Egy érdekes rajzot készítettem, amelybe beleírtam azoknak a nevét, akik nélkül nem születtünk volna meg. Családfának szokták emlegetni az ilyen ábrázolást, én azonban családgyökérnek nevezem, megmondom miért. Ősi szokás az, hogy az emberek szívesen, és tisztelettel emlékeznek az őket megelőző nemzedékekre, arra, hogy név szerint kik voltak ők, és mi mindent cselekedtek, ami büszkévé teszi az emlékezőket.

Így van ez a mi általunk, talán lenézett, úgynevezett primitív embereknél, az emberi faj azon csoportjainál is, akikről nem tudunk jóformán semmit, mert nem ismerjük eléggé őket. Ők azonban tudják, ha sivatagban laknak, merre keressék az éltető vizet, úttalan utakon eltalálnak bárhová az éjjel ragyogó csillagokat követve. Az őserdőkben talán madárfütty, vagy rovarok járását követve jutnak élelemhez. Ők ugyanúgy részei, részesei az élő Világmindenségnek, mint mi. Amikor, ismertté válnak, „fölfedezzük őket”, és közéjük megyünk, megtapasztaljuk az ősök tiszteletét. Róluk szólnak az idősek, őértük, és róluk szól a tánc, amit ki-ki másként, de az eltanult módon lejtenek. Az idős, jó emlékezetűek elmondják, elregélik az elődök neveit, tetteiket fölsorolják a körülöttük jelenlévőknek, a maguk módja szerint énekelve, mormolva, különös hókusz-pókuszokkal kisérve előadásukat. Hosszan sorolják a neveket, aztán egyszer csak valahol elakadnak, az emlékezetnek vége szakad, és ekkor már nem a maguk fajtával folytatják a sort, hanem olyan emberrel, vagy állattal, vagy hegycsúccsal, vagy bármivel, ami szerintük már létezett az emlékezet előtti időben is. Itt vége van a láncolatnak, mert azt senki nem kérdezi meg, hogyan és mi volt még előbb.

Ezért valójában a családfát, családgyökérnek kellene nevezni. Olyan az, mint a fa gyökérzete hajszálgyökerestől, és a belőle egyre-másra kifakadó rügyezet, ami később aztán kilombosodik. Amint a fa törzsében benne vannak az elhalt részek, ugyanúgy bennünk vannak őseink, elkerülhetetlenül. Tiszteljük őket, ismerjük meg múltjukat, szeressük, és adjuk tovább utódainknak a megismerteket azon a nagyon-nagyon ősi nyelven, amelyet nekünk szerencsénk van beszélni, magyarul.

Egyszer majd a rajzon üresen álló, a szaggatott vonallal körülvett részbe is egy név kerül, akivel kiteljesedve a családgyökér új, friss hajtásokat fog nevelni, és attól kezdve folytatódik a Te küldetésed. Írd majd meg az unokádnak, unokáidnak a Te kis történeteidet, esetleg add oda nekik az enyéimet, hogy rám is emlékezzenek.

Te, Andriskám és Jövendőbelid lesznek a kiindulópont!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Egy érdekes rajzot készítettem, amelybe beleírtam azoknak a nevét, akik nélkül nem születtünk volna meg. Családfának szokták emlegetni az ilyen ábrázolást, én azonban családgyökérnek nevezem, megmondom miért. Ősi szokás az, hogy az emberek szívesen, és tisztelettel emlékeznek az őket megelőző nemzedékekre, arra, hogy név szerint kik voltak ők, és mi mindent cselekedtek, ami büszkévé teszi az emlékezőket.

Így van ez a mi általunk, talán lenézett, úgynevezett primitív embereknél, az emberi faj azon csoportjainál is, akikről nem tudunk jóformán semmit, mert nem ismerjük eléggé őket. Ők azonban tudják, ha sivatagban laknak, merre keressék az éltető vizet, úttalan utakon eltalálnak bárhová az éjjel ragyogó csillagokat követve. Az őserdőkben talán madárfütty, vagy rovarok járását követve jutnak élelemhez. Ők ugyanúgy részei, részesei az élő Világmindenségnek, mint mi. Amikor, ismertté válnak, „fölfedezzük őket”, és közéjük megyünk, megtapasztaljuk az ősök tiszteletét. Róluk szólnak az idősek, őértük, és róluk szól a tánc, amit ki-ki másként, de az eltanult módon lejtenek. Az idős, jó emlékezetűek elmondják, elregélik az elődök neveit, tetteiket fölsorolják a körülöttük jelenlévőknek, a maguk módja szerint énekelve, mormolva, különös hókusz-pókuszokkal kisérve előadásukat. Hosszan sorolják a neveket, aztán egyszer csak valahol elakadnak, az emlékezetnek vége szakad, és ekkor már nem a maguk fajtával folytatják a sort, hanem olyan emberrel, vagy állattal, vagy hegycsúccsal, vagy bármivel, ami szerintük már létezett az emlékezet előtti időben is. Itt vége van a láncolatnak, mert azt senki nem kérdezi meg, hogyan és mi volt még előbb.

Ezért valójában a családfát, családgyökérnek kellene nevezni. Olyan az, mint a fa gyökérzete hajszálgyökerestől, és a belőle egyre-másra kifakadó rügyezet, ami később aztán kilombosodik. Amint a fa törzsében benne vannak az elhalt részek, ugyanúgy bennünk vannak őseink, elkerülhetetlenül. Tiszteljük őket, ismerjük meg múltjukat, szeressük, és adjuk tovább utódainknak a megismerteket azon a nagyon-nagyon ősi nyelven, amelyet nekünk szerencsénk van beszélni, magyarul.

Egyszer majd a rajzon üresen álló, a szaggatott vonallal körülvett részbe is egy név kerül, akivel kiteljesedve a családgyökér új, friss hajtásokat fog nevelni, és attól kezdve folytatódik a Te küldetésed. Írd majd meg az unokádnak, unokáidnak a Te kis történeteidet, esetleg add oda nekik az enyéimet, hogy rám is emlékezzenek.

Te, Andriskám és Jövendőbelid lesznek a kiindulópont!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Nincs kivétel, a gyerekek mindig utánozzák a nagyokat, a felnőtteket. Bizonyára úgy gondolkoznak, ha azt teszik, amit a nagyok, akkor ők is nagyok lesznek. Pedig ez egész biztosan nem így van.

A cigarettázást is kivétel nélkül mindenki kipróbálta egyszer életében, először gyerekkorában. Aztán van, akinek ízlik, van, akinek kinek nem. A mi osztályunkba Csörgő Laci szállította a cigarettát. Édesanyja a vasútállomás Resti boltjának volt az eladója.

Nem kérte rá senki, mégis egyszer Csörgő beállított egy pakli cigarettával, és megkínált bennünket, próbáljuk meg mi is. Nem tudtuk, hogy ő már korábban is dézsmálta Édesanyja raktárkészletét, és minden nap elfüstölt egy pár szál cigit. Legalább is ezt állította. Azon a napon, amikor a cigarettát behozta az osztályba, már késő ősz volt, a pedellus befűtötte az osztálytermeket. Tanítás előtt egyikünk korábban, másikunk később ért be az iskolába, de egytől-egyig rágyújtottuk, kivéve a lányokat. Ki is csúfoltuk ezért őket, ki is menekültek a teremből. Pöfékeltünk, köhögtünk a letüdőzött füsttől, mert bizony az volt az igazi nagylegény, aki tüdőre szívta a füstöt. Nemsokára az osztályterem úgy nézett ki, mint egy kolbászfüstölő, tele sűrű cigaretta füsttel. Közeledett a tanítási idő, mire az egyikünk elkiáltotta magát, hogy jön a tanító bácsi mi lesz, ha észreveszi a cigarettafüstöt. Szellőztessünk ki, vetődött föl a gondolat. Elvetettük hamar, mert a szellőztetéskor kinyitott ablakokat észreveszik. Egyikünk aztán azt javasolta, húzzuk ki a kályhacsövet a falból, akkor a füst még nagyobb lesz, és majd ez által eléggé indokolt lesz a szellőztetés. Ezt tettük. Később kiderült, hogy hiába, már elkéstünk a dologgal, mert az udvaron kószáló lányok bizony elárultak bennünket.

Az esetnek az lett a következménye, hogy a szülőknek önként, el kellett mondanunk a történteket. Én is beszámoltam otthon mindenről. Erre föl Édesapa elővette cigarettás dózniját, fölnyitotta, és megkínált, de olyan arckifejezéssel, hogy nem mertem a kínálást visszautasítani. Amikor végeztem az első szállal, még egyszer megkínált, szívjad kisfiam, ha már elkezdtél dohányozni. A harmadik kínálásnál sírva kértem, fejezzük be, mert nagyon rosszul érzem magam. Ezután hosszú ideig rá sem tudtam gondolni a cigarettára, mert azonnal hányingerem támadt.

Később, középiskolás koromban, kollégista lettem, és talán a tiltás miatt, ismét sor került a dohányzásra. Már feledtem a régi rossz emléket. A cigaretta beszerzéssel ekkor sem kellett bajlódnom, mert az egyik barátomnak, aki állami gondozott és túlkoros volt, megengedték a dohányzást, szigorúan kijelölt helyen, az alagsori mosakodó előtti részen. A barátság kölcsönös volt, én segítettem neki a számtan, fizika leckéit elkészíteni, ő pedig megtisztelt avval, hogy fölolvasta költeményeit, és ellátott cigarettával. Igazi költő volt, a versei folyamatosan megjelentek az újságokban.

Időnként a kollégium igazgatója szemlét tartott. Ez alkalommal lejött a mosdóba is, ahová egyébként nem szokott lejárni, nem akart zavarni bennünket a reggeli készülődésben. Rajtavesztettem, észrevette, hogy a markomban tartom az égő cigarettát, de nem szólt rám. Beszélgetésbe kezdett költő barátommal, amit addig folytatott, amíg a körmömre nem égett a cigarettám, és elő nem húztam bűnbánóan a leégett cigit, a csikket.

Egy hónapig nem kapsz kimenőt, és nem utazhatsz haza. Ennyit mondott mindössze, aztán továbbment. A büntetés nem bántott, de az igen, hogy mialatt az igazgató beszélgetett, a markomban tartott cigaretta tenyérnyi lyukat égetett első hosszú nadrágomon, amit Tódor Pista bácsi varrt számomra, a háború előttről megmentett végvászonból. Középiskolás korunkig, mi és még sok másik gyereknek is csak rövid nadrágja volt, azt hordtuk télen is hosszú meleg harisnyával, harisnyatartóval.

Mivel hosszabb ideig nem jelentkeztem otthon, Édesapa benézett a kollégiumba érdeklődésképpen. Jól ismerte az igazgatót, tegeződött vele. Ez alkalommal is hozzá ment először. Jött értem a pedellus. András menjünk az irodába! Üdvözlés után azonnal kiderült, hogy a nadrágom lyukas, hiszen én magam varrtam össze a kiégett lyukat.

Édesapa rákérdezett, a választ az igazgató adta a kérdésre. Tudod, János nem bánom, hogy a gyereket megbüntetted, megérdemelte, de azt hogy a nadrágját hagytad kiégetni, sokára fogom megbocsátani neked, szólalt meg Édesapa. Jól ismered anyagi helyzetünket. Adj egy papirost, folytatta! Engedélyt adok a gyerekemnek a dohányzásra. Úgy is történt, írást adott róla, hogy bár még nem vagyok fölsős, ennek ellenére cigarettázhatok.

Másnap reggel a szokott időben várt a barátom, és nyújtotta a szál cigit, de nem fogadtam el, attól kezdve, bár volt engedélyem nem dohányoztam többé.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Nincs kivétel, a gyerekek mindig utánozzák a nagyokat, a felnőtteket. Bizonyára úgy gondolkoznak, ha azt teszik, amit a nagyok, akkor ők is nagyok lesznek. Pedig ez egész biztosan nem így van.

A cigarettázást is kivétel nélkül mindenki kipróbálta egyszer életében, először gyerekkorában. Aztán van, akinek ízlik, van, akinek kinek nem. A mi osztályunkba Csörgő Laci szállította a cigarettát. Édesanyja a vasútállomás Resti boltjának volt az eladója.

Nem kérte rá senki, mégis egyszer Csörgő beállított egy pakli cigarettával, és megkínált bennünket, próbáljuk meg mi is. Nem tudtuk, hogy ő már korábban is dézsmálta Édesanyja raktárkészletét, és minden nap elfüstölt egy pár szál cigit. Legalább is ezt állította. Azon a napon, amikor a cigarettát behozta az osztályba, már késő ősz volt, a pedellus befűtötte az osztálytermeket. Tanítás előtt egyikünk korábban, másikunk később ért be az iskolába, de egytől-egyig rágyújtottuk, kivéve a lányokat. Ki is csúfoltuk ezért őket, ki is menekültek a teremből. Pöfékeltünk, köhögtünk a letüdőzött füsttől, mert bizony az volt az igazi nagylegény, aki tüdőre szívta a füstöt. Nemsokára az osztályterem úgy nézett ki, mint egy kolbászfüstölő, tele sűrű cigaretta füsttel. Közeledett a tanítási idő, mire az egyikünk elkiáltotta magát, hogy jön a tanító bácsi mi lesz, ha észreveszi a cigarettafüstöt. Szellőztessünk ki, vetődött föl a gondolat. Elvetettük hamar, mert a szellőztetéskor kinyitott ablakokat észreveszik. Egyikünk aztán azt javasolta, húzzuk ki a kályhacsövet a falból, akkor a füst még nagyobb lesz, és majd ez által eléggé indokolt lesz a szellőztetés. Ezt tettük. Később kiderült, hogy hiába, már elkéstünk a dologgal, mert az udvaron kószáló lányok bizony elárultak bennünket.

Az esetnek az lett a következménye, hogy a szülőknek önként, el kellett mondanunk a történteket. Én is beszámoltam otthon mindenről. Erre föl Édesapa elővette cigarettás dózniját, fölnyitotta, és megkínált, de olyan arckifejezéssel, hogy nem mertem a kínálást visszautasítani. Amikor végeztem az első szállal, még egyszer megkínált, szívjad kisfiam, ha már elkezdtél dohányozni. A harmadik kínálásnál sírva kértem, fejezzük be, mert nagyon rosszul érzem magam. Ezután hosszú ideig rá sem tudtam gondolni a cigarettára, mert azonnal hányingerem támadt.

Később, középiskolás koromban, kollégista lettem, és talán a tiltás miatt, ismét sor került a dohányzásra. Már feledtem a régi rossz emléket. A cigaretta beszerzéssel ekkor sem kellett bajlódnom, mert az egyik barátomnak, aki állami gondozott és túlkoros volt, megengedték a dohányzást, szigorúan kijelölt helyen, az alagsori mosakodó előtti részen. A barátság kölcsönös volt, én segítettem neki a számtan, fizika leckéit elkészíteni, ő pedig megtisztelt avval, hogy fölolvasta költeményeit, és ellátott cigarettával. Igazi költő volt, a versei folyamatosan megjelentek az újságokban.

Időnként a kollégium igazgatója szemlét tartott. Ez alkalommal lejött a mosdóba is, ahová egyébként nem szokott lejárni, nem akart zavarni bennünket a reggeli készülődésben. Rajtavesztettem, észrevette, hogy a markomban tartom az égő cigarettát, de nem szólt rám. Beszélgetésbe kezdett költő barátommal, amit addig folytatott, amíg a körmömre nem égett a cigarettám, és elő nem húztam bűnbánóan a leégett cigit, a csikket.

Egy hónapig nem kapsz kimenőt, és nem utazhatsz haza. Ennyit mondott mindössze, aztán továbbment. A büntetés nem bántott, de az igen, hogy mialatt az igazgató beszélgetett, a markomban tartott cigaretta tenyérnyi lyukat égetett első hosszú nadrágomon, amit Tódor Pista bácsi varrt számomra, a háború előttről megmentett végvászonból. Középiskolás korunkig, mi és még sok másik gyereknek is csak rövid nadrágja volt, azt hordtuk télen is hosszú meleg harisnyával, harisnyatartóval.

Mivel hosszabb ideig nem jelentkeztem otthon, Édesapa benézett a kollégiumba érdeklődésképpen. Jól ismerte az igazgatót, tegeződött vele. Ez alkalommal is hozzá ment először. Jött értem a pedellus. András menjünk az irodába! Üdvözlés után azonnal kiderült, hogy a nadrágom lyukas, hiszen én magam varrtam össze a kiégett lyukat.

Édesapa rákérdezett, a választ az igazgató adta a kérdésre. Tudod, János nem bánom, hogy a gyereket megbüntetted, megérdemelte, de azt hogy a nadrágját hagytad kiégetni, sokára fogom megbocsátani neked, szólalt meg Édesapa. Jól ismered anyagi helyzetünket. Adj egy papirost, folytatta! Engedélyt adok a gyerekemnek a dohányzásra. Úgy is történt, írást adott róla, hogy bár még nem vagyok fölsős, ennek ellenére cigarettázhatok.

Másnap reggel a szokott időben várt a barátom, és nyújtotta a szál cigit, de nem fogadtam el, attól kezdve, bár volt engedélyem nem dohányoztam többé.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A szomszédunkban, átellenben velünk, laktak Szabó bácsiék. Szabó bácsi a vasútnál dolgozott, hol délelőtt, máskor délután és olyan is előfordult, hogy éjszakára rendelték munkába. Hogy valójában mi volt a tennivalója, azt nem tudtam. Amikor munkába ment fölvette a vasutas ruháját, és abban érkezett haza munka után. Mindig patyolat tisztán ment el, és úgy is érkezett haza. A szomszédok úgy tudták munkavezető. Ezt a szót nem értettük. Még ha mozdonyvezető lett volna, de munkavezető?

Otthon mindjárt átöltözött, és ment ki a földjükre dolgozni. Mindenféle háziállatot tartottak. Igavonásra tehenet fogtak be, a kecskéjük mindent összerágott, néhány bárányukat kihajtották a gyerekek a legelőre, a háziszárnyasok meg szabadon kapirgáltak az udvaron.

Egyik évben két malacot vettek, mert Szabó bácsinak az első házasságából való nagylányának az esküvőjére készülődtek. Az esküvőhöz hatalmas sátrat állítottak az udvarra, ötvennél több vendégre számítottak. A rokonok, a koma és a szomszédok családtagjai együtt talán többet is kitettek. Az esküvő előtt levágták a hízókat, meg a szárnyasokat, az asszonyok csigatésztát készítettek a húslevesbe, és rengeteg torta, és sokféle más finomság várt a násznépre. Bennünket is meghívtak, és mint minden meghívott mi is vittünk nászajándékot. A tisztaszobájuk teljesen megtelt az ajándékokkal. Délelőtt megköttetett a házasság, a templomi és a polgári is, a vigadalom a vacsorával kezdődött.

Minden fogás előtt egy ember, a násznagy vicces, félig-meddig érthetetlen versikéket mondott, csak azután osztották ki tálakban, nagy tányérokon az ételeket a vendégeknek. Éjfélkor elölről kezdődött az evés, az innivaló, bor és sör állandóan volt az asztalokon, ha elfogyott, hozták a folytatást. Már majd mindenki danolászott, egyesek hangosan ugratták egymást.

A sok ételnek-italnak megjött a hatása, egyre többen mentek dolgukat végezni. A lakodalom előtt Szabó bácsiék a meglévő pottyantós árnyékszék mellé, a ház végébe kukoricaszárból építettek még kettőt, előre gondoskodtak a várhatóan nagyobb forgalomról. A kisdolgot a kukoricásban is el lehetett végezni, de a nagydologhoz szükség volt a három árnyékszékre. Én magam is igénybe vettem az egyiket.

Éppen nagydolgomat végeztem, amikor kirántották a kezemből az ajtótartó madzagot, valaki földobta előttem a szoknyáját, belerottyantott az ölembe, és rám vágta az ajtót. Egy szempillantás alatt történt az egész.

A vendégek közé természetesen nem mehettem vissza, észrevétlenül hazamentem a szomszédba. Számomra így ért véget a Szabó lány lakodalma.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A szomszédunkban, átellenben velünk, laktak Szabó bácsiék. Szabó bácsi a vasútnál dolgozott, hol délelőtt, máskor délután és olyan is előfordult, hogy éjszakára rendelték munkába. Hogy valójában mi volt a tennivalója, azt nem tudtam. Amikor munkába ment fölvette a vasutas ruháját, és abban érkezett haza munka után. Mindig patyolat tisztán ment el, és úgy is érkezett haza. A szomszédok úgy tudták munkavezető. Ezt a szót nem értettük. Még ha mozdonyvezető lett volna, de munkavezető?

Otthon mindjárt átöltözött, és ment ki a földjükre dolgozni. Mindenféle háziállatot tartottak. Igavonásra tehenet fogtak be, a kecskéjük mindent összerágott, néhány bárányukat kihajtották a gyerekek a legelőre, a háziszárnyasok meg szabadon kapirgáltak az udvaron.

Egyik évben két malacot vettek, mert Szabó bácsinak az első házasságából való nagylányának az esküvőjére készülődtek. Az esküvőhöz hatalmas sátrat állítottak az udvarra, ötvennél több vendégre számítottak. A rokonok, a koma és a szomszédok családtagjai együtt talán többet is kitettek. Az esküvő előtt levágták a hízókat, meg a szárnyasokat, az asszonyok csigatésztát készítettek a húslevesbe, és rengeteg torta, és sokféle más finomság várt a násznépre. Bennünket is meghívtak, és mint minden meghívott mi is vittünk nászajándékot. A tisztaszobájuk teljesen megtelt az ajándékokkal. Délelőtt megköttetett a házasság, a templomi és a polgári is, a vigadalom a vacsorával kezdődött.

Minden fogás előtt egy ember, a násznagy vicces, félig-meddig érthetetlen versikéket mondott, csak azután osztották ki tálakban, nagy tányérokon az ételeket a vendégeknek. Éjfélkor elölről kezdődött az evés, az innivaló, bor és sör állandóan volt az asztalokon, ha elfogyott, hozták a folytatást. Már majd mindenki danolászott, egyesek hangosan ugratták egymást.

A sok ételnek-italnak megjött a hatása, egyre többen mentek dolgukat végezni. A lakodalom előtt Szabó bácsiék a meglévő pottyantós árnyékszék mellé, a ház végébe kukoricaszárból építettek még kettőt, előre gondoskodtak a várhatóan nagyobb forgalomról. A kisdolgot a kukoricásban is el lehetett végezni, de a nagydologhoz szükség volt a három árnyékszékre. Én magam is igénybe vettem az egyiket.

Éppen nagydolgomat végeztem, amikor kirántották a kezemből az ajtótartó madzagot, valaki földobta előttem a szoknyáját, belerottyantott az ölembe, és rám vágta az ajtót. Egy szempillantás alatt történt az egész.

A vendégek közé természetesen nem mehettem vissza, észrevétlenül hazamentem a szomszédba. Számomra így ért véget a Szabó lány lakodalma.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Akár hihető, akár nem az iskola alsó tagozatában, én voltam a súlylökő bajnok. Nagyon szerettem a tornaórákon, a futást, a távolbaugrást, a kislabdadobást, a sokféle ügyességi játékot, meg a piramist, amikor egymás hátára négykézláb állva több emeletet alakítottunk ki. Én mindig az alsók közé kerültem, koromhoz és a többiekhez, képest erős voltam. Az osztályban a legerősebb.

Egyedül a futballozást nem kedveltem, de ennek is megvolt az oka. A hosszú szünetekben két csapatot alakította a csapatkapitányok úgy, hogy egyik a másik után mondta a neveket, akik aztán a háta mögé álltak, és így kialakult az alkalmi csapat. A csapatkapitányok igyekeztek először a jobbakat, aztán a kevésbé jobbakat végül, pedig a maradékot maguk mögé állítani. Én a maradékok között szerepeltem, gondolom azért, mert én voltam a legerősebb, és ilyen módon akarták az osztálytársaim erőbéli fölényemet ellensúlyozni. Ráadásul mindig hátvédnek állítottak, nem lehettem csatár, olyan, aki gólt is szerezhet csapatának. Gólt rúgni nagy dicsőség volt, a másnapi hosszú szünetig másról sem esett szó, mint a gólszerzés körülményeiről. Ki passzolta a labdát a gólszerzőnek, ki cselezett ügyesebben a gólszerzés érdekében és így tovább.

Az egyik alkalommal elhatároztam, hogy gólt fogok rúgni. Előrébb húzódtam a középvonal közelébe, és megszereztem az ellenféltől a labdát, aztán nem hallottam, nem láttam, csak arra figyeltem, hogy nálam maradjon a labda, senki ne vehesse el. Megpróbáltak elgáncsolni, nem sikerült, többen támadtak rám egyszerre, de hiába, aztán ott álltam szemben a kapussal, és bekkel egy hatalmasat rúgtam, be a kapuba. Örömöm határtalan volt, de nem tartott sokáig, mert csapatkapitányom kijelentette, hogy nem hozzájuk tartozom, így hát nem gólt, hanem öngólt rúgtam! Ebben mindannyian egyetértettek, én mérgemben otthagytam őket.

Eltelt a nyár, újból elkezdődött az iskola, a csapatkapitány elém állt, és kijelentette, hogy a nyáron sokat erősödött, és most már ő a legerősebb. A többiek körénk álltak, várták, hogy megmérkőzzünk. Úgy is lett. Visszaemlékeztem az elmúlt évi öngólra is, összeszedtem minden erőmet, és rövidesen két vállra fektettem, rátérdeltem a karjára, és ha tanító bácsi nem avatkozik közbe, meg is pofoztam volna. Büntetésem az volt, hogy egy hétig én viseltem a piros mikulássapkát. Ezt a sapkát mindig az arra legérdemesebbnek kellet felvenni. Nem bántam, mert mégis én maradtam a legerősebb, az osztályversenyen a súlylökést is én nyertem meg.

Sikeremen fölbuzdulva, amikor hazaértem a bátyámat, sőt Édesapát is kihívtam súlylökőversenyre. Érdekes módon versenyünk utolsó helyezettje Édesapa lett. Nem átallottam azt mondani neki, hogy erősebb vagyok nála. Ezt addig-addig mondogattam, amíg aztán két karomnál fogva megragadott, mint a pelyhet fölkapott szemmagasságig, és csak annyit szólt, elég volt Andriska.

Két dolgot rögtön megértettem. Az egyik az volt, hogy bizony ő még mindig nagyon erős, és csak a mi kedvünkért lett ő versenyünk harmadik helyezettje.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Akár hihető, akár nem az iskola alsó tagozatában, én voltam a súlylökő bajnok. Nagyon szerettem a tornaórákon, a futást, a távolbaugrást, a kislabdadobást, a sokféle ügyességi játékot, meg a piramist, amikor egymás hátára négykézláb állva több emeletet alakítottunk ki. Én mindig az alsók közé kerültem, koromhoz és a többiekhez, képest erős voltam. Az osztályban a legerősebb.

Egyedül a futballozást nem kedveltem, de ennek is megvolt az oka. A hosszú szünetekben két csapatot alakította a csapatkapitányok úgy, hogy egyik a másik után mondta a neveket, akik aztán a háta mögé álltak, és így kialakult az alkalmi csapat. A csapatkapitányok igyekeztek először a jobbakat, aztán a kevésbé jobbakat végül, pedig a maradékot maguk mögé állítani. Én a maradékok között szerepeltem, gondolom azért, mert én voltam a legerősebb, és ilyen módon akarták az osztálytársaim erőbéli fölényemet ellensúlyozni. Ráadásul mindig hátvédnek állítottak, nem lehettem csatár, olyan, aki gólt is szerezhet csapatának. Gólt rúgni nagy dicsőség volt, a másnapi hosszú szünetig másról sem esett szó, mint a gólszerzés körülményeiről. Ki passzolta a labdát a gólszerzőnek, ki cselezett ügyesebben a gólszerzés érdekében és így tovább.

Az egyik alkalommal elhatároztam, hogy gólt fogok rúgni. Előrébb húzódtam a középvonal közelébe, és megszereztem az ellenféltől a labdát, aztán nem hallottam, nem láttam, csak arra figyeltem, hogy nálam maradjon a labda, senki ne vehesse el. Megpróbáltak elgáncsolni, nem sikerült, többen támadtak rám egyszerre, de hiába, aztán ott álltam szemben a kapussal, és bekkel egy hatalmasat rúgtam, be a kapuba. Örömöm határtalan volt, de nem tartott sokáig, mert csapatkapitányom kijelentette, hogy nem hozzájuk tartozom, így hát nem gólt, hanem öngólt rúgtam! Ebben mindannyian egyetértettek, én mérgemben otthagytam őket.

Eltelt a nyár, újból elkezdődött az iskola, a csapatkapitány elém állt, és kijelentette, hogy a nyáron sokat erősödött, és most már ő a legerősebb. A többiek körénk álltak, várták, hogy megmérkőzzünk. Úgy is lett. Visszaemlékeztem az elmúlt évi öngólra is, összeszedtem minden erőmet, és rövidesen két vállra fektettem, rátérdeltem a karjára, és ha tanító bácsi nem avatkozik közbe, meg is pofoztam volna. Büntetésem az volt, hogy egy hétig én viseltem a piros mikulássapkát. Ezt a sapkát mindig az arra legérdemesebbnek kellet felvenni. Nem bántam, mert mégis én maradtam a legerősebb, az osztályversenyen a súlylökést is én nyertem meg.

Sikeremen fölbuzdulva, amikor hazaértem a bátyámat, sőt Édesapát is kihívtam súlylökőversenyre. Érdekes módon versenyünk utolsó helyezettje Édesapa lett. Nem átallottam azt mondani neki, hogy erősebb vagyok nála. Ezt addig-addig mondogattam, amíg aztán két karomnál fogva megragadott, mint a pelyhet fölkapott szemmagasságig, és csak annyit szólt, elég volt Andriska.

Két dolgot rögtön megértettem. Az egyik az volt, hogy bizony ő még mindig nagyon erős, és csak a mi kedvünkért lett ő versenyünk harmadik helyezettje.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Hamar megtanultam úszni. Egy hétvégén elutaztuk a közelünkben lévő városba családostól. Vonattal mentünk, vonattal jöttünk.

Autóról nem is álmodtunk, a faluban senkinek nem volt autója, még Stein doktor bácsinak sem. Rossz lábával bicegett ki a betegekhez, ha betegei nem tudtak elmenni hozzá. A szomszédunkban, Mari néni, a nagymama egyszer bekáposztázott, és annyira rosszul lett, hogy hívatta a papot, úgy mondták, utolsó kenetet akar venni. A pap ki is jött, elvégezte a szertartást, de közben a fia, Jani bácsi elküldött Stein doktorért. A pap éppen menőben volt, amikor Stein doktor megérkezett, a kapuban találkoztak. A doktor úr, élcelődve annyit mondott a plébánosnak, hogy fog még maga ide jönni nem is egyszer. Mari néni biztosan bekáposztázott, és az epéjét fájlalja, egyébként olyan egészséges, mint a makk. Igaza lett, Mari néni még nagyon sokáig jó egészségben élt.

A strandon a kis vízbe mentünk, de a szüleim be-beúsztak a mélyvízbe is. Ilyenkor a partról beugrottam hozzájuk, és addig-addig evickéltem, amíg egyszer csak észrevettem, hogy tudok úszni, fennmaradtam a vízen.

Szentesen, Édesanya szüleinél, a szentesi nagyszülőknél is minden nyáron egy hónapot töltöttünk el. Nagyokat játszottunk a kertben, hármasban, a bátyámmal, és unokaöcsénkkel. Indiánosat a málnásban, bújócskát, ha pedig Gyöngyi a szomszédból átjött, akkor orvososat. Csodálkoztunk, hogy neki nincs fütyije, és mégis tud pisilni.

Ebéd után csendes pihenőt tartottunk, mindhármunknak külön fekvőpadja volt a kert más-más részén. Könyvet vihettünk magunkkal, semmi mást. Nagyon szerettem a Brehmet, a sok állatképpel, és az állatok jellegzetességeit leíró szöveges részt is szívesen olvastam.

Éjszaka a kukoricagóréban aludtunk, már rég nem volt benne kukorica. A nagyszülők csak baromfit tartottak a dróttal bekerített tyúkudvaron, a tanítóknak megjáró földhöz közeli tanyán nevelték, a hízónak valót. A kukoricát felesbe termelték, csak kukoricafosztáskor mentünk ki a tanyára segíteni. Jó nagyokat lehetett a fosztásban ugrándozni.

Délután, ha letelt az egy óra pihenés, mehettünk ki az uszodába. Gyalog mentünk, fürdőnadrágban, ha nyári zápor jött, akkor jól megáztunk.

Odafelé menet a Tisza egyik holtágának, a Kurcának a hídján át, vezetett az út. A hídhoz érve nem mulasztottam el, hogy ne a híd, víz felé lejtő oldalfalán egyensúlyozva jussak át a túloldalra.

Az uszodába érve rögtön a vízbe vetettük magunkat, aztán ki a partra, a homokos részen néztük a nagyokat, hogyan fociznak, aztán megint be a vízbe. Így teltek a délutánok. Az uszoda egyik végén trambulinok álltak, egy nagyon magas középütt, kétoldalt pedig egy-egy alacsonyabb. Használatuk tilos volt. A versenyzők edzése alkalmával a mély vízből a strandolókat átirányították a sekélyebb vízbe. A tiltás ellenére, ha az úszómester nem látta, talpasokat ugrált mindenki, az alacsonyabb trambulinokról. Így tettünk mi is.

Az egyik ugrásom alkalmával nem úsztam el elég gyorsan a trambulin alól, és valaki rám ugrott. Arra emlékszem vissza, hogy kinn feküdtem a füves parton, teljesen egyedül, és iszonyatosan fájt a fejem. Nagy sokára előkerült a bátyám, kérdezett merre voltam, alig talált meg. Elmeséltem azt, ami történt, meg hogy rettenetesen fáj a fejem. Rögtön hazamentünk, orvost hívtak, a diagnózis agyrázkódás volt. Napokig nem mehettem ki a házból, de a fájdalomcsillapítók, és talán altatótabletták hatására, szinte állandóan aludtam.

Nagy szerencsémre nem történt komolyabb baj, mire a szüleink megérkeztek, már teljesen egészséges voltam. Így tapasztaltam meg azt, hogy ami tilos, azt ne tegyem. A saját káromon!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

Hamar megtanultam úszni. Egy hétvégén elutaztuk a közelünkben lévő városba családostól. Vonattal mentünk, vonattal jöttünk.

Autóról nem is álmodtunk, a faluban senkinek nem volt autója, még Stein doktor bácsinak sem. Rossz lábával bicegett ki a betegekhez, ha betegei nem tudtak elmenni hozzá. A szomszédunkban, Mari néni, a nagymama egyszer bekáposztázott, és annyira rosszul lett, hogy hívatta a papot, úgy mondták, utolsó kenetet akar venni. A pap ki is jött, elvégezte a szertartást, de közben a fia, Jani bácsi elküldött Stein doktorért. A pap éppen menőben volt, amikor Stein doktor megérkezett, a kapuban találkoztak. A doktor úr, élcelődve annyit mondott a plébánosnak, hogy fog még maga ide jönni nem is egyszer. Mari néni biztosan bekáposztázott, és az epéjét fájlalja, egyébként olyan egészséges, mint a makk. Igaza lett, Mari néni még nagyon sokáig jó egészségben élt.

A strandon a kis vízbe mentünk, de a szüleim be-beúsztak a mélyvízbe is. Ilyenkor a partról beugrottam hozzájuk, és addig-addig evickéltem, amíg egyszer csak észrevettem, hogy tudok úszni, fennmaradtam a vízen.

Szentesen, Édesanya szüleinél, a szentesi nagyszülőknél is minden nyáron egy hónapot töltöttünk el. Nagyokat játszottunk a kertben, hármasban, a bátyámmal, és unokaöcsénkkel. Indiánosat a málnásban, bújócskát, ha pedig Gyöngyi a szomszédból átjött, akkor orvososat. Csodálkoztunk, hogy neki nincs fütyije, és mégis tud pisilni.

Ebéd után csendes pihenőt tartottunk, mindhármunknak külön fekvőpadja volt a kert más-más részén. Könyvet vihettünk magunkkal, semmi mást. Nagyon szerettem a Brehmet, a sok állatképpel, és az állatok jellegzetességeit leíró szöveges részt is szívesen olvastam.

Éjszaka a kukoricagóréban aludtunk, már rég nem volt benne kukorica. A nagyszülők csak baromfit tartottak a dróttal bekerített tyúkudvaron, a tanítóknak megjáró földhöz közeli tanyán nevelték, a hízónak valót. A kukoricát felesbe termelték, csak kukoricafosztáskor mentünk ki a tanyára segíteni. Jó nagyokat lehetett a fosztásban ugrándozni.

Délután, ha letelt az egy óra pihenés, mehettünk ki az uszodába. Gyalog mentünk, fürdőnadrágban, ha nyári zápor jött, akkor jól megáztunk.

Odafelé menet a Tisza egyik holtágának, a Kurcának a hídján át, vezetett az út. A hídhoz érve nem mulasztottam el, hogy ne a híd, víz felé lejtő oldalfalán egyensúlyozva jussak át a túloldalra.

Az uszodába érve rögtön a vízbe vetettük magunkat, aztán ki a partra, a homokos részen néztük a nagyokat, hogyan fociznak, aztán megint be a vízbe. Így teltek a délutánok. Az uszoda egyik végén trambulinok álltak, egy nagyon magas középütt, kétoldalt pedig egy-egy alacsonyabb. Használatuk tilos volt. A versenyzők edzése alkalmával a mély vízből a strandolókat átirányították a sekélyebb vízbe. A tiltás ellenére, ha az úszómester nem látta, talpasokat ugrált mindenki, az alacsonyabb trambulinokról. Így tettünk mi is.

Az egyik ugrásom alkalmával nem úsztam el elég gyorsan a trambulin alól, és valaki rám ugrott. Arra emlékszem vissza, hogy kinn feküdtem a füves parton, teljesen egyedül, és iszonyatosan fájt a fejem. Nagy sokára előkerült a bátyám, kérdezett merre voltam, alig talált meg. Elmeséltem azt, ami történt, meg hogy rettenetesen fáj a fejem. Rögtön hazamentünk, orvost hívtak, a diagnózis agyrázkódás volt. Napokig nem mehettem ki a házból, de a fájdalomcsillapítók, és talán altatótabletták hatására, szinte állandóan aludtam.

Nagy szerencsémre nem történt komolyabb baj, mire a szüleink megérkeztek, már teljesen egészséges voltam. Így tapasztaltam meg azt, hogy ami tilos, azt ne tegyem. A saját káromon!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A bátonyi nagyszüleinknél, amikor már nagyobbacskák lettünk, igazi munkát is kaptunk. A vasút menti területet felügyeltük. Jobb és baloldalon, a vasútvonal mentén almásokat telepítettek, a korán érő almákat védtük meg a tolvajoktól. A feladat csak annyi volt, hogy az arra járókat figyelmeztessük, hogy az almás a Magyar Állami Vasút tulajdona, nem szabad megdézsmálni. Reggel vonattal utaztunk el, a második vasútállomáson szálltunk le, és egész nap kinn tartózkodtunk. Nehezen telt a délelőtt, még nehezebben a délután. Alig vártuk, hogy hazamehessünk. Két hetet töltöttünk el a felügyeletben, de számunkra örökkévalóságnak tűnt. Nem volt játszótárs.

Másik nyáron meg a füvet gyomláltuk ki a vágányok kőágyából. Munkavezetőnk, igazi felnőtt vasutas, figyelmeztetetett bennünket, ha vonat közlekedett. A nyári melegben, az első pillanatban könnyűnek tűnő munka, bizony emberpróbálóvá nemesedett. A két hét leteltével bementünk a Vasúti Körzet Felügyelőségre, ahol nagypapa, és az egyik nagybátyánk végezte irodai munkáját, és felvettük a bérünket. Nagy eseményt jelentett ez, pénzt kerestünk, és abból bármit vásárolhattunk, arra költhettük, amire akartuk. Ebből vettem a szerszámokat, a lombfűrészeléshez a furnérlemezeket, a kis elemlámpa izzókat, amikből aztán elkészülhettek az alkotásaink. Törpefigurákat fűrészeltünk, kifestettük Szendire-Szundira, meg Kukára, aztán a talpukra állítottuk őket. A törpeházban ott volt Hófehérke és a hét törpe.

Nagyszüleink szomszédságában lakott a Kisnagymama, egyedül. A két portát egy kőkerítés választotta el. Naponta többször meglátogattuk a Dédit, reggelit, ebédet vittünk. Beszélgetni nem tudtunk vele, mert a hallása már erősen megromlott. Tőle lestük el azt, hogy hogyan lehet a muskátlit arra bírni, hogy hamar gyökeret eresszen. A levágott szárat keresztbe metszette, és egy zabszemet helyezett el a vágásba. Szép növényeit ő maga ápolta, azokhoz csak ő nyúlhatott hozzá.

Egyik alkalommal a kőkerítés kapuját zárva találtuk, amikor látogatóba indultunk hozzá. A bátyámnak az ötlete alapján, a kerítésen másztunk át. Így rövidebb az út, Andriska állj nekem bakot, aztán, ha fönn vagyok a kerítés tetején, majd a kezemmel fölhúzlak, tanácsolta. Hátammal nekitámaszkodtam a kerítésnek, két kezemet összekulcsoltam, ő belelépett, majd a vállamra állt, így érte el a kerítés tetejét. Belekapaszkodott, aztán lecsúszott a vállamról, magával rántva egy téglát, ami az élével a fejemre esett. Meleget éreztem az arcomon, elöntött a vér. Nagymama, nagymama, kiabált, Andriskának betörött a feje.

Nagymama egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, kihozta a mosóteknőt, langyos vizet öntött bele, és még valamit, amitől lila színű lett a víz. Még előtte a bátyámat menesztette az orvoshoz, jöjjön mielőbb. Meztelenre vetkőztetett, bemásztam a kádba ő, pedig locsolgatta sérült fejemet. Szégyelltem a helyzetemet, mert az utcáról a deszkakerítésen át be lehetett látni.

Nem sok időbe telt, megérkezett az orvos. Gyorsan körbenyírta ollójával a sebet, összekapcsozta a szétnyílt bőrt a fejemen. De jól tette Mariska néni, hogy hipermangánt öntött a vízbe, nem is adok tetanuszt a gyereknek, holnap visszanézek.

Hát igen, a bátyám is jó firma volt, ő is állhatott volna bakot!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai

A bátonyi nagyszüleinknél, amikor már nagyobbacskák lettünk, igazi munkát is kaptunk. A vasút menti területet felügyeltük. Jobb és baloldalon, a vasútvonal mentén almásokat telepítettek, a korán érő almákat védtük meg a tolvajoktól. A feladat csak annyi volt, hogy az arra járókat figyelmeztessük, hogy az almás a Magyar Állami Vasút tulajdona, nem szabad megdézsmálni. Reggel vonattal utaztunk el, a második vasútállomáson szálltunk le, és egész nap kinn tartózkodtunk. Nehezen telt a délelőtt, még nehezebben a délután. Alig vártuk, hogy hazamehessünk. Két hetet töltöttünk el a felügyeletben, de számunkra örökkévalóságnak tűnt. Nem volt játszótárs.

Másik nyáron meg a füvet gyomláltuk ki a vágányok kőágyából. Munkavezetőnk, igazi felnőtt vasutas, figyelmeztetetett bennünket, ha vonat közlekedett. A nyári melegben, az első pillanatban könnyűnek tűnő munka, bizony emberpróbálóvá nemesedett. A két hét leteltével bementünk a Vasúti Körzet Felügyelőségre, ahol nagypapa, és az egyik nagybátyánk végezte irodai munkáját, és felvettük a bérünket. Nagy eseményt jelentett ez, pénzt kerestünk, és abból bármit vásárolhattunk, arra költhettük, amire akartuk. Ebből vettem a szerszámokat, a lombfűrészeléshez a furnérlemezeket, a kis elemlámpa izzókat, amikből aztán elkészülhettek az alkotásaink. Törpefigurákat fűrészeltünk, kifestettük Szendire-Szundira, meg Kukára, aztán a talpukra állítottuk őket. A törpeházban ott volt Hófehérke és a hét törpe.

Nagyszüleink szomszédságában lakott a Kisnagymama, egyedül. A két portát egy kőkerítés választotta el. Naponta többször meglátogattuk a Dédit, reggelit, ebédet vittünk. Beszélgetni nem tudtunk vele, mert a hallása már erősen megromlott. Tőle lestük el azt, hogy hogyan lehet a muskátlit arra bírni, hogy hamar gyökeret eresszen. A levágott szárat keresztbe metszette, és egy zabszemet helyezett el a vágásba. Szép növényeit ő maga ápolta, azokhoz csak ő nyúlhatott hozzá.

Egyik alkalommal a kőkerítés kapuját zárva találtuk, amikor látogatóba indultunk hozzá. A bátyámnak az ötlete alapján, a kerítésen másztunk át. Így rövidebb az út, Andriska állj nekem bakot, aztán, ha fönn vagyok a kerítés tetején, majd a kezemmel fölhúzlak, tanácsolta. Hátammal nekitámaszkodtam a kerítésnek, két kezemet összekulcsoltam, ő belelépett, majd a vállamra állt, így érte el a kerítés tetejét. Belekapaszkodott, aztán lecsúszott a vállamról, magával rántva egy téglát, ami az élével a fejemre esett. Meleget éreztem az arcomon, elöntött a vér. Nagymama, nagymama, kiabált, Andriskának betörött a feje.

Nagymama egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, kihozta a mosóteknőt, langyos vizet öntött bele, és még valamit, amitől lila színű lett a víz. Még előtte a bátyámat menesztette az orvoshoz, jöjjön mielőbb. Meztelenre vetkőztetett, bemásztam a kádba ő, pedig locsolgatta sérült fejemet. Szégyelltem a helyzetemet, mert az utcáról a deszkakerítésen át be lehetett látni.

Nem sok időbe telt, megérkezett az orvos. Gyorsan körbenyírta ollójával a sebet, összekapcsozta a szétnyílt bőrt a fejemen. De jól tette Mariska néni, hogy hipermangánt öntött a vízbe, nem is adok tetanuszt a gyereknek, holnap visszanézek.

Hát igen, a bátyám is jó firma volt, ő is állhatott volna bakot!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai