Szombati nap volt, fiam is szabadnapot kapott családjától, így hát kettesben vágtunk neki a túrának. Óbányáig autóval jutottunk el, a falu határában, egészen az elején a kialakított parkolóban hagytuk autónkat, majd nekivágtunk az útnak. A parkolóban már ki lehetett találni, a már ott álló járművek számosságából, nem leszünk egyedül.

Vakító napsütés volt, arról beszélgettünk, milyen jó lesz, ha már benn vagyunk a fák között a völgyben. Alattunk a pflaszter szinte puhán, ruganyosan lökött, taszított bennünket az árnyas rész felé. A régi, húsz-huszonöt évvel ezelőtt történt dolgokat emlegettük fel, ki hol lakott, ki hol lakhat most, mert húsz év mégiscsak nagy idő. Híreket hallottunk, hogy kik távoztak el az általunk ismert óbányaiak közül, de hát az élők, az élőkkel mi lehet.

Túljutottunk a templomom, meg a szemben lévő kocsmán, amikor hirtelen a hátunk mögött baloldalról egy hangos kiáltást hallottam: ANDRÁS. Nem ÁNDRÁS-t, ezt fontos megjegyeznem! Hátratekintettünk, lévén a fiam is András, és az egyik portán segédkező falusiak között valaki felénk mozdult, akit abban a szempillantásban fölismertem: a Szűcs János volt az. Nem akarom azt mondani hogy rohantunk egymás felé, de hátrafordulva én is megszaporáztam lépteimet, és amikor találkoztunk önkéntelenül megöleltük egymást. Régi jó barátom, mondtam én, András de nagyon örülök, hogy találkoztunk, ez aztán a meglepetés, viszonozta ő.

Jánost az óta ismertem, amióta Kisújbányára költöztünk. Ő volt minden házjavítás, féltető építés, konyhaburkolás avatott szakértője, lévén igen jő kőműves, akit nemcsak itt az országon belül, de külföldön is elismertek. A kőműves szakember mellett egy igen éles eszű, igazi magyar embert ismertem meg, aki ugyancsak nagy reményeket fűzött a nyolcvankilences változásokhoz. Végül kiderült naivak voltunk mindketten, azonban ez már más lapra tartozik.

János azért volt Szűcs családnevű, mert édesapja az alföldről került a mecsekvidékre, ahol aztán sváb lányt vett feleségül. Édesanyját még ismertem, áldott természetű asszony volt, mindenki szerette.  És remekül sütött-főzött, több alkalommal voltam János meghívásának eleget téve édesanyja főztjének élvezője. Sült oldalas krumplival télen! Soha nem felejtem el.

De Andráskám most velem jöttök és a vendégeim vagytok, hangzott a meghívás János részéről. Elmondtuk, hogy előbb még felgyaloglunk Kisújbányára, készítünk néhány fényképfelvételt, aztán majd visszafelé jövet bemegyünk hozzá. Eskünket vette, és így aztán továbbengedett.

Gyönyörű idő volt, félmeztelenre lehetett vetkőzni, rengeteg szemben jövő kirándulóval találkoztunk. Magányosan, párban, családostól, csapatostól járták az emberek a csendet, amit csak a madarak füttyögése szakított meg.

Végigmentünk a pisztrángos, a volt fazekas tanya, a szekszárdi üdülőház, az elhagyott, és tönkrement úgynevezett dinamós ház mellett. Ennek a háznak nem volt, és még jelenleg sincs vezetékes áramellátása, tulajdonosa a patakot megosztotta, kettéágaztatta és a gyorsfolyású keskenyebb részbe egy dinamót épített be, ami a világítás céljára tökéletesen megfelelt.

Azóta félbehagyott épületet, istállómaradványt látunk, mert egy időben lovakat tartott itt valaki. Megcsodáltuk újfent a csepegő sziklát, a partoldalba kapaszkodó fák ágas-bogas gyökérzetét, a volt malomépület sziklavetődésén csobogó patakot, és a még mindig jó állapotban lévő, huszonöt évvel ezelőtt, a Petrék közreműködésével is, megépült fahidat.

A tisztás előtt, a kereszt alatt nyugszik Péceli Bandi, engedtessék meg nekem, hogy így hívjam dr. Péceli Endre doktor úr helyett. Elcsendesedtünk egy rövid időre a sírkő előtt, jól esett látni, hogy friss virág volt sírjánál. Nyugodjék csendesen az általa oly nagyon szeretett természetben!

Kisújbányát alaposan körbejártuk, sikerült előre feltett szándékunkat, nevezetesen a nyári lomb takarásától védett részeket is „lekapni”, teljesíteni.

A falujárás közben persze jól elszaladt az idő, hiszen majd mindenki ismerős volt, akikkel találkoztunk. Tavaszi munkákat végeztek, már túljutottak az első fűnyíráson, és velünk együtt élvezték a csudaidőt.

Faluvezetőnk, Gyöngyi is behívott bennünket, megcsodáltuk szoborparkjukat, szépen berendezett házukat, és a „közösségi” helységüket, ahol meglepően eredeti környezetben beszélgettünk a velünk történtekről, a falu dolgairól.

Beesteledett egy pillanat alatt. Én gyorsan elindultam, mert szemüveges lévén a félhomályban nemigen tudok jól tájékozódni, állandóan az orrom elé kellett néznem, lefelé menet Óbányára.

Fiam csak később indult el, még beszélnivalója volt Gyöngyiékkel, de mire én Szűcsék házához értem, már utolért.

János mérhetetlen szeretettel fogadott bennünket, már nem is igazán remélte, hogy betérünk hozzá. Mit kértek, kolbászt, szalonnát, felvágottat, fehérbort, vagy vöröset, na és savanyút?

Mert van minden, tudjátok milyen megtisztelő számomra, hogy vendégeim vagytok, elmondani nem tudom. Előkerült minden, János személyesen szolgált ki bennünket, felesége faluközösségi munkát végzett éppen így ő nem volt otthon.

Felidéztük a régi emlékeket, a rendszerváltáshoz fűzött reményeinket, az összevissza világot.

Láttuk az édesfia ausztriai, geoenergiával fűtött házáról készített fényképeket. János felesége első házasságából született gyermekével együtt segített a ház építésénél. Hát igen János ismét előbbre van egy lépéssel magyarországi kőműves társaihoz képest. Késő estébe szaladt az idő amikor búcsút vettünk egymástól abban a reményben, hogy nem húsz év múlva találkozunk legközelebb.

Utólagosan jegyzem meg, a kirándulók, akikkel találkoztunk egyike sem köszönt volna, ha mi előre nem tesszük meg. Sokan közülük megrökönyödve a köszöntéstől szótlanul ment tovább.

Huszonöt évvel ezelőtt ez nem így volt, sajnos ma igen.

Tisztelettel, szeretettel:

Dr. Petre András és ifjabb Petre András

Kisújbánya 29.

Több mint másfél órába beletelt, amíg Óbányára kiértünk, annak is a végébe, ahol akkor még kuglipálya is üzemelt nyaranta, és mellette volt a vendéglátó egység, a kiskocsma. Ez télen is nyitva-tartott, mert aki már teleitta magát a templommal szembeni nagykocsmában ide még betért lecsapatni egy felessel a fröccsöket, vagy a sört.

Idáig tartott az autóút, utána már a völgy bejárata következett.

Kipakoltuk a holmikat, a gyerekeket annak rendje-módja szerint felöltöztettem, és nekivágtunk a völgynek.

Aki ismeri az Óbánya-Kisújbányai völgyet, többnyire biztosan nyáron látta, hiszen akkor kellemes a kirándulás, nem is tart soká, fölfelé egy félórát vesz igénybe az út. Más azonban a helyzet télen, amikor félméteres hóban kel gázolni, egymás nyomát követve, egymás lábnyomába lépve, lassan cammogva lehet csak haladni. A csomagok a szánkón voltak, amit én húztam, a gyerekek pedig élvezték a nagy havat, és alig várták, hogy fölcsatolhassák a síléceket. Így haladtunk másfél-két óra hosszat, amíg elértük a házunkat.

Szakadt rólam a víz a hideg ellenére, és én voltam az, aki elfáradt az út során, a gyerekek meg sem álltak a hosszú úton, aminek nagyon örültem, mert nem kellett kipakolni semmit útközben. Meg is jött az étvágyunk.

Kinyitottam a házat, és begyújtottam a rakott tűzhelyet, amit a kemence oldalába építettek be, és nemsokára fölmelegedett a konyha, a tűzhely platnija vörösen izzott a száraz, még ősszel bekészített tűzifától.

Amíg én benn mesterkedtem a gyerekek kinn voltak, élvezték a csúszkálást a domboldalról.

Nemsokára megjöttek, de valami baj történt, mert Andris fiam pityergett, de meg is volt az oka rá. Csurom víz volt tetőtől talpig. Hirtelen el sem tudtam képzelni mitől, hiszen anorákos ruha volt mindkét gyereken, az nem ázhatott át a hótól. Valami más történhetett.

Nagyon megijedtem, így nem mehetünk haza, de még tovább sem, a faluba, hogy valakinél megszárítkozzunk. Mit tegyünk? Mit tegyünk? Hamar kellett dönteni, mert a gyerek így nem maradhat.

Az első dolog levetni a vizes ruhát, a második fölmelegíteni a gyereket, a harmadik megeteti őket, mert amióta eljöttünk otthonról még semmi nem ettek. Hála Istennek a konyhai tűzhely ontotta a meleget. Gyere kisfiam, leszedek rólad minden ruhadarabot, Ágika készítsd elő az ennivalót, amit édesanyád becsomagolt. Megtörtént.

Most következett, amit nem szívesen tettem, de meg kellett tennem. Mielőtt pokrócokba bugyoláltam volna a fiamat, sajnálattal, de alaposan kipaskoltam a fenekét, hogy sírjon, mert attól kimelegszik, és majd utána tekertem rá a pokrócot.

A ruhákat, nadrágot, harisnyanadrágot, pólót, inget, pulóvert, kabátot, kesztyűket, sapkát és még mi mindent nem is tudom, alkalmi ruhaszárítóra tettem, amit vastag alumínium drótból készítettem nagy hirtelenjében, és a forró platni fölé függesztettem a ruhadarabokat.

Miután mindezek megtörténtek, kérdeztem rá mi is történt, mitől lett csurom víz a gyerek.

Elmesélték a történetet.

Az Ottó megjelent, ő a Vincze bácsi legkisebb fia volt, és rávette a gyerekeket, hogy keljenek át a patakon is a síléccel, nem is kell azt levetni. A szánkót behúzta a patak közepére, és először Ági lányomat vette rá az átkelésre, majd Andris fiam következett, -kit csak meg akart viccelni, mondta nekem utólag- és amikor már a szánkón állt a gyerek, kirántotta alóla, minek következtében az én kisfiam az oldalra esett, és amíg felkászálódott, mert gondolom az Ottó jókat nevetett, teljesen eláztatta a víz.

Megettük, megittuk a magunkkal hozott elemózsiát, kipihentük az izgalmakat és fáradalmakat. Viszonylag hamar megszáradt minden, de a műanyag szálas ruhadarabok bizony megrövidültek a nagy hőmérsékletben, úgy hogy azokat rendesen nem is lehetett ismét felvenni.

Összepakoltunk mindent, bezártuk a házat, és elindultunk hazafelé. Az út vissza Óbányára rövidebbnek tűnik, mert lefelé halad az ember, meg szívesebben is megy azzal a tudattal, hogy mihamarabb hazaér.

Óbányán a Skoda, mint rendesen azonnal indult. /Megjegyzem soha nem volt vele műszaki problémám a hűtőhöz vezető gumicsövet kivéve, de az is csak nyáron a nagy melegben ment tönkre./ Hazafelé minden rendben volt, és még sötétedés előtt hazaértünk, feleségem nagy örömére.

A gyerekek nem meséltek semmit a balesetről, így hát én sem kezdeményeztem. Jól éreztük magunkat, minden rendben, mindent elfogyasztottunk, a házat rendesen bezártuk, mondtam.

A gyanú akkor merült föl, amikor a fürdéshez készülődtünk. Összement a harisnyanadrág, égett, füstös szaga van minden egyes ruhadarabnak stb.

Nem lehetett tovább várni, el kellett mesélni a kalandot. Töredelmesen és részletesen elmondtunk mindent, és napirendre tértünk a dolog fölött. Hála a Teremtőnek, nem fázott meg a gyerek, ami vélhetően az eljárásomnak volt köszönhető. Maradandó élmény maradt ez a kirándulás is, mind a mai napig emlegetjük, ha télről és Kisújbányáról esik szó.

A tél után jön a tavasz, és mi ugye a hétvégéket általában kinn töltöttük kisújbányai portánkon. Sokáig nem láttuk az Ottót, míg egyszer csak megjelent, egy csomó mogyorófavesszővel a kezében. Szánta-bánta, amit tett, és átadta a husángokat, ültessük el, mondta, jó fajta. Majd elülteted Te, mondtam ki én a verdiktet, ez lesz a büntetésed a haszontalanságodért. Úgy is lett.

Ma is láthatóak a hatalmasra nőtt mogyoróbokrok a kertünkben, de Ottónak sajnos nem volt igaza, mert  nem termett egyik sem. Állítólag vegyesen kell ültetni a porzós mogyorót a nem porzóssal csak akkor terem a mogyoró, ki tudja? Vagy az Ottó tudta, és az óta is nevet rajtunk, ha eszébe jutunk?

Tisztelettel, szeretettel:

Dr. Petre András

Ha meg akarjuk ismerni a környéket érdemes mindhárom utat, bejárni. Magyaregregyen, a betonútról elkanyarodva Máré vára a látványosság, ahol erdészeti, ha jól emlékszem főleg madártani kiállítást tekinthetünk meg. És egy jót fürödhetünk is a többnyire gondozott, tisztavizű strandon, ebéddel megtoldva a kirándulást. Onnan tovább már az erdészeti út vezet.

A másik irányból, bár az jóval hosszabb, mit az előbbi Pécsváradon áthaladva, ugyancsak erdészeti úton lehet továbbjutni. Pécsváradon is érdemes megállni egy órára, múzeumát megtekinteni, no és magát a várat megtekinteni, valamint annak környékét bejárni.

A harmadik lehetőség Hosszúhetényen, majd Zobákpusztán át rátérni az erdei útra, és ma már, a mintegy tíz kilométernyi út megtétele, a betonúttól Kisujbányáig, nem tart tovább tíz-tizenöt percnél.

Korábban- úgy harminc évvel ezelőtt- nem ez volt a helyzet. Az úgynevezett bejárattól kezdve az út csak az erdei nagy járművek számára, valamint lovas-kocsis közlekedésre volt alkalmas. Ez azt jelentette, hogy személygépjárművel a közlekedés majdhogynem lehetetlen volt. Az útfelület hol föld, hol makadámburkolatú volt, telis-tele a mélyebbnél-mélyebb kátyúval, gödörrel. Esőben az ember, ha ismeretlenül merészkedett errefelé bizony sokszor megesett, hogy vissza kellett gyalogolni a bejáratig, és ott segítséget kérni. Milyen egyszerű lenne ez ma a mobil világban. Egyik télen én magam is kisegítettem egy családot a bajból, felvettem őket kocsimba, és hazaszállítottam a őket Komlóra. Csak harmadnap sikerült  járművüket kiszabadítani a fogságból.

Később, miután a területet a Népköztársaság Elnöki Tanácsa természetvédelmi egységgé nyilvánította, és gondozását rábízta az állami erdészetre, javult a helyzet, az utat rendbe hozták, aminek mi, hétvégeken rendszeresen, kijárók szerfölött örültünk.

A bejárttól az út lerövidült!

Koránt se higgyük azonban, hogy kiutazásunknak ezt az időbeni rövidülését mi arra használtuk, mint a mostani turisták, akik csak átrohannak gépjárművükkel a gyönyörű vidéken. Meg-megálltunk itt-ott, megfigyeltük az erdőt, a réteket, és mindig lehorgonyoztunk az egyik kanyarban, ahonnan lélegzetelállítóan gyönyörű a kilátás a Mecsekre.

Felmásztunk az alig ötméteres domboldalra, és innen nyugat felé tekintve Leonardó da-Vinci-i látványban volt részünk. A messzeség hármas tagolódása valóban festő ecsetjére kívánkozik. A távolban a Misina sziluettje, középütt az árpádtetői dombok, baloldalt a Zengő, az előtérben pedig pompás erdős vidék dombokkal, völgyekkel szabdalva.

Tovább haladva egyszer csak egy kis szürkeséget vettek észre a gyerekek az úttesten. Közelebb érve láttuk, hogy egy kis madár van előttünk. Kiszálltunk az autóból, a madárka nem repült el, meg sem mozdult. Tovább közelítettünk hozzá, de ő nem akart elfutni, csak ott kuporgott továbbra is. Megszántuk, és úgy döntöttünk hazavisszük, majd felnevelve ismét visszaadjuk szabadságát ott, ahol ráleltünk.

Így is lett! Átmenetileg beraktuk egy kosárba, és másnap hazavittük. Otthon gyorsan elővettük a madártani kis könyvecskét- a búvár sorozat egyik kötetét, és megállapítottuk, hogy a mi esetükben egy erdei kakukkról van szó. Szegénynek biztosan első repülési próbálkozása lehetett, mikor ráleltünk, amitől elfáradtan várta az úttesten sorát.

Mi is kell egy fogságban lévő madárnak, tettük fel a kérdést. Először kalitka, lakásnak, majd pedig eledel, és mindenek előtt víz. Megitattuk, ez rendben volt.

A kalitka azonban már gondot jelentett. A gyerekek természetesen az apjuktól várták elsősorban a segítséget.

Elővettem agy nagyobb papírdobozt, amit mérnöki precizitással bevonalaztam a külső felületen, mind az öt oldalán, az alját természetesen nem. Majd nekiláttam körömvágó ollóval kivágni a lyukakat, ami nagyon de nagyon sokáig tartott, de a gyerekek, - és az én lelkiismeretem sem hagyott nyugodni-, mielőbb kalitkában szerették volna tudni a kakukkmadarat. Több óra múlva készült el az alkotás. Nem mondanám, hogy túlságosan elégedett voltam alkotásommal, hiszen a sok lyuktól meggyengült a doboz, ennek ellenére a lyukak közötti tartóelemek pedig túl vastagra sikerültek. A madár nem tett kifogást, hanem elfoglalta helyét.

Beraktuk a vizes edénykét, és utánanéztünk, vajon mit is eszik az erdei kakukk? Meglepődtünk, mert a táplálékát kizárólag bogarak, rovarok képezik. Szerencsére az a panellakás, ahol akkoriban laktunk, ma a Szigeti út közepén, a volt Szliven áruházzal szemben található, akkor még többnyire kukoricafölddel volt határos a déli oldalon. A családi házakban pedig hízót neveltek, szárnyasokat tartottak, még nyúltenyészet is volt a közelben. Ennek következtében nagyon sok volt a legyünk, a légyfogó és különböző légyirtók sem voltak eléggé hatásosak.

Nosza apa fogjál legyet, így a gyerekek! Nekiálltam. És láss csodát, sikerrel is jártam, mert jó pár legyet elkaptam. Megvan a táplálék is. Megnyugodtunk, és a zsákmányt beraktuk a kalitkába. Időközben beesteledett, a hétvégétől és az izgalomtól fáradtan lefeküdtünk.

Kora reggel, még nem is volt világos, úgy három-négy óra táján elkezdődött a ribillió. A mi madárkánk felélénkült, nem volt annak semmi baja, nem is kakukkolt, hanem valami eszeveszett csipogásba kezdett, amitől mi azonnal felébredtünk, és már nem tudtunk újból elaludni.

A madár ezt megelőzően mást is produkált az éjszaka folyamán, amit a szemünk láttára is megtett, hogy –szó szerint- kifosott a kalitkából. Úgyhogy a kis asztal, amin a kalitka volt és annak a környéke is csupa madár-kaki volt. Ezen azonnal segíteni kellett, mert feleségem, egészségügyi lévén fertőzéstől tartott, és egyébként is bizony büdöset csinált ez a madárka. Hogy miből produkálta a rengeteg trottyot, el sem tudtuk képzelni, mert a legyek érintetlenül, és hiánytalanul hevertek a madár körül. A víz elfogyott.

Utánanéztünk még egyszer az etetésnek, és kiderült, hogy csak élő rovarokat, azaz csak élő legyeket eszik meg a kakukkmadár. Nem is döglöttet, kinn az erdőben?

Ezek után további próbatétel következett, élő legyeket kellett fogni! Nagy nehezen megtanultam annak a technikáját, hogyan kapjam el úgy a legyeket, hogy nem markolom döglötté őket. Gyerekeim örültek a dolgok ilyen alakulásának, mert az élő legyeket, cérnára kötve egyiket a másik után lógathatták be a kalitkába. Madárkánk végül táplálékhoz jutott.

Újabb ötletem az volt, hogy éjszakára valami átláthatatlan, brokát-szerű takaróval fedjük le a kalitkát, ne érzékelje a madár, mikor jön a hajnal. Én munkába jártam, a feleségem szintén, a gyerekek óvodába és iskolába. Magyarán, ki kellett pihenjük magunkat, hogy el ne bóbiskoljunk napközben.

Most következett a meglepetés, számunkra a csoda, mert ez a madár óraművel volt felszerelve. Másnap és harmadnap is, pontosan ugyanabban az időpontban kezdődött a csiripelés, mint ahogyan az a legelső alkalommal is megtörtént.

A légyfogás, takarítás, álmatlanság napokig, előbb eldöntötte a mi kis madárkánk sorsát, mint ahogyan mi azt korábban képzeltük. Nem került vissza eredeti élőhelyére, hanem felvittük a Mandulásba, a mecseki tornapályára, és ott szabadon engedtük. Cselekedetünket azzal hálálta meg, hogy az első pillanatban felröppent, és eltűnt a szemünk elől.

Hisszük a mai napig, hogy jót tettük vele, és utódai boldogan élnek, amíg egyikük nem kerül hasonló helyzetbe, amilyenben egykori ősük volt.

Baráti szeretettel, üdvözlettel:

Dr Petre András, Kisújbánya 29. drpetreandras@me.com

Schraub bácsi Óbányán lakott, de télen-nyáron megragadta a lehetőséget, hogy átránduljon régi falujába Kisújbányára. Halottai nyugszanak a temetőben, el lehet trécselni a régi ismerőssel Agátz Szepivel, és az időközben megismert újakkal, akikkel kölcsönös tiszteletben álltak.

Így voltam ezzel én is, az öreg Schraub -egyébként jóval túl volt a hetvenen- építette meg lakóházunk új kéményét, amit a lakókonyhában kellett kialakítani természetesen a régi nyitott kéményboltozat megfelelő átalakításával egyidejűleg.

Nem emlékszem már mi is volt eredetileg az öreg Schraub szakmája, de a felszabadítás után már azt nem folytathatta, behajtották őt is a közeli bányákba dolgozni, amit ő becsülettel végzett, onnan is ment nyugdíjba. A bányában kőművesként dolgozott ilyen-olyan apróbb munkákat végezve. Ott lenn ugyan nem sok kőműves-szakmai feladat adódott, de biztosan el/be kellett falazni egy-egy tárót, járatot, vagy valami kalyibát építeni a lenn dolgozók számára. Szó, ami szó kőművesnek vallotta magát.

Az én kéményem ferdére sikerült, a felső részen a nyitott konyha dongaboltozata tartotta meg az eldőléstől, de ő biztatott, soha nem lesz semmi bajom vele, amíg ő él. Szegény, pár évre rá meghalt!

Az öreg a kéményépítés után is szívesen betért hozzám egy kis almaborra, beszélgetésre. Az almabor, no meg a kisújbányára jövetel is azt a célt szolgálta nála, mint megtudtam, hogy kedves felesége-Ilon néni-viselkedését el tudja viselni. Amíg elvolt otthonról nem volt semmi gond, de hazatérvén Ilon néni megkérdezte, hol ittál már megint, amire válaszként ő csak a szájára mutatott és részéről el volt intézve a dolog, amihez a mámor adott bátorságot, segítséget.

Egyszer télen, mi éppen nem voltunk a házban, amikor az öreg elhaladt mellettünk és feljebb ment a faluba. Visszafelé jövet aztán már otthon talált bennünket, a konyhában melegítve átfagyott csontjainkat. A jó napot kívánás után, és mert megkérdezte azt is tőlünk merre jártunk, messzire eltávolodtunk a háztól talán, a következőket mesélte.

Ő még ilyet nem látott életében, noha eleget élt már, és sokat is látott, de hogy a fa tetején a mérnök úrék portáján egy róka legyen, hát ez meghaladja a képzeletét. Hagytuk mesélni, mi ismertük az okot!

Felfelé jöttem, mint rendesen, fűzte továbbmondókáját, nézelődtem, nem volt most sem sietős a dolgom, és mikor magukhoz értem, nem akartam hinni a szememnek. Egy élő róka volt a kisebbik körtefájuk tetején.

Úgy embermagasságú volt ez a fa, a tetejét mindig levágtam, túl közel nőtt a nagyobbakhoz. Tettettük magunkat, na ne beszéljen butaságokat, a róka nem mászik fára. Ha meg felmászna hamar le is jönne, hiszen mit keresne ott. Biztosan erősen hat még az otthon bevett szíverősítő, amit Ilona asszony elől eldugva tárolt, ezért hirtelen sok szaladt a torkára, mert gyorsan kellett végezni a kortyolgatással. És így tovább.

Meghagytuk hiedelmében, ha még ilyen dologgal nem találkozott, hát most vén fejjel megtörtént a dolog. Elbúcsúztunk, aztán a szokásos három deci almabor után felcihelőzködött, és elballagott.

Hetekkel később Óbányán járva minden ismerős az öreg Schraub történetével fogadott, kifejezésre juttatván hitetlenségüket és abbéli meggyőződésüket, hogy a Schraub nem csak öreg, hanem már –elnézést a kifejezésért, de így hangzott el-hülye is, hiszen mindig is voltak különös dolgai. Ugye mérnök úr nem igaz a dolog?

Én nem tudtam mást tenni, mint megvédeni az igazságot, és Schraub bátyám becsületét, hogy nem hülye ö, ezúttal igazat mondott. Az igazság az igazság, a rókát én magam is láttam a fa tetején. Hogy rólam mit gondoltak, nem árulták el.

Valóban, a róka ott volt, de mi tettük oda.

Akkoriban, a kilencvenes évek elején a birkatenyésztés még javában folyt, a falu végén található hodály tele volt jószággal. A tulajdonos gyakran váltogatta a juhászait, sokukkal nem volt megelégedve, sokan pedig ővele. A juhászok ellátása akadozott így az állomány is fogyatkozott, hiszen valamelyik bárány véletlenül, ilyenkor mindig eltörte a lábát, és tudvalevő, hogy abból nem lehet kigyógyítani. De finom is volt az a báránypörkölt a törött lábú bárányból. Mert mondanom nem kell, mivel mi közel vagyunk a hodályhoz, a juhászokkal is jóba voltunk, és elég nagyok azok a báránykák, mi is jókat falatoztunk.

Az egyik fiatalember, az Áron Erdélyből érkezett, két telet átszolgált, aztán elment másfelé. Hihetetlen sok dologhoz értett. Ami számunkra újdonság volt, neki természetes, hiszen ott a havasokban, csak jó messzire-hangzó kiáltásnyira lehetet ismerősre találni, magára van utalva ott az ember.

Amikor ez alkalommal kiértünk a gyerekekkel a házunkhoz, és körbenéztünk az udvaron, egy gyönyörű rókatetemet találtunk. Még meleg volt a teste, nemrég eshetett áldozatul valamely fajtársának, vagy valamely más vadnak, vagy kutyának. Megnéztük, szépnek találtuk, de hozzányúlni nem mertünk attól tartva, hogy talán veszett. Szóltunk a fiatal Áronnak, aki a maga természetes módján felállította a diagnózist, miután megszemlélte, kézbe vette az állatot, hogy bizony ez egy nagyon szép példány, semmi más baja nincs, minthogy elpusztult, és csodaszép rókaprémet lehetne készíteni belőle. Hogyan, kérdeztük, hiszen az állatot szakszerűn meg kell nyúzni, kikészíteni a bőrt, és így tovább.

Majd én elvégzem a munkát, ajánlotta. Az első, legfontosabb lépés az, hogy a férgek kimenjenek a szőréből. De hát nincs itt bolhairtó kemotoxunk, mondtuk szomorúan. Mit gondolnak, a havasokban talán van, mi csak föltesszük egy fa gallyaira a tetemet, aztán a bóhák kimennek a dögből, meg más élősködők is, tudják azok, nem kereshetnek ezen már semmit. A földön fekvő dögöt, meg egyébként is a többi ragadozó, ha rátalál fölfalja.

Hát így került a róka a fára, Ezért volt igaza az öreg Schraubnak. Ezért védtem meg én is őt, kockáztatva jó híremet: hogy netán a mérnök úr is meghülyült!?

Áron aztán megnyúzta az állatot, besózta, és átadta, a többi már a maga dolga. Nagy nehezen találtam egy szűcsöt, aki merte vállalni a bőr kikészítését, mert ugye mi nem voltunk vadászok, hogyan jutott ő a bőrhöz és egyéb kérdések következtek volna, ha leleplezik tevékenységét. Szép lett a szőrme, hála a rókának, Áronnak és a bátor szűcsnek.

Tisztelettel, szeretettel: Kisújbánya 29.

Dr Petre András,