Nagyon szerettem kutakodni. Otthon is meg másutt is. A nagyszülőknél például, amikor a nyári iskolai szünetben náluk voltunk. Így fedeztem föl az egyik ebédlő szekrényében a darált vaníliás és kakaós süteményeket. Ha nagymama megkért valamelyikünket, hozzunk el ezt-azt az ebédlőből, azonnal jelentkeztem, mert ilyenkor lehetett megdézsmálni a süteményeket. Soha nem szóltak érte, ám utólag visszagondolva, egészen biztos vagyok benne, hogy a nagyszülők tudtak, csínytevésemről.

A másik nagyszülőknél a padlásra jártam szívesen, mert ott mindenféle érdekesség volt, dobozokban elhelyezve. Fényképeket lehetett keresgélni, filléres regények képeit nézegetni, különböző, számomra ismeretlen szerkezeteket vizsgálgatni, amelyeket az egyik nagybátyánk készített, de már a padláson kötöttek ki. Régi, konyhai eszközök is voltak a padláson, azokat az újabbak már kiszorítottak a használatból. Mérleg, kávédaráló, sajtreszelő, csigatészta készítéséhez használt szövettömörítő darab, szövőszék fonalváltó, rokka és még sok minden más. Egyszer az egyik dobozban megtaláltam a krampuszt, amitől nagyon megijedtem, mert a doboz kinyitásakor egy rugó pattintotta ki egyenesen az arcomba. Akkor még hittem abban, hogy a krampusz létezik, és a rossz gyerekeket virgáccsal megfenyíti, a még rosszabbakat, pedig magával viszi a pokolba. A padláson jöttem rá, hogy ez bizony nem igaz.

Ha a szüleink nem voltak otthon, akkor zavartalanul kielégíthettem kutakodási vágyaimat. Az egyik komód fiókjában rábukkantam családi ékszereinkre. Nyakláncokat, pecsétgyűrűt, brossokat, fülbevalókat találtam a kiürült púderos dobozokba rejtve. Aztán megtaláltam az órás dobozt. Két zsebóra, és egy karóra volt benne. Édesapa a zsebóráját mindig magánál tartotta.

Az ékszeres doboz zsebórái kisebbek voltak, mint édesapa órája, fedelük is volt. Megmozgattam őket vajon működnek-e. Járt mindegyik. Az egyik órának a fedelét is sikerült fölnyitnom, aztán kíváncsi voltam rá, hogyan lehet fölhúzni, és a mutatókat állítani. Rájöttem a dolog nyitjára, de ügyeskedésemnek az lett az eredménye, hogy a fedőlap alatt található leheletvékony üveg bizony összetörött. Nagy nehezen rápattintottam a fedelet, aztán nagyon sokáig nem történt semmi. Hónapokig!

Azokat az órákat a szüleim csak kivételes alkalmakkor vették elő, értékesek voltak, mert ezüstből és aranyból készült a házuk, és nagyon szép volt a mintázatuk. Az összetört üvegű órát Édesanya a nyakába akasztva, egy vastagabb láncon függve ékszerként viselte, talán nem is kellett, hogy mutassa az időt. Végül aztán észrevették az összetört óraüveget.

Édesapa előállított bennünket, ki volt az? Én nem, én sem, mondta a bátyám. Akkor ki lehetett? Édesapa aznap fáradtabb lehetett a szokásosnál, mert egy idő után egyre haragosabban firtatta, ki a tettest. Mindketten kaptunk egy jó nagy fenekest, aztán a bátyám bevallotta, hogy ő volt az, aki tönkretette az óraüveget. Elképedve néztem rá. Ezek szerint ő is kutakodhatott, mert másképp miért vállalta volna magára a dolgot.

Na, csak ezt akartam tudni, miért nem mondtad előbb, miért vártál a fenekesig. Az ügy ezzel véget ért, napirendre tértünk a dolog fölött.

Később megtudtam, hogy a bátyám nem akart több fenekest kapni, mert bizony Édesapa egyetlen fenekese fölért egy egész náspágolással.

Felnőttek voltunk már, amikor egyszer szülői körben fölmerült az óraügy. Megmondtam a valót, de a szüleink nem fogadták el bűnbánatomat, úgy hogy a bátyám maradt meg üvegtörőnek.

Nem bántam, mert nekem jócskán volt sok más is a számlámon.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai