Nagyon sokáig hosszú hajat viseltem, olyan voltam, mint egy kislány. Azért volt hosszú hajam, mert Édesanya első fiúgyermeke után, kislányt szeretett volna. Hát kislány lettem a kinézetemet tekintve. A valóságban persze fiúként viselkedtem, és nem szerettem azt, amikor a felnőttek, idegenek úgy szólítottak meg: kislányom!

Sikerült kiharcolnom, hogy mire óvodába kerülök, vágassák le a hosszú hajat. Nagyon örültem annak, hogy végre kinézetre is fiú vagyok. Szerettem óvodába járni, a játékok, meg az óvodatársak miatt. Otthon, csak kivételes alkalmakkor kaptunk ajándékot. Kivételes alkalomnak számított a névnap, a születésnap, a Húsvét és a Karácsony. Az ajándékok legtöbbször valami ehetőt jelentettek, mert akkoriban, majdnem mindenki szegény volt, és egy-egy szelet csokoládé, vagy nagyritkán néhány narancs is igazi örömöt okozott. A játékainkat megörököltük. Fából készült lovas kocsi, építőkockák voltak az alapjátékok, amelyekhez mi magunk készítettünk, egymástól el-elnézve a kiegészítőket. Nádhegedűt, fűzfa sípot, kerékpárabroncs hajtó botot, ugrókötelet, papír és egy szál ceruza mindig akadt. Rengeteget fogócskáztunk, bújócskáztunk. Az óvodában volt szerelmem is, szeretetemet úgy mutattam ki, hogy jól meghuzigáltam a haját, a fogócskánál pedig, mindig őt kergettem, egészen addig, amíg teljesen ki nem fáradt, és föladta magát. Nagyon tetszett, de amikorra iskolába kerültem, már mást szerettem.

Az első elemiben mindenkinek nehezére esett megszokni a rendet. Legjobban a szüneteknek örültünk. A nagyszünetben tízóraiztunk, és az a kislány, aki tetszett megosztotta velem az ennivalóját.

Télen az iskolaudvar egyenetlenségei megteltek vízzel, a talaj már nem tudta a sok csapadékot magába szívni. Amikor beköszöntöttek a hideg napok a pocsolyák befagytak, azon csúszkáltunk. A pályának neki kellett futni, majd pedig a síkos felületre ráugorva, mindkép lábbal biztosan állva, a jégen, sokméternyit csúsztunk, az ügyesebbek egyre tovább, a pálya hossza tíz, húsz méterre is megnőtt. Voltak közöttünk, akiknek nem volt bakancsuk, közéjük tartoztam én is, akik késő ősztől kora tavaszig gumicsizmában jártak. A gumicsizma nem csúszott eléggé, hamarabb abbahagytuk a sinkózást a többieknél. Ezután a csúszkálókat zavartuk, megpróbáltuk kirúgni oldalról a lábukat, ami sikerrel is járt. Én mindig azt a lányt gáncsoltam, akibe akkor szerelmes voltam. A lányok is élvezték a dolgot egészen addig, amíg egy-egy-egy nagy esés után sírva nem fakadtak. Bögös Laci bácsi, a tanító bácsink az eseményeket az osztályablakból figyelhette, mert mikor a szünet után bevonultunk az osztályba, és elfoglaltuk a helyünket, azonnal elővette a csínytevőket. Odajött a padhoz, aztán a pajeszunknál fogva megemelve bennünket csak annyit mondott, hogy menj ki a katedra elé. Ott sorba álltunk, majd mind gumicsizmásak voltunk, aztán a tenyerünket fölfelé tartva, ujjainkat összefogva, jött a körmös. Hosszú volt Laci bácsi vonalzója, és nagyon fájt a körmös, de egyikünk sem sírt, valahogy az volt az érzésünk, hogy Laci bácsinak részben igaza van.

Csak azt nem értettük, hogy miért tetszett annyira a lányoknak szórakozásunk, hiszen ők is visongtak, mindaddig, amíg egy nagyot nem estek a gáncsolásnál.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai