Velem mindig történik valami…Egy kéz nyúlt felém, furcsállottam, balkéz volt. Ezt onnan vettem észre, hogy a hüvelykujj baloldalt helyezkedett el. Vastag, vörhenyes, puha kézfej, mit tegyek? Önkéntelenül, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek mindkét kezemmel megragadtam, és egy csókot leheltem rá. Teljesen kifáradtan érkeztem, körbejártam többször is a várost. A meredek részeken éppen ugyanúgy, mint a szélesebb utakon, ahol embereket láttam, feléjük indultam és bármilyen sietősen is haladtak igyekeztem utolérni őket, mindenáron. Meg kell mutatnom, mit is tartok a kezemben, hiszen miattuk fáradok reggel óta, akkor vettem át a súlyos, talán márványból készült szobrot. Parancsnak éreztem a szobor átvételét, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy megtagadom, noha nem készültem semmi ilyenre akkor, amikor elindultam otthonról. A szobor majdhogy meghaladta az erőmet. Két kézzel szorítottam, egyik kezemmel alulról tartottam, amíg a másikkal balanszíroztam, ki ne essen a kezemből, le ne essen a földre, a parancsot teljesítem, úgy éreztem, mindenkinek látnia kell, amit cipelek. Először magam sem tudtam, mit szorongatok, aztán egy idő után, amikor egy pillanatra senkit nem láttam, és lassabban haladhattam, megszemléltem a szobrot. A Pietá kicsinyített mását tartottam, szorítottam. Igen ez a csodás michelangelói szobor mása! Egy eltérést vettem észre, Mária fején a mi szent koronánkat, a lecsüngő láncocskák, a függők nélkül. Ennyi időm maradt, mert ismét föltűnt valaki, a kötelesség szólított. Kiabálni akartam, emberek, gyertek ide hozzám, ne kelljen utánatok sietnem, nehéz a terhem, de nem jött ki szó a számon. Megnémultam talán, vagy kiáltok, de nem hallják meg kiáltásomat? Siettem tovább, utolértem az elsőt, ismét feléje nyújtottam a szobrot, elfordult, aztán meggondolta magát, megállt egy pillanatra, a pillantása ráesett a szoborra, én megnyugodtam, és haladtam a következő felé. Az utcák egyre népesebbek lettek, ahogy a nap haladt előre úgy szaporodott az emberek száma, és nekem egyre több embernek kellett a szobrot mutatnom. Már nem tudtam arra figyelni, hogyan reagálnak mutogatásomra, csak lássák, lássa mindenki, akivel találkozom a szobromat. Érdekes módon, ahogy telt az idő, sietségem, szapora lépéseim ellenére nemhogy fáradtabb lettem volna, hanem egyre könnyebbnek éreztem a szobrot. A meredekebb, szűkebb utcákra is egyre gyakrabban fölsiettem, akár egy ember kedvéért is, és bírtam! Annak ellenére, hogy semmit nem reggeliztem, és a Nap már a delelőt is túlhaladta, egyre csak mentem, és élveztem a gyaloglást, az utána-sietést, néha már futottam is, fél kezemmel megtartottam a reggel még nehéznek talált szoborterhet. Öröm töltött el, kibírom estig. De mit teszek a szoborral, kinek adom oda, arra sem emlékszem kitől kaptam, és hol találom majd meg az adományozót. Igen adományozót, mert hálásnak éreztem magam. Tűnődésemet az este zárta le, az elém tartott kéz, már emlékszem, a jobb kézben hosszú pásztorbot volt, a szobor a leheletnél könnyebbé, lélekké vált, és fölszállt a magasba, az Égbe!