Az országos főút a falun vezetett keresztül, forgalom alig volt rajta. Főútnak is csak azért hívtuk, mert a burkolata eltért a többiétől. Nem göröngyös makadám burkolata volt, hanem sima felületű. A makadám burkolatot örökösen javítgatni kellett, az útkaparó rendszeresen visszalapátolta a széttolt kavicsokat az útfelületre, és időnként végighaladt rajta az útjavító kocsi, amiből folyékony bitumen csorgott, ami egy időre összeragasztotta a kisebb-nagyobb köveket. A makadámút is nagy dolog volt! A faluban alig akadt belőle. Az utcákon a burkolatot csak a házakból odaszórt hulladék, télen elégetett, rossz minőségű szénmaradék, vagy építkezések bontási maradék képezte. A főúton többnyire csak az arra lakók közlekedtek, de ha módjuk volt, ők is kikerülték a lassú, tehenekkel, lovakkal vont szekereikkel. Gépjármű forgalom gyakorlatilag nem létezett. Nagy ritkán haladt el egy-egy teherjármű.

Tóth Jóska iskolatársam volt, az ő családjuknak érdekes módon nem volt ragadványnevük, vélhetően azért, mert nemrég költöztek a faluba. Ők egyszerűen a „Tóthék” voltak. A főút mellett vásároltak házat, a tornyos iskolától nem messzire. Jóskának mi, gyerekek adtunk ragadványnevet. Fütyis Jóskának neveztük el, mert örökké a fütyijével volt elfoglalva, azt húzogatta. Nem haragudott a név miatt, elfogadta. Ami igaz, azt előbb-utóbb tudomásul kell venni! Ő is kijárt velünk a mezőre, velünk jött a patakra horgászni, fürdeni.

Az egyik nap folytonos, hosszantartó motorzaj verte föl a falu csendjét. Hamar elterjedt a híre, hogy tankok vonulnak a főúton, végtelen hosszú sorban. Amilyen gyorsan híre ment az eseménynek, olyan gyorsan rohantunk mi, gyerekek megnézni az ismeretlen járműveket. Az idősebb fiúk már mondtak egyet s mást a tankokról, ők a háború alatt már láttak tankokat, de csak messziről nézve. A fiatalabbaknak, pedig újdonság volt látványuk. Ott álltunk a vonuló tankok közelében a járdán, leültünk az árokpartra, és szagoltuk a belőlük kiáramló sötét, sűrű füstöt. A közelben lévő hirtelen kanyarban fölszántották az útburkolatot, mély gödröt ástak a lánctalpak.

Egyszer csak hirtelen megállt a sor. Kiderült, hogy az egyik tank fölmondta a szolgálatot. Nem tudták újraindítani. Szerelőt kerestek, aki nem lehetett más, mint Gyuricza bácsi a géplakatos, aki mindenhez értett, és meg is tudta magát a konvoj parancsnokával értetni. Az első világháborúban, meg a másodikban is katonáskodott, megtanult oroszul. Oroszok voltak hát, akkor derült ki számunkra is kilétük. Gyuricza bácsinak az volt a kívánsága, hogy vigyék a műhelyébe a lerobbant tankot, csak ott tud valamit kezdeni vele. Így is történt. Odavontatták a járművet, mi meg mentünk figyelni, mit kezd a tankkal Gyuricza bácsi. Máskor is voltunk nála, nemhogy eltűrt bennünket, hanem szívesen el is magyarázta azt, amit éppen végzett.

Csörlővel nyitották ki a tank vastag, páncélozott motorházfedelét. Gyuricza bácsi, mint máskor is, sorba vette a lehetséges hibaforrásokat, és hamarosan megállapította, nem a tankmotor, hanem az indítómotor romlott el, ami tulajdonképpen egy autómotor volt. Ennek a rendbetétele nem okozott gondot. A javítás ideje alatt fölnyílott egy-egy tankfedél, és előbújtak a benn rejtőzők. Mindegyikük fiatal, szőke, meg feketehajú, kopaszra nyírt fejű kiskatona volt, Már két éve én is tanultam oroszul, annyit értettem, hogy azt kérdezték tőlünk, messze van még a tengerig? Csodálkozva válaszoltam, hogy Magyarországon vannak, és errefelé nincs semmiféle tenger, hacsak nem a magyar tenger a Balaton, de az is egy kicsit arrébb van.

Ennyit beszéltünk, mert Gyuricza bácsi hamar elkészült a munkával, a megjavított tank újból beállt a sorba, és a konvoj indulhatott Bubapest felé. Nem tudtuk miért, de Gyuricza bácsi a fogai között sziszegve mondogatta, ha nem kényszerítik rá, nem javítja meg a gépet az úristennek sem. A parancsnoki dzsip őrült sebességgel hajtott a konvojjal ellentétes irányban, akkor találkoztunk vele ismét, amikor már az összes tank elhaladt előttünk. A sort ez a dzsip zárta.

A tornyos iskola előtt egy kisebb csoportosulást vettünk észre, kíváncsiságból odamentünk. Nagyon szomorú dolog történt. Ott feküdt Tóth Jóska a földön, holtan. Az orvosi segítség későn érkezett, meghalt. Az a parancsnoki dzsip gázolta el, amelyiket nemrég láttunk hátrafelé száguldani.

Jóska a házuk előtt, az akkor még álló tankok között akart az országút túloldalára, a szomszédhoz átmenni. Édesanyja küldte, hogy az ebédhez kérjen kölcsönbe valami hozzávalót, mert az övék elfogyott. Ki gondolta volna, hogy a baj akkor érkezik, amikor nem is várják.

Tóth Jóska csak tíz éves, figyelmetlen gyerek volt.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Az országos főút a falun vezetett keresztül, forgalom alig volt rajta. Főútnak is csak azért hívtuk, mert a burkolata eltért a többiétől. Nem göröngyös makadám burkolata volt, hanem sima felületű. A makadám burkolatot örökösen javítgatni kellett, az útkaparó rendszeresen visszalapátolta a széttolt kavicsokat az útfelületre, és időnként végighaladt rajta az útjavító kocsi, amiből folyékony bitumen csorgott, ami egy időre összeragasztotta a kisebb-nagyobb köveket. A makadámút is nagy dolog volt! A faluban alig akadt belőle. Az utcákon a burkolatot csak a házakból odaszórt hulladék, télen elégetett, rossz minőségű szénmaradék, vagy építkezések bontási maradék képezte. A főúton többnyire csak az arra lakók közlekedtek, de ha módjuk volt, ők is kikerülték a lassú, tehenekkel, lovakkal vont szekereikkel. Gépjármű forgalom gyakorlatilag nem létezett. Nagy ritkán haladt el egy-egy teherjármű.

Tóth Jóska iskolatársam volt, az ő családjuknak érdekes módon nem volt ragadványnevük, vélhetően azért, mert nemrég költöztek a faluba. Ők egyszerűen a „Tóthék” voltak. A főút mellett vásároltak házat, a tornyos iskolától nem messzire. Jóskának mi, gyerekek adtunk ragadványnevet. Fütyis Jóskának neveztük el, mert örökké a fütyijével volt elfoglalva, azt húzogatta. Nem haragudott a név miatt, elfogadta. Ami igaz, azt előbb-utóbb tudomásul kell venni! Ő is kijárt velünk a mezőre, velünk jött a patakra horgászni, fürdeni.

Az egyik nap folytonos, hosszantartó motorzaj verte föl a falu csendjét. Hamar elterjedt a híre, hogy tankok vonulnak a főúton, végtelen hosszú sorban. Amilyen gyorsan híre ment az eseménynek, olyan gyorsan rohantunk mi, gyerekek megnézni az ismeretlen járműveket. Az idősebb fiúk már mondtak egyet s mást a tankokról, ők a háború alatt már láttak tankokat, de csak messziről nézve. A fiatalabbaknak, pedig újdonság volt látványuk. Ott álltunk a vonuló tankok közelében a járdán, leültünk az árokpartra, és szagoltuk a belőlük kiáramló sötét, sűrű füstöt. A közelben lévő hirtelen kanyarban fölszántották az útburkolatot, mély gödröt ástak a lánctalpak.

Egyszer csak hirtelen megállt a sor. Kiderült, hogy az egyik tank fölmondta a szolgálatot. Nem tudták újraindítani. Szerelőt kerestek, aki nem lehetett más, mint Gyuricza bácsi a géplakatos, aki mindenhez értett, és meg is tudta magát a konvoj parancsnokával értetni. Az első világháborúban, meg a másodikban is katonáskodott, megtanult oroszul. Oroszok voltak hát, akkor derült ki számunkra is kilétük. Gyuricza bácsinak az volt a kívánsága, hogy vigyék a műhelyébe a lerobbant tankot, csak ott tud valamit kezdeni vele. Így is történt. Odavontatták a járművet, mi meg mentünk figyelni, mit kezd a tankkal Gyuricza bácsi. Máskor is voltunk nála, nemhogy eltűrt bennünket, hanem szívesen el is magyarázta azt, amit éppen végzett.

Csörlővel nyitották ki a tank vastag, páncélozott motorházfedelét. Gyuricza bácsi, mint máskor is, sorba vette a lehetséges hibaforrásokat, és hamarosan megállapította, nem a tankmotor, hanem az indítómotor romlott el, ami tulajdonképpen egy autómotor volt. Ennek a rendbetétele nem okozott gondot. A javítás ideje alatt fölnyílott egy-egy tankfedél, és előbújtak a benn rejtőzők. Mindegyikük fiatal, szőke, meg feketehajú, kopaszra nyírt fejű kiskatona volt, Már két éve én is tanultam oroszul, annyit értettem, hogy azt kérdezték tőlünk, messze van még a tengerig? Csodálkozva válaszoltam, hogy Magyarországon vannak, és errefelé nincs semmiféle tenger, hacsak nem a magyar tenger a Balaton, de az is egy kicsit arrébb van.

Ennyit beszéltünk, mert Gyuricza bácsi hamar elkészült a munkával, a megjavított tank újból beállt a sorba, és a konvoj indulhatott Bubapest felé. Nem tudtuk miért, de Gyuricza bácsi a fogai között sziszegve mondogatta, ha nem kényszerítik rá, nem javítja meg a gépet az úristennek sem. A parancsnoki dzsip őrült sebességgel hajtott a konvojjal ellentétes irányban, akkor találkoztunk vele ismét, amikor már az összes tank elhaladt előttünk. A sort ez a dzsip zárta.

A tornyos iskola előtt egy kisebb csoportosulást vettünk észre, kíváncsiságból odamentünk. Nagyon szomorú dolog történt. Ott feküdt Tóth Jóska a földön, holtan. Az orvosi segítség későn érkezett, meghalt. Az a parancsnoki dzsip gázolta el, amelyiket nemrég láttunk hátrafelé száguldani.

Jóska a házuk előtt, az akkor még álló tankok között akart az országút túloldalára, a szomszédhoz átmenni. Édesanyja küldte, hogy az ebédhez kérjen kölcsönbe valami hozzávalót, mert az övék elfogyott. Ki gondolta volna, hogy a baj akkor érkezik, amikor nem is várják.

Tóth Jóska csak tíz éves, figyelmetlen gyerek volt.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A bátonyi nagyszülőknél mindig volt valami munka, amivel megbíztak bennünket. Különösen nagymama volt a fő munkaadó. Nem is lehetett másként, mert nagyapa és legkisebb gyermekük, Gabi nagybátyánk, aki velük lakott, napközben nem voltak odahaza, együtt dolgoztak a vasútnál. Nagyapa már nyugdíjas volt, de a munkáját nagyon megbecsülték, megbízható, alapos, felügyeletet nem kívánó, pontos munkaerőként tisztelték. Még aktív korában, ő volt a vasútállomáson a forgalmista tiszt. Piros sapkában fogadta, majd indította útnak a beérkező vonatokat.

Egyszer, a falusi iskolából az egyik úttörőőrs tagjai keresték meg, egy oklevelet hoztak neki, azért mert a Vörös Kommün alatt segítette Szyamuelly páncélvonatát gyorsan, megállás nélkül, áthaladni a vasútállomáson. Ehhez az éppen benn várakozó személyvonatot kellett a kitérőre átirányítania. Nagyapa hiába mentegetőzött, hogy neki szabályzat írja elő a munka menetét. A vonatokat a szerint kell irányítania, ahogyan a tőle két megállóval előbbre lévő állomásról az utasítást megkapja. Így cselekszik ő is, amikor az utasítást továbbítja a rákövetkező megállókhoz. Nem tett ő semmi különöset, ki sem ment a piros sapkájában a páncélvonat fogadására. Már tudott arról, hogy a Szamuelly legények össze-vissza lövöldöznek, nem számít, ki pusztul el, úgysem kérik számon rajtuk az öldöklést. Bátonyi nagyapa különben az első világháborúban vitéz Horthy tengernagy alatt szolgált, mint tengerész, résztvevője volt az otrantói csatának, amelyet a hadművészet egyik sokat emlegetett, sikeres csatájaként tartanak számon, és a tengerésztiszti iskolákban, mindenütt a világon, ismerete tananyag. Hallott a vörösök lázadásáról is, ami tengerész-tizedeléssel ért véget.

Nagyapa meg Gabi bácsi reggel elmentek, ebédelni hazajöttek, aztán újból elmentek, esteledéskor tértek haza. Én meg a bátyám, amikor otthon voltunk, nagymamának segítettünk, lementünk a pincébe valamiért, ott volt a „hűtőszekrény”, elmentünk vásárolni a kantinba, a vasút mellett lévő telepről, bányaácsolat rönkökről lehántott kérget gyűjtöttünk a disznóólba tüzelőnek. Disznót nem tudtak már tartani, nem érte meg, és egyébként is államilag betiltották a magánházaknál a disznónevelést. Az elvégzett munkáért fizetséget kaptunk, egy napi munkáért egy forintot.

Azt szerettük leginkább, mikor nagymama megkért bennünket, húzzunk vizet a kútból, ami az udvarukban állott, közvetlenül a fáskamra és a pincebejárat mellett. A kút úgynevezett kerekes kút volt. Nagyon nehéz favödör lógott a láncon. Amikor a hajtókart kiakasztottuk a vödör egyre gyorsuló mozgással haladt lefelé. A hajtókar iszonyatos sebességgel forgott, mígnem nagy csobbanással a vödör elérte a vizet, ami nagyon mélyen csillogott, ha belenéztünk a kútba. A megmerült vödröt, a hajtókart tekerve, lehetett kiemelni a mélységből. Nekem ez nagyon nehezen ment, mert még nem voltam elég magas, alig értem el a felső holtpontot, ami után már a karba kapaszkodva a saját testsúlyommal segítve lefelé húzhattam a kart. A fölső holtpontig tolni kellett fölfelé. Nagymama mindig a bátyámat kérte meg erre a feladatra akkor, ha mindketten a közelben voltunk, pedig én is nagyon szerettem a vödröt kiemelni, igazi erőpróba volt a számomra.

Ezen kivételezés miatt, haragudtam a testvéremre, amit egyszer meg is bosszultam. Már éppen föltekerte a láncot a tele vödörrel, amikor hirtelen lerántottam klott gatyáját. Ott állt pucéran, én nagyot nevettem, ő meg hirtelen lehajolva a gatyája után kapott. A hajtókar elképesztő sebességgel kezdett visszafelé pörögni, a nagyon súlyos teli vödör miatt. Hajszál híja volt, hogy nem halt meg a helyszínen, mert a hajtókar ott suhant el minden fordulatnál fölötte, a feje búbját szinte súrolva.

A vér fagyott meg az ereimben, mikor fölismertem cselekedetem súlyát, mi történhetett volna, ha a gatyáját nem húzom le jó mélyen, a bokájáig. Csak évek múlva mertem vízhordásra vállalkozni!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A bátonyi nagyszülőknél mindig volt valami munka, amivel megbíztak bennünket. Különösen nagymama volt a fő munkaadó. Nem is lehetett másként, mert nagyapa és legkisebb gyermekük, Gabi nagybátyánk, aki velük lakott, napközben nem voltak odahaza, együtt dolgoztak a vasútnál. Nagyapa már nyugdíjas volt, de a munkáját nagyon megbecsülték, megbízható, alapos, felügyeletet nem kívánó, pontos munkaerőként tisztelték. Még aktív korában, ő volt a vasútállomáson a forgalmista tiszt. Piros sapkában fogadta, majd indította útnak a beérkező vonatokat.

Egyszer, a falusi iskolából az egyik úttörőőrs tagjai keresték meg, egy oklevelet hoztak neki, azért mert a Vörös Kommün alatt segítette Szyamuelly páncélvonatát gyorsan, megállás nélkül, áthaladni a vasútállomáson. Ehhez az éppen benn várakozó személyvonatot kellett a kitérőre átirányítania. Nagyapa hiába mentegetőzött, hogy neki szabályzat írja elő a munka menetét. A vonatokat a szerint kell irányítania, ahogyan a tőle két megállóval előbbre lévő állomásról az utasítást megkapja. Így cselekszik ő is, amikor az utasítást továbbítja a rákövetkező megállókhoz. Nem tett ő semmi különöset, ki sem ment a piros sapkájában a páncélvonat fogadására. Már tudott arról, hogy a Szamuelly legények össze-vissza lövöldöznek, nem számít, ki pusztul el, úgysem kérik számon rajtuk az öldöklést. Bátonyi nagyapa különben az első világháborúban vitéz Horthy tengernagy alatt szolgált, mint tengerész, résztvevője volt az otrantói csatának, amelyet a hadművészet egyik sokat emlegetett, sikeres csatájaként tartanak számon, és a tengerésztiszti iskolákban, mindenütt a világon, ismerete tananyag. Hallott a vörösök lázadásáról is, ami tengerész-tizedeléssel ért véget.

Nagyapa meg Gabi bácsi reggel elmentek, ebédelni hazajöttek, aztán újból elmentek, esteledéskor tértek haza. Én meg a bátyám, amikor otthon voltunk, nagymamának segítettünk, lementünk a pincébe valamiért, ott volt a „hűtőszekrény”, elmentünk vásárolni a kantinba, a vasút mellett lévő telepről, bányaácsolat rönkökről lehántott kérget gyűjtöttünk a disznóólba tüzelőnek. Disznót nem tudtak már tartani, nem érte meg, és egyébként is államilag betiltották a magánházaknál a disznónevelést. Az elvégzett munkáért fizetséget kaptunk, egy napi munkáért egy forintot.

Azt szerettük leginkább, mikor nagymama megkért bennünket, húzzunk vizet a kútból, ami az udvarukban állott, közvetlenül a fáskamra és a pincebejárat mellett. A kút úgynevezett kerekes kút volt. Nagyon nehéz favödör lógott a láncon. Amikor a hajtókart kiakasztottuk a vödör egyre gyorsuló mozgással haladt lefelé. A hajtókar iszonyatos sebességgel forgott, mígnem nagy csobbanással a vödör elérte a vizet, ami nagyon mélyen csillogott, ha belenéztünk a kútba. A megmerült vödröt, a hajtókart tekerve, lehetett kiemelni a mélységből. Nekem ez nagyon nehezen ment, mert még nem voltam elég magas, alig értem el a felső holtpontot, ami után már a karba kapaszkodva a saját testsúlyommal segítve lefelé húzhattam a kart. A fölső holtpontig tolni kellett fölfelé. Nagymama mindig a bátyámat kérte meg erre a feladatra akkor, ha mindketten a közelben voltunk, pedig én is nagyon szerettem a vödröt kiemelni, igazi erőpróba volt a számomra.

Ezen kivételezés miatt, haragudtam a testvéremre, amit egyszer meg is bosszultam. Már éppen föltekerte a láncot a tele vödörrel, amikor hirtelen lerántottam klott gatyáját. Ott állt pucéran, én nagyot nevettem, ő meg hirtelen lehajolva a gatyája után kapott. A hajtókar elképesztő sebességgel kezdett visszafelé pörögni, a nagyon súlyos teli vödör miatt. Hajszál híja volt, hogy nem halt meg a helyszínen, mert a hajtókar ott suhant el minden fordulatnál fölötte, a feje búbját szinte súrolva.

A vér fagyott meg az ereimben, mikor fölismertem cselekedetem súlyát, mi történhetett volna, ha a gatyáját nem húzom le jó mélyen, a bokájáig. Csak évek múlva mertem vízhordásra vállalkozni!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Beköltöztünk új házunkba, bár csak félig volt kész. Szüleinknek végre nem kellett hallgatni Ilona néni örökös zsémbelését, ami főleg mi miattunk zúdult Édesanyára. Mire Petre úr, azaz Édesapa hazaérkezett, Ilona néni alábbhagyott, sőt elhallgatott, mert nagyon sokat köszönhetett Petre úrnak. Édesapa mindenben segítette, még felnőtt fia nevelésében is. Bímer mindig azonnal elvégezte azt a munkát, amivel Ilona néni Édesapa jelenlétében bízta meg. Elkelt volna a férfiember Ilona néniék háza táján is.

A házunk a falu szélén, a vasút közelében épült meg arrafelé, ahol Édesapa államosított fatelepe működött. Nekünk ideális volt ez a hely, alig kellett száz métert mennünk, és már kinn is voltuk a határban, és közel volt a patak is, ahol gombostűből hajlított, vastagabb cérnával nem túl hosszú bothoz kötött horoggal, kukoricaszárból készített úszóval sokat horgásztunk. Az ügyesebbek képesek voltak egy hirtelen rántással nagyobb halakat is kifogni. A horogra gilisztát fűztünk föl, de nagyon hamar letekeredtek a gombostűről, amit nem lehetett észrevenni, és aztán csak a horgot áztattuk. Amikor megjött a nyár a patak kiöblösödő részén fürödtünk pucéran. A klott gatyában nem lehetett fürödni, mert abban jártunk iskolába is. Sáros gatyában hogy néztünk volna ki? Károly bácsit, egy öregembert, mindig kinn találtuk a gáton ücsörögve, bármikor is mentünk. Rajta sem volt más, csak egy vászoning. Időnként a gátról lement a mögöttünk lévő kukoricásba, visszajövetelekor mindig megfürdött. Kifigyeltük, mikor megy el, és fölfedeztük, hogy félszemmel mindig a kukoricást figyelte, és ha egy kapafejet meglátott mozogni a kukoricatáblán, akkor szedelőzködött, és ment. Azt beszélték róla a faluban, hogy ő a falu bikája. Hogy miért, az csak később vált érthetővé számunkra.

Oszlánci Sanyi is gyakran velünk jött, de az ő igazi szórakozása az volt, hogy a mezőn a háborúban elhagyott lövedékeket kereste, és ha talált, akkor szétszerelte azokat, a puskaport összegyűjtötte, aztán megmutatta nekünk, hogy nem is robban a puskapor, hanem szépen sisteregve elég. A mezőn különböző ábrákat szórt ki, amikor elkészült vele, estére meghívott bennünket a tűzijátékra. Nagyon tetszett a mutatvány a mindenkinek. Őszinte csodálatot vívott ki magának. Büszke is volt rá, hogy milyen jó tűzszerész, hogy vetekszik a hívatásosokkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy a határt lépésről-lépésre átfésüljék, művelésre alkalmassá tegyék a szántókat. Sanyi az üres hüvelyekben található gyutacsokat eldurrantotta, mint ahogyan azt mi Bímerrel a rakétakilövésnél tettük.

Egyik nap, már beesteledett, vacsoraidő volt, Sanyi Édesapja járta körbe a falut, kérdezgetve mindenkit, nem látták-e a sanyit, mert még nincs otthon. Aznap nem láttuk mi sem, hát nemet mondtunk.

Másnap megtudtuk a szörnyű valóságot, Oszlánci Sanyi meghalt, fölrobbantotta magát. Szinte az egész falu kiment a helyszínre, hamarosan megérkeztek a hivatalos személyek is a tűzszerészekkel együtt. Oszlánci Sanyit nem láttuk sehol kiterítve, de a robbanás helyén hatalmas mélyedés tátongott. Sanyi földi maradványai szanaszét szóródtak a határban, úgy szedték össze szegényt darabonként, azt, amit találtak.

A szomorú eset után már csak a biztonságos földúton mertünk a patakhoz járni. Szegény Sanyi nem lett hosszú életű, tizenhárom éves volt mindössze, amikor a baleset történt.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Beköltöztünk új házunkba, bár csak félig volt kész. Szüleinknek végre nem kellett hallgatni Ilona néni örökös zsémbelését, ami főleg mi miattunk zúdult Édesanyára. Mire Petre úr, azaz Édesapa hazaérkezett, Ilona néni alábbhagyott, sőt elhallgatott, mert nagyon sokat köszönhetett Petre úrnak. Édesapa mindenben segítette, még felnőtt fia nevelésében is. Bímer mindig azonnal elvégezte azt a munkát, amivel Ilona néni Édesapa jelenlétében bízta meg. Elkelt volna a férfiember Ilona néniék háza táján is.

A házunk a falu szélén, a vasút közelében épült meg arrafelé, ahol Édesapa államosított fatelepe működött. Nekünk ideális volt ez a hely, alig kellett száz métert mennünk, és már kinn is voltuk a határban, és közel volt a patak is, ahol gombostűből hajlított, vastagabb cérnával nem túl hosszú bothoz kötött horoggal, kukoricaszárból készített úszóval sokat horgásztunk. Az ügyesebbek képesek voltak egy hirtelen rántással nagyobb halakat is kifogni. A horogra gilisztát fűztünk föl, de nagyon hamar letekeredtek a gombostűről, amit nem lehetett észrevenni, és aztán csak a horgot áztattuk. Amikor megjött a nyár a patak kiöblösödő részén fürödtünk pucéran. A klott gatyában nem lehetett fürödni, mert abban jártunk iskolába is. Sáros gatyában hogy néztünk volna ki? Károly bácsit, egy öregembert, mindig kinn találtuk a gáton ücsörögve, bármikor is mentünk. Rajta sem volt más, csak egy vászoning. Időnként a gátról lement a mögöttünk lévő kukoricásba, visszajövetelekor mindig megfürdött. Kifigyeltük, mikor megy el, és fölfedeztük, hogy félszemmel mindig a kukoricást figyelte, és ha egy kapafejet meglátott mozogni a kukoricatáblán, akkor szedelőzködött, és ment. Azt beszélték róla a faluban, hogy ő a falu bikája. Hogy miért, az csak később vált érthetővé számunkra.

Oszlánci Sanyi is gyakran velünk jött, de az ő igazi szórakozása az volt, hogy a mezőn a háborúban elhagyott lövedékeket kereste, és ha talált, akkor szétszerelte azokat, a puskaport összegyűjtötte, aztán megmutatta nekünk, hogy nem is robban a puskapor, hanem szépen sisteregve elég. A mezőn különböző ábrákat szórt ki, amikor elkészült vele, estére meghívott bennünket a tűzijátékra. Nagyon tetszett a mutatvány a mindenkinek. Őszinte csodálatot vívott ki magának. Büszke is volt rá, hogy milyen jó tűzszerész, hogy vetekszik a hívatásosokkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy a határt lépésről-lépésre átfésüljék, művelésre alkalmassá tegyék a szántókat. Sanyi az üres hüvelyekben található gyutacsokat eldurrantotta, mint ahogyan azt mi Bímerrel a rakétakilövésnél tettük.

Egyik nap, már beesteledett, vacsoraidő volt, Sanyi Édesapja járta körbe a falut, kérdezgetve mindenkit, nem látták-e a sanyit, mert még nincs otthon. Aznap nem láttuk mi sem, hát nemet mondtunk.

Másnap megtudtuk a szörnyű valóságot, Oszlánci Sanyi meghalt, fölrobbantotta magát. Szinte az egész falu kiment a helyszínre, hamarosan megérkeztek a hivatalos személyek is a tűzszerészekkel együtt. Oszlánci Sanyit nem láttuk sehol kiterítve, de a robbanás helyén hatalmas mélyedés tátongott. Sanyi földi maradványai szanaszét szóródtak a határban, úgy szedték össze szegényt darabonként, azt, amit találtak.

A szomorú eset után már csak a biztonságos földúton mertünk a patakhoz járni. Szegény Sanyi nem lett hosszú életű, tizenhárom éves volt mindössze, amikor a baleset történt.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A vasút védelme különös jelentőséggel bírt a háború évei alatt. A hadsereg utánpótlása, a fegyverek, az ellátmány harctérre szállítása állandó közlekedési útvonalat kívánt. Az vasútállomások védelmére mindkét irányban bunkereket, acélból, vastag betonfalakból készült erődítményeket építettek, a betonfalban kis nyílásokkal, azon át lehetett, ha szükség volt rá, kilőni az ellenségre.

A bunkereket, vagy már a háború alatt repülőgépről lebombázták, vagy pedig, a háború után fölöslegessé vált létesítményeket, megsemmisítették, fölrobbantották. Ezeknek a bunkereknek a maradványai kitűnő játszóhelyek voltak. Bújócskázni lehetett a hatalmas betontömbök között, vagy pedig harcosat játszani. Volt két csapat, egymás ellenségei. A magunk által, fából készített puskákkal, pisztolyokkal hadakoztunk. Ha valamelyik csapatbéli meglátta a másik csapat tagját, csak annyit kiáltott, hogy puff lelőttelek. Akit lelőttek, annak ki kellett állni a csapatból, és addig várt a bunker mellett, amíg a harc véget nem ért.

A várakozás sem telt tétlenül, mert voltak olyan részek, ahol az esővíz összegyűlt, méghozzá nem is kevés, és mindaddig, amíg a békák nagyon el nem szaporodtak, fürödni lehetett benne. Úszásra nem volt alkalmas, ahhoz nem volt elég tágas a „medence”, de ugrálásnak tökéletesen megfelelt. A víz hamar fölmelegedett, a betontömeg szívta magába a napsugarat. Csak talpasokat ugráltuk, a fejest nem mertük kipróbálni, ki tudja mi volt a víz alatt, merthogy a víz sosem volt átlátszó, zöldes színű lett a megtelepedett algáktól.

Az egyik kisebb medencét még senki sem próbálta ki, nem tudtam miért. Hát majd énnekem lesz bátorságom hozzá, és majd elmesélem a többieknek, dicsekedtem már előre magamban. A klottgatyát lehúztam, annak rendje-módja szerint, és zsupsz, ugrottam egy talpast bele az ismeretlenbe. Az ugrás következménye ma is látszik a jobb térdemen. A víz alatt fölfelé meredő betonvasak ágaskodtak, azok egyike hasította föl a térdemet.

Ez lehetett az oka, és nem a bátorság hiánya, hogy a többiek, éppen ebbe a medencébe miért nem ugráltak. A dicsekvésből nem lett semmi, gyorsan hazamentem, szüleim elküldtek az orvoshoz. Ekkor kaptam az első tetanuszoltást, ami bizony eléggé fájdalmas. El is ment a kedvem bunkerbe járni. Legközelebb, ha a társaim hívtak a bunkerhez harcost játszani, inkább otthon maradtam barkácsolni.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A vasút védelme különös jelentőséggel bírt a háború évei alatt. A hadsereg utánpótlása, a fegyverek, az ellátmány harctérre szállítása állandó közlekedési útvonalat kívánt. Az vasútállomások védelmére mindkét irányban bunkereket, acélból, vastag betonfalakból készült erődítményeket építettek, a betonfalban kis nyílásokkal, azon át lehetett, ha szükség volt rá, kilőni az ellenségre.

A bunkereket, vagy már a háború alatt repülőgépről lebombázták, vagy pedig, a háború után fölöslegessé vált létesítményeket, megsemmisítették, fölrobbantották. Ezeknek a bunkereknek a maradványai kitűnő játszóhelyek voltak. Bújócskázni lehetett a hatalmas betontömbök között, vagy pedig harcosat játszani. Volt két csapat, egymás ellenségei. A magunk által, fából készített puskákkal, pisztolyokkal hadakoztunk. Ha valamelyik csapatbéli meglátta a másik csapat tagját, csak annyit kiáltott, hogy puff lelőttelek. Akit lelőttek, annak ki kellett állni a csapatból, és addig várt a bunker mellett, amíg a harc véget nem ért.

A várakozás sem telt tétlenül, mert voltak olyan részek, ahol az esővíz összegyűlt, méghozzá nem is kevés, és mindaddig, amíg a békák nagyon el nem szaporodtak, fürödni lehetett benne. Úszásra nem volt alkalmas, ahhoz nem volt elég tágas a „medence”, de ugrálásnak tökéletesen megfelelt. A víz hamar fölmelegedett, a betontömeg szívta magába a napsugarat. Csak talpasokat ugráltuk, a fejest nem mertük kipróbálni, ki tudja mi volt a víz alatt, merthogy a víz sosem volt átlátszó, zöldes színű lett a megtelepedett algáktól.

Az egyik kisebb medencét még senki sem próbálta ki, nem tudtam miért. Hát majd énnekem lesz bátorságom hozzá, és majd elmesélem a többieknek, dicsekedtem már előre magamban. A klottgatyát lehúztam, annak rendje-módja szerint, és zsupsz, ugrottam egy talpast bele az ismeretlenbe. Az ugrás következménye ma is látszik a jobb térdemen. A víz alatt fölfelé meredő betonvasak ágaskodtak, azok egyike hasította föl a térdemet.

Ez lehetett az oka, és nem a bátorság hiánya, hogy a többiek, éppen ebbe a medencébe miért nem ugráltak. A dicsekvésből nem lett semmi, gyorsan hazamentem, szüleim elküldtek az orvoshoz. Ekkor kaptam az első tetanuszoltást, ami bizony eléggé fájdalmas. El is ment a kedvem bunkerbe járni. Legközelebb, ha a társaim hívtak a bunkerhez harcost játszani, inkább otthon maradtam barkácsolni.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Régen az iskolákat faluhelyen, vagy akár a városokban, úgy alakították ki, hogy az épület egyben a tanítóknak lakásként is szolgáljon. Úgy is nevezték ezeket a lakásokat, hogy „szolgálati lakások”.

Az igazi tanító nénik, tanító bácsik munkája nem csak az órai munkából állt, hanem sok mást is végeztek a gyerekek, a faluközösség érdekében. Az én egyik nagypapám és a szüleim tanítók voltak. Módomban állt látni mi minden elfoglaltságuk volt. Nagypapa az egyházközség kántoraként orgonált a templomban. Nagy öröm volt az unokák számára az orgonálás, ott ültünk mellette az orgonapadon, csodáltuk játékát, amit kézzel-lábbal végzett. A pad alatt is hatalmas billentyűket helyeztek el, azokat lábbal működtette. Hátul, az orgona mögött mi fújtathattunk, vagyis mi működtettük a hatalmas hangszert. Fárasztó volt a fújtatás, ám nagy igyekezettel tettük. Nagypapa vezette a Fociére Biztosító Társaság helyi kirendeltségét. Nap, mint nap jöttek hozzá az alkuszok, a nagybajuszú, szépen kiöltözött parasztbácsik, hozták az elszámolásokat, vagy tanácsot kértek egy-egy hivatalos ügy elintézéséhez. Ilyenkor beadványokat, kérelmeket fogalmaztak. Az iskolai dolgozatok javítása ugyancsak az otthoni elfoglaltság részét képezte.

A mi osztályunk tanítólakásában lakott Bögös tanító bácsi, tőle kaptam elsősként a körmösöket, ha rászolgáltam. Az óraközi szünetekben felügyelt bennünket, a nagy haszontalanságokat azonnal észrevette, a kicsiktől eltekintett.

Egy nap új tanító bácsi érkezett az osztályba. Bemutatkozott, elmondta, hogy most végezte el a tanítóképzőt, és bennünket tanít első alkalommal. Éneket oktatott, olyan módon, amit még eddig nem ismertünk. A taktusokat kézzel, tapsolva utánoztuk le. Szolmizálnunk kellett a megtanulandó dalokat. Mindenkit egymás után szólított föl, ismételjük meg, amit ő előzőleg bemutatott. Nagyon unalmas volt, meg nevetséges is, ahogyan egyikünk-másikunk előadta magát. Dó helyett mi-t, mi helyett fá-t, összekeverve próbáltuk utánozni az általa követelteket. Hamar türelmét vesztette, engem pedig, nem is igazán érdekelt az új módszer, az énekkönyvbe rajzolgattam azt, ami éppen az eszembe jutott. Rám került a sor. Azt sem tudtam, hol tartunk, de folytattam, ha már egyszer fölszólított. Nem tetszett neki az előadásom, hamar leültem. A második alkalommal odajött hozzám, gondoltam, hogy valami kellemetlen fog történni, de ami történt arra nem számítottam. Akkora nyaklevest adott, hogy az orromat a padba ütöttem, eleredt az orrom vére, rá az énekkönyvre.

Őt is meglephette a nyakleves következménye, de példát akart mutatni. Nem volt elég a nyakleves, még szöveg is jött hozzá. Mit képzelsz! Nem figyelsz, összefirkálod a könyvet, azt hiszed neked mindent szabad, mert tanító az anyád, majd én megmutatom neked, hogy ez engem nem érdekel, folytatta. Aztán alábbhagyott, mert az orrvérzésem nem akart szűnni, talán ő is megijedhetett. Menj ki az osztályból, hangzott utoljára.

Fölálltam, kimentem, az udvaron Bögös tanító bácsi vett gondozásba, mert éppen otthon tartózkodott. Hideg, vizes törülközőt tett a tarkómra, a vérzés rövid idő múlva elállt. Magában mormogott, amiből csak annyit értettem: Nahát, ezek a fiatalok nem tudják hol a határa a fenyítésnek. Időközben kicsöngettek, és én mindent elfeledve szaladtam a társaimhoz fogócskázni.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Régen az iskolákat faluhelyen, vagy akár a városokban, úgy alakították ki, hogy az épület egyben a tanítóknak lakásként is szolgáljon. Úgy is nevezték ezeket a lakásokat, hogy „szolgálati lakások”.

Az igazi tanító nénik, tanító bácsik munkája nem csak az órai munkából állt, hanem sok mást is végeztek a gyerekek, a faluközösség érdekében. Az én egyik nagypapám és a szüleim tanítók voltak. Módomban állt látni mi minden elfoglaltságuk volt. Nagypapa az egyházközség kántoraként orgonált a templomban. Nagy öröm volt az unokák számára az orgonálás, ott ültünk mellette az orgonapadon, csodáltuk játékát, amit kézzel-lábbal végzett. A pad alatt is hatalmas billentyűket helyeztek el, azokat lábbal működtette. Hátul, az orgona mögött mi fújtathattunk, vagyis mi működtettük a hatalmas hangszert. Fárasztó volt a fújtatás, ám nagy igyekezettel tettük. Nagypapa vezette a Fociére Biztosító Társaság helyi kirendeltségét. Nap, mint nap jöttek hozzá az alkuszok, a nagybajuszú, szépen kiöltözött parasztbácsik, hozták az elszámolásokat, vagy tanácsot kértek egy-egy hivatalos ügy elintézéséhez. Ilyenkor beadványokat, kérelmeket fogalmaztak. Az iskolai dolgozatok javítása ugyancsak az otthoni elfoglaltság részét képezte.

A mi osztályunk tanítólakásában lakott Bögös tanító bácsi, tőle kaptam elsősként a körmösöket, ha rászolgáltam. Az óraközi szünetekben felügyelt bennünket, a nagy haszontalanságokat azonnal észrevette, a kicsiktől eltekintett.

Egy nap új tanító bácsi érkezett az osztályba. Bemutatkozott, elmondta, hogy most végezte el a tanítóképzőt, és bennünket tanít első alkalommal. Éneket oktatott, olyan módon, amit még eddig nem ismertünk. A taktusokat kézzel, tapsolva utánoztuk le. Szolmizálnunk kellett a megtanulandó dalokat. Mindenkit egymás után szólított föl, ismételjük meg, amit ő előzőleg bemutatott. Nagyon unalmas volt, meg nevetséges is, ahogyan egyikünk-másikunk előadta magát. Dó helyett mi-t, mi helyett fá-t, összekeverve próbáltuk utánozni az általa követelteket. Hamar türelmét vesztette, engem pedig, nem is igazán érdekelt az új módszer, az énekkönyvbe rajzolgattam azt, ami éppen az eszembe jutott. Rám került a sor. Azt sem tudtam, hol tartunk, de folytattam, ha már egyszer fölszólított. Nem tetszett neki az előadásom, hamar leültem. A második alkalommal odajött hozzám, gondoltam, hogy valami kellemetlen fog történni, de ami történt arra nem számítottam. Akkora nyaklevest adott, hogy az orromat a padba ütöttem, eleredt az orrom vére, rá az énekkönyvre.

Őt is meglephette a nyakleves következménye, de példát akart mutatni. Nem volt elég a nyakleves, még szöveg is jött hozzá. Mit képzelsz! Nem figyelsz, összefirkálod a könyvet, azt hiszed neked mindent szabad, mert tanító az anyád, majd én megmutatom neked, hogy ez engem nem érdekel, folytatta. Aztán alábbhagyott, mert az orrvérzésem nem akart szűnni, talán ő is megijedhetett. Menj ki az osztályból, hangzott utoljára.

Fölálltam, kimentem, az udvaron Bögös tanító bácsi vett gondozásba, mert éppen otthon tartózkodott. Hideg, vizes törülközőt tett a tarkómra, a vérzés rövid idő múlva elállt. Magában mormogott, amiből csak annyit értettem: Nahát, ezek a fiatalok nem tudják hol a határa a fenyítésnek. Időközben kicsöngettek, és én mindent elfeledve szaladtam a társaimhoz fogócskázni.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Az iskolánkban mindig volt különfoglalkozás, szakköröknek nevezték ezt a fajta elfoglaltságot, amelyeket, jóllehet iskolaidő kívül lehetett csak művelni, de sok mindenre megtanított bennünket. Hogy mire, az attól függött, hogy milyen szakkörbe iratkoztuk be. Én rádió szakkörös, színjátszó szakkörös, barkács szakkörös és úgynevezett „Micsurin szakkörös voltam. A rádiós szakkörben megtanultunk, forrasztani, megismertük a rádió adás-vétel elemeit, rádiót építettünk a legegyszerűbb detektorostól kezdve a többcsöves szuperheterodinig.

A barkács szakkörben a fa és fémmegmunkálást sajátítottuk el. Kalapácsot készítettünk magunknak, fémlemezből dobozokat hajlítottunk, megismertük a kovácsmesterség alapjait is. A „Micsurin” szakkör Magyarország majd minden falusi iskolájában megtalálható működött, mezőgazdasági ismereteket nyújtott. Egy orosz fajtanemesítőnek köszönhette a nevét. Itt az ásástól kezdve, a fák metszését, a palántázást, a vetést-aratást és sok más paraszti munkát sajátítottunk el. Nagyon jó gyakorlati foglalkozások voltak a szakkörökben, otthon is hasznát lehetett venni. A barkács szakkörben mindenki készített magának sítalpat, amivel télen a Mátrában próbálhattuk ki mesterségünk eredményét. Akinek nem jól sikerült a síléce, nehezebben tanult meg síelni, félrehúzott a léc.

A színjátszó szakkörben verseket tanultunk, meg színdarabokat, amelyeket az év során elő is adtunk. Egyszer a Welszi Bárdokat, Arany János költeményét szavaltam. Csak később értettem meg, miért nem arattam sikert a versmondással. Rossz helyre tettem a hangsúlyokat: nekem a „ne szülj rabot te szűzanya, ne szoptass csecsemőt”, így, ahogy leírtam hordozott értelmet. Pedig hát a hangsúlyt a szűz és az anya szóra kellett volna helyezni. Akkor még nem tudtam, hogy a szűz nem szülhet csecsemőt, számomra a bibliai szűzanya volt mértékadó, Jézus Krisztus Édesanyja.

Az egyik színmű számomra nagyon emlékezetes maradt. Udvari bolondot játszottam a darabban. Nagyon tetszett a szerep, mert egyébként a valóságban is szerettem bohóckodni, viccelődni. A darabban az udvari bohócnak nem volt előre megírt szövege, azt csináltam amit akartam, akár magamban is beszélhettem.

Ha volt udvari bohóc, akkor volt királynő is! Érdekes módon királyi szerep nem volt. A királynő uralkodott, és én az ő udvari bohóca voltam.

Már az első próbákon föltaláltam magam, meg is dicsértek érte, nagyon jól bohóckodtam. Olyan zenés darabot, operettet próbáltunk, amikor énekeltek is, meg természetesen párbeszédek hangzottak el. Én, amikor kedvem szottyant rá, közbeszóltam, közbeénekeltem, ami persze inkább kornyikálásnak hatott. Különböző figurákat eszeltem ki, hol ide, hol oda ültem, vagy feküdtem, meg-megrángattam az udvarhölgyek szoknyáit, sőt volt olyan eset, hogy elgáncsoltam az egyik főurat. Szóval igazi bolondságokat műveltem.

Eljött a főpróba ideje. A főpróbán részt vettek a hozzátartozók is, segítettek a jelmezek testre szabásában, elhozták a díszleteket otthonról, és fölállították a királynői trónust is. A trónus három egymás fölé helyezett, egyre kisebb méretű katedrai dobogóból állt. Hátul, a színpad közepén függőlegesen egy síkba estek az egymásra rakott dobogók, ennek következtében elől mindhárom oldalon lépcsős kialakítású lett. Nagyon szép, színes szőnyeggel borították le, és a legfölső dobogó közepén állt a trónus. Elkezdődött az előadás. Hamar föltaláltam magam az új környezetben is. A dobogók lépcsőfokain ücsörögtem, vagy éppen gurultam le, sokak tetszésére, mert tapsot is kaptam egy-egy mutatványom után. Szerep szerint, már a darab vége felé a királynőnek lassan, föl kellet vonulni a trónusig, hogy ott leülve mondja el a darab utolsómondatait. Aztán tánc és ének következett volna, ha én közbe nem lépek.

