Velem mindig történik valami…Iván egy életre meggyűlölt. Nem az igazat mondtam meg, hanem csak a jót. Iván nagyhírű föltalálóként szakmai tekintélyt vívott ki magának mind korábbi alkalmazójánál mind, pedig a mi vállalatunknál. Amit szakmailag mondott, megfellebbezhetetlen kijelentésként kezelték beosztottai, persze a főnöknek egyébként is igaza van, ezt hozzá szükséges tenni a történtekhez. Találmánya megelőzte korát, sok kolléga az ő útmutatásai alapján építette ki villamos padló, vagy falba szerelt fűtési rendszerét, nem takarékoskodva az áramfelvétellel, volt bőven teljesítmény, és a szolgáltatónál dolgozók, fizetésük kiegészítéseként, olcsóbb áron kapták, ahogy mondani szokás volt a villanyt. Én magam is máig élvezem ezt a fajta megoldást, a „C” tarifát. Iván szakértelme előttem is megkérdőjelezhetetlen volt egészen addig, amíg a nagy megtiszteltetésnek tartott vizsgabizottságba nem kerültem. Véletlenül, fiatalként, mert a vállalati belső vizsgabizottság elnöki feladatát legtöbbször a vállalti főmérnök, a műszaki igazgatóhelyettes látta el. Ezúttal maga helyett, a titkárát, vagyis engem küldött. Na nem elnöknek, ám teljes jogú vizsgabizottsági tagnak. Ez alkalommal Iván elnökölt, amit mindannyian természetesnek tartottunk, hiszen az ő szaktekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. A kihelyezett vizsga rendben zajlott, az egyik munkatársunk éppen az Iván által föltett kérdésre válaszolt, jól. Elégtelen! Elcsodálkoztunk, mármint mi, vizsgabizottsági tagok. A mellettem ülő beosztottja meg én. Ő nem szólt ellene, nekem kellet tennem valamit. Solymos munkatárs, legalább magyarázza el a dunaújvárosi munkatársnak, mi a helyes válasz, ne úgy menjen el, hogy nem ismeri meg a szakmai igazságot, kértem Ivánt. Rám nézett, és bőszen belekezdett a kioktatásba, ami egyre hosszabbra nyúlt, mert Iván rájött, az elégtelen helyett valami jobb osztályzatot érdemel a dunaújvárosi munkatárs, amit a vizsgabizottság végül megadott. Iván egy életre megutált, az esetnek híre ment, eljutott a főmérnök füléig, és Iván azt hitte én voltam a súgó. Nem így történt, már csak azért sem, mert a rossz hír ugyebár szárnyakon jár, és Ivánt egyébként is megérkezésünkkor kérette a főmérnök, hogyan zajlott a vizsga, hogyan elnökölt helyette, számoljon be. Iván az esetet nem említette, azonban néhány hét elteltével fölmentették az osztályvezetői beosztásból. Iván gyűlöletének alapja volt, nyílt színen nehéz helyzetbe hoztam, de a hír nem tőlem származott. Az eset régen történt, és én nem változtam! Minap gyermekeknek bemutatót, játszónapot tartottak leleményes feltalálók a PÉCS 2010 programjának részeként. Asztalhoz ültem magam is szülők társaságában, és az asztalnál elhangzottak bizony halovány magyarázatokat adtak a kirakós játékok megoldási lehetőségeinek bizonyítására. Ismeri ön uram „Eschert”, „Oroszt”, aki őt utánozza, kérdeztem. Uram, nem Escher, hanem Ascher és Oszkár, és ő versmondó szépbeszélő, az oroszok meg mindig is utánoztak mindenkit, ugyanúgy, mint most a kínaiak. Nézzen utána, szólt utánam!

Velem mindig történik valami…Az étvágy egyre növekedett, ennivalóból van elég, táplálkozom, gondolta, és nem törődött a súlyával. Napok teltek, észrevette szűken fér el a ruhájában, a sok evéstől már szét is repedt, lekínlódta magáról, de az evést nem tudta abbahagyni. A következő méret is szűknek bizonyult, és lám az előző ruhaváltáskor sem volt gondja, egy ideig lötyögött a ruhája, aztán hamar belenőtt, és egyre többet evett, nem is kísérelte meg tovább a mértéktartást, evett, pihent, aztán megint evett az újabb adagból, és pihent. Egyik hét telt a másik után, hetente többszörösére hízott, falánksága nem hagyott abba. Már, ha pihennie kellett az evéstől keletkezett fáradtságtól, csak arra tudott gondolni, mikor haraphatja a z újabb falatot. Észrevette, hogy a táplálék mennyisége naponta legalább a duplájára növekedett, és ez szinte szabályként rögzült belé, egyen következő nap kétszer annyit, ment a megelőző napon. Mozgása lelassult, de harapása egyre nagyobbá vált így elhatározását tartani tudta, és tetszett magának, milyen szépen növekszik, hízik, a ruhacsere egyre gyakoribb. Születésekor piciny volt, látta a mellette legyengült társát, aki nem fogadta meg tanácsát, vagy talán valami vész költözött belé, hogy micsoda kis vakarék még mindig, ő, pedig milyen szép testes. Nem is törődött többet a másikkal, csak magával foglalkozott, megette a társa táplálékát is, ha el akar pusztulni, pusztuljon. További hetek meghozták az eredményt, már annyira sokat evett, hogy jobbnak látta valami fedezéket épít magának, nehogy teljesen lelassult mozgása következményeként belé is vész költözzön. Még nagyobb akart lenni, és az is lett, fáradtsága tovább nőtt, már mozdulni sem tudott, fedezékét még jobban megerősítette, Erős burokká alakította, mert időközben megelégelte az evést, az étvágy alábbhagyott, már nem kívánt semmit csak a pihenést. A burokban elálmosodott, ez még soha nem fordult elő vele, és elaludt. Álma elképesztő volt, látta saját magát, látta, hogy teste lassan fölbomlik, folyékony valamivé válik, érzései megszűntek, mintha nem is róla lenne szó, sűrű folyadékká vált testnedvei örvényleni kezdtek, maga sem tudhatta, mi is következik ezután. Álma folytatódott, és erős kényszert kezdett érezni arra, hogy a maga által kialakított burokból kiszabaduljon, levegőhöz jusson. Kiöklendezte a gyomrában lévő váladékot, és csodák csodájára a burok a váladék hatására megnyílt, növekedni kezdett, alig várta, hogy elég naggyá váljon, mert nem bírta tovább a levegőtlenséget. Előbújt hát, nyújtózkodni kezdett, szemei olyat fedeztek föl, amire nem emlékezett álomba esése előtt. A szivárvány minden színében pompázó karjai, aztán szárnyai lettek, azonmód megkísérelte a röpülést, sikerrel. Víztócsa közelébe repült, megszomjazott, teleszívta magát vízzel, tovább akart röpülni, de háló vette körül, a háló egyre szűkebbé vált, aztán elbódult, de még érezte, ahogyan kifeszítik szép szárnyait, amit éppen csak, hogy megpillantott, bódultsága fokozódott, és többé már nem emlékezett semmire. Megcsodáltam a gyönyörű nappali pávaszemes lepkét a gyűjteményben, lerakhatta már petéit?

Velem mindig történik valami… Aiszkülosz, Szofoklész, Euripidész etc. azaz a régi görögök már megírták, hogyha nagyon messzire akarunk visszanyúlni. Shakespeare, Dante, Chaucer etc. már megírták, ha közelebbről akarunk indulni. Purcell, a Bach család, Haendl etc, ha –nagyjából, mai formában- a kottában rögzítetteket elővesszük, mindent megírtak, ha régebbre akarunk visszanyúlni. Mozart, van Beethoven, Schubert. Liszt etc, ha közelebbről akarunk indulni, és tovább sorolható a nagy nevek sokasága, nem is beszélve a többiekről, akiket –talán méltatlanul- a feledés homálya borít. Nagyon-nagyon régről a Ramajána, a Mahabharáta etc, a tőlünk távolabbi vidékeken, nem is beszélve az Ószövetségben összegyűjtött írásokat, már mindent megírtak, és hol vannak az íratlan ismeretek? Mindennapjainkban, kultúrákban, szokásokban, szólásokban. És mégis újból és újból írunk, festünk, formázunk, a mindent másképpen. Mások zenekari műveit, zongoraműveit, írta át zongorára, orgonára Liszt, és előtte mások, az akkori hangszerekre. Nem volt témájuk, mert már mindent megírtak, korántsem. Netán rém egyszerű a dolog? Elő kell venni a zenekari mű partitúráját, észre kell venni a fő-, és mellékmotívumokat, ki kell venni a harmónia lényegét, ma talán számítógépes szoftverek állnak készen e műveletek elvégzésére, leülünk a zongora, orgona mellé. Lejátsszuk a kinyomtatott vázlatot, meghallgatjuk magunkat, regisztereket választunk, közben persze fejben tartva a partitúra lapjait, vagy a zenekari interpretációk sokaságának meghallgatása után, fülünket segítségül véve, lejátsszuk a művet, igazítunk egyes részein. Az orgona egyik manuáljáról áthelyezzük egy másik manuálra a hanganyagot, könnyebb lesz technikailag a mű, de hát akkor ennek a másik manuálnak a regiszterén igazítani szükséges majd menetközben, talán ennek a rögzítése is támogatható számítógépes szoftverrel, ami az orgona adottsága. Régen készült, hagyományosan, vagy villamosan vezérelhetőek a sípokhoz vezető levegőcsatornák zárásai-nyitásai. Tetszik a beállítás, megmaradok ennél a megoldásnál, itt, ennél a konkrét hangszernél! Ha már egyszer sikerült összehozni a művet, a lehetőleg hibátlan, igényes előadás már csak a személy adott időponttól, a repertoár utolsó akkordjának megszólaltatásáig terjedő elmélyült, a külső körülmények hatását teljes mértékben kizáró összpontosítása szükségeltetik. Más helyszínen, más hangszer áll rendelkezésre, ahol elhangolódtak a sípok, amit a kényes fül nem bír elviselni, sem a hangaszer mellett ülve, sem a nézőtéren, a sikeres előadást a művész biztosan tudja, mint Liszt Ferenc az esztergomi koronázási mise elhangzásakor elégedetlen az akusztikával, és a vájt fülű pályatársak, a manapság élénken figyelő föltörekvők, és talán a kritikusok. Ők a nem vájt fülűeket befolyásolják, emelik, csökkentik a renomét, az újabb színre lépés lehetőségét. Csupán ennyi szükséges: fölkészülés, bemutatkozás, siker, vagy sikertelenség! De miért a sok munka a már régen megírt művek átírásához! A válasz, új mű születik a pillanatban, „a la K.Cs.”

Velem mindig történik valami…A Kormány ígérete ellenére, folytatódnak a gaztettek. Az elemzők már régóta figyelmeztettek arra, hogy a bűnözők egyre durvább módszereket alkalmaznak tetteik kivitelezése során. A szomszédunkban lakó négy testvér egyikét, afrikai származásúak egyébként, ha jól emlékszem Észak Afrikából érkeztek, alig egy hete, és már megtörtént a szörnyűség. Amint később kiderült, a legfiatalabb testvért brutálisan meggyilkolták. A nyomok rögzítésekor folytatták le az előzetes kihallgatásokat, mint szomszéd érintett vagyok. Megdöbbentett az első nekem szegezett kérdés, nyilatkozzam, hogy nem én voltam a tettes. Természetesen nemmel válaszoltam, és fölháborodottan tiltakoztam a föltételezés ellen, mi okom lett volna, kérdeztem vissza. A nyomozó, elnézést nem kért, de magyarázatot adott a kérdésére, ezt mindig megkérdezik, hivatalosan kötelességük elsőként föltenni mindenkinek, kivétel nélkül ezt az őrültséget. Nehezen csillapodtam le, de a kérdések sorakoztak egymás után. Ismerem őket, mióta ismerem, laktak már az esetet megelőzően is a szomszédban, kik voltak azok, hol tartózkodnak most? A halotti szemlén részt kellett vennem azonosítás céljából. Igen ismerem őket, aznap, amikor beköltöztek, már összeismerkedtünk, Észak afrikai akcentussal beszéltek. És valóban különböző korúak lehettek, sőt nem is egy vidékről származhattak, színük alapján gyanítom. És hogyan viselkedtek? Rendesen, kulturált módon, néha hallottam hangjukat, legfőképpen a legidősebbét, ami markánsan jellegzetes volt, valami nyelvjárást beszélhettek, nem ismertem rá a szokásosan sok „H”-t alkalmazó nyelvek egyik változatára sem. A halotti szemlén megállapítást nyert, így fogalmaztak, a halál beállta több órával virradat előtt következhetett be, az áldozat már a hullamerevség állapotába jutott. Háton fekve, és itt a borzalom teteje, lecsonkolt fejjel találtak rá testvérei, és láttam meg én a tetemet. Körülötte minden véres, ruházata, a bejárati betonlap telis-teli vérnyomokkal. Igen voltak már előzőleg is lakók, ugyancsak afrikaiak, de azok csak több hónap után tűntek el, értékelhetetlen nyomokat hagyva. Többet nem tudok mondani, altatóval alszom, hogy kipihenjem magam ebben a rettentő melegben. A nyomrögzítő megállapítását hallott még. A testvérek megegyeztek abban, hogy egyikük a bejáratnál helyezkedik el, váratlan látogató ne zavarja őket, ha valamit észlel, akkor szól a többieknek. A legkisebb szívesen aludt a bejárati ajtónál, maradjon idősebb testvéreinek a kényelmesebb, belső rész. Az ajtón feszegetés nyomait rögzítették, vélhetően alaposan előkészített módon, csendben, ezért nem ébredhetett föl a kistestvér, álmában érhette a halál, a merev testen éles karomszerű eszköztől ejtett sebeket találtak, a csonkolás nyomaiból arra következtettek, miután megragadták a testet, a fejet egyszerűen letéphették, cafatok maradtak vissza a nyaki részen. Testvérei semmit nem vettek észre, a félelemtől reszketve védelmet kértek, ami a mi házunkra szerelt mozgásérzékelő fényvilágítás. A további részleteket, ha tudomásomra jutnak, közzéteszem!

Velem mindig történik valami…Nagyon sokan vannak, meg sem tudom számolni, nem a két kezemen, hanem kezem-lábam összetéve, azokat, akiknek az életemet köszönhetem. Hátulról kezdem, úgy haladok visszafelé, mint Bach a fúga művészetében, vagy Günter Grass nagysikerű könyvében: „Ráklépésben”. Ma megbeszélt időben indultam el hozzá, kikalkuláltam, negyedóra és odaérek. Beborult az ég, felhőszakadásnak induló sötét fellegek gyülekeztek, és a szél élénkült. Ennek megfelelően öltöztem, és mire elkészültem, kisütött a Nap, vékonyodott a feketeség, oszlani kezdetek a fellegek. Átöltöztem, farmer, nyári ing, elindultam, és ötven méter után jutott eszembe, mégis jó, ha viszek magammal ernyőt, áprilisi időjárás van nálunk, rám szakadhat egy nyári zápor hazafelé jövet, kell az ernyő. Három zár található a bejárati két ajtón, a biztosító így írta elő, és mindig, mind a hármat zárjuk. Az ördög, pontosabban a betörő nem alszik nappal sem. És természetesen a kapuzár is kulcsra jár, négyszer kinyitottam, bezártam a ház zárjait, majd megismételtem, nem vettem magamhoz pénzt. Útközben virágot veszek Nusinak, cserepest, emlékezzen rám tovább, mintha vágott virágot kapott volna névnapjára. Az életemet köszönhetem az autósnak, aki a megengedettnél gyorsabban közlekedett, és meg tudott állni a sarkon, ahol tudomásommal nekem van elsőbbségem, de most nem is vettem észre, hogy bekanyarodik. Nem jelzett! Autóbuszra szállok, buszmegálló a virágossal szemben, onnan egy perc és ott vagyok Nusinál. Nem így történt, a buszt más útvonalra terelték útépítés zajlik a járat vonalán. Összekaptam magam és a futásig hajszolt lépésekkel mentem visszafelé a virágoshoz, akinek nem volt pénze visszaadni, és ragaszkodott hozzá most rendezzük a pénzügyeket, holott én ajánlottam elég, ha elintéztem a vizitet. Késésben vagyok, a tolató munkagép épp abban a pillanatban indult meg, amikor a vezető látóterén kívül estem, nem sokba telt, és bajban vagyok! A gép megállt, a vezető joggal teremtett le, nem is vártam végig mondókáját, ami jól füszerzett ékes magyar káromkodással indult, ki tudja meddig képes folytatni, lehet jó képességű, fantáziadús emberrel állok szemben. Még egy perc! Végre! Becsöngethettem, várt, persze, hogy várt rám, de ki kellet jönnie lakásából, hogy segítsen, a kapu mellé telepített villamos szerkezet csak a ház lakóinak működik hibátlanul. Nusi tüdőgyógyász, feleségem telefonja után, asztmatikus problémáim ismerve, előbb ért föl az intézetbe, mint a mentő, és ellátott, benntartott napokig megfigyelésre. Utólag árulta el, perceken múlott, megfulladok vagy sem. Vendégem van, hamar távozik, suttogta, akkor majd beszélgetünk. A vendég nem érzékelte a helyzetét, ő váratlan vendég volt, jó ideig maradt. Kettesben maradva Nusi szóba hozta, ma Kisújbányára készült kiautózni, de lezárták az utat, nézzük majd meg a sorompókulcsát, benn van a kocsiban, én ismerem a helyes formájút. Akadozott a beszélgetés, most gondolom át, ottlétem alatt Nusi bizony fészkelődött is, nem érzékeltem, hogy ideje indulnom. Idős kori tünetem, jó lesz figyelnem magam, vagy ideje elmennem!

Velem mindig történik valami…A legcsodálatosabb dolog lenne, ha találnának két egyforma kavicsot. Olyat, amelyeknek formája, összetétele, anyaga sűrűségének eloszlása pontosan ugyanaz lenne. A régészek alapos emberek, mielőtt nekifognak a föltárásoknak, mindent följegyeznek, aztán nekifognak, mondjuk úgy egyszerűen ásni, ha éppen a földtakaró alatti föltárásnak kezdenek hozzá, és minden ásónyom után újabb följegyzés készül, ezeket a följegyzéseket egészen addig folytatják, amíg nem találják meg azt, amit keresnek. Ha nem találták meg a megtalálandót, máshol folytatják tevékenységüket. Fölszereltségük egyszerű, ásó, kapa, a finomabb ásást lehetővé tevő, vakolólapáthoz hasonló nyeles fémlap, seprű, majd pemzli, és végül a legfinomabb ecset. Ezt az ecsetet az ásatásvezető használhatja, nehogy torzuljon az a bizonyos valami, amit kerestek. Vannak azért rossz nyelvek, sőt tudatos cselekvések, talán azért, hogy ne kelljen újból elkezdeni az ásást valahol másutt. Ez indokolhatja az olyan eljárásokat, amikor máshonnan előkerült, régi pénzérmét ejtenek a gödörbe, mert a jó régész azért előrelátó, és ha valahol talált száz „as”-t, kevesebbet vesz nyilvántartásba, evvel megalapozza további kutakodásának sikerességét. Azok, akik még régebbi korokat kutatnak, más módszert is alkalmaznak, hogy bizonyságot találjanak elméletük helyességéhez. Kőkorszaki pattintott szerszámok előállításához folyamodott egyikőjük, Rudgley írja, oly módon, hogy magas sziklaszirtről dobáltatott le, -tehát nem ő személyesen- nagyobb sziklatömböket. A sziklatömbök darabokra törtek, régésznőnk néhány év múlva visszament tettének színhelyére, alaposan megnézte az összetörött maradványokat, nekiesett válogatásuknak, és talált pattintott eszközt, talán többet is följegyzett gondosan dokumentálva a helyszínt etc. Más régészek azonban kísérleteket végeztek, saját maguk pattintgatva a megfelelő kőzetet, megcáfolván a régésznő megállapításait, de csak hosszú évek után. A régésznő már elhunyt, ám életében sokat publikált pattintott eszközeiről, elismeréseket kapott, holott rajta kívül ember nem járt a kies vidéken, állapították meg a pattintgatós régészek. Egyszerűbb módszert választottam, remélem sikerült a kivitelezés, és ha halálom után is, de hosszú ideig emlékezni fognak rám. A korszerű technikai lehetőségek, amelyek még tovább fejlődnek majd, engem fognak igazolni. Fölszedtem kocsilejárómból a kavicsot, amit a téli fagyok kezdtek ki. Két egyértelmű, kis dudor volt rajta, felszíne is elég durva maradt, még nem görgette eleget a vízfolyás élete során, hogy sima legyen, társaihoz hasonlóan. Eljuttatom egy másik földrészre! Rengeteg idegen jár a városban, nyakukban színes szalagon táblák lógnak, innen ismerni meg ki honnan jött. Kiválasztottam egyet közülük, és véletlenül táskájába ejtettem kavicsomat, amit előzőleg alaposan megmarkolásztam, zsebemben tartottam. Hazaérvén, vagy lehet előbb, kiveszi a táskájából, megtartja emléknek, és majd egykor sugárvizsgálatnak vetik alá, és kiderül a sugárzások elemzése után, hogy ott jártam, ahol nem, mert kisugárzásom eljutott a távolba.

Velem mindig történik valami…Tessék aláírni a receptet, így nem tudom kiadni a gyógyszert. Valóban nem írtam alá, azonnal. Aláírtam. Itt is tessék aláírni, igen, azonnal, és odafirkantottam legminiszteribb kézjegyemet. Egy kampószerű jelet. Munkatársaimtól tudom, hogy kampó, ők nevezték el így ezt a furcsa firkantást, aminek csak annyi jelentősége volt, hogy a napi posta kiszignálását láttam el evvel a kézjeggyel, miután megállapítottam melyik szervezeti egységhez továbbítom a beérkező okmányt, a többi a titkárnő dolga volt, ő vezette a postakönyvet, adta tovább a kollégák felé. Csókolom, jaj, ne tessék haragudni, nem vettem észre, kivel van dolgom, mentegette magát szegény. Azonnal hozom a gyógyszert, és elsietett a receptemmel. Pillanatba sem telt, már visszaérkezett, és rám nézett szép, sötét szemeivel. Most én lepődtem meg, ha nem néz rám, bizony nem ismerem föl régi panelszomszédunkat, aki a mellettünk lévő lépcsőházban gyerekeskedett, játszott az enyéimmel. Asszonyként kicsit fölszedett magára, nem ez a kép maradt meg bennem róla. Annyira fáradt vagyok már, szinte, mint a gép, ami se lát, se hall, ránézek a receptre, a fejemben már az jár, ha alá tetszett írni, hol is találom meg, merre induljak, hátul a raktárrészben vannak a ritkább szerek, gondolatban a fiókot húzom, aztán vissza. Kassza, és jöhet a következő ügyfél. Ez volt az utolsó doboz, akik hátul vannak, megint nem vették észre fogytán a készlet. Hogy vagytok, kérdeztem őszinte, érdeklődő szándékkal. Rengeteget dolgozom, Gábort nem fizetik, három hónapos próbaidőn van, nem mer szólni a művezetőnek, attól tart kitelik az ideje, ha szól a pénzéért. Tessék elhinni, én tartom el a családot, múlt hónapban kétszázezret vittem haza, de nem volt szombat, vasárnap, váltott műszakot vállaltam, túlóráztam, szabadságomat egy részét pénzre váltattam, így jött össze a kétszázezer. Gábor egy évet nem dolgozott, nem kapott munkát, az előző vállalkozó semmit nem fizetett neki, ha akarja, perelje, evvel bocsátotta el. A lányunk szeptemberi beiskolázása, ötödikes lesz, ötvenezerbe belekerül, azért is vállaltam el mindent. Hát persze, hogy otthon lakunk, ennyit tudnak a szüleink segíteni nekünk. A testvéreméknek az albérlethez adnak valamennyit. Örökké szapulom Gábort, kérje a pénzét, úgy jár majd, mint korábban. Nincs is bejelentve, faggattam tovább. De igen, de nem mehet el betegszabira, elküldik, ha letelik a próbaidő. Nekem sikerül egy-egy hétre kiíratni magam, rendes a háziorvos, többet én sem vállalhatok, a táppénz ugye kevesebb, mint a munkabér. Elképesztő, hogy mennyi ideig tart a kiszolgálás, szólalt meg a mögöttem álló. Megfordultam, az idősebb úr állta a tekintetem, én meg az övét. A másik kiszolgálóablaknál senki sem állt. Ugye kiszolgálja az urat, tettem fel a költőit. Hogyne, már szóltam is az úrnak, de ragaszkodik a sorszámhoz, amit húzott bejövetelkor, és az nem az én ablakomhoz szól. Tapogatós üveglapon választhat a belépő, recepttel érkezett, vagy recept nélkül, a gép a szerint irányítja a kuncsaftot az egyik, vagy másik ablakhoz. A türelmetlen úr nem jól választott, ám ragaszkodott elnézéséhez.

Velem mindig történik valami…Küzdöttek becsülettel, mindkettő az életéért harcolt. A zárt erkélyembe berepült egy nagyméretű, fekete dongó. Megpróbáltam szabad utat biztosítani neki, még hessegettem is, végül abbahagytam, benn akart maradni, olyan helyekre menekült előlem, a virágok közé, ahonnan bajos lett volna továbbűznöm a nyitott ablak felé. A nagyszülőknél nyáron, kedvelt ügyeskedésünk próbájaként a téltűrő hibiszkusz nagy virágaiba repülteket fogtuk be, nem egyszer szenvedtünk fullánkjától, a virág szirmain átdöfte fullánkját, ez menekülésének utolsó lehetőségeként adódott. A közelünkben fészkelhetnek, mert miért ne, unokámnak is kedvelt játéka ezeket a hatalmas rovarokat lepkehálóval befogni. Egyet elkap, ekkor kiált értem, menjek, vigyem a befőttes üveget, abban helyezi el. Korábban közösen végeztük a lepkehálóból történő áttelepítést, nagy figyelemmel igazgattam az üveg száját a háló belsejében egészen addig, amíg dongónk berepült az üvegbe, utána pedig, a fedelet csúsztattam a háló mentén az üvegre. Ma már nincs szükség rám, csak az üvegre. A mostani nagy fekete időnként neki-nekirepült az üvegnek, egyszerre csak elhallgatott. Megnéztem kirepült, vagy sem, éjszakára a nyitható részt becsukom. Csend lett, hát kirepült, gondoltam, de alig egy percre rá újból elkezdte a döngicsélést, ami másképpen hangzott, mint a korábbi. Hol a dongóm, körülnéztem virágok között, és végül fölfedeztem egy picinyke, de dongónknak úgy látszik elég erős pókhálót. Menekülni igyekezett, össze-visszatekeredett már, a szépen elkészített hálóban, a dongó mintha segítségére sietett volna a háló készítőjének. Mindig megcsodálom a kész pókhálót, sőt megfigyelem készítésének módját. Milyen ügyesen használja ki a legapróbb, a póktojásból most kibújt legkisebb példány is a gyenge szellőt, és átlendül a szálat közben kibocsátva magából a megfelelő helyre, ahol rögzíti, és vár az újabb számára megfelelő szellő fúvására, aztán ha elkészült a váz, elkezd körbejárni, és elkészül a csoda. Minden szabályos, minden körrel beljebb haladva szűkül a kör átmérője, ha elkészült, elfoglalja leshelyét, vagy pihenőhelyét, mert a szélfúvás más rezgést ad, mint a hálófogta zsákmány. Kétszáz fölötti matematikus, építész, festő, szobrász résztvevővel kezdődött a Bridges Világkongresszus, Pécsett. A matematika és más művészetek kapcsolatát keresik közösen, már egy évtizede. Lovász László, Wolf, és sok más díjas akadémikusunk nyitó előadása, a matematika szépségeit mutatta meg, a kisiskolás számára is megérthető módon, szerteágazó ismereteinek zseniális összefogásával. És a napraforgó szemelrendezését, az al Hambra mecset burkolatainak rajzolatát, és hogyan bizonyítható egyszerűen, vonalakkal és csomópontokkal, a gráfokkal, hogy egy négyzetbe legfeljebb 21 darab, más-más élhosszúságú négyzet rajzolható. Egyszerűen, elegánsan! Megkérdeztem tőle, léteznének matematikai összefüggések emberlény hiányában? Hosszasan elgondolkodott, és rám bízta a választ. A dongó föladta a küzdelmet, a pók szép hálója meghozta a döntést!

Velem mindig történik valami…Az egyik legjobb ajándékötletemnek tartom az örök naptárat. Én is örülnék ilyennek, ezért másoknak is szívesen vásárolom ezt az fából készült csudadolgot. Fegyelemre neveli az ajándékozottat, és egész életére kiszolgálja, fölösleges megvásárolnia évente az egyre drágább, fali, vagy akár asztali naptárat. Ha gondos az ajándékozott, akkor elegendő megmondanom, hányadika van az ajándék átvételekor, utána már rajta múlik minden. Ugyanis minden áldott nap fordít egyet a három fatömbön, és amennyiben ezt nem mulasztja el, akkor naphosszat mutatja az aznapi, naptár szerinti időszámítást. Még egy másik előnye is van ennek a naptárnak, nincs hely rajta semmiféle megjegyezendő fölírásának, szemben az általában kaphatóakkal, amelyekre, még a szép képes, nagy fali naptárakra is ingerenciája lehet az embernek fölvésni a tennivalókat, már jó előre, és ahogy közeledik a határidő, egyre idegesebbé válik a tulajdonos, mert még a megelőzőkben fölvésett, és lejárt határidejű dolgait sem rendezte le. Egy hátránya azért adódik, de ez nem a naptár hibája, hanem a megajándékozotté, tudniillik amennyiben egyszer nem fordít, esetleg máskor is megfeledkezett már erről a napi feladatáról, akkor bizony utána kell néznie, hányadika is van. Még a leggondosabb ajándékozott is beleeshet ebbe a hibába, önhibáján kívül, beteg lesz, elfelejti magával vinni, netán delíriumos állapotba kerül, amit nem kívánok neki, előfordulhat, de ez legyen a legnagyobb baj, egyébkénti baján kívül, mert ébredése után megkérdezi betegszomszédját, mondaná meg a pontos időszámítást. Ezt közölni szoktam az ajándékozottal, aminek nagyon örülnek. Szép fametszetek a díszítik, állatok, növényi indák, sokféle változat közül szoktam válogatni, sokat gondolkozva azon melyik lenne a legmegfelelőbb, ismerve az ajándékozottat, valódi örömöt szeretnék ajándékommal szerezni. Nemrégiben, válogatás közben egy hangra lettem figyelmes, egy illető hangjára, aki egy másiknak bizonygatta, hogy ő milyen hűséges, már tizenkét éve élnek együtt a társával, és nagyon jól megvannak, egy életre szóló együttlét lesz kapcsolatukból, most is, amikor elutazik majd, eszébe sem fog jutni, hogy társát megcsalja, netán elhagyja. Ez lehetetlen! Az emberi természet kifürkészhetetlen, tettem hozzá, hiszen nemrég tudtam meg a bérletes előadásra nem a párjával jött az egyik hölgy, aki hosszú éveket töltött el boldognak kijelentett házasságban, és most próbaházasságban élnek, de nem kétséges a próbaházasság kimenetele, mert a hölgy elköltözött, vett magának egy lakást és partnere akadt, közös ismerősünknek elárulta, akitől mi is tudjuk, ez az igazi! Férjével szülei ellenzésére házasodott össze több, mint negyven éve, találkozásaink alkalmával, turbékoltak, mint az igazi vadgalambok, a hölgy Klárikám, a férj Karcsikám volt, és a mosoly mindig hozzátartozott a megszólításhoz. Elhiszi ezt nekem, kérdeztem az illetőt, és vártam a választ. Nagydarab, a szó igazi értelmében csúnya férfi volt, de megrendült, már próbálkoztak vele idegenek, elképzelhető!

Velem mindig történik valami…Kezembe vettem, nézegettem, megvan mindene, keze, lába, feje, mert rám bízták. Tüzetesen vizsgálgattam, nem hiányzik valami, ami szükségszerű, és végül igent mondtam, rendben van, vigyázni fogok rá legjobb tudásom szerint, ellátom mindennel. Igazi élőlény volt! Alig távoztak hozzátartozóinak barátai, még láttam őket, nekifogtam és elolvastam, amit rám hagytak, amivel el kell látnom, amit föltétlenül és megadott idő alatt el kell végeznem, ha már elvállaltam a felügyeletet. Használati utasításnak is lehetne nevezni, a tennivalók pontokba szedve, a pontok alatt további részletezések. Mikorra a végére értem az olvasásnak egészen elfáradtam a figyelésben, ilyennel még nem találkoztam, mert alighogy letettem a kezemből az utasítások gyűjteményét, úgy tűnt halványodni kezdenek a betűk a lapokon. Elővettem erősebb szemüvegem, kimentem a lakásból a napfényre, és idejében még egyszer sikerült végigolvasnom az utasításokat, aztán kész, a kezemben tartott lapok teljesen kifehéredtek, mintha soha nem is lett volna rajtuk írás. Visszatértem a lakásba, átgondoltam, megjegyeztem mindent pontosan. A kétszeri olvasás elég volt, szemeim előtt lebegtek az üres lapok, rajtuk a tennivalók. Boldog voltam, hiszen a hozzátartozók kistestvérnek nevezték, és csak azért nem személyesen hozták el, mert indulniuk kellett, a repülőgéphez, ami elröpíti őket a távoli kontinensre, ott maradnak két hetet, és azon aggódtak, a gépen nem fognak tudni mindent megadni a kistestvérnek. Hál’isten, jól fog még az agyam, és tudom lelkiismeretes vagyok, ne aggódjanak minden rendben lesz! Nem járok már dolgozni, igaz nem is kelek olyan korán, mint a leírásban szerepelt, de két hét nem a világ, majd hazajönnek, és egészségben visszaadhatom a kistestvérkét, és boldogan, mert azért nem igen hiányzott nekem ez a külön feladat. Az egész napomat beosztottam, most még vele is kell foglalatoskodnom, mert a feleségemtől nem várhatom el az én barátaimtól átvett feladat végzését, segítene, tudom, de van éppen elég a nyakában, hiszen rólam is ő gondoskodik! Majd elmarad a városba járás, a kiállítások megtekintése, kihagyom a Bridges Világkongresszuson való részvételt. Pedig nagyon szerettem volna hallani a nyitóelőadást, és természetesen megnézni az alkotásokat. Ilyen alkalomra már nem lesz életemben lehetőség, de hát milyen sok mindenről maradtam le, legföljebb nem ismerem meg személyesen egyik legnagyobb élő matematikusunkat, és persze nem is dedikáltathatom a könyvet, amit éppen ittléte okán vásároltam meg. Legalább a plenáris ülésen szerettem volna részt venni, a szekcióülésekre, pedig félretettem a kétszázötven dollárt, de most majd megmarad, jó lesz másra! Elmarad a klimpírozás, kiesem a gyakorlatból egy kicsit, milyen jól játszottam már a régi, ismerős zongoradarabokat, és újakat is tanultam! Azért két hét nagy idő, talán egy kicsit elhamarkodtam a kistestvérke gondozásának elvállalását. Na, persze nem ez az első alkalom, hogy nagy hirtelenjében döntést hozok, nincs mese, és most sírt föl először a Tamagocsi!

Velem mindig történik valami…Kutatási programomnak az elején járok, már sikerült meghatároznom, hogy átlagosan, nagyon átlagosan mennyit dobban az átlagos életkilátású ember szíve az élete során, nálunk Magyarországon. A számítást sokszor elrontottam, mert mindig eszembe jutottak a kutatás következő lépései, és az is, hol fogom tudni kutatásom részleges és végeredményét közzétenni, aminek érdekében még nem kerestem föl egyetlen szakfolyóiratot szerkesztőségét, vagy könyvkiadót, mert a programom interdiszciplináris. Számításom eredményeképpen, aminek bárki utánajárhat, azt kaptam, hogy hetven éves várható életkorú állampolgár szíve kettő egész hat tized milliárdnyi alkalommal húzódik össze és lazul el. Természetesen a változók között szerepeltetni fogom a magzati időszakban már kialakult szívdobbanások számát is, különös tekintettel arra, hogy még nem sikerült bizonyítást találnom arra vonatkozóan, összehúzódással, vagy elernyedéssel kezdődik a szív működése, és arra sem találtam szakmai állásfoglalást, hogy a halál beálltakor, amikor utolsót dobban a szív, szisztólés, vagy diasztólés állapotban áll meg működése. Látható, hogy kutatási programom, érinti az orvostudományt. Az áramlástan alapjaival tökéletesen tisztában vagyok, egy magasabb embernek a szíve nagyobb munkát kell, hogy végezzen egy-egy dobbanás alkalmával, hiszen messzebbre kell szállítania a vért. A szív divergenciája sem mindig azonos, mert az átlagban benne foglaltatik a nem mindig tökéletesen záró szívbillentyűk hatása, aminek következtében div(vérmennyiség) kisebb, vagy nagyobb, mint zérus kiürült állapotban. Az erekben a véráram sebességének rotációja más lesz a falak mentén, mint az erek keresztmetszetének közepén, a közép fogalma még tisztázandó, és paraméterként feltétlenül figyelembe fogom venni, nem is beszélve arról, hogy az invariánsokat tisztázni szükséges, és a kezdeti feltételeket figyelembe veendő szélsőértékeket sem publikálta még senki, ezért ennek a kutatására a programba majd részprogramot fogok beiktatni. Előbbiek hiányában a még tisztázatlan változókra, a parciális differenciálegyenletek, lokálisan nem határozhatóak meg. A differenciálegyenletek megoldása nagyteljesítményű számítógép igénybevételével jár, és ezért a számítógépek piacán részletes felmérés szükséges. Kérdéses létezik egyáltalán akkora teljesítményű gép, amely a probléma megoldásához elegendő, vagy új konstrukcióra van szükség, ezért azonnal indítandó egy részprogram, amely tisztázza vajon elégséges a digitális technika, szilícium alapon, vagy az analóg technikára szükséges visszatérni, a gyors, bár pontatlan számítások elvégzéséhez. Lehet új alapokra helyezendő a számítástechnika. Az orvoslás kevert megoldása elterjedőben van, tehát a modern medicina és a hagyományos gyógymódok arányának megoszlását és hatékonyságát is belevettem kutatási programomba. Itt a vélemények erősen eltérőek pro és kontra, és az anyagi lehetőségek komoly befolyást gyakorolnak alkalmazásukra. A folytatás következik, addig megmérem a vérnyomásomat!

Velem mindig történik valami…Főnök, bízunk benned, de mégis azt gondoljuk, jó lenne, ha nem egyedül mennél, rossz az előérzetünk. Pofa be, zárta le az egyoldalú megbeszélést a Vörös, a Főnök, és kivételesen meg is indokolta döntését. Nem tartozik rátok, mégis elmondom tegnap alkonyat után jártam a terepen, és majdnem sikerrel jártam, a védelem változatlanul gyenge, semmi okom rá, hogy teherként a nyakamba vegyek akár egyet is közületek. Könnyedén belevájtam egyikükbe fegyverem, ma végzek mind a néggyel. De Főnök, mi lesz a mi jussunkkal, ha egyedül veszel részt az akcióban, az utolsó alkalommal is megfeledkeztél rólunk, hiába vártunk egész éjjel, korgó gyomorral. Pofa be, már megmondtam, egyedül vágok neki az akciónak, ismerem a terepet töviről-hegyire, tudom mikor kapcsol be a riasztófény, tudom meddig kell mozdulatlanul lapulnom, amikor elindulhatok a siker helyszínéig, ahonnan már minden megy mint a karikacsapás. Nyavalygó fattyak, kaptok a zsákmányból, bőséges lesz, mind a négyet megszerzem, még éjfél előtt itt vagyok a zsákmány felével, mert a másik fele engem illet, világos! Nem bíztak főnökükben, de a Vörös, a Főnök a legerősebb közöttük, látszik a sok győztes harc nyoma a pofáján, forradásos hatalmas állkapcsa semmi kétséget nem hagyott afelől, ha tovább akadékoskodnak, megkapják a magukét, volt már rá példa, egyikőjük sem vágyott az újabb sebekre. A sötét megjött, még az ég is beborult, a sötétségben, a már ismert útvonalon vágott át a Főnök a portákon, vihar előtti csendben, de hamar nehézségei támadtak a föléledő szél gyakran változtatta irányát, a házőrzők szimata nem csal, ez késlekedésre, várakozásokra kényszeríttette, de biztos volt magában. Elérte a színhelyet, áldozatai a bekerített rész közepén, egymásnak feszülve, éberen figyeltek, megtapasztalták a veszedelmet, összefogtak, fölváltva aludtak, ha tudtak, társuk tegnapi sérülése figyelmeztető jel volt. A Főnök nem jött zavarba, majd alkalmazom a rég bevált módszert, gondolta, alagutat ások a védőfal alá, mint már korábban tettem, és azonmód nekilátott az ásásnak. Na, megy ez, nem is kell már csendben végeznem munkát, sikerben biztos lehetek. Nem is igyekezett olyan nagyon, de ásás közben meglepetés érte, amire nem számított, frissen épített betonalapba ütközött. Mégsem adta föl, erős karmai, mint a kemény homokot morzsolták a betonépítményt, csak fárasztó lett egyszeriben a könnyűnek vélt munka, de a vágy, és a kudarctól való félelem hajtotta tovább, a beton fogyott, és most érte az igazi meglepetés. A betonba rácsozatot építettek, amivel sem karmai, sem erős harapása nem bírt el, föladta a küzdelmet. Körüljárta a kerítést, friss hús illatát hozta felé a szél. Besétált a csapdába! Társai hiába várták, először a düh munkálkodott bennük, majd tanakodni kezdtek, ki legyen a Vörös helyett a Főnök, mert egyszer úgyis bekövetkezik a vezéráldozat, új Főnők kell. Egész délelőtt a csapdában tartottam a Vöröst, három korábbi galambunk gyilkosát, majd útjára bocsátottam. Két pár gerlénk megmenekült, de vigyázat, a gyilkos visszajár!

Velem mindig történik valami…Házakkal körülfogott udvarba értem, asztal mellett négyfős társaság beszélgetett, kettőjüket ismertem, de csak négy szék volt az asztal körül. Szervusz-szervusz után továbbmentem, és leültem az egyetlen padra, várakozásra kényszerülten. Kikapcsoltam, átadtam magam az udvar varázsának. Háztetők magasába nyúló selyemakác kereste a délelőtti fényt, az udvar teljes árnyékba borult. Hátradőltem a padon, fejemet belemélyesztettem a mögöttem burjánzó bokorba, élveztem a növény illatát. A kis kert járórésze téglákkal fedett, közöttük megtelepedett a moha, a zöldes csíkok még kirajzolták a téglaformákat. A pad előttieken, mert éppen úgy fordították, múlt század eleji évszám, az előállítási hely a másikon. Több mint száz éve került hát helyére a tégla, vagy a véletlen hozhatta, amikor felújították mai formájára az udvar belsejét, merengtem, és tovább nézegettem az évelő virágokat, a virágágyást körbefoglaló ferde fél téglákat. A gondolat tovább úszik az emlékezetbe, ilyenszerű, csak jóval nagyobb udvaron sétálva körbe-körbe magoltuk a memoritert. A szerzetesek, akik korábban lakták a templomfallal, az egyházi iskolával és a szerzetesi cellákkal teleépített másik két oldal vonta határok között sétálgattak az elmélyülés időszakában. Számunkra már kollégiummá változtatták, az udvarát nem bántották, a szerzetesekkel távozott a vallásgyakorlás, mi reggeli tornára jöttünk le ide a gesztenyefák alá, a négyszögben a falak mellett lerakott téglákon futottuk le a torna előtti bemelegítés kötelező két körét. Ide röpült hirtelen gondolatom, milyen régen is volt az valójában, mennyi minden tennivalót szabtak a számunkra reggeltől estig. A kimenő másfél órája oly hamar elszaladt, és a késést, kimaradást szigorúan büntették. A legenyhébb egy hét kimenőmegvonás, a legsúlyosabb az eltávolítás. A kettő között kaptam a büntetéseket, hogy miért nem is fontos, de a büntetések következetesek voltak, ha stúdium alatt társaimat ismételten zavartam, kimenőmegvonás egy hétre, ha az egy hét alatt ismételten úgy viselkedtem a hazautazás megvonása következett, megszoktam az ordét, karácsonyra hazautazhattam. És elolvastam a „Falu jegyzőjét”! Érettségire készülve legszívesebben lenn az udvaron a téglákon járva, tanultam a verseket, idézeteket, én csendben, mások mormolva. Csőrepedést javítani küldtek egy embert, egy segédmunkást, aki kiássa a gödröt, aztán ha a gödör kész, hozzá lehet férni, majd jön a szakmunka. Nagy feladat volt egy ember számára a csákány, ásó forgatása, emberünk becsülettel végezte dolgát, időnként csendben megpihent. Egyikünket, a mormoló közül megszólított, nem úgy mormol, ahogy a költő gondolta, és elnézést kért a szólásért. Miért viselkedik ilyen tisztelettudóan? Hamarosan körbeálltuk segédmunkásunkat, akinek lassan megeredt a nyelve, és azon túl, hogy helyesbített, előadást tartott a költőről, kortársairól, a korról, költőtársaival folytatott levelezéseiről. Kivirult, majd bocsánatot kért, és tovább dolgozott. Egyetemi tanár volt Debrecenben, ’56-os!

Velem mindig történik valami…Szombaton megveszem a melléklettel bővített, országos napilapot, öt éve még mindennapi utam az újságoshoz vezetett. Nem a napi országos történések megismerése érdekében, a laphoz vonzódó TV adásból mindent, számomra lényegeset megtudok. Föltéve, ha úgy történtek az események, ahogyan azokat megírták, sok időbe telik, hogy irányultságtól függetlenül a valóságot újságból, Tv-ből megismerjük. Azokat az írásokat olvasom, amelyek aktualitástól mentesen közölnek, magyaráznak, fejtegetnek. Az évezred fordulója előtt, sok-sok elképesztő tettével hívta föl magára a figyelmet, állatketrecben ült, állatnak öltözött, nyilatkozott a ketrecből, miért teszi, minden tettének alapvető célja a nyilvánosság megdöbbentése, a nyilatkozatokból kiderülő különvéleménye, a világ ilyen-olyan dolgairól. Nagyon komolyan vette, és elérte, hogy megismerjék azok is, akik tudomást sem vettek volna róla, mert véleménye igaz, különvélemény volt, ám a megdöbbenésen kívül nem hagyott érdemi nyomot a hallgatóságból. Jól emlékszem talányos fejtegetésére, most fölkészül, autodidakta módon, és úgy az ezredforduló táján enciklopédiát kezd írni. Félreértettem, enciklopédia kétezernek hallottam, és csodálatomat váltotta ki, mennyi mindent fogok majd megismerni. Az elhatározás nagyszerűsége, az autodidakta fölkészülés, a hihetetlen mennyiségű ismeret rendszerbe szedése, évszázadokkal ezelőtt erős próbának vetette alá a francia enciklopédistákat, hát még egy egyedüli személyt. Miatta is vártam az ezredfordulót, a másik ok inkább a nagyvállalti számítástechnika rendszereinek átállítási problematikájaként nehezítette az én életemet is. Irányításom alá tartozott a szakterület, és rémképeket festettek a számítás-technikusok az egész világon. Baj lesz, összeomlanak az adatbázisok és megszűnnek működni a szoftverek, nem biztosítottak a karakterek csak 1999-ig. Legyőzettek a nehézségek, és nem jelent meg az enciklopédia kétezer. Helyette heti rendszerességgel egy-egy írás „enciklopédia énezer” címmel az újság szombati számában. Talányos cím, kétségtelen, részemről fatális elhallás, kétségtelen! A számítástechnika lehetővé tette bárki számára, a közmegjelenést, néhány gombnyomás után előhívhatók a kedvencek, és a kedvencek közé tartozhat bárki, akinek írásai megtetszettek. Vélhetően, fölvett nevű enciklopédistánk, vagyis exhibicionistánk azon kesereg, aminek örülni kellene, hogy az átlagembereknek van mondanivalójuk, és leírhatják, kimondhatják, világgá kürtölhetik életüket, nézetüket, véleményüket, érzéseiket, társaságba szervezhetik magukat. Nem kell vérfertőzött zseninek, Adynak lenni, korán elhunyt sokoldalúan alkotó Nagy Lászlónak lenni, lehetünk magunk, átlagosak, akik csodálattal adózunk a kiválóknak, és egy kicsit lehetünk adyk, nagylászlók, és tisztelhetjük egymást annak ellenére, hogy enciklopédistánknak más a véleménye. Nem nyomtatottan jelenünk meg, és nem kerülünk a zúzdába újrafeldolgozásra, hanem az éterben eljuthatunk bárhová, és a nagy Hálózat bizonyára, egy kicsit tovább megőriz.

Velem mindig történik valami…Lehet, hogy neki valahol, külföldi kapcsolatai révén sikerült hozzájutni a farmeréhez, irigykedve néztük. Úgy farmerben jött órát tartani, de fehér inget viselt hozzá, nem valami amerikai fajtát. Így adta meg a tiszteletet nekünk, diákoknak, sosem esett erről szó, csak most jut eszembe, ahogy visszaemlékezem, mi is jellemezte az öltözködését. És szemüveget viselt! Orosz, német nyelvet tanult az osztály, furcsán is jött ki, amikor rögtön belevágott a közepébe, múltkor itt hagytuk abba, fölírom a mai szavakat. Gyorsan hátat fordított, és fölvéste az aznapi szókészletet. Először a szó, szögletes zárójelben valami furcsaság aztán, gondolom az összes jelentésváltozat, úgy mintha szótárt másolt volna. Nem szóltunk, mikor hátrafordult akkor vette észre meglepett tekintetünkön, valami nem stimmel. Mi a baj, kérdezte angolul, mást nem jelenthetett, és megmondtuk, hogy mi német tagozatosak vagyunk. Szó nélkül letörölte a táblára írtakat, és törlés közben kérdezte, hol járunk a tananyagban, valamelyikünk megmondta. Mintha mi sem történt volna, nem zavartatta magát, az üres táblára most már a német szavak következtek, az aznapiak, a mi osztályunkéi. Kicsapták az egyetemről, óraadóként helyezkedett el történetesen a mi gimnáziumunkban. ’56-os dolog lehetett, mert ’57-ben érkezett. Francia, angol, német, latin és orosz nyelveket tanultunk, ki melyik osztályba járt, mást-mást. Budai tanár úr, csak abszolvált, diplomát nem kapott, bárkit helyettesített a nyelvtanárok közül, minden nap az oktatás előtt tudta meg kit is kell, melyik évfolyamon pótolnia aznap. A tanáriban a nagy paksaméta tankönyvből utánanézett, és bejött. Nem csoda előfordultak, hozzánk hasonló esetek másutt is, ha előbb nem kérdezett rá a tananyagra. Mindent tudott, csodáltuk, mert úgy ömlött belőle a tudás, mintha eleve mindent tudott volna. Tudjuk ilyen nincs! Budai tanár úr végül az angol mellett kötött ki, elképesztő könyvek szerzője, az angolok is, könyveiből tudják mi is a helyes és mi nem. Nem volt egyedüli. Az akkor megmozdított tantestületekből érkezett Gáspár tanár úr. Dr. Gáspár. Nem gondoltuk, hogy orvos, de mit keres nálunk egy doktor, Mezőkövesdről? Eltanácsolták, és mostantól ő tanítja a németet. Kiderült, görögöt, latint, németet tanít, és nagy az affinitása a zenéhez. A föladott, és a megzenésített verseket, énekelni is kellett volna, de nem számított a jegybe, ha valaki nem vállalta a közszereplést. Elegánsan öltözködött, minden nap másik öltönyt, nyakkendőt viselt, öltönyeinek szabása tökéletesen egyforma. Német delegáció érkezett, ő vezette végig a gimnáziumon a vendégeket, hallottuk beszélni, a delegációtagok kérdeztek, egyik ilyen, a másik másmilyen tájszólásban, de dr. Gáspár tanár úr mindegyiküknek válaszolt, neki egyre ment honnan való az illető. Tőle tudtuk meg, az ógörög rendkívül hasonlatos zengésű a magyarhoz, bizonyítékként az Iliászt citálta. Verset szavaltam az ötösért, de nem adta meg, mondván a „vasz” az „vász”. Ich weiss nicht, was soll es bedeuten…nem folytatom, úgysem hallja senki! Tudományának dr.-ra volt.

Velem mindig történik valami…Rengeteg fényképfelvételem van, és nagyon sok elveszett költözködéseink során. Gondolom, az átlaghoz képest rengeteg könyvem van, és nem veszett el belőlük egy sem, bárhová is költöztem. Megtartottam iskolai tankönyveimet, egyetemi jegyzeteimet, és a sok, közben fölgyülemlett irodalmat, könyv formájában. Mások is megveszik, és félreteszik szabadabb, nyugdíjas éveikre az el nem olvasottakat, aztán vagy lesz idő rá, vagy nem. Nem emlékszem sok tartalmára, de arra igen, hogy olvastam, és többnyire emlékszem arra is milyen módon hatottak rám. Filmfelvételeket készítettem, valahol megtalálhatók, és majd akkor levetítem a családnak, lássák ők is a mozgó múltat. Az előttem lévő falon, persze sok más mellett, egy rekeszes polcon emlékeztetnek a mindenhonnan összegyűjtött, emléktárgyak, csak nekem jelentenek valamit is, emlékszem hol vásároltam a torontói egymásba fonódó anya és gyermek fókát, olajpalából készült, csak a szemük apró gyöngy. Montserratból egy kavicsba fúrt lyukban feszület, akkor éppen elfogyott a Fekete Madonna, de fönn a hegy tetejéről fénykép tanúskodik, és lepréselt hegyi gyopár. Elyiből, ahol beleszippantottam egy évezred alatt épített, átépített, lerombolt és újjáépített katedrális levegőjébe, megcsodáltam elképesztő világító tornyát, ugyancsak feszületet hoztam, alapkövét a IX-dik században rakta le a saxon hercegnő, akit ide adtak nőül. Koppenhágából a Pisilő kisfiú, a Manneken pis, és majdnem a Jeanneke pis is származik. Apró kicsi szobrok, ha nem szólnak, észre nem veszi a járókelő. A szemben lévő boltban a valódinál nagyobb kis fiúkat is lehetett vásárolni a kertbe törpe helyett. A rossz lányok negyedében még apróbb, guggolva pisilő kislány, a Jeanneke pis szobra áll, fejmagasságban, és csurog a medence állandóan. Körülötte sörbárok, és beivott férfiak, nők, zavaros része a városnak, erősen ajánlották, forduljunk vissza! A levegőben lógó, magas sziklaszirtből a mélybe zuhanni vágyó gyalogúton Helgolandot hamar körüljárva, eredeti Zippo öngyújtót vásároltam, ma már valóban csak emlék, nem dohányzom. A piacon szerény, korombeli hölgy árulta életük során összegyűjtött emlékeiket, szeretnék, ha jó helyre kerülnének, ahol emlékeznek, kitől is vásárolták, szép darabok vannak az ajánlatban, ám egyes darabok még nem eladók, a férje csalogatónak rakta a többi mellé, nincs még itt az ideje áruba bocsátásnak. Egy német hölgy habán tányért választott, miért, mert tetszett neki, de habán, vagy nem, nem érdekelte, nem ismerte szerzeménye értékét. Kiscicánkat reméltem sikerült átruházni, elindultam visszafelé. Tanár barátom ott üldögélt még megszokott helyén, meleg van, napernyővel védi feje tetejét, kopaszodik erősen, akárcsak én. Az NDK-ban tanított, majd itthon, évtizedek alatt gyűjtötte könyvtárát, szót váltunk, van mondanivalónk a „hogy vagyon” túl is. Ma sem volt forgalom, nem vevőben volt hiány, hanem az árfekvésben, ő tudja mit érnek könyvei, meg a többi NDK szerzemény, aznap sem volt hajlandó engedni az árból. Mellé települök, és reménykedem, emlékező kezekbe adom szerzeményeimet!

Velem mindig történik valami…Sok eső hullott az idén nálunk az országban, és a hírközlés segítségével, most nem lenne helyénvaló a jóvoltából, kifejezés, láttuk azt a iszonyatos mennyiségű vizet, ami „..zúgva, bőgve törte át a gátat…”, és az emberek saját magukra és egymásrautaltságát. Volt, aki a rettenet után a következőt várta, veszteni valója csak az élete maradt, mást elvitt a víz. A testvérem részt vett katona korában abban a nevezetes tiszai árvízi védekezésben ’970-ben. Legutóbb, amikor találkoztunk, szó esett arról, hogy ő, aki egyébként víziszonyban szenved, félelem ide, félelem oda a parancsot teljesíteni kellett, egymás kezét fogva bajtársaival, nyakukban egy-egy idős emberrel gázoltak, és nem tudták hová kerül a következő lépés, mélyebbre, vagy a biztonságosabb magasabb helyre. Nem lehet elmondani, a szó kevés hozzá, mennyire félt akkor, és annak a hatását a mai napig hordozza, lelkében. Talán a mai hőség juttatta eszembe ismét az árvizet és a félelmet, második szomszédunkban éppen az imént bújt ki a gumimedencéből egy hölgy, hozzánk hallatszott, milyen jól esett neki a fürdőzés. A biztonságos fürdőzés. Talán tíz köbméter víz lehet a medencében, mi az a rengeteghez képest, a felhőszakadásban a hegyről lezúduló vízhez képest, itt mindjárt a közelünkben, ahol pataknak, folyónak nyoma nincs. Mitől féltem magam, életemben sok dolog történt velem is, volt már halálfélelmem, de amikor elmúlt valahogy nem hagyta azt a nyomot bennem, amit a bátyám szavakkal nem tudott kifejezni, de átélt. A Balatonon partján, az északi oldalon, Vonyarcvashegyen nyaralt a család nem egyszer. Részben önellátóak voltunk, az ebéd várt ránk, ha visszaérkeztünk egy délelőtti kimozdulás után. Eveztünk, horgásztunk, játszottunk a gyerekekkel a nagy fák alatt, néha elmentünk egy sétára, be a faluba fagylaltozni, körbenézni a vidéket. A szentgyörgyi dombtetőn van egy szép kis kápolna, egyik utunk oda vezetett. A tájékozódás roppant egyszerű, a vasúti töltésen végigmenni, és ott is vagyunk Szentgyörgyön. Megmásztuk a dombot, benéztünk a kápolnába, és megcsodáltuk a Balatont, a sima víztükröt. Nem sürgetett az idő, visszafelé menet tűnt föl valami sötét nyugat felől, a keszthelyi öböl irányából. Balatoni emberektől tudtam, ez nagy bajt jelent, mert az igazi vihar mindig abból az irányból lepi meg a vidéket. Gyorsabb járásra biztattam családomat, érjünk haza a vihar kitörése előtt, a biztonságos nagy fák közé. A vihar gyorsabban csapott le, mint ahogy reméltem, és más út nem volt, mint a vasúti töltés. Eleredt az eső, és le-lecsaptak a villámok, a vasúti síneket nem kerülhetik el, a vas villámhárítóként vonzza az villamos töltéseket. Kiadtam a félelem parancsát, ne egy csoportban, hanem külön- külön, egyenként kínlódva a már zuhogó esőben, szétszóródva haladjunk, ha lecsap a ménkő, ne érje mindnyájunkat egyszerre. Legyen, akit megkímél a halálos csapás. A vihar még mielőtt visszaértünk lecsillapodott, talán a Nap is kisütött. Igen, akkor igazi félelem vett erőt rajtam,

mert az igazi félelem a mások életéért való küzdelem, aggódás, nem a sajátért.

Velem mindig történik valami…A jeruzsálemi ásatások, ott mindig van ásatás, alkalmával nemrégiben hordalékot szitált az egyik alkalmazott, lévén feladata, és megbízatása. Ami nagyobb a szita lyukainál, és fönnmarad a szitán, azt adja oda az ott működő régésznek. A régész nézegette a cserépmaradványokat, és figyelmes lett, mert ékírásos cserépdarab került a kezei közé, szerinte a zsidók háromezer ötszáz éves kultúráját bizonyítja, mert bár akkád nyelven íródott, és az egyiptomi uralkodónak címezték, és írták a levelet, és nem a zsidó uralkodók valamelyike, ez is kiderül a levélből, mégis az akkor ott élő zsidó kultúra része. Mert tudvalevőleg az akkád volt a hivatalos nyelv az akkori diplomáciában, mint ahogy a postahivatalokban a mai napig a francia nyelv a hivatalosan elfogadott, a közlések megjelölésére. Ilyen a következtetések levonásának menete, ha az irányított, és a következtetést levonó kutatót, az olvasót a valóság, amit nem ismerünk, legkevésbé sem érdekli. Negyedikes gimnazistaként tanultuk a logika alapjait, a kijelentések értelmezését, a kijelentések összefüggéseinek igaz, nem igaz következtetéseit, bűvös szavakat, és a legelemibb dologként azt, ha A igaz, és B igaz, akkor, ha A egyenlő C, akkor meggondolandó, hogy ha B is egyenlő C, és igaz. Mert, ha a macska emlős és a kutya emlős, akkor, ha a macska cica és emlős, akkor a kutya bár emlős, mégsem cica. Hamar tovább is léptünk ezen az egyszerű következtetésen, noha nem is olyan egyszerű, és összetettebbeket vetettünk vizsgálat alá. Beléptek a vagy-ok, ilyen-olyan formában, amelyek már nagyobb figyelmet kívántak, aztán később a számítógépek elterjedésével a gépek programozása nem tűrte a tévedéseket, rossz eredmények, végtelen ciklusú műveletvégzések születtek logikai tévedéseink következményeként. Valahogyan ezért nehezen értelmezhető az említett jeruzsálemi ásatásokon meglelt agyagtábla tényszerűségén túl az, hogy a tábla éppen csak a zsidók háromezer ötszáz éves kultúrájának lenne bizonyítéka, hanem bizony szóba jöhet az akkád, az egyiptomi, az elő indiai, a kínai és egyéb más kultúrák ősiségének kérdése, akár elődeinké is. Gyakran idézik Márait, mondjuk általánosan, a diktatúrákat gyakorlókkal kapcsolatban, hogy a hatalomhoz és különösen az anyagiakhoz a végletekig ragaszkodnak, és ha azok történetesen zsidók, akkor a zsidók ragaszkodnak a végletekig a hatalom, a gazdasági hatalom megtartásáért. Rákosi Jenő, Eötvös Károly, Ravasz László, Walter Scott, Emile Zola és szerénységem is, kiálltak a zsidók mellett, az egyéni zsidók mellett, nem a zsidóság mellett, mert egyidejűleg állították, az adott társadalom meghatározó pozícióiban túlreprezentáltak voltak, és ma is azok, kikeresztelkedtek, hitüket nyilvánosan akár megtagadók, de zsidóságuk mellett kiálló középszerűségek. A Kárpátok ölelte medencében, elképesztő mennyiségben találhatók régészeti leletek, a zsidóság bizonyítottan nem volt itt akkor, amikor Jeruzsálemben volt, római légiósok nem űzték őket szanaszét a világba, ássunk hát mennél mélyebbre itt őseink földjén, mert ami itt előkerül nem akkád, őseink nyelve lesz agyagedényen!

Velem mindig történik valami…A nevére nem emlékszem, és nem is akarom visszaidézni, nem érdemli meg. De az eseményre nagyon is, mert amit tett, emberéletet nyomoríthat meg, tehet tönkre. Sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy te azért vagy jó tanuló, mert az anyád tanító. Ilyen formán indokolták tanulótársaim osztályzataimat, amiért persze verekedés kerekedett, na nem a megjegyzés ténye, hanem „igaztalan” volta miatt. Legalább annyira rosszul esett, mint amikor az öcsémre vártak szüleim, és úgy ismertem meg a valóságot, hogy egyik osztálytársam az arcomba vágta, ennyire hülye vagy, nem látod, hogy „anyád” hasas. Akkor sem a hasas kifejezés bántott, hanem az „anyád”, mert én akkor még csak azt tudtam a sertés, a marha lehet hasas, és majd elleni fog, láttam is egy borjú születését, lábaira csomózott kötéllel segítettük a borjat a világra, de hogy az ember is úgy születik, fogalmam se volt róla. Majdnem tíz éves voltam, és faluhelyen laktunk. Amikor a bábaasszony megérkezett, már nem csodálkoztam azon, hogy kiparancsoltak a szobából, végül az öcsém a kórházban született meg, egy hét múlva láttam meg, és megállapítottam, hogy nagy feje van. Egy hónap múlva rám bízták teljes felelősséggel, gondozzam, mert Édesanyának vissza kellett menni, tanítani. Tanítványai sokan anyjuknak tekintették, tanácsait, empátiáját, a tanítványok gyermekei is élvezhették. Pedagógus volt, nem csak tanító, és különösen nem tanár, mint akire nem emlékszem szívesen. Másik gimnázium alakult, a tanítóképző helyén, akkor alakították ki a főiskolai tanárképzést, a tanítóképző megszűnt, gimnáziummá lett belőle. Onnan járt át hozzánk, a mi osztályunkba oktatni az új tanár. Bemutatta magát, és kijelentette nála nincs kivétel, őneki mindenki egyforma. Már itt nem volt igaza, hiszen senki nem egyforma. Tanított, magyarázott, ahogy visszaemlékszem körülményesen, fontoskodva, aztán pár óra után elkezdődött a feleltetés. Ötös, négyes, hármas stb. Mi diákok persze ugyan úgy ismertük a feleletek értékét, mint a tanár, vagy talán jobban, sokan voltunk jó tanulók, versengtünk is egymással. Hármas! Társunk sírva fakadt, mert valóban jobbat érdemelt volna, talán ötöst is. Szavát nem lehetett venni, megértettük. Legközelebbi óráján, a tanár avval kezdte az órát, hogy társunk Édesapja, tanárember maga is, számon kérte a hármas osztályzatot, mert a fia egészen biztos, hogy ismerte a tananyagot, nem mehetett felkészületlenül, ő rákérdezett. Hozd ki az ellenőrződ, és lássátok, szólt hozzánk többiekhez, mégis kivételt teszek, mert áthúzom a hármast, és beírom az ötöst. Érettségi után tíz évvel találkoztunk első alkalommal, aki tudott jött boldogan, már volt mondanivaló, család, gyermekek, munkahely, jó vacsora és a Szépasszony völgye, azoknak, akik együtt voltak örök emlék maradt. Említett osztálytársunk nem volt a résztvevők között. Tüntetően nem mentem oda a kivételt nem ismerő tanárhoz. Akkor, amikor az eset történt eszembe jutott, „tanító az anyád azért kapsz jobb jegyet”, belém izzott gyermekkoromban az igazságtalanság elviselhetetlen bélyege. Társunkra ma is részvéttel gondolok.

Velem mindig történik valami…Van lakása, van nyaralója, van megfelelő nyugdíja, és bekerült a malomvölgyi szociális otthonba. Van lánya, van unokája, van barátnője, és senki nem vette magához, ő sem akart senkit maga mellé, megtehette volna. A lánya Pesten lakik, a pesti unokája még neveletlen, a másik felnőtt, házasodni készül, komoly kapcsolata van, az egyik szobájában jól meglettek volna, albérletre nem költenek, mellette vannak, ha szükséges, naponta találkoznak, vigyáztak volna rá, mindkét fiatal komoly, állásuk van a nehéz mai világban. Nem kellettek, mondván tud magára vigyázni. Pedig nem tudott! A föltúrt városban akadtam vele össze véletlenül, napközben, elindult maga sem tudta miért a rettenetes, akkor még zivataros júniusban, egyedül. Nekünk az utolsó felmenő rokonunk, rendszeresen látogattuk a lakásán, kéréseit maradék nélkül teljesítettük, ritkának találta a látogatásokat, ha ott voltunk tele volt panasszal, egyedül érzi magát. Váratlanul jöttek telefonhívásai, magas a vérnyomása, szédül, menjünk, nincs ott senki vele. A szociális otthonban jó társra akadt, aki megszokta az ott élést, észrevétlenül segíti tanácsaival. A szobájuk fekvése ideális, reggel egy rövid napsütéses időszak után a kertbe nyíló kijáraton át díszbokrok, lombos és tűlevelű fák környezetébe lépnek, ha kívánja, kísérővel mehet jó levegőt szívni, az egészségügyi felügyelet biztosított, a gondozók kedvesek, türelmesek, a főnővér hosszú ideje dolgozik ebben a környezetben. Panaszai hallatán megismertem az ott dolgozókat, és csodálattal adóztam szemléletüknek, családtagok a rájuk bízott idősek, és fiatalok. Mert fiatalok is vannak szép számmal, szellemileg testileg elmaradottak, szomorú, ám önállóan nem élhetnek, gondjukat kell viselni, szeretteik szükségből döntöttek az otthon mellett. Lelkiismeret furdalásom van, nénénk panaszai napközben eszembe jutnak, magam is helyeseltem elhelyezését. A józan ész diktálta! Igen, állandó segítségre szorul, mi sem vállaltuk, lehet, nemsokára ránk kerül a sor. Nem javultak a szívemről szóló leletekben foglaltak, nem is várhattam, hiszen az egyetlen visszafordíthatatlan folyamat a világmindenségben az élet. Reggeli kávém mellett tűnődtem, kinn a vágásra érett fűben egyik rigónk kapdosott, láthatóan céltalanul valami után. Máskor a gilisztákat rángatja a talajból, most előrecsapkodó csőre, bizony a semmiben zárult össze. Esztelen ez a rigó, mit művel, a szúnyogok nem a fűben, hanem az árnyékos levelek alatt pihennek, följött a Nap, nem látja, igazítottam a gondolatomon, egyszerre csak fölröppent és eltűnt. Még egy-két szem keksz, és napindító kávém elfogyott, ellötyböltem a csészét, majd bekerül a mosogatógépbe, és természetesen, kíváncsiságom kielégítése okán megnéztem, mi a csudáért végezte a rigóasszony a szokatlan fejmozgást.

Ahogy a füves részhez értem minden megvilágosodott, a madár tette a dolgát, ésszerűen, mert a fűszálakról csipegette le a reggeli harmatot. Nézd a madarat, szól az Ige, semmije nincs, és mégis van mindene! Nincs gondja, az ő dolga az élet, és addig, amíg él, nem a mindennapokon aggódik, hanem megéli az életét.

Velem mindig történik valami…A legőszintébben be kell vallanom, soha nem jutott volna az eszembe, aki dolgozik és az állam pénzét kapja, valamilyen formában, legyen bér, nyereség, osztalék, vagy ami még nem jut eszembe, adózik egyszer, egykulcsosan, vagyis jövedelme azonos százalékát lerója az állami kasszába, utána azt tesz a pénzével, amit akar. Adhatja az utcai koldusnak, alapítványnak, a barátjának, vagy akár a szerencsének. Mintha a bibliai mondás teljesülne be, a Jézusi, ami a királyé legyen a királyé, a bibliaolvasók ismerik, a kérdésre adott válasz valahogy így szól. Illenék pontosan idézni a szakaszt, de csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy kétezer éve már kimondatott, és mégsem így tettünk az elmúlt pár évtizedben. A lelemények tárháza bőséges volt a különféle adók, adóalapok, kedvezmények, kedvezményalapok, mármint mi után annyi százalék az a bizonyos százalék, amit ilyen olyan formában elvettek a dolgozó embertől. Most másképp lesz. Aki száz ezret keres, a százezer után, aki többet, a több után fogja leróni azt, ami a királyé, pardon az államé. Régen betiltották az itt a piros, hol a piros játékot, most majd szabadon játszhatunk, és szabadon becsaphatják a rászedendő embert. Én már átestem a tűzkeresztségen, valójában nem nyerni akartam, hanem rájönni a nyitjára hol is van az a piros. Hosszúkásra hajtogatott többrétegű újságon helyezkedett el a három korong, amelyeknek egyike jelzett volt, nem pirossal, arra határozottan emlékszem. Alkalmi bőröndöt állított keskenyebbik oldalára a mágus, és valóban nem akadt senki, aki nyert volna, pedig a három korongot megmutatták a játék után, és egyikükön ott virított a festék, nem piros, sárga köralak a kör alakú, keménygumi korongon. Megpróbálom, megtettem és vesztettem. Mit rontottam el, mert csodák vannak, de ez csalás lehet. Tovább figyeltem, a piros, a jelzett korong mindig szélső volt, egyszer sem középső, elfordította! Aha, még egyszer megpróbálom, magas tétet tettem föl, biztos voltam a dolgomban, és lecsaptam tenyerem a korongbűvölő kezére. Nyertem, volna, ám a körülöttem állók hangoskodni kezdtek, én védtem magam, mert nyertem. Megjött a járőr a zajra, kikérdeztek, engem! Miért játszom betiltott játékot, ugye nem a törvényt akarom megszegni, tudhatja itt a piros, hol a pirost tilos játszani, a törvény bünteti. Hányszor játszottam, kórusban válaszoltak a beavatottak, kétszer, és nyert a pasas, meg is kapta a pénzét, mindenki tanúskodik, ha kell. A járőr elővette a szabálykönyvet, fölolvasta a paragrafust, és azt is, itt a helyszínen akarom leróni a szabálysértési büntetést, vagy befizetem csekken, úgy drágább lesz. Ezer forint a helyszíni bírság, kifizettem, és elódalogtam. Öt meg öt az, tíz, meg egy az, tizenegy, ezer! Kicsit később visszanéztem, a társaság még mindig együtt, a rend fenntartóival, biztosan őket is megbüntetik, megérdemlik hozzám hasonlóan. Egy hete meséltem az esetet a törvényhez akkor közelállónak, és kinevetett, a járőrök nem büntettek, hanem jattot kaptak! Mostantól kezdve már szabadon játszhatom az itt a piros, hol a pirost, és visszanyerem adózott tízesemet!

Velem mindig történik valami…Kedvesen fogadtak a Galériában, mivel szolgálhatnak, nézzek szét, de engem a 3D képek érdekeltek. Tessék lefáradni az alsó helységbe, ott van a bemutató, és ott volt, a sötétben próbáltam tájékozódni, majd fölkapcsolták a világítást. A tárlatvezető balra ült a bejáratnál, ott kapcsolhatta a világítást, és a zenei aláfestést. Csatlakozhatom a társasághoz? Hogyne, az imént kezdődött el a tárlatvezetés, éppen hogy ön jött. Nézzenek a tükörbe, mit látnak, semmit nem láttunk, akkor most lekapcsolom a világítást és fölkapcsolom az UV-t. A fényt ismerik a Diszkók vendégei, ami fehér volt rajtunk sugárzott az UV-ben, más nem látszott. Mit láttak a tükörben, magunkat láttuk, hát nem szólt senki. Szólaljon már meg egyikünk, megszólaltam. Na ugye! És most nézzenek balra, mit látnak a festmény közepén? Ismét csend, a kép közepén egy régi töredezett, fekete-fehér felvételt láttunk, azonnal tudtam miről készült, és mondtam. Liszt Ferenc doborjáni, ma raidingi szülőházát látjuk még a fölújítás előtt, ma már nem így néz ki, rendbe hozták, a kémények alacsonyabbak lettek, és az a bizonyos kút, ahová Anna asszony, a leendő Ferenc édesanyja áldott állapotban belezuhant, nincs a képen, mert a valóságban sincs még visszaépítve, és a képkivágásra egyébként sem férne rá. Baloldalt, úgy tíz méterre a háztól van a kútgödör lefedett állapotban. Még mondtam volna mikorra lesz kész, miért nem készült el, és disznóság, de a ház homlokzatán németül németnek nevezik a magyar Lisztet, de láttam a tárlatvezetőn, abba kell hagynom, mert most lekapcsolja a világítást, és fölkapcsolja az UV-t. A kit látnak a képen kérdés most nem hangzott el, az idős kori Liszt Ferenc sugárzott a fénykép helyén. Ugye csodálatos? Szabad fényképezni, kérdezték, hogyne, úgysem lesz semmi a fölvételen, fölösleges tettem hozzá, de nem hallgattak rám, fényképeztek. Világítás föl, kérdés, csend, majd megszólaltam Kecskeméten láthatjuk a Kodály Zoltán Iskolát, a Kodály módszer utolsó bástyáját, Kodály kecskeméti születésű, az épületet korábban nagybányai Horthy Miklós Tanítóképzőnek hívták, még hozzátettem volna, ide járt édesanya a képzőbe, és milyen nemzeti képzést kapott, de észrevettem a tárlatvezetőn, abba kell hagynom. Világítás le, UV föl, és ott ragyogott Kodály Zoltán jól ismert profilképe. Aztán a monarchiabeli nagy címerünk, UV-ben Haydn-Mozart kettőse, egymással szemben ugyancsak a legismertebb arcképek. A kérdés a címerre vonatkozott, senki nem szólt, szóltam én, már rövidebben, a résztvevők, úgy vettem észre, mintha neheztelnének, a tárlatvezető, talán tulajdonos nem, ő megismert általa még nem tudott részleteket, ezért megkért, írjak be a vendégkönyvbe, és föltétlenül említsem meg a tárlat vállalkozó kezdeményezését, Kő festőművész bemutatásával. A világon ilyeneket csak Kő készít, egy már elkelt, állítólag 4000 EURO-t kapott a festő, az nincs itt, és beírtam. „A lelemény a művész tulajdonsága, itt látunk leleményt, a festő, remélem visszatér a hagyományokhoz, a Galéria kezdeményezése botor”. Én!

Velem mindig történik valami…Kinél néha, kinél gyakrabban elszalad a ló, többet tételez magáról, mint aki, ami valójában. Visszakaptam a Móra kiadótól kis unokámnak írott történeteimből összefűzött könyvecském náluk hagyott példányát. A címe, „Én is jó gyerek voltam”, merthogy az unokám is „jó gyerek”, a szó leghamisabb értelmében. Azokat a történeteket szedtem össze, amelyek személyesen velem történtek meg, és a történetek idején, és most is tanulságosak, mert valószínű minden gyerek belekerül hasonló helyzetekbe, az életkornak és a „Kornak” megfelelően. Akkoriban, ha nagyritkán gépjármű hangját hallottuk, futottunk ki az utcára, motorkerékpárt Gyuricza bácsinál láttunk, a géplakatosnál, aki mindenféle gépet megjavított, és szívesen magyarázta nekünk tudományát, segítettünk neki szerszámokat adogatni. Ma a gépjárművekkel gyerekeket gázolnak! Talán az egész világgazdaság egyik nagy motorja a gépjárműgyártás. A Móra kiadó három olvasószerkesztője közül legalább kettő alkalmatlannak találta kiadásra, egyikük a főszerkesztőasszony, ő már akkor véleményt nyilvánított, amikor otthagytam művemet. Nagyon jó a stílusa, mondta akkor, és most is, de túl személyes, nem lenne vásárlóközönsége, és mi is a nyereségért munkálkodunk. Megértettem, de nem értettem, miért ne lehetne egy személyes élményeket tartalmazó, jó stílusú könyvet kiadni. Ne legyen rajta nyereség, vagy kevesebb, mint a szokásos, és ha megvásárolnák, akkor mások is megírnák hasonlóan a maguk kis történeteiket, mert bár mindenkivel megesnek hasonló dolgok, de mindenkivel mégiscsak másként. Unokám rajzaival díszítettem a kötetet, gyerekrajzokkal, ezt sem tartották jónak, mert a kiadónak rajzolói vannak, felnőttek, akik ismerik a gyerekek stílusát, velük végeztetik az illusztrálást. Jól gondolják vajon, hiszen egyre-másra gyermekrajz pályázatokat hirdetnek, és romlatlan lelkű gyermekrajzok születnek, csodálatosak. Magyar Posta, Magyar Villamos Művek, Magyarok Szövetsége és még sokan mások adnak díjakat, felnőtt bírálók bírálata alapján. De hol van a gyerekbírálókból álló, „Gyermekzsűri”, talán ők lennének illetékesek abban, mi tetszik nekik, mi nem. Emlékkönyv akadt a kezembe, „Móra Ferenc Emlékkönyv”, kiadták a kortársak, 1932-ben. Móra Ferenc írásai, és méltatások, harmincéves újságírói tevékenysége alkalmából. Móra gyermekkorát, szülei szeretetét, tanító bácsik viselkedését, „jó gyerek” voltát, gyermekszemmel foglalja írásba, az írások végén tanulsággal az olvasó számára. A méltatók joggal fölmagasztalják az országosan híres szegedi újságírók Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkényi utódját, a muzeológust, a regényírót, a tankönyvszerkesztőt, akinek „Betűország” tankönyvéből tanult magyarul a trónörökös, és a világ magyarsága ebből a könyvből tanítja gyermekeit magyarul. Herczeg Ferenc, Juhász Gyula a méltatók sorában. Nagy emberek, nagy emberről beszélnek, értik Móra törekvését, írni a gyermekeknek, ez legfőbb vágya. Megtette, nála jobban senki talán a magyarok között. Itt futott el velem a ló, nem Móra volt a könyvbírálóm!

Velem mindig történik valami…Olyan peckesen jártam benne, hogy valóban mindenki engem nézett, aztán lenézett a lábamra, és észrevette a legdivatosabb cipőt, amit akkoriban az állami cipőboltban vásárolni lehetett. Vágott orrú volt, valódi bőrből készült, a talpa is, és a felsőrészt pici karcolások tették egyedivé. Néhány nap múlva az egyediség egyértelmű lett a számomra, mert tehetősebb évfolyamtársaimon is megláttam ugyanazt a cipőt, más méretben. Az enyém, a vágott orra következtében sikertelen vétel volt, amikor belebújtam, odamentem a kis ferde tükörhöz remekül mutatott, azonnal fizettem, nehogy elfogyjon, lemaradjak róla. Elhamarkodtam a dolgot! A cipőviselet, éppen a vágott orrész következtében, elviselhetetlen kínokkal járt, ráadásul a sarokrész alacsony szabása miatt a lábam kijárt belőle. Peckességemnek alapvetően, az újdonságon kívül, ez volt a két alapvető oka. Nem viseltem csak a régit, pedig a régi már megadta magát, túl volt két talpaláson, apámtól örököltem, és felettébb szégyelltem régimódi szabását. A régit lehetett télen, nyáron viselni, az új benn ragyogott szekrényemben, randevúra vettem elő, és azt hittem a cipő is hozzájárult sikeres udvarlásomhoz. A sarkamra bütyök nőtt, a sok ki.- belépkedés következtében, aztán lemondtam róla. Legközelebb adriai utazásom alkalmával vittem magammal. Gondoltam, majd kitágul a három hét alatt. Fölszabadult a határ dél felé, kihasználtuk a lehetőséget, elindultunk a déli pályaudvarról este, egy nappal később már Fiumében voltunk. Az éjszakát nyűglődő alvással töltöttük, a cipőt levetve, magunk alá-melléhúzott lábbal. Nagykanizsán a cipő még ott feküdt, a többiekével együtt, a padok előtt, a határátlépést követően megnyugodva fáradt álomba buktunk, aztán fölocsúdtunk, a vonat minden állomáson megállt a határ túlsó oldalán. Jöttek-mentek az utasok, a kupénkban úgyszintén. A magyar szó átváltott horvátra, és a hosszú út után megérkeztünk Fiumébe. Csomagoltunk, a cipőm eltűnt, és egy nálunk is ismert, használt, sőt nagyon is divatos vietnami papucs, volt a fölösleg, erre cserélték az én szép cipőmet. A vietnami papucsok férfi és női méretben készültek, vagyis két méretben, a tettes férfi volt, a vietnami is, szerencsére! Eben a vietnamiban jártam meg az Adriát, akárhol lerakhattam, ott maradt, nem kellett senkinek, csak időnként színt váltott, akaratlanul cserélte ki valamelyik strandoló. Jól vizsgázott a kagylóvájta, éles sziklákon, a parti kavicsokon, szinte örültem, hogy megszabadultam vágott orrú, divatos cipőmtől. A karomra fűzött vietnamival átúsztam a közeli szigetre, belegázolhattam a vízbe, sárba eső után. A vietnami Vietnamból származott, ám nem védte szabadalmi oltalom, gyártották nálunk is. Olcsón! Szivacsos gumitalpán található három lyukba illeszkedett a felső rész, a hüvelyk és a mellette lévő ujj között az egyik lyukban, majd kétoldalt a sarok előtt lévő lyukakban. Járni igen, futni nem lehetett benne, nyáron az izzadságtól csúszkáltunk a talpon, de számomra örökké emlékezetes marad a vietnami. Negyven év múltával az ADIDAS piacra dobta a kínai vietnamit. Á: 5 999!

Velem mindig történik valami…Esős nap után autóztunk Kisújbányára, apósommal. Hónapja, hogy megbeszéltük elmegyünk, rokonsága élt valaha a faluban, a háborús emlékművön ott áll a Papp név, szeretné egyszer megnézni, milyen állapotban van. Szívesen utaztam vele, kettesben, akkor beszélgetett, mert otthon nem igen tudtam szavát venni, mással kellett foglalkoznia, orvosetikai kérdések, szakmai önképzés, betegekhez járás, és anyósom, aki egész nap, háztartásbeliként egyedül volt, mindenkitől mindent szeretett volna naprakészen tudni, tekintet nélkül arra, ki éppen mit szeretne otthon végezni. Az utazás kiszabadulást, menekvést, megszabadulást is jelentett számára a véget nem érő kérdések elől, amit nagyon jól ismertem, együtt laktunk az első években, önálló lakásunk nem lévén. A bevezető út próbára tette minden autóvezetési tudományom, az autót is féltettem, és a falu előtti meredeken nem kockáztattam, megálltunk a mostani parkolónál. Gyalogosan, bóklásztunk lefelé, fölmentünk a korhadt lépcsőkön, be a nyitott kápolnába, aztán elindultunk még lejjebb a „házhoz”, amit megvásárolni ajánlott Sándor, Horváth Sándor tanártársam a bányaipariból. Megtaláltuk őket, Sándor eligazított, még tovább, aztán, ahol az állatokat látjuk, meg tóvá szélesedik az út, na ott van az eladó ház. Úgy is volt, ahogy mondta. Schoberték gyereke a disznókat hajkurászta a kocsiúton mélyedő pocsolyából. Szemben a „ház”, három éve nem lakja senki, a tetején két hatalmas jegenye, a házgerincre dőlve, és rettenetes mennyiségű, embert meghaladó magasságú gaz az udvaron. Tárva nyitva minden. Nyugodtan menjenek beljebb, a katonák is ott járnak be, a nyitott konyha felől, amikor itt vannak lövészeten. Nyomuk látszott, a lapos tetejűre épített kemence tetején végezték el szükségeiket. Máig nem értem miért guggoltak föl, mikor a gazmagasság elegendő rejteket kínált. Úgy látszik, igényesre nevelődtek a seregben, nem a pottyantós, reterátos, hanem angolvécés laktanyában laktak. Az Első Pécsi Lövészdandár otthagyta nyomát minálunk. Meghajolva tettük helyszíne után, jutottunk a lakókonyha-szobába, ahol az élet zajlott. Továbbmenve a tiszta konyha, a tisztaszoba ugyanolyan szennyesen, mint az első élménybeli nyitott konyha. Visszafordultam, és nekimentem a konyhai alacsony ajtófának, az ütéstől szédülten ültem egy ideig, el is felejtettem szólni apósomnak, vigyázzon, úgy járhat, mint én az előbb. Kinn ápoltam fejsérülésem, amikor egy erős koppanást hallottam, talpra ugrottam, tudtam az eredetét. Apósom ott ült, ahol én nem sokkal azelőtt. Még nem volt egészen tudatánál, nem mozdult, ijedten segítettem fölállni, erőmet meghaladta a test megemelése, pulzusa volt, lélegzett és hamarosan magához tért. Négykézlábra állva tápászkodott föl, kinn a napon aztán engem is megvizsgált, és eldöntötte, András ezt a házat vedd meg! Benne is föléledt a múlt, amikor átjárt Szászvárról unokatestvéreihez játszani, előttem is megjelent a szentesi nagyszülői porta. Később, amikor ismerőseink sokasága már mind „ücsörgött” egyet, rugalmas „homlokkarnissal” védtem újabb látogatóinkat.

Velem mindig történik valami…A gardrób teli van, a bejáró folyosó is könyvespolccal szűkített. Minek z a sok minden, vetődik föl bennem, és ilyenkor kényszert érzek a ritkításra. Öltönyök garmadával, egyik-másikra nem is emlékszem, de az is előfordult már, hogy szívesen viselt, elhagyott öltönyömet kerestem. Külföldre, ha úgy alakult, több öltönyt vittem magammal, a hozzávalókkal, úgy tartottam jónak, némi szerénytelenséggel, legyek úgy öltözött, mint tehetősebb, gazdagabb meghívóim. Meg miért változtatnék az ő kedvükért, hiszen idehaza is megtiszteltem munkatársaimat, az elegáns lezserség a mostani korral jár. Dollármilliárdosok adják elő, magukat és termékeiket farmerben, oldott zsinórú, utcai, pardon városi utcai tornacipőben. Télikabátok, ahogy az itthoni divat, és fizetésbeli előrejutásom megengedte, vastag ballon, műszövet, majd kasmír, szép fekete alkalmi viselethez. Időnként, egyre ritkábban összefogtam belőlük egy autó hátsó ülésnyit, és elvittem a vegytisztítóba, ma már persze nem létezik, újítsák föl, hozzák rendbe az öltönyöket, pulóvereket. Évek óta nincs szükségem rájuk, a színház események, hangversenyek, ha nem „előkelő” a helyszín, szakadt farmert gyűrött vászonzakót, kívánnak, nagyritkán akarok kilógni a sorból. Helyet kell szorítani, gyermekeimtől örökölt mai divatképviselő adományaiknak, ismét elgondolkoztam, mi legyen az, amit elajándékozom. Az árvízkárosultakra gondoltam legelőbb, ám ők nem öltönyben rendezik helyre lakásaikat, házaikat és a környezetet. Oda gumicsizma, átázhatatlan esőkabát, és elsősorban is segítő kezek kellenek. A világhálón gyakran megjelenik az erdélyi Csaba testvér, gyermekeknek gyűjt, árvák sokaságának viseli gondját, várnom kell, amíg fölnőnek a gyerekek. A téli, síelő overálomat odaígértem az ismerős hajléktalan barátomnak, de nincs még itt a tél, nem tudja ő sem hol elhelyezni. Beletelt jó órába, aztán megtaláltam azt az öltönyt, amit esküvőm óta nem viselek. Ezt az egyetlen mellényes darabot, az esküvői öltönyömet, leendő apósom szabója, Szabó bácsi készítette. Nem akarták, hogy az egyetemi, sötétszürke vizsgaruhámban esküdjek hűséget leányuknak, kiválasztották az akkor nagyon divatos sötét, halszálkás anyagot, és elmentünk Szabó bácsihoz, vegyen méretet. Alapos ember volt, kiváló szabó, minden részlet érdekelte, olyat is kérdezett, ami elsőre nem volt világos, tudniillik, melyik oldalon hordom. Passzos ruhát akart, hát erre is kíváncsi volt, néhány mozdulat után meg is kapta a választ, melyik oldalon hordanám inkább. Az izgalmakkal teli esküvőszervezési hetek gyorsan elmúltak, csodálkoztam, másoktól hallottam, akik nem konfekcióból öltözködtek, hogy a szabó egy próbát szokott kérni, amikor véglegesre alakítja a fazont. Leendő apósom megnyugtatott neki, már ki tudja, hányadik öltönyét szabja, varrja Szabó bácsi, és őnála próbálni nem kell, a méreteket olyan gondosan föl-leveszi, nem lesz semmi baj. Az esküvő napján a Szabó bácsi megérkezett, karján a gyönyörű alkotással. Öltözködés, indulás, esküvő, számomra kínlódás, apósomat megkérdeztem, ő melyik oldalon hordja, a másikon!

Velem mindig történik valami…Pár hónappal ezelőtt elejtettem a szavam, jó lenne, ha az EKF ünnepi keretei között ismert és kevésbé ismert személyiségeket jelenítenének meg, az ismertekkel rövidebb, a kevésbé ismertekkel hosszabb helyi televíziós műsort készítve. A kevésbé ismert személyiségek közé gondoltam magam, de még nem került rám a sor. Nem így van azonban az ismert személyiségekkel, őket bemutatják, a riporterek, persze ismerik a személyiségeket, így sok mindent tudnak róluk. Most azonban fölemelem a korábban elejtett szavam, mert az ORTT-hez kellene fordulnom, szerencsére átmeneti állapotban van, még nem teljes a létszám, és azt sem tudjuk, hogy marad, vagy változni fog. Mint intézményhez persze nem szívesen fordulnék, így az elejtett, majd fölemelt szavamhoz hozzáfűzöm, mi miatt háborgom. Általam is tisztelt, szeretett ember ül a stúdió ridegségében, és mások beszélnek, többnyire helyette. Rendben van, méltatják, meg is érdemli, rengeteget utazott a távoli vidéken, cikkeket, könyveket írt, forgatott, és ezek mind sikeresek, jók. A riporternő megelőlegezi, hogy riportalanyának mindenről a távoli vidék jut eszébe, próbára is teszi. A távoli vidéken forgatott filmekből egy kis összeállítást készített, az ismert személyiségnek meg kell állapítani, merre is találhatók az összeállításban található helyszínek, és mit is látunk. A képernyőn megjelenik Bejing, azaz Peking, a Tienanmen tér, a kínai nagy fal egy töredezettebb része, piac a városban, rossz szellemet elűző rusnya férfiszobor a templomban, a híres agyag testőrsereg, és a válaszok azonnal jönnek. Igen Pekingben vagyunk, igen ez a Tienanmen tér, a vérengzések színtere, igen ez a kínai nagy fal egy része, itt láthatóan rossz állapotban, az idő vasfoga ugyebár, ez, pedig a híres piac, itt minden kapható, és ez az ember, pedig az, aki megismert, amikor utoljára ott járt, mert nagyon sokszor járt arrafelé. Aztán jön egy rázósabb rész, puha, vörös kőzetbe vájt üregek, ahol a látogatók, saját maguk próbálják ki, beleforgatva ujjukat, milyen könnyen is lehet ezt a fajta anyagot vájni. Egyébként rengeteg ujjlyuk látható szerteszét, előttük mások is próbálkozhattak. Igen az a vidék talán nem is ott van, ahol gondolnánk, ez talán máshol található meg. A keleti orvoslást egy itthon praktizáló keleti orvoslásban jártas keleti orvos mutatja be, az ismert keletkutató éppen hozzá igyekezik, fájdogál a karja, nem tudja emelni vállban. A keletkutató keleti módon üdvözli orvosát, kezeit összefogva, enyhe meghajlással, az orvos egyszerűen kezet fog. Közel húsz éve él itt, magyarul beszélnének, az orvos csak töri szép anyanyelvünket, a keletkutató sem keletiül szól, magyarul. Pár perc és rendbe jön, ígéri a praktizáló, és jókora tűket csavar be a megfelelő, általa ismert izomrostok közé. Keletkutató személyiségünket láthatóan zavarja a meztelenség, belevörösödik a helyzetbe, és a nézőket is zavarhatja, mert bár a meztelen fölső test látszik, de mi lehet ott, amit a kamera nem mutat. Itt kellett volna az ORTT

állásfoglalása, mert szerintem mások, akármit gondolhatnak. Tehát 18 év fölötti!

Velem mindig történik valami…Jó, hogy végére értél a tárgyalásnak, most nyugodtan elindulhatsz hazafelé. Látod, okosan szervezted a napodat, délelőtt van, estig mi mindennel foglalkozhatsz, és a magad dolgaival, nem köt semmi holnapig, egyedül vagy, a család is távol. Rendben van, kora reggel keltél, fáradtan indultál el, mégis milyen ügyesen vetted át a tárgyaló felek stílusát, holott semmit nem tudtál róluk, most találkoztatok az első alkalommal. Remek ötlet a hallgatás, beszélnek maguktól, látod, pofákat sem kell vágni hozzá. A te arcodról úgyis az ellentettje jön le, mint amit gondolsz, a mimikád teljesen elválik a valóságostól. Ezért érzékelnek másként, mint amit gondolsz, nem kell rejtegetned titkaidat, arcjátékod magad sem ismered, nem tükör előtt tanultad, valahogy rád ragadt, aztán megmaradt. Azt hiszik haragos a hangod, pedig csak belelovalod magad a tárgy ismertetésébe, amikor emelkedik hangmagasságod, az a téma rejtelmeiben meglévő érdekesség okán, akkor vagy a legnyugodtabb, érdemes jól fölkészülni, látod, minden egyes tárgyalásra. Nem, nem a tudás kedvéért, hanem mert elképednek partnereid, és élvezheted a nyugalmat, és az előre megtervezett tárgyalásmenetet saját maguk alakítják, holott te kényszeríted rájuk elképzelésed. Közben megfigyeled az ő arcjátékát, az ő gesztikulációit, és mindaddig semmi dolgod, csak a figyelés. Mennyiszer bizonyult alkalmasnak ez az adottságod, nálad jobban igazán senki nem tudhatja. És a beszólások, az udvarias visszahátrálás, az általuk elvesztett gondolati fonal szétszaggatva, amit aztán te köthetsz össze, erős csomókat képezve a lényeges elemek összeerősítésére. Az időnkénti jegyzetelés a partner gondolati strukturájáról, ha egyáltalán van, milyen jól szolgálják partnered eltérítését eredeti szándékától. Azon kezd gondolkodni, mit is vétett, semmit, azt te jól tudod, csak várd ki, amíg lassabban kezd beszélni, amíg elakad, és kérdően rád tekint, te, pedig átnézel tekintetén, mintha szita lenne, egyetlen sugárnyi fényt nem ragadsz meg, bizonytalansága teljessé válik. Már alig várja, szólalj meg, hogy válaszolhasson kérdésedre, de még vársz egészen addig, amíg megakad a szó. Kérdésed természetesen a szokásos, van még valami mondanivaló, vagy vége és te is szólhatsz. Mintha jegyzeteidből olvasnád ki, teszed föl előkészített, a tárgyhoz nem is kapcsolódó, semmitmondó, semmit sem kérdő szavaidat, csak szavakat, ez nagyon fontos elem, evvel a zavar véglegessé válik, csak arra kell vigyáznod, a gondolati szálak még összefogható töredékben maradjanak. Most kezded a szálak válogatását, összeforgatod a megfelelő irányokba, ahol kapcsolhatók elképzelésedhez, és elkezded az emlékeztetőt írni, minden mondatnál, anélkül, hogy ügyet vetnél a partnerre, vagyis rá sem tekintve, rögzíted, ugyebár így gondoltuk mindketten. Nem számít igen, vagy nem a válasz, az emlékeztető elkészült, dátum, aláírások. És elkezdesz összepakolni, semmi további szóváltás a témáról, semleges, semmitmondó kérdések, merre van a WC, és megdicséred a tárgyaló felet, már megint nem neked lett sikeres a tárgyalás!

Velem mindig történik valami…Azt a bizonyos „moszkvai papiruszt” igen sok nemzet nyelvésze megkísérelte megfejteni. Próbálkozásaik nem jártak sikerrel, amin én nem is csodálkozom. A papirusz Egyiptomból került Moszkvába valamikor, valaki odavitte, ki tudja milyen utakat járt be azt megelőzően. Szerencsére a múzeumi nyilvántartásba vétel megtörtént, és aztán nekiestek a kutatók, hogy az egyik fajta egyiptomi írással rögzített tartalmat megfejtsék. Egyiptomban tudvalevőleg létezett a hieratikus-, a démotikus- és a hieroglif írás. A hieroglifák megfejtését a Rosette-i kő három nyelven, többek között görögül azonos tartalmat rögzített. A francia megfejtő –nevét világhírűvé tette- ismerte a görögöt, aztán elindult visszafelé, és természetes módon rájött a kövön látható hieroglifák jelentésére. Egyszerű dolog, csak egy kis szerencse kellett hozzá, a Rosette-i kő megtalálása, és elsőkként történő hozzáférés lehetősége. Ám a moszkvai papirusz megfejtésével, noha próbálkozott, minden tudománya ellenére nem jutott semmire. Magyar anyanyelv szükségeltetett hozzá, és a megoldás még azt is föltárta, hogy a papiruszt író ismerte a négyzet alapú csonka gúla térfogatának kiszámítási módját. Szavakkal írta le, vedd a kiegészített gúla térfogatát, és vond le belőle a hiányzó gúla térfogatát. Pofon egyszerű, mint az alábbi szöveg megfejtése is.„Hjlmsk vgynk eltlzn a kztnk lvő klnbségkt,bban a htbn, hgy m flbrátnknl s mbertrnknl skkal szbálysabbak vgy éppn szblytalnbbk vgyunk. Z igzsg znbn az, hgy akr mnő sznsz, rckszr, kr knyvl, ngyvllalt vztő vlak, npnt mgtett útjnk mrtknk lörjlzhtsg viszlg mndssze néhny szzalkban tr el a szmszdjtól. Am az lrjelzhtsgnkt illt, lht, hgy vlak npnt tbb szz klomtrt tsz mg, mközbbn n csk hármt, mnkettn gynannyr a szksink rbji vgynk. A spntantás szkadtln késztts lgjbb estb s csk délbb. Hllétnkt skkl inkbb a szblyssg mélyn megnygtt rzés htozz mg, mntsem hajlndk lnnénk elsmrn” Kizárólag magyar anyanyelvűek próbálkozzanak a megfejtéssel, mert mások egészen biztos nem fognak boldogulni, és értelmes dolgot kiolvasni a szövegből. Csodálatos dolog, hogy éppen a ma is beszélt anyanyelvünk, annak következtében, hogy a magánhangzók elhagyásával is képes értelmezni –bizonyos határokig- az írást, tette/teszi lehetővé számunkra sok régi „rovott” írásunk, értelmezését, és megfejtését. Magánhangzó illeszkedéseink a vérünkben vannak, hangugratásaink a vérünkben vannak, a tájbeszédet –szemben idegen nemzetekkel- mi pontosan megértjük évszázadok, talán év ezredek elszakítottsága után is. Székelyek, csángók, tótok, kunok és avarok leszármazottjai mind egy nyelvet ismernek/tek az ősi nyelvet, amely év ezredek távolából is úgy ragyog felénk, mint a hosszú idő után megtalált testvér, akivel szót értünk, bármennyire változott is. A mássalhangzókból képzett szógyökök számunkra mind egy fogalomkört alkotnak, az „mr”, a „kr” szógyökökből nem virágcsokornyi, hanem hatalmas tölgy leveleit közelítő szavak bontakoznak ki a számunkra, és megértjük azokat, ha először hallottuk is. Ősi írásunk máig ismert betűi, hangjainkat mind lefedik. 31 ezer év távlatából is!

Velem mindig történik valami…Nagyon félt, lehet, hogy most véglegesen haszontalannak nyilvánítják. Gazdája a féltetős garázs alatt gyűjti a fölösleges, vagy már használhatatlan eszközeit, szép kupac halmozódik mögötte, aztán még egy válogatás, és a szeméttelepre kerülnek, ahol sorsuk nem kétséges, megsemmisítés vár rájuk. Megkopottan, de tíz év óta szolgálja gazdáját, nem eredeti voltában, muskátlis edényeket tart, a fonott részét eltávolították, keresztbe helyezett lécek biztosítják, le ne essenek. Nagy, néha az erős szél forgatja le róla a szépen virágzó, különös illatú növényeit. Mostani gazdája tíz éve talált rá, egy szemétdomb tetején, egyedül volt, társait már elvesztette. Azért is került a szemétbe, egyedül nem tudták hasznosítani. Pedig ha tudták, ismerték volna sorsát nem így bánnak vele, mert nagyon sokat megélt, megjárta szinte az egész vidéket. Amikor kicsi palántaként helyet kereset magának a Nap felé igyekezve, sok ellensége akadt, de szerencséje volt, jó helyre hullatta magját az édesanyja, jó talajba került, és túlnőtt társain. Aztán attól tartott, vastag, szürke törzse miatt idő előtt a favágók fejszéje alá kerül, de mégis megkegyelmeztek neki, és ő lett az erdő legszebb fája, hozzá igazították lépteiket az erdészek, az ő törzse viselte a jelzéseket, alatta tanácskoztak az erdőjáró emberek, merre folytassák útjukat tovább. Száz évig élt az erdőben, és amikor a favágók először belehasítottak törzsébe, úgy gondolta nem bírnak majd vele, és kinn maradhat élete végéig a természetben. A favágók megkínlódtak vele, és túladtak rajta, szerencséjére nem a tűzifa kereskedőnél kötött ki, hanem a faművesnél, vastag pallókra fűrészelték, és sokáig várt, amíg az élet végképp kihuny belőle. A pallókból aztán négyzetes lécek készültek, és újszerű széket gyártottak belőle, levehető, tisztítható fonott ülőkét kapott, és beköltözött egy nagy házba. A háziúr, az asztalfőn őt használta, nagy becsben tartotta, kényelmesen elhelyezkedve mondta az étkezések előtti imát. Száz éve ennek. Háborúk jöttek, elhurcolták a gazda családját idegen tájra, ám tőle nem vált meg, ő emlékeztette a régi, hagyományos, nyugalmas életre, magával vitte mindenhová. Amikor unoka született lekerült róla a sásból font ülőke, és a kicsik oldalába kapaszkodva csúsztak vele ide-oda, így vigyázott rájuk, amíg nem tanultak önállóan járni. A gazda halála után így használták gyermekei, majd új bútorok kerültek a házba, kitették a szemét tetejére, majd jön a tél, eltüzelik. Mostani gazdája szeme megakadt rajta, jó is volt, hogy egyedül maradt, befért az autóba, és új szerepet kapott. Új gazdája fényálló festékkel vonta be, mondta volna, ha értik egymás szavát, jobb lett volna a lenolaj, az élteti legtovább kiszáradt testét. A második átválogatás kezdődött, rajta van a sor újfent. Szégyellte magát, nem nézett ki jól, a napégette festék csúnyává, repedezetté tette. De anyaga egészséges, szú nem rágta, kemény, mint új korában. A gazda fölemelte, és egy lábra ejtette, ahonnan úgy pattant föl, mintha rugó lökte volna, és a gazda kiemelte az elszállításra várók közül. Örült, jövőre kétszáz éves lesz!

Velem mindig történik valami…Egyre-másra jelennek meg a nekrológok szakmai lapunkban, a minap nemrég búcsúztatott műszaki főnökünkről írt a vidéki tudósító, a pécsi. Jellegzetes fiatalkori kép díszítette a megemlékezést, és a kolléga megírt mindent, amit hallott, nem dolgoztak hosszabb ideig együtt, és távol is voltak a hierarchiában egymástól. A temetéskor nem lengett gyászlobogó, az új tulajdonosnak ő már nem volt partnere, előbb ment nyugdíjba. Az új tulajdonos képviselői meg nem fordítottak figyelmet neves elődjükre. A nekrológ fölemlítette szakmai hivatásérzetét, következetes vezetését, és mit mikor végzett el az egyetemen. Gépészkari villamosmérnökként végzett, ez igaz, majd megszerezte a gazdasági mérnöki végzettséget hozzá, ez nem igaz. Nem szerezte meg, mert a posztgraduális képzésen volt egyetemi társai vizsgáztatták volna, és mint mondta, ezeknél én többet tudok, és az első kudarc után otthagyta a képzést. Amikor ledoktoráltam, elismerő szavai felém is úgy hangzottak, tudod az én elvárásaim a te teljesítményednél, amit doktori végzettségedért tettél magasabbak. Kétségtelen többet tudott a gyakorlatban megszerzett ismeretekből, az emberi kapcsolatok hálózatából, a hierarchián történő följebb jutás rejtelmeiből. A posztgraduális képzés azonban nem ezekről a dolgokról szólt, hanem sok másról, amik az ő korabeli egyetemi képzés anyagába nem fértek be. Fiatalként hamar kapcsolatba kerültem vele, vezetőként rájött, hogy közvetlen beosztottjai másképpen értelmezik a szakmai feladataikat, és a teljesítési határidőket, mint ahogyan ő elgondolta. Nem azért, mintha nem egyértelműen adta volna ki utasításait. Egyértelműek voltak azok, de a kollégák egyéniségüket is belevitték a megoldásokba, a határidők, pedig szűkek voltak. Szakmai titkára lettem, jegyzőkönyvet vezettem megbeszéléseikről, és pontosan rögzítettem mindent, ami elhangzott. Emelkedett az ázsióm, mert beosztottjai nem egyszer jöttek megkérdezni, mit is akart a főnök? Kiválasztásomban nagy szerepet játszott, az érdi fagylaltozó, ahol Budapestről hazafelé jövet, a gépkocsivezető már magától is tudta, megállunk. Rossz helyet választottunk magunknak, mert pont ott csak kiszolgáló hozhatta a kívánt fagylaltot, süteményt, pultról nem lehetett választani, sem a pult melletti pénztárnál fizetni. Főnököm nem szokott hozzá a fölállítgatáshoz, és elkezdett „hogyhogyozni”, a fölszolgáló ragaszkodott álláspontjához, ettől, pedig dühbe gurult. Hozzon nekünk négy pohár friss csapvizet, kértem, a pincér rövid idő alatt fordult és, na mibe kerül a csapvíz kérdésemre, semmibe volt válasza. Megvettük a pultnál a fagylaltot, elnyalogattuk, kocsiba ültünk, másnap hívatott, és közölte én leszek a titkár, mert jó benyomást tettem rá slágfertig viselkedésemmel. Később voltak mások is titkárok nála, de a színvonal csökkent, már ami a titkár megítélését jelentette. Így kell karriert építeni, gondoltam akkor, de az élet figyelemre intett, jobb a szakmát is szeretni, tudni, figyelni a változásokat, észrevenni, mikor fölösleges az ember, időben, békességgel távozni.