A falu mai háztulajdonosainak beszámolói sosem a mával, vagy az ő megtelepedésükkel kezdődnek, hanem visszanyúlnak a múltba valamilyen személyes élmény kapcsán, persze kinek-kinek, más-más oka, indíttatása volt, hogy helyet keressen ezen a gyönyörű helyen.

Mi a múlt században-ugye milyen jól hangzik-fedeztük föl Kisújbányát, a Keleti Mecseket, de, mint említettem ennek előzményei voltak.

Gyermekkoromban a nyári szünetek idején szüleim elhatározására a szünet felét az egyik, a másik felét pedig a másik /anyai-apai/ nagyszülőknél töltöttük el testvéremmel. Az egyik, történetesen a szentesi nagyszülőknél a ház és az azt körülölelő kert egy igazi Paradicsom volt nekünk gyerekeknek. A nyaralás már az odautazással kezdődött, vonat, gőzmozdony majd pedig a néhány utaskocsiból álló motorvonat élményszámba mentek. Reggel elindultunk, és este értünk a nagyszülőkhöz, akik láthatólag nagy szeretettel fogadtak bennünket. A három unokatestvér-mi ketten a bátyámmal, valamint nagybátyánk fia, három fiú!-remekül érezte magát a nagy kertben, és a kisújbányai házunk beosztásával teljesen megegyező, fogalmazzunk úgy városi nagygazda-tipusú, nádtetős házával, ami körül pajta, disznóól, tyúkól, kukoricagóré, szerszámos bódé sorakozott, és át lehetett járni a szomszédos portákhoz is ahol gyermekbarátságok alakultak ki, és reggeltől estig folyt a játszás, kis megszakítással. Ebéd után pihenés a kert különböző helyein, a nagyapa által készített pihenőpadokon, ahová könyvet lehetett vinni, és a pihenést olvasásra kihasználni. Visszakérdezés nem volt, de nagyon szívesen olvastunk alvás helyett.

Aztán egy hónap elteltével elutaztunk a másik nagyszülőkhöz Nagybátonyba /ma Bátonyterenye a helység neve egy faluösszevonás eredményeképpen/, ahol a vidék dombos, erdős, folyóval szabdalt volt, és egy teljesen más hangulatot árasztott magából, mint az alföldi táj a maga végtelennek tűnő síkságával. Kirándulni mehettünk az ott lakó unokatestvérekkel, miután a napi penzumot elvégeztük. Ez a bizonyos penzum lehántolt fakéreg begyűjtéséből állt, amit a bányafákról faragtak le, és amit ingyenesen elszállíthattak azok, akiknek szükségük volt rá. Nagyszüleimnek téli tüzelőül szolgált. A négy hét alatt, amíg náluk voltunk a disznóól, ami üresen állt, mert nem volt szabad nekik, mint állami hivatalnoknak háziállatot tartani,- még baromfit sem!- megtelt az általunk hazatalicskázott hánccsal.

Az erdőben gombát gyűjtöttünk, erős botnak való csipkefát, csevicét ittunk, amit megásott kutakból lehetett az erdő különböző részein kimeríteni favödrök segítségével. Aztán vége lett a nyárnak, de az emlékek mély nyomot hagytak bennünk, gyermekekben mind a mai napig.

A kilencszáz-hetvenes években, fiatal házasokként, a sokáig várt személygépkocsival, gyermekeinket, anyósomékat, kempingasztalt és székeket, elemózsiával összezsúfolva vasárnaponként bejártuk, szó szerint tolnát-baranyát. Akkor még nem volt munkaszüneti nap a szombat. Hétfőn fáradtan, majd egy idő után már az ismert kirándulóhelyeinktől megcsömörlötten álltunk munkába.

Akkoriban ismertem meg Horváth Sándor tanár barátomat, akivel együtt tanítottunk az úgynevezett bányaipariban. Megemlítette egy-két alkalommal, miért nem látogatjuk meg Kisújbányát egy hétvégi kirándulás erejéig. Megtettük.