A királynő szépen fölvonult a trónusig, a közönség felé fordult, hogy elfoglalja a helyét, amikor én, az udvari bolond megvicceltem. Hátrahúztam a széket alóla, és bekövetkezett az, amit én sem akartam, pontosabban, amire nem számítottam: a királynő trónosával együtt hátrazuhant. Volt ijedelem, meg sírás is. Túl jól sikerült a tréfám!

Hamarosan helyreállt a rend, a királynő föltápászkodott, a trónust visszatették a helyére, ő leült, elmondta mondandóját, engem pedig, a tornatanárom, az egyik rendező, hátrahívott az öltözőbe. Irgalmatlan nagy pofont kaptam, még mielőtt megszólalhattam volna. Később sem volt kíváncsi szavaimra, hanem, még mindig remegve az ijedségtől, szidott össze, megmagyarázva, micsoda őrültséget követtem el, mármint hogy a királynő meg is halhatott volna. Ha véletlenül úgy esik hanyatt, a nyakcsigolyáját töri.

A szomorú eset után az előadásokon már nem is igen voltam jó udvari bolond, elment a kedvem az egész színjátszástól.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Az iskolánkban mindig volt különfoglalkozás, szakköröknek nevezték ezt a fajta elfoglaltságot, amelyeket, jóllehet iskolaidő kívül lehetett csak művelni, de sok mindenre megtanított bennünket. Hogy mire, az attól függött, hogy milyen szakkörbe iratkoztuk be. Én rádió szakkörös, színjátszó szakkörös, barkács szakkörös és úgynevezett „Micsurin szakkörös voltam. A rádiós szakkörben megtanultunk, forrasztani, megismertük a rádió adás-vétel elemeit, rádiót építettünk a legegyszerűbb detektorostól kezdve a többcsöves szuperheterodinig.

A barkács szakkörben a fa és fémmegmunkálást sajátítottuk el. Kalapácsot készítettünk magunknak, fémlemezből dobozokat hajlítottunk, megismertük a kovácsmesterség alapjait is. A „Micsurin” szakkör Magyarország majd minden falusi iskolájában megtalálható működött, mezőgazdasági ismereteket nyújtott. Egy orosz fajtanemesítőnek köszönhette a nevét. Itt az ásástól kezdve, a fák metszését, a palántázást, a vetést-aratást és sok más paraszti munkát sajátítottunk el. Nagyon jó gyakorlati foglalkozások voltak a szakkörökben, otthon is hasznát lehetett venni. A barkács szakkörben mindenki készített magának sítalpat, amivel télen a Mátrában próbálhattuk ki mesterségünk eredményét. Akinek nem jól sikerült a síléce, nehezebben tanult meg síelni, félrehúzott a léc.

A színjátszó szakkörben verseket tanultunk, meg színdarabokat, amelyeket az év során elő is adtunk. Egyszer a Welszi Bárdokat, Arany János költeményét szavaltam. Csak később értettem meg, miért nem arattam sikert a versmondással. Rossz helyre tettem a hangsúlyokat: nekem a „ne szülj rabot te szűzanya, ne szoptass csecsemőt”, így, ahogy leírtam hordozott értelmet. Pedig hát a hangsúlyt a szűz és az anya szóra kellett volna helyezni. Akkor még nem tudtam, hogy a szűz nem szülhet csecsemőt, számomra a bibliai szűzanya volt mértékadó, Jézus Krisztus Édesanyja.

Az egyik színmű számomra nagyon emlékezetes maradt. Udvari bolondot játszottam a darabban. Nagyon tetszett a szerep, mert egyébként a valóságban is szerettem bohóckodni, viccelődni. A darabban az udvari bohócnak nem volt előre megírt szövege, azt csináltam amit akartam, akár magamban is beszélhettem.

Ha volt udvari bohóc, akkor volt királynő is! Érdekes módon királyi szerep nem volt. A királynő uralkodott, és én az ő udvari bohóca voltam.

Már az első próbákon föltaláltam magam, meg is dicsértek érte, nagyon jól bohóckodtam. Olyan zenés darabot, operettet próbáltunk, amikor énekeltek is, meg természetesen párbeszédek hangzottak el. Én, amikor kedvem szottyant rá, közbeszóltam, közbeénekeltem, ami persze inkább kornyikálásnak hatott. Különböző figurákat eszeltem ki, hol ide, hol oda ültem, vagy feküdtem, meg-megrángattam az udvarhölgyek szoknyáit, sőt volt olyan eset, hogy elgáncsoltam az egyik főurat. Szóval igazi bolondságokat műveltem.

Eljött a főpróba ideje. A főpróbán részt vettek a hozzátartozók is, segítettek a jelmezek testre szabásában, elhozták a díszleteket otthonról, és fölállították a királynői trónust is. A trónus három egymás fölé helyezett, egyre kisebb méretű katedrai dobogóból állt. Hátul, a színpad közepén függőlegesen egy síkba estek az egymásra rakott dobogók, ennek következtében elől mindhárom oldalon lépcsős kialakítású lett. Nagyon szép, színes szőnyeggel borították le, és a legfölső dobogó közepén állt a trónus. Elkezdődött az előadás. Hamar föltaláltam magam az új környezetben is. A dobogók lépcsőfokain ücsörögtem, vagy éppen gurultam le, sokak tetszésére, mert tapsot is kaptam egy-egy mutatványom után. Szerep szerint, már a darab vége felé a királynőnek lassan, föl kellet vonulni a trónusig, hogy ott leülve mondja el a darab utolsómondatait. Aztán tánc és ének következett volna, ha én közbe nem lépek.

A királynő szépen fölvonult a trónusig, a közönség felé fordult, hogy elfoglalja a helyét, amikor én, az udvari bolond megvicceltem. Hátrahúztam a széket alóla, és bekövetkezett az, amit én sem akartam, pontosabban, amire nem számítottam: a királynő trónosával együtt hátrazuhant. Volt ijedelem, meg sírás is. Túl jól sikerült a tréfám!

Hamarosan helyreállt a rend, a királynő föltápászkodott, a trónust visszatették a helyére, ő leült, elmondta mondandóját, engem pedig, a tornatanárom, az egyik rendező, hátrahívott az öltözőbe. Irgalmatlan nagy pofont kaptam, még mielőtt megszólalhattam volna. Később sem volt kíváncsi szavaimra, hanem, még mindig remegve az ijedségtől, szidott össze, megmagyarázva, micsoda őrültséget követtem el, mármint hogy a királynő meg is halhatott volna. Ha véletlenül úgy esik hanyatt, a nyakcsigolyáját töri.

A szomorú eset után az előadásokon már nem is igen voltam jó udvari bolond, elment a kedvem az egész színjátszástól.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A földművesnek tavasztó őszig be van osztva az ideje. És még télire is marad elég tennivalója. A családi házhoz tartozó kiskertekben főleg az ősz és a tavasz ad munkát. Ősszel a rákövetkező tavaszi veteményezések számára kell előkészíteni a földet, trágyával megszórni, és azt beleásni a talajba. Ezt a munkát nálunk Cigány Józsi végezte, akit már régóta ismertünk. Megbízható volt, amit elvállalt, azt be is fejezte. A cigányoknál egyébként gyakran megesett, hogy ha úgy gondolták már elég pénzt kaptak, mert mint napszámosok, naponta megkapták az elvégzett munka ellenértékét, akkor otthagytak csapot-papot, és nem jöttek többé.

Cigány Józsi, bár cigány volt ő is, de mintha nem közéjük tartozott volna. Igaz, ő is a faluvégi putrikban lakott, de ő rendszeresen dolgozott hol ezt, hol azt, attól függően mire kérték meg. Értett a vályogvetéshez, a favágáshoz, a magas fák ügyes, balesetmentes kivágásához, a topolyafák törzséből tudott vályút, teknőt, vájdlingot készíteni, a kinti pottyantóból kimerte a benne lévő tartalmat, és elterítette az ágyások között, és ő járt mihozzánk kertet ásni. Reggelente megérkezett, nekifogott az ásásnak, időnként leült pihenni, napközben nem evett, nem ivott, aztán este hazaballagott. Az ásás minden évben három napját vette igénybe. Ő nem napszámot kért, hanem a „feladatot” vállalta el, előre megmondta az árát. Három nap ásásért száz forintot kért. Nem volt kevés a pénz a száz forint. Egy nagyparaszt zsák csöves kukorica huszonöt forintba került akkoriban, ötven fillérért öt darab stollverket kaptunk a boltosnál.

A bátyámmal együtt sokalltuk Józsi száz forintját. Az egyik ősszel odaálltunk Édesapa elé, és megmondtuk neki, hogy ennyiért mi is fölássuk a kertet. Rendben van, válaszolta, holnap nekifoghattok, megkapjátok ti is a száz forintot. Örömünkben már kora reggel nekifogtunk, hamar szétszórtuk a trágyát, aztán fele sort én, fele sort a bátyám vitte. Elképesztő volt, amilyen gyorsan haladtunk a munkával, úgy gondoltuk nem is kell nekünk három nap, mint Cigány Józsinak, és markunkban lesz az ötven-ötven forint. Bementünk ebédelni, egy kicsit megpihenni. Ebéd után jól esett volna aludni egyet, de nem lehetett. Délután egyre többet támaszkodtunk az ásó nyelének, meg le-leültünk a hantok mellé. Ásási sebességünk a harmadára, negyedére esett vissza, egyre nehezebb volt az ásót lenyomni, megemelni, megfordítani földestől. Este szomorúan láttuk, hogy a fölásandó terület mintegy negyedével végeztünk csupán. A vacsora nem esett igazán jól, hulla fáradtan estünk az ágyba. Másnap, később ébredtünk a szokásosnál. Izomláz gyötört bennünket, alig tudtuk mozgatni kezünket-lábunkat. Ólomsúlyúak voltak végtagjaink. A reggeli után még nagy igyekezettel fogtunk hozzá a munkának, egy jó órányi idő eltelte után, megpendítettem a testvéremnek, hogy nekem nem is kell annyira az ötven forint, mert úgysem tudnám most semmire elkölteni. Csak ássunk tovább, hangzott a válasz, noha az ő sora sem volt előbb az enyémnél. Folytattuk, aztán én egyre lassabban, egy idő után letéve az ásót, csak annyit mondtam, legyen az övé a teljes pénz, nem kérem a saját részemet sem, de nekem elegem volt az egészből.

Bementem a házba, és lefeküdtem, hamarosan a bátyám is követett, és megegyeztünk abban, hogyha Édesapa hazajön, megkérjük, mégis hívná el inkább Cigány Józsit a kertásáshoz. Édesapa megszemlélte a művünket, mi előterjesztettük kérésünket. Rendben van, fölástátok a terület harmadát, megkapjátok a magatok részét. Eltelt a nap, és reggel, megjelent Cigány Józsi. El nem tudtuk képzelni, hogyan szerzett tudomást róla, hogy most már rajta a sor. Meg is kérdeztük tőle ki szólt neki és mikor. A Naccsága, mert így szólította a szüleinket Józsi, tegnap délután, amikor megérkezett a munkából eljött mihozzánk, aztán azt mondta, reggel jöhetek ásni, ahogy korábban már említette. Elképedtünk a válaszon. Édesapa előrelátásán is. Ő előre tudta mire képesek nagymellényű fiai.

Cigány Józsi aztán a maga komótos módján befejezte a kertásást, és Édesapától száz forintot kapott. Köszönöm Józsi, hogy várt két napot, és nem ígérkezett el máshová. Kezet fogtak, Józsi a vállára vetette ásóját, mert mindig csak a saját szerszámaival dolgozott és hazaballagott.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A földművesnek tavasztó őszig be van osztva az ideje. És még télire is marad elég tennivalója. A családi házhoz tartozó kiskertekben főleg az ősz és a tavasz ad munkát. Ősszel a rákövetkező tavaszi veteményezések számára kell előkészíteni a földet, trágyával megszórni, és azt beleásni a talajba. Ezt a munkát nálunk Cigány Józsi végezte, akit már régóta ismertünk. Megbízható volt, amit elvállalt, azt be is fejezte. A cigányoknál egyébként gyakran megesett, hogy ha úgy gondolták már elég pénzt kaptak, mert mint napszámosok, naponta megkapták az elvégzett munka ellenértékét, akkor otthagytak csapot-papot, és nem jöttek többé.

Cigány Józsi, bár cigány volt ő is, de mintha nem közéjük tartozott volna. Igaz, ő is a faluvégi putrikban lakott, de ő rendszeresen dolgozott hol ezt, hol azt, attól függően mire kérték meg. Értett a vályogvetéshez, a favágáshoz, a magas fák ügyes, balesetmentes kivágásához, a topolyafák törzséből tudott vályút, teknőt, vájdlingot készíteni, a kinti pottyantóból kimerte a benne lévő tartalmat, és elterítette az ágyások között, és ő járt mihozzánk kertet ásni. Reggelente megérkezett, nekifogott az ásásnak, időnként leült pihenni, napközben nem evett, nem ivott, aztán este hazaballagott. Az ásás minden évben három napját vette igénybe. Ő nem napszámot kért, hanem a „feladatot” vállalta el, előre megmondta az árát. Három nap ásásért száz forintot kért. Nem volt kevés a pénz a száz forint. Egy nagyparaszt zsák csöves kukorica huszonöt forintba került akkoriban, ötven fillérért öt darab stollverket kaptunk a boltosnál.

A bátyámmal együtt sokalltuk Józsi száz forintját. Az egyik ősszel odaálltunk Édesapa elé, és megmondtuk neki, hogy ennyiért mi is fölássuk a kertet. Rendben van, válaszolta, holnap nekifoghattok, megkapjátok ti is a száz forintot. Örömünkben már kora reggel nekifogtunk, hamar szétszórtuk a trágyát, aztán fele sort én, fele sort a bátyám vitte. Elképesztő volt, amilyen gyorsan haladtunk a munkával, úgy gondoltuk nem is kell nekünk három nap, mint Cigány Józsinak, és markunkban lesz az ötven-ötven forint. Bementünk ebédelni, egy kicsit megpihenni. Ebéd után jól esett volna aludni egyet, de nem lehetett. Délután egyre többet támaszkodtunk az ásó nyelének, meg le-leültünk a hantok mellé. Ásási sebességünk a harmadára, negyedére esett vissza, egyre nehezebb volt az ásót lenyomni, megemelni, megfordítani földestől. Este szomorúan láttuk, hogy a fölásandó terület mintegy negyedével végeztünk csupán. A vacsora nem esett igazán jól, hulla fáradtan estünk az ágyba. Másnap, később ébredtünk a szokásosnál. Izomláz gyötört bennünket, alig tudtuk mozgatni kezünket-lábunkat. Ólomsúlyúak voltak végtagjaink. A reggeli után még nagy igyekezettel fogtunk hozzá a munkának, egy jó órányi idő eltelte után, megpendítettem a testvéremnek, hogy nekem nem is kell annyira az ötven forint, mert úgysem tudnám most semmire elkölteni. Csak ássunk tovább, hangzott a válasz, noha az ő sora sem volt előbb az enyémnél. Folytattuk, aztán én egyre lassabban, egy idő után letéve az ásót, csak annyit mondtam, legyen az övé a teljes pénz, nem kérem a saját részemet sem, de nekem elegem volt az egészből.

Bementem a házba, és lefeküdtem, hamarosan a bátyám is követett, és megegyeztünk abban, hogyha Édesapa hazajön, megkérjük, mégis hívná el inkább Cigány Józsit a kertásáshoz. Édesapa megszemlélte a művünket, mi előterjesztettük kérésünket. Rendben van, fölástátok a terület harmadát, megkapjátok a magatok részét. Eltelt a nap, és reggel, megjelent Cigány Józsi. El nem tudtuk képzelni, hogyan szerzett tudomást róla, hogy most már rajta a sor. Meg is kérdeztük tőle ki szólt neki és mikor. A Naccsága, mert így szólította a szüleinket Józsi, tegnap délután, amikor megérkezett a munkából eljött mihozzánk, aztán azt mondta, reggel jöhetek ásni, ahogy korábban már említette. Elképedtünk a válaszon. Édesapa előrelátásán is. Ő előre tudta mire képesek nagymellényű fiai.

Cigány Józsi aztán a maga komótos módján befejezte a kertásást, és Édesapától száz forintot kapott. Köszönöm Józsi, hogy várt két napot, és nem ígérkezett el máshová. Kezet fogtak, Józsi a vállára vetette ásóját, mert mindig csak a saját szerszámaival dolgozott és hazaballagott.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Miután fölengedett a fagy, és esőre váltott az idő, az úttest merő sártengerré változott, nem volt semmi burkolata. Mi nagyon szerettük ezt az időszakot. Az iskolából jövet a sárban cuppogtunk. Egyik gyerek a másik után caflatott a csizmaszárig érő latyakban. Gyakran előfordult, hogy egyensúlyunkat vesztve a lábunk kicsúszott a csizmánkból, és inkább beleléptünk a sárba, minthogy az iskolás holmi is sáros legyen, azért fenyítés járt. Könnyen előfordulhatott ez az állapot, hiszen a csizmák nem voltak méretesek. Mindenki nagyobbat kapott a szülőktől, vagy azért, mert az idősebbik testvér csizmáját örökölte, vagy előrelátásból. Majd belenő a gyerek, nem kell évente újat venni! Volt olyan is közöttünk, aki az édesapja régi csizmáját hordta, annyi kapcát tekerve a lábára, hogy járni tudjon benne.

Iskola után az öcsémért mentem a bölcsödébe, később az óvodába. Mikor már tudtam biciklizni előbb hazafelé vettem az utam, és a biciklivel mentem érte. A miénk női kerékpár volt, a gyerek a csomagtartón a hátam mögött ült, a derekamba kapaszkodott. Persze biciklivel sem kerültem el a pocsolyákat, a sarat, már csak azért sem, mert a jobbik út, a kevésbé sáros rövidebb volt, és én nagyon szerettem biciklizni.

Egyszer váratlan helyzet adódott, olyan utat választottam, ahol nagy teherautók szállították rakományukat a vasútra. Amikor a vizes részhez értem, gondolkodás nélkül belehajtottam. Meglepetésemre a vizes latyak egyre mélyebb lett, először kerékabroncsig ért, aztán már a küllőket is elérte, egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyedtünk, és elfogyott az erőm, nem voltam képes tovább hajtani a biciklit. A lábam lecsúszott a pedálról, beléptem a latyakba, az öcsém kénytelen volt elengedni a derekam, és biciklistől belefordult a sárba. Ijedtében, ösztönszerűen az ülés rugójába kapaszkodott, a fejét magasra emelte, de teljes testével megmártózott a fekete tejfölben. Nagy nehezen talpra állítottam a biciklit, és toltam hazáig. Mikor hazaértünk az öcsémet megitattam, megetettem, gyorsan elkészítettem az aznap kapott házi feladatot, az öcsémet bezártam a fáskamrába, és irány ki a gyepre játszani.

Érdekes módon, amikor Édesanyánk megtudta mi is történt, miért vagyunk mindketten sárosak, még enyhe fenyítést sem kaptam. Nem tőlem tudta meg Édesanya az igazat, hanem az öcsémtől. Nagyot csalódtam benne. Fiú létére, nemcsak ez alkalommal, hanem már korábban is, ha valamit nem akartam szüleim tudomására hozni, őtőle megtudtak mindent, a legapróbb részletekig. Ezért zártam őt a fáskamrába!

Most, amikor írom ezt a fejezetet, április elseje van. Fontos időpont volt ez a számunkra, mert április elsejétől engedték meg a szülők, hogy mezítláb járhassunk kinn az utcán. Mezítláb az iskolába csak májustól mehettünk. Máig sem tudom miért volt ez a megkülönböztetés, de így volt. Igaz, akkor már a jó időtől porzott az út, nagyon jó volt a meleg porban gázolni. Örültünk, hogy lekerült lábunkról a téli lábbeli.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Miután fölengedett a fagy, és esőre váltott az idő, az úttest merő sártengerré változott, nem volt semmi burkolata. Mi nagyon szerettük ezt az időszakot. Az iskolából jövet a sárban cuppogtunk. Egyik gyerek a másik után caflatott a csizmaszárig érő latyakban. Gyakran előfordult, hogy egyensúlyunkat vesztve a lábunk kicsúszott a csizmánkból, és inkább beleléptünk a sárba, minthogy az iskolás holmi is sáros legyen, azért fenyítés járt. Könnyen előfordulhatott ez az állapot, hiszen a csizmák nem voltak méretesek. Mindenki nagyobbat kapott a szülőktől, vagy azért, mert az idősebbik testvér csizmáját örökölte, vagy előrelátásból. Majd belenő a gyerek, nem kell évente újat venni! Volt olyan is közöttünk, aki az édesapja régi csizmáját hordta, annyi kapcát tekerve a lábára, hogy járni tudjon benne.

Iskola után az öcsémért mentem a bölcsödébe, később az óvodába. Mikor már tudtam biciklizni előbb hazafelé vettem az utam, és a biciklivel mentem érte. A miénk női kerékpár volt, a gyerek a csomagtartón a hátam mögött ült, a derekamba kapaszkodott. Persze biciklivel sem kerültem el a pocsolyákat, a sarat, már csak azért sem, mert a jobbik út, a kevésbé sáros rövidebb volt, és én nagyon szerettem biciklizni.

Egyszer váratlan helyzet adódott, olyan utat választottam, ahol nagy teherautók szállították rakományukat a vasútra. Amikor a vizes részhez értem, gondolkodás nélkül belehajtottam. Meglepetésemre a vizes latyak egyre mélyebb lett, először kerékabroncsig ért, aztán már a küllőket is elérte, egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyedtünk, és elfogyott az erőm, nem voltam képes tovább hajtani a biciklit. A lábam lecsúszott a pedálról, beléptem a latyakba, az öcsém kénytelen volt elengedni a derekam, és biciklistől belefordult a sárba. Ijedtében, ösztönszerűen az ülés rugójába kapaszkodott, a fejét magasra emelte, de teljes testével megmártózott a fekete tejfölben. Nagy nehezen talpra állítottam a biciklit, és toltam hazáig. Mikor hazaértünk az öcsémet megitattam, megetettem, gyorsan elkészítettem az aznap kapott házi feladatot, az öcsémet bezártam a fáskamrába, és irány ki a gyepre játszani.

Érdekes módon, amikor Édesanyánk megtudta mi is történt, miért vagyunk mindketten sárosak, még enyhe fenyítést sem kaptam. Nem tőlem tudta meg Édesanya az igazat, hanem az öcsémtől. Nagyot csalódtam benne. Fiú létére, nemcsak ez alkalommal, hanem már korábban is, ha valamit nem akartam szüleim tudomására hozni, őtőle megtudtak mindent, a legapróbb részletekig. Ezért zártam őt a fáskamrába!

Most, amikor írom ezt a fejezetet, április elseje van. Fontos időpont volt ez a számunkra, mert április elsejétől engedték meg a szülők, hogy mezítláb járhassunk kinn az utcán. Mezítláb az iskolába csak májustól mehettünk. Máig sem tudom miért volt ez a megkülönböztetés, de így volt. Igaz, akkor már a jó időtől porzott az út, nagyon jó volt a meleg porban gázolni. Örültünk, hogy lekerült lábunkról a téli lábbeli.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Egyik nap hatalmas, pótkocsis teherautó érkezett az utcába, előttünk állt meg. Hosszú farönköket hozott, több órába telt, amíg behordták az udvarba a szállítómunkások. Édesapa is velük jött, ő mutatta melyik rönköt hová rakják. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Az erdőgazdaságnál voltam, sikerült gerendának valót beszerezni, újságolta. Így tudtuk meg, hogy el fogunk költözni Ilona néniéktől, saját házunk lesz. A ház építése több évig tartott, anyagiakban nem bővelkedtünk, és megfelelő építőanyaghoz sem igen lehetett hozzájutni.

Egy év múlva fafaragók jöttek, akik a rönkökből gerendákat, szarufákat hasítottak. Hosszúnyelű, széles fejszéjükkel, a rönkön állva, a lábuk mellett elsuhanó csapásokkal alakították egyenesre az egyébként girbe-gurba rönköket. Munkájukat elvégezve, a kifaragott fákat szépen összerakták, hogy lehetőleg minden oldalról érhesse a levegő a most már gerendaformájú szálfákat. Újabb egy év telt el, amikorra sikerült fenyőgerendákra cserélni a miénket. A tavasz beköszöntével, Józsi bácsi, a cigányember irányításával majd tízezer vályogtéglát vetettek a faluvégen. Nyár elején elkezdődött az építkezés, és októberben már el is költöztünk Ilona néniéktől a mi házunkba. A ház még nem volt teljesen kész, kívülről hiányzott a vakolat, az alapot burkoló szikló sem készült el, de saját házunk volt.

A házépítésnél sokat segítettünk, sokszor lábatlankodtunk, meg az öcsénkre is vigyáztunk.

Örültem annak, hogy Sutyiék, akivel egy osztályba jártunk, és barátok voltunk, a szomszéd utcában laknak. Hol náluk, hol nálunk, vagy az utcán játszottunk. Amikor eső esett, és jó sáros lett az út, putyókáztunk, és azon veszekedtünk, hogy melyikünk putyókája szólt nagyobbat. Elmentünk a patakhoz fürdeni, horgászni, szedtük a papsajtot a mezőn, egyszóval sülve-főve együtt voltunk. Az együttlét alatt sokszor támadt nézeteltérés közöttünk, ilyenkor mindig nagyobbat akartunk mondani a másiknál. Az egyik alkalommal odáig fajult a dolog, hogy még a szüleinket is emlegettük, hangosan kiabálva dicsekedtünk velük. Az én apukám nyulat is tud nyúzni, mondtam én. Az én apukám a pulyka fejét egy baltacsapással vágja le, válaszolt ő. Az én apukám katonatiszt volt, feleltem vissza. Az én apukám meg csendőr, replikázott ő. Ennél nagyobbat aztán már igazán nem tudtunk mondani, hát mérgesen hazamentünk. Otthon Édesapa csendesen odahívott magához, kérte nézzek a szemébe, aztán hosszúnak tűnő pillanat múlt el mire megszólalt. Kisfiam, igaz, amit Sutyinak mondtál rólam.

Mégis, arra kérlek, máskor ne dicsekedj azzal, hogy katonatiszt voltam, mert vannak rossz-szándékú emberek, akik miatt, ha akarják, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Nem értettem a magyarázatot, de Édesapa szeméből gyerekként is kiolvastam, hogy nagyon komoly dologról lehet szó. Ha nem is szívesen, de később is mindig betartottam kéréseit, kívánságait.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Egyik nap hatalmas, pótkocsis teherautó érkezett az utcába, előttünk állt meg. Hosszú farönköket hozott, több órába telt, amíg behordták az udvarba a szállítómunkások. Édesapa is velük jött, ő mutatta melyik rönköt hová rakják. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Az erdőgazdaságnál voltam, sikerült gerendának valót beszerezni, újságolta. Így tudtuk meg, hogy el fogunk költözni Ilona néniéktől, saját házunk lesz. A ház építése több évig tartott, anyagiakban nem bővelkedtünk, és megfelelő építőanyaghoz sem igen lehetett hozzájutni.

Egy év múlva fafaragók jöttek, akik a rönkökből gerendákat, szarufákat hasítottak. Hosszúnyelű, széles fejszéjükkel, a rönkön állva, a lábuk mellett elsuhanó csapásokkal alakították egyenesre az egyébként girbe-gurba rönköket. Munkájukat elvégezve, a kifaragott fákat szépen összerakták, hogy lehetőleg minden oldalról érhesse a levegő a most már gerendaformájú szálfákat. Újabb egy év telt el, amikorra sikerült fenyőgerendákra cserélni a miénket. A tavasz beköszöntével, Józsi bácsi, a cigányember irányításával majd tízezer vályogtéglát vetettek a faluvégen. Nyár elején elkezdődött az építkezés, és októberben már el is költöztünk Ilona néniéktől a mi házunkba. A ház még nem volt teljesen kész, kívülről hiányzott a vakolat, az alapot burkoló szikló sem készült el, de saját házunk volt.

A házépítésnél sokat segítettünk, sokszor lábatlankodtunk, meg az öcsénkre is vigyáztunk.

Örültem annak, hogy Sutyiék, akivel egy osztályba jártunk, és barátok voltunk, a szomszéd utcában laknak. Hol náluk, hol nálunk, vagy az utcán játszottunk. Amikor eső esett, és jó sáros lett az út, putyókáztunk, és azon veszekedtünk, hogy melyikünk putyókája szólt nagyobbat. Elmentünk a patakhoz fürdeni, horgászni, szedtük a papsajtot a mezőn, egyszóval sülve-főve együtt voltunk. Az együttlét alatt sokszor támadt nézeteltérés közöttünk, ilyenkor mindig nagyobbat akartunk mondani a másiknál. Az egyik alkalommal odáig fajult a dolog, hogy még a szüleinket is emlegettük, hangosan kiabálva dicsekedtünk velük. Az én apukám nyulat is tud nyúzni, mondtam én. Az én apukám a pulyka fejét egy baltacsapással vágja le, válaszolt ő. Az én apukám katonatiszt volt, feleltem vissza. Az én apukám meg csendőr, replikázott ő. Ennél nagyobbat aztán már igazán nem tudtunk mondani, hát mérgesen hazamentünk. Otthon Édesapa csendesen odahívott magához, kérte nézzek a szemébe, aztán hosszúnak tűnő pillanat múlt el mire megszólalt. Kisfiam, igaz, amit Sutyinak mondtál rólam.

Mégis, arra kérlek, máskor ne dicsekedj azzal, hogy katonatiszt voltam, mert vannak rossz-szándékú emberek, akik miatt, ha akarják, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Nem értettem a magyarázatot, de Édesapa szeméből gyerekként is kiolvastam, hogy nagyon komoly dologról lehet szó. Ha nem is szívesen, de később is mindig betartottam kéréseit, kívánságait.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A háború, a „második világégés” megváltoztatta az emberek, életét. Úgy gondolom valamilyen formában mindenkit érintett. Sokan vonultak be katonának fiatalok, családfők, és a hátországok, azok az országok, amelyek egyik vagy a másik oldal mellé álltak, sok áldozatot hoztak. Az országban egy idő után fölborult a megszokott rend, a háborúzásnak vetettek alá mindent. A bevonulók között a sok volt a tanító, tanárember, mert ők iskolázottságuknál fogva és azért is, mert már békeidőben fölkészítették őket a háborúzásra, rendszeres kiképzésre hívták be őket, így rendfokozattal bírtak. Ők lettek a csapatparancsnokok, az irányító katonatisztek. A háború utolsó két évében az iskolák sem tudták szokásos feladatukat végezni. A gyerekek többségének otthon kellett maradni a család segítésére, mert a családfő, az idősebb, katonaérett nagyobb testvérek a fronton harcoltak, vagy egyéb hátországi feladatokat láttak el. Amikor a front közeledett megszűnt az iskola, az osztálytermeket más célra használták. Végül több mint öt év után a háborúnak vége lett. Sokan nem tértek haza többé, háborús hősök váltak, sokuk hadifogságba esett. Közülük ki előbb, ki később, sokan csak évek múlva, tértek haza családjukhoz. Jó néhányan odavesztek a fogságban.

Azok a gyerekek, akik a háború miatt nem tudták elvégezni az iskolát, kimaradtak, vagy nem tudtak beiratkozni, a többiekhez képest túlkorosak voltak. A kiesett iskolaévek miatt az alsóbb osztályokba sorolták be őket. Ezt a hátrányt úgy küszöbölték ki, hogy ők egy év alatt két év tananyagát sajátították el, hatodikban a hetedik, hetedikben a nyolcadik osztályt is elvégezték, és ilyen módon pótolták be a kiesett éveket. A tanítóknak délelőtt az egyik, délután a másik, az ugrató osztállyal kellett foglalkozni. Ez az időszak a háború utáni hatodik és hetedik évig tartott.

Ekkor született az öcsém, Gábor. Édesanya, tanítónő lévén, részt vett az ugratóosztályok képzésében, ezért délelőtt és délután is tanítania kellett. Az öcsémet ránk, a bátyámra és rám bízták, vigyázzunk rá. Ez abból állt, hogyha bepisilt, bekakilt akkor tisztába kellett tenni, ha szomjas volt, akkor teával, tápszerrel kellett itatni, etetni, ha éppen nem aludt, akkor foglalkozni, vagyis játszani kellett vele. A munkamegosztás kettőnk között olyan volt, mivel a bátyám, Jóska csak játszani szeretett testvérünkkel, hogy rám maradt a tisztába tétel, és még egy nagyon fontos feladat. A szoptatás. Ez azt jelentette, hogy a babakocsival eltoltam az öcsémet Édesanya iskolájába, ahol a hosszú szünetben történt meg a szoptatás.

Nem szerettem sem az etetést, sem a tisztába tételt, a szoptatást azonban igen. A gyerekkocsival száguldoztam az úttesten, az ide-oda dülöngélt, és ezt Gábor öcsém is élvezte, mert bár alig volt pár hónapos, jókat kacarászott a ringatózástól. Az egyik alkalommal azonban baj történt. Induláskor, a karomba véve az öcsémet túl nagy lendülettel tettem a kocsiba, és jól nekiütöttem a fejét a fölhajtva maradt kocsifedélbe. Éktelen sírásra fakadt, nagyon megijedtem, mert a feje búbján található kutacs még nem nőtt össze. Attól tartottam valami végletesen rossz történt. Sokkal gyorsabban, mint máskor rohantam vele Édesanyához. Keresztül-kasul mindenen, az utat lerövidítve értem az iskolába. Nem mondtam el miért sír a gyerek, nem mertem. Édesanya elvonult vele, és hamarosan elcsendesedett a sírás. Letelt a szokásos idő, Édesanya kijött, Gábor öcsém a karjaiban aludt, mint a tej.

Az eset óta hosszú idő telt el. Ám, ha az öcsémmel összejövünk, és ugratni akarom, nem felejtem el megkérdezni tőle: Tudja-e miért nem nőtt be a feje lágya?

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A háború, a „második világégés” megváltoztatta az emberek, életét. Úgy gondolom valamilyen formában mindenkit érintett. Sokan vonultak be katonának fiatalok, családfők, és a hátországok, azok az országok, amelyek egyik vagy a másik oldal mellé álltak, sok áldozatot hoztak. Az országban egy idő után fölborult a megszokott rend, a háborúzásnak vetettek alá mindent. A bevonulók között a sok volt a tanító, tanárember, mert ők iskolázottságuknál fogva és azért is, mert már békeidőben fölkészítették őket a háborúzásra, rendszeres kiképzésre hívták be őket, így rendfokozattal bírtak. Ők lettek a csapatparancsnokok, az irányító katonatisztek. A háború utolsó két évében az iskolák sem tudták szokásos feladatukat végezni. A gyerekek többségének otthon kellett maradni a család segítésére, mert a családfő, az idősebb, katonaérett nagyobb testvérek a fronton harcoltak, vagy egyéb hátországi feladatokat láttak el. Amikor a front közeledett megszűnt az iskola, az osztálytermeket más célra használták. Végül több mint öt év után a háborúnak vége lett. Sokan nem tértek haza többé, háborús hősök váltak, sokuk hadifogságba esett. Közülük ki előbb, ki később, sokan csak évek múlva, tértek haza családjukhoz. Jó néhányan odavesztek a fogságban.

Azok a gyerekek, akik a háború miatt nem tudták elvégezni az iskolát, kimaradtak, vagy nem tudtak beiratkozni, a többiekhez képest túlkorosak voltak. A kiesett iskolaévek miatt az alsóbb osztályokba sorolták be őket. Ezt a hátrányt úgy küszöbölték ki, hogy ők egy év alatt két év tananyagát sajátították el, hatodikban a hetedik, hetedikben a nyolcadik osztályt is elvégezték, és ilyen módon pótolták be a kiesett éveket. A tanítóknak délelőtt az egyik, délután a másik, az ugrató osztállyal kellett foglalkozni. Ez az időszak a háború utáni hatodik és hetedik évig tartott.

Ekkor született az öcsém, Gábor. Édesanya, tanítónő lévén, részt vett az ugratóosztályok képzésében, ezért délelőtt és délután is tanítania kellett. Az öcsémet ránk, a bátyámra és rám bízták, vigyázzunk rá. Ez abból állt, hogyha bepisilt, bekakilt akkor tisztába kellett tenni, ha szomjas volt, akkor teával, tápszerrel kellett itatni, etetni, ha éppen nem aludt, akkor foglalkozni, vagyis játszani kellett vele. A munkamegosztás kettőnk között olyan volt, mivel a bátyám, Jóska csak játszani szeretett testvérünkkel, hogy rám maradt a tisztába tétel, és még egy nagyon fontos feladat. A szoptatás. Ez azt jelentette, hogy a babakocsival eltoltam az öcsémet Édesanya iskolájába, ahol a hosszú szünetben történt meg a szoptatás.

Nem szerettem sem az etetést, sem a tisztába tételt, a szoptatást azonban igen. A gyerekkocsival száguldoztam az úttesten, az ide-oda dülöngélt, és ezt Gábor öcsém is élvezte, mert bár alig volt pár hónapos, jókat kacarászott a ringatózástól. Az egyik alkalommal azonban baj történt. Induláskor, a karomba véve az öcsémet túl nagy lendülettel tettem a kocsiba, és jól nekiütöttem a fejét a fölhajtva maradt kocsifedélbe. Éktelen sírásra fakadt, nagyon megijedtem, mert a feje búbján található kutacs még nem nőtt össze. Attól tartottam valami végletesen rossz történt. Sokkal gyorsabban, mint máskor rohantam vele Édesanyához. Keresztül-kasul mindenen, az utat lerövidítve értem az iskolába. Nem mondtam el miért sír a gyerek, nem mertem. Édesanya elvonult vele, és hamarosan elcsendesedett a sírás. Letelt a szokásos idő, Édesanya kijött, Gábor öcsém a karjaiban aludt, mint a tej.

Az eset óta hosszú idő telt el. Ám, ha az öcsémmel összejövünk, és ugratni akarom, nem felejtem el megkérdezni tőle: Tudja-e miért nem nőtt be a feje lágya?

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Iskolatársam, a parasztgyerek Beni, az egyik nap megkérdezett tőlem egy olyan dolgot, ami teljesen váratlanul ért. Mikor lesz meg a testvéred? Milyen testvérem, kérdeztem vissza. Nem látod, hogy anyád hasas, kérdezett tovább. Azt tudtam, hogy mit jelent a hasas kifejezés, mert akkor még a faluban sokan tartottak háziállatokat, otthon a portán. Ahol mi laktunk, ott is volt disznó, tehén, a szomszédban nyulakat tenyésztettek, és alig néhány hete ellett, meg az egyik ló. De azt, hogy az embereknél is így történik a dolog, nem tudtam. Szüleink az emlékezetem szerint nem beszéltek a születésről, hittanórán, pedig azt tanultuk, hogy a Jóisten teremti az embert, és mi a testvéremmel nem firtattuk tovább a dolgot. Beni aztán fölvilágosított. Úgy van az, mint az állatoknál, azoknál fedeztetnek, meg búgatnak, a szüleink meg összebújnak az ágyban, és hát meglesz a gyerek. Nagyon meglepett a mondókája, és amikor hazaértem nekiszegeztem Édesanyának a kérdést. Őt is váratlanul érte az egyenes beszéd, azt gondolta talán, hogy tisztában vagyunk a születés folyamatával, hiszen faluhelyen laktunk! Igen testvéretek fog születni két hónap múlva hangzott a válasz.

A bátyámnak aztán továbbadtam az örömhírt, és akkor nagyot csalódtam benne, mert ő sem tudta ugyanúgy, mint én az igazságot. Pedig két évvel idősebb volt nálam.

Ahogy Édesanya megmondta, úgy is történt a dolog, az egyik hajnalban jött a bába, majd pedig a mentőautó és a kórházban megszületett Gábor öcsénk.

Az a tény, hogy fiútestvérünk született még inkább örömmel töltött el bennünket, mert a lányokról megvolt a véleményünk. Árulkodósak voltak mind!

Gábor igen nagy babaként jött a világra, nagyon nagy a feje a testéhez képest, állapítottuk meg a bátyámmal. Haja sem volt, és egy hónappal a születése után, már nekünk kellett vigyázni rá. Ránk bízták, mi vigyáztunk rá. Ha éhes volt, ha szomjas volt, ha bepisilt vagy bekakált mindenért sírt, mint a záporeső. Csecsemőhöz képest nem valami kis nyafogást hallatott, hanem óbégatott, hiszen fiúgyermek volt. Alig vártuk, hogy nagyobb legyen, és ne sírjon annyit, mert az óbégatás mindkettőnket zavart. Sokszor alapos oka is volt rá, mert kicsípte a fenekét a pisi, kaki. Ilyenkor nekem kellett tisztába tenni, mert a bátyám nem volt hajlandó ezt a műveletet elvégezni. Ha nem voltam valamiért otthon, ő a pelenkázás helyett inkább órákig bohóckodott a gyerekkel, hogy elvonja a figyelmét a fájós, csípős dologról. Márpedig Gábort gyakran tisztába kellett tenni, sokat volt beteg, ami mindig hasmenéssel járt.

Becsülettel elláttam a felügyeletet, de nem szerettem. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor már föl tudott ülni, mert akkor már én is kimehettem az utcára, játszani a többiekkel. Ilyenkor fölültettem az ablakba, a belső párkányra, és a babakocsi szíjjal kikötöttem az ablakrácshoz. Leesni nem tudott, onnan ő is látott engem, és én is láttam őt focizás közben. Amikor észrevettem, hogy sír, bementem és elláttam a baját. Vagyis megitattam, megetettem, tisztába raktam, és megint mehettem játszani.

Az effajta felügyelet nyomot is hagyott rajta, mert amikor bárányhimlős volt bizony elkaparta a viszketős kiütéseket.

Ma is láthatók a homlokán fiatalabb bátyja megbízható vigyázásának sebhelyei.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Iskolatársam, a parasztgyerek Beni, az egyik nap megkérdezett tőlem egy olyan dolgot, ami teljesen váratlanul ért. Mikor lesz meg a testvéred? Milyen testvérem, kérdeztem vissza. Nem látod, hogy anyád hasas, kérdezett tovább. Azt tudtam, hogy mit jelent a hasas kifejezés, mert akkor még a faluban sokan tartottak háziállatokat, otthon a portán. Ahol mi laktunk, ott is volt disznó, tehén, a szomszédban nyulakat tenyésztettek, és alig néhány hete ellett, meg az egyik ló. De azt, hogy az embereknél is így történik a dolog, nem tudtam. Szüleink az emlékezetem szerint nem beszéltek a születésről, hittanórán, pedig azt tanultuk, hogy a Jóisten teremti az embert, és mi a testvéremmel nem firtattuk tovább a dolgot. Beni aztán fölvilágosított. Úgy van az, mint az állatoknál, azoknál fedeztetnek, meg búgatnak, a szüleink meg összebújnak az ágyban, és hát meglesz a gyerek. Nagyon meglepett a mondókája, és amikor hazaértem nekiszegeztem Édesanyának a kérdést. Őt is váratlanul érte az egyenes beszéd, azt gondolta talán, hogy tisztában vagyunk a születés folyamatával, hiszen faluhelyen laktunk! Igen testvéretek fog születni két hónap múlva hangzott a válasz.

A bátyámnak aztán továbbadtam az örömhírt, és akkor nagyot csalódtam benne, mert ő sem tudta ugyanúgy, mint én az igazságot. Pedig két évvel idősebb volt nálam.

Ahogy Édesanya megmondta, úgy is történt a dolog, az egyik hajnalban jött a bába, majd pedig a mentőautó és a kórházban megszületett Gábor öcsénk.

Az a tény, hogy fiútestvérünk született még inkább örömmel töltött el bennünket, mert a lányokról megvolt a véleményünk. Árulkodósak voltak mind!

Gábor igen nagy babaként jött a világra, nagyon nagy a feje a testéhez képest, állapítottuk meg a bátyámmal. Haja sem volt, és egy hónappal a születése után, már nekünk kellett vigyázni rá. Ránk bízták, mi vigyáztunk rá. Ha éhes volt, ha szomjas volt, ha bepisilt vagy bekakált mindenért sírt, mint a záporeső. Csecsemőhöz képest nem valami kis nyafogást hallatott, hanem óbégatott, hiszen fiúgyermek volt. Alig vártuk, hogy nagyobb legyen, és ne sírjon annyit, mert az óbégatás mindkettőnket zavart. Sokszor alapos oka is volt rá, mert kicsípte a fenekét a pisi, kaki. Ilyenkor nekem kellett tisztába tenni, mert a bátyám nem volt hajlandó ezt a műveletet elvégezni. Ha nem voltam valamiért otthon, ő a pelenkázás helyett inkább órákig bohóckodott a gyerekkel, hogy elvonja a figyelmét a fájós, csípős dologról. Márpedig Gábort gyakran tisztába kellett tenni, sokat volt beteg, ami mindig hasmenéssel járt.

Becsülettel elláttam a felügyeletet, de nem szerettem. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor már föl tudott ülni, mert akkor már én is kimehettem az utcára, játszani a többiekkel. Ilyenkor fölültettem az ablakba, a belső párkányra, és a babakocsi szíjjal kikötöttem az ablakrácshoz. Leesni nem tudott, onnan ő is látott engem, és én is láttam őt focizás közben. Amikor észrevettem, hogy sír, bementem és elláttam a baját. Vagyis megitattam, megetettem, tisztába raktam, és megint mehettem játszani.

Az effajta felügyelet nyomot is hagyott rajta, mert amikor bárányhimlős volt bizony elkaparta a viszketős kiütéseket.

Ma is láthatók a homlokán fiatalabb bátyja megbízható vigyázásának sebhelyei.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai