Szombati nap volt, fiam is szabadnapot kapott családjától, így hát kettesben vágtunk neki a túrának. Óbányáig autóval jutottunk el, a falu határában, egészen az elején a kialakított parkolóban hagytuk autónkat, majd nekivágtunk az útnak. A parkolóban már ki lehetett találni, a már ott álló járművek számosságából, nem leszünk egyedül.

Vakító napsütés volt, arról beszélgettünk, milyen jó lesz, ha már benn vagyunk a fák között a völgyben. Alattunk a pflaszter szinte puhán, ruganyosan lökött, taszított bennünket az árnyas rész felé. A régi, húsz-huszonöt évvel ezelőtt történt dolgokat emlegettük fel, ki hol lakott, ki hol lakhat most, mert húsz év mégiscsak nagy idő. Híreket hallottunk, hogy kik távoztak el az általunk ismert óbányaiak közül, de hát az élők, az élőkkel mi lehet.

Túljutottunk a templomom, meg a szemben lévő kocsmán, amikor hirtelen a hátunk mögött baloldalról egy hangos kiáltást hallottam: ANDRÁS. Nem ÁNDRÁS-t, ezt fontos megjegyeznem! Hátratekintettünk, lévén a fiam is András, és az egyik portán segédkező falusiak között valaki felénk mozdult, akit abban a szempillantásban fölismertem: a Szűcs János volt az. Nem akarom azt mondani hogy rohantunk egymás felé, de hátrafordulva én is megszaporáztam lépteimet, és amikor találkoztunk önkéntelenül megöleltük egymást. Régi jó barátom, mondtam én, András de nagyon örülök, hogy találkoztunk, ez aztán a meglepetés, viszonozta ő.

Jánost az óta ismertem, amióta Kisújbányára költöztünk. Ő volt minden házjavítás, féltető építés, konyhaburkolás avatott szakértője, lévén igen jő kőműves, akit nemcsak itt az országon belül, de külföldön is elismertek. A kőműves szakember mellett egy igen éles eszű, igazi magyar embert ismertem meg, aki ugyancsak nagy reményeket fűzött a nyolcvankilences változásokhoz. Végül kiderült naivak voltunk mindketten, azonban ez már más lapra tartozik.

János azért volt Szűcs családnevű, mert édesapja az alföldről került a mecsekvidékre, ahol aztán sváb lányt vett feleségül. Édesanyját még ismertem, áldott természetű asszony volt, mindenki szerette.  És remekül sütött-főzött, több alkalommal voltam János meghívásának eleget téve édesanyja főztjének élvezője. Sült oldalas krumplival télen! Soha nem felejtem el.

De Andráskám most velem jöttök és a vendégeim vagytok, hangzott a meghívás János részéről. Elmondtuk, hogy előbb még felgyaloglunk Kisújbányára, készítünk néhány fényképfelvételt, aztán majd visszafelé jövet bemegyünk hozzá. Eskünket vette, és így aztán továbbengedett.

Gyönyörű idő volt, félmeztelenre lehetett vetkőzni, rengeteg szemben jövő kirándulóval találkoztunk. Magányosan, párban, családostól, csapatostól járták az emberek a csendet, amit csak a madarak füttyögése szakított meg.

Végigmentünk a pisztrángos, a volt fazekas tanya, a szekszárdi üdülőház, az elhagyott, és tönkrement úgynevezett dinamós ház mellett. Ennek a háznak nem volt, és még jelenleg sincs vezetékes áramellátása, tulajdonosa a patakot megosztotta, kettéágaztatta és a gyorsfolyású keskenyebb részbe egy dinamót épített be, ami a világítás céljára tökéletesen megfelelt.

Azóta félbehagyott épületet, istállómaradványt látunk, mert egy időben lovakat tartott itt valaki. Megcsodáltuk újfent a csepegő sziklát, a partoldalba kapaszkodó fák ágas-bogas gyökérzetét, a volt malomépület sziklavetődésén csobogó patakot, és a még mindig jó állapotban lévő, huszonöt évvel ezelőtt, a Petrék közreműködésével is, megépült fahidat.

A tisztás előtt, a kereszt alatt nyugszik Péceli Bandi, engedtessék meg nekem, hogy így hívjam dr. Péceli Endre doktor úr helyett. Elcsendesedtünk egy rövid időre a sírkő előtt, jól esett látni, hogy friss virág volt sírjánál. Nyugodjék csendesen az általa oly nagyon szeretett természetben!

Kisújbányát alaposan körbejártuk, sikerült előre feltett szándékunkat, nevezetesen a nyári lomb takarásától védett részeket is „lekapni”, teljesíteni.

A falujárás közben persze jól elszaladt az idő, hiszen majd mindenki ismerős volt, akikkel találkoztunk. Tavaszi munkákat végeztek, már túljutottak az első fűnyíráson, és velünk együtt élvezték a csudaidőt.

Faluvezetőnk, Gyöngyi is behívott bennünket, megcsodáltuk szoborparkjukat, szépen berendezett házukat, és a „közösségi” helységüket, ahol meglepően eredeti környezetben beszélgettünk a velünk történtekről, a falu dolgairól.

Beesteledett egy pillanat alatt. Én gyorsan elindultam, mert szemüveges lévén a félhomályban nemigen tudok jól tájékozódni, állandóan az orrom elé kellett néznem, lefelé menet Óbányára.

Fiam csak később indult el, még beszélnivalója volt Gyöngyiékkel, de mire én Szűcsék házához értem, már utolért.

János mérhetetlen szeretettel fogadott bennünket, már nem is igazán remélte, hogy betérünk hozzá. Mit kértek, kolbászt, szalonnát, felvágottat, fehérbort, vagy vöröset, na és savanyút?

Mert van minden, tudjátok milyen megtisztelő számomra, hogy vendégeim vagytok, elmondani nem tudom. Előkerült minden, János személyesen szolgált ki bennünket, felesége faluközösségi munkát végzett éppen így ő nem volt otthon.

Felidéztük a régi emlékeket, a rendszerváltáshoz fűzött reményeinket, az összevissza világot.

Láttuk az édesfia ausztriai, geoenergiával fűtött házáról készített fényképeket. János felesége első házasságából született gyermekével együtt segített a ház építésénél. Hát igen János ismét előbbre van egy lépéssel magyarországi kőműves társaihoz képest. Késő estébe szaladt az idő amikor búcsút vettünk egymástól abban a reményben, hogy nem húsz év múlva találkozunk legközelebb.

Utólagosan jegyzem meg, a kirándulók, akikkel találkoztunk egyike sem köszönt volna, ha mi előre nem tesszük meg. Sokan közülük megrökönyödve a köszöntéstől szótlanul ment tovább.

Huszonöt évvel ezelőtt ez nem így volt, sajnos ma igen.

Tisztelettel, szeretettel:

Dr. Petre András és ifjabb Petre András

Kisújbánya 29.

Több mint másfél órába beletelt, amíg Óbányára kiértünk, annak is a végébe, ahol akkor még kuglipálya is üzemelt nyaranta, és mellette volt a vendéglátó egység, a kiskocsma. Ez télen is nyitva-tartott, mert aki már teleitta magát a templommal szembeni nagykocsmában ide még betért lecsapatni egy felessel a fröccsöket, vagy a sört.

Idáig tartott az autóút, utána már a völgy bejárata következett.

Kipakoltuk a holmikat, a gyerekeket annak rendje-módja szerint felöltöztettem, és nekivágtunk a völgynek.

Aki ismeri az Óbánya-Kisújbányai völgyet, többnyire biztosan nyáron látta, hiszen akkor kellemes a kirándulás, nem is tart soká, fölfelé egy félórát vesz igénybe az út. Más azonban a helyzet télen, amikor félméteres hóban kel gázolni, egymás nyomát követve, egymás lábnyomába lépve, lassan cammogva lehet csak haladni. A csomagok a szánkón voltak, amit én húztam, a gyerekek pedig élvezték a nagy havat, és alig várták, hogy fölcsatolhassák a síléceket. Így haladtunk másfél-két óra hosszat, amíg elértük a házunkat.

Szakadt rólam a víz a hideg ellenére, és én voltam az, aki elfáradt az út során, a gyerekek meg sem álltak a hosszú úton, aminek nagyon örültem, mert nem kellett kipakolni semmit útközben. Meg is jött az étvágyunk.

Kinyitottam a házat, és begyújtottam a rakott tűzhelyet, amit a kemence oldalába építettek be, és nemsokára fölmelegedett a konyha, a tűzhely platnija vörösen izzott a száraz, még ősszel bekészített tűzifától.

Amíg én benn mesterkedtem a gyerekek kinn voltak, élvezték a csúszkálást a domboldalról.

Nemsokára megjöttek, de valami baj történt, mert Andris fiam pityergett, de meg is volt az oka rá. Csurom víz volt tetőtől talpig. Hirtelen el sem tudtam képzelni mitől, hiszen anorákos ruha volt mindkét gyereken, az nem ázhatott át a hótól. Valami más történhetett.

