Velem mindig történik valami…Része lett az örök körforgásnak. Nem is szerzek tudomást róla, ha kis unokám mindent látó szeme nem veszi észre. Végre elállt az eső, és meglátogatott egy röpke pillanatra, hogy ígéretemnek tárgyait ellenőrizze, valóban alkalmas focikaput tudunk építeni, vagy még van beszerzendő ez-az. Focidresszben rohant lefelé a lejtőn, átugrotta, lefékezte mozgását, és visszanézett. Ez jól megjárta, és megállapította, miféle madárka esett ki a fészekből, ragadta el a viharos szél, és sodorta autókerekem alá. Én nem láthattam, tolatva állok be nyitott nap és szélfogó garázsomba, ügyeskednem kell, mert, ha nem sikerül autóm bánja. Most én is alaposan szemügyre vettem áldozatomat, szárnya kezdeményei látszottak, repülni képtelen madárka lelte halálát. Csúnya látvány volt! Csináljak vele valamit, kérlelt, aztán ahogy jött, már futott is az apja után, még csak ölelést sem kaptam. Megfeledkeztem a kis madárról. Mit is tettem volna vele, szemeteskuka, vagy sírt ások a fölázott kerttalajba? Más dolgom is akadt. Szépen megeredt birsalmafám eldőlt, mint Radnóti szilvafája az „Erőltetett menetben”, még jó, hogy a „házfalam nem feküdt hanyatt”. Gyökerei látszottak, feltétlenül megmentem, tavaly nagyon szép termést hozott, több tál birsalmasajt lett belőle. Az eső szitálni kezdett, a szél újból megerősödött, tönkremegy, tennem kell ellene. Vasrudakkal támasztottam ki három oldalról, stabilra, mint a suszter az ülőkéjét. Mire elkészültem beesteledett, a madárkatetem sorsára maradt. Elfáradtam az ügyeskedésben. Bal karral egyenesíteni, jobb kézzel a rudakat igazgatni, jó helyre, nem kis erőfeszítésembe került. Későn ébredtem, fáradtan. Összeszedtem gondolataimat, sorrendbe raktam, és elindultam intézni dolgaim. A kis madár kimaradt a sorból. Már hazafelé igyekeztem, amikor eszembe jutott a tetem. Szaporábbra vettem lépéseimet, elfogott a szégyenérzet és a kötelességtudat is. Mit tettél a tetemmel, lesz az első kérdése unokámnak, ha ismét összeakadunk telefonon, lehet, ma is eljön keresztet fabrikálni a sírra. Igyekeztem hát, ahogy csak bírtam, első lépéseim itthon a helyszínhez vezettek. A madárkatetem helyén nem volt semmi, néhány szorgos hangyát kivéve, de azok mindig, és mindenütt előfordulnak, a legmagasabb fa tetejét megmásszák, igaz szorgos takarítók, minden, ami élelemként számításba jöhet, viszik a bolyba.

Madárkánk sorsa beteljesedett. Elvitte a nagy bakmacskák egyike, vagy az éjjel császkáló sün, vagy az éjjeli eső sodorta a kis tetemet tovább, és most táplálkoznak belőle a tápláléklánc soron következő fajai? Életet ad másoknak, a továbbéléshez valakiknek, valamiknek talán éppen az ő kis teteme járult hozzá. Neki nem az a sors jutott, mint fajtársainak, elszunnyadni, aludni, meghalni. Nem harcolt az életéért, nem izgult meg sem született utódai sorsáért, azt sem tudta, hogy ha fölnövekedne, életet adhatna, élete folytatásaként. Madársors, rovarsors, embersors, mind-mind azonosak. Megszületni, megküzdeni az életért, utódokat világra hozni, és elmenni, az örök körforgás részeivé válni ismét. Ö nem is küzdhetett!