Makámabizonyítás

Velem mindig történik valami…Több alkalommal előfordul, hogy feltalálók azonos időben érvényesítik szabadalmukat. Rubik és Ishugó megegyezhettek , mert tudomásom szerint ők az egyedüliek, akik bűvös kockák gyártására engedélyt adhatnak. 2x2-es, 3x3-ma, 4x4-es, 5x5-ös formában láttam már a kockát, és az újabb generáció változatlan lelkesedéssel tekergeti, ezt a valóban csodálatos játékot. Mások szerint modellt, mert a csoportelmélet tudománya a fizikában megtalálta az azonosságot. Az atommagok építőköveinek alapjai a kvarkok, jelenleg a legelemibb részek, magyarázatot szolgáltatnak, kíváncsi tudósaink elképzeléseire, mindaddig, amíg más elképzelés nem válik uralkodóvá. Lehet hamar, a beindított hatalmas svájci gyorsító berendezésben, várják a még eddig elő nem állott atomi eseményeket. A kvarkokat nem lehet szétválasztani, együtt léteznek, akárcsak a bűvös, Rubik kocka elemei. Marx György kiváló fizikusunk, olyan erős analógiát találta a kocka-kvark között, hogy érthetetlen diákjaiknak a kockát tanította meg először, aztán tért rá a kvarkelmélet magyarázatára. Mit lehet a kockán tanulni, kérdezhetjük magunktól, azon túl, hogy tekerhetők, forgathatók a lapjai, mindeközben a háromszínű sarokelemek csak a sarkon maradhatnak, a két színűek pedig az élnél. A lapok elemei, mozoghatnak egyik másik oldalra, magukkal változtatva a már kialakított formációt. A legügyesebb kockaforgatók, bármely összezavart helyzetből 16-17 másodperc alatt rendet teremtenek. Világbajnokságot szerveztek, vak világbajnokságot is, amikor az összezavart helyzetet áttekintve a forgató bekötött szemmel rendezi össze a színeket. Nekem is van kockám, hogy legyen, még soha nem próbáltam ki forgatását, noha megismertem a sikeres forgatási eljárásokat, ami kielégít. Nem hiányzik, netán egy tévesztés esetén a vak véletlenre bíznám a rendezést, 1500 milliárd évig tartana, a véletlen forgatások egyetlen helyes megoldásának megtalálása. Flóri fia újszerű problémával állt elő, kivette a sarokelemeket, evvel új szabadalmi lehetőséget keres, ha talál, vélhetőleg nem. A kocka összeépítése határt szab elképzelésének, a kockahiányok nem helyezhetők el bárhol, mert háromszínű kockahiány, csak a sarkokon létezik a sajátos összetartó, forgató mechanizmus következtében. Flóri okos, logikus ember, remekül sakkozik, a büntetőjog professzora, sok-sok ravasz bűneset modellszerű föltárója, kitűnő könyvek szerzője velem együtt be fogja látni fia vállalkozásának jelenlegi kudarcát. Van még egy másik probléma is, ennek föltárását bízom Flórira, döntse már el végre ő, hogy huszonhét forgatással, vagy huszonhat forgatással lehetséges az összezavart színű kockát, a 4x4-est, rendbe hozni, rendezni a lapok színeit. Flóri alkalmas a feladatra, Flóri, ha ragaszkodik valamihez, a végsőkig megteszi, a pályán belülre ütött teniszlabdámat, kívül látta, én belül, és neki lett igaza, noha a labda kívül volt. Régi eset, csak fogadja el az állítást, a huszonhét az nem huszonhat, és kísérelje meg a bizonyítást makámákban fogalmazva. Addig ne zongorázzon, ne írjon új könyvet, csak kockamakámákat.

Szisszenés

Velem mindig történik valami…Sajnos magam is megteszem, nem volna szabad, mert kíméletlenül bántó tud lenni egy-egy, tudatosan odavágott szó. Teljesen érdektelem a téma, a beszélgetés körülménye, az a szó úgy tud szúrni, amely túltesz a darázscsípésen. A csípés elmúlik, bár előtte nagyra dagad, az odavágott szó megmarad, és akarva, akaratlanul, az újabb találkozáskor felötlik bennem, másokban is, ez az én sajnálatom tárgya, és a kapcsolat valószínűleg soha nem lesz már az a régi, ami megelőzően volt. Te végül is egy amatőr vagy, ezért hát nem jöhetsz közénk, szakmai és fontos dolgokról beszélgetünk, ezt már én teszem hozzá, nem vagy közénk való. Nem beszélgetni szándékoztam, hanem fényképeket készíteni, hogy legyen emlék, amit sok év után, a szakmabeliek megmutathatnak egymásnak, vagy ismerőseiknek, látod, akkor és ott kivel voltam együtt. Elvesztettem a nyugalmam, visszafogottan beszéltem a telefonba, megköszöntem a hívást, még egyszer próbálkoztam. De kik lesznek a szűk körben, talán mondj egy kettőt, annyira kíváncsi vagyok. Végül is komoly az ügy, a magyarság őstörténetéről beszélgetnek, mik vagyunk, honnan jöttünk, mivel igazolható jelenlétünk és távollétünk is. Nem voltunk mi mindig e tájon, lovas népként, nagyállat tartóként, Keletről jöttünk, megőriztük szokásainkat, itt a Kárpát medencében, még a török hódoltság alatt is marhák tíz ezreit hajtottuk Nyugat felé, cserébe hoztuk az ottani ipar termékeit. Az elhangzott nevek között egy ismerős, és néhány ismeretlen személy nevét hallottam vissza, pedig magam is, jóllehet amatőrként, régóta foglalkozom ősrégi írásunkkal, magyarságunkkal. Talán az összes ma elérhető könyv birtokomban van, a széteső irányzatokat kívánom összefogni, és közreadni, szakirodalmi hivatkozásokkal tűzdelve, nem én találtam ki semmit, de rendet kell vágni a kitalált, vagy annak minősített, sok elképzelés között. Ezt szeretném előadni. Nálam nem! Majd ha átnéztem és engedélyezem. OK. Ott nem fogom, de másutt igen! Mióta látogatom a magyarság őstörténete sorozatot, megismertem őt. Nagy tett tizenöt évig vinni egy témát, kisszámú látogatottság mellett pláne! Most végezte el az egyetemet, jövőre lesz hatvan, zenetörténész, és mindenértő. Brassai Sámuellel vetélkedő, minden előadást korrigáló, majd visszakorrigáló, ha kell, természete változik, de nem napról napra! Nagy erény! Még korábban dicsérte mentorát, jó eligazítást kapott, megmaradt szűkebb szakmája a zene világa közelében. Lehelről meg a kürtjéről hozzá fogható mennyiségű hivatkozás /17830 db./ nincs. Mentoráról még több /207000 db./, ám a diploma várható közelsége, a resputa növekedte, önbizakodást fokozó erénnyé süllyedt, mentorát kicsinylő, hogy semmit sem alkotó, megnyilatkozásai, csak biztatni kell, elérik a mérhetőség határát. Te csak amatőr vagy, visszhangzik fülemben, kezdek föloldódni, én még dilettánsra sem minősíteném őt az általam megtanult, ismert, diszciplínákban. Tulajdonképpen dicséret hangzott el, a hozzáértő amatőrökből lesznek a szakemberek, amióta világ a világ. Köszönöm Gyurikám, te, zártkörű ősmagyar!

Nagytakarítás

Velem mindig történik valami…A műholdak, radarfelvételek, ide-oda áramló adatsokaságok a meteorológusokat irigylésre méltó helyzetbe hozták. Ők lettek az igazmondók, amit az is alátámaszt, bármely csatornára kapcsolódik a televíziós készülékünk, ugyanazt az ábrát látjuk, modellfelhőkkel, esőcseppeket utánzó függőleges, vagy ferde irányban, egymásutánban mozduló párhuzamosan, egymástól állandó, kis távolságban zuhanó, farka nélküli jénai üvegcséket. A Nap, előbújik, aztán elbújik az ország más-más területén, evvel bizonyítva mégis csak ő készít elő mindent, ami a légkörben történik. A kommentárok elmondják az ábrázolást szóban, és várjuk mi lesz nálunk, közeli kis pátriánkban. Erkélyemről körbe tekintve látom az egész égboltot, figyelem a felhők iramát, alakulásukat. Hidegfront közeleg, akik erre érzékenyek vigyázzanak, óvatosak legyenek, ne lépjenek le a járdáról a járművek elé, tekintsenek maguk köré. Ez egyébként máskor is kívánatos. A hidegfront átmeneti lehűléssel párosul, és csapadék várható. Az előrejelzések statisztikusak, bármit is jelentenek be előrejelzésként, meglehet, helyileg biztosan, másképpen alakulhat az előrejelzés. Esteledett, vártam a felhőket, még messze lehettek, nem látszottak, a Nap vörös sivatagba ágyazva lett egyre nagyobb, ahogy alászállt a horizonton. Szép látványt nyújtott az egyébként vakítóan fehér éltetőnk, aztán elhagyta a látómezőt. A Hold a másik oldalon kerek, fehér arcát láttatta, aztán ráült az egyik közeledő bárány felhőre, most kelt föl, már elfáradt volna. Egyedül a levegő vált hidegebbé, a talaj már nem pótolta melegével környezetét. A bárányfelhő továbbúszott, otthagyta magára a kerek képű Holdat, úszás közben elnyújtózott, előbb utóbb másoknak adja át éppen most a helyét. Megrezdültek a falevelek, aztán már a kisebb ágak kezdtek hajladozni, megjött az eleje a vihar előtti szélnek. Tárjuk ki az alakokat, hadd áramoljon a szellő. Ablakcsapódás jelezte, erősödik a szellő, széllé alakult, nemsokára, az ég is sötétebbé vált. A bárányfelhőkből összefüggő, még világos felhőréteg állt össze, és a szél hajtotta réteg mind sötétebbé változott, láthatóan megvastagodott. Az eddig egy irányból fújó szél, csapkodóvá változott, ide-oda hajlítva az erősebb faágakat, jobb lesz zárni ajtót, ablakot, a nyári, tisztító zápor hamarosan lezuhan. Csöpp, csöpp hallatszott belülről, az erkély korlátján megjelentek az esőfoltok. Csak nem tartson sokáig, ne legyen felhőszakadás, sokat átéltünk az idén, nem egy, egyszerre több dézsából öntötte az ég a csapadékot, nem kímélve semmit az összeállt rohanó áradat. Az esőfoltok egybeálltak, az újabbak kis, habzó buborékokat képezve, csapódtak a korlátba, aztán a megerősödő szél, még oldalirányba fordította az egymást követő cseppeket, de amit vártunk, amit előre jeleztek, ezúttal nálunk nem következett be. Pedig itt nagyon vártuk, tisztítsa meg a levegőt, mossa ki a szennyet belőle, locsolja meg az utakat, vigye a csatornába az összegyűlt piszkot, végezze el az illetékesek helyett az el nem, végzett munkát. Ezúttal sajnos nem dolgozott mások helyett a Természet.

Szívességsegítség

Velem mindig történik valami…A délelőttöt kibírtam, a délután, másoknak örömöt okozó ragyogó napsütése, nekem kínos, légzési panaszokat okozott. Nem vagyok egyedül, sorstársaim az allergiások, orrfúvással egybekötötten, hangosakat tüsszögve, orrba fújható permetekkel kísérleteznek, ki eredménnyel, ki a nélkül. A második csoporthoz tartozom, és kétféle szprével látom el magam, ha kiteszem a lábam a lakásból. Már az is boldogsággal tölt el, ha egyiket kétszer egymásután alkalmazva, átmenetileg javul állapotom. Nem teszek meg mindent bajom ellen, nem vágom ki az összes allergént termő, termelő növényt, és a táplálékul szolgáló gyümölcsöt, zöldséget, gabonaféléket. Az irtásnak társ hiányában nekiállni, a szomszéd településeken is, nem megy. Nem mehetek el a szélirányba, mindig máshonnan fú, és hozza a határokat nem ismerő polleneket, port, nemrég még izlandit is, ezért védekezem minden eszközzel. Árnyékból napra állok, egy idő után visszaállok az árnyékba, leveszem a sapkámat, aztán újból fölveszem, az erős sugárzás, félig kopasz fejtetőmön át fölhevíti koponyám, és előáll a duzzanat, a levegőzáró dugó. A nappalnál csak az éjszaka a rosszabb. Antihisztamin, vagy töméntelen C-vitamin, tyúkhúrból, mert az ingyen van, és húszszor annyi C vitamint tartalmaz, mint a citrom. És nem is kerül pénzbe! Most tudtam meg ezt a tényt, ha előbb tudtam volna, megtartom magamnak, nem irtom ki a kertemből. Most mehetek a mezőre, ahol újabb tehernek teszem ki szervezetem, a gyomok ugyancsak ártanak, és az ottani tyúkhúr ráadásul poros. Elmegyek Jóskához, mennyiszer ajánlotta, lugosítsak, most majd kapok szert tőle. Ő hívott, angolozzak, mert a szer rendelésének váratlan akadálya támadt, angol tudásommal, számítógépes ismereteimmel, PC-je segítségét is igénybe véve, elhárítom akadályait. Működésünket amerikai telefonhívás tetőzte, és rendbe jöttek a dolgok. Tudod, mennyiféle tényező befolyásolja egészségedet, hát persze, csak nem ismerem az összest. Tedd a tenyered erre a lapra, összekapcsollak az amerikai központtal, egy pillanat alatt kiértékelik adataidat, a testrezonancia átviteléből, és megismered, mire van szükséged az általam forgalmazott termékekből. Megtudtam! 74 szempontot értékelve negyven nálam rossz, átlagtól eltérő. Amerikai az átlag, nálunk legföljebb eltérő átlagokhoz viszonyítanánk, de negyven nagyon magas érték. Egyetértettem Jóskával, rendeltem a termékeiből, melyeket ő maga is jó eredménnyel használ. Nála a negyven az hat! Mérjünk most is Jóska, újabb igazolásként, hasznos lehet. Mértünk, a hat helyett, harmincat mutatott a PC. Jóska sváb, nem is tagadja, kiszámlázta az általam vásároltakat, árengedményt nem kaptam. Ráadásul a dollár árfolyama magasan áll. Jóska vígasztalt, mehet ez még följebb is, jól járok, ha most rögzítjük az összeget. Jóska sváb, de tisztességes, megkérdezte, mivel tartozik ottlétem alatti foglalatosságomért. Tudod, már egyetem óta angolozok, sokat használtam ismereteimet, mit mondjak? Andriskám, akkor köszönöm, hogy kisegítettél!

Kezestársak

Velem mindig történik valami…Boros Gézáné, Zentai Judit, Bölcs Istvánné, Dr. Bártfainé dr. Hajdú Judit, Szilárd Imre, Dr. Bárd Károly, Dr. Gál Gyuláné, Dr. Ficzere Lajos, Bukva Anna, Dr. Tátrai Miklósné, Varga Lajos, Molnár László, Murányi istván, Némethné Csikós Györgyi, Csiszár Zoltán, Szántainé Németh Szilvia, Dr. Vágó Ferenc, Csoóri Sándor, Sárdi Mihály, Bölcs Istvánné, Perjésné Balogh Ágnes, Bánhegyesi Ágnes, Csallóközi Zoltánné, Czabányiné Molnár Éva, Dr. Lőrincz istván, Dr. Megyesi Mária, Mészáros Sándor, Dr. Lanzi György, Dr. Szívós Istvánné, Tomcsányi László, Rádi Tiborné, Gazsy Endréné, Dr. Báron györgy, Noszkai Zsuzsanna, Vértes Tamás, Bendai Tivadarné, Dr. Vári László, Kovács Mártonné, Lezsák Józsefné, Lezsák lajosné, Kovács Erzsi, Márton Gáborné, Pásztor Magdolna, Molnár Gábor, Nagy László, Olajos Csabáné, Perjés András, Kovács Miklós, Papp Lajosné, Perjés Sándor, Sipos Andrásné, perjés Sándor, Radványi Dorottya, Szalay István, Tömösvári László, Turjánszky Lászlóné, Vértes Tamásné, Vock László, Farkas Péter, Dr. Nagy Éva, Kovács György, Kovács György, Dr. Fenyő György, Dr. Budai Dorottya, Dr. Tenner Györgyné, Harsányi Istvánné, Gáti Julianna, Bukva Zoltán, Godova Gáborné, Debreceni János, Herényiné Nagy Erzsébet, Hoffman Frigyes, Kun Györgyi,

Gerenday E. , Sóvári Katalin, Hegyi Attila, Dr. Kissné Lados Éva, Kovács Lajosné, Rácz Veronika, Kuna Ildikó, Laczkó Pálné, László Tamásné, Révai János, Marton Andorné, Ferber Gabriella, Nagyné Gödér Judit, Némethné Szabó Márta, Pálfi józsefné, Papp Ferencné, Pappné Szabó Krisztina, Rubicsekné Bene Eszter, Sipos Andrásné, Dévényi Lajosné, Takácsné Kósa Erika, Víg Józsefné, Benedek Miklós, Dózsa Mária Magdolna, László György, Sándor Lászlóné, Dr. Vér Piroska, Csernyákné Faragó Márta, Gál Tamásné, Harangozó György, Nagy Anikó Veronika, Debreceni János, Juhász Kálmánné, Borbély Jenő, Kobolákné Haragos Olga, Kósz Ádám, Szomor Kálmán, Kovács Lajosné, Dr. Varga Gyula, Dr. Cservák György, Király Erzsébet, Nagy László, Szűcsné dr. Osztoics Irén, Pálvölgyi Ferenc, Gerenday József, Andrusch Péter, Szűcs Gábor, Dr. Steinmetz János, Tari Sándor, Tóth László Dr. Tóth Gyula, Tóth Gyula, Varga Imre, Vecsei Ferencné, Máté Gábor, Báder András, Tallós Rita, Csóry Györgyné, Czeglédi Hajnalka, Hajdú Ráfis Gábor, Dömötör Zoltánné, Gyarmath Krisztina, Tóth Tímea, Eszenyi Enikő, Dr. piczkó Katalin, Gerendás György Lászlóné, Suha Sándor, Gyimesi Mária, Dr. Mezei István, Kozák László, Lakó Antalné, Madácsi Józsefné, Jámbor Éva, Albitz Judit, Papp Ferencné, Nagy Lászlóné, Sipos Andrásné, Szabóné Gácsi Gyöngyi, Szendreiné Virág Erzsébet, Harkányi Endre, Szabó Katalin, Babarczi Rolandné, Kelemen István, Czinege Lászlóné, Dévay Zoltánné, Rónai Sándor, Gáspár E. Ágnes, Dr. Holcsek Imréné, Vértes András, Dr. Kodolányi Jánosné, Dr. Lévárdi Ferenc, Dr. Várkonyi Ágnes, Visnyei Csaba, Gál Mária, Szántó Jolanda, Pap Krisztina, Kajtár Ferenc, Kárpáti Nicolette, Dr. Karsai Árpád, Szőnyi László, Fehér Attila, Kovács Gyuláné, Kovács Imréné, Kovácsné Tóth Istvánné, Kovácsné Padó Mária, Láng Andrea, Madácsi Józsefné, Major Istvánné, Mészáros Lászlóné, Sipos András, Némethné Szabó Márta, Nyári Béláné, Fábián Tamás, Siposs Andrásné, Szeriné Ormándi Erzsébet, Szilágyiné Kerék Csilla, Szilágyiné Wágner Anikó, Vidák Györgyi, Török Lászlóné, Wágner Hartmut, Balczerné Zoboki Magdolna, Bende Andrásné, Koppány Péter, Bányai Gizella, Dr. Bihariné dr. Móricz Irén, Nyulasi Klára, Énekes Zoltán, Fazekas László, Dognai Krisztián, Dr. Gál Tamás, Galovtsik Erik, Gyarmati Dezsőné, Noszkai Zsuzsanna, Hosszú Tiborné, Hupuczi Lászlóné, Kiss Mihály Tibor, Mucsi Györgyné, Miks Róbert, Fucskó Hajnalka, Till Attila, Horváth Vera, Szabó Árpádné, Fecskó Mihály, Papp Lajosné, Sallai Károlyné, Matuch Pál, Sándor Zsuzsanna, Takácsné Kósa Erika, Szűcs Gábor, Ur Attiláné, Varjú Frigyesné. Adóstársak 5-20%-kal. 1991-1998. /forrás: Heti Világgazdaság/

Többekközött

Velem mindig történik valami...Balázs György, Bódis István, Csarádi János, Deák Gábor, Dr. Balázs István, Dr. Köteles Zoltán, Dr. Pákay András, Dr. Petőfi László, Dr. Rákóczi István, Dr. Szűcs Sándor, Dr. Turján Sándor, Dr. Vajda József, Fekete Mária, Gallov Rezső, Győri László, Horváth Pál, Jakubácsné, Juszt Jászló, Keleti György, Keresztes Tibor, Komor Attila, Kovács János, Kovács Jánosné, Kovács József, Köteles Zoltán, Lenkai Z., Lenkainé, Nyilasi Tibor, Petró A., Petró György, Petró László, Petróné, Rákóczi István, Regős Helga, Rubicsek Sándor, Schmidt János, Sólyom Benedek, Stróbl Jenő, Szatmári Géza, Szatmári Gézáné, Sztamnicki Ferenc, Sztamnicki Ferencné, Szvák Gyula, Tarafás Imre, Tolnai Zoltán, Tóth Illés, Vajda József, Vajda Józsefné, Vajda Viktória, Vajó Péter, Vass István, 18-30%-os betétesek. Dr. Juhász Előd, Kult János, Ladányi Csaba, Nagy Katalin, Bogár Dezső, Boros Géza, Borsányiné dr. Czégény Judit, Bölcs István, Dr. Bártfai Béla, Dr. Bogár László, Dr. Bogdán Tibor, Dr. Gákl Gyula, Dr. Kajdi József, Dr. Nagy Zoltán, Dr. Tátrai Miklós, Dr. Turján Sándor, Gombos Zsuzsanna, Molnár Lászlóné, Nagyváradi Róbert, Németh Sándor, Rauh Ferenc, Szabó Imre, Szántai László, Szatmári Géza, Bakos Zoltán, Balogh Júlia, Bozsogi János, Bölcs István, Branszeisz Katalin, Budai Gizella, Csallóközi Zoltán, Czabányi Róbert, Dr. Dékány Gizella, Dr. Kovács Kálmán, Dr. Mészáros Sándorné, Dr. Molnár Zoltán, Dr. Szívós istván, Dr. Tasnádi László, Dr. Vajdáné dr. Horváth Piroska, Erdődi Zoltán, Füredi István, Gazsy Endre, Gillyán Ágnes, Gross Istvánné, Hajdú János, Kobolákné Haragos Olga, Kodaj Imre, Konnertné dr. Huba Olívia, Kovács Márton, Lezsák Lajos, Lezsák Lajos, Lukács Sándor, Lukács Sándor, Márton Gábor, Mester Ákos, Molnár Bálint, Nagy Lászlóné, Olajos Csaba, Perjésné Balogh Ágnes, Pogány Luca, Puskás istván, Rádóczi Lászlóné, Siposs András, Sorbán Katalin, Sugár Ágnes, Szalay Istvánné, Tömösvári Lászlóné, Turjánszky László, Vértes Tamás, Vock Lászlóné, Dala Tamás, Dr. Cseh Domokos, Dr. Csiha Judit, Dr. Csiha Judit, Dr. Fenyő Györgyné, Dr. Horkai György, Erdődi Zoltán, Falus Tamás, Gál Tibor, Godova Gábor, Gross Istvánné, Hegyi István, Herényi Károly, Hoffmann Frigyesné, Izsák György, Katona-Fidriné Gerendai Ágnes, Király Zoltán, Kiss Gábor, Kiss Ottó, Kovács Lajos, Krupanics Sándor, Kuna Péter, Laczkó Szilveszter Pál, László Tamás, Lezsák Lajos József, Lukács Sándor, Marton Erika, Molnár Bálint, Nagy Gusztáv, Németh Péter, Pálfi József,Papp Ferenc, Papp János, Péter Imre, Rubicsek Sándor, Sipos András, Szakadáti László, Takács István, Tóth László, Varga Zsolt, Víg József, Vincze Balázs, Benedek Tibor, Dózsa János, Dr. Cservák György, Dr. Nagy Sándor, Dr. Sándor László, Dr. Teleki Kálmán, Elbert Gábor, Faragó Szabolcs, Gál András, Gergely Csaba, Gothár Péter, Hegyi István, Juhász Kálmán, Kiss József, Kobolak Joachim, Kósz Zoltán, Kovács Klára Rozália, Kovács Lajos, Kovács Mártonné, László György, Lehóczky Zoltán, Márton Péter, Moizes Zsóka, Nagy Lászlóné, Németh Károlyné, Osztoics Danica, Pálvölgyiné Forgó Ágnes, Papp János, Pergel József, Schelzné Nagy Zsuzsanna, Steinmetz Barnabás, Szepes Róbert, Szepes Róbert, Tariné Molnár Margit,Tóth Frank, Tóth Gabriella, Tóth Noémi, Varga Norbert, Vecsei Ferenc, Albert Györgyi, Alföldi Albert, Báder Ádám, Balázsi Gabriella, Barbinek Péter, Csóry György, Czeglédi Gábor, Czeglédi Péter, Dömötör Zoltán, Dr. Nagy Péter, Dr. Pongrácz Antal, Dr. Tóth Gáborné, Erdős Bertalan, Gálffi László, Gáti Oszkár, Gerendás György László, Kamasz Melinda, Kiss Gábor, Kotsis Róbert, Kozák Endre, Lakó Antal, Madácsi József, Mikola Gabriella, Németh Zsolt, Papp Ferenc, Papp János, Sipos András, Szabó Attila, Szendrei Lőrincz József, Tábori Nóra, Vidus Tibor, Babárczi Roland, Börcsök Enikő, Csatári Károly, Czinege László, Dévay Zoltán, Dr. Gulyás Pál, Dr. Hegyi Zsuzsa, Dr. Holcsek Imre, Dr. Kastory Edina, Dr. Kodolányi János, Dr. Lacza Tibor, Dr. Szabó András, Dr. Visnyei Malvin, Goda Attila, Harangi Tibor, Jordán Tamás, Kajtár Zoltán, Kárpáti Péter György, Karsai Sándorné, Keller Edit, Kocsis Lajos, Kovács Gyula, Kovács Imre, Kovács István, Kovács József, Láng Jenőné, Madácsi József, Major István, Mészáros László, Miereisz István, Németh Péter, Nyári Béla, Papp Sándor, Siposs András, Szeri Zsolt, Szilágyi Antal, Szilágyi István, Szilágyi János, Tömpe István, Tömpe István, Török László, Wágner Ilona, Balczer Frigyes, Bende András, Bonyhádi Endréné, Bujdosó Ernő, Dr. Bihari Béla, Dr. Kovács Miklós, Dr. Pntér Imréné, Dr. Szabó Zoltán, Fazekas Ruck Levente, Frenczi Vera, Gál András, Glavtsik Katalin, Gyarmati Dezső, Hajdú János, Hosszú Tibor, Hupuczi Jászló, Kecskés Erzsébet, Kovács József, Kovács Péter, Kurcz Béla, Ladányi Mária, Márton Sándor, Orsó Imréné, Péter István, Puskás István, Sallai Károly, Schmiedt Róbert, Szevelényi Judit, Takács István, Török Ferenc, Ur Attila, Varjú Frigyes, Nagy Zwick Károlyné, 5-20%-os hitelesek. 1991-1998. /forrás: Heti Világgazdaság/

Előremenetel

Velem mindig történik valami…Adott is és kapott is. Mindig többet kapott, mint adott, és nagyon sokáig nem vettük észre. Sokan cigiztünk az egyetemen, sikk volt. A szünetekben két csoport alakult ki, cigizők és nem cigizők. Egymást kínálgattuk, ez is hozzátartozott a sikkhez. Amikor elfogyott akkor természetesen megkínáltuk egymást, egyikünk dobozból, másikunk, mint például Berci a cigarettatárcájából kínált. Édesapjától örökölte, valódi, szépen gravírozott, de már megkopott cigarettatárcáját elegánsan nyújtotta felénk, mi persze elfogadtuk a kínálást, kölcsönösen. Ahogy teltek a szemeszterek egyre jobban megismertük egymást, Bercivel az egyik télen még közösen síeltünk is. Nagymamáméknál szálltunk meg Nagybátonyban, onnan utaztunk át Pásztóra, majd föl a Mátrába, a síugrósánchoz. Berci határozottan állította, jól síel, föl is mentünk az ugrósánc leérkező meredélyéhez, amikor bevallotta, most van a lábán másodszor síléc, az első alkalommal is csak a Normafánál csúszkált, módosabb barátaival. Ha nem jössz, lecsúszom egyedül, és a kifutónál találkozunk. Meglepődtem mennyire begyorsultam, és bizony a nagy sebességtől megijedten magam is nadrágféket vettem igénybe. A sötét kezdett beállni, és Bercit nem láttam. Lenn olvadni kezdett a hó, Berci még mindig nem jött. Határoznom kellett, vagy várok, és a sötétben végképp nem fogunk egymásra találni, vagy pedig, ahogy korábban megbeszéltük a Recski vonattal érünk majd haza, ezért elindultam a vasútállomásra. A hó, lejjebb érve a magasból, már csak nyomokban létezett, aztán a vállamra vettem a léceket és gyalogoltam. Éjféltájt a korom sötétben, botorkáltam a kocsiút mentén, Recskre érve nagyon boldogan és rémesen fáradtan. A váróteremben ki mással, mint Bercivel találtam magam szemben. Nem kérdeztem, mondta magától, ő bizony egyenesen ide jött, de még világosban. Ennivalónk elfogyott, sokára jött a hajnali munkásvonat, Kisterenyétől aztán a talpfákon lépegetve mentünk Nagybátonyig. Nagymama helyrehozott bennünket, meleg lábvíz, forralt bor gyógyította a fáradságot. Elfogyott a cigarettám, nagybátyám segített ki, ami eltartott egészen hazáig. A vonaton is az én cigimet szívtuk. Az egyetemen, aztán figyelni kezdtem Bercit, már megint kínálta a cigijét. Másnap ismét megfigyeltem, és kiderült, Berci nagyon ügyes fiú. A kínálgatás órakezdéskor történt, aztán a szünetekben mindenki számára természetes lett, hogy Bercit is ott áll a sorban. A következő nap derült ki számomra Berci módszere. Reggelente vásárolt öt szál cigarettát, elkínálta, aztán egész nap a miénket szívta, mégpedig jóval többet, mint négy szálat, hiszen a gyakorlatok majd minden nap, estig is eltartottak. Berci pici íróasztalt emlegetett, ha azt megkapja, boldog ember lesz, mondogatta. A sors nem úgy hozta, ahogy elképzelte. Végzés után megkapta a kis íróasztalt, aztán nagyobbat kapott, a szegény, apanélküli munkásgyerekből az egyetemen is órákat kapó, ezért óraadó, majd egyetemi alkalmazott, és rendszerváltó, gazdag vállalkozó lett. Remélem édesapjától örökölt, ezüst cigarettatárcáját nem váltotta másikra.

Esőemberek

Velem mindig történik valami…A tudatlanok bátorságával fogok neki az írásnak, azoknak a bátorságával, akik remélik, rajtuk nem fog semmiféle átok, mert nem hisznek az átkokban, különösen, ha azok egyszerű, fogalmaink szerint primitív népektől erednek. Ők nem kételkednek, nem tudják honnan ered az átok, de gyakorlatban megtapasztalták, és tudásukat továbbadják másoknak, ők sem legyenek áldozatok, mert szerintük is az emberélet elvesztése nagy kár. Az ő kis csoportjaikban végletes lehet, ha a családot eltartó vadászok, vagy az utódokat nevelők közül áldozatul esik valaki, fennmaradásukat kockáztatják. Megesett, hogy egy-egy be nem avatott fiatal nem tudott erről az átokról és kiszolgáltatva magát, megszegte az örök szabályt, rátekintett, és rövid időn belül elpusztult egy méreggel teli kígyómarástól, fölbillent vele a fából vájt csónak, és a piranják falták föl pillanatok alatt, vagy egy őshüllő harapta át derekát, a segítség lehetetlen volt. Aki balesetet szenvedett, arról tudták a törzsbeliek, megszegte a szabályt, rápillantott a láthatatlanra, vagyis arra, amire nem szabad ránézni. Sűrű fákkal, liánokkal, bokrokkal, fán élősködő faunával teli, többszintes élővilág között rejtve éli világát az a különleges növény, amelynek látványát most én megosztok mással, remélve azt, ha rajtam fog is az átok, másokon nem, csak én szemlélem már hetek óta változásait, fejlődését. Ez a növény meghazudtolja a modern ember matematikai tudását, megvalósul rajta a lehetetlen, a kör négyszögesítése. Négy szár bújik elő a talajból, amely semmiféle vizet nem kíván, megszokta a vízzel túltelített levegőt, ahol őstelepes, úgy esik az eső, mint ahogy nálunk az őszi harmat rátelepszik a növényzetre, onnan csöpög tovább a talajra, táplálja a még élőt. A szárakból két haragoszöld levél nyílik ketté, erezetük szokatlan, a semmiből indul az egyre kisebb érháló. A levelek tövében megjelenik egy rügy, először hengeres alakot öltve, aztán, most jön az első csoda, négyszögűvé alakul át a hengeres forma, ahogy tovább növekszik, lekonyul a vastag szár, és egy rózsaszínű gömb bontakozik ki, egyre hatalmasabbra növesztve magát szétpattan négy részre, virágszirmokká alakulva, a szirmok alatt öt kisebb gömb, a körbe szerkeszthető ötszögnek megfelelően, növekszik, és újabb négyszirmú virág bontja szirmait. A virágokban, a szirmoktól eltérően, öt porzó termékenyíti meg a központban álló vastag, a továbbélést, biztosító bibéket. Most még nem tudom, meddig folytatódik ez a hihetetlen folytonosság, csak annyit rögzíthetek, hogy egyre kisebbek lesznek az alakzatok, hogy talán végül elhaljanak, vagy folytatódnak, amíg látom őket, szemem felbontóképessége lehetővé teszi észlelni a parányosodást. Már alig láthatók alul a kis gömbök, de hihetetlen, amit észrevettem, az először nyílt virágszirmok elkezdtek méregzölddé színeződni, és vastagodnak és az erezetük a levelekéhez hasonlóvá válik. Talán az örök átváltozást meglátók büntetése a halál, mert a örök változás ismeretéhez eljutó ember, nem lehet részese az alkotásnak, az örökkévalóságnak. Az esőemberek tudatában vannak valami nagyon fontosnak.

Teljesítéskényszer

Velem mindig történik valami…Termelési tanácskozások, szocialista brigádok megbeszélése rendszeres alkalmak voltak arra, hogy azok, akik nem voltak a vezetői garnitúra részei, meghallgassák vállalatuk gazdasági teljesítményének értékelését, fölvilágosodjanak, mi lesz a következő évben, években a fő csapásirány, mit akar a Vezetőség, vagyis az igazgató, a párttitkár, a KISZ titkár, a szakszervezeti titkár, a vezetői négyes. Ezekre az értekezletekre fölkészült a vezetőség, előtte komoly egyeztető munkák folytak, az igazgató megtudta, ha volt felettes szerv, mit várnak el tőle, a Párt kialakította tizedes számra az elvárt növekedést, csökkenést sosem, a Kisz azt akarta, amit a Párt akart, a szakszervezet, pedig védte a vezetést, ne legyen konfliktus a dolgozókkal. A legfontosabb kérdésként természetesen a bérek alakulását kezelték. Az államvezetés országos direktívát adott, egyik évben a bérszínvonal, másik évben a felhasználható bértömegre, amit tovább részletezett a fizikai és nem fizikai állományra, valamint a nőpolitika kiteljesedésének érdekében a nők és férfiak bérfejlődésének arányára. Az ilyen módon szabályozott rendszerben a mozgástér az egyes szempontok egybeesésének függvényében alakult ki. Ha bérszínvonalat kellett tartani, létszámfelvétel, ha bértömeget kellett tartani a nem teljes munkaidőben foglalkoztatottak száma emelkedett. Az illetékes munkaügyi előterjesztő mindig megmagyarázta országos konferenciákon, hogy mi, miért jó. Bérkérdésben kulcsfigura volt Tibor, a jogi végzettségű, főosztályvezető, később miniszterhelyettes, aki a rendszerváltás után majd minden államapparátusi pozíciót betöltött, pénzügyminiszterként, belügyminiszterként is kibeszélte a tehénből a sarjat. A brigádvezetők, gyakorlati szakemberek, már kérdeztek is, ez kellemetlen helyzetet hozott, de kialakult a vezetés védekező módszere, a visszakérdezés, maga ezt hogyan végezné el, és a másik, adjon előterjesztést pár nap múlva. Majd beépítjük a termelési programba a javaslatot. Szünetekben pogácsa, üdítőital fölszolgálása mellett vezetőkkel beszélgető munkatársak bizonygatták egymásnak, ez az év is jól sikerült, vagy ennek az évnek is jól indulunk neki. A tervek teljesültek, az évközi fölsőbb szintű tárgyalások előre korrigálták a félresikerült termelési mutatókat. Főnökünk nyugdíjba vonul, év elején bejelentette, Kiváló Vállalat leszünk, és igaza lett. A Nehézipari miniszterhelyettes elvtárssal, baráttal az évközi tárgyalások garantálták a kiváló eredményeket, pedig nem is rajtunk volt a sor, mert a megelőző évben mi voltunk a soros Kiváló Vállalat. Mindenki visszafogta a munkatempót, akármi történik, bennünket nem előzhet meg senki. Az ünnepséget a Nemzeti Színházban rendeztük meg, hullottak a nehézipar, a vállalat kiváló dolgozója kitüntetések, a szocialista brigádokat mi terjesztettük föl a minisztériumi dicséretre, a többieket magunk bíráltuk el, az arany, ezüst, bronz fokozatokat megdupláztuk. Dicsértük egymást, különösen a főnököt, aki bár most sajnos megválik tőlünk, de kiváló, alacsony bázisszámokat hagyott ránk, melyeket könnyen túlteljesíthetünk!

'35-ös évjárat

Velem mindig történik valami…Ott ül a kőpadon, árulja a könyvét, most jelent meg, nagyon érdekes ember. Így mutatta be messziről ismerősöm a szerzőt, aztán odavitt hozzá, te is írogatsz, ő is, elbeszélgethettek, biztosan van közös témátok. Melléültem, odaadta egyik példányát önéletírásának. Belelapoztam, elején próza, a végén versek, tisztes vastagságban. A címlapot saját magam terveztem, a ferde vonal fölött az álmom, alatta a megvalósulás. Az álom színes huszárroham, a valóság egy tank, fekete fehérben. Legalul a szerző neve, a könyv címére nem emlékszem. Adok egy újságlapot, nyomda friss példányok, a fóliázás még megsérülhet. És rajta marad az ujjlenyomatom, mondtam én. Vegye meg, ajánlotta, érdekes életem volt, emigráltam, kilencvenben jöttem vissza. Hat évet ültem. Az sok! Nyolcat kaptam, de negyedeltek, de még két évig REF-es voltam. Beugrott! Hallottam a REF-ről, rendőri felügyeletet jelent, kellemetlen dolog. Utána emigráltam. Érdekes, hogy nem disszidált, fordultam felé, és láttam tűszerűvé összehúzódó szembogarát, talán nem is lát ki belőle, de a düh is megremegtette. Pesten szálltam át a veszprémi vonatra, behívtak katonának, velem szemben egy ideges korombeli ült, cigije után kapkodott. Rárivalltam, kidoblak ugyanott, ha nem dobod ki a cigit, az ablakon. Kegyed aztán kemény ember lehetett. Debreceni vagyok, kálvinista, megtanultam a gimnáziumban a rendet. Kérjen engedélyt, dohányozhat, vagy sem! A társaságtól, vagyis tőlem, mert ketten ültünk a kupéban. Apám sem kímélt, mindig nyakon vágott, ha valamit elrontottam a pékségben. Elvettek mindenünket, láttam, mit műveltek a megszállók, sosem féltem. Előttem erőszakolták meg az anyámat! És kegyed mit tett? Hát az ajtó mögött álltam, lelőnek, ha észrevesznek, a tiszt úgy hadonászott a pisztolyával, elsüti abban biztos voltam. A ’68-as bevonuláskor aztán levelet is írtam Kádárnak, hat oldalasat, és minden ocsmányságot kipakoltam, amiről tudtam. Röpcédulával kaptak el, és koncepciós pert gyártott, tudja ki? A Szamuelyné! Úgy rikácsolt, ő volt az ügyész, a bíró intette le, nem neki kell a bírságot is kiszabni, merthogy életfogytiglant kiabált. A REF után ment el. Persze, válaszolta, Ausztrián át az USA lett a végcél. Csak úgy átment a határon? Útlevelet nem adtak, mást nem tehettem. De az a hat év az nagyon sok lehetett! Vegyen egy könyvet, benne van, hogyan éltem túl. Igaz benn nem bántottak, de a szegedi REF-es, meg a tanúnak jelenlévő párttitkár teljesen szétverték a koponyám, hátulról ütöttek le, egy hónapig eszméletlen voltam. Ha nem emigrálok, talán még megöltem volna őket, tudom, hogyan kell bánni a fegyverrel, mindegyikkel. A Rákosi külső meg belső ellenségtől is védette az országot. Az osztrák határzárnál szolgáltam le a kettőről három évre emelt sorkatonaságot, ismertem minden bokrot, gyalogátjárót. Akkor ez az osztrák iránynak a magyarázata, tudakoltam, és még egyszer belelapoztam a könyvbe. Önköltség? Hatszáz. Akkor nagy példányszámot nyomtak, ugye? Ezret. Bocsánat ott látok egy ismerőst, és elment. Sokat megélt, ’35-ben született, Debrecenben.

Efrain

Velem mindig történik valami…Kinézett a kémlelőlyukon, és megelégedetten állapította meg, hogy a nézőtéren nem ül senki. Csodálkozott volna, hiszen a jegyárusítást ő végezte, és nem adott el egyetlen jegyet sem. Még várakozott, remélve, hogy a továbbiakban sem jelenik meg senki, hiszen minden lehetséges sajtóorgánumot értesített, az előadást nem látogathatják, ne tudjanak róla semmit sem a magyar kultúráért aggódó állampolgárok. Nemrég adta be európai uniós pályázatát, szerencsére nem állt rendelkezésre több idő, mint egy fél nap, ami jórészt avval telt el, hogy a nyilvántartásba vételt elintézzék, és a már előre kigondolt egyszavas mondatot rögzítse „igen”. A pályázatot az Európai Tanács külön rendelkezése értelmében, és ezúttal kötelező érvénnyel adták közre kizárólag magyar pályázók számára. A kiírásban részletesen kifejtették, miért éppen magyar nyelvterületre érkezik a pályázat, fő érvként megemlítve, a magyar nyelv annyira egyedülálló, hogy semmi szükség nincs rá, az Európa Tanácsnak külön gondot jelent az állandó készenlét, és a személyzet az anyanyelvi tolmácsolásra, valamint az írásban rögzítendő anyagok kiadására. Akár van világválság, akár nincs mindenképpen megtakarítás, ezeknek a ténykedéseknek a fölszámolása, ennyivel kevesebbet kérnek majd a szomszédos államoktól hozzájárulásként, amely államok ennek szerfölött fognak örülni, és a Tanács újabb választásakor a megkívánt szavazatokat fogják leadni. Bement tehát, és arra a kérdésre, törekedni fog a magyar nyelv elsorvasztására, igennel válaszolt. A többi kérdést nem érdemes kitöltenie világosította föl az illetékes, ahogy megismerkedtek, és beszélt vele minden más fölösleges volt. Raccsolt és dadogott, mégpedig mind a szavak elején mind, pedig a szavak végén. Kiállása, nem valami színészi alkat, tolókocsiban közlekedik, fölállni nem tud, agyi történések akadályozzák ebben. Letelt a kötelező tíz perces várakozási idő, a függöny elé gördülve boldogan látta, a nagy színházterem üres, tehát jó volt ilyen nagyot bérelnie, a kisebbe kevesebben nem jöttek volna el. Elmondta gondosan megszerkesztett üdvözlő beszédét, aminek nem volt eleje, vége, a dadogás és raccsolás fölöslegessé tett minden formai szerkesztést. Hárommondatos beszéde így is eltartott jó háromnegyed órát, szó eleji dadogása, a nehéz raccsolás, és a szóvégi abbahagyhatatlan dadogás teljesen kimerítette, visszagördült a függöny mögé, és elégedett volt magával, legördült a nézőtérre, és egészen hátul az utolsó sorban megtapsolta magát, a távollevő közönség helyett. Eszébe jutott, hogy beszédébe nem vette be, hogy további pályázatokat fog benyújtani, mert az Európai Tanács ezt a programot a jövőben is meghirdeti, bizalmas emberei az irodán nyilvánosan közölték vele. A munkát természetesen magára vállalja, létszámbővítésre semmi szüksége, hiszen az el nem hangzott színi előadást is nyugodtan megtapsolta volna, legalább olyan lelkesedéssel, ahogyan megalakulásuk programját bejelentette. Legközelebb nem is kell színház, csak még nagyobb terem, hogy a távollevők száma tovább emelkedjen!

