Velem mindig történik valami…Kifelé tülekedtünk, a több száztagú énekkar, a hallgatóság, közöttünk a filharmonikusok. Fiatal fuvolás hangszerén furcsa, ragtapaszfélét fedeztem föl, kaptam is magyarázatot rá, nem kockáztatja ilyen melegben, hogy játék közben félrecsússzon az ajkán hangszere. A Püspök úr, kanonokjával egyetemben kisiklott a másik kijárati szárnyon, nem kívánta tovább a társaságot, pedig ő ült a főhelyen, a koncert előtt alig üdvözölt néhány jelenlévőt, a főjegyző asszonyt, és az előttem ülő két hölgyet. Hogyan történhet meg velem ennyi véletlen egybeesés? A jegyeket kiadták a VIP-nek, az újságban meghirdetett jelentkezési lehetőség nem létezett, a közelállók elvitték, a szabad belépőket. Véletlenül, ismeretlen személy, megígérte, ha családtagjai közül nem megy el valaki, megkapom az általa megszerzett jegyek egyikét. Nem jött el, a Bazilika előtt, a megbeszélt helyen várt rám, és megkaptam a belépőt. Nem lehet a főbejáraton, csak a nyugatin evvel a belépővel bejönni, szó nélkül igyekeztem hátrafelé. A padok teli a VIP személyekkel, az én jegyem nem „fapados” volt. A Püspök úr után lépkedve jutottam előre, és a második sorban összébb húzódtak, odavékonyodtam a pad szélére. A Püspök úr a bal kezem felől üldögélt, egyedül, kanonokja csak a „Psalmus Hungaricus” utáni szünetben érkezett. A Moderátor, üdvözölte a vendégeket, és Kodály Zoltánnét, odabiccentve felé, az előttem ülő hölgyhöz. Fölhangzott a leírhatatlan Kodály alkotás, behunyt szemmel hallgattam, éberen. A rövid köztes szünetekben átnéztem a Püspök úrra, aki ugyancsak behunyta szemét, előrebillent fejjel hallgatott, vagy ringott. Ott ül Kodály Zoltán felesége, Sárika előttem, mit tegyek, hiszen ismertem a szüleit, testvérét Gábort, vele soha nem találkoztam. Hatalmas siker, elhangzott a mű, a pad mellé álltam, megérintettem, odafordult felém, végtelen közvetlenséggel válaszolt. Ne fölfelé nézzen rám, leguggoltam a padnál, és emlékeztem a múltra, jártam náluk, a Gebauer utcában, szülei engem is szeretettel láttak, édesapja körbevezetett a kertben, édesanyjától kis horgolt vadászsapkát őrzünk, lányom kapta egykor, egyéves születésnapjára. Bemutatom az édesanyámat, kezet csókoltam. Az idős hölgynek megemlítettem a piros szalagos, zöld tiroli sapkát. Még megvan, hát hogyne, ereklyeként őrizzük a vitrinben, akárcsak a Kodály mű merített papíros, 226-os számú, reprint kiadását. Apósom, a háziorvosuk kapta kedves ajándékként éppen Sárikától, aki hazalátogatóban betegeskedett, és meggyógyította. Egy otromba rádióriporter türemkedett közénk, kaphat-e interjút, persze, majd csendesebb, nyugodtabb körülmények között, nagyon szívesen. Gyermekkórus énekelt gyermekeknek írt Kodály műveket, a „Te Deum”-mal ért véget az est. Kodály Zoltán életművének gondozója, mindig a háttérbe húzódó feleség, maga is kiváló énekművész, búcsúzásul, nagy meglepetésemre, köszönetét fejezte ki, hogy eljöttem meghallgatni a Kodály Zoltánnak világhírnevet szerző „Psalmus Hungaricus”-t, a Kecskeméti féle 55.-dik zsoltárt, amit magam is sokszor, szívesen énekeltem.