosra vegyék, jóllehet ismerhetik múltamat, szokásaimat, de soron következő cselekedetemet, csak valószínűsíthetik. Mint az időjárást, a Balaton vízszintjét, amelyet néhány éve a Drávából akartak pótolni egy építendő csatorna segítségével. Az én fülembe nem fognak csipet tenni, mert hiába, és ezt is egy kiváló székely-magyar tudós állapította meg, mert felesleges. Barabási Albert-László megnyugtatott. Kutatásainak eredményeit széles körben elfogadták, nem lesz falanszter, szerencsére az ember tragédiája nem úgy fog bekövetkezni, ahogy sokan eddig képzelték, hanem másképpen. De egész biztosan bekövetkezik, száz százalék! Hogyan, továbbra sem lehet tudni, de munkálkodjunk rajta, hogy kellemes legyen!

Velem mindig történik valami…A mai napig bánom, hogy alkudni akartam! Még a rendszerváltás előtt, amikor a cégeket már vállalatból társaságokká kellett alakítani, de még nem volt rendszerváltás, az átalakítások magukkal hozták a szolgáltatások díjtételeinek szabadabb emelését. Már nem volt igaz, hogy a határon megállnak az árak, már nem volt kötött a szocialista államok közötti elszámolás az úgynevezett gördülő rubelárfolyamon. A kétoldalú árucsere forgalmat igyekeztek a blokkba tartozók betartani. A piros lámpánál megállva, mellettem hatalmas méretű gumiabroncsra lettem figyelmes, rajta a Taurus felirattal, a hozzá tartozó öklelő bikaábrázolással. A hírneves állami nagyvállalat, női vezérigazgatóval az élén, aki a KB tagja is volt, az év közeledtével igyekezett teljesíteni a tervet, és teherautó gumiabroncsokat szállított a Kínai Népköztársaságba. Erről szóltak a hírek, példaként állítva a nagyvállalatot a többi elé, lám így kell megfelelni az elvárásoknak. Aztán nem sokára újabb híradás szólt arról, hogy a Kínai Népköztársaságból teherautó gumiabroncsokat hoznak be az országba, mert az árucsere követelményét a kínaiak is teljesíteni akarták. Azt nem írták meg, hogy egy magyar gumiabroncs mennyi kínai gumiabroncsnak felelt meg. A mai árakat tekintve, elvileg mihozzánk több gumiabroncsot kellett szállítani a kínaiaknak, hiszen a kínai munkaerő a szocializmusban is olcsóbb volt, mint a magyar. Tovább nem érdemes gondolni a dolgot, az elszámolások valahogy megtörténtek, de nem oldódhattak meg véglegesen, hirtelen jött a rendszerváltás, a kétoldalú elszámolásokban mi egészen biztosan vesztesek voltunk, mint ahogyan velünk a dolgok általában történni szoktak. Területvesztés, vagyonvesztés, sokirányú és sokadik kártérítések, anyanyelvünk veszejtése és még mi minden. Egymás kárára, hasznára azonban nyerészkedni akarunk, és legtöbbször sikerrel. A bácsi a buszmegállóban állt, egyszál magában, a busz éppen előtte mehetett el, megálltam mellette, és fölajánlottam elviszem magammal, nem vagyok időhöz kötve. Mint megtudtam a vásárba igyekezett, és már a beszálláskor mondta, árulni akarja a megörökölt Doxa óráját. Soha nem használta, dobozban tartotta méltó módon, de most rákényszerül, hogy eladja. És szomorúan mesélte nem tudja a villanyszámlát kiegyenlíteni, és nem is akar többet kérni az óráért, mint amennyivel az áramszolgáltatónak tartozik, de az nem kis summa! Nem indultam, kértem mutassa, a szép órákat én is megvásárolom, különösen, ha régiek. Előkerült a Doxa, nagyméretű, nem zsebbe való, hanem éjjeliszekrényre, az óratartó állványra. A nagyapjától az édesapja tőle, pedig ő örökölte. Mindketten annyira vigyázták, hogy nem használták. Abszolút hibátlan, századvégi példány, a porszem elcsúszik rajta, dicsérte az óráját a kisöreg. Fölöslegesen, az óra magáért beszélt. Megveszem az órát, határoztam el magamban. A vásárban alkudni szokás, adja öttel olcsóbban. Nem tehetem, elmondtam miért, éppen annyi kell, amit kérek érte. Tudtam, megéri az árát, de késő, a kisöreg kiszállt!