Abszurd

Velem mindig történik valami…Kinézett a kémlelőlyukon, és megelégedetten állapította meg, hogy a nézőtéren nem ül senki. Csodálkozott volna, hiszen a jegyárusítást ő végezte, és nem adott el egyetlen jegyet sem. Még várakozott, remélve, hogy a továbbiakban sem jelenik meg senki, hiszen minden lehetséges sajtóorgánumot értesített, az előadást nem látogathatják, ne tudjanak róla semmit sem a magyar kultúráért aggódó állampolgárok. Nemrég adta be európai uniós pályázatát, szerencsére nem ált rendelkezésre több idő, mint egy fél nap, ami jórészt avval telt el, hogy a nyilvántartásba vételt elintézzék, és a már előre kigondolt egyszavas mondatot rögzítse „igen”. A pályázatot az Európai Tanács külön rendelkezése értelmében, és ezúttal kötelező érvénnyel adták közre kizárólag magyar pályázók számára. A kiírásban részletesen kifejtették, miért éppen magyar nyelvterületre érkezik a pályázat, fő érvként megemlítve, a magyar nyelv annyira egyedülálló, hogy semmi szükség nincs rá, az Európa Tanácsnak külön gondot jelent az állandó készenlét, és a személyzet az anyanyelvi tolmácsolásra, valamint az írásban rögzítendő anyagok kiadására. Akár van világálság, akár nincs mindenképpen megtakarítás, ezeknek a ténykedéseknek a fölszámolása, ennyivel kevesebbet kérnek majd a szomszédos államoktól hozzájárulásként, amely államok ennek szerfölött fognak örülni, és a Tanács újabb választásakor a megkívánt szavazatokat fogják leadni. Bement tehát, és arra a kérdésre, törekedni fog a magyar nyelv elsorvasztására, igennel válaszolt.

A többi kérdést nem érdemes kitöltenie világosította föl az illetékes, ahogy megismerkedtek és beszélt vele minden más fölösleges volt. Raccsolt és dadogott, mégpedig mind a szavak elején mind, pedig a szavak végén. Kiállása, nem valami színészi alkat, tolókocsiban közlekedik, fölállni nem tud, agyi történések akadályozzák ebben. Letelt a kötelező tíz perces várakozási idő, a függöny elé gördülve boldogan látta, a nagy színházterem üres, tehát jó volt ilyen nagyot bérelnie, a kisebbe kevesebben nem jöttek volna el. Elmondta gondosan megszerkesztett üdvözlő beszédét, aminek nem volt eleje, vége, a dadogás és raccsolás fölöslegessé tett minden formai szerkesztést. Hárommondatos beszéde így is eltartott jó háromnegyed órát, szó eleji dadogása, a nehéz raccsolás, és a szóvégi abbahagyhatatlan dadogás teljesen kimerítette, visszagördült a függöny mögé, és elégedett volt magával, legördült a nézőtérre, és egészen hátul az utolsó sorban megtapsolta magát, a távollevő közönség helyett. Eszébe jutott, hogy beszédébe nem vette be, hogy további pályázatokat fog benyújtani, mert az Európai Tanács ezt a programot a jövőben is meghirdeti, bizalmas emberei az irodán nyilvánosan közölték vele. A munkát természetesen magára vállalja, létszámbővítésre semmi szüksége, hiszen az el nem hangzott színi előadást is nyugodtan megtapsolta volna, legalább olyan lelkesedéssel, ahogyan megalakulásuk programját bejelentette. Legközelebb nem is kell színház, csak még nagyobb terem, hogy a távollevők száma tovább emelkedjen!

Köszönet

Velem mindig történik valami…Kifelé tülekedtünk, a több száztagú énekkar, a hallgatóság, közöttünk a filharmonikusok. Fiatal fuvolás hangszerén furcsa, ragtapaszfélét fedeztem föl, kaptam is magyarázatot rá, nem kockáztatja ilyen melegben, hogy játék közben félrecsússzon az ajkán hangszere. A Püspök úr, kanonokjával egyetemben kisiklott a másik kijárati szárnyon, nem kívánta tovább a társaságot, pedig ő ült a főhelyen, a koncert előtt alig üdvözölt néhány jelenlévőt, a főjegyző asszonyt, és az előttem ülő két hölgyet. Hogyan történhet meg velem ennyi véletlen egybeesés? A jegyeket kiadták a VIP-nek, az újságban meghirdetett jelentkezési lehetőség nem létezett, a közelállók elvitték, a szabad belépőket. Véletlenül, ismeretlen személy, megígérte, ha családtagjai közül nem megy el valaki, megkapom az általa megszerzett jegyek egyikét. Nem jött el, a Bazilika előtt, a megbeszélt helyen várt rám, és megkaptam a belépőt. Nem lehet a főbejáraton, csak a nyugatin evvel a belépővel bejönni, szó nélkül igyekeztem hátrafelé. A padok teli a VIP személyekkel, az én jegyem nem „fapados” volt. A Püspök úr után lépkedve jutottam előre, és a második sorban összébb húzódtak, odavékonyodtam a pad szélére. A Püspök úr a bal kezem felől üldögélt, egyedül, kanonokja csak a „Psalmus Hungaricus” utáni szünetben érkezett. A Moderátor, üdvözölte a vendégeket, és Kodály Zoltánnét, odabiccentve felé, az előttem ülő hölgyhöz. Fölhangzott a leírhatatlan Kodály alkotás, behunyt szemmel hallgattam, éberen. A rövid köztes szünetekben átnéztem a Püspök úrra, aki ugyancsak behunyta szemét, előrebillent fejjel hallgatott, vagy ringott. Ott ül Kodály Zoltán felesége, Sárika előttem, mit tegyek, hiszen ismertem a szüleit, testvérét Gábort, vele soha nem találkoztam. Hatalmas siker, elhangzott a mű, a pad mellé álltam, megérintettem, odafordult felém, végtelen közvetlenséggel válaszolt. Ne fölfelé nézzen rám, leguggoltam a padnál, és emlékeztem a múltra, jártam náluk, a Gebauer utcában, szülei engem is szeretettel láttak, édesapja körbevezetett a kertben, édesanyjától kis horgolt vadászsapkát őrzünk, lányom kapta egykor, egyéves születésnapjára. Bemutatom az édesanyámat, kezet csókoltam. Az idős hölgynek megemlítettem a piros szalagos, zöld tiroli sapkát. Még megvan, hát hogyne, ereklyeként őrizzük a vitrinben, akárcsak a Kodály mű merített papíros, 226-os számú, reprint kiadását. Apósom, a háziorvosuk kapta kedves ajándékként éppen Sárikától, aki hazalátogatóban betegeskedett, és meggyógyította. Egy otromba rádióriporter türemkedett közénk, kaphat-e interjút, persze, majd csendesebb, nyugodtabb körülmények között, nagyon szívesen. Gyermekkórus énekelt gyermekeknek írt Kodály műveket, a „Te Deum”-mal ért véget az est. Kodály Zoltán életművének gondozója, mindig a háttérbe húzódó feleség, maga is kiváló énekművész, búcsúzásul, nagy meglepetésemre, köszönetét fejezte ki, hogy eljöttem meghallgatni a Kodály Zoltánnak világhírnevet szerző „Psalmus Hungaricus”-t, a Kecskeméti féle 55.-dik zsoltárt, amit magam is sokszor, szívesen énekeltem.

Tengerészbarátság

Velem mindig történik valami…Megszűnt a magyar tengerhajózás, pedig hajdan nem egy, nálunk épített kereskedelmi hajó szelte a világ tengereinek vizét. Olyan kialakításúak voltak, hogy a Dunán is közlekedhettek, ha szállítmányukat a Kárpát medence valamelyik államába irányították. Sorra kikötöttek a nagy dunai hajóállomásokon, hozzánk legközelebb Mohácson is. A hajók a mai napig üzemelnek, de hovatartozásukat jelző zászlajuk már nem piros, fehér, zöld, ki tudja kinek adták el a hajóállományt. A tengerészek, a hajózó állomány megmaradt magyar nemzetiségűnek, és hol itt, hol ott szolgálnak, igen sokszor már más nemzetségű hajókon. Tengerésztisztek, akik nálunk járták ki az iskolát, lettek beosztottak, aztán később kapitányok. Ritkán térnek haza, itthon tartózkodásuk behatárolt, lehet, egy hét múlva indulniuk kell, vonatra, repülőre szállva, hogy a világ sok kikötőjének valamelyikébe eljussanak, ahová kirendelték őket, ahol a következő hajó vár rájuk. A rendőrségen csíkos ruhában ült, mellette kísérője, a börtönből jöttek, elítéltként, kihallgatásra idézték meg. A kísérő kegyes volt, vagy érdektelen, nem zavarta beszélgetésünket, nem szólt ránk. Elmondta mi történt vele. Tengerésztisztként szabadságra engedték, meglátogatta a rokonokat, autójával közlekedett mindenfelé, nem szokása a kihágás, soha nem ivott, ha vezetett, tudta mivel járhat, szerette a rendet, maga is megkövetelte, a tengeren, és mindenütt, ha a legényeivel együtt szálltak partra a kikötőkben. Már hazaérkezett a rokonlátogatásból, és a házukkal átellenben lakó szomszédja behívta magukhoz, ott állt le autójával a szomszéd kerítése mellett. Messze járt, nem utasította vissza a kínálást, jól esett a hosszú autózás után. Meg el is beszélgettek, másnap indulnia kell majd vissza, a szomszédot hagyta utoljára, délelőtt szándékozott volna elköszönni tőlük. Benne voltak az éjszakában, indulni készült, a szomszéd még marasztalta. Elmúlt éjfél, mennie kell, az autó kinn maradhat a szomszéd előtt, nem igen bánthatja senki. Csak nem hagyod éjszakára kinn a járgányt, erősködött a szomszéd addig, amíg maga is úgy gondolta egy kanyar, két telek és benn is van a saját udvarukban. Mégis jobb, ha otthon az autó. Kanyarodott, ment néhány tíz métert, és befordult a házuk elé. A kocsi lámpáját elfelejtette bekapcsolni. A járőr ott állt előttük. Itt lakom, csak beállok a kocsival, mondta a járőrnek. A főutcán laknak, engedték beállni, de a sötét kocsit igazoltatták. Érződött a szesz, ott a helyszínen bevonták a jogosítványát. Magának aztán van jóakarója, kottyantotta el magát a kettő közül az egyik. Mérhetetlen harag öntötte el, visszament a jóakaróhoz, és nem emlékezett semmire. A detokszikálóban ébredt, elítélték, a szomszéd hónapokra nem tért magához, letöltendő börtönbüntetést kapott. És miért köpte be a szomszéd, kérdésemre csak legyintett. Tönkrement a második házassága is, közös gyermekük nem volt, az asszony nem bírta a hosszú távolléteket, a szomszéd közel volt, megesett a dolog. És most? Nem az én ügyem, tanúként idéztek tengerészbarátom érdekében. Remélem, ő megússza!

Fürjtojások

Velem mindig történik valami…Rhinitis, magyarul szénanátha, tünetek változóak, de az orrdugulás, orrszárazság, fokozott orrfolyadék kiválasztás, magyarul finoman, taknyosság feltétlenül velejárók. Augusztus végétől, októberig kísér ez a megszokhatatlan, kellemetlen allergikus betegség. Évekig azt hittem megfáztam, meghűltem, de nem, együtt kell élni vele itt Európában. Korábban azt hittem engem el fog kerülni, tévedtem. A versenyúszók az orrlyukaikat csipesszel összefoghatják, kibírják, hogy a szájukon lélegezzenek, csodálom ezért is őket. Nekem elég kimennem a házból, vagy bejönnöm, egyazon eredménye van, valamelyik rhinitis tünet jön elő, változik át mássá, előre meg nem mondhatom melyik fajta. Az sem vigasz számomra, hogy mások is szenvedik ilyenkor a nyár végén, még a vénasszonyok nyara sem kivétel. Olyan érzékennyé válik az orr, mint a legjobb kutyáé, aki rhinitiszes, annak elég egy fél illat-, szag molekula és kész. És mennyi illat létezik, számtalan, a szagokról nem is beszélve, ahány emberi, állati, növényi faj létezik annak sokszorosa. Gregor bácsinál mindez megtalálható volt, ketrec, ketrec hátán és ketrecek egymás mellett, keskeny járatok a ketrecek között, ott valamikor disznók híztak, borjak nevelkedtek, amíg rájuk nem került a sor, mármint levágásukra. Gregor bácsi állattenyésztő és lemezlakatos, ismeri a madarak, állatok tenyésztésének minden csínját, állatorvosok jártak hozzá tanulni, és jókat enni a fürjekből, fácánokból, hízókból, mindenből, ami volt neki. Maga is imádja a húsokat, nagyokat lakomáznak a szőlőben, nála, és ő meg másoknál. Hogyan látja el feladatát, az etetést, takarítást? Hát korábban munka mellett, most meg már segítséggel. Végigvezetett kiskertnyi alapterületen fekvő zegzugos birodalmán, és mondta melyik milyen madár, honnan származik, mit ér, mennyiért kapható a boltosoknál. Neki már alig vannak állatai. A négylábúakat fölszámolta, és megmutatta hol fért el a négy kecske, meg a birkák, meg a borjú. Nem bírja már úgy magát, ahogy szeretné, segítséget fogad a takarításhoz, az etetést mostohalánya végzi, amikor ő távol van. Ez szenvedély, gyerekkorban kell elkezdeni, és aztán öregkorban lassan abbahagyni. A Felvidéken, Szlovákiában született, ide rakták át őket, működött a lakosságcsere. Megemlékeztek az ötven, és a hatvanéves évfordulóra, kinn a szülőhelyén, most hatvankettő éves, szeretne elmenni a hetvenedik, nyolcvanadik évfordulóra is. A rosszullét elkapott, a szagok megtették a magukét, csalánlevél és citromfű tea hozott helyre, miután megmutatta még röptető galambjait, vagy százat, ezek fölrepülnek a felhők fölé, aztán visszatérnek. És miért tartja ezt a sokaságot, hiszen látom, nehezen mozog. Mert szeretem, sok ismerősöm van, látogatnak, és csörög a telefon. Pista, hallom, viszem akkor az ötven liter „somogyit”. Víz, ne gondoljon másra, mondja Gregor bácsi. Karban tart, reggel melegen iszom, megindítja bennem az életet, aztán jön a húsz fürjtojás, nyersen. Százhúsz kilót nehéz egész nap mozgatni.

+1 meglepetés

Velem mindig történik valami…Bögös tanító bácsinak meggyűlt a baja velünk, első elemista korunkban hamar az iskolai kezdés után kiderült, vagyunk egy páran, akik nem tudják melyik a bal kezük, melyik a jobb. Ha megkért bennünket, mivel vegyes osztályba jártunk, a fiúk álljanak baloldalra a bejárati ajtónál, a lányok, pedig jobb oldalra, nem alakult ki a vágyainak megfelelő fiú, lány oszlop, pedig ő ezt szerette volna, mielőtt kivonulunk az udvarra. Első dolga az volt, hogy rendbe tegye ezt a komoly hibát, és akkor jött a széna szalma játék, és ő valójában, persze nem kötötte a kezünkre a szénát, szalmát, hanem az egyik kezünkbe adta a vonalzót, a másikba a ceruzát, és úgy mondta vonalzó, ceruza azaz, széna szalma. Nem telt bele pár hét, és legelső kívánsága teljesült a fiúk baloldalra álltak a lányok jobb oldalra. Bevezetett bennünket az olvasás, számolás tudományába, és sok érdekes dolgot is tanulhattunk tőle, ami nem volt tananyag, ám Bögös tanító bácsinak tetszettek, mi pedig örültünk, sírtunk, attól függően mi jutott eszébe. A vonalzót például nem vonalazásra használta, hanem egyszer- egyszer vonalzóval együtt hívott magához, aztán kezébe vette saját vonalzónkat, és körmöst kaptunk ajándékba jeles viselkedésünkért. E tekintetben nem volt igazságos, a lányok sose kaptak körmöst, őket csak nagyon haragosan összeszidta, már attól is sírtak, mi fiúk sokszor a körmös okozta fájdalom dacára sem. Megtanította a számolást, megtudtuk, mi kisebb, mi nagyobb, valaminél. Tőle hallottam először az iskolában azt, hogy léteznek olyan dolgok, amik végtelem sokan vannak, és ilyenek a számok is. Bemutattatta egyik nap éppen velem, körmös helyett a sarokba állított, és számolnom kellett egytől fölfelé egyesével, meg is feledkezett rólam, én számoltam szorgalmasan, és amikor eljöhettem a sarokból, megkérdezte meddig jutottam el a számolásban. Nagyon nagy számot mondtam, mire ő hozzátette, hogy a számolást a végtelenségig folytathatnám, mivel akármeddig számolok, ahhoz egyet mindig hozzáadhatok. Azóta hosszú töprengés, és természetesen magas szintű matematikai ismeretek birtokában kijelentem végtelen, pedig nincs, Bögös tanító bácsinak nem volt ebben a dologban igaza. Ebben a meggyőződésemben világhírű matematikusok, fizikusok és filozófusok támogatják meggyőződésem, mert megkérdezték őket, és változóan más-más választ adtak. Abel, a norvég matematikus zseni egyenesen az ördög találmányának tartotta a végtelent, mert segítségével belátható, hogy egy végtelen sorozat összege lehet nulla, egy, mínusz egy, attól függően páros, vagy páratlan a végtelen. A +1,-1, +1,-1… számsor összege nulla, ha páros, +1, ha páratlan a végtelen. A -1,+1,-1 +1… számsor összege meg nulla, ha páros, -1, ha páratlan a végtelen, pedig csak más sorrendben szerepelnek egymásutánban az egyesek. Ha ezt, akkor tudtam volna, amikor a sarokban álltam, így számoltam volna egyesével, Bögös tanító bácsinak nagy meglepetést okozva, megkérdeztem volna páros a végtelen, vagy páratlan, de hát akkor még azt sem tudtam mi a semmi, nem beszélve a mínusz egyről. Az én meglepetésem +1 körmös lett volna.

Hősök

Velem mindig történik valami…Évtizedekkel ezelőtt megvásárolták a kriptát, nem akárhol, a dzsámi sírkamrájában, ahol addig, amíg a dzsámi fennáll, a kriptákon lévő feliratok is hirdetik, akiket itt temettek el, híres egyházi személyiségek voltak, kiérdemelték ide temetésüket, vagy gazdagok voltak, és a földi örökkévalóságot megvásárolták. Hogy az égieket kiérdemelték, vagy sem nem a látogató illetékességi hatásköre, a fölirat hirdeti érdemesebbek az átlagnál. Majd meghatódott idegenek, és büszke lemenők közlekednek a kamrában, és ide temetik őket is, amikor eljön a vég. Egy ilyen kriptatulajdonossal, együtt voltunk fölvonulni, még a TV rendőrattakot megelőző nagygyűlésen. A Kossuth téren. Izgalom volt, pontosabban izgatottság, nagy tömeg, meleg, közlekedési folyosókat nem jelöltek ki a biztonságra felügyelők, a beszédeket meghallgattuk, tapsoltunk, mások zászlókat lengettek, aztán szétszéledtünk. Még nem tudhatta a kriptatulajdonos, hogy lesz rendőrattakos nagygyűlés is, mert akkor talán, hazafelé autózva nem jelenti ki, hogy boldogan lenne mártír, hősi halott, vagy csak közönséges áldozat, milyen szépen is mutatna a kriptafalon, kajánkodtam vele. XY, meghalt a Hazáért is! Az attakkos nagygyűlésen nem vettünk részt. Ott voltak áldozatok, tudatosan, vagy véletlen folytán sajnálatosan súlyos sérültek, halottak nem. Vannak bőven hősi halottjaink, áldozataink és eltűntjeink, a névtelenek, elegen. Az eltűntek sorsáról mit sem tudunk, lehetnek ők is áldozatok, halottak, hősi halottak, névtelenül, ismeretlenül. Az ismeretlen katonának áldozik az utókor, sírjához zarándokolnak, koszorúzzák, megbecsülik. Az ismeretlenség mégis valahogy kevesebb, mint az ismertség, mert ott nincs név és a tényleges, vagy vélt tett. Testvérek, majd egy idősek, családos, gyermekeket nevelő egészséges a donor, kutató, sikeres hegymászó a befogadó. Mindannyian tudják, mindannyian orvosok, az aggódó szülők, a testvért mentő adományozó, a szervet befogadó testvér. Hatalmas esemény részesei voltak, a kockázat sokáig kétségeket hagy, meddig sikeres a tökéletesen végrehajtott szervátültetés. Minden rendben volt, minden mérhető, érzékelhető adat majdnem azonos, a kilökődés veszélye minimális, százalékosan ismerik a veszélyt, de valószínűségi változóként kell kezelni, egyedi minden, hosszú hónapok múltán és talán élethosszig viselik a beavatkozás következményeit. Ne haragudjatok, nemsokára jelentkezik a szkájpon Bélus, mentegetőznek a szülők, tovább maradtunk, mint terveztük, olyan jó volt hosszú évek eltelte után ismét találkozni, mentegetőzünk mi, indulásra készen. Édesapjuk, a kísérleti sebészet professzora PC-jén mutatta a fényképüket, egymás mellett a két gyerek, a műtét előtt örökítettem meg őket a szkájpon, mesélte. Olyanok, mint voltak, én már végeztem, ők akkor kezdték az egyetemet, amikor megismertem őket. Naponta beszélünk egymással, jól vannak mindketten. Béla és Attila ma egészséges vesével élik napjaikat, maradjon ez így, szívből kívánom, mert az én szememben hősi halottaknál nagyobb tettet vittek véghez, viselnek az élő hősök!

Negyedóra

Velem mindig történik valami…Nagyszerű, a városba behajtva szétpillantottam, és gyorsan lekanyarodtam az útról. Jobboldalt, a széles füves sáv fái által takart épületben hangoskodás, szitokszavak, ez csak a városszéli kocsma lehet. Mindent tudó férfiak gyülekezőhelye, ebéd utántól estéig. Itt jóval előbb kezdhették a szomjat oltó, és élénkítő szeszfogyasztást, alig múlt tizenkettő. A kocsit ne állítottam le, hűtsön, aztán ha beszállok, visszaveszem a klímát. Benn se bírták a meleget, mind, a kocsma előtti padról éppen odafelé menet ugrott föl az egyik, hogy várjon rá, most elmegy, kinyitja a csapot, leengedi a fölösleget. A maradó, kortyintott egyet a másikéból, biztosan mellé nyúlt, egymás mellett a padon ültek közöttük a söröspoharak. Persze köszöntem jó hangosan, és kérdeztem, amit kellett. Az öreg rám nézett, ekkor vettem észre hályogos szemgolyóit, várjam meg a másikat, a fia jobban ismeri az autóval való közlekedést, ő gyalogosan jár idáig, már tovább nem megy, alig lát, és egyre rosszabb az állapota. A tartály kiürült, jött a fiú, és szívesen segített az idegennek. Hangosan, hogy benn is hallják, magyarázott, amit nehéz volt követnem, megkértem rajzoljon egy útvonalat, hozom a papírt, meg a golyóst. Lerajzolom a padra, látja firkás, van nálam ceruza, ács vagyok, csak munkanélküli, a szokás megmaradt, ceruza mindig van nálam. Aztán a padot vigyem magammal, kérdeztem, mire fölröhögött, ha akarja, elülünk itt apámmal a fűben is. Na itt vagyunk most, egy pontot rakott a papír sarkába, innen elhajt a körforgalomig, továbbhajt, a kultúrház mellett jobbra kanyarodik, ott van a másik körforgalom, és onnantól balra nyílnak az utcák, valamelyikük az, amit keres. Húzta a vonalakat, rajzolta a köröket, négyzetet a kultúrház helyébe, megmondta méterre, milyen távol vannak a körforgalmak egymástól. Első körforgalom rendben, egyenesen tovább, rendben, nézegetem az épületeket, kultúrház sehol. A vasútállomáson kötöttem ki, szerencsére. Jöttek az utasok, egyikük készségesen rárajzolta papírosomra hol vagyok most, és hogyan kell visszafelé haladnom. Bánatomra mindig hozzátéve, nem itt, nem az utána következő, hanem a rákövetkező utcába kell bekanyarodnom, ott, ahol a fodrász található az egyik sarkon, a szemben lévő sarkon, pedig egy nagy ház, de feltétlenül menjek tovább az építkezésnél, ahol biztosan észreveszem a darut. A jobboldal baloldal lett és fordítva. A szépen gondozott gyepsáv megszakadt a házak bejáratánál, az útelágazásnál, fodrász sehol, meguntam a nézelődést, lesz, ami lesz, legföljebb kérdezősködöm tovább. Elkanyarodtam, és továbbhaladtam, amíg a tüzelőfát hasogató fiatalt meg nem láttam, de nem tudott semmit. Készségessége odáig terjedt, megkérdezi a szomszédot. Lassan jött a szélütött ember, elmondtam neki is, keresem a madártenyésztőt. Hát akkor maga Grergorékat, az István bácsit keresi. Itt a keresztutcában laknak, nyújtotta ép kezét a helyes irányba. Odaérve István bácsiék szomszédja keserített, negyedórája mentek el autóval. Várakozzon egy kicsit! Várakoztam. Nem jöttek. Legközelebb negyedórával előbb fogok érkezni!

Ütésmérés

Velem mindig történik valami…Jól esik az árnyékban, mentem közelebb, és láttam a nyakában lógó táblán, Miklós? Igen, de csak egy pillanatra ültem le, a mozgás kell nekem, pedig otthon is ülhetne, ugye, kérdeztem ismét. Nem tudok megmaradni egy helyben, mindig ilyen voltam, szólt, nem nézett rám, szemével a hatalmas kivetítőt őrizte, mert hogy őrző-védős állásban van, most kölcsönadták a Dóm térre, két napra. Megérti az ember, minek vennének föl alkalmazásba ilyen rövid időre valakit, két napot engem helyettesít a kollégám. Mikor eljöttem a nagy, fekete állványozott képernyő mellett én is megszemléltem közelről és nappal, nem ismertem hogyan működhet, száz méterekre elvilágít a rávitt esemény. Kis, talán négyszínű világító diódák sorakoznak rendben egymás mellett, belőlük alakul ki a színes látvány. Régóta őrző-védő, gondolom nem ez volt a munkája korábban. Bányász voltam az uránnál, ott rokkantosítottak a szívem és a szilikózis miatt. Aztán meg bevittek a központba nyugdíjasként, munkavédelmi szakértőnek. Tanfolyamot is adtak hozzá, firtattam, nagyon felelősség teli az ilyen szakértősködés, bár mindig a munkás tehet a balesetről, toldottam még hozzá a szocializmusbéli gyakorlatot. Nálam nem így működött a dolog, húsz évig vezető vájárként a csapatom egyetlen tagját nem érte baleset, annak köszönhettem az ajánlatot. Volt nekem tanfolyamom bőven, a munka előtti eligazítások, a meló alatt az állandó figyelem, higgye el, lelkileg is teher a vezetői munka. Elhittem, persze, hogy elhittem, vezető voltam magam is jó ideig. Fiatal jogászok intézték az adminisztrációt, de soha nem voltak a bányában, kivéve az Árpádot. Ő volt lenn a mélyben, valami technikusféle lehetett, munka közben szerzett jogászi végzettséget. Csak nem dr. H.-ról van szó? De igen, még most is dolgozik, szívinfarktust kapott, állandóan a futni járt, föl a hegyre. Keveset beszélő ember, én csak azért ismerem jobban, mert a belvárosi iskolában dolgozott a feleségem, az övé is. Mondta mindig az Árpád, a fia az anyjától örökölte a jó hallást, azért is lett zenész, eredt meg Miklós nyelve, de hamar abba is hagyta, ment megnézni a hatalmas táblát, észrevette, egy darab hiányzik az árnyékoló, fekete fényhatároló lemezekből. A viszlát erejéig nézett szembe velem, komoly tekintete, a megbízhatóságot sugározta felém, és tette a dolgát. Közel van a kultúrfészek, az olvasósziget, keresztülvágok rajta, útba esik. A gesztenyék árnyékolták a Napot, a szigeten ketten voltunk, a fölszolgáló és jómagam. Fészket raktam, átforgattam a könyveket, találtam is magamnak valót, a fölszolgáló is ajánlotta magát, nem lett haragos, hogy egy nagy pohár pécsi csapvizet kértem, ingyen hozta. Nem szokott megcsappanni az állomány, tettem föl naiv, ám tudatos kérdésem. Szokott, de nem a szemünk láttára. Lement a hosszú lépcsősoron egy ebédért, kevertetett néhány koktélt, én vártam, vártam, de szemét magamon éreztem, akárcsak a nagy kivetítő Miklósét. A kiválasztott könyveket a helyükre raktam, összerendeztem a többivel, és ha kauciót adok, elvihetem, rémlett föl bennem. Megkérdeztem. A csapvíz most visszaütött, nem!

Megemberlés

Velem mindig történik valami…Hadifogságból hazatérve, Debrecenben igazolták le, vagyis jöhetett haza a családjához, és soha nem hallottam tőle semmit merre járt. Amit tudtam annyi volt, hogy kivezényelték a frontra, és nem lépett be a néphadseregbe, ajánlották neki, elege volt. Édesapáról van szó, aki rokoni segítséggel egy fatelepet nyitott, amit államosítottak, mehetett máshová dolgozni, egy kisméretű papír, A5-ös, maradt meg az eseményről, amiben közlik vele, mikortól, hol dolgozik tovább. A fogságban történtekről tőle azt hallottam, egy orvosnőnek köszönheti életét, aki szelektálta a betegeket, erősen esett latba, hogy házas és két gyermeke várja. Kevés volt a gyógyszer! Aztán még azt mondta, hogy a foglyokat munkába kísérő őrök egyikét, a komisszár agyonlőtte, mert cukorrépát vett ki a fagyos földből. Nyizsníj Novgorod városnév hangzott még el a szájából előttem, de felnőttek közötti beszélgetésből jegyeztem meg a nevet, később, földrajzórán eszméltem rá milyen messzi is volt itthonról. A ”Requiem egy hadseregért” kötet még életében jelent meg, ’973-ban Nemeskürty István merészelt írni a doni katasztrófáról. Kutatásai eredményét rögzítette, a könyvben. Édesapa annyi megjegyzést fűzött a könyvhöz, nem egészen így volt. Ezt a véleményt később apósom is megerősítette, aki részese volt a magyar hadsereg pusztulásának, katonaorvosként ő is másképp látta az eseményeket közelről, résztvevőként. Ő gyalogosan menekült haza, megúszta a fogság gyötrelmeit. Nagyon tisztelem, kedvelem Nemeskürty Istvánt, biztos vagyok benne, a legteljesebb körültekintéssel használta föl a rendelkezésére álló forrásokat. Most „Mi magyarok” címmel jelent meg kötete „történelmünk ezerszáz éve” alcímmel. Föllapoztam, megvásároltam. Abban az általam kedvelt stílusban írja könyvét, amelyet „irodalomtörténetéből” ismerek, szeretek. Nagy kitekintéssel, nemes szándékkal, nem hozzáértők számára különösen élvezetes módon sorolja a történéseket egymás után, irodalmi ismereteit is beleszőve a műbe, amely immáron hatodik kiadását érte meg. Megérte! Mentegeti magát, nem vállalkozik a történelmi távlatból még nem látható utolsó ötven év történéseit minősítve megfogalmazni, pedig vállalkozott rá. Az utolsó fejezetet, a „Mából visszanézve”, érdemes lenne mindenki számára olvasmánnyá tenni. Ténymegállapítás a legmélyebbről: „ Az országot sem érezzük már a magunkénak. Csak közvetlen, személyi tulajdonunkra ügyelünk; a szemetet a szomszéd elé söpörjük. Bármerre járunk az országban: ami köztulajdon, az szemetes piszkos, terméketlen, gazos, elhanyagolt, parlagi. Ez nem a bármikori kormányok bűne: ez a magunk vétke. Ezért mi vagyunk a felelősek. …nem az én dolgom, intézkedjék a kormány. Árvízről, aszályról is a kormány tehet. Dolgozni rest, tétlen emberekről is a kormány gondoskodjék. …reménykedhetünk, hogy egy országnak talán fele megérzi a millennium jelentőségét...” Ezt írta 2000-ben, és még hozzátette: „Reménykedhetünk. De: önmagunknak kell önmagunkon segíteni!” Azóta eltelt újabb tíz év, bizakodom, hogy még most sem késő, embereljük meg magunkat!

Mindenható

Velem mindig történik valami…Láttál már izzadó sziklát, amelyből elindul a vízfolyás, és aztán másokkal egyesülve dagadó árrá alakul. Láttál már hegycsúcsról leömlő izzó lávafolyamot, amelynek sem élő, sem holt ellenállni nem tud, amíg magától meg nem nyugszik, és termőfölddé alakul. Láttál már égig érő fát, amely civilizációk kialakulásának és megsemmisülésének a tanúja, amely alatt széles autópálya halad át, és dacol a szennyeződéssel, a viharral, amelyekkel már oly sokszor találkozott élete során, ezredévek óta, még ki tudja meddig, tanúja lesz eljövendő időknek, addig árnyékot adva maga körül élőnek, élettelennek hitt természetnek. Láttál már pagodát, egymásra épült egyre kisebb tetőzettel, amely véd, és harmonikusan illeszkedik környezetébe, vagy a felhőkarcoló égnek nyúló szerkezetét, amely ellenáll a gravitációnak, úgy emelkedik fölfelé, mint a mamutfenyő, amelynek gyökereit az országút szeli ketté. Vagy voltál már a világ tetején, nem sportból, hanem megcsodálni a többi magasba nyúló hegyormot, amelyekről gleccserek futnak alá, vizet adva az élőnek, görgetve sziklákat, kavicsokat, egyre kisebb törmeléket, amelyek majd a már kimerített talajt pótolják, elsimulva a síkon. Néztél már az égre, felelőtlenül ámulva, régen elhalt csillagok fénysugarán. És ha mindezt láttad, még semmit sem láttál a nagy lehetőségből, amit eszközökkel sem fogsz látni soha. Az atommagban zajló folyamatokat, a rádiócsillagászat, a vörösön túli tartomány vizsgálatának eredményeit, a mindent befogadó hatalmas tömegek belsejét csak elgondolod, ha érdekel, és csodálni fogod, és fölteszed magadban a kérdést, miért. Nem vagy egyedül, mindenki így tesz előbb, utóbb, és kérdésére nem képes választ adni. Pedig mindennek funkciója van! Divatos szakmai, módszertani eszközként tanulmányozhattad a „funkcióelemzést”, megvizsgáltad minek mi a feladata az alapvető cél elérése érdekében. Miért vékony lemezből készül a skálák beosztásait összerendelő nyílhegyecske, lehetne lemez helyett egy tapadó papírháromszög, vagy festékréteg. Egyazon célt szolgálnak, funkciójuk azonos, a skálák egymáshoz rendelése. Itt te dönthetsz, választhatsz, mint a szavak megválasztásánál, hogy megértesd magad társaiddal. Ha lehántanád a fölösleges szavakat, mondataid száma

lecsökkenne, nem rabolnád társadnak fontos „sajátidejét”, mert neki a saját ideje a legfontosabb, azt pergeti élete során, az ő céljai lehetnek mások. Fölismerve ezt a nagyon fontos tényt, mondataid is rövidebbek lesznek, megválogatod szavaidat, és végül eljutsz a lényeghez. Diogenész is ezt tehette, amikor beköltözött hordójába, ezt teszik a szótlanságot fogadó szerzetesek, a csendes elmélkedésbe zárkózó bölcsek, akik keresik a szót, az egyetlenegyet. Gyermekkorodban tanácsul kapod szüleidtől, az isten nevet hiába fel ne vedd! Hiába! Ne gondold, a hiába a végső szó, funkció, amit keresel. A vízfolyás, a lávafolyam, az égig érő fa, a hegycsúcsok, a pagodák, felhőkarcolók, az atommagok, a csillaggyárak, a nagy tömegek, Diogenész, a karteziánusok, az elmélkedők mind-mind azt a szót keresik, amit Te: Mindenható.

Pillanatvalóság

Velem mindig történik valami…La Fontaine megírta, én kipróbáltam, La Fontainnek sikerült, és én is majd úgy jártam. A róka és a holló, ha jól emlékszem, nem egyeztek a sajtkocka felezésén, legvégül az utolsó darabka is biztosan a rókának jutott, mert róka koma egy észrevehető picinységgel nagyobbat harapott, a holló meg nem egyezett bele a sajt megfelezésének pontos voltába. A róka újból harapott, amíg az utolsó darabot is meg nem ette. Kockasajtról volt szó, a lényeg a kockán van. A kocka szabályos test, érvényes rá az a szabály, hiszen ezért szabályos, hogy éleinek a számából levonva csúcsainak a számát, megkapjuk az oldalak száma plusz kettőt eredményül. Vagyis tizenkettő mínusz nyolc egyenlő néggyel plusz kettő az hat. Ez a szabályosság régóta ismert, számomra nem a nagy Euler adta meg a formulát, hanem a konyhasóval elvégzett kísérlet, kisdiák koromban. Langyos vízben föloldottam annyi konyhasót, amennyit csak fölvett, magyarán nem maradt az alján üledék, aztán egy madzagot lógattam a túltelített oldatba, és a madzagon csodák csodájára kockák kezdtek gyülekezni. Nekem csak sokadik próbálkozásra. Vagy a víz nem volt elég langyos, vagy túl sok sót szórtam a lébe, nem jól kavargattam, vagy kavargattam, és nem kellett volna. Végül aztán megláttam a csodát a kocka alakú sókristályokat, egymás hegyén, hátán, és róluk olvastam le tanítói instrukciókra a csúcsokat, éleket, oldalakat. Régi ismerősöm a kocka! Egyik szobrász barátomnak ugyancsak kedvence, a legegyszerűbb formának tartja, ő a gyakorlatból ismeri az összefüggést, mert a kőtömbből a kockákat hagyja meg, a többi részt lefaragja. Nemrég szobrot avatott, természetesen kockák meredtek ki az alapból, mint az én sókristályaim a madzagon. Rubik, a fiatalabb ugyancsak a kockájával aratott sikert, be is került a New York Modern Art-ba. Többi találmánya meg sem közelíti a kocka sikerét, szellemes tekergető mechanizmusát, matematikusok, és gyakorló fiatalok nagy örömére. A kockatekerés világbajnokságon talán tíz másodpercbe telik rendbe rakni a színeket. Matematikusoknak adott problémát, mi a minimális tekerés szám, adott rendezetlen állapotból a rendezettbe. A fizikusok biztosan entrópia számításokba bonyolódtak. Én is világhírű lettem volna, ha modellem megvalósul a nyilvánosság előtt! Egy, csupán egy pontból, és bizonyos távolságból alkotásom kocka látványát adja, bárhonnan másik irányokból, távolságokból kockának se híre, se hamva. Létrát, Z alakú formát, és miegymást láttak volna a nézők, egy csodát! Nem rajtam múlott, hogy az újságok szétkürtöljék a világhíremet. Az én kockámra nem érvényes az Euler formula, rettentek volna meg a matematikusok, nem is beszélve a kémikusokról, akik látták is volna a nátrium klorid kockát, meg nem is. Vigasztalnak, akiken múlott világhírnevem, majd eljön az én időm, de minek! Akadémiák ajánlanák tiszteleti tagságukat, zaklatnának az újságírók, plágiummal vádolnának, mert a konyhasó is átlátszó, és én leutánoztam a természetet, védekeznem kellene, sőt ellencikkeket írnom. Eh, de sokakat vonzott volna illúzióm, a pillanatnyi valóság!

Fedezetveszteség

Velem mindig történik valami…A portás szó nélkül beengedett az intézetbe, a kis ablakát nem tartotta nyitva, jelbeszéddel értettem meg magam. Magamra mutattam, majd ujjal az üvegajtón túlra. Emberem bólintott, és egy hessegető mozdulatot tett, mintha türelmetlen lett volna, mert magzavarom, az étkezésében. Ebédelt, ebédidőben zavartam, egyébként zavartalan munkáját, az üvegajtón túl az előtérben, egy illetőt láttam, nyúládozott a bőrkanapén, amelyen máskor türelmetlen emberek sokasága várta ügye intézését. Betegszállító lehetett, vagy munkásember, overall volt rajta, kiskabáttal együtt. Hogy mikor máskor, hát, amikor arrafelé jártam, amikor látogatóba mentem, amikor még láthatóan telt házzal működött az intézet. Akkor az előtér teli volt várakozó emberekkel, a sorszékek egyike sem maradt szabadon, most mind üres volt. Nem dolgoznak, volt az első, amit megkérdeztem a fogadópult mögött tétlenkedőktől. Többen voltak, négyen, közöttük egy férfiember is a háttérben. A monitorok nem világítottak, egyikük evett, szendvicset, a másik szóval tartotta addig is, amíg lenyeli a falatot, a harmadik hölgynek épen elindult a programja, világosan láttam a menü rendszert, a rubrikák üresen, gondolom, aki majd hivatalosan érkezik, annak beírják az adatait. Én félhivatalosan mentem az intézetbe, nem rendeltek oda, érdeklődni kívántam vajon mi az ügymenet, előbb-utóbb hivatalos leszek. Most már érdeklődéssel fordult felém a falatozó, egy újabb harapás előtt tudakolta jövetelem okát. Kérem szépen Horváth dr.-ral lesz találkozóm, majd amikor rám kerül a sor, és nem ismerem, ő az a magas, erős testalkatú, kopasz, középkorúnak még nem is mondható orvos. Volt kopasz is, elég magas, magánál biztosan, és valóban olyan kerekded a feje, ahogyan említette. Volt vele dolgom, idestova hét éve, ő lapogatta meg a vállam, látom, amit ő lát? Negyedóra múlva szabadul az egyik műtő, vagy holnap reggel inkább, folytatta még. Életveszélyben van! Negyedóra! Jó sokára kitoltak az intenzívre, és megúsztam. Ezt meséltem, a hölgyeknek, mi lenne, ha most rosszul lennék, mert akkor nem voltam, szívem katéterezésénél jött elő a látvány. Itt lakom nem messze, ide sem tudnék jönni, mentő sem tud hozni, és még soroltam volna eshetőségeimet. Ha rosszul van, stabilizálják, aztán idehozzák, egyébként decemberre kerülhet sor önre. És ha megfizetem a sorrend megváltoztatását, érdeklődtem. Akkor sem! És növekedett a sor az utóbbi időben, igen hatszázról nyolcszázra, vallottak, és kezdtem unalmassá válni számukra. Akkor miért nem végzik el a beavatkozást, láthatóan senki nincs soron most, ebben a pillanatban, vegyenek sorra valakit. Azt nem lehet, nincs rá fedezet. És ha időközben rosszul leszek, de nem érek idejében az asztalra. Ez a kérdés értelmetlennek tűnt, a bekapcsolt monitoros hölgy kioktatott, másképpen is elmúlhatok addig, akár ő maga is, hát mit akarok.

A költségek behatároltak, én sem férek a költségekbe, és kinézett az intézetből. El is jöttem, aztán elhatároztam, elmagyarázom legközelebb az ár-költség-fedezet-veszteség struktúrát, ha nincs fedezet, ők mit keresnek a pult mögött?

Tyúktolvajlás

Velem mindig történik valami…Bizonyos vidékeken még manapság is dívik az, hogy szóban megkötik az üzletet, aztán egymás tenyerébe csapnak, a többi már nem számít, biztosak lehetnek a dolgukban, az üzletkötésből fakadó portéka odakerül a gazdájához, mégpedig maradéktalanul és hibátlanul. Vásárban, faluhelyen, elmaradott, más ember nem látta területen századokkal, év ezredekkel ezelőttről megmaradt szokás a mában. A mai üzletkötések is tárgyalással kezdődnek, segédek, szakértők foglalnak egymással szemben helyet, megtárgyalják, kitárgyalják a lényeges részeket, aztán a lényegtelenre térnek át, majd a részleteket következnek, a tárgyalásokat tolmácsok segítik szükség esetén, majd írásba foglalják munkájuk eredményét, és nyugtalanul térnek haza, és nyugtalan napok következnek. Ez a nyugtalanság nem múlik az idő teltével, nem olyan, mint a szeretett hozzátartozó elvesztése iránt érzett fájdalom, kondoleálunk, és hozzá tesszük, majd az idő föloldja a fájdalmat, már most mindjárt elkezdődik megnyugtató szavaink hatására a fájdalom enyhülése. Az utcai valutaváltók szenzációs ügyességgel verték át az ügyfelet, gyorsan dolgoztak, feleannyi papírpénzt, dupla annyinak számolva, tőlünk gondosan átvéve az ellenértéket, továbbálltak, mi pedig állva maradtunk, amikor rájöttünk a csalásra. Egyszer megtörténhet az eset, majd jobban vigyázunk, határozzuk el magunkat, és a következő alkalommal, egy más helyzetben ismét pórul járunk. A gondosságra való törekvést elsajátíthatjuk, az átverést nem kerülhetjük el. Ügyeinket képviselő ügyvédek, vállalkozások jogi képviselői engedik meg maguknak a csalás legravaszabb és legnyilvánvalóbb módszereinek alkalmazását.

Már maguk teszik a dolgukat, nem kell főnöki utasítás, már dicséretet sem kap ügyességéért, elmarasztalják, ha az ügyfél nem szenved hátrányt. Számonkérésnél először az óvatos próbálkozás, nem is emlékszem az esetre, később mutasd a szerződést, miről is van szó, és a több példányban készült többoldalas szerződésekről kiderül, nem fedik egymást, eredetinek hitt példányok másolatok, más belső tartalommal. És a jogásznak elég egy szándékosan elhagyott betű, és ott maradunk állva, mint az utcai csaló esetében.

Hol vannak már Könyves Kálmán büntetései, aki tyúkot lop, levágják a kezét, aki csal, annak kimetszik a nyelvét stb. És nem volt fellebbviteli lehetőség, a büntetést, bizonyítás esetén, tanú bizonyítja fölkiáltással, azonnal végrehajtották. Ahogy emelkedett a tét, a csirke tolvajok elnyerték büntetésüket, az elbirtokló urak, pedig megvédték becsületüket, fegyveresen is. Ide jutottunk régen, és a fejlődés e téren sem állt meg. Mariann letagadta, hogy szerződést kötött, Éva bevitte a sűrűbe az ügyfelet, csupa nő, emancipáltan, férfiasan csalók, és azok is maradnak. Elveszett ügyiratok, titkos záradékok, zsírozott tengelyeken forgó rendszer, kikászálódni lehetetlen, tisztességes módon! Akkor csak tisztességtelen módon lehet a rendszertől szabadulni, ami önmagában hordozza a tisztességtelenséget. Vissza a tyúktolvajok szintjére!

Potty 2010

Velem mindig történik valami…Sokféle szerepet játszanak a színházi formációk a városban, mindenhová jut belőlük, esőnapokon, zárt helyre szorulnak, a nézők örülnek, akik bejutottak. Szabad téren meglepő jeleneteknek lehetünk tanúi. A férfi, gondolom a hős, szíve hölgye előtt térdelt, hangjukat nem lehetett venni, a távolság még jelentős volt köztem és az előadók között. Szerelmi játékféle bontakozott ki előttem. Megelőzően, a főszereplők már a végkifejlet előtt tarthattak, olvasmányaimban akkor térdel le a férfi, ha az ostromlott hölgy, a férfi szívének szerelme, vagy csak a vadász szenvedélyének áldozatul esni készülő, de magát valamire tartó áldozat, már-már enged a csábításnak. A férfi, térdelés közben bal karjával átölelte a hölgy bal térdét, olyannyira erőszakosan, hogy meg is emelte, a hölgy kibillenni készült egyensúlyából, aztán mégis megmaradt a jobb lábán egyensúlyozva. Az ilyen nyilvános szereplésekről felvételeket szoktak készíteni, és most a végkifejletkor nem láttam a közelükben egyetlen kamerát, egyetlen fotóst. Nem lehet valami híres társulat, néző alig, azok is csak úgy kutyafuttában néztek előre, oldalra elhaladtukban. Kicsit sajnáltam őket, mert a férfi valójában mindent beleadott a szerepébe, előrehajolt, zsebkendőt vett elő, megviselhette az erős fölindulás, az izgalom, most, nemsokára beteljesedhet, ki tudja mióta tartó vágyakozása. Azt hihettem, ami nem vall valami férfiúi tettnek, beveti utolsó tartalékait is, sírást, zokogást imitál. Mert, ha valóban sír, akkor én a hölgy helyében kiadnám az útját, micsoda pipogya ember, térdel előttem, micsoda férfi az, aki egy visszautasítást nem tud könnyek nélkül elviselni. Legyen erős, tartsa vissza indulatait, fékezze magát, aztán majd, ha egyedül, magányában sírva fakad, az, más! Még izgalmassá is teszi a kapcsolatot, ha nem itt a nyilvánosság előtt teljesednek be vágyaik, elvégre, jóllehet szerepet játszanak, de szokott az efféle szerepjáték valósággá válni. Mennyi megírt történet a bulvárlapokban, Oscar díjas hírességek válnak az új szerep következtében házasságtörővé. Gondoljunk a csodálatosan szép, és nem utolsósorban rendkívül tehetséges, svéd-amerikai, Ingrid Bergmanra! Ugye ő is áldozata lett szerepének. Mit lehessen tudni? Közelebb értem, és többet láttam, mi történik. A férfi furcsa dolgokat kezdett művelni. Könnyektől nedves zsebkendőjével szíve hölgye megemelt térdét, a nyári vékony nadrágon át dörzsölte, eléggé erőszakos módon. Valami történhetett közben közöttük, valami kellemetlen. Másnak nem tulajdoníthatom a dolgot, a férfi könnyei vagy elapadhattak, vagy nem is voltak igazi könnyek, mert egy nagyot köpött választottja térdére. Elképedtem ezen a fordulaton, az alkalom szülhette tettét, ilyen rendezői utasítást nem tudok elképzelni, vagy nagyon inmodern szemlélője vagyok mai színészi lehetőségeinknek. Előkaptam okos telefonomat, és megörökítettem a jelenetet, mert az első köpést második is követte. Elértem őket, a férfi fölállt térdelő helyzetéből, és ott mindenki füle hallatára némaságából engedve, miért nem vigyázol jobban a galambokra, szidta feleségét.

Programápdét

Velem mindig történik valami…Már hogyne lenne, van határidő naplóm, méghozzá régóta. Azóta, hogy munkába álltam. Lefolytattam a munkába álláshoz szükséges ide-odajárkálást, mindenhová vittem magammal a fölvételi ívet, amit a munkaügyesektől kaptam, ők voltak a kiinduló állomás, és beletelt fél napom, mire kiderült, nem rendelkezem egyetemi elbocsátó papirossal, márpedig a nélkül az egyetem állományában vagyok, és maradok. Bárcsak úgy lett volna! Ezt a tényt, az elbocsátó papiros hiányát a munkaügyesek közölték, amikor az összes közbülső állomást megjárván visszamentem hozzájuk. A rengeteg aláírást, sok utánajárással, és várakozással, összeszedtem, mert idővel mindenki bőven rendelkezett, én sem siettem el a dolgot, nagyon hosszú út állt előttem, aminek minden szakaszán munka várt rám, a jövőben már nem én osztom be a napok, hetek menetét. Megtörtént, először életemben, azóta már többször is, vért vettek tőlem. Az üzemorvosi asszisztens úgy bánt velem, mint más emberfiával. Leültetett, szorítsam ökölbe a kezem, gumikötelet tekert a karomra, és elkezdett szurkálni, közben elnézést kért, nemrég került erre a helyre, még nincs elég gyakorlata a vérvételben. Nekem sem volt, éreztem valami szédülésfélét, és elsötétült a világ. Véres ingben, véres nadrágban ébredtem, és azonmód vonatra szálltam, az egyetemi adminisztrációs hivatalba érve, szerencsémre még dolgoztak, megszereztem az engedélyt, elbocsátottak. Az éjjeli balatoni vonattal utaztam vissza, az éjszakát a fapadon aludva töltöttem, rábíztam magam a kalauzra, keltsen föl, ha Fűzfőre ér a szerelvény. Az oda-vissza út fölemésztette teljes vagyonom, munkába állásom első napján üzemi kölcsönt vettem föl négy hónapra, mert a fizetést utólag adják, a munkát megelőlegezi a munkavállaló. Hosszú évek telnek el, amíg az előleg véglegesen visszatérül. Határidő naplót akkor kezdtem el vezetni. Első főnököm titkárnője látott el papírral, ceruzával, golyóstollat, majd akkor kapok, ha a főnök engedélyezi, jegyezte meg, és határidőnaplóval. Írjam be, holnap munkavédelmi oktatáson veszek részt, aztán a főnök vár, két nap múlva üzemkörbejárás a kisfőnökkel, a csoportvezetővel és így tovább. Hol van ma már a spirálos határidőnapló, számítógépem, ha bekapcsolom, előugrik a naptár, és azonnal látom, mit nem végeztem el az elmúlt időszakban, és első feladatom átütemezni a határidőket, dilételni a már bepótolhatatlan tennivalókat, újakat beírni, amiket majd talán napok múltával fogok dilételni. Elfelejteni nem tudok semmit, a gép kapcsolatban áll ájfónommal, az csönget az ájmek helyett, ha úton vagyok. Egyedül a tabletták okoznak gondot, azt a gép helyett magam szortírozom, gyakran elgurulnak, és az ájmeket nem tudom rávenni, hogy tegye meg helyettem a számbavételt, mert magam sem tudom melyik tabletta gurult el, és melyiket ettem meg. Az elveszettnek hitt tabletták előkerülnek, azonnal beveszem őket, beazonosításuk időbe telik, és ezt az időintervallumot nem tudom előre beírni a határidőnaplómba. Programot írok az Applenek ingyenes dáonlód, és ápdéttel!

Csudafa

Velem mindig történik valami…Ízlegetem a szavakat alamuszi, szényenteljes, alávaló, förtelmes, mégsem találom a megfelelőt. Amit tettem visszacsinálni nem lehet, nem is nagyon akarom, mert közben fordult a kocka. Tettemnek bizonyítékát még nem tudom szolgáltatni, megvárandó a tavasz, akkor eldől minden. Ha a jelenlegi helyzet marad, akkor elképzelhető, át kell kissé fogalmazni az újból bevezetésre kész alaptantervet, annak is a természetrajz, vagy környezetismeret fejezetét, a felsőbb iskolákban, pedig a biológia makroszintű ismereteit tárgyaló rövidke bekezdését. A szavak ízlelgetésén túl, a szájamban érzem a szilva ízét, a nagy, magvaváló, kékszínű szilváét, amit a kisebbekkel egyetemben, nagyon szeretek. Szereti más is, de tartózkodnia kell tőle. Hiába kínálgattam Jóskát, vegyél a zacskóból, udvarias határozottsággal visszautasított, öregem, elfogyasztottam a mai napi adagot, nem ehetek többet. Szilvát vettél, ugye milyen jó, hogy már itt van az első idei, kérdeztem, mert már a vége felé tartottam a nylonzacskónyi szilvának, nem bántam döntését. Más az oka, cukros bácsi lettem, már magamat oltogatom. Jóskával, volt angol tanárommal, hol ritkán, hol gyakrabban összefutunk, és áldozunk néhány percet egymásra. Most rossz hírrel kezdte, legelső egyetemi tanítványainak egyike hirtelen elhunyt. Pedig mennyire kitartottak egymás mellett a feleségével, gyermek nem született, férj és feleség egy évfolyamra jártak, és lám. Nem akartam hinni a fülemnek. Alig ötven fölött, tette még hozzá Jóska. Aztán az örökléstan területére tévedtünk, mármint mennyire visszaütnek bizonyos dolgok, hasonlóság formájában. Nem tudtam, hogy unokája született, és már több éves, igaz első házasságából, és az Államokban, de mindenki azt mondja nagy családjában, senki nem tesz úgy, mint ők ketten, és mutatta. Összekulcsolta a kezét, és a feje fölött hátratette a tarkójára, na ez az a mozdulat, és jót nevettünk. Valóban Jóska mindig ilyen helyzetben várta a magnószalag végét, és megkérdezte, na mit értettél az amerikai angolból? Na, micsoda hasonlóság, pedig ferde szemű az unokameny, az unokám is, tette hozzá. Na, adj mégis egy szemet, kivételt teszek! Nekem nem lesz szilvám, és úgy szeretem, folytattam, még azt is elmondtam neki, hogy a szomszédnak sem. Alávaló módon körben, úgy két centi szélesen lecsupaszítottam a fa törzsét egészen a gesztig, száradjon, ne árnyékolja az én területemen az immáron harmadik próbálkozásra, általam ültetett meggyhusángomat. A nagy esők után a szárazság kiirtotta a meggyet. Először az egy szem termése esett a fűbe, aztán a levelei sárgultak el, hiába metszettem rövidre a hajtásokat. Öregem, a kertészet nem a mi tudományunk, bölcselkedett, de ez a szem szilva nagyon jól esett, a magot add ide a zacskóba, mert hiába forgolódott szemetes nem volt a közelben. Ő ment a „dm”-be, ahová indult, én meg hazaérve megszemléltem korábbi tettem eredményét. A szomszéd fája él, döbbentem meg, és van rajta két szem szilva is, szép kék és érett. Megettem, és boldogan szemléltem a csodát, ami miatt az alaptanterv tavasszal módosulni fog.

Emlékszégyen

Velem mindig történik valami…Voltál már úgy, hogy magad elé meredtél, gondolataidba mélyedve, és a feléd száguldó fénysugarak úgy fordultak vissza tekintetedtől, mint az irdatlan tömegű fekete testtől, a fekete lyuktól, amely nem tudta magába szippantani örökre őket, de pályájukat úgy megváltoztatta, hogy visszafelé fordulva megelőző pályavonalaikon száguldottak a kibocsátó atomok felé. Ha igen elképzelheted a helyzetet, nem tudtad, valójában hol vagy, állsz, vagy talán ülsz valami alkalmatosságon, szemüveged az orrodon, vagy netán zsebedben rejtőzik, nem volt szükséged rá. Csak te érzed ezt a különös merengést, mások, akik közel, vagy akár távol vannak tőled, mind azt érzékelhetik, egyedül őket nézed, rájuk veted tekinteted, fürkészel, talán megszólítani akarod őket, és ebből következően a semmibe révedő tekintet zavarba ejtő, kérdő. Ha voltál már ilyen állapotban, megértesz, és elfogadod mennyire meglepő, amikor megszólítanak, nem válaszolsz, nem is ebben a világban vagy, hát ki az, aki egyáltalán hozzád szólhat. Lassan ébredsz, lassan változik meg körülötted a semmi, válnak a szavak értelmessé, és ébredsz rá, mégis a valóság most kezdődik, most amikor a hangot fölfogtad, feléd irányulnak a szavak. A szavak sértően, hasítanak agyadba, különösen, mert nemrég még egészen máshol voltál, miért pont te vagy a megszólított. Na végre, megérted már, amit mondok, ne nézz rám, nem érdekelsz, és egy csúnya, tátogó száj mered rád közelről, érzed a leheletet, érzed az indulatot a hörgő hangokból. Kibújsz magadból, alaposan szemügyre veszed a hozzád szólót, egy pillanatra elmerengsz ismét, ki lehet ő, és beugrik, igen láttad, nem is olyan régen, hiszen tegnap ott feküdt a padon, világoszöld, összevizelt nadrágban, világoszöld koszkorcos ingben és hangosan horkolt, részegségét jóvátenni, vagy ott maradni örökre, fekve, amíg elszállítják. Megmondod neki, ismered, ő persze nem emlékezhet rád, akkor máshonnan az ismeretség. Tovább gondolkodsz, már fájdalmasan zakatol az agyad, feszíti a régmúlt, keresgélsz emlékeid között, aztán megnyugszol, rájössz, valóban régi az ismeretség, évtizedekkel ezelőtti. Láttad az illetőt, a kocsmasarokban üldögélt, elegánsan kiöltözve, újsággal a kezében, egy pohár nagyfröccsel az asztalán, és finom füstöt eregetett a hosszú cigarettából. Leültél mellé, természetesen engedélyét kérve, megismerkedtetek, ahogy illik, az illető fölállt, kézfogás, parancsolj, kérlek, foglalj helyet. Nyugdíjasként élt, egyedül, saját, államtól kapott lakásában, közepes beosztásból kérte a nyugdíjazását, mert marasztalták volna, kitűnő munkaerő, nyugodtan dolgozhatott volna tovább. A kocsmában, akkor persze még másképpen nézett ki, kezdte a reggelt, kávéval, rántottával, délelőtt sétált, ebéd után, pedig már csak üldögélt, rejtvényt fejtve, minek menjen haza, ott nincs senki. Mint elmesélte a záróra után hazatér, és a másnap ugyanígy folytatódik élete, erre vágyott egész hivatali ideje alatt. Ő hát az, megmondod neki csodálkozva, hogy mivé lett, és evvel véget ér az emlékezés. Nem nézel rá többé, ne szégyellje magát miattad.

Többetérők

Velem mindig történik valami…Annyira kiabált, és olyan erővel, hogy a közelállók egymáshoz fordulva megismerkedtek hirtelen, és kölcsönösen arra buzdították egymást, ezt a kiabálást jó lenne megszűntetni addig is, amíg abba nem hagyja. Egyedül, egy kissé távolabb állva engem is zavart a hangoskodás, nem kértek, kibírom. A város teli látogatókkal, majd hírünket viszik, a magyarok nem csak lopósak, nyergen ülő húspuhítók, hanem fölveszik a versenyt az olaszokkal, netán túltesznek rajtuk, mert az asszonyt a társa sem tudta féken tartani. Amit mondott alig lehetett megérteni, hirtelen akarhatta minden sérelmét kiadni magából, összevisszaságot fecsegett, azon a jellegzetes, hivatalosan roma hanghordozással. Jól öltözött volt mindkettőjük, mi okuk fölháborodásuknak, éledt föl bennem az érdeklődés. Az egymáshoz szólók eltávoztak, nem vették a fáradságot, vagy merszet, vagy nem érdekelte őket, mi hírünk lesz a világban. Már csak én voltam a közelükben, és bolondok beszélnek magukhoz, időközben a társ is távozott, hát a jóasszony nekem kiabálta volna el búját, ha előbb nem sikerül a hangerőt lejjebb csavarnom. Még fölidegesíti magát, vigasztaltam, közöltem a tényt, a feje a füle búbjáig vörösbarna volt az elszenvedett sérelem kikiabálásától. Előkapta a személyit, és a buszbérletet, nézze meg, itt lakom amióta megszült az anyám, ma is dolgozom, és mit tettek velem, nem érdemlem, aztán mondott egy cifrát is hozzám. Nem nekem szánja, hanem annak, aki leköpte. A Kórház tér felé közlekedő valamelyik járaton utaztak, és a buszon odébb lökte egy idős asszony, még hozzátette, olyan úriasszonyféle, menjen arrébb, maga cigány, mert büdös, és leköpte. Ez volt az eredendő bűn, amiért jogosan fölháborodott, és hangosan szidalmazta utastársát, a többiek a köpködőst támogatták, az ellenőr, mert ellenőrzés zajlott a járaton, leszállíttatta őket. Ha így történt, csúnya dolog történt, vigasztaltam meg. Nem tudtam kikerülni, nem számítottam rá, hozzám ugrott, érezhetően átölelt, megcsókolta az arcomat, majd megkérdezte, hát büdös vagyok én? Dehogy, egyáltalán nem, ebben a hőségben szinte csoda! Az asszony lecsillapodva, mert igazságának elismerése megnyugtatta, és hirtelen még egy puszit kaptam. Ámultam. Társa közben visszaért az út tuloldaláról, gyere, szólt, megérkeztek a sógorék Dániából, egy megállóval arrébb várnak ránk. Ott akartak volna ők is leszállni, a férfi mutatta lyukasztott menetjegyét, megvette, érvényes, miért nem utazhat addig, ahová igyekszik, dühösködött még. Aztán rasszizmust emlegetett, pedig ők nem érdemlik, dolgosak, most még többre vágynak, és a sógorékkal, ha minden összejön, elutaznak Dániába. Illő köszönés után magamra hagytak. Gondolkozott az úriasszony, mert biztosan nyugdíjas lehetett, ilyen embereket zavarunk máshová, mert biztos vagyok benne, ez a pár itt hagyja az országot, többre vágynak, megteszik érte a tőlük elvárhatót, a nyugdíjas kasszába jövedelmükből nem folyik be semmi. Mi kevesebbek leszünk, ők többek, a társadalom szempontjából, mi nyugdíjasok, kevesebbek vagyunk, ők többek.

Gondolatvihar

Velem mindig történik valami…Tegnap meghallgattam a várható idő előrejelzését, éreztem nagy az esélye a viharos időnek, ma konkrétabban, erős fejfájás gyötört, de mint kiderült nem a vihar közeledte váltotta ki, hanem a fűnyírás. Már sok ismerősömnek elmondtam, ha görcsössé válik a vállizmom, akkor előbb a fejemre húzódik a fájdalom, majd pedig a szememre. Hol csak az egyikre, máskor mind a kettőre. Egy két karkörzéssel a vállizom fájdalma oldható, aztán a nyaktekergetés föllazítja a tovafutó idegszálakat szorító nyakizmokat, és elmúlik a szemfájás. Amióta ezt a módszert alkalmazom, Seifert nevű, ha jól emlékszem, svéd szerző, gyógytornászoknak írt egyik kitűnő könyvében találtam rá, másokkal is megosztom öngyógyító gyakorlatomat. Ma ismét így tettem, és jól tettem, mert megmaradt az Algoflex Forte, más, általam nem ismert fájdalom okozó mechanizmus föloldására. De ha a szemem megnyomom, ezt szívgyógyászoktól hallgattam el, a szív ritmuszavarai eltűnhetnek, ha pedig hosszabb szünet állna be a szívdobbanások között, akkor erőteljesen köhögjek, és rendbe jön minden. Van egy jó barátom, aki a kezében tartotta a szívemet, megkereste hová kössön be mamáriás aortákat, és elvégezte az incizúrát és az öltéseket, már elmúlt hetedik éve a történteknek. Július hatodikán született Szedő főorvos, és én előtte, vagy megkésve évente ekkortájt fölhívom telefonon, nagyokat beszélgetünk, megköszöntöm. Nagy tudású, nagy gyakorlattal rendelkező, számtalan embertársán, hozzám hasonlóan, segített, meghosszabbítva életét, jobbá téve szívét, mint előzőleg volt. Nincs szükség rá, mint szívsebészre, nem ám a betegeknek, a kórházaknak! A teljesítménykorlát kitalálói kihasználatlanul amortizálják a műtőket, most falusi körzetek orvoshiányát pótolandó, a Duna-Tisza közébe jár hétvégi ügyeletet tartani. Néztem a közeledő vihart, dél felől már mordult az ég, a majd fekete viharfelhők fölött még napsütötte világos felhőfoszlányok vártak a nagy egyesülésre. Megérkezett a vihar előtti szél, és délen már csapdostak a villámok az égből a föld felé. Mit olvasol éppen, ha nincs hívás, Ferenc? A „Rókák a szőlőben”-t, tudod, előveszem a szívesen olvasottat a mai szemét helyett. Feuchtwangert én is szeretem, de ajánlom a „Villanások”-at, biztosan nejed is elolvasná. Barabási Albert László megint előrukkolt egy tudományt népszerűsítő könyvvel. A vihar kiteljesedett, nyári zápor, szerencsére jég nélkül, hamar el is csendesedett. Franklinnek hála a sok ménkő nem sok kárt tehetett. Milyen jó, hogy megszerette a sárkányeregetést a kis Benjamin, és felnőtt korára lehozta a ménkőt vizes zsinegén az égből, és megalkotta a villámhárítót. Emeritus dr. Horváth professzorunk is beült a Faraday kalitkába, és életben maradt, jó viccnek tartva öreg korára is a tudatlant meglepő kísérletet. Csapdoshatott a mesterséges villám körülötte, nevetve, szórakozva ücsörgött a szűkös, biztonságos vasketrecben. Gyertek le idén Pécsre, kértem Ferencet, van program bőven a városban, tudod, 2010! Még megtehetjük, inkább az Adriára!

Békereflektor

Velem mindig történik valami…Gyula kiválóan tud hegeszteni, hagyományos módon, gázzal. A villanyhegesztésre szakmájában nem volt szüksége, fölösleges lett volna elsajátítania. Évtizedek alatt szerezte gyakorlatát, évtizedekig nem változott a családi házak központi fűtésének rendszere, és amire nincs szükség, minek. Ez hitvallása maradt, ezért elmaradtak tőle az új technikát igénylő munkák, Gyulát azonban ez egyáltalán nem zavarta, régi kuncsaftjai visszajártak, és nyugdíján felül is jelentős jövedelemhez juttatták. Na és az addigi maszek megbízásokból telt balatoni nyaralóra, amit maguk soha nem használtak, és hatalmas többszintes házra, abban bíztak egy szem gyermekük, leányuk majdan hozzájuk költözik, ott alapít családot. Nem vált be a számításuk, leányuk budapestivé lett, gyermeket karrierje érdekében, és édesanyja, Katika által átélt nehéz szülés állandó fölemlegetésének hatására nem vállalt. A házasság és a karrier szépen alakult, Katika, és Gyula különösen büszkén emlegették, a Miniszterelnöki Hivatalban, hol a férj, hol leányuk komoly beosztásokat kaptak. Nemrég tértek haza Ausztráliából, ahol kereskedelmi területen képviselte országunkat a férj az elmúlt nyolc évben, most, hogy változott a kormány színe, leányuk tért vissza a Hivatalba, és a férj várja a jövőbeni lehetőséget. Jól megértik egymást a házastársak, nem tudom leányuk mennyire esett ki a gyakorlatból nyolc év alatt, amíg feleségként járta az elegáns fogadásokat, majd kiderül. Gyulának mindenből a legjobb jutott ki az életben, Volvo Amazon akkor, amikor itthon Trabantra vártak a családok, a testvére disszidált svédbe, oda jártak Nyugatra, és hozták, amit bírtak magukkal. Villanyborotva, porszívó, fűnyíró, szegélyvágó, sövénynyíró, időtálló festékek a házépítéshez és még mi mindenről nem beszélt nekem! Szemben lakunk, távirányítós kapunyitót szereltettem föl, rossz parkolási lehetőségem miatt, lássák, ahogy farral lefelé a 25%-os lejtőn ügyetlenkedem nyitott féltetős garázsomhoz. Nagy a forgalom, nem vagyok elég ügyes vezető, így Gyula, és zavarja az éjszakai sárga, villódzó fény. Előírás, egy reggel összetört állapotban találtam. Ugye mást is zavar a fény, így Gyula. A keskeny szabványtalan úton hatalmas forgalom zajlik, Gyula rendszeresen szemben lévő autóbejárata elé állt kocsijával. Mit kaptam a forgalomban résztvevőktől ügyetlenkedésem miatt, nem írhatom le. Nemrég Laci cigány, zöldségesünk állt meg előttünk, Gyula érkezett, és várt ránk. Először életében! A szájáról olvastam, megértettem, és simán bekanyarodott. Napokig került, ha hazafelé jöttem, befelé igyekezett, elmaradt az átkiabálás, én sem erőltettem a beszédet. Két nap elteltével, barátsággal integettem, ma porszívóalkatrészt kínált, amiről három éve tanácskoztunk, azért „félreteszem”-mel búcsúzott, kezet nyújtottam neki. Gyulának minden szomszédjával gondja van, kuncsaftjai már nem keresik, korszerűsítették fűtésüket, hegeszteni nem szükséges, patentra jár a szerelés. Este nagy házuk előtt üldögéltek Katikával, kettesben, odavillantottam a reflektorral, Gyula visszaintett, visszaállt a béke!