Apósommal kocsiztunk ki, rettenetesen rossz állapotban lévő erdei úton, majd körbenéztünk. Apósomnak nem volt idegen a vidék, hiszen ő, mint szászvári származású több alkalommal járt ott, hiszen unokaöccsei-bátyjai ott laktak. Ma is olvasható templomunk hősi emlékművén az egyik Pap

fivér neve, aki fiatalon a világháború utolsó napjaiban, amikor a frontvonal már a közelben húzódott, hősi halált halt hazánkért. Nyugodjék békében!

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt,

hiszen engem elöntöttek gyermekkori élményeim, és ezzel ugyanígy volt apósom is. Hazafelé menet elhatároztam, hogy veszek ott egy portát, de hogy miből az nem is nagyon merült föl bennem, az árakról fogalmam sem volt. A következő alkalommal már háztűznézőben jártam kinn, és ki is választottam jelenlegi Kisújbánya 29sz. telket.

 Hónapokba, talán egy évbe is beletelt, amíg végül sikerült megszereznem a portát, dr. Szabó Kázmér barátom nagylelkű segítségével, aki megelőlegezte a vételárat. Soha nem volt kinn nálam, bár igen sok alkalommal hívtam. Az érv mindig az volt, hogy ő városi ember-igazi tüke-, és ő a Széchenyi téren érzi jól magát, miközben az elhaladó autókat számlálja, ismerőseit üdvözli. Foglalkozása vállalati statisztikus volt, és nagyon szerette a szakmáját. Agglegénységét is majdnem sikerült megőriznie, csak nyugdíjazása után nősült meg, magához való nagymamát vett el, akinek szép családja volt, és felköltözött Budapestre, elvégre városi ember volt, mint már említettem.

Kisújbányai házunk rettenetes állapotban volt. Három nagy jegenyefa dőlt a házgerincre, az ablakok, ajtók tárva-nyitva, a kemencés csikótűzhely sík lapját a gyakorlatozásra kivezényelt honvédségi körletbiztosítók reterátnak használták, a helyiségek üresek voltak, csak a padlás volt dugig lim-lommal. A kert tele gazzal, összedőlt disznóóllal, pajtával, össze-visszadobált különböző használati eszközdarabokkal, kapanyéllel, törött ásóval, kocsikerékkel, a hegyoldalt elhódította a természet.

Lelki szemeim előtt azonban megjelent egy lakható, csodálatos belterülettel rendelkező, pázsitos, gyümölcsfákkal teli hely, ahová a szabad hétvégeken családom, kedves ismerőseim, szívesen látott idegenek örömmel, bizonyos időtlenséggel töltik majd el idejüket.

Úttörők voltunk.

Péczeli dr., Udvardiék, Horváth Sándorék és mi voltunk a betelepülők, Agátz Józsi bácsi és a Vincze család voltak a honlakók. Az első évben, 1974-ben, még a velünk szomszédos házban lakott a Schobert család, valamint a régi falusi kőműves és egyben cipész- Heriteszék laknak ma a házukban-, akik rá egy évre elköltöztek a faluból. Azt tudni kell, hogy a falubeliek a jószágtartás, erdőművelés, majd később bányába járás mellett egy-egy hasznos foglalatosságot, szakmát is űztek, szakismeretükkel szolgálván ki a faluközösséget.

 Józsi bácsit mindenki ismerte, gondolom a maiak közül is sokan hallottak róla. Sváb ember volt ő, de igazi magyar, aki megállta a helyét a háború előtti, majd a rákövetkező nehéz időszakban is, és mindig faluja érdekeit szolgálta. Nem lehetett úgy betérni hozzá, hogy helyet ne kínált volna, hozzá ennivalót és innivalót savanyú borából, amit ő víz helyett fogyasztott. Az arra járó kirándulók, ma turistáknak nevezik őket, is messzire vitték jó hírét, mert önzetlenül adott, nem várva viszonzást. Nekem egyszer azt mondta: András, tudod hatszor kell adni ahhoz, hogy az ember egyszer kaphasson is. Megszívleltem.

 Ha hozzánk betért, mert állandóan járta a falut, családtagként jött. Feleségem gombás pörköltjéből gondosan kiválogatta a konzervgombát, mert az ember soha nem tudhatja, mit adnak neki, még talán bolondgombát. Amit nem ő maga szedett, annak az elfogyasztására nem lehetett rábeszélni. Csak a maga által gyűjtött gombát volt hajlandó megenni.

Vinczéékről kevesebb szó esik.

Az öreg Vincze bácsi első világháborús hős volt, magam láttam dokumentált bizonyítékait, aki nem ért rá asszonyt keresni a háború után, hiszen magát és szüleit kellett eltartania. Később harcolt a második világháborúban is, ahonnan hazatérve ismét a munkának esett neki, napszámos, kubikus volt. Jóval a negyvenet betöltve kommendáltak neki asszonyt, aki egy kicsit bolond volt, de az Vincze bácsinak nem számított, úgysem volt naphosszat otthon. Nagy fia, a Józsi hamar megszületett, aztán jött a Feri, Ottó és utána a többiek, akik közül mi csak egyik kislányát ismertük meg az egyik nyári szünetben. A kisebbek télen intézetben voltak.

Vincze bácsi rendületlenül dolgozott, a fiúk hét közben unatkoztak, hét végén a falut járták alkalmi kereset után nézni. Az öreg jóval túl volt a hetvenen, a falu szája azt beszélte a kisebb gyermekei talán már nem is tőle vannak, hanem a Józsitól, mert a bolond anyja mindenkit magához engedett, miért éppen a Józsit nem, hiszen állandóan kéznél volt.

Én Vincze bátyámtól tanultam meg kaszálni. Ő másképpen fogta a kaszát, úgy alföldiesen, nem pedig úgy, ahogy Agátz Józsi bácsi. Nagy különbség volt a kettő között, nemcsak a kaszálásban, hanem a kasza beállításában is. Nekem a Vincze-féle eljárás feküdt jobban, azt sikerült elsajátítanom, szinte egész nap bírta az ember a munkát, mert úgy könnyebb volt a vágás.

A kaszálásra igen nagy szükség volt, hiszen a fű áprilistól októberig folyton-folyvást nőtt, motoros fűnyíróm pedig néhány évig nem volt, nem telt rá. A ház és környékének rendbe hozása, rendben tartása állandó foglalatosságot jelentett. Szombat délután, később péntek délután autóba pattantunk, és kifelé a városból. Megérkezvén kaszálás következett, mert a lekaszált fűnek meg kellett száradnia, hogy összegyűjthessük vasárnapra, még jóval a hazaindulás előtt. A hét közben kiszállított homok, kavics, zúzott kő, cement és mészhidrát volt az alapja a szombati munkának.

A gyerekek játszottak a homokban, várat alagutakat, átjárókat, hidakat építve az akkor már kapható matchboxok számára. Nemrég előkerültek a maradék darabok, a strapabíróbbak, vagy a szerencsésebbek, mert nem lettek a beton közé keverve, és kis unokám nagy élvezettel vette újbóli használatba őket, különösen azért, mert apja játszott régen velük.

Mi, a felnőttek betonoztunk, falat kapartunk a frissmeszelést előkészítendő, helyiségről-helyiségre járva, erőnk szerint. Megtanultam vakolni, tapasztani, viklifás mennyezetet építeni, meszelni, ajtókat cserélni, vízvezetéket kiépíteni és még sok-sok speciális falusi tennivalót.

Kiemelendő a szüret, persze nem szőlő, hanem gyümölcsszüret. Hatalmas almafák, körtefák, diófák, egy meggyfa is és huszonhét szilvafa gazdagította a termést. Később a fákat gyökerestől kifordította egy nagy, úgynevezett tapadó-havas téli időszak.

Dió ritkán termett, de ha igen, akkor az ámbitus tele volt a szárítandó dióval. A körtefa hébe-hóba hozott pár szem gyümölcsöt, de a szilva- és az almafa minden évben bőségesen hozott termést.

A szilvából pálinka főtt, az almából nagy nehézségek árán almabort készítettünk szomszédommal, Sándor bátyámmal, aki ugyancsak alföldi származású lévén imádta a Mecseket, és tavasztól késő őszig, néha még a karácsonyt is ott töltve -felesége Piroska néni gyógyíthatatlan betegség áldozata lett-jóban rosszban társam volt. A korkülönbség okán, és mert édesapám korán meghalt- Kisújbányán nem is volt szegény, pedig mennyire élvezte volna a környezetet-apámként tiszteltem, szerettem Sándor bátyámat.

Mi ott a falu alsó végén kis szigetet képeztünk. Három porta a közös kúthasználat jogán egymásra volt régóta utalva. A Szeverényi, a Győző Molnár és a Petre család lettek a jogutódok, ami bizony perpatvarhoz is vezetett nemegyszer, míg egyszer csak az egyik szomszédom elzárta a csapot, hidroforomat kitette az utcára, mondván, azt teszek vele, amit csak akarok. Azóta a patak partján ásott kútból nyerjük a vizet a saját területünkön, és szerencsénkre, télen nyáron bőségesen van belőle elég.

Amíg a gyerekek szülő-függőek voltak négyesben jártunk ki, később elmaradt a nagylány, majd pedig a nagyfiú is a majd minden heti kirándulásból. Maradtunk feleségemmel kettesben, de változatlan odaadással Kisújbánya iránt. Éves szabadságainkat kinn töltöttük, ott ünnepeltük a névnapokat barátainkkal, volt munkahelyi kollégáimmal, akik szívesen jöttek a gyönyörű vidékre.

Aki betért hozzám mindig kapott



az almaboromból, a pálinkámból.

, volt, aki nem is állt meg egy három decis pohárnál, bár az a többieknél mindig elegendőnek bizonyult, mert udvariasan, de határozottan visszautasították az újabb kínálást. Indokot is mondott, ami szerint töltsek még, hogy a következő alkalomra már ne maradjon belőle. Ennek ellenére több évig kitartott, de a közízlés megvetette utóbb, amit azon vettem észre, hogy elkerülték a portámat a korábban szívesen betérők.

A házrenoválás okán sok óbányai mesteremberrel, kőművesekkel, ácsokkal, kézművesekkel ismerkedtünk össze, akiknek, mivel rokonaik nyugszanak a kisújbányai temetőben, volt egyéb okuk is az átjövetelre. Mindegyikük jó-kedélyű, borszerető, rendes ember volt, sok közülük már eltávozott az élők sorából.

Én, többnyire egymagamban, vagy vendég ismerősökel átrándultam hozzájuk, vagy pedig az óbányai kocsmába, mert, ha nem voltak otthon, akkor csak a kocsmában lehettek, ahol meghánytuk-vetettük a világ sorát, megittuk a magunkét, aztán hazafelé kiszellőztette az ember a fejét.



A Kisújbánya-óbányai völgy gyönyörű,

 a leírások szerint a flóra, fauna és földtani sajátságaival rokon vidék csak a Balkánon található. Nem véletlen, hogy úgy 1975 körül szigorúan védetté nyilvánították faluhatártól faluhatárig. Csak különleges engedéllyel lehetne hozzáértő természetkutatók vezetésével járni ezt a természeti csodát. Sajnos nem így van, bár a táblák jelölik a védettséget a turisták ezt a tényt, a törvényes védettséget semmibe veszik.

Szegedi barátaink voltak nálunk augusztus közepén, amikor a patak partján szalonnát sütögetve, miután a hegy mögé bukott a nap, és beesteledett hirtelen milliárdnyi világító szentjánosbogár rajzott a patakmederben. A jelenséget leírni nem lehet, szavakban kifejezni is csak természeti tüneménynek tudnám, vagy csodának.

Szeptemberben a szarvasok bőgését hallgattuk, májusban virágba borultak a fák, felragyogott az a tiszta napsütés, amit legközelebb csak talán az Alpokban érzékeltem.

Sokszor több napot töltöttem kinn egyedül. Ilyen alkalmakkor szomszédommal, Sándor bátyámmal segítettünk egymásnak, ki mivel tudott, és sokat mókáztunk.

Kitaláltuk egyszer, hogy Agátz Józsi bácsit, aki mindenben tapasztaltabb volt nálunk, megpróbáljuk rábeszélni egy különleges fácánfogásra, amit ő biztosan nem ismer. Sikerült. Azt mondtuk neki, hogy hosszú madzagra húsz centiméterenként kössön egy-egy szalonnadarabot, rakja a fácánjárásba, aztán ha a fácánok jönnek, a szalonnát lenyelik, és neki nem lesz más dolga, mint reggel összegyűjteni őket, mert a már lenyelt szalonnát nem tudják a fácánok kiöklendezni. Ráállt. Harmadnapra rá szomorúan számolt be sikertelenségéről, aminek hatására nagyon elkeseredett. További részletező magyarázkodásba fogtunk, előzőleg kikérdezve őt egészen pontosan hogyan is hajtotta végre a szalonna felfogatását, milyen madzagot használt, netán műanyagból volt és így tovább. Megnyugodott és elbattyogott, természetesen mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy most már aztán lesz fácán és fácánsült is, vagyis lakoma. Nem lett, de azt Józsi bácsi soha nem akarta elhinni, hogy ily módon nem is lehet fácánt fogni. Hite együtt szállt vele a sírba.



Az egyik hétvégén halászléhez vásároltunk élő pontyot, és mivel nálunk van egy kis medence, olyan gyerekfürdő, beeresztettük azokat úszkálni a medencébe.

Józsi bácsi két kutyája a fekete farkas, a Kormos, meg a keverék majd megőrültek az izgalomtól, hogy elkapják őket, mi pedig azon szorgoskodtunk hármasban, mivel a kutyusok ott volta közvetlenül a medence szélén, hogy egy váratlan pillanatban hátulról beletaszítsuk a kutyusokat a medencébe. De a kutyák éberségét, reflexeiket nem tudtuk kijátszani, ehelyett mi mindhárman megfürödtünk a ponty-lében, elvesztvén egyensúlyunkat. Végül aztán szórakozásból horgot készítettünk, és nagy sikernek könyveltük el, amikor mind a négy hal kinn volt a vízből.

 A horgokat egyébként gombostűből hajlítottuk, ez az én ötletem volt, így készítettük gyerekoromban is, és sikerrel használtuk.

Egyszer-kétszer a falu felső vége tett látogatást nálunk többnyire nappal, mert éppen sétálni voltak mifelénk.

Egy alkalommal, amikor a két gyerek már álomba szédült a fáradtságtól, mi is lefeküdtünk már, elalvásra készen, amikor zajos társaság közeledett az utcán. Kapatosak voltak, és talán az almaborom még jól jött volna, ezért, vagy szellőzés végett sétáltak arrafelé. A kiskapu kinyílt, mi elhatároztuk, hogy nem nyitunk ajtót, késő van, a gyerekek alszanak, fölébresztenénk őket, és egyébként sem volt kedvünk aznap már semmire, magunk is elfáradtunk a ház körüli tennivalókban. Hirtelen egy női hang elszólta úgy magyarul magát, mert elesett TV antennánk zsinórjába gabalyodván, ami az ablakon kivezetve a körtefa tetejéig vezetett a jobb vételi lehetőség érdekében. Ezután egy sztentori hang szólalt meg, Guszti barátoméhoz volt hasonlatos, amely arra buzdította a társaságot, asszisztáljanak nekünk. „Dugd be, húzd k”i hangzott…mai napig nem tudjuk, hogy a tévé antennára gondoltak vajon, amibe belebotlottak, vagy valami másra. Talán az egykori résztvevők egyszer ezt is elárulják nekünk. Sajnos közülük is ketten már nincsenek közöttünk, Isten nyugosztalja őket.

Természetes módon mi is meglátogattuk a felvéget-akkor mindenki ismerte egymást!- be-betértünk a portákra, ahol többnyire éppen akkor kortyolgattak valami finomat, és amiből ezek után mi sem maradhattunk ki. Délelőtt elindulván körbenézni bizony beesteledett mire hazatértünk. Beszélgettünk, énekeltünk, átkiabáltunk a völgyön át a túloldalra. Sose felejtem el mennyi-számomra teljesen új mulatós nóta került elő a tarsolyból-, az egyik legemlékezetesebb a Singer varrógépes volt, de mára már elfelejtettem. Pedig biztosan ma is aktuális lehet, hiszen ma is vannak fiatalabbak, akik bátran elénekelhetnék a sikamlós szöveget.



Lassan lezajlik egy generációváltás.

Vagy a gyerekekre száll át a porta, vagy eladják, és fiatalok vásárolják meg a régi házakat. Őszintén megvallva, mi is ritkán járunk ki, bár nyugdíjasként szabadon oszthatom be időmet. Igaz, hogy közben panellakásból kertes házba költöztünk, és bizony az is ad munkát maga körül. Az igazi, azt a régi kikapcsolódást itt benn a városban azonban soha sem lehet élvezni.

Amint írtam a Kisújbányára vezető út nagyon rossz állapotban volt. Zobáktól a házunkig bizony majd egy órába telt az utazás. Ezt később az erdészet felújította, de a falun belüli utak személygépkocsival történő utazásra alkalmatlanok voltak. Első és legfontosabb tennivalónk a belső utak úgy-ahogy járhatóvá tétele volt. Kavicsot szállíttattunk ki, és példás összefogással, de hatalmas munka árán, kapával, vasvillával mi magunk terítettük szét a gödrökbe a zúzalékot viharszerű novemberi hóesésben. Jaj de jól esett a szívmelegítő a munkaközi pihenőkben. Aztán pár évvel később már többen is voltunk, szervező bizottságot alakítottunk, és igyekeztünk minden hadra fogható falubélit bevonni a közös érdekű úttest gondozásába.

Szándékosan írtam szervező bizottságot, és nem Intéző Bizottságot, mert az önkéntesség, mind az anyagi, mind pedig a fizikai munka hozzájárulásban biztosított volt. Zárójelbe téve, azért akkor is voltak, akik csak saját magukra gondoltak, és bizony, ha az ő portájukig nem futotta a nyersanyagból, akkor nem állt kötélnek. Se nem fizettek, se nem dolgoztak, csak elégedetlenséggel voltak tele. Elévülhetetlen a Szeverényi, Tasnádi, család érdeme, akik igazi jó cserkész-szokás szerint minden tennivalóból kivették a részüket. Gyuri bácsi, és János bátyám is, már csak az egekből figyelhetik, vajon mi történik ma, az általuk oly nagyon kedvelt faluban.

Azért jobb lett az út, az áramszolgáltatónál teljesítménybővítést, és környezetbarát vezetékcserét harcoltunk ki, jómagam áramszolgáltatós lévén, a harc a falu hasznára dőlt el. Ma bárki, ha a pénztárcája bírja, villannyal fűthet, bár a fatüzelésű cserépkályhát és kandallót,

a pattogó fa csendes hangját és utánozhatatlan illatát nem tudja a modern fűtés pótolni.

Mi is fűtünk cserépkályhával, amit a Baranya-szerte ismert Vigand család egyik tagja épített. Az építési megállapodás három napra szólt, segédmunkást is biztosítva, háromezer forintért. A megadott napon Vigand bácsi egyedül várt rám, nem szólt semmi mást, minthogy maga lesz a segédmunkás, mert az enyém nem ér rá. Csináljuk, válaszoltam, és igyekeztem kitenni magamért. Agyagot szitáltam, áztattam, kapocsdrótokat vágtam, samottot kevertem, kézre adtam mindent, amit a mester kért. A munka szépen sikerült, és a kályhát speciális kialakítása következtében azonmód ki is lehetett próbálni. /Háromjáratú, betét nélküli, vegyes tüzelésű, akár olajfűtésre is átállítható megoldás született./ Következett az elszámolás. Vigand bácsi, ugye a segédmunkás én voltam, akkor mennyi is lesz a végösszeg? Háromezer forint jött a válasz azon nyomban. A segédmunka díját le kellene vonni, replikáztam. Azt már nem, maga most megtanult egy szakmát, nem kellene azért valamit fizetni? Vigand bácsi megfogott, igazat adtam neki, és soha többet nem hívtam, mert a kályha-tisztítást, és újraépítését is megismertem. Valóban sokat megtudtam tőle, noha igen szűkszavú volt, mert a három nap alatt csak utasított: most agyagot, most cserepet, nem ezt, kisebbet és így tovább. Jó buli volt!

A kisújbányai betelepülők, Péczeli dr. vezetésével programot állítottak össze, templomrendbetétel, falutakarítás, kaszálás a Moszkva téren /ma Főtér/, a kútház -építés és a falutábla Szeverényiéket méltatja, búcsúszervezés a falunapra, néptáncosok meghívása megvendégelése, falunapi játékos vetélkedők összeállítása, levezénylése és így tovább. Még a messzi nyugatról, Németországból is itt voltak az elszármazottak.

Amit tettünk jegyzőkönyvekben rögzítettük az utókor számára. Ki-ki a maga módján, lehetőségeihez mérten hozzájárult a falu felemelkedéséhez. Guszti bátyánk a hírhedett Aczél elvtársat is megkörnyékezte valamilyen módon, mert még házvásárlásra is majdnem rávette, amikor vendégül látta. Szerencsére-balszerencsénkre nem sikerült ez az akció. Talán akkor, ha összejön a dolog, ma nagy valószínűséggel egy szerencselovag birtokolja az egész falut. Sose tudjuk meg, mi történt volna. Jobb, így ahogy van!

1998 óta a fiamé, ifjab Petre Andrásé a kisújbányai porta. Nagy örömömre szolgál, hogy szép tervei vannak a továbbépítésre, a falu gazdagítására. Nem is olyan régen, 2003- ban megkereste több pécsi építész ismerősét, hogy segítsenek Kisújbánya jelenlegi állapotának megismerésében. Ottó Gábor egyetemi tanár barátja közbenjárásával sikerült a Pécsi Tudományegyetem Építőmérnök tanszékvezetőjét Hujber Mátyást meggyőzni arról, (később kiderült, nem is kellett nagyon győzködni, hiszen ő készítette a helyi rendezési tervet) hogy 2004 nyarán mintegy 50 egyetemi hallgató segítségével felmérjék Kisújbánya építészeti értékeit, és település szerkezetét. Az ötletelés után a szervezés oroszlánrészét Derksen Gyöngyi végezte. Nem is gondolnánk, mennyi munkával jár egy ilyen népes csapat szállásának, étkeztetésének, megszervezése, a házakhoz szükséges kulcsoknak a beszerzése. Nem is sikerülhetett volna, ha nincs a sok segítő résztvevő. A Sombereki Önkormányzat, a Neolit Kft, a Vadásztársaság és még mások, akik nevét egy oldalnyi helyen lehetne csak felsorolni.

 A hallgatók szabadtéri gyakorlatukat, amely az egyetemi oktatás fontos részét képezi „kisújbányai urbanisztikai tábornak” nevezték el. Szerencsésen találkozott a mai szóhasználattal élve a kereslet és a kínálat, hiszen a hallgatók és vezető tanáraik szakmailag izgalmas témát dolgozhattak fel, mi, kisújbányaiak pedig megkaptuk munkájuk eredményét.

 De miről is volt szó?

A feladatot a környezet szakmai felmérése, és adott esetekben szakmai tanácsadás képezte. A fiatal építészhallgatók felmérték a települést, nagyvonalú képet kapva ez által, fogalmazzunk úgy a falu környezetéről, majd pedig az egyes házakat vették górcső alá. Mind a külső megjelenéshez, mind pedig a belső kialakításhoz volt szakmai mondandójuk, amit a portatulajdonosok szívesen fogadtak.

Esténként a vacsora és a hozzávalók feltálalása után mi másról is eshetett szó, természetesen az aznapi feladat elvégzése mellett, minthogy de jó lenne itt lakni, mi mindent lehetne még helyreállítani, új dolgokat alkotni, és mindamellett élvezni a természet örök csodáit itt Kisújbányán.

Fiam építész-szakmai szervezéséhez kapcsolódva, egy fotótábor is működött, az építésztábort követően Körtvélyesi László fotóművész-egyetemitanár vezetésével. A hallgatók és nem utolsó sorban saját alkotásai nyomán gyönyörű felvételek készültek, méltóan dokumentálva a felmérés munkálatait.

Később –amint arról személyesen meg is meggyőződtem- lélegzetelállító művészi felvételek születtek, helikopterről, melyekből reményeink szerint néhányat majd közreadunk, annak bizonyítékául, milyen gyönyörű Kisújbánya környezete a magasból. Hegyek, dombok, völgyek, horhosok, erdőség és tisztások váltakozása egyedülálló harmóniát alkotnak.

Igen, a nagy Teremtő megajándékozta bőségesen ezt a tájat szépségekkel.

Következzenek most a képek. Ízelítőül néhány a közelmúltból, aztán egy más alkalommal a régebbiekből is.

Amit leírtam, emlékezetből írtam, tegye meg ezt más is, hiszen az emlékezet mindig segít a megszépült múltból egy keveset felidézni az utánunk következők számára.

Őszinte, baráti szeretettel, Kisújbánya 29.

 Dr Petre András,