Velem mindig történik valami…Majdnem delelőre ért a Nap, körbejártam a piacot, szakadt rólam a veríték. Az első esőnélküli vasárnap hosszú idő óta, a piacon nem lehetett egymástól lépni, az emberek türelmetlenek, és kikerülhetetlenek voltak, minduntalan belebotlottam valakibe. A hőségben a vásárolni szándékozók türelmetlenül hajszolták a keresett dolgot, a gyümölcsárusoknál megnőtt a forgalom. Jó napjuk volt, az epret majszolták gyerekek, felnőttek. Dél felé járt az idő, megéheztem, és az orrom mák szagot érzett. Nagyon szeretem a mákos készíményeket. Gyerekkoromból eredhet, nagymama gyakran tálalt mákos gubát, úgy, hogy a rúd alakú tésztát is ő sütötte, eltette pár napra, aztán szeletelte, leöntötte cukrozott tejjel, és hozzákeverte a darált főzött mákot. Bármennyi mákos guba készült, egyszerre elfogyott. Azóta is, ha megérzem a mák illatát, beindulnak pavlovi reflexeim, és beállok a vásárlók közé, bármily hosszú legyen a várakozók sora. Kelt tésztás mákos tekercs, bőven teli mákkal. Mögöttem is hamar kialakult a sor, újabb szállítmány érkezett, az egyik eladó az átvétellel foglalatoskodott. A bódé innivalót is tartott, ha esznek, szomjasak lesznek a vevők, ne kelljen máshol ismét kivárni a sort. Hirtelen két apróság szaladt a sor elejéhez, és fölkiáltottak az eladó néninek, hogy palackos vizet kérnek, nagyon megszomjaztak. Az eladó már nyújtotta volna a palackokat, amikor a mögöttem sorakozók egyike, előrement, és alaposan kioktatta a két apróságot. Nem tudjátok mi a rend, itt sorba kell állni, nem ott van a sor vége, jöjjetek csak hátra, miféle nevelés, kik lehetnek a szüleitek, akik nem verték belétek, rend a lelke mindennek! Szerencsére az eladót nem zavarta meg az intermezzó, mert szépen kiszolgálta a kicsiket, aztán fordult a sorban következő felé, mit parancsol a kedves vásárló. De uram, a gyerekek nagyon szomjasak, igazán nem számít az a pár másodperc, amit miattuk töltünk még a sorban, szóltam a most már velem szembenálló idős, szalmakalapos úrnak. Meg tudja, a sornak két vége van, a kicsik a másik végét választották, hát legyen nekik igazuk! A szalmakalap alatti kövér arc rózsássá vált, nézetét velem próbálta elfogadtatni. Ő is volt gyerek, meg maga is, tette még hozzá, biztosan nem erre nevelték, hogy ilyen szemtelen legyen, mint ezek, és elénk kerüljenek, mikor mi előbb álltunk be a sorba. Váló igaz, nem erre neveltek, de lássa be nagy a hőség, és mégis gyerekekről van szó. Nekem is melegem van, és kivárom a soromat, nem akarok maga elé beállni, mert előbb jött, mint én. Uram, és szívesen magam elé engedem, látom, fogytán van a türelme, biztosan nagyon éhes, szomjas lehet. Nem vagyok annyira éhes és szomjas sem, de tudom mi a rend, kivárom a soromat! Na látja, ha nem éhes, nem szomjas annyira, ne zavarja, hogy a két kislány, előbb jutott innivalóhoz. De igen is zavar, ezt már a felesége tette hozzá. Maga következik! Valóban, hamar elszállt az egy-két perc, és már ettem a finom mákos tekercset, és teli szájjal még visszaszóltam, ugye önöknek nem volt gyermekük! Nem, de ha lett volna, akkor tisztességre neveljük, maga is tanulhatna még valamit! Viszlát!

Velem mindig történik valami…Végre van egy jó basszistám! A szerencsés véletlen alakította a dolgot. Tudja a Pannonosokkal már több alkalommal fölléptünk, nekik panaszkodtam, mit tegyek, a férfikart feltétlenül meg kell erősítenem. És most jön a véletlen, mihelyt elmondtam nekik gondomat, már vették a mobilt, és fölhívták Lajost, jöjjön el hozzánk is énekelni. Nagyon jól jártam vele, a minap is meglátogatott, tudja a lábam miatt ágyhoz kötött a fiam, aki egyébként orvos, a térdemben a porcok rakoncátlankodnak, és érdeklődött felőlem. Elmondta, nem tud a Bartókosokal Essenbe utazni, tüdőgyulladása volt, még mindig nyűglődik vele, csuda rendes ember. A reformátusoknál is énekel a karban, és most nekünk aranyat ér. A mi kórusunkban nem mindenki szakmabeli, mint Lajos, aki évtizedeket töltött a Pannonososknál, kiválóan hegedült, és most magával viszi a férfiakat, neki a kotta a kenyere volt, közöttünk soknak, én tanítottam meg a kottaolvasást. Gondolhatja, mit kínlódom, amíg eljut egy matematikus az egyéni kottaolvasásig. Gondoltam! Magam is énekeltem egy-két évet a reformátusoknál, igaz a kottát ismerem, de hát hozzá kell igazítani az intonációt, meg a ritmust, meg a karnagyot szolgálni. Az odafigyelés sokszor fárasztó foglalatosság. Meg is említettem, Lajost ismerem, remekül énekel, csak néha a Gisz helyett Aszt, de elmegy! Bár Kocsis Zolinak lenne kifogása, ő meghallja azt is, amit más nem is sejt az abszolút hallásával. Mindig cukkoltam nem a Pythagoreusok hangolását veszi alapul, hanem a jól temperált, modern hangközfelosztást, és azokat a tized herzeket az én fülem hallja. Jókat ugrattuk egymást, kivételesen elsőre vette az adásomat, és jól megvoltunk. A minap a hátát láttam meg, az esernyőm foglalt le, ügyeskedtem, hogy szélirányban tartsam. A herr frőlih, megszólításra aztán rám nézett, de nem nevetett, mint szokott. A mi van veledre, megeredt a nyelve, itt volt a klinikán, annak is sok részlegénél, bajos dolgait intézte. A szíve, a szeme, meg még más is sorra került, és hogy neki milyen jó anyósa van. Ritka eset! Az én anyósom is szeretett velem beszélgetni, körbe-körbejárta a lakást utánam, amíg náluk laktunk, fáradtan a munka után, szívesebben lettem volna el a saját gondolataimmal. Elmondta, nem ment Hessenbe, elmondta, hogy tüdőgyulladása volt, és még van is, nem bírná az ülést három napig. De hiszen középütt a padsorok között jól elférne az ember, egy deszkával letakarva nyugodtan közlekedhetnének a többiek, nem is kellene gyalult deszka, jó a gyalulatlan is. Most először nyitotta szélesebbre a száját, szép fogsorára nem ismertem rá. Ritka volt, mint az egyelt répa. Foghíjas! Megcsináltatom a fogaimat, ideje már, halogattam, amíg lehetett, de most itt a lehetőség, mert szeretett anyósomtól kölcsönt kaptam. Látom, tudod, honnan kérj, lehet, vissza sem kell adnod, szellemeskedtem. Igaz, hogy szívműtöttek vagyunk, de éppen ezért soká élünk! Gyermeked, feleséged? Puszilom őket, itt leszállok, szia. Bizony a viccelődés jó dolog, de tegnap megéreztem, milyen is lehet a hirtelen elmúlás. A Google szerint koszorúérgörcsöm volt, talán nem más!

Velem midig történik valami…A tágas előteret szirénahang töltötte be. Az agyba hatoló, éles hang előparancsolta a személyzetet, valamit kellene tenni, tanácstalanok voltak. Körbeszagoltak, tüzet, vagy füstjét nem érzékelte senki, szakmai hozzáértőt keresnek, határozták el. Ketten is elindultak, másfelé, nem ismerték a szakszemélyzet tartózkodási helyét, Gyorsan távoztak, fülüket befogva haladtak el az őrületes zajt adó sziréna alatt. A betegek is kifelé szállingóztak, ez a zaj elviselhetetlen. Ideggondozóban különösen. A tűzzáró acélajtó bezáródott, a személyzet nem találta a kulcsát. Már-már pánikhangulat kezdett kialakulni, mire a kis üvegszekrényből előkerült a páncélozott ajtó kulcsának másodpéldánya. A főnővér dicsőségesen járatta körbe tekintetét, na lám ő mégiscsak tud olyat, amit más nem. Kifelé igyekeztünk a külső folyosóra, megvárjuk, hogy elállítsák a szirénazúgást. Hirtelen senkinek nem volt sürgős a főorvos úrhoz való bejutás, pedig előtte azon perlekedtek, ki következik, a főorvos úr késett, intézetet is vezet, és ez idáig értekezett. Én elnéztem az időt, kerek egy órával előbb érkeztem. Egyszerű asszony ült mellettem, láthatóan házi szabású kosztümben, időnként a szemét törölgette. Allergiára gyanakodtam, és vigasztalni akartam, megosztva vele saját problémámat. Nem, nem az allergia, hanem a baja miatt siránkozik, meddig kell még ide járnia. Pedig azt mondták nekik, hogy legföljebb egy-két évet élnek az olyan betegségben szenvedők, mint az ő gyermekük. Most huszonhét éves, törpenövésű, szellemi színvonala a csecsemőkét nem haladja meg. Még mutatta is a kezével, mekkora, lehet a beteg gyermek. Nyolcvan centit saccoltam. A sziréna még működött, pedig itt volt a szakértőkből két személy is, utat engedtünk nekik, szétnéztek, és megállapították, a tűzjelző sziréna hibásan működött, az automata bekapcsolt, visszamennek a központba és tesznek ellene. Addig legyünk türelemmel, és az acélajtók mellett fekvő ék alakú fadarabokkal kitámasztották az ajtókat, biztosak legyenek benne, hogy nem záródnak ismét. A folyosón az asszonyka tovább mesélte kálváriáját, mennyire szeretik gyermeküket, hogy már hamar kiderült a ritka betegség, jószerével a szüléskor, mert a gyermek erős, fekete, sűrű szemöldökkel született, a nagymamának is ilyen a szemöldöke, még örült is, amikor meglátta az újszülöttet a kebelén, a hasonlatosság miatt. A diagnózis azonban elkeserítette a családot, másik gyermeket nem vállaltak. Várták gyermekük halálát. Mindent megtettek érdekében, kapjon meg mindent rövid élete során, tejben-vajban fürösztötték. Éjjel nappal felügyelik mind a mai napig, nem önellátó, férjével és a nagymamával állandóan vele vannak. És a férje elviseli, kérdeztem. Nagyon szereti, elviseli azt is, amikor rájön a rosszullét, amikor a fenekén ugrálva össze-vissza veti magát, pedig, ha fogják a kezét, rendesen tud járni. Már huszonhét éves, képzelje el, de most is megkap mindent, sajnos idegileg már nem bírjuk a párommal, pedig higgye el, a saját életünknél jobban szeretjük szegényt. Csak a Jóisten tartson meg bennünket, amíg életben van!

Velem mindig történik valami…Nem mertem megszólítani, pedig csak jó étvágyat akartam kívánni. Tele szájjal ette a hamburgert, ami nem tetszett az ételben, kipiszkálta, és letette az asztalra. Így tudtam meg, hogy nem szereti az uborkát és más zöldségfélét sem, mert ami zöld volt a hamburgerben, mind ott feküdt előtte. Újságolvasás miatt telepedtem le. A székes asztalokhoz nem ülhettem, világítás nem volt, a nagy ablaktáblák mellé helyezett kisebb asztalok olvasáshoz jól megfeleltek, noha ide-oda feszengtem, nem találtam a helyem, az ülésekből kiérződött a tartó vas és nyomta az alsó felemet. Már átlapoztam az egyik hetilapot, újabb csodát fedeztek föl a Kárpát medencében, ami átírhatja a fajok elterjedtségének földrajzát. Valami ősi lény meglelt koponyája adja a magyarázatot, de még sokat fognak vitatkozni a hozzáértők, és a hozzá nem értők is, mert ha nem lesz további lelet, akkor hiába minden. Én amellett vagyok, hogy ahol egy koponya található, ott majd meglelik a többi csontot is, meg a koponyatulajdonos társait, már van és lesz vita. A koponya alapján nem tudják majd eldönteni fiú volt a tulajdonos, netán lány, és egyáltalán miért van fiú és lány, miért nem tojik tojást a fiú, és miért tojik a lány. Mert az őslények tojást tojtak, és kipusztultak, mi pedig a kis emlősök egyenes leszármazottjai lennénk, mert túlélték a pusztító katasztrófát, megrázkódtatást. A szemben ülő,

hamburgeres illető összekapta magát, és ahogyan jött, hasonló módon távozott, vagyis annyit se mondott bikmak, és otthagyta rám a szemetét. Amíg azon gondolkodtam, most vigyem a szemetesbe a hátrahagyott zöldséget, vagy majd, ha távozom, egy sorsjegyes hölgy ült le velem szemben, és a zöldség mellet elkezdett kapirgálni. Több sorsjegyet is vásárolt, és az első nem hozott nyereményt. Mondott magában valamit, vélhetően elégedetlen volt szerencséjével. A második kaparás után, már hangosabb lett, és megjegyezte, átnézve hozzám, hogy ez se nyert, hogy a fene ette volna meg. A harmadik kaparás sem hozott eredményt, és ki a fene az, aki nyer, mert neki soha nem sikerül, köszönéssel ő is otthagyott. A zöldség maradt a helyén, elolvastam a másik hetilapot is, majd elviszem, ha végzek. Aztán meggondoltam magam, miért pont én lennék az, aki a szemetelő alak helyett rakna rendet az asztalon, hiszen amikor letelepedtem az asztalhoz, az üléseket, lesepregetve a morzsákat, már úgyis letakarítottam a magam oldalán. Visszavittem a kölcsönlapokat az újságoshoz, kifizettem a megtartottat, és indultam az asztalhoz vizes ernyőmért. Messziről láttam, az ernyőm eltűnt. Az újságost kértem, ha netán valaki idehozná, de magam is tudtam, reménykedni sem érdemes, ha elvitték, tudatosan tették, esik az eső, szükség van rá! Látja Évike, ilyenek vagyunk, amit látunk, viszünk, emlékszik rá a télen a sálamat vitték el, hideg volt, szükség volt rá! Elköszöntem, és még egyszer odapislantottam az asztalokhoz. Ott láttam a zöldséget az asztalon, és átellenben az ernyőmet! Milyen szerencse, hogy nem vittem el a szemetet, még itt hagytam volna az ernyőmet az egyforma asztalon!

Velem mindig történik valami…Véletlenül keveredtem az események sodrába. Korán keltem, elhatároztam, kihasználom a reggeli hűst, és teszek egy nagy sétát. Nem jártam még a nagyhírű karmester ház felé. Az eldugott zsákutcában, abszolút csendben dolgozhat, karmesterkedése mellett komponál, régi és modern szerzők darabjait hangszereli, és kórusművekhez ír kísérőzenét. Szerte a világon keresett előadóművész. Házáról regék szólnak, a magas fal mögé belátni nem lehet, de tudni vélik, hogy a ház mellett minden megtalálható, ami egy gazdag, igényes művészember számára szükséges lehet. Művészien rendezett park, sétányok, vadaskert és tónak álcázott úszómedence. Fölfelé gyalogoltam az enyhe lejtőn, és észrevettem ezúttal a nyugalomnak semmi jele nincs, több autó áll a ház kőkerítése mellé húzódva, emberek sürgölődnek, táskákat raknak az autókba. Közelebb érve nyitott bejárati kapu fogadott, a kíváncsiság fölerősödött bennem és mintha magam is hozzájuk tartoznék, több bejárónő, és kertész szolgálta ki a ház urát, beléptem és elindultam a belső sétányon a ház felé. Itt valóban minden tökéletes volt, gondozott fű, körbenézve angolkert, aztán a ház közelében a szépen nyírt sövénysor pedig, a francia ízlést mintázta.

Az autókba pakolók nyomrögzítők voltak, tudtam meg a bejárónőtől, aki kinn a ház előtti padon sírdogált, vele nem törődött már senki. Szegény karmester úr, olyan jó ember volt, mindig volt hozzám egy kedves szava. Miért, csak volt, majd lesz a jövőben is próbáltam vigasztalni, és ekkor tudtam meg, hogy reggel, amikor bejött a házba, a tó mellett elhaladva ő látta meg elsőként a karmester vízben lebegő testét, meztelenül. Azonnal ébresztette a karmester úr fiatal feleségét, ő, pedig riasztotta az illetékeseket, a nyomozó még benn van a házban, a feleséggel beszélget, kikérdezi. Alig sírta el mondókáját, a házból a helyi Mr. Watson kíséretében jött kifelé a fiatalasszony, még midig pongyolában, nem is volt ideje az öltözködéshez, annyira hirtelen történt minden. Mellettünk haladtak el, minden szavukat tisztán lehetett hallani. Igen, a férjem az este, bár kifárasztotta a vezénylés, Wagnert adtak elő, miután hazajött, átöltözött, és visszaindult a társaság tiszteletére rendezett fogadásra. Én pedig, tudja, az egyedülléttől állandó migrénem van, bevettem a görcsoldó tablettát, és ezúttal altatót is. A bejárónőtől tudtam meg, mi történt. Asszonyom, a férje ruhadarabjai, frakkja és cipője szépen összerakosgatva fekszenek a vízparton, minek tulajdonítja, ezt a tényt. A férjem rendkívül alapos volt mindenben, ez engem mindig is zavart. Most sem gondolhatok másra, mint hogy öngyilkossága előtt sem tagadta meg önmagát. Tudja régóta beteg, mielőtt hirtelen elhatározással a vízbe ölte magát levetkőzött, rendben lerakta a ruháját, ne legyen senkinek gondja vele, és bevetette magát vízbe. Tudott úszni a férje! Igen, a szíve állhatott meg hirtelen, biztosan nagyobb adag szívgyógyszert vett be, és mégsem hirtelen elhatározásból cselekedett. Öngyilkosság történt, minden jel arra utal. Hölgyem, bocsánat, ön vagy hazudik, vagy pedig ön a gyilkos!

Velem mindig történik valami…Hiányzanak a szomszédból. A kerítés is korhad, a nagykapu zárva, nem ismerem a mostaniakat. Nyár közepén azért találkozom némelyik rokonnal. Mint ismeretlenek mutatkozunk be egymásnak, később derül ki, ő is egyik leszármazott, a nagycsalád tagja, és régen észre sem vettem a többi gyerek között, mind egyformán volt rossz, jó. Sokszor haragudtam rájuk, nem a gyerekekre, a fölnőttekre. Hiába volt emésztőgödrük, olyan sokan nyaraltak, hogy sokszorosa sem lett volna elég. A három barátnak közel harminc gyermeke született. Közös nyaralási lehetőség után kutatva leltek Kisújbányára. Ismerték a helyet, a fiatalkori kirándulások alkalmával nem egyszer járták a Mecseket, aztán ráleltek az éppen megüresedett házra, és megvásárolták. Mi is akkoriban találtuk meg a mi házunkat, a szép, nagy sík telekkel. Ez is oka volt bosszúságomnak, oda járt a sok autó parkolni. Kerítést építettem ellene. Legközelebb a három portához tartozó kutat szivattyúzták ki, mondván kell a tiszta víz a gyerekek miatt. Soha nem telt föl többé a mély ásott kút, a forrásból hosszú csővezetéken vezették a vizet, de ami belefolyt, azonmód távozott, a kúttisztítás valamit véglegesen elrontott. Ez is oka volt bosszúságomnak. Majd jön Gyuri bácsi, ő majd elrendez mindent köztünk lévő ellentétet. Gyuri bácsi jött és megnyugtatott, van megoldás, tározót építenek, lefedik, bekerítik a kutat, és az oda szerelt csapon át mi is kapunk a forrásvízből. Gyuri bácsi igazat mondott, minden megvalósult, de a csap egyre kevesebb adott, már nyugodtan otthagyhattuk a vödrünket, egy félórára, addigra megtelt. A félóra egyre hosszabb lett, aztán már csak csöpögve folyt a maradék a vödörbe. Majd jön Gyuri bácsi, ő majd elrendez mindent. Jött, és megnyílt a csap, de ha ő nem jött, akkor lezárt. Messziről, Békéscsabáról nem tudta szabályozni a vízhozamot. Ez is oka volt haragomnak. Gyuri bácsi távollétében a jó barát, János bácsi ügyködött a vízkérdésben is. Ahogy mondani szokás, kibeszélte a tehénből a borjút, ez az oka, majd az, aztán meg megint más annak, hogy a vízfolyás elapad. Meglestem! Ha nekik már nem volt szükségük vízre, megnyitotta felénk a csapot, ekkor átjött érdeklődni folyik a víz, vagy még mindig csöpörög. Idősebb ember volt, de nekem is a gyerekeim szenvedték a vízhiányt, elmondtam, amit láttam, hát összekülönböztünk. Lajos, Gyuri bácsi egyik lányának a férje lett egy idő után az üzemeltető. Ő állandóan szerelt, és vele nem lehetett vesződni. Felesége Zsuzsa asszony jóvoltából nagyokat ettünk a tábor konyháján, jótékony alapítványt működtettek, magam is részt vettem a tolókocsis gyerekek jókedvre derítésében, a kutyánk megharapta Lajoskát, végül aztán a patak mellett megástuk a saját kutat, haragom oka fogyottá vált, és egyszer csak hiányukat kezdtem érezni. Gyuri bácsi meghalt, János bácsi is rá nemsokára. Lajosék beköltöztek Pécsre. A harmadik baráttal, a Frányó nevűvel soha nem találkoztam. Állítólag ő pénzelte a többieket. A Főtéri kútházépítést sokak szerit neki köszönhetjük, vagy Gyuri bácsinak. Kútház van, de ki építtette?