Nagyon megijedtem, így nem mehetünk haza, de még tovább sem, a faluba, hogy valakinél megszárítkozzunk. Mit tegyünk? Mit tegyünk? Hamar kellett dönteni, mert a gyerek így nem maradhat.

Az első dolog levetni a vizes ruhát, a második fölmelegíteni a gyereket, a harmadik megeteti őket, mert amióta eljöttünk otthonról még semmi nem ettek. Hála Istennek a konyhai tűzhely ontotta a meleget. Gyere kisfiam, leszedek rólad minden ruhadarabot, Ágika készítsd elő az ennivalót, amit édesanyád becsomagolt. Megtörtént.

Most következett, amit nem szívesen tettem, de meg kellett tennem. Mielőtt pokrócokba bugyoláltam volna a fiamat, sajnálattal, de alaposan kipaskoltam a fenekét, hogy sírjon, mert attól kimelegszik, és majd utána tekertem rá a pokrócot.

A ruhákat, nadrágot, harisnyanadrágot, pólót, inget, pulóvert, kabátot, kesztyűket, sapkát és még mi mindent nem is tudom, alkalmi ruhaszárítóra tettem, amit vastag alumínium drótból készítettem nagy hirtelenjében, és a forró platni fölé függesztettem a ruhadarabokat.

Miután mindezek megtörténtek, kérdeztem rá mi is történt, mitől lett csurom víz a gyerek.

Elmesélték a történetet.

Az Ottó megjelent, ő a Vincze bácsi legkisebb fia volt, és rávette a gyerekeket, hogy keljenek át a patakon is a síléccel, nem is kell azt levetni. A szánkót behúzta a patak közepére, és először Ági lányomat vette rá az átkelésre, majd Andris fiam következett, -kit csak meg akart viccelni, mondta nekem utólag- és amikor már a szánkón állt a gyerek, kirántotta alóla, minek következtében az én kisfiam az oldalra esett, és amíg felkászálódott, mert gondolom az Ottó jókat nevetett, teljesen eláztatta a víz.

Megettük, megittuk a magunkkal hozott elemózsiát, kipihentük az izgalmakat és fáradalmakat. Viszonylag hamar megszáradt minden, de a műanyag szálas ruhadarabok bizony megrövidültek a nagy hőmérsékletben, úgy hogy azokat rendesen nem is lehetett ismét felvenni.

Összepakoltunk mindent, bezártuk a házat, és elindultunk hazafelé. Az út vissza Óbányára rövidebbnek tűnik, mert lefelé halad az ember, meg szívesebben is megy azzal a tudattal, hogy mihamarabb hazaér.

Óbányán a Skoda, mint rendesen azonnal indult. /Megjegyzem soha nem volt vele műszaki problémám a hűtőhöz vezető gumicsövet kivéve, de az is csak nyáron a nagy melegben ment tönkre./ Hazafelé minden rendben volt, és még sötétedés előtt hazaértünk, feleségem nagy örömére.

A gyerekek nem meséltek semmit a balesetről, így hát én sem kezdeményeztem. Jól éreztük magunkat, minden rendben, mindent elfogyasztottunk, a házat rendesen bezártuk, mondtam.

A gyanú akkor merült föl, amikor a fürdéshez készülődtünk. Összement a harisnyanadrág, égett, füstös szaga van minden egyes ruhadarabnak stb.

Nem lehetett tovább várni, el kellett mesélni a kalandot. Töredelmesen és részletesen elmondtunk mindent, és napirendre tértünk a dolog fölött. Hála a Teremtőnek, nem fázott meg a gyerek, ami vélhetően az eljárásomnak volt köszönhető. Maradandó élmény maradt ez a kirándulás is, mind a mai napig emlegetjük, ha télről és Kisújbányáról esik szó.

A tél után jön a tavasz, és mi ugye a hétvégéket általában kinn töltöttük kisújbányai portánkon. Sokáig nem láttuk az Ottót, míg egyszer csak megjelent, egy csomó mogyorófavesszővel a kezében. Szánta-bánta, amit tett, és átadta a husángokat, ültessük el, mondta, jó fajta. Majd elülteted Te, mondtam ki én a verdiktet, ez lesz a büntetésed a haszontalanságodért. Úgy is lett.

Ma is láthatóak a hatalmasra nőtt mogyoróbokrok a kertünkben, de Ottónak sajnos nem volt igaza, mert  nem termett egyik sem. Állítólag vegyesen kell ültetni a porzós mogyorót a nem porzóssal csak akkor terem a mogyoró, ki tudja? Vagy az Ottó tudta, és az óta is nevet rajtunk, ha eszébe jutunk?

Tisztelettel, szeretettel:

Dr. Petre András