Velem mindig történik valami…Ízlegetem a szavakat alamuszi, szényenteljes, alávaló, förtelmes, mégsem találom a megfelelőt. Amit tettem visszacsinálni nem lehet, nem is nagyon akarom, mert közben fordult a kocka. Tettemnek bizonyítékát még nem tudom szolgáltatni, megvárandó a tavasz, akkor eldől minden. Ha a jelenlegi helyzet marad, akkor elképzelhető, át kell kissé fogalmazni az újból bevezetésre kész alaptantervet, annak is a természetrajz, vagy környezetismeret fejezetét, a felsőbb iskolákban, pedig a biológia makroszintű ismereteit tárgyaló rövidke bekezdését. A szavak ízlelgetésén túl, a szájamban érzem a szilva ízét, a nagy, magvaváló, kékszínű szilváét, amit a kisebbekkel egyetemben, nagyon szeretek. Szereti más is, de tartózkodnia kell tőle. Hiába kínálgattam Jóskát, vegyél a zacskóból, udvarias határozottsággal visszautasított, öregem, elfogyasztottam a mai napi adagot, nem ehetek többet. Szilvát vettél, ugye milyen jó, hogy már itt van az első idei, kérdeztem, mert már a vége felé tartottam a nylonzacskónyi szilvának, nem bántam döntését. Más az oka, cukros bácsi lettem, már magamat oltogatom. Jóskával, volt angol tanárommal, hol ritkán, hol gyakrabban összefutunk, és áldozunk néhány percet egymásra. Most rossz hírrel kezdte, legelső egyetemi tanítványainak egyike hirtelen elhunyt. Pedig mennyire kitartottak egymás mellett a feleségével, gyermek nem született, férj és feleség egy évfolyamra jártak, és lám. Nem akartam hinni a fülemnek. Alig ötven fölött, tette még hozzá Jóska. Aztán az örökléstan területére tévedtünk, mármint mennyire visszaütnek bizonyos dolgok, hasonlóság formájában. Nem tudtam, hogy unokája született, és már több éves, igaz első házasságából, és az Államokban, de mindenki azt mondja nagy családjában, senki nem tesz úgy, mint ők ketten, és mutatta. Összekulcsolta a kezét, és a feje fölött hátratette a tarkójára, na ez az a mozdulat, és jót nevettünk. Valóban Jóska mindig ilyen helyzetben várta a magnószalag végét, és megkérdezte, na mit értettél az amerikai angolból? Na, micsoda hasonlóság, pedig ferde szemű az unokameny, az unokám is, tette hozzá. Na, adj mégis egy szemet, kivételt teszek! Nekem nem lesz szilvám, és úgy szeretem, folytattam, még azt is elmondtam neki, hogy a szomszédnak sem. Alávaló módon körben, úgy két centi szélesen lecsupaszítottam a fa törzsét egészen a gesztig, száradjon, ne árnyékolja az én területemen az immáron harmadik próbálkozásra, általam ültetett meggyhusángomat. A nagy esők után a szárazság kiirtotta a meggyet. Először az egy szem termése esett a fűbe, aztán a levelei sárgultak el, hiába metszettem rövidre a hajtásokat. Öregem, a kertészet nem a mi tudományunk, bölcselkedett, de ez a szem szilva nagyon jól esett, a magot add ide a zacskóba, mert hiába forgolódott szemetes nem volt a közelben. Ő ment a „dm”-be, ahová indult, én meg hazaérve megszemléltem korábbi tettem eredményét. A szomszéd fája él, döbbentem meg, és van rajta két szem szilva is, szép kék és érett. Megettem, és boldogan szemléltem a csodát, ami miatt az alaptanterv tavasszal módosulni fog.