Velem mindig történik valami…A mai napig bánom, hogy alkudni akartam! Még a rendszerváltás előtt, amikor a cégeket már vállalatból társaságokká kellett alakítani, de még nem volt rendszerváltás, az átalakítások magukkal hozták a szolgáltatások díjtételeinek szabadabb emelését. Már nem volt igaz, hogy a határon megállnak az árak, már nem volt kötött a szocialista államok közötti elszámolás az úgynevezett gördülő rubelárfolyamon. A kétoldalú árucsere forgalmat igyekeztek a blokkba tartozók betartani. A piros lámpánál megállva, mellettem hatalmas méretű gumiabroncsra lettem figyelmes, rajta a Taurus felirattal, a hozzá tartozó öklelő bikaábrázolással. A hírneves állami nagyvállalat, női vezérigazgatóval az élén, aki a KB tagja is volt, az év közeledtével igyekezett teljesíteni a tervet, és teherautó gumiabroncsokat szállított a Kínai Népköztársaságba. Erről szóltak a hírek, példaként állítva a nagyvállalatot a többi elé, lám így kell megfelelni az elvárásoknak. Aztán nem sokára újabb híradás szólt arról, hogy a Kínai Népköztársaságból teherautó gumiabroncsokat hoznak be az országba, mert az árucsere követelményét a kínaiak is teljesíteni akarták. Azt nem írták meg, hogy egy magyar gumiabroncs mennyi kínai gumiabroncsnak felelt meg. A mai árakat tekintve, elvileg mihozzánk több gumiabroncsot kellett szállítani a kínaiaknak, hiszen a kínai munkaerő a szocializmusban is olcsóbb volt, mint a magyar. Tovább nem érdemes gondolni a dolgot, az elszámolások valahogy megtörténtek, de nem oldódhattak meg véglegesen, hirtelen jött a rendszerváltás, a kétoldalú elszámolásokban mi egészen biztosan vesztesek voltunk, mint ahogyan velünk a dolgok általában történni szoktak. Területvesztés, vagyonvesztés, sokirányú és sokadik kártérítések, anyanyelvünk veszejtése és még mi minden. Egymás kárára, hasznára azonban nyerészkedni akarunk, és legtöbbször sikerrel. A bácsi a buszmegállóban állt, egyszál magában, a busz éppen előtte mehetett el, megálltam mellette, és fölajánlottam elviszem magammal, nem vagyok időhöz kötve. Mint megtudtam a vásárba igyekezett, és már a beszálláskor mondta, árulni akarja a megörökölt Doxa óráját. Soha nem használta, dobozban tartotta méltó módon, de most rákényszerül, hogy eladja. És szomorúan mesélte nem tudja a villanyszámlát kiegyenlíteni, és nem is akar többet kérni az óráért, mint amennyivel az áramszolgáltatónak tartozik, de az nem kis summa! Nem indultam, kértem mutassa, a szép órákat én is megvásárolom, különösen, ha régiek. Előkerült a Doxa, nagyméretű, nem zsebbe való, hanem éjjeliszekrényre, az óratartó állványra. A nagyapjától az édesapja tőle, pedig ő örökölte. Mindketten annyira vigyázták, hogy nem használták. Abszolút hibátlan, századvégi példány, a porszem elcsúszik rajta, dicsérte az óráját a kisöreg. Fölöslegesen, az óra magáért beszélt. Megveszem az órát, határoztam el magamban. A vásárban alkudni szokás, adja öttel olcsóbban. Nem tehetem, elmondtam miért, éppen annyi kell, amit kérek érte. Tudtam, megéri az árát, de késő, a kisöreg kiszállt!