Velem mindig történik valami…Egyik beszédesebb volt, a másik inkább hallgatott, aztán később vált beszédessé. Kedves fiatalok látogattak bennünket hetekig, és végezték a bemutató tornamozdulatokat, amelyeket mi nagy lelkesedéssel követtünk. Gyógytornász hallgatók, utolsó évesek, járják a klinikákat, és az ott működő kollégától lesik el jövendő gyakorlati tudásuk alapjait. Persze kolleginát kellene inkább írnom, még kevés a fiú közöttük, de már akad. Meg is lepett egyikőjük, ő egyben él tornász is, a szünetekben a tornatermi ülőkén gyakorolta a ló, mint tornaszer alapjait. A miértre egyszerű választ adott, szereti az embereket, és a tornát is, kiváló szakma lesz a számára, soha nem un majd bele. A padokon jegyzetelték társuk mutatványait, vagy éppen a sajátjukat készítették elő. Mindenki sorra kerül fiatalon, vagy idősebb korban, a mozgásszervi betegségek, is egyre jellemzőbbek elpuhult jólétünkre. Szakdolgozatot írnak, adatokat gyűjtenek, mindenhol, ahol alkalmas helyre lelnek. Egyikük a klinikai ambulanciára rakja ki kérdőíveit, sokan bennünket faggatnak. Miért ne mondaná el az ember, ha segíthet, hogyan került ide, milyen életmódot folytatott, milyen káros, kóros szenvedélye, vagy örökölt sorsa következtében alakult az élete, hogy szívoperáció segített rajta. Az adatok fontosak, az adatokból sok minden kinyerhető a tudós ember kezében. A mai világban, hovatovább mi is adatok leszünk, a modern fölfogás szerint, az egyablakos kiszolgálásban, majd összefutnak a szálak valahol, aztán csoportokat képeznek belőlünk, a csoportok jellemzőit is adatként kezelve, de semmit nem tudva az emberről. A statisztika már a fizika világában, ahol elvileg utánozhatók a körülmények, megismételhetők a kísérletek, sem működik, csak, mint modell. De hol van az ember, a társadalom egyede, a kiismerhetetlen reakciók kiindulópontja, gerjesztője. Szaporodnak a kérdező, elemző intézetek, és megpróbálnak magyarázatot adni az egészre. Pedig jól tudhatnák, hogy a részek összessége nem az egész, és az összes nem úgy cselekszik, mint a rész. A gyógytornász hallgatóknál is elvárás a statisztikai elemzés, a nélkül egyetlen szakdolgozat sem kapja meg a jeles osztályzatot. Az ötvenes években erősen megnövelték a tyúktojás termelését, és szaporodott a szülések száma is. A Ratkó korszakot éltük, gyermeket szülni a bigott szocialista „ország vezetők” elvárása volt. Az NDK-ban kiemelt támogatást kaptak a leányanyák! A tanult elvtársak levonták a következtetést, ha az anyák nem vállalják a harmadik gyermeket, majd megnövelik a tyúktojás termelését, erős a korreláció a két adatsor között! Az egyik fiatalemberünk, jeles osztályzatot ért el dolgozatával, amelyben kimutatta, hogy a szívműtöttek másik nem iránti vágya fokozottabban jut érvényre, mint…? Erre nem, adott választ! Elmagyaráztam röviden, hogy az önkorreláció mindig százszázalékos, ilyen következtetést bárkikről, módszerével levonhatott volna. Hiszen csak bennünket kérdezett, vagy netán ő lett volna a kontrollszemély, vagy csoport egyszemélyben? Nem kaptam választ. No comment!

Velem mindig történik valami…Majdnem úgy, mint a mesében. „Szerencséd van, hogy öregapádnak szólítottál, mondja a szegény vándor az idős ismeretlenek, szerencsepróbálás közben. Mert, ha nem…” Szerencséd van, hogy hozzám kerültél gyakorlatra, mert bebizonyíthattad, hogy alkalmas vagy a feladatra. Nyugodtan vállalhatod a fölajánlott állást, aztán majd később úgyis visszatérsz, te vagy a kiválasztott, te leszel a főnök. De azt mondták, előbb nősüljek meg, mert mégis csak házas ember kell oda, nagyobb az elfogadottsága. Hát nősülj meg akkor, én is úgy tettem, amikor kihelyeztek. De kit vegyek el, akivel kapcsolatban vagyok, annak a családja nem engem képzelt magának, orvost az orvoshoz! Nem is vagyok szerelmes, és ő sem belém. Szerencséd van, hogy engem kérdeztél, én sem szerelemből nősültem, elvettem a legszebb lányt, mert a hivatal, az hivatal, meg kell jelenni, az én feleségem nézegessék inkább, mint a másét, akkor én is szabadabb vagyok. De megmondtam neki, figyelni fogok rá. Nem is engedtem, hogy komoly állást vállaljon, reprezentáljon mellettem, majd én ellátom, amire szüksége van, és hozza a társaságot, épülhet a kapcsolati tőke! Hallgass rám, és vedd el őt, mégis csak orvos, jó családból származik, igaz, hogy vannak szebbek, jobbak, de őt már ismered, meglesztek, és nem is kell majd féltékenynek lenned. Neki te vagy az utolsó esélye, ha nem megy hozzád, egyedül marad, majd összeszoktok. Parasztgyerek vagy, nem is tagadhatod, lerí rólad. Tőle majd megtanulod, hogyan öltözködj, hogyan viselkedj társaságban, együtt fogtok teniszezni, ismét divatba jön ez az úri játék, a pályán lévők, mind olyanok lesznek, mint te vagy, föltörekvők, jól fogod érezni magad. Okosan tudsz együtt nevetni, úgy, hogy ne is lássák, velük nevetsz, vagy őket neveted ki. Látod erre már magadtól is, rájöttél, sokszor már én sem tudom, hogyan álljak a nevetésedhez, nem látom a szemed bogarát, nagyon fontos dolgokat ismersz már! Biztosan hamar lesz gyermeketek, az leköti az asszonyokat, te pedig, azt teszel, amit jónak látsz. Ha félrelépsz, tedd ügyesen, sokszor leszel majd kiküldetésben, nem muszáj aznap hazatérni, nagy a vállalat, nagy az ország. Te, kiemelt káderként a külföldet is járni fogod, szabad leszel, mint a madár, amelyik más fészkére száll. Szerencséd van, hogy hozzám fordultál, mástól nem kapsz ilyen tanácsokat. Ja, és még valamit. Ne a közvetlen főnökeidhez fordulj, persze hozzájuk is, ismeretekért, lépd át a hivatalos lépcsőfokot, az ő főnökeiket hamar megnyerheted, az új helyeden bőven lesz alkalmad becserkészni őket szakmai meghívásokkal, aztán pedig hálásak lesznek az utána következő, programon kívüli vendéglátásért. Higgy nekem, én is ezt tettem, amikor vidéken voltam, ma is hozzám jönnek a pestiek, a hivatalos látogatások után. Köszönöm, megfogadom, amiket mondtál, nem ígérek semmit, majd meglátjuk mi, hogyan alakul. Jó tanítvány vagy, már ebből a köszönetből is látszik, amit éppen most rebegtél el.

Húsz év múlva a tanítvány, a maga haszna mellett, megjutalmazta tanítóját, aki hálát mutatva viselte beosztott voltát, de a tanítvány beérett, mint a mesében!

Velem mindig történik valami…Nem mi örököltük a Pallas nagy lexikonát. Az antikváriumban láttam meg az egész sorozatot, nagyon jó állapotban. A hozzáértők, tudományos képzettségű nők, férfiak, a lexikonszerkesztők bizton állítják, hogy a Pallas nagy lexikona pótolhatatlan, és utánozhatatlan remekmű, még egyszer hozzá hasonlót sem lehet összeállítni. Úgy gondolom, hogy nem is igen akarnak, mert nem jó üzlet, sokkal inkább megéri kisebbeket és az ismeretek halmazát szétszeletelten szolgáltatni. Van tehát földrajzi, néprajzi, zenei, sport, növény, állat, technikai etc. lexikon, ám együttvéve sem érnek annyit, mint a nagy Pallas. Mi a Tolnai lexikont örököltük a nagyszülőktől. A Tolnai is sokkötetes, és ha jól emlékszem, gyerekkoromban, a világháború után jelent meg az utolsó kötete. Bordó kötésben nagyon szépen mutat a bátyámék könyvespolcán, mert ők jártak elsőként a szülői lakásban, és elvitték. Utóbb megindokolták miért, mert a Mami nekik ígérte, ugyan úgy, mint a szalongarnitúrát. Kétségtelen ők voltak a közelében, ők látogatták, nekem a távolból csak szeretetteljes gondolataim szálldostak a Mami felé. Ha jobban meggondolom, nem is igen lapozgatnám, nem fejtek rejtvényt, olyan nehézségi fokúakat, amelyekhez lexikonra lenne szükségem. A számrejtvényekhez, pedig úgy sem használható a Pallas és a Tolnai sem. Még a Révai sem, hogy el ne felejtsem említeni! Az új magyar lexikonok hibásak, nemcsak a technikai részben, a szedésben, a nyomtatásban, hanem szakmailag is. Nagy tisztelettel említem Lovas István nevét, az újságíróét, aki bárhol fölcsapta a művet, azonnal talált szakmai, azaz tárgyi tévedéseket, nem is beszélve a világnézeti összevisszaságról, a szócikkek szerint változó szerzők nézeteit tükrözve. A Pallas jó időben jelent meg, és aktualitásából a mai napig nem veszített. Amit leírtak, az úgy is van, már több mint egy évszázada. Biztos kiindulópont lehet a napi események magyarázatához. A boltban föllapoztam a népesség összetételére vonatkozó cikkelyt, a monarchiabélit, és megnéztem mennyi tót élt a Felvidéken. Nem annyi, mint ma állítják, jóval több, akkor azt is be lehetett vallani, ha valaki tót. Sztricsek nagymamamám is tót volt, én is az vagyok, ha a vérvonalat követem. Nagymama viszont magyarnak vallotta magát, és igaz, hogy palócosan beszélt, de magyarul. Szentesi nagyapám, amikor lefeküdt kis csengő reduktorból fabrikált fényforrás mellett a Pallas lexikont olvasta, minden áldott nap. Mellette feküdtem, és amíg el nem aludtam én is beleolvastam, értettem is meg nem is a leírtakat, de nagyon jó altató volt. Nagyfiúként a temetéskor megtudtam, hogy nagypapa nem jutott a végére a sokkötetes műnek, talán nem is akart, ha a végére ér kezdhette volna elölről. Úgy aludt el, hogy a takaróján feküdt az aktuális kötet. Rossz alvó vagyok, valami állandóan motoszkál az agyamban, ha megtalálom a megoldást, fölkelek és lejegyzem, vagy előkeresem a témához kapcsolódó könyvet. Ha nincs megoldás, nem találom a megfelelő könyvet, gond az elalvás. Bánom, hogy nem én örököltem a Pallas nagylexikont!

Velem mindig történik valami…Olyan rövid tényt tárok a nyilvánosság elé, amelyet hármunkon kívül talán senki nem ismer. Ez a tény természetesen nem államtitok, bár azt is föl lehet oldani, vannak is erre szándékok a leendő kormány részéről, de most másról van szó. Fontossága csekély. Nekem fontos, mert megmarad emlékezetemben, a másik két személy vélhetően hamarosan megfeledkezik róla, talán már meg is történt. Amikor megláttam csak annyit vettem észre, hogy fölötte is múlnak az évek, ami sokunknál a has kerületének megnövekedésével jár együtt, más minden marad. Valóban nem változott sokat, de selyemsállal átkötött derékbősége bizony vékonyabbá tette lábait, a fekete selyem nadrág lógott az úszóövön. Csupa Mozart, csupa életteli szépség, csupa ismerős darab! Nyitány a Varázsfuvolából, aztán székátrendezés, tologatás, és a fekete zongora. Évekkel ezelőtt szinte egyik napról a másikra megőszült, a szakáll, haj szemüveg egysége nem bomlott meg, kedvesen üdvözölt bennünket, kicsit igazgatott a székén, és várt. Ismét szerencsés voltam, és megköszöntem el nem jött ismerősünknek, hogy fotelje szabadon maradt a számomra, így ott ültem közvetlenül, a színpad előtt, szemmagasságban a klaviatúra. A várakozás lassú dúdolással telt, rá kell hangolódni a beavatkozásra, ami a zenekari kezdetek után rá vár. Meg is történt, ujjai futottak a billentyűzeten. Rengeteg hangot leütött már ez a két kéz, a pályaív hatalmas. A hanglemezboltokban ő jelentette számunkra a választékot, Liszt felvételek után kutatva. Jandó Jenő a virtuóz Liszt interpretátor. Utána követeztek sorra a nagy klasszikus szerzők lemezei. Talán mindent lemezre vett, amit csak lehetett, kereslet volt iránta belföldön, külföldön egyaránt. Mindent tud, és tanítja évtizedek óta az utána következő nemzedéket. Jandó, Ránki, Kocsis, az ötvenes születésű nagy generáció. Világhír, és most itt ül előttem, és ki tudja, hányadszor játssza már a C-dúr zongoraversenyt a K.467-et. Nem is akárki vezényel, hanem kedves barátunk, a „Pécsi Filharmónikusok” jól ismert karmestere, Howard Williams. A zenekar, a zongorista, a karmester összjátéka kitűnő, Mozartot nem is illik dicsérni, amit ő leírt megváltoztathatatlan, tökéletes. Zenekar, szóló, zenekar, közös játék, aztán megint a zenekar, és a zongora mellett Jandó Jenő önfeledten dúdol! Odahegyeztem a fülem, és meglepetten állapítottam meg, hogy a dúdolás valami kód alapján történik, mert a darab dallamíve egészen más. Behunyja a szemét, aztán üresen maga elé néz, és a megfelelő helyen belép. Tudom nem tiltott a zongoristának dúdolni, más is szokott, pár méternyire már elveszik a halk mormogás zaja. De én, az első sorban már csak a mormogást figyelem, és próbálom kisilabizálni, hogyan jön össze a következő belépés. Most hamarosan ismét ő következik, időben be kell lépnie, rá vár a karmester és a zenekar! Tudom, tizedmásodpercről van csupán szó, de a következő tized már mindenki számára észrevehető kihagyás. Elrévedt tekintetét hirtelen fény tölti meg, rátekint a karmesterre, fölkapja pihenő kezeit, és az előadókat rövidesen hatalmas vastapssal jutalmazza a közönség!

Velem mindig történik valami…Kivel ne történne valami nap, mint nap. Sokszor észre sem vesszük a történéseket, nem rögzül bennünk. A tekintetek, amelyekkel összeakadnak szemeink szinte mindent, elárulnak, eszünkbe juttatnak. Sűrű tömegben ismerőssel, vélt ismerőssel összevillan a szemünk, és vagy megtartjuk a kapcsolatot, vagy hirtelen elkapjuk tekintetünket, homályossá tesszük látásunkat, kihal belőle a tudat. Márai írja a „Gyertyák…”-ban, hogy a tarkóján is megérzi az ember a másik fél tudatos tekintetét, hát még szemtől szembe. Kifelé haladtam a szünetben, kerülgettem a beszélgető csoportokat, és jobbra tekintve észrevettem a tekintetet. Szünetbeli pezsgőzésnél emelte szájához a poharat, kisujja jellegzetes magas tartásban, a tekintetkapcsolódás pillanat műve volt, a pezsgős poharat tartó kéz leereszkedett, a tekintetkapcsolódás megszűnt. Dühös rám, mint a rajzfilmben Gusztáv, mindenkire, fölöslegesen. Ami megtörtént, már lassan kihal az emlékezetekből, elhalnak az emlékezők. Ki emlékezne arra, hogy azért helyezték más székhelyű telepre, mert a borvidéken fogadott magas rangú vendégek azt kérték, ne mutasson rossz példát, legyen kéz közelben. Ki emlékszik arra, hogy milyen furfangos módon lehetett tovább mozdítani, még központosabb helyre, hogy még jobban szem előtt legyen. A vidéki kiszállások, a gátlásoktól mentes kiszállások, szórakozások munkaidőben és azon túl is! Nem a tudással, nem a szakértelemmel, nem a vezetői képességekkel, a gátlásoktól való mentességgel volt a baj. Megbocsátottak, mert elviselték, megbocsátottak, mert részesek voltak, megbocsátottak, mert kölcsönös fogást találtak egymáson, és a tettek sokszor egy karámba terelték a főnököt a beosztottal. Ki emlékszik a hegyvidéki pincében végződő munkavédelmi ellenőrzésre, a másnap délelőtti hosszas kipihenésre, az előre megrendelt régi barátok közötti, pincefalat rengető danolós vacsorákra, a főnök lábait kutyamód nyalogató erősen kapatos állapotra, a nőnapi megemlékezés alatti ittas horkolásra, a fiatal kollégákat beszervező, saját tábort alakító belső konspirációkra, a különböző pártfórumokra távozók szívességeire. A váltásokra sem emlékeznek! A szocialistákat „bomlasztó” párttagság, a kilencvenes évek pálfordulása, a mostani önmegtagadás, mind elvesznek az emlékezetből, az emlékezőkből egyre kevesebben vannak. Ez az élet rendje, változtatni rajta reménytelen, ezért érdemes lenne a haragot félretenni, még itt, a való világban lerendezni „viselt dolgainkat”. Mert, akkor nem kellene, hogy megálljon a kézben a pezsgőspohár, akkor beszélgetni lehetne a világ sorának alakulásáról, a családról, a családok alkotta nemzetről, minden előítélettől mentesen, őszintén. Márait egy időben divat lett olvasni, ma már csak a füveskönyve és naplója képez a citálóknak gondolatokat. Ám, ha semmit nem írt volna, mint a „Gyertyák…” kisregényét, akkor is a nagy, jellemrajzoló írók közé tartozna. A tekintetek kapcsolódása, a megérzett szándék érzékeltetése, a múlt történéseinek hazugságmentes kibeszélése, mindnyájunknak segítséget adna a boldogsághoz.

Velem mindig történik valami…Reneszánszát élheti a kerékpár, a hétköznapokban. Száz éve a kerékpár a gyaloglás mellet a legfőbb személyszállító eszközként meghódította Európát. Magyarországot beleértve természetesen. Ott honosult meg igazán, ahol a terület alkalmas, lehetőleg sík. Kerékpárutakat építenek, mert az autók még egy ideig uralni fogják jövőnket, és az utakat. Egyre több a kerékpáros baleset, ami azt mutatja, hogy többen kerékpároznak, és az autósok nem tisztelik eléggé útitársaikat. Kerékpáros egyesületek alakulnak, mert a kerékpározás sikk, bár a környezetkímélésre fogják használatát használói, jogokat követelnek maguknak, többet a jelenleginél, noha a közlekedési szabálygyűjteményben az ő jogaikat is rögzítették. Állj meg a kereszteződés előtt, szállj le a kerékpárról, told át, mellette gyalogolva, aztán szállj ismét nyeregbe. Nem ez történik. Kerékpáros zsonglőrök egyensúlyoznak, ide-oda billentve a kormányt, és a számukra megfelelő pillanatban nekivágnak az átkelésnek, akár van útkereszteződés, akár nincs, úti céljukat a legrövidebb útvonalon kívánják elérni. Elképesztő választék áll rendelkezésre a kerékpárt vásárolni szándékozók számára, egyik-másik bonyolultsága megközelíti a motoros járművét. Teleszkópos első villák, változatos sebességváltók, fenékre szabott ülések, és nagyon sok kiegészítő termék. Kézi és patronos pumpák, derék és hátitáskák, nadrágok és bukósisakok, dresszek és napszemüvegek, első és hátsó világítótestek, sebességmérők, tekerés-számlálók, pulzusmérők és természetesen hely meghatározó GPS berendezések. Mindezeket, ha jó minőségben óhajtjuk beszerezni, a milliós nagyságrendet nagyon hamar elérjük, forintban számolva. A gazdagabbak az autó tetejére szerelik járműveiket, elkocsiznak a szabadba, és nekivágnak az útnak. És lehet, hogy hazatérve elteszik a fölszerelést, mint a síléceket a következő szezonra. Ötven éve első virágkorát élte a kerékpár, noha akkor még biciklinek nevezték, és valóban közlekedési eszköz volt. A nagyvárosokat kivéve tömegközlekedés nem létezett, a távolságot mégis csak gyorsabban lehetett legyőzni biciklivel. És mi mindent elszállított a bicikli! Középiskolai tanáraink egy része is biciklivel közlekedett, és néha meggyűlt a bajuk a biciklivel is. Mjazovszky tanár úrról hallottuk, hogy egyik alkalommal, kinn hagyva biciklijét a péküzlet előtt, mire megvásárolta a péksüteményt, a biciklije leengedett. Pumpálni kezdte a kereket, előfordulhat a melegben, hogy leenged a bicikli, hát fújta, fújta a szelet a gumikba. Már azon volt, hogy hazagyalogol a biciklivel, amikor meg-megroggyantott térdei között hátulról valaki alányúlt. Az ijedtségtől fölegyenesedett, aztán jobb híján a nevét emlegette, hogy ő Mjazovszky, a tanár, ne tessék velem ezt művelni. A szorítás nem engedett, de egy hang megszólalt, na és ki vagyok én? A kérdés költői volt, a válasz is érkezett hamarosan, hogy ő, pedig az a diákja, akit megbuktatott a tanár úr, pedig ő azt érettségi előtt nem érdemelte meg. Mjazovszky tanár úr megadta magát, a megértés munkálkodhatott benne, érettségizzen inkább a diák!

Velem mindig történik valami…Sokáig sikerült megőriznem, emlékszem rá hová tettem el. Most keresgélem, és amire emlékeztem, kiderült nem tartalmazza a keresett DIPA kartonlapot. A3 méretű volt, és kettéhajtottam, hogy elférjen a többi irományom között. Az utókorra szerettem volna hagyni, de ezek szerint nem lesz belőle semmi. Nagyon büszke voltam a rajzra, előre elgondoltam mekkora legyen, lássák jól, a részletekre különösen ügyeltem. A lényeges rész mindössze egy 5x5 centiméteres területre zsúfolódott össze, kinagyítani nem volt időm, és ha lett volna sem biztos, hogy a valóságot jobban meg tudom világítani. Talán arra is képesek lehettek volna, kétségbe vonják a részletet a teljes hiányában. Egy mindössze két centiméteres nyíl mutatta fölkészülésem eredményét. Bedobtak a mély vízbe! Minden fiatallal megteszik akkor, ha valaminek nincs különösebb jelentősége, így is jó, meg másképpen is. Ugyanúgy, mintha a tengerbe ömlő folyók néhány száz köbméterrel több vizet szállítanának a szárazföldről a vízrengetegbe. Ha valamivel kevesebb, akkor sem látszik a különbség, az összefüggő óceánon elterülve mérhetetlen mértékkel emelkedik meg a vízszint. Akkoriban nem létezett más eszköz, mint a pantográf abból, pedig kevés volt, hogy egy egyszerű nagyítást el lehessen végezni. A pantográffal is inkább kicsinyíteni volt szokás, hiszen a gép egyik csúcsát végig kellett vezetni az egyik görbesoron, méghozzá rezzenéstelenül figyelve, el ne térjen a rajzoló keze egy makulányit, mert akkor mit sem ér az egész. Egyedül küldtek, minek utazna több személy Pestre, a végeredmény nem változik, a pestiek keresztül viszik, amit akarnak, így megy ez, amióta összekapcsolták a villamos elosztó hálózatot egy rendszerbe. Főnökeim mindettől függetlenül eligazítottak, mégpedig szigorúan, amit kívánnak, intézem el! Hát ezért készült az A3 méretű rajz. A nagy tárgyalóteremben ők voltak többen, hárman. Az ügyeket vivő Sámán

Béla bácsi, a szakértő Turán György és a főmérnök, aki mindent ismert a terepen, ő építette a létesítményeket, ahová a tárgyalás eredményeképpen elhelyezendők az újabb kondenzátorok. Hamar végzünk kolléga, szólított meg azonnal a főmérnök, Béla bácsi már előkészített mindent, és Turán Gyuri is egyetértett. Szóval Siklósra kerülnek az egységek, ott van hely a számukra, az előrelátó tervezés és kivitelezés gondoskodott a tartó traverzekről. Így van Béla bátyám? Igen. Ezen beszélgetés közben előkerült az A3-mas DIPA, akkor még hengeralakba formálva, el ne mosódjanak a ceruzával rajzolt körök, vonalak és számok. Akkor végeztünk volna! Kérem itt nem mindegy minden, mint másutt a nagy rendszerben, itt különleges helyzetről van szó, és elmagyaráztam rajzomat. A szakértő, elfoglaltságára hivatkozott, eltávozott. Béla bácsi csodálkozott, ő még ilyet nem látott, ő más módszerrel dolgozik. A főmérnöknek derengeni kezdett valami egyetemi tanulmányaiból, rám hagyta a dolgot, végül is számára a tárgyalás értékes idejének haszontalan, hivatalos igénybevétele, nem más. Béla bácsi értetlenül csóválta fejét, a rajz számára érthetetlen volt, más a módszere!

Velem mindig történik valami…Nem nyugodott a lelkem, nem lehet véletlen, egy gyerek miért lenne egyik pillanatról a másikra kancsal. Tegnap még szépen csillogtak sötétfekete szemei, ma délután, szegénykém oldalra fordítja fejét, és úgy próbál rám nézni. Ilyen fekete szeme volt nagymamának, Sanyi bátyámnak, és Ágika örökölte, három generáció után ezt a szembogarat magába olvasztó szép fekete lélektükröt. Első reakcióim anyósomra irányultak. Reggel épen hoztam Ágikát felügyeletre, valami vírusos fertőzés okozta láz miatt az óvodába, nem mehetett. Most, amikor munka után vinném haza kancsal, a mindenki által elismerten, szép gyermekem! Egy hónapja levágatták göndör, hosszú haját, nehezteltem érte, a frissen nőtt olyan egyenes, mintha vonalzó mellett növesztené minden egyes hajszálát. Vittem az orvoshoz, egy épületben laktak, mindkét gyermekem kiváló ismerője, gyermek háziorvosunk. Ő másképp látta a dolgot, előfordul lázas állapotban, hogy a gyermek szemizmait viseli meg a magas láz. De mi lesz most Terike? Szemészhez megyünk, és majd ő megállapítja, mit lehet tenni. Már állt a „Négyszázágyas”, a hozzáértők szemüveget javasoltak, takarjuk le a jó állapotban lévő szemet, a másik majd hozzáigazodik, csodálatos az emberi szervezet, rendbe fog jönni a kancsalság. Alig találtunk megfelelő méretű keretet, gyermek, felnőtt az államtól egyformát, formaszemüveget igényelhetett. Csúnya műanyag, vastag, nehéz, szaruszínű, vagy fekete volt a választék. Sikerült végre a pult alól megfelelő, kislányos pirosat, rugózó fültámasszal készültet beszerezni. Másfél évig viselje, majd akkor eldől szükséges az operáció, vagy addig rendeződik a dolog. Sebestyén adjunktus így döntött, én megrémültem. Operáció! A legértékesebb emberi testrészt, a gyermekem szemét operálni fogják? És Sebestyén adjunktus, a remegő kezével, aki a gyermek fejét sem tudja rendesen oldalra fordítani vizsgálatai alkalmával. Később: Félév múlva négy évesen operáljuk, előtte nem ajánlatos, kialakult eljárás, ne izguljak, nyugtatott az adjunktus úr. Szélvész gyorsasággal szállt el a fél év, riadalmam maradt, és nem nyugodtam addig, amíg a professzorhoz bebocsátást nem nyertem. Aggodalmam elmúlhatott, a műtétet ő maga végzi. Sebestyén adjunktus szakértelme nélkülözhetetlen, a legjobb diagnoszta széles e világon, kézremegése okán, már évtizedek óta nem operál. Végigültem a délelőttöt. Kislányom aznap a negyedikként került sorra. Takács professzor úr, minden műtét után visszavonult a szobájába, rövid idő után, gondoltam pihen egyet, tért vissza a műtőbe. Ágika van soron, az idő megnyúlt, kijött Takács professzor, megnyugtatott, minden rendben, talán nem is lesz szükség korrekciós beavatkozásra. Sebestyén adjunktus világosított föl, milliméterek törtrészével varrják arrébb a szemmozgató izmokat. Korrekciós beavatkozásra nem volt szükség! Fölkerestem Takács professzort, nem tartozást rendezni, hanem elismerésem kifejezni, és megtudtam tőle, minden műtét előtt, legyen naponta bármennyi, újfent elolvassa a technikai eljárást, a szobájában, nem tévedhet!

Velem mindig történik valami…”Hát erre nem számítottam. Napok óta mindig erre veszem az utam, de ezt a meglepetést! Micsoda fenséges illat, mi lehet, elég idős vagyok már, de ilyen finom, különleges illatot még nem érzékeltem. Kitűnő a szaglásom, számtalan esetben az orrom után mentem, és még soha sem csalatkoztam benne. A végeredmény engem igazolt mindig, mert nem csak az étvágyamat oltottam, mint a patakhoz járó vadak, hanem ízlésemnek megfelelő táplálékhoz sikerült hozzájutnom. Így reggel felé pedig, igazi csoda, hogy mások nem fogyasztották el ezt a finomságot. De hogyan férhetek hozzá, beépítették ezt a részt is. Mindenütt bódék. Hol van a személyzet, mert ha nem találom, akkor is elfogyasztom, ezt az orrcsiklandozó finomságot. Szép lassan körüljárom, hátha nem zártak le minden bejáratot. A személyzet sokszor gondatlan, és micsoda szerencsém van, ezt a fölhajtott ajtót nyitva hagyták, szabad az út. Itt van előttem, tejszagú és finom pörkölt illata van, beleharapok, nem kell tartanom senkitől, teljesen egyedül lehetek, itt a hajnal, a többiek már otthon vannak. Ez igen, de mi volt a csattanás? Biztosan a szél fújta a nyitott ajtót, majd visszafelé is fúj, aztán minden rendben lesz. Nem tudok betelni vele, de ekkora darabot már nem érdemes hazavinnem, a gyerekek összevesznek rajta, avval is nekem támad gondom. Egyszer kibírják ajándék nélkül, hiszen már nagyok, önellátók, mindent megadtam eddig nekik, szépen fölnőttek, járják a saját útjukat. Jaj a hasam, majd szétreped, legszívesebben itt azonnal lefeküdnék aludni. Merre is jöttem? Érdekes, errefelé nem tudok tovább menni. Hát persze, a bódénak csak egyik ajtaja volt nyitott, a másikon jöttem, azon is távozom. Megfordulni is alig bírok, a hasam akkora, mint egy igazi gömböc, amit még nem láttam, de mesélik, hogy nagyon nagy és az is finom ennivaló. Nem jött az a visszafelé fújó szél, az ajtó egy kicsit befeszült, nem is bánom, álmos vagyok. Hrrrrr-hrrrr-hrrrr, ez én lennék? Ki lökdösi az oldalam, és pont a teli hasam, összehúzom még jobban magam, ha útban vagyok valakinek, hát férjen el mellettem, én nem mozdulok. Hrrrr-hrrrr, gurulok valamin lefelé, szédül a fejem, végre leértem a lejtőn. De nem érzem a saját súlyom, mintha lebegnék, a bőröm viszket egy kicsit, na végre. Erre már jártam, az illatok nem csalnak, itt biztonságban vagyok, alhatok tovább, mert járni teli hassal nehezemre esne. Estig még hosszú az idő, ráérek később is útnak eredni. A kuckóm megvár! Hrrr-hrrr-hrrr, melegem van, persze időközben kisütött a Nap, ezt általában nem szeretem, de most ez is jól esik. Nem, nem kellett volna mindent fölfalnom, mégse jó ez a túlzott meleg, bebújok az árnyékba, a fa közelébe, ott szoktam megpihenni máskor is reggel táján, ha sokat jártam. Hr-hr-hr, már megint lökdös valaki, igazán leszokhatna róla, úgysem tud velem mit kezdeni, legföljebb arrébb gurít, aztán előbb-utóbb föladja. De talán igaza van, megárt a tüskéimnek ez a nagy meleg, meg valamivel könnyebbnek is érzem a járást, elindulok hazafelé.” Ezek lehettek a rántott csibemelles csapdánkba esett sününk vélt gondolatai!

Velem mindig történik valami…Az Orient Express útja vége felé közeledett. Nemsokára elérjük Isztambult. Poirot jónak látta összehívni a társaságot, ebéd után vannak, ne széledjenek szét utolsó személyes holmijuk után kutatva, a végállomás előtt derüljön fény a rejtélyes lopásra, aminek, és őszinte volt magához, nem tudott a nyitjára jönni. Párizst már elhagyták, a társaság esti partira készülődött, a második ismerkedés alkalmával már ismerősként találkoztak, amikor Mss. Astor félrehívta, és közölte vele, hogy a New York-i árverésen tulajdonába került, féltve őrzött, rózsaszínű afrikai gyémántokkal díszített nyaklánca eltűnt, a dobozában csak a mindennapi viselésre alkalmas hasonmását találta. Poirot meglepődött, csupa jómódú ember utazik az expesszen, kinek lehetne érdekében, hogy éppen Mss. Astor nyakláncára fájjon a foga. A nyaklánc különlegességét rózsaszínű gyémántjainak köszönhette, az aukción külön kiemelték rendkívüliségét, és ennek következtében magasan indult az árlicit. Mss. Astor nem véletlenül sürgette, legyen eredmény, hiába kapja meg a kártérítési összeget, a nyaklánc pótolhatatlan, értéke csupán eszmei. Poirot bizonyosra akart menni, és ehhez az utolsó pillanatban, a véletlen segítette hozzá. Két német utas volt az expresszen, akik Párizsban csatlakoztak a társasághoz, nem jelentették érkezésüket, és ezért a még szabadon maradt két üres fülkét kapták meg, nem messze egymástól ugyan abban a kocsiban, ahol Mss. Astor lakosztálya volt. Természetes gyanúsítottként merült föl személyük, ám semmi jel nem utalt rájuk, és Poirot biztosat akart tudni. Nehéz lenne fölsorolni a sok előnevet, amelyeket az utasok viseltek, kékvérűek mindannyian, kivéve Klein és Zöllner urakat, a párizsi utasokat és Mr. Fergusont. Mr Ferguson! Érdekes alak, avval szórakoztatta, bosszantotta utastársait, hogy különböző rejtvényeket adott, fejtsék meg, avval üssék el inkább az időt, semmint az elsuhanó táj szépségeivel, vagy semmitmondó társalgással. Fura alak az biztos! Menjük be a társalgóba, és tisztázzuk a kellemetlen esetet, rövid idő alatt végzünk. Ugyan már Poirot, alig van egy óránk az érkezésig, és eddig még semmi nyom, közölte véleményét Mr. Ferguson. Kérem, üljenek le! Mr. Ferguson, ön választ helyet először magának. A sarokba ülök! Klein úr, ön üljön két székkel jobbra, Zöllner úr ön, pedig hat székkel balra Mr. Fergusontól. A többiek szabadon választhatnak ülőhelyet. A rejtvény megfejtődött! Mr. Ferguson az ebéd alatt a szalvétájára négy számot írt föl, négyszínű irónjával. Észrevettem! Fekete, Ferguson, kék, Klein, zöld, Zöllner, és piros, Poirot. Mr. Ferguson a matematikus, hyperkomplex számokat jelzett, a feketét elhagyva térbeli koordinátákat! Poirot most odamegy a megoldáshoz, a második, és hatodik szék metszéspontjában lévő asztalhoz, és íme, itt van a fiókban a nyaklánc. Mr. Ferguson lebecsülte Poirot, leült az elhagyható fekete koordináta helyére, a sarokba. Kettes, hatos és egyes állt a szalvétán, kék, zöld és piros színnel! Mr. Ferguson, ugye csak rejtvénynek szánta szerény személyemnek a talányos megoldást, és ne hívjuk a pályaudvari őrséget?

Velem mindig történik valami…Balról jött a támadás, váratlanul. Kényelmesen ültem, átvetett lábbal az egyébként kellemetlen, izzadásgerjesztő műanyagfotelben. Kabátot, vagy pulóvert viszek magammal, arra ülök, ily módon oldom meg saját gondomat. Mások izzadnak. Sok a bérletes, nem jönnek, üresen állnak a fotelek, előre ülök, lehetőleg sorszélre. A szabad folyosóra kilóghat a lábam, a kényelem a műélvezet előnyére válik. Újszerű kezdeményezés, első alkalommal, a várakozás izgalmával töltött el. Komolyzene, könnyűzene egyvelege. Kéthangú szopránnak hirdették a világsztárt, és nem alaptalanul. Bejött és megjelenésével sikert aratott, szőke, mosolygó-nevető belépője a rózsaszínű estélyiben elragadó volt. Férfiak, nők egyaránt elismerő megjegyzéseket tettek a művésznőre. Képzett énekes, képzett hang, színpadi gesztusokkal teli előadásmód, és az előzetes hírverés, ahogy mondják, frenetikus sikert hozott. Minden szám után vastaps, a művésznő kedves egyszerűséggel osztotta meg sikerét a zenekarral, a karmesterrel, közönségével. Csak a ruha ne lett volna olyan kitöltött. Bár leplezni lehetett, a meghajlásoknál kézzel takart dekoltázzsal, az oldalra fordulásokkal takarékoskodtam volna. De, hát ez a művészek dolga, azt az oldalukat mutatják, amelyiket akarják. Az erős toló mozdulat mellé, ami karomat érte, megjegyzés is érkezett, szeretnék látni, húzódjon félre! Hátra pislantottam, félig-meddig láttam az illetőt, és én hallgatni szoktam megjegyzéssel, tartottam magam a kéréshez. Ismét vastaps, és jött a szünet. Kérem, teljesítettem a kérését, de higgye el az önök előadás alatti műsorlapozása, és társalgása engem, és vélhetően a környezetemet legalább olyan mértékben zavart a hallgatásban, mint az ön látását szerény hátam. Mi nem beszélgettünk, nem lapozgattunk, állította a hitves, ki más lehetett volna. Egyébként „ekszjúz mi plíz”, tette még hozzá a hölgy, akit a férje vonszolt kifelé az előtérbe. „Ju ár inglismen, árent ju.” Nem, magyarok vagyunk, és elvonultak. Én is kifelé sodródtam, ráköszöntem ismerőseimre. Egyikük hallhatta rövid szóváltásunkat, mert megnyugtattak, ők ismerik a párost, a férfi orvos, a feleség valami más, és ’65-ben disszidáltak az USA-ba. Most jöttek haza nemrég, kiállhatatlanok. A szünet után néztem meg magamnak jobban a férfit. Pergamenszerű arcán ráncnak nyoma sem volt, fényvédő réteggel bevont szemüvegén át merev szempár ült mély gödrében. Látja milyen kicsi a nagyvilág, a szünet rövid ideje alatt kiderült az önök pedigréje, nem várt módon közös ismerősünkkel akadtam össze. Önök ’65-ben disszidáltak, kinn éltek, most itthon eszik a kenyerünket, az USA dollár még mindig sokat ér. Nem disszidáltunk, útlevéllel utaztunk, nem egyszer voltunk itthon. Igen, elhiszem, a felesége kiejtése valóban olyan hanglis. Eben a pillanatban valami fölrémlett, ’65-ben, ki kaphatott útlevelet az USA-ba? ’67-ben hajtották végre az utolsó ’56-os halálos ítéletet, hazautaztak, visszautaztak, és ez az érzés nélküli merev arc. Nem mögém ült, egy hellyel beljebb, még kevesebbet látott a hivatásos konspirátor!

Velem mindig történik valami…Része lett az örök körforgásnak. Nem is szerzek tudomást róla, ha kis unokám mindent látó szeme nem veszi észre. Végre elállt az eső, és meglátogatott egy röpke pillanatra, hogy ígéretemnek tárgyait ellenőrizze, valóban alkalmas focikaput tudunk építeni, vagy még van beszerzendő ez-az. Focidresszben rohant lefelé a lejtőn, átugrotta, lefékezte mozgását, és visszanézett. Ez jól megjárta, és megállapította, miféle madárka esett ki a fészekből, ragadta el a viharos szél, és sodorta autókerekem alá. Én nem láthattam, tolatva állok be nyitott nap és szélfogó garázsomba, ügyeskednem kell, mert, ha nem sikerül autóm bánja. Most én is alaposan szemügyre vettem áldozatomat, szárnya kezdeményei látszottak, repülni képtelen madárka lelte halálát. Csúnya látvány volt! Csináljak vele valamit, kérlelt, aztán ahogy jött, már futott is az apja után, még csak ölelést sem kaptam. Megfeledkeztem a kis madárról. Mit is tettem volna vele, szemeteskuka, vagy sírt ások a fölázott kerttalajba? Más dolgom is akadt. Szépen megeredt birsalmafám eldőlt, mint Radnóti szilvafája az „Erőltetett menetben”, még jó, hogy a „házfalam nem feküdt hanyatt”. Gyökerei látszottak, feltétlenül megmentem, tavaly nagyon szép termést hozott, több tál birsalmasajt lett belőle. Az eső szitálni kezdett, a szél újból megerősödött, tönkremegy, tennem kell ellene. Vasrudakkal támasztottam ki három oldalról, stabilra, mint a suszter az ülőkéjét. Mire elkészültem beesteledett, a madárkatetem sorsára maradt. Elfáradtam az ügyeskedésben. Bal karral egyenesíteni, jobb kézzel a rudakat igazgatni, jó helyre, nem kis erőfeszítésembe került. Későn ébredtem, fáradtan. Összeszedtem gondolataimat, sorrendbe raktam, és elindultam intézni dolgaim. A kis madár kimaradt a sorból. Már hazafelé igyekeztem, amikor eszembe jutott a tetem. Szaporábbra vettem lépéseimet, elfogott a szégyenérzet és a kötelességtudat is. Mit tettél a tetemmel, lesz az első kérdése unokámnak, ha ismét összeakadunk telefonon, lehet, ma is eljön keresztet fabrikálni a sírra. Igyekeztem hát, ahogy csak bírtam, első lépéseim itthon a helyszínhez vezettek. A madárkatetem helyén nem volt semmi, néhány szorgos hangyát kivéve, de azok mindig, és mindenütt előfordulnak, a legmagasabb fa tetejét megmásszák, igaz szorgos takarítók, minden, ami élelemként számításba jöhet, viszik a bolyba.

Madárkánk sorsa beteljesedett. Elvitte a nagy bakmacskák egyike, vagy az éjjel császkáló sün, vagy az éjjeli eső sodorta a kis tetemet tovább, és most táplálkoznak belőle a tápláléklánc soron következő fajai? Életet ad másoknak, a továbbéléshez valakiknek, valamiknek talán éppen az ő kis teteme járult hozzá. Neki nem az a sors jutott, mint fajtársainak, elszunnyadni, aludni, meghalni. Nem harcolt az életéért, nem izgult meg sem született utódai sorsáért, azt sem tudta, hogy ha fölnövekedne, életet adhatna, élete folytatásaként. Madársors, rovarsors, embersors, mind-mind azonosak. Megszületni, megküzdeni az életért, utódokat világra hozni, és elmenni, az örök körforgás részeivé válni ismét. Ö nem is küzdhetett!

Velem mindig történik valami…Az arca ragyogott, mintha kisuvickolták volna. Cigányember volt, ott állt a sarkon lecövekelve, időnként a fejét mozdította jobbra a posta felé, aztán balra. A túloldalon álltam, engem is fedél alá szorított a napok óta tartó, viharos széllel járó, állandó eső. Téli kabátban, sapkában, kesztyűben is kellemetlen az idő. Nem jósolnak jót, és azt nagy biztonsággal teszik az időjárást elemzők. Mennem kellett, intézni valóm nem várt halasztást, a belvárosban csak az ernyő marad védelem gyanánt, de most avval is pórul jártam. Legalább húsz év óta használom összecsukható esernyőmet, addig sikerült megóvnom, megjárta velem belföldet, külföldet és kitartott. Mostanáig. Ha szél fújt, a szélfújás irányába tartottam, ha jármű közelgett, igyekeztem a vízfröccstől óvni magam, ha kellett forgolódtam inkább, semmint régi ernyőm tönkre menjen, viselve ilyenkor inkább az esőt, nem árt egy kicsi belőle. Az egyik stift most eltörött, addig igazgattam, amíg sikerült összecsuknom, otthon megjavítom, szolgáljon továbbra is. Elindultam a túloldal felé, emberem, a ragyogó arcú, udvariasan köszöntött, megkérdezte mennyi az idő. Tíz perccel múlt egész, ráemeltem tekintetem, és már menni akartam, de ő megszólalt. Valakit várok, egy asszonyról van szó, ide beszéltük meg a találkozót. Ismét indulni akartam, de tekintete megfogott, még van mondanivalója, meghallgatom, már csak udvariasságból is. Majd mindig így tettem, ha valaki beszélni akart velem, nem sajnáltam rá időmet, majd összébb sűrítem a munkám. Emlékszem rá milyen rosszul esett, amikor elutasítottak főnökeim, vagy a titkárnőik, már az előszobában, a főnök nem ér rá. Hozzám, ha egyedül voltam bátram bejöhettek, éppen rossz tapasztalataim következtében. Biztosan nem zavarnának, ha nem lenne igen fontos a számukra a velem való gondolatváltás. Soha nem éltek vissza a kollégáim evvel a szabadsággal. Vártam hát. Tudja, nem vagyok házas ember, sohase voltam, de most van valaki, akivel összeismertettek, kommendáltak, és ez az első találkánk lesz. Jobban megnéztem a férfit, testes, nálam magasabb, bajuszos, tiszta tekintetű cigányember, vásári, esőálló, vastag dzsekiben várakozott, arca simára borotválva, és legényillat is érződött körülötte. Jól járhat majd vele az ismeretlen hölgy, ha komolyra fordul a dolog, gondoltam. És már folytatta is, hogy ő nem idevalósi, kérdezősködés után talált rá a sarokra, ahol álldogál jó ideje, nem akarta lekésni a találkozót, hát félórával előbb érkezett. Ugye nem baj, ha várakozik az ember egy negyedórát, kérdezett rám. Dehogyis baj, várjon akár félórát is, tanácsoltam, és eszembe jutott az én esetem, amikor félóra elteltével, villamosra szálltam, de a villamosról láttam megérkezni elsőrandevús ismerősömet. Soha nem találkoztunk többé, ki tudja mi lett volna, ha tovább várakozom egy percet. Emberem arca az izgatott ragyogás mellé nyugodtságot vett föl. Mennem kell, várakozzon, az illető, biztos vagyok benne, jönni fog, soha nem tudjuk, mi jöhet közbe ebben a szeles, viharos időben.

Ritkán hallott szavakkal búcsúzott, maga igazi úriember. Jól esett a szíves szó!

Velem mindig történik valami…Az akna mély volt, szabálytalan, szakmai szempontoknak nem megfelelő, szakszerű munkára alkalmatlan. Nem csoda, építési engedély híján készült el, a kivitelezés maszek, kontármunka. Elvezetést nem biztosított a fáradt olaj számára, az alján a sűrű olajba rakott deszkadarabokra mászott rá az, akinek dolga akadt. Az olajcsere időnként szükségessé vált, örült az autótulajdonos, hogy egy ismerősénél aknára talált, nem kellett a sorát várni a szervizekben, éppen eleget várt az autójára, sokszor több mint tíz évet. A szerencséseknek szerencséjük volt, kihúzták az autónyeremény kötvényét, azonnal megkapta az autót, öt-tízezer forintért. Lottóztam, nem nyertem. Volt nyereménykötvényem, az autó utolsó tízezer forintját, két darab ötezres kötvényben helyeztem el, a nagyobb esélyben bízva. Nem nyertem! Öt éves várakozás után, megérkezett az autó, volt garázs. Munkatársamat kértem, jöjjön velem Győrbe, ott lehet a kocsit átvennem. Odafelé vonattal mentünk, visszafelé, a saját tulajdonú autóval jöttünk. Nem volt vezetési gyakorlatom, a vizsgához szükségesen kívül, Béla vezetett, és ő állt be a kocsival nehezen megközelíthető garázsomba. Föntről, a panelból nézett a család, a feleségem, négyéves kislányom, és az éppen egyéves fiam. Születésnapra érkezett az autó. Béla nekiment a szűk garázsajtónak, behorpadt a sárvédő. Béla kipattintotta a horpaszt, és átadta a kulcsokat. Sajnáltam az autót, már az első nap baleset érte, nagyon fogok vigyázni rá, többé más kezébe nem adom, határoztam el végérvényesen magam. Én végeztem hát az olajcseréket is! Kisfiam érdeklődéssel követte az én műszaki ügyködéseimet, az olajcseréket is. Az akna lefedetlen részére álltam rá a kocsival, és egy keresztberakott deszkán állva igyekeztem a friss olajt helyére tölteni. A leeresztés egyszerűen ment és hamar. Az akna alján elhelyezett műanyag vödörbe csurgott a megfáradt anyag, egy része meg a már olajtól tocsogó fenékre ömlött, rá a deszkákra. Hirtelen kis fiam láttam meg az akna alján, lábai közt az olajos vödörrel, hanyatt fekve. Nem szólt, nem sírt, mint esze vesztett ugrottam le, emeltem ki az aknából, rátettem a hátsó ülésre, és száguldottam apósomhoz, az „orvoshoz”. Az akna szélét vaskeretbe ágyazták, a gyerek biztosan agyalapi koponyatörést szenvedett, nem szól egy szót sem, nem is sír, iszonyatos baj történhetett! Odaérve kiemeltem gyermekemet, vittem, mint az élettelent. Apósom nem mutatta ki érzését, megnézte a gyereket, megtapogatta, semmi jel, derekát végigsimította, semmi jel. Aztán szólt a gyerekhez, nem fáj semmid, és Andris fiam megszólalt, nem. Az ijedtség vette szavát. Évtizedekkel ezelőtt történt az eset, sok rosszat megéltem magam is, gyerekként, felnőttként, kikeveredtem belőle, nem is tudtam mi az a halál. Akkor valamit megéreztem belőle, a gyerekemet veszthettem volna el, ha az következik be, amit elképzeltem. Az eset gyakran eszembe jut, ha meglátom őt, vagy az unokámat, a gyermekét. Még inkább ilyenkor, május 18-dikán, a születésnapján! A sors kegyeltje vagyok!

Velem mindig történik valami…Itt Kovács elvtárs beszélek! Így mutatkozott be, ha fölvette a telefonkagylót, és majdnem mindig őt keresték. Hatan dolgoztunk a mozdonykísérleti csoportban, főnököstől. Dénes Feri, a vezetőnk többnyire a tervezőknél tartózkodott, tanácsot kértek tőle, megbeszélték a kísérleti futások menetrendjét, vagyis milyen méréseket végezzünk, a motoron, a meghajtó, trakciós gépeken, a forgózsámolyokon, és naponta egyszer meglátogatott bennünket, mit tehet az érdekünkben, mi az, amit nem sikerült egyedül intéznünk, ahhoz adott segítséget. Mindenki végezte a saját dolgát, önállóan voltunk egy-egy mozdony felelősei, a kísérleti módszerek kitalálói, és alkalmazói. A mi csoportunk volt a biztos pont, ha a gyakorlatban bevált a tervezők ötlete, akkor elkezdődhetett a nullszériás gyártás. Felelősségünk óriási volt. Ma is csodálkozom azon, hogy fiatal mérnökként, hogyan bízhatták rám egy nyolcvan tonnás monstrum, egy diesel-hidraulikus mozdony kísérleti futtatását, annak minden tennivalójával. Egyedül a mozdonyvezető volt a MÁV alkalmazottja, ő forgatta a kontrollert, ő ismerte a vasúti pálya előírásainak csínját-bínját. Kovács Feri mindezekből nem érzett semmit, neki más dolgai akadtak. Népi káder volt, falusi, vagy városi, nem tudtuk, nem árulta el. A gyárban, és azon kívül is mindenkit ismert, vagy megismert, ügyei állandóan akadtak. Mindenütt ott volt, az újságot, a Népszabadságot nem kellet olvasnunk, Feri többet tudott, az újságban megjelent, vagy meg sem jelent dolgokról. És mesélt, ha ráért. Mert nem ért rá. Íróasztalát nem használta, csak az íróasztalfiókokat. Ott tartotta ügyletei eredményét, addig, amíg nem jelentkezett az illető, és el nem vitte. Ö szerzett nekem is olyan mérnöki, csikkzsebbe dugható Faber&Castell logarlécet, és a csak nyugaton elérhető, Braun villanyborotvát. Egyet szóltam neki, már mondta is az árat, és hogy mikorra lesz meg. Mindent beszerzett, mindent tudott. Valóban itt volt Hruscsov Pesten, az újság nem írta, biztosan inkognitóban járt itt, kérdeztük. Ő, szakszervezeti delegáltként résztvevője volt a népesebb találkozónak, és kijavított bennünket, nem inkognitóban jött, közönséges kétsoros, sötét zakót viselt! És elmesélte a részleteket is, vidáman, természetesen, ahogy szokta. Aztán telefonált, és eltűnt, mondjátok, majd jövök! Szabadnapokat gyűjtött, mert Győrbe járt, oda udvarolt, mi tudtuk, és csütörtökön is, amikor ő már Győrött volt, mondtuk, Feri majd jön, nem tettük hozzá hétfőn, vagy kedden, ezt mi sem tudhattuk előre. Egy idő után észrevettük, kevesebb ügyet intéz, és vidámsága megcsappant, aztán elmondta, mi az ok. Jövendőbeliről beszélt, és megházasodik, már nem lehet sokáig takargatni a dolgot. Egy hónapra rá nászajándékra gyűjtöttünk, Feri megnősült, vártuk, visszajöjjön a mézeshetekről. Átadtuk ajándékunkat, Feri örült is meg nem is, orrát lógatva, keserűen vallotta be, kéthetes házassága alatt minden dolga háromszázhatvan fokos fordulatot vett. Feri gyorstalpalón érettségizett le, és a gépészmérnökire is valójában, igazi népi káderként, csak az indexe járt.

Velem mindig történik valami…Nap mint nap szembesülök magammal, borotválkozom. Elektromos készülékkel. Ma föltűnt, hogy jobboldalon, vagyis baloldalon, a fölső ajkamon a ránc, amit már régen ismerek mélyebbé vált. Mi lehet az oka, hogy éppen ott, azon a helyen keletkezett a ránc, mert ha már ott van, akkor csak mélyülhet. Rájöttem az eredetére. A borotválkozást azon az arc felemen kezdem, és mint mindenki hozzáteszem a szükséges grimaszt, hogy a borotva rásimuljon az arcomra, az ajkamra. Most rájöttem, és megpróbálom majd a másik arc felemen kezdeni a szőrtelenítést. Lehet hiúságnak tartani elhatározásomat ám, amióta nem beszélek annyit, mint korábban, a hivatalban, a homlokomon a ráncok barázdái nem mélyültek, sőt, mintha kisimulnának. Nincs arcmimika, nem ráncolódik a homlokbőr, mitől is lenne még mélyebb a ránc. Nem akarok önmagamnak tetszeni, másoknak sem, egyszerűen lehet változtatni a dolgon, rajtam múlik, hát megteszem. Mások majd úgyis észreveszik, és vagy kimondják, vagy nem, elgondolkoznak, ez az ember nem is olyan ráncos, pedig korának megfelelően, lehetne. Majd látni fogom rajtuk a meglepődést, és jól fog esni. Úgysem sokat dicsértek eddigi életem során, ha valami jól ment, tudomásul vették. Ott a bizonyítvány, magáért beszél. Szüleimnek elég gondjuk volt életükben az öröm mellett, a sok gond elnyomta a kevés örömöt. Édesanya arcán, szemében csak felnőttként láttam a megelégedettség örömét, akkor, amikor húsvétkor nála töltöttük azt a pár napot. És még egyszer, amikor a karácsonyi szünetben gyermekeimet nézte, elmerengve a stoppolás fölött, ahogy játszottak, önfeledten. Szerették a Mamit, ritkán látták, amikor együtt voltak, együtt örültek egymásnak. A szemcsillogást, az öröm biztos jelét csak azok veszik észre, akiket érint, más nem találja meg ezt a csodálatos fényt. Unokám kerekre tágult, kék szemében láttam meg a minap ezt a fényt. Képzeletbeli kapukat jelöltünk ki, és megkért dobáljam a labdát, majd ő lesz a kapus. Ahányszor sikerült hárítani a gólt, rám nézett és megkérdezte, jó volt? Jó volt? Várta a dicséretet. Hidd el mindig jó amikor, nem megy át a gólvonalon a labda, nagyon ügyesen véded dobásaimat, csak a labdát figyeld, ne engem és sikerül a védés, hárítottam el az állandó kérdezést. Még egyszer kérdezte, jó volt? Bocsi, ne haragudj! Ekkor vettem észre azt a különös csillogó fényt, és azonnal elszégyelltem magam. Micsoda öröm lehet a számára, amikor megfogja a labdát, és én, a nagyapja elismerem teljesítményét. Egész héten azon voltam, hogy a valóságos kapuhoz beszerezzem a szükséges anyagokat, és megépítsük közösen, ő, az édesapja és én, a „kaput”. Hamar összeszerelhető és szétszedhető legyen, a fűnyírást ne zavarja, méretében majdnem igazi legyen. Esik az eső, csúnya, csapkodó a szél, lehűlt a levegő, ma nem szerelünk. De elmondom neki, hogy minden készen áll, ha akarja esőben is összeszerelem, hogy amikor kiderül az idő, és eljön hozzánk, a „kapu” készen álljon. És minden alkalommal, amikor kivédi a dobást, megdicsérem, hogy lássam azt a csodálatos fényt, ragyogó szemében.

Velem mindig történik valami…Ha nem ez történik, nincs mondanivaló, nincs poén, nincs semmi. Látjuk a városban császkáló férfiút, nyakában nagy szögletes, vállra akasztható cipzáras táskával, és persze a várost. A férfi elegáns viseletben járja, rója az utcákat, dolga nem sietős, úgy tűnik előre megtervezett, menetrendszerű, ám az is lehet, hogy csak ilyen napja van. Akkurátus a császkálás, lépéseit is figyeli, elképzelhető váratlan dologba lép. Szó szerint, noha ő tudja, mert itteni, hogy mindez előfordulhat vele, de a hol, váratlan. Mozgó veszélyforrások, időnként ki sem kerülhetőek, ilyenkor tudomásul veszi, és a legközelebbi cipőpucoló mesternél fényesre kefélteti lábbelijét. A cipőt pucoló mester bizonyára ismeri, és számít a szolgálatra, nem is vár érte fizetséget, nem is kap. Mégis barátságosan válnak el, legközelebb ismét találkoznak, ne legyen harag, majd megadja a baksist, ha van aprója. Az útvonal teli járókelőkkel, nagy részük ismerősen üdvözli, ő kegyes barátsággal fogadja el a tisztelők köszöntését. Tisztelik, fontos feladata van, ő vizsgálja a város vizeit. Az imaházak, a szökőkutak, a csorgók, az utcai ivócsapok, az utcán folydogáló, ismeretlen eredetű, összetételű vízfolyás mind őrá vár. Ezért sem siet. Megvárják, mert állandóan itt vannak a városban, létük létszükséglet és az itteni élet szükségszerű következménye. Leteszi táskáját, lehajol, kivesz egy üvegcsét, megtölti a szökőkút vizével, a világos felé tartja az üveget, nagyobb szenny nem került a vízbe, dugót rá, és ragasztószalagot, amelyre ráírja a vízminta vételének helyét, és a dátumot, a napszak, és a pontos idő megjelölésével. A feliratozás nem látszik, de e nélkül munkája hiábavaló lenne. Kecskéket hajt egy gyerek, a tömeg között terelgeti nyáját, ő megsimogatja a gyerek fejét, engedi tovább. A hentesbolt előtti ivócsap következik, működik, ez megnyugtatja, azért mégis, biztos, ami biztos alapon mintát vesz, feliratoz. A hentes kikerülhetetlen mozdulattal fölhívja magára a figyelmet, szélesen mosolyog, bajusza alatt kivillan hibátlan fogsora, örül az üdvözlés viszonzásának. Egy kotlósalja csirke szaladgál az aszfalton, van mit csipegetni, az ücsörgő öregek morzsával is etetik őket. Mellettük grillcsirke pirosodik. Dél körül járhat, leül az asztalhoz, már hozzák is az ennivalót, pedig még nem is kérte. Megtörli kezét, ne sérüljön a vízminta, és továbbmegy, a teli üvegcsék száma szaporodik, az üvegcsékbe egyre kevesebb a tartalom, nehezedik a válltáska, és még nincs itt a nap vége. Akaratlanul birkák közé keveredik, a birkák zárják magukat, meg kell várni, amíg továbbhaladnak, vagy megy a nyájjal együtt. Türelmes, de úgy tűnik, fárad, a válláról egyre gyakrabban a földre kerül a mintagyűjtemény, és egyre több ismerőssel elegyedik beszélgetésbe. Mintha nem is ő lenne a hatóság, mintha tudná, a mintavételtől függetlenül fogja a hentes, a grillcsirkés, a kis juhász továbbra is tenni a dolgát, és ő legközelebb is azt a szennyezett vizet fogja összegyűjteni, amit most. Árnyékba rakja a táskát, eltávolodik beszélgetőtársával, és megtörténik, amit vártunk. A táskát, a bizonyítékokat egy legénycsapat elcseni!

Velem mindig történik valami…Da déééj da, da da da, da déééj da daaaj daaaj, ismétlődött már századszor, majd egy hosszú dééééé…j, és miden kezdődött elölről. A dobos verte a hangszerét, hol a szélén, hol a közepe táján, ahogy begyakorolták. Európai hírűek, ezt mondták. A hangerősség meghaladta a száz decibelt, ami repülőtéri zajnak is megfelelne, ám itt nem lehetett távolabb menni, a hang követett, az épületben mindenhová. Időnként megállt a zaj, a zenészek megtörölték izzadt arcukat, a tömeg és a fülledt terem, a semmi légmozgás garantálta az iszonyú hőséget. Pár perc pihenő és folytatódott egy oktávval magasabban a második forduló. A dobhártyák kezdtek immúnissá válni, már nem értettem a mellettem álldogáló ismerős egyetlen szavát sem, pedig ordította mondandóját. Intettem, menjünk messzebb, ott adta tudtomra, ne menjek el, mert a zenészek után, fölszolgálnak egy kis harapnivalót, és filmvetítés is lesz. Kibírjuk addig itt a távolabbi zugban, aztán harapunk valamit, iszunk hozzá, és jöhet az újabb szauna. A zene leállt, egy hosszú dééé…j-jel, meg egy dobszólóval zárva a műsort. Megdicsérték az előadókat, piros inges, lezser fiatalember vette át a szót. Ő egy wörksop menedzser, szerte a világban wörksopokat szervez, ő maga is résztvevője a wörksopoknak, és a zenészeket is nagyon jól, régóta ismeri, a legjobbak a műfajban. Nem, ők nem törökök, hanem kurdok, és ők a kurdoknál is wörksopoltak, például az előttünk szóló duót is fényképezték, filmezték, majd rövidesen megláthatjuk a filmeket, sőt a filmvetítés előtt hastáncot is bemutatnak. Persze, maradunk ígérte mindenki, a hastánc elengedte a fantáziákat, régen láttunk igazi hastáncot. Azok, amiket itt Magyarországon űznek, többek között Pécsett is, nem lehetnek autentikusak, a hastánc a szultánokat szórakoztató udvarhölgyek, háremek lakóinak művészete, mi még megközelíteni sem tudhatjuk az igéző mozdulatokat. Betessékeltek bennünket a vetítőterembe, a két zenész újból nekifogott a hangoskodásnak, rövid idő múlva betáncolt a hastáncos, nagy meglepetésünkre talpától a feje búbjáig beöltözve, két kis darab fátyolt szorított ujjai közé. A hasán, derékövvel tartott, háromszögbe rendezett, csörgő fémlemezek fokozták a zenészek immáron még zártabb helységbe szorított egyforma lármájukat. Lett volna fátyolba öltöztetve a hölgy, jobban elviselhetővé vált volna a zenebona. Mellettem egy várandós kismama igyekezett a még szabad szék felé. Biztosan zenei előképzésre jött, zenész lesz a gyermekből, meditáltam. A táncos elfáradthatott, egy oldalpillantással jelezte a zenészeknek, elege volt a hastáncból, különösen az előre hátra mozgó csípőriszálásból. Kézcsókot kapott társaitól, európai polgári hagyományoknak megfelelően, amiből következtethető, hogy a kurdok is részei lesznek az EU-nak, mert Isztambul EU kulturális fővárosa lett, hát fölveszik a nálunk már kiveszőben lévő, hölgyeket illető tiszteletadást, ha még lesz EU. Ez rövidesen kiderül, vagy lesz, vagy nem lesz, kétesélyes a kimenet. Akárhogyan is alakul az EU, a kurdok törökök maradnak!

Velem mindig történik valami…Megtaláltam a fénysebességnél gyorsabban száguldó objektumot, a gondolat által összeszedett események, történések összességében. Ebéd utáni rövid pihenőm alatt, még mielőtt álomba merültem volna, jöttem rá, a gondolat is sebesen halad, de az általa képviselt események még gyorsabban. Az agyi gondolatok, jól tudom neuronok közvetítésével, a neuronokon belül elektronok segítségével a kvantumfizika máig működő elvei alapján száguldanak. De az elektroncsoporton belül a leggyorsabbak hozhatják létre a kapcsolódást, és, ha a fényre gondolok, lehet az elektronoknak is fázissebessége, ami korlátos, de az átlagsebesség, tehát lassúbb és gyorsabb száguldók alakítják a fázissebességet. Délután ezekkel száguldottak gondolataim, mert siettem elaludni egy rövidke időre. Végh Laci barátom jutott eszembe, írogatott, meglátogattam, szegény egy hétre rá tévedés következtében meghalt. Végh Lacival beszélgettünk Végh Antalról, akivel ismerték egymást. Mindketten nagyon szerettük élet szomorú novelláit. Lacinál egy különleges kiadás is megtalálható volt, életműkiadás, három, veretes kötetben, dedikációval. Sokat írt Végh Antal, írásainak első darabjai különösen értékesek számomra, a rövid velős sorstörténeteivel. A disznókat etető öreg kondás története, vitte vállán a géppel odaszállított takarmányt, amíg bírta, aztán belerokkant, a takarmány a földre került a válla helyett, a disznók voltak szomszédai, egy ólban laktak, aztán egy hét fölgyülemlett takarmány után az éhes állatok fölfalták, pedig még segíteni lehetett volna rajta. Csak a csontjaiból ismertek rá véletlenül az ólban keresgélő téesztagok. Nem hiányzott senkinek, csak a disznóknak kellett, táplálékként. Szomorú eset! Végh Antal írt egy kisregényt a balassagyarmati túszejtésről, országos siker lett, különleges volt már az is, hogy megjelenhetett. Rendőrfiúk túszul ejtették a lánykollégium néhány lakóját, a hatóságok eredménytelen tárgyalásai nem vezettek eredményre, rohammal vették be az intézetet, az egyik fiú meghalt, a másikat életfogytiglani börtönre ítélték. Tizenöt év múlva szabadult. Pintérnét a Budapesti Elektromos Művektől helyezték át Pécsre az áramszolgáltatóhoz, jogfolytonosan. Statisztikusként foglalkoztattam, csendes, nem beszélgetős, munkatársként szinte észre sem lehetett venni. Bolyból járt be dolgozni, oda utazott vissza. Társai szerint a városba soha nem ment, még valamit vásárolni sem. Nem barátkozott senkivel, nem volt haragosa, hiszen beszédbe sem elegyedett senkivel kivéve a munkafeladatokat. Talán tíz évet húzott le, bejelentette, hogy nyugdíjba szeretne menni. Valami oka is volt, talán férje betegsége kívánta meg otthonmaradását. Korengedménnyel távozott tőlünk. Távozása előtti néhány napon beszédesebbé vált közvetlen munkatársaival, beszélt korábbi munkahelyéről, férjéről, aki rendőrként szolgált, és amikor Bólyba költöztek, akkor leszerelték, elküldték az állományból. Az utolsó napra, az utolsó percre hagyta nagy titkát, az ő fiai követték el a balassagyarmati ügyet!

Velem mindig történik valami…Majdnem egy napra esett május elseje, a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepe és Anyák Napja. Nem tudom nemzetközi, vagy sem. Idén sem vonultam ki sehová, már nem dolgozom. Szokásból meg nem teszem. Elszoktam a május elsejei ünnepségektől, a majálistól. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a nyilvános televíziózás elkezdődött minálunk, élő adást is közvetítettek, az elsők között május elsejéről. A riporter megszólított fiatalt, időset, mindenkit, aki az útjába esett. Nagy eseménynek számított, ma már tudom, az élő adások közvetítése, és nagy felelősséggel járt. Mi lehetett annak a riporternek, szerkesztőnek a sorsa, aki akkor az élő adást bonyolította, kérdéses. Az egyik nagypapa, nyakában az unokájával masírozott a Hősök Terén, a riporter az iránt érdeklődött vajon miért az unokájával jött ki ünnepelni, megemlékezni. Munkásember nagypapa, munkás felmenőkkel, boldogan mesélte, őt is így vitte a nagypapája a nyakában május elsején, mivel a szervezett munkásmozgalom évfordulóján jó a hangulat, különösen a munkás-paraszt kormányzás idején, náluk ez már csak olyan családi tragédia. Tradíciót akart mondani vélhetően, izgalmában, hogy élő adásban szerepelhet, nyelvbotlást követett el, de még az is elképzelhető, hogy nem volt tisztában a két idegen hangzású szó közötti különbséggel. Az élő adás abban a pillanatban megszűnt, visszakapcsoltak a stúdióba, a stúdiós arcán még látni lehetett a félmosolyt, amit a váratlan visszakapcsolás következtében nem tudott eltüntetni. Tény azonban, hogy nagy ünnep volt a majálissal egybekötött munkásmozgalmi május elseje. Részese voltam nem egynek, én is nyakamba ültettem gyermekeimet, amíg bírtam, fényképek tanúskodnak róla. Bemondták a hangosbeszélőn, ki mikor halad a dísztribün előtt. Tízszeres aranykoszorús brigád, az iparág kiváló vállalata hangzott egyre-másra, aztán dél körül fölgyorsult a menet, az utolsók már futtában tették meg a dísztribünig vezető utat, leadták a táblákat, zászlókat, és következett a vidámabb része az ünnepségnek. Aszfaltra rajzoltattuk a gyerekeket, lufit lehetett pukkasztani, lekváros, tejfölös lepényevő versenyt szerveztünk, kifeszített zsinóron függtek a lepények, kéz segítsége nélküli harapdálásokkal lehetett leenni a finomságot. A szülők söröztek, virsliztek, boroztak otthonról hozott háziból. Gyalogosan baktattunk hazafelé fiammal, lassan, hogy múljon az elfogyasztott étel-ital hatása. Otthon ebéd mellett köszöntöttük leányomat, és gyermekeim anyját, ő május elsején hozta világra elsőszülöttünket, Ági lányunkat. Tegnap náluk ebédeltünk, ma délután fiaméknál köszöntöttük szerényen, menyemet Anyák Napján. Dolgozott. Holnap iskola, és kezdődik a hét, vasalta a sok mosott ruhát, közben angolozott gyermeke segítségére, egy pohárka bor segítette a nagy halom ruha simává tételében. Anyák, házastársak, dolgozó nők! Álltam mellette, hallgattam és válaszoltam, mert kérdezett. Jobban megismertük egymást, és egy gyönyörű kijelentést tett, csillagvilágból érkezett, hogy éppen itt teljesítse anya, feleség hívatását.