Őslakostudás
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. május 3.
Velem mindig történik valami…A Mohácsi úton, a vasúti átjárótól alig kétszáz méterre, a jobboldalon. Ott volt a kifőzde. Oda szállítottam a rengeteg cefrét, amit a család összeszedett a kisújbányai szilvafákról. Ha megtermett az a rengeteg szilva, hasznosítsuk. Szép termés ígérkezett, már a virágzáskor látszott. Jártak a bogarak szorgalmasan, beporoztak minden egyes virágot, a szilvák csomókban csüngtek az ágakon. Egy létránk volt, az is fok nélküli, a szomszéd visszahozta a kölcsön után, egy vastag rózsafa darabbal együtt, mondván gyenge volt alatta, amit hozott erősebb. Úgy maradt fok nélkül, aki ügyesen mászott rá, vagyis tudott nagyot lépni, följebb jutott rajta. Jó hosszú, olyan mindenes létra volt, házjavításhoz, gyümölcsszedéshez egyaránt alkalmas. Jó előre kigondoltuk, mi legyen a módszer, mert a mindenes létrát elég volt egyszer-kétszer nekitámasztani a fának, már erős fáradságot okozott a művelet. Cefre lesz belőle, vártunk, amíg jól megérnek a szilvaszemek, akkor majd le is lehet rázni a fáról. Beszereztem a hordókat, bőrgyári nyolcvan litereseket, kivittem az autóval, és hetekig mostam, amíg a vegyszer szaga már nem érződött. Az ötszemélyes S 100-as megtelt a családdal, és nekiestünk a szilvaszedésnek. Létra a fának támasztva, föl a hegyibe, átmászni a szilvafára és erősen megrázni. Aki lenn maradt, fölszedi a lehullott gyümölcsöt. A füves aljzatban nehezen ment a gyűjtés, egy nap alatt alig végeztünk a negyedével. A következő hétvégére, nagy nylonfóliát szereztem be, arra hullott a szilva, aztán csak összehajtottuk, és vittük a műanyaghordóba. Egymás után megteltek, és lefoglaltam a kifőzdét. Januárban került ránk a sor. Nagy szerencsénkre kevés hó esett, az utat kijárták az autók, a Skoda, mint a poszogó bogár kapaszkodott az emelkedőkön. Háromszor fordultam, mire az összes hordó a kifőzdébe került. Hiába zártam a hordókat a gumiabroncsos fedővel, a cefre locsogott, és minden kanyarodásnál kiszivárgott egy kevéske lé. Sok volt a kanyar, a sok kevéske léből egyre több gyűlt össze a lábbetétekben, kipufogógázhoz kevert cefreszag csíkot húzott az autó. Valamit valamiért! Az éjszakát a kifőzdében töltöttem, tanultabbak ajánlották, maradjak, amíg az utolsó csepp is kifolyik, mert keverni szokás az idegennel. Kivártam a végét, és fizettem. Akkor is sokba került, állítólag ma is a pálinkafőzés. A két hétvége, a több forduló, a cefrés hordókkal, mégis szépen hozott a konyhára, félszáz litert meghaladó illatos pálinkát. Ajánlottam apósomnak, elfogadta, másoknak vitt belőle ajándékba. Dicsekedtem én is, jó a pálinkám, na hozz belőle egy keveset. Az a kevés mindig egy liter volt, nem illett volna sérteni az ajándékozottat fél literrel. A sok pálinka egyszerre kevés lett. Már sajnáltam a kifizetett főzési díjat, mi minden másra költhettem volna azt a pénzt. Panaszkodtam Sándor bátyámnak, kedves szomszédomnak. Ő is hasonló cipőben járt. Megnyugtatott. András jövőre másképp lesz. És igaza lett! Senkinek nem árultuk el tettünket, árulkodott az magától is. Aki mifelénk járt akkoriban sejthette, pálinkát főzünk. Az őslakosok tudták is, réges-rég óta!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése