Velem mindig történik valami…Annyira kiabált, és olyan erővel, hogy a közelállók egymáshoz fordulva megismerkedtek hirtelen, és kölcsönösen arra buzdították egymást, ezt a kiabálást jó lenne megszűntetni addig is, amíg abba nem hagyja. Egyedül, egy kissé távolabb állva engem is zavart a hangoskodás, nem kértek, kibírom. A város teli látogatókkal, majd hírünket viszik, a magyarok nem csak lopósak, nyergen ülő húspuhítók, hanem fölveszik a versenyt az olaszokkal, netán túltesznek rajtuk, mert az asszonyt a társa sem tudta féken tartani. Amit mondott alig lehetett megérteni, hirtelen akarhatta minden sérelmét kiadni magából, összevisszaságot fecsegett, azon a jellegzetes, hivatalosan roma hanghordozással. Jól öltözött volt mindkettőjük, mi okuk fölháborodásuknak, éledt föl bennem az érdeklődés. Az egymáshoz szólók eltávoztak, nem vették a fáradságot, vagy merszet, vagy nem érdekelte őket, mi hírünk lesz a világban. Már csak én voltam a közelükben, és bolondok beszélnek magukhoz, időközben a társ is távozott, hát a jóasszony nekem kiabálta volna el búját, ha előbb nem sikerül a hangerőt lejjebb csavarnom. Még fölidegesíti magát, vigasztaltam, közöltem a tényt, a feje a füle búbjáig vörösbarna volt az elszenvedett sérelem kikiabálásától. Előkapta a személyit, és a buszbérletet, nézze meg, itt lakom amióta megszült az anyám, ma is dolgozom, és mit tettek velem, nem érdemlem, aztán mondott egy cifrát is hozzám. Nem nekem szánja, hanem annak, aki leköpte. A Kórház tér felé közlekedő valamelyik járaton utaztak, és a buszon odébb lökte egy idős asszony, még hozzátette, olyan úriasszonyféle, menjen arrébb, maga cigány, mert büdös, és leköpte. Ez volt az eredendő bűn, amiért jogosan fölháborodott, és hangosan szidalmazta utastársát, a többiek a köpködőst támogatták, az ellenőr, mert ellenőrzés zajlott a járaton, leszállíttatta őket. Ha így történt, csúnya dolog történt, vigasztaltam meg. Nem tudtam kikerülni, nem számítottam rá, hozzám ugrott, érezhetően átölelt, megcsókolta az arcomat, majd megkérdezte, hát büdös vagyok én? Dehogy, egyáltalán nem, ebben a hőségben szinte csoda! Az asszony lecsillapodva, mert igazságának elismerése megnyugtatta, és hirtelen még egy puszit kaptam. Ámultam. Társa közben visszaért az út tuloldaláról, gyere, szólt, megérkeztek a sógorék Dániából, egy megállóval arrébb várnak ránk. Ott akartak volna ők is leszállni, a férfi mutatta lyukasztott menetjegyét, megvette, érvényes, miért nem utazhat addig, ahová igyekszik, dühösködött még. Aztán rasszizmust emlegetett, pedig ők nem érdemlik, dolgosak, most még többre vágynak, és a sógorékkal, ha minden összejön, elutaznak Dániába. Illő köszönés után magamra hagytak. Gondolkozott az úriasszony, mert biztosan nyugdíjas lehetett, ilyen embereket zavarunk máshová, mert biztos vagyok benne, ez a pár itt hagyja az országot, többre vágynak, megteszik érte a tőlük elvárhatót, a nyugdíjas kasszába jövedelmükből nem folyik be semmi. Mi kevesebbek leszünk, ők többek, a társadalom szempontjából, mi nyugdíjasok, kevesebbek vagyunk, ők többek.