Velem mindig történik valami…Hosszú volt a menet, a sok ismerős, beosztott, és mellérendeltek, a család népes tagjai, és az ország más tájairól érkezett tisztelők követték a ravatalozási szertartás után a végső nyughelyre. A koporsót vivő jármű lassú, egyenletes menetet diktált, de egyre többen voltak a lemaradozók. Ők már nem is a halottról beszélgettek, hanem mindennapos dolgaikról. Jóska ott cikázott, hol előresietve, hol megvárva másokat, és mindenkihez volt egy mosolya, a megszokott. Zárt, alázatos, szinte görnyedő testtartása, alapvetően arcvonásai sem változtak a hosszú évek alatt. Karbantartja magát, a gyerekek önállóak régen, ő pedig, a rossz nyelvek szerint, volt titkárnőjével él együtt, akit, többek állítása szerint már a hivatalban is csecserészett. Ha kopogás nélkül léptek be hozzá az előtérbe! Nekem is sokszor akadt vele dolgom, hivatalos. Az első találkozásunk alkalmával, miután nem érte el nálam, amit kifundált, rám vágta az ajtót, lyuknyi irodám a légvonattól majdnem szétugrott. Nem lett következménye, legközelebbi találkozásunk alkalmával, a mostanihoz hasonló módon, mosolyogva, az enyhe maghajlással kísérve üdvözölt. Jó káderként indult, munkás alapokkal, noha szülőhelyén, állítása szerint nagy kocsmát tartottak szülei, de jött Trianon, a kocsma ottmaradt Bellyén. A szülők átköltöztek az anyaországba. Szakmunka, technikusi oklevél, üzemvezetés, levelező egyetem, és közben az életkornak megfelelő történések, házasság, gyerekek. És a felismerés, párttagnak lenni nem rossz dolog. Ott is jó, ha az ember a szűkebb vezetéshez tartozik, mert meglepetések akkor nem igen érik. Lehetőleg minden taggyűlésen szólalj meg, és akkor tisztelni fognak rátermettségedért, hozzáértésedért, különösen akkor, ha megvan az alap is hozzá. Valóban, nála rátermettebb vezetőségi tagot nem igen lehet elképzelni, nem akart az élre törni, de mindent tudott mindenről, és mindenkiről. Ha kétségeim merültek föl, magam is megkerestem, elmondtam a saját verziómat, ő pedig, helyrerakta. Mindenkit ismert, és mindenki kapcsolatát is mindenkivel. A legtermészetesebb módon, viszonyult a tényekhez, ő a háttérben hallgatott, hallott, látott, továbbadott. Nekem is! Kinevezésemkor leendő vezetőtársaimat, leendő főnökeim jellemezték a maguk szemszögéből. Vele kapcsolatban kétségek nem merültek föl, bizalmas ember, tőle megtudod az igazat. Ha egyik, vagy másik társad majd félretájékoztat, akkor menj hozzá, hangzott a jó tanács. Mi is ezt tesszük. Amikor felesége fiatalon meghalt, őszintén megöleltem, zokogott, és együtt éreztem vele. Információs forrást veszített, a Tanácstól őáltala jöttek hozzá az információk. Utolsó, kinevezésekor szakmai ismeretekkel nem rendelkező vezetőmet is ő készítette föl a szakmából, és szerzett ki tudja milyen információkat. Biztosan ma is ott van valamilyen információ dús hely közelében, és ha meg akarnék tudni valami fontosat, kompetens személyt kérdeznék. És mindezt most ismertem föl teljes világossággal, amikor már egyáltalán nincs jelentősége, hogy ő nemcsak informátor, hanem súgó is volt!