drpetreandras: október 2010

Komolyludens

2010-10-31 Vasárnap
Velem mindig történik valami…Szereztem magamnak közel egymilliót, tisztességesen, és annak ellenére, hogy nem tettem érte különösebben semmit. Egy szerződést írok alá és kész! Második szomszédommal együtt várakoztunk, ő a buszra, és tulajdonképpen én is, mert vártam, hogy fölszálljon, aztán magam is mehetek az utamra. Panaszkodott, a buszmegálló közelében van egy társas garázsa, a társak nem tudnak megegyezni, hogy a homlokzatot közös munkával, legalább közös hozzájárulással, egységesen levakolják, az idő vasfoga ugyebár megtette hatását. Az ő bejáratát a buszmegállóból jól lehetett látni, nagyjából fél négyzetméter téglafelület világlott elő a szemlélő számára az egyébként még messziről sárgának tűnő, lehullott vakolat alól. Egészen jól mutat, ma az építészek szeretik ezt a megoldást, tudatosan hagynak téglafelületeket szabadon, valami rusztikát találnak ebben a megoldásban. Szemeiből kiolvastam nem ezt várta, helyesbítettem, természetesen, ha a vakolat ott volt, azt pótolni kell. Egyedül nem megy, és a társak, húzta hosszúra és magasra a társak szót. Ismerjük mindannyian, nehezen megy az egyezség, ez is a demokrácia átka, nem adhatjuk parancsba: Vakolás, tetszik vagy sem! Hát, igen, de legszívesebben ezt tenném. Lássa be professzor uram, talán nem is kellett volna ezt a garázst megvásárolnia, egy garázs árából ma már egy új kocsit vásárolhat, igaz nem a drágábbak közül. A busz még nem jött, a garázstémát kimerítettük, a szótlanság kezdett hosszúra nyúlni, neki nem volt hirtelen témája, megkérdeztem merről jött, hová megy? Elmegyek a temetőbe. Szegény rokonok? Ezúttal nem, majd másodikán megyünk a családdal, most az anatómia elsajátításáért magukat áldozók sírjait megyünk megtisztelni. A tudomány áldozatokat követel, láttam be, de honnan az alapanyag. A test? Tudja kórboncnok vagyok, anatómia gyakorlatra elengedhetetlen a valóságos látvány, az elhalálozás okainak felkutatása mellett a medikusok, medikák élőben, tulajdonképpen holtan, tettem hozzá láthatják a szerveket, és azok részleteit, meg az érpályákat, incizúrákat…Ne folytassa professzor uram, ha kérhetem, engem ár egy vérvétel ájulásra késztet. De honnan az alapanyag, tettem föl kérdésem még egyszer. Fölajánlják a testüket, mi aztán elintézünk minden továbbit. A kórházban, csak nem tesznek föl ilyen kérdést a pácienseknek. De bizony, sokuknak nincs hozzátartozója, vagy szegény, és nem képes a temetés költségeit fedezni. Nyilatkozata után, szerződést kötünk, utólagos gond ne származzon az ügyletből, és mi, az egyetem intézzük a temetést. Mindegyik felekezet papja, ha teheti, eljön, eltemetjük, szép lapos sírkövet készítünk, nyíratjuk a füvet, tudja, mint az USA arlingtoni katonai temetőjében, fűvel környezett, gondozott helyen nyugodhatnak békében. Bárki élhet a lehetőséggel, kérdeztem. Bárki! Határoztam, rajtam aztán találnak majd meg nem lévő szervet, nagy meglepetésre, hiányzó ereket, a lábaimon, összemeszesedett szívartériát, szívbe visszaforgatott mammáriát,
kiegyenesített, vagyis kimetszett orrsövényt, és valami kis agyat, amit majd talán formalinba helyeznek el, lám a homo sapiens élhetett kis aggyal is. A záradékba azonban majd beleveszem, ragaszkodom halálom személyes bejelentéséhez. Ez lesz a kisagyú homo utolsó meglepetése, professzor uram.

Árulás

Velem mindig történik valami…Ezúttal én leszek a gyorsabb! Elhatározásom véglegessé vált, nem várok addig, amíg ők kitalálják, és főleg megvalósítják azt, amire képes vagyok, már most. Az első világháború után itt hagyták a kommunizmust, a második után meghagyták, de már tárgyi emléket is csatoltak hozzá, mi, gyerekek csak „trúmannak” hívtuk, Harry Truman elnök és a vasutasok után a 411-est. Gyártottunk mi is gyönyörű mozdonyokat, a 324-esnek a futási jegyzőkönyvét saját két szememmel láttam a Ganz-Mávag-ban. A műszaki rajzokon érezni lehetett a könnyedséget, amivel ez a gyorsvonati mozdony száguldani tudott, a három nagyméretű hajtott kerékpárjával. Százharminc fölött szabályozott le a gépezet, mert még nagyobb sebességre is képes volt. Lebombázták a mozdonyokat, itt hagyták a trúmanokat, a négykerék-csatlóval mindenre képes háborús gőzösöket. A csatlói valódi csatlók voltak, úgy csattogtak, mintha azonnal szét akarna esni az egész tákolmány. Nem hosszú életűre tervezték, háborúra, és a vén Európa ócskavasként volt kénytelen, a marsall kölcsön fejében megvásárolni a gépeket. Mi, a blokkbeliek elzárkóztunk, mi ténylegesen fizettünk, valódi pénzért! Az első sivatagi háború után itt hagytak megint mindent, a szállítási költség nagyobbnak bizonyult volna, hát eladták, a vén Európa megvette. Én Grid-et vettem, majdnem, a vállalatnak! A kezemben volt az a lap, amit a sivatagi őrvezetők is használtak, A4 méretű laptop, érintős képernyővel, ami ráadásul éjszaka világított is. Térkép, és haditervkészítő tudománnyal rendelkezett az alig egy kilogrammos lap. Most meg jönnek az iPad-ok, onnan is meg máshonnan is. Csak onnan előbb valamivel. Olyanok, mint a Grid volt, csak már színesednek. Testmeleg érzékelők, betegség diagnózishoz, meg íriszvizsgálók betegségmegelőzésre, és még mi minden, mert most nincs nagy háború, szerencsére, de fejlesztés az folyik a várhatóhoz. És most jön a nagy találmányom, amit csak azért nem nyújtok be szabadalomra, mert nem tudom fizetni majd az éves tartási díjat, és nem is akarom, mert eloroznák. Nemrég saját magamon teszteltem, és amit vártam bekövetkezett. Nem vagyok irigy, elárulom a lényeget. Az általunk, azaz ember által látható fénytartományon kívüli összes elektromágneses hullám, beleértve a gravitációs hullámokat is tükrözni képes „tükröt” vagyok képes előállítani, úgy legyengítve azokat, hogy még a gamma és a világmindenségből érkező kozmikus sugarakat is átereszhetem a szem íriszén, és onnan továbbengedve, képes vagyok behatolni az idegsejtek fonalain át az agyba, ezáltal eljutni bármely idegsejthez. A pályát én irányítom, amely villódzik az útvonalon, és elakad ott, ahol talál „valamit”. A valami, a gondolatot jelenti, sajátos szóhasználatomban, mert a gondolat ugye bármi lehet, és az már valami. A tesztelés eredményét képes vagyok rögzíteni, így megismerem a gondolatokat, a másét, ha másnál alkalmazom eljárásomat. Az öntesztelés sikerrel járt, gondolataimat rögzítettem, a rögzítés eredménye nem hagyott nyomot. Nos, ezt a találmányomat nem lesznek képesek, ha egyáltalán rájönnek, a vén Európának eladni, mert semmi az semmi, azaz eladhatatlan áru!

Nézőpont

Velem mindig történik valami…Született 1921 valahányadik hónapjának valahányadikán, és remekül tartja magát. A ragyogó őszi Nap fényében hunyorogva haladtam lefelé a rakott kővé varázsolt utcán, annyit láttam belőle, hogy szapora léptekkel igyekszik felém, és megelőzve a köszöntésben, mosolyogva mondta, szervusz kérlek, ne haragudj, mondd a neved, a névmemóriám kopik. Minden alaklommal bemutatkozom neki, és akkor beugrom az agyába. Te vagy az, aki voltál nálam, Harkányban, hát persze hogy megismerlek, mit tevékenykedsz mostanában? Úgy emlékszem múltkori találkozásunkkor megígérted, megmutatod a kisplasztikádat, akkor volt, amikor a radarellenzős tubesiek győzelmét ünnepeltük a Jókai téren, még adtam is Neked meghívót a tárlatomra, mivel átköltöztem az Apáca utcába. Egy szuszra mondta, és jól emlékezett. Laci bátyám kistárlatot nyitottam én is, avval vagyok még tele, és örülök találkozásunknak, nem jössz megnézni, itt van kétszáz méterre. Eljött, de mindenáron maga elé akart tuszkolni, menjek előtte ő majd követ, nem ismeri a járást. Elmagyaráztam, erre meg erre, és Laci bátyám megindult előttem gyors, apró léptekkel, mit sem törődve a járdák kiemelkedéseivel. Na ezt tényleg nem láttam, csodálkozott el az egyedi, és egyedülálló majolika portálon. És ez a Tiéd? Dehogy is! Benn körbevezettem, élénk, apró szemeivel követte mutogatásomat, és elismerését beírta kis látogatófüzetembe. Igen, elmegyek megnézni ötdimenziós műveidet, már harmadszor hív, de két alkalommal már láttam tárlatát. Elmegyek a kedvéért, és megmutatom neki majd a „Nézőpontomat”, a kisplasztikámat, az egyetlen pontból kockának látható szögletes fadarabkáimat, nem akarja elhinni magyarázatom után sem létezhetőségét, és én vagyok az oka biztosan, mert Laci bátyám a zürichi egyetemen évtizedekig ábrázoló geometriát oktatott. Háromdimenziós festészetét, négy társával művelte az egész földkereken, a többiek már meghaltak, utánpótlás nincs. Laci Bátyám nem árulja el titkát, megjelent kötetében is csak annyit ír, ők dolgozták ki a módszert, slussz passz. Korábban is próbálkoztam titka megfejtésével, nagyjából sikerült is. Segédeszközre van szüksége, áttetsző fóliára, a fólia mindkét oldalán törik a fény, ezt a hatást használja ki, ha nincs fólia, nincs három dimenzió. Készséggel elismerte meglátásom, de találmánya eredetiségében nem tudtam megingatni, mert arra hivatkozott, nincs követője. Ez a gyenge pont, ismét ajánlottam magamat, készséggel továbbviszem módszerét, és egyébként is húszas születésű vagy, hát… Nana, ne öregíts, és kijavított, hogy huszonegyes. De Laci bátyám, hogyan gondolod akkor, hogy én pedig, megmutassam a „Nézőpontomat”. A „Bridges” alkalmából majdnem sikerült megvalósítanom, a véletlenek esküdtek össze ellenem, megvolt a helyszín, beadtuk a műemlék-védelmisek által megkívánt alapozási tervet, aztán aki ígérte a segítséget nem tett, tehetett semmit. Laci bátyám rám nézett, szemüvegén át úgy kikerekedtek vizenyős szemei, mint egy akváriumi halé, aztán csak annyit mondott, Andráskám bármi megtörténhet Veled!

Nemrégvolt

Velem mindig történik valami…Nem megyek be a gyárba dolgozni, makacsolta meg magát a vezérigazgató. A gépkocsivezető azért erősködött, főnök nem magának kell vezetni a terepjárót, azt már hazavezette, benn áll a garázsban a Mercedes, meg a BMV mellett, igaz a Mercinek az oldalrészét alaposan eltalálta az állatfogó ráccsal, amikor szélesre vette a kanyart. A Mercit, ha bementünk elhozom a GJÜ-be, tudja van bőven pótalkatrész a Mercihez, meg a BMV-hez is. Akkor sem megyek be dolgozni, még akármit is kérdezhetnek a sajtósok, a Üzemvezetési Főigazgató megmondta már két hónapja nagy lesz a baj, aztán a marhájának igaza lett. El is bocsátom azonnal a hibák rendbehozatala után. Ha nem károg, akkor nem történik semmi. Nagyon beteg vagyok, láthatja, mennyire remegnek a kezeim, valaki az orrom elé tartja a mikrofont, akkor ki fogom verni a kezéből. Ez a barom berendezkedés az agyamra megy, kinn a németeknél bezzeg nyugodtan megtehettem, hogy akármikor otthon maradjak. Hát persze, ott nem bíztak rám semmit komolyan, és én sem gondoltam komolyan, hogy dolgozni fogok, megkapták a magukét, kiprivatizáltam nekik a gyárat, pedig a menedzsmentnek is odaadhattuk volna, de akkor hogyan lett volna, megmondom magának barátom, vágta a gépkocsivezető fejéhez az igazságot, valaki más privatizálta volna ki itt az ÁPVRT-sek közül. Hol volt már a spontán időszak, eltűnt, mint a fehér vitorla a tengergörbületben. Van is, meg nincs is! Nem látom, de tudom, így történt volna. Hagyjon békén, mert úgy kivágom a cégtől, hogy Jeruzsálemig nem áll meg, ott meg a barátaim megteszik a magukét. Na már megint elszóltam magam, Makót akartam mondani. Magát meg a csuda vigye, nem lehet kirúgni, maga aztán mindent tud rólam, de azért ne bízza el magát túlságosan, a jeruzsálemi barátaim keze, akarom mondani repülőgépe, messzire elér. Az asszony hol a fenében van, nem tudja? De főnök melyik asszonyról beszél, az igaziról, vagy akit a múlt hónap óta hordoz ide? Hát az! De főnök az a múlt hónapi, ott maradt a vadászaton a kereskedelmi igazgatóval, tudja a fiatalúrral, akit csak így szokott szólítani, nem emlékszik mennyire összevesztek a vacsorán, merthogy a fiatalúr nem iszik annyi töményet, meg nem keveri össze a töményet a borral, hogy lerészegedjen. Nem baj, rajta marad a nyakán, a gyerekek az óta nem hozzák az unokákat, amióta velem van az a ribanc. Főnök legyünk túl az eseten, igya meg azt a két üveg sört, az mindig szokott használni. Na látja, tud maga okosakat is mondani elég, ha valamivel később, de mégis megmutatom a pofámat a sajtónak, megmondom, nem nyilatkozom, összeszorított szájjal, ne érezzék a szeszszagot, a többit meg elintézi a píárosom. A főnök legurgulázta a sört, ezúttal is rendbe hozta a gyomrot, nem borotválkozott, még azt is hozzáfűzi majd a rövid monológhoz, láthatják első dolgom volt beigyekezni, még borotválkozni sem volt időm, annyira siettem. Igaz, ez nem igaz, de jól fog hangozni, a baráti sajtó majd megdicsér, és elterelődik rólam a felelősségnek még a gyanúja is, aztán majd rákenjük szépen a disznóságot az Üzemvezetési Főigazgatóra, csak ne aggódnék annyira magam miatt!

Igazmondás

Velem mindig történi valami…Megjelentek a találgatások, és megjelentek a rosszhiszemű írások a várost érintő lapokban. A kulturális főváros kulturális élete meg fog változni, a Tudásközpont, a „Kaptár” már működik, és a rövidesen befejezik a koncertközpont építését, a régi helyen működő intézmények rendezvényei majd bérbe veszik a két nagy létesítmény helyiségeit, belső, külső tereit. Mindenki találgat, és mondja a biztosat, de lehet, hogy a végső változat még a legtöbbet tudó fejekben sem fogalmazódott meg, lehet politikai döntés születik, és a politika pillanatonként változik. Nagy sajnálatomra, a Hild Házban működő Művészetek és Irodalom Háza, bennfentesek véleménye szerint megszűnik, ennek előszelét ma este megéreztük. Király Csaba zongora és orgonaművész koncertsorozatának végéhez érkeztünk. Szép este volt a mai is, Chopin, Schumann műveit hallhattuk, és nem volt szünet, a művész egyvégtében, végigjátszotta az estét, mintha menekült volna. A lassú darabokkal indult az este, mintegy bemelegítésképpen, és jöttek az egyre nagyobb technikai felkészültséget igénylő zeneköltemények. Még odaültem beszélgető ismerőseim mellé, hallgatni miről esik szó, és azért is, hogy majd megköszönjem az előadónak, éveken át tartó remeklését. Mozarttal kezdődött, Liszttel, Beethovennel, Haydnnal folytatódott, tavaly Chopin és Schumann került sorra, a mai estéig. Visszagondoltam, és tudom nagyon fog hiányozni ez a fajta zenei élmény életemből, és hogy emlékezetes maradjon az előadó számára is az utolsó este velem, hirtelen elhatározással Goethehez fordultam, aki Johann S. Bachhal összefüggésben mondta volt barátainak, Bachot inkább Flussnak kelene nevezni.
Csaba, te beszélsz németül, tudom, együtt voltunk Liszt, mai nevén Raiding, szülőhelyén tisztelegni a zseni emléke előtt. Hát persze. És én elkezdtem: „Ich müsste Dich lieber einem Kaiser statt eines Königs nennen.” Csaba nevetett, na mondd akkor inkább angolul. Nehéz helyzetbe hoztál, ugye tudod? Kivárta, kikínlódtam magamból: I should call you rather an emperor instead of a king. András, folytassuk akkor magyarul, kérte! „Király helyett inkább császárnak hívnálak” Na látod, tudsz te magyarul is! Elsietett átöltözni, holnapután találkozunk az zeneművészetin, fodult vissza egy pillanatra. Ígértem neki egy fájlt fényképfelvételekkel, ha jónak találja, fölrak belőlük a honlapjára. Gyalogosan, egyedül sétáltam hazafelé, magamban visszagondolva, vajon jól mondtam, amit mondtam? Úgy nagyjból. Az Oxford English, meg a Hochdeutsch lehet, másképpen fogalmazna, de valahogyan úgy, ahogy én tettem. Az angol mondatom tizenegy szóból áll, a német tízből, és a magyar mindössze ötből. Tegnap megnyitott magánkiállításom látogatóinak dicsértem a magyar-székely rovásírást, holnap is jönnek, és én még jobban dicsérni fogom , és még azt is hozzáteszem, nem csak írásunk, hanem nyelvünk is egy csoda, tömörségével, kifejező erejével, dallamosságával, szóképzési képességével, és nem utolsóként ősiségével. Varga Csaba, az ősiségkutató filmrendező tegnap, kiállításom megnyitó előadásán ismét igazat mondott!

Székelymódi

2010-10-26 Kedd
Velem mindig történik valami…Első presbiteri megbízatásomként azt kellett volna elérnem, hogy Géza ne jegyzeteljen az istentiszteleten. Fogadalmat tettem, mindent presbiteri feladataim mögém rendelek, család, haza, Isten. Az utóbbit nem értettem, az Isten házában szolgálok, korábban az ő vállalása vezetett a templomba, hitem végre magérkezett, katarzison kellett átesnem, és most Ő is. Ennyi volt csupán a gondom, éppen elég, jöjjön akkor Géza. Korábban ismertem már, nyugdíjasként kerestem a helyemet, eljártam a legkülönbözőbb helyekre egy-egy alkalom erejéig, és Gézét mindenhol megtaláltam. Nem egyedül jött, kísérője jelentéktelen árnyékként követte, csendesen leült Géza mellé és hallgatta, nem az előadót, hanem Gézát. Géza mindenről kialakult véleményét közölte kísérőjével, talán, mert nagyot hallott, hangosan. Megértettem a presbiterek kérését, Géza zavarja a karzaton ülőket, ám különösen a nagytiszteletű urat, mert jegyzetel. A nagytiszteletű úr, pedig politizál a szószékről, még valami következménye lesz a leírt szövegnek. De miért is lenne? A prédikációkat minden alkalommal szalagra vették, hogy templomba járni képtelen társaink otthonaikban hallhassák a vasárnapi textust, a hozzáfűzött magyarázatokkal. Eldöntöttem magamban, logikátlan a kérés, nem teljesítem, és majd megindoklom. Én eljöttem a gyülekezetből, Géza, gondolom, a mai napig jegyzetel, és ráadásul bibliaórára is jár, és ott is jegyzetel. Ma nálam kezdte a napot, kis magán rendezvényem sajtójelenlétén, együtt jegyzetelt az újságíróval, aztán amikor az újságíró távozott, maradt. Ösztökélt, vigyem tovább a témát, mélyedjek el jobban az íráskutatásba. Elmondtam neki, rövid már az időm, és nem vagyok túl eredeti elme, hát meghagyom másnak a kutatást, és vállalom, teszem elhívatott, tehetséges ismerőseim, barátaim eredményeinek terjesztését, mert én azt tartom küldetésemnek itt e Földön, hogy ismereteket szerezzek, azokat értelmesen szűkre csomagoljam, továbbadjam. Hitvallásom: add tovább, amit tudsz, nem szegényedsz bele, és mások majd messzebbre jutnak nálam. De miért nem specializálódsz, többet érnél el, ismert, elismert emberré válnál, mondogatta tovább. Én meg fölsoroltam, mi tesz boldoggá, hogy nekem már az is örömet okoz, ha egy billentyűt a zongorámon sikerül elképzeléseimnek megfelelően megszólaltatnom, ha összefoglalom sikerrel a méréselmélet elhanyagolt részterületeit, ha követni tudom a fiatalok gondolatait, és tanulok belőlük, ha dramaturgiailag földolgozom Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára, Lina Schmalhausen, Cosima által titkolt, naplóját, lemezre mondatom valakivel stb. Géza, mi a csudának jársz Te mindenhová? Válasz nélkül hagyott. Este újra találkoztunk, jegyzetelt. Ezúttal társa nélkül érkezett, már délelőtt is egyedül volt, az előadások után vette a kabátját, és szó nélkül távozott. Tudtam miért! A sorban második előadás kimerítette. Engem sem elégített ki a moszkvai papirusz rejtélyének megismerése, az előadó rászabadult áldozataira, és amit csak tudott, összeszedett életében, azt mind elmondta, szinte mondatonként hivatkozva az előtte szóló professzor úrra, aki viszont, világos egyszerűséggel bizonyította fölfedezését, az ember mindig is írt, székely módra.

Békasampon

Velem mindig történik valami…Meglehet több éve már. Rettenetes álmom volt, igaz előtte Csáth Gézát olvastam, válogatott novellái akkor jelentek meg, előtte a nevét sem ismertem. Elfelejtették. Kosztolányi árnyékában nem is nagyon lehet csodálkozni rajta. Nem sokára rá aztán újból fölkapott lett, mint volt fiatal korában, pszichiáter, publicista és narkós, amiről naplójában elképesztő őszinteséggel és sokszor brutális naturalizmussal fogalmazza meg szenvedését, bár ő nem akart leszokni a narkotikumokról, a bódító rémálmokat előidéző heroinról. Túlzó volt őszintesége, éppen ezért bizonyos korban, a hármas szisztéma, a tiltott, elviselt-megengedett, preferált aczéli időszakában zár alatt tartották írásait. Persze, hogy nem tanították, még azok sem, akik sokat megengedtek maguknak, „egymás között legyen szólva”, bárki lehetett a padsorokban, aki továbbvitte, ma sem különb módon azt, amit egymás között szóltak. Abban a bizonyos első kötetben a „Zöld béka” rövidke elbeszélése, igencsak bódult állapotban írhatta, előidézte a számomra is, elviselhetetlen varangyot, a hatalmas méretével, és spriccelő védekezésével. Vándorlásuk idején elgázolt példányai nem ébresztették föl részvétemet irántuk, mintha örültem volna pusztulásuknak. Ma már tudom, híradásokból, mentésükre csoportok szerveződnek, vödrökbe gyűjtik az autópályák vélhető áldozatait, és átviszik őket a túloldalra a természetbarátok. Egy ideje én sem gondolok rájuk rossz értelemben, sőt! Messziről, televíziós közvetítéseken át, egyetértően szemlélem a természetbarátok szorgoskodását, szurkolok nekik, sikerüljön akciójuk, meneküljenek meg a varangyok. A kürt utcán fölfelé baktatva, egyik példányuk kitartó ugrásokkal igyekezett a több, mint kétméteres falat átugrani, megálltam, és figyeltem mi jut majd eszébe, ha rájön túlságosan is magas a fal, kísérletei hiábavalók. Aztán bekövetkezett, amit vártam, elfáradt, megadta magát, nem próbálkozott többé. Úgy ült ott a fal tövében, mint az a bizonyos zöld béka, a sarokban. Az én békámnak több lehetősége maradt, fölfelé, lefelé, vagy vissza fordulva ismét át az úton. Békám visszafordult, és fáradtságától gyötörve lassan mászott, elérte a járda peremét, mellső lábaival már az úttesten haladt, amikor győzött bennem a segítésvágy, undorodásomat fékezve, lehajoltam, a varangy megadta magát, megfogtam. Hideg testét érezve megborzongtam, kiejtettem kezemből, nincs mese, markomba kell vennem. Az autók a harmincas sebességkorlátot bőven átlépve száguldottak, már a tizedik is elhúzott előttem, a varangy a markomban, alig vártam, hogy átkelhessek az úttesten. A szemközti kert zöld bokraiba ejtettem varangyomat, megszaporáztam lépteimet, és hazáig széterjesztett ujjakkal haladva, végre lemoshattam varangyos kezemet. Ma belvárosi garázsból tolattam kifelé, a sötétben fölkapcsolt világítással. Kocsim előtt, ott állt guggolt egy varangy, a tolatásnál elkerülte a biztos halált. Kiszállás, nájlonzacskó, békafogás, és alig vártam, hogy elengedhessem. Természetrajzi filmet nézek, a kommentár arról szól, a béka teste sokkal tisztább, kevésbé szennyező, mint a megszokott samponok. Csak egy baj van, nem lehet velük tisztálkodni!

Idejében!

Velem mindig történik valami…Az átlagosnál nagyobb tojást vettem észre a piacon. Ennek is annyi az ára, mint a többié kérdeztem a kofától, azt válaszolta igen. Még meg is indokolta, ha valaki netán keltetni akarna tojásaiból, ritkán fordul elő, hogy az ikertojásban mindkét sejt életre keljen, és ő nem tudja, a vevő mit akar kezdeni a tojásaival, ezért egységesen szabja meg árait. A szabad természetben pedig, jószerével ilyenféle elő sem fordul. Az összetákolt fészekben két tojást melengettek a szülők, testhőmérsékletük megfelelő meleget biztosított mindkét tojás számára. Eltelt a költési idő, és mégsem egyszerre bújtak elő gyermekeik, egyikük elsőszülött lett, rá egy napra bújt elő testvére. Talán a költési időben mégiscsak több meleget kapott az elsőszülött, nem egyformán forgatták a tojásokat szüleik, mert azt tudni kell, hogy a tojásokat minden oldalról egyforma hőnek kell érnie, ha a szülők figyelmetlenek, gondatlanok, akkor bizony lehet nem is lesz testvér, egyedül marad az elsőszülött. Szerencsére nem így esett meg a dolog, de a testvérek között az elsőszülött valahogyan több jogot formált magának, erősebb volt, egy nap alatt a madarak nagyon sokat fejlődnek, és el-ellökte testvérét a gondoskodó szülők szájától, talán nem is szándékosan, nem gondolkodott el erőszakosabb viselkedésén, mert úgy érezte, ő nagyon szereti testvérét, mindezek ellenére. Szépen cseperedtek, és eljött az elválás ideje, a szülők szabadjára engedték őket, meglehet a szükségesnél korábban. Egymásra voltak utalva, szerették egymást, támogatták is egymást, mígnem az elsőszülött párt talált magának, és kiadta testvére útját. Nem haraggal váltak el, a kisebbik megértette, vagy csak belátta ez így a jó, testvérének egészen biztosan, és az ő sorsa is jóra fordul majd. Kevesebbet látták egymást, időnként, ha találkoztak elszálltak az árnyak kapcsolatuk fölül, és őszintének hitték mindketten szeretetüket egymás iránt. Az élet próbára tette mindkettőjüket, és a szerencse is forgandó, amikor a kisebbnek is jól ment a sora, segítette testvérét, segítette kérés nélkül is szüleit, akik büszkék voltak gyermekeik sikerére, szomorúak lettek, ha sorsuk rosszabbra fordult. Társat lelt, és élete célját kapta ajándékul a kisebb, gyermeke született, akit türelme fogytán is, mert oka bőven volt rá, gondolattal teli terelgette a jó irány felé, szeretete gyermeke iránt, ahogy növekedett a gyermek, vele együtt növekedett, amit szülőhöz illő módon, csupán apró jelek mutattak meg a kívülálló számára. Cselekedetei, a baj felé vezető úton, vigyázó tettekben nyilvánultak meg, ahogy testvére, szülei, felé is mindig, ha kellett. Fiatalabb létére bölcs, megértően elnéző gondolatok forogtak fejében, amelyek szüleit is meglepték, és elismerésre késztették, saját élettapasztalatukat látták visszaköszönni nemegyszer. Az, amit ad az ember a másiknak, nemegyszer viszonzás nélkül marad, amikor jól megy a sora, barátok veszik körül, irigyei szaporodnak és, ha a sors éppen nem kegyeli, még a fészekalj is másnak látja a valósnál. Mennyiszer előfordul, utólag derül ki a valós szándék, és a korábbi megítélés korrekcióra szorul. Bárcsak képesek lennénk őszintén végrehajtani a korrekciókat, akár jól megy sorunk, akár másként. A belátás hatalmas lehetőség.

Másvilág

Velem mindig történik valami…A műhelyben viszonylagos rendetlenség uralkodott, az előző nap munkából visszaérkezett csapatnak sietősen távoznia kellett, túlóráztak. Amikor elkezdtük a munkát, elmúlt tizenegy, a megelőző időt anyagbeszerzéssel töltöttük el. Ha valaki azt hiszi, a Baumax-ban mindent megtalál, ami házi barkácsolásaihoz szükséges, tévedésben van. A választék nagy, de a választék mellett a mennyiségnek is szerepe van, és ha éppen 5x5-ös gyalult lécből kíván legyártani paravánt, nem egyet, hármat egyszerre, annyit nem talál, de így van ez a színezett farostlemezzel is, ott tündököl a választékmintán, nincs, különösen nem azonnalra. Robi csodát művelt, 10x5-öset vágjunk félbe, a farostot pedig beszerezzük máshol, egy kis üzletben, ahol minden volt, és fele annyi áron. Méretre is vágtak, az empatikus üzletszervező előre sorolta kérésünket, nekifoghattunk. Az én szerepem mellékesé, de nagyon fontossá vált, Robi itt-ott elhagyott szerszámait ellett előkeresnem, és kiválóra vizsgáztam, a leejtett és elgurult csigafúrót, és az örökké hiányzó szalagos centiméterét már használata után figyeltem hol hagyja el, és diadalmasan elővarázsoltam a zsebemből. Munka közben Robi zsörtölődött, nincs pénz, elég! De idén befejezte házfelújítási munkáit, és Törökországban nyaralt, azt nem árulta el miért pont ott. Repcsivel utaztak, autóval száguldottak Ferihegyre, és a két hét elszaladt, mint a puska elől futó nyúl, már megint menne, de a főnök nem engedi kitelt a szabadság. Szabad a világ, és a kevés pénz ellenére külföldre utazik majd mindenki. Én a Balatont látogathattam, azt is hébe-hóba. Egyik alkalommal a Balatonkenesei Pártüdülőben töltöttem nyaram egy részét. Bátyám utolsó éves tornatanár, én első éves műegyetemistaként kerültem a híres helyre. A beutaltak gyermekeire kellett ügyelnünk, programot levezetni, futballozni, pingpongozni, úszni, röpizni, autóbuszos kirándulásra vinni őket. Szüleik ott értekezték meg az ország ügyeit, elfoglaltan ettek, ittak, mulatoztak. A kis Klein Tóni is ott volt, jól ismertem, utolsó középiskolás évét az én gimimben járta ki, és sikeresen le tudott érettségizni. Igaz akkor is már Aprónak hívták, de igen szép szál ember lett belőle, kosaras. Fizetség munkánkért nem járt, a bátyám miattam már a második napon fegyelmezést kapott, miért guggoltattam fáradtra a pártgyerekeket. Másnap az izomláztól már hajlandók voltak azt tenni, amit kértem tőlük; hát a guggolást ítélték elvetendő módszernek, holott hatékonynak bizonyult! Szabad időnk nagy részét a vasútállomáson töltöttük, egészen addig, amíg egyre nagyobb távolságról érkező, első osztályon utazó nyaralótól nem sikerült a menetjegyét elkérni. Nagy feladat volt, az első osztályon utazók majd mindegyike elszámoltatta menetjegyét vállalatával. Szerencsém lett! Nyíregyházáról érkezőtől megkaptam a menetjegyet, ő bizonylat hiányában is tudott intézkedni. Hatalmas összeg ütötte a markomat, tisztán, mert étkezést, szállást nem fizettünk. De Bandi bá’, akkor más világ volt, nekem lassan kocsit kell cserélni, iskolás lesz jövőre a gyerek! Az egyke! Mi hárman voltunk, de kétségtelenül, akkor más világ volt, szüleinknek előbbre való voltak a gyerekek, mint a nyaralás. Ők egyszer voltak életükben a Balatonon nyaralni, mivelünk, hosszú évek összerakott filléreiből. Akkor ezerkilencszázötvenhatot írtak.

Mélázom

Velem mindig történik valami…Nagyjából három hete önkéntesen magamra vállalt kötelezettséget teljesítek. Ily módon, most hogy a vége felé tartok elképzelt feladataimnak, amelyek menet közben jelentősen módosultak, a részleteket illetően, több lehetőségem kínálkozik, házi beszélő nézőkém csatornáinak váltogatására. És nagyon megsajnáltam a képernyőn szereplőket, különösen a politológusokat, kommentátorokat, közel és még közelebbi események magyarázóit. Úgy tűnik, minden oldal nagyon pontosan ismeri, tudja, mi a többi oldalnak a baja, és jól megmondják vélt igazságaikat, amelyeket ők már pelenkás koruk óta nagyon jól érzékeltek, most pedig, hogy bekövetkeznek az események, kiderül, nemcsak érzékeltek, ismertek, de tudtak. Nagy részük fiatal volt, az idősebek, sőt a már korábban felnőttek köre, pedig már idősen jól látta a bekövetkező, majd nemzetekre széteső Európai Uniót, a német kancellár gondolatait, amit, az akkor még szocialistának nevezett, államformában alakított ki. Ilyen a cigánynépesség alakulása, a török vendégmunkások vándorlása oda, aztán haza, aki pedig úgy gondolja, marad, és iszlám világot fog fölépíteni, a franciáknál, már betiltották a mecsetek építését. A mórokat egyszer már elűzték, de megcsodálandó építményeik turista látványosságaiból a be nem fogadó nemzet majdhogynem megél. Most az elnyomott fél búsong, a megnyerő többség vihog, a hétköznap embere pedig, nem látja sem egyéni, sem társadalmi boldogulásának irányát. Egyre többen árulják a csodatermékeket, majd másik termékcsaládhoz váltanak, aztán pedig beállnak biztosítási ügynöknek, svájci frank alapon. Elővettem Kornai Jánost, ő írta a „Hiányt”, majdnem Nobel díjas lett de állítólag rossz helyre született, ezért mellőzték. Így járt Gyarmati István is, aki fizikusként, majdnem megoldotta az Onsager egyenletet, ám ő bevallotta, hogy mégsem. Most fölütöttem Kornait, és egy elképesztő modellt láttam a könyvében. Az társadalom egyes szereplői, vevők, gyártók, eladók, kereskedők, fehér és feketegallérosok, a felsorolásból kimaradtak az én hiányom, egy-egy téglánnyal ábrázolva, nyilakkal vannak összekötve, érzékeltetve azt a tényt, hogy ki kire hat, kit befolyásol. A nyilakat, és irányultságukat alaposabban szemügyre véve megállapítottam, mindenkitől, mindenkihez vezet nyíl, és a nyílvonalak irányultság kettős, ide is meg oda is. Később aztán, tekintsük ezt alfa, azt béta változónak stb. majd szummázzunk, így megkapjuk a társadalom összes résztvevőjét. De hol szerepel a kor, a csecsemő, az idős és a még idősebb? Vagyis mindazok, akik leszerepeltek, de a házi beszélő nézőkén élénken szerepelnek, egyesek több csatornán osztják az észt, szerzik cikkeiket, adnak tanácsot, már nem is érdekes pénzért, vagy a nélkül, mert a kritériumnak a jó tanács, vagy a nem jó tanács választóvonalnak kellene lennie. Elképesztő a szerencséjük, a történelem nem játszható újra, nem építhető társadalmi CERN.
„Gyorsítani” kellene őket, neutronok formájában, aztán essenek szét részeikre, akkor segítségünkre lennének, többet megtudnánk, jövőbéli viselkedésünkről.

Bassoonszületés

Velem mindig történik valami…Nagyon sok testvére volt, sokan nagyon idősek már, de még mindig üzengetnek egymásnak magas hegyek hágóiról, csúcsairól, üzeneteik egyértelmű testvéreik számára. Egyikük nagyobb növésű, míg a másik testesebb, és a fiatalok egyre kisebbek lesznek, de még így is több méteresek. Egyedülállóak, méretükön kívül a messze hordó hangjuk egyértelműen megkülönbözteti őket, mindegyikük tudja ki adott üzenetet, hol született gyermek, leesett már az első hó, ki halálozott el, merre terelgessék a marhacsordát, mert lejjebb kell húzódni, sűrű fellegek gyülekeznek a harmadik hegy túloldalán, ha idejében nem indulnak lefelé, nagy veszteség érheti az állományt. Szerepük nagyon fontos mindenki számára, és mert hangjuk egyedi, gazdájuk ragaszkodik hozzájuk. Nyáron magányos vándorok rótták a hegyi utakat, gyalogosan, lóval, szekérrel senki sem próbálkozott, a hegyek irdatlan magassága, a hamar eredő eső lezúduló tömege a legbátrabbakat is elriasztotta, így hát gyalogosan járták a szebbnél szebb tájakat, a felhők fölé emelkedő csúcsok ormait, és megcsodálták a természet fenséges látványát. Az egyik házban egy idős ember élt, régóta egyedül, jószágot csak a maga számára tartott, az is egy pár bárány volt, kielégítették szükségletét, adtak tejet, lemerte a sűrűjét, túrót, sajtot készített belőle. Kenyérrel a szomszédok látták el, mindig hoztak neki, tudták másra úgysincs szüksége. Egyszer aztán a szomszédok hiába várták jelzését, nem érkezett, az öreg elhalálozott, ott temették el öreg, romos háza mellett a szikla tövében. Temetésén egy vándor is rést vett, aki gyönyörűen énekelt sírja fölött, és egyszerre megszólaltak a havasi kürtök is, csodálatos szimfóniába burkolva a hegyormokat, hangjuk alászállt a völgyekbe, tudta messze mindenki, a hiányzó hang alapján, ki távozott az élők sorából. A csodálatosan éneklő vándornak különös kívánsága volt, hadd vigye az öreg kürtjét magával, sokszor járt erre, ismerte az öreget. Talán neki ígérte az öreg a kürtöt, ha eltávozik, és a szomszédok eltekintettek a szokástól, nem temették a kürtöt az öreg mellé, teljesüljön hát a vándor kívánsága. Híres hangszerkészítő mester volt a vándor, és régi vágya most valóra vált. Újfajta hangzás került a grófi kastélyba. A mester leleménye a hosszú kürtöt kettébe törte, és sok furattal látta el, hogy ne csak az a jellegzetes hang szólaljon meg, amelyet régen öreg ismerőse csalt elő a kürtből, annál sokkal több, és virtuóz játékos legyen, aki meg tudja szépen szólaltatni. A lyukakat emeltyűs szerkezetekkel lehetett zárni, egyszerre, mond a tíz ujját használta a játékos, a mester elégedett volt, a gróf nagy összeget áldozott rá, hogy zenekarának hangzása színesebbé váljon. A gróf zenekarának új hangszerét megkedvelték házi muzsikusai, megirigyelték más uraságok, a mesternek egyszerre sok munkája akadt, és a hangszer divatossá vált a komponisták között. Öblös mély hangját, a gyors ujjak pillanatok alatt vékony fafúvóvá változtatták, és a gróf fagottnak nevezte el szerzeményét. Ezután már így nevezte mindenki, az öreg hegyi pásztor havasi kürtjének reinkarnációját. Hacsak nem „bassoon”-nak.

Ujjé

Velem mindig történik valami…Persze mással is, és gondolom bizonyos pillanatok élesen megmaradnak emlékezetükben, valószínű azért, mert akkor, ott nagy fontossággal bírtak. Nem tévedek nagyot, ha azt kijelentem, többünkkel az a különös, pillanat-történés iskolás korunkra esik. A búcsúzás pillanata, amit már a bölcsődés dadusok főnöke, az óvó néni, az általános iskolában és gimnáziumban ballagtató tanáraink is minden egyes évfolyam búcsúztatásánál hangsúlyoznak, fordulóponthoz érkeztünk, ez a pillanat többé nem jön vissza életünkben, ez a hatásos fordulata a búcsúbeszédeknek sokunknak könnyet varázsol a szemébe, és még a jelenlévő hozzátartozók is nekipityerednek. Kilépünk az életbe, a nagybetűsbe, mostantól egyedül kell boldogulnunk, és érezzük át e nagyszerű pillanat minden részpillanatát. Bevallom, én nem éreztem ezeket a pillanatokat, még az egyetemi elbocsátó rektori szózat sem érzékenyített el, és elfelejtettem a pillanatot, a beszédet is. Szegény jó Édesanyám emlegette, milyen szép beszédet tartott Frigyes Andor rektor úr, mi bizony már alig vártuk, hogy vége legyen a hosszantartó ácsorgásnak. Diplomaátadás, kézfogások előre meghatározott sorrendben, hol jobbra, hol meg balra lépkedve, véletlenül sem álltak egy sorba tisztségviselő professzoraink. Bezzeg hivatalos kitüntetések átadásakor lépkedhetünk sorban egyre jobbra, talán balra. Valójában nem is tudom, lep meg hirtelen a kétkedés, nem kaptam állami kitüntetést. Az a bizonyos pillanat velem felelés közben találkozott, akkor vérfagyasztó volt mindkettő, feletető tanárom, professzorom akkor mondta ki a verdiktet, jeles, amikor valójában már nem tudtam volna folytatni mondandómat. Középiskolában orosz szövegmondás közben jött rám a feledékenység, tanárunk elvárta, hogy következő alkalomra kívülről mondjuk el a dolgozat szövegét. Most is fújnám, de akkor, megállt az ész, nem forgott tovább a kerék az agyamban. Jeles! Boldogan, mert fölkészültem, de leblokkoltam, mentem a helyemre ellenőrzőmmel. Szó szerint ez zajlott le egyik egyetemi kollokvium alkalmával, magyarázatot nem tudok rá adni, miért. Összejöttek a dolgok, mondanám, ha véletlennek tudnám be az eseményeket. Szerintem őrző angyalom avatkozott közbe. Máskor persze nem, de hát akkor nem is készültem föl tökéletesen! Egy napom van vissza, kiállítást nyitok, előkészítettem minden tőlem telhetőt, és mindeddig teljesen egyedül talpaltam a feltételek megteremtése érdekében, mind a mai napig, és egy napom maradt, a kiállítás anyagát elkészíteni, és egy a paravánokra applikálni. E-mail ide, telefon oda, előre nem egyeztetett találkozók jöttek létre, azonnali döntés született érdekemben, olyan ez, mint a csoda, várja az ember, már nem is hisz benne, és bekövetkezik. A számítástechnika ördöge, angyallá változott, Murphy törvénye egyszerre a negáltjára váltott, és elképzelésem, valósággá válhat, megnyílhat a kiállítás, megérkeznek az előadók, lesz hallgatóság, kijönnek a sajtó képviselői, netán televíziós felvétel készül, csak az be ne következzen, amivel életemben már két alkalommal találkoztam, az a rémisztő pillanat! Ujjé!

Tárgykultusz

Velem mindig történik valami…Édesapa ezüst cigaretta tártáját még őrzöm, hozzám került, amikor osztozkodtunk testvéreimmel, én még dohányoztam, így hozzám került. Tartozott hozzá egy ezüst öngyújtó is, névjegye begravírozva az oldalába, ez eltűnt, elkallódott. Levéltárcáját, valódi krokodilbőrből íróasztalfiókomban tartom, már nem használom, tönkre menne a mindennapos igénybevételtől. Egyébként nem felelne meg a mai kívánalmaknak, a sok különféle kártyának, kártyaméretű okmánynak nem találnék megfelelő helyet benne. Doxa zsebóráját unokaöcsém szerelte összerakhatatlanná, szipkája bakelit szopókával, ezüst cigaretta hüvelyével ugyancsak elkallódott. Solingeni beretváját, első szakáll szőreim eltávolításakor, megtanultam használni, bőrszíjon fenni, és megfelelő szögben tartva végighúzni kifeszített arcbőrömön. Akkor még szappanozás nélkül, és a timsót is használtam minden alkalommal, vér nélkül nem úsztam meg a borotválkozást. Később pengére tértem át, majd megszereztem első villanyborotvám, évtizedekig társam volt, míg egy megfelelőbbre cseréltem. Apósom sokcélú svájci bicskáját naponta előveszem, Omega óráját, alkalmanként viselem. Kultikus tárgyak, amikhez ragaszkodik tulajdonosuk, és csak nehéz szívvel képes megválni tőlük, egy másik hasonló célúért. Kis Sincler számológépem a New York Modern Art Múzeum kiállítási darabja, korában a formatervezés csúcsát képviselte. Túlnőtte az idő, ma az okos telefonok újabb és még újabb csodáinak képességei, túlszárnyalják gyakorlati kihasználásukat. Elképesztő választékkal lepnek meg bennünket az innovátorok, hetente cserélhetnénk más, még képesebbre, még szebbre, még kisebbre, még olcsóbbra a múlt héten vásároltat. A kultusz azonban ragaszkodóvá tesz bennünket, a tárgy kultusza, odaköt a márkához. Apple tervezésű iMac, iPod, iPhone, után megjelent az iPad, és elbűvölt a technikai újítások tömkelege, a több száz készülékbe építetett szabadalom, a dizájn, a felhasználói alkalmazások, kimeríthetetlen sokasága elvarázsolt. A mai világ kultikus tárgya, vajon kézbe foghatom majd egyszer, netán megérinthetném képernyőjét, valóban olyan tökéletes képet rajzol, amit a szem már nem tud tovább bontani, a szemcsék eltűnnek az ernyőről, és a természet színei jelennek meg eredeti hűségükben, olvashatom a kínált regények tömegét? Kérdés, kérdés hátán. Aztán megcsillant a remény fénye, egy hónap, és amit valójában el sem mertem képzelni, megvalósul. Várakozásom megközelítette a szerelmes végtelen hosszúságúnak megélt öt percét, még nem jön, már elmúlt a randevú megbeszélt időpontja, biztosan az óra siet, mert jönnie kell, annyira szeretném a találkozást. Még egy hét, már Bécsben van, már megérkezett Pécsre, de aki hozza, elfáradt, pihenni vágyik, majd csak holnap, ha kipihente magát pakolja szét csomagjait. Kisfiam, mi történt Gáborral, megsérült az iPad, miért nem jön Gábor, már tíz óra is elmúlt. És úgy jártam, mint a szerelmes ifjú, aki végül elérte célját, de további felfedezések várnak rá, a kiböjtölt, tartós szerelem megnyugvása. Kézbe veszem, kóstolgatom, egyre többet ismerek meg belőle, én megtartom, kultikus!

Névcsere

Velem mindig történik valami…Az úszókról levettették a fókabőrhöz hasonló siklású dresszeket, és mindannyian azt hittük visszaesnek a teljesítmények, lelassulnak az úszók, egyre nehezebben fogják az újabb világcsúcsokat fölállítani. Föltételezésünk nem vált valósággá, a teljesítmények nem estek vissza, a teljesítményt nem a dresszek, hanem az úszók technikai felkészültsége, viszi a nagyobb teljesítmények, másképpen távok a rövidebb idő alatt történő leküzdésére. Korábban az is fölmerült bennem, hogy az időmérésben bekövetkezett változások ugyancsak szerepet kaphatnak. Homokórán lepergett homokszemek súlya, vagy vízi órán átfutó vízcseppek száma lehetett az első nemzetközi játékok, az „ókori” olimpiák időmérő eszköze? Vagy csak egyszerűen odaállították a bírákat, és akit előbb láttak a tengerből kikászálódni, lett a győztes? A sportot kutatók biztosan képesek valami elfogadható választ adni gondolataimra. Egy dolog kétségtelen, manapság az ezredmásodpercek döntenek, fontosságuk elvitathatatlan, mert egyre újabb és újabb világcsúcsokat érnek el a kiválóságok. A mérhető teljesítmények világában még csak-csak el lehet boldogulni, jobb az, aki mennél előbb ér a célba! Az elért eredményeket aztán el lehet tárolni, és ahogy közelítjük a határértéket, egyre több tizedes szám kerül a tizedesvessző mögé. De miként értékeljem a zenei teljesítményt, a művészi teljesítményen túl, ez örök kérdés marad a számomra. Király Csaba orgonaművész emberfelettit nyújtott a Művészetek Palotájában, orgona átiratainak használt regiszterei megközelítették az ezret. A hallgató a kivetítő vásznon még azt is látta, miként száguld a manuálok fölött, miként kezeli a lábpedálokat úgy, mintha csupán csak egy manuállal több lenne kezei előtt. Mindezt órákon át, majd még ráadást is adva, és az autogramokat kedves figyelemmel kísérve, ámulatba ejtett az emberi képességek toronymagassága. Figyelme rám is kiterjedt, VIP vendégei között lehettem, láthattam barátait, tisztelőit, orgonavirtuóz társát, Fassang Lászlót, és boldogságtól eltelt szüleit. Az ő gyermekük! Lekésem az utolsó villamost, azonnal indulnom kell, aztán lassítottam lépteimen, a megállóban ült valaki, ő is az utolsó villamosra várakozhat. Megismertük egymást, mindketten ott voltunk a vendégek között. A hölgy beszéde hibátlan, mégis érdekes hangzású, valahol már hallottam ilyen hanghordozást. Magyar és valami más. Hol is lehetett, pörgettem agyamban a helyszíneket, és végül fölrémlett a megoldás. Párizsi idegenvezetőnk, aki évtizede űzte már kedvelt foglakozását, mert csak egy félévre ment ki, de tíz évre ott maradt Párizs és, igen, valaki kedvéért. Ő vezetett végig bennünket a világ fővárosán, mutatta meg nagy szakértelemmel, honfitársai számára még nagyobb igyekezettel, a mindenki által látni vágyott nevezetességeket. Búcsúzáskor kedvesen nyújtotta át névjegykártyáját, keressük őt, szívesen rendelkezésünkre áll, úgy irányítja majd időbeosztását, hogy feltétlenül találkozzunk még egyszer, ott Párizsban. Eltettem a névjegykártyát, ott lapul párizsi felvételeim között valahol. Francia születésű vagyok, tizenkét éve élek itt, és elértünk a Körúthoz, át kell szállnom, csak egymás nevét jegyeztük meg.

Magány

Velem mindig történik valami…Gyula barátom, a Brayer Gyula elképesztően félszeg ember volt. Nem járt jóformán semerre, se egyedül, se mással, sehová. Hiába hívtuk kirándulni, vagy társas összejövetelre valamelyik lányos házhoz, ő udvariasan elhárította a meghívásokat, mégpedig avval az indokkal, hogy sakkozik. Az én barátságom is egyoldalú volt, mert többnyire, sőt kizárólag én mentem hozzá. Barátságunk az iskolában alakult ki, és maradt meg későbbre is. Gyula egyetlen szenvedélye a sakkozás volt. Sakkozni járt minden nap a Sakk Club-jába, ha pedig otthon tartózkodott mással sem foglalkozott, minthogy kielemezze a már lejátszott mérkőzéseit, és készült a másnapi mérkőzésekre. Amikor nagy ritkán meglátogattam, az csakis kora délelőtt volt elképzelhető, mert, barátság ide, vagy oda látogatásomat udvariasan elhárította, mondván, ugye megértesz, még nem vagyok kész magammal. Vagyis azonnal neki fog tegnap esti mérkőzéseit elemezni, és készül az estére, a mérkőzésekre. Ilyenkor beült hatalmas bőrfoteljébe és magába mélyedt, többé nem látott, nem hallott. Mérkőzései mindegyikére emlékezett, elemzéseihez semmi másra nem volt szüksége, mint a saját fejére. Legutóbb azonban, szokásos beszámolóm után, mi történt a világban, még mielőtt vettem volna a kabátom, megkért maradjak egy pár percre. Nekem, az egyetlen embernek, be meri vallani, szerelmes. Régóta! Hozzátartozói már mind eltávoztak az árnyékvilágba, hát ki más lehetne, mint én, akihez fordulhat. Félszegsége mégsem engedte, hogy akár egyetlen barátjának fölfedje szerelme kilétét! Fölállt, odament íróasztalához, elhozta és átadta azt, amit bevallása szerint hónapok óta rejteget, szinte maga elől is, a levelet, szerelmeslevelét. Elküldhetem, fejben szerkesztettem, ugye nem túlságosan szenvedélyes írásom? Ezt írta: ”Nádasi K. Ottó. Kis-adán, májusi szerdán e levelem írám: A motto: Szívedig ime visz írás, kellemest író! Szinlelő szív, rám kacsintál! De messzi visz szemed… Az álmok –ó, csaló szirének ezek, ó csodaadók –elé les. Írok íme messze távol. Barnám! Lám, e szívindulat Öné. S ím e szív, e vér, ezeket ereszti ki: Szívem! Íme leveled előttem, eszemet letevő! Kicsike! Szava remegne ott? Öleli karom át, Édesem! Lereszket „Éva-szív” rám. Szívem imád s áldozni kér réveden, régi gyerekistenem. Les, ím. Előtte visz szíved is. Ég. Érte reszketek, szeret rég, és ide visz. Szívet –tőlem is elmenet – siker egy ígérne, de vérré kínzod (lásd ám: íme, visz már, visz a vétek!) szerelmesedét. Ámor, aki lelőtt, ó, engem: e ravasz, e kicsi! Követeltem eszemet tőled! E levelem íme viszi… Kit szeretek ezer éve, viszem is én őt, aludni viszem. Álmán rablóvá tesz szeme. Mikor is e lélekodaadó csók ezeken éri, szól: A csókom láza de messzi visz! Szemed látni csak már! Visz ölelni! Szoríts! Emellek, Sári, szívemig! Ide visz: Ottó. Ma már ím e levelen ádresz is új ám: Nádasi K. Ottó, Kis-Adán.” Legyél szenvedélyes, bátran, biztattam, miután elolvastam a kissé körülményes fogalmazást. Nem vetted észre? Mit, kérdeztem? Visszafelé is ugyanaz a levél olvasható, mire szerelmem az olvasásban levelem végére ér, nem kell fárasztania magát, a szemét sem kell majd fölemelnie, hogy újból végigolvassa. Szervusz Gyula, búcsúztam el tőle szélsebesen, és otthagytam magányában, gondolataival.

Vesztesboldogság

Velem mindig történik valami…A tűzkeresztségen már átestem, nem az első csatám. Ezúttal azonban egészen más volt a helyzet. Létszámbeli fölény, viszonylag jó terep, ahol embereimet elhelyezhettem: Hátul egy dombon hagytam néhányukat, figyelőállást vettek föl, állandó őrszem vigyázott, félóránként váltották egymást, négyen voltak mindösszesen. A napok óta tartó várakozás kifárasztotta őket, ezért is döntöttem a félórás váltás mellett. Megparancsoltam, hogy a legkisebb változásra adjanak jelt, akkor egy kiadós ágyúzás után megindulok embereimmel, és támadásba megyünk át, más választási lehetőségem nem volt. Minden szálat elvágtak tőlünk, a hírközlés sem működött, repülőgépnek már hónapok óta nyomát sem láttuk, az arcvonal tovább húzódott keleti irányban, megállapítottam senki másra magunkon kívül nem számíthatunk. Egyedül voltam, tiszttársaim elestek, egy őrvezetőt jelöltem a figyelőszolgálat élére, lenn a domb alatt magam intéztem mindent. Naplóm bejegyzései egyre másra csak a változatlanságot tartalmazták. A teljes időt legényeim még meglévő harci moráljának őrzésére fordítottam, körbejártam a körletet, mindössze másfél kilométernyi szakaszon helyeztem el őket, magam középen ütöttem föl a parancsnoki sátrat. Sátrat? Két vízhatlan katonaköpeny alatt húztam meg magam, elesett bajtársaimtól maradtak vissza. Meleg élelem teán kívül nem volt, konzervet ettünk hetek óta, az utánpótlás megfeledkezett rólunk, mint mondottam a hírközlés magszakadt, kiépítésére nem volt mód, rádióadónk tönkrement, hozzáértő lett volna, ám a maghibásodott alkatrész gyári termék, ezért javíthatatlan volt. Láttam embereimen, fáradozásom kevés sikerrel jár, egyre többüktől hallottam kétségeiket, van, lesz remény ebből a kutyaszorítóból szabadulni? Ha éreztél pattanásig feszült idegállapotot, amikor dobol a homlokodon a megfeszült ér, torkodban érzed szíved lüktetését, engem is egyre inkább hatalmába kerített a furcsa állapot, és fölrémlett bennem talán embereim sem igen látják rajtam a parancsnoki eltökéltséget, személyes biztonságukat. A körletet jártam, amikor megérkezett a jelzés a dombról, az ellenség befészkelt állásaiban mozgolódás támadt, elindítottam az ágyúzást két, tizenhatos lövegemmel, kilövettem az összes tartalékot, többre nem lesz úgysem lehetőségem. Kifutott a maradék ötven lövedék, ez volt a jel a támadásra, megindultunk. Az ellenfél részéről még semmi jel. Félúton aztán elkezdődött a mindent elsöprő tüzérségi előkészület, jól beállított irányzékkal, sorra hullottak embereim, iszonyat volt látni a mészárlást. A felcsert is találat érte semmi földi segítség senkinek a számára. Úgy hiszem, az utolsó találat engem érhetett, még életben voltam, halálos csend vett körül. Az ellenfél diadalmámorban kiáltott föl győztünk, győztem, nem maradt egy embered sem épen, szétlőttem katonáidat. Tény, még pihegtem, ellenfelem parancsnoka hozzám rendelte felcsereit, állítsanak talpra, a győzelem élő tanúját menteni kell, ez is a hadi morál része.
Na, ugye, hogy győztem, fölényeskedett unokám, én megadtam még egyszer magam, vállra fektetett, rám telepedett. Boldogan öleltem át a büszke győztest.

Antipátia

Velem mindig történik valami…Az egyik hölgy pucolt répát rágicsált, barátnője ruhát varrat rövidesen, amit ősztől tavaszig és tavasztól őszig tud viselni, kis kiegészítővel áthidalhatja a hidegebb évszakokat, és ráadásul jól fog állni neki. Női szakkifejezések, kardigán, boleró, rövid kosztüm és így tovább röpködtek a levegőben. Kegyed nyuszikája meghagyta a répát, ugye kérdeztem bele a beszélgetésbe. Á, dehogy, minden darabot meg kell becsülni, többet készítettem elő a leveshez, ezért hoztam magammal az útra. Sokan válnak vegetáriánussá, hovatovább divattá lesz, ha így megy tovább, ma már kegyed a második, aki répát fogyaszt, ez nem lehet véletlen. Kialakult a jó beszélgetés, ki-ki elmondta saját történetét, egyikük orvos, egyetemi adjunktus, barátnője gyógyszerész. Dombóvárig utaznak, közös ismerősük szobrainak tárlatára igyekeznek, most lesz a megnyitó, aztán vissza Budapestre. Szabad a hely, hogyne, az adjunktusnő félrerakta csomagját, az érkező, nyitott pukkadós borítékból kilógó irományt hozott, előhúzta és letetette az asztalra. Tetejére almásneylont, és ugye megnéznék, hogy egyenesen kötöttem meg a nyakkendőmet. Tökéletes, szólott az adjunktusnő, azért még a mellettem ülő gyógyszerész hölgyre is rákérdezett, és leült. Belemélyedtnek látszott papírosaiba, füleit mutatóujjaival zárta el. Bocsássanak meg, ugye megértik, megkérem önöket… Nem kellett tovább mondania, hát persze és hallgatásba burkolóztunk. Egy idő után megszólalt, Cambridgben, USA egyetemein tanított politológiát, ő ennek a tudománynak a honi megalapítója, ő még Bibótól és Szabadtól hallgatott előadásokat. Megbuktatja ezt az embert a doktoriján, rettenetes! Bocsássanak meg, elmegyek a peronra dolgozni. Ezt az embert kicikizem, közöltem. Öt perc és visszajött. Szabad elkérnem bírálatát, ideadta, majd az adjunktusnővel duettet kezdett, átadván sorban, egymásután az általa átnézett rettenetet olvasásra. Hol tartunk? ? Ugye kegyed az MTA tagja? Nem. Nem voltam itthon eleget. Ezek a Pálinkásék meg nem tudják, mit kell tudni! Elmenekülnek az oktatástól. De hiszen Pálinkás folyamatosan oktat, magas színvonalon, villamos ember vagyok, ismerem a szakmát. Cambridgeben a vonaton mindenki dolgozik, késésben vagyok. Most kapta meg a dolgozatot? Nem, két hónapja, de az elfoglaltság, és átnézés híján, azért mégis. Még szép! Ezek a mai tanárok! De, hiszen nagyrészt már kegyedék oktatták őket! Hol tartunk? ? A hölgyek leszálltak, Dombóváron túljutottunk. Mennyi ideig volt távol a hazától? Kettő évig. És ön, fordította meg a kérdezést. Villamosmérnök, euromérnök, euromenedzser, igen beszélek nyelveket, Párizsban bíráltak Pungor akadémikussal egyidejűleg…, és képzelje, még ráadásul görkorcsolyázom is. Akkor ismeri Kőniget! Gyulára gondol? Igen távoli családtag. A gráfelmélet atyja, az első összefoglaló könyv megalkotója, világhírű mű. És az antinómiákat? Zénonra gondol, Achilles és a teknősre? Igen. Tudja akkor még nem ismerték a határérték fogalmát! Hol tartunk? Melyik fához képest, fasor között száguld a szerelvény? Tudja, a bírálatban nem szoktunk feltételesen fogalmazni, nem biztos a dolgában? Ugye nem örül, hogy megismert, vettem át újfent a kérdezés fonalát. Rám feszítette zápfogaitól mentes sárga mosolyát, még megnyugtattam nem ér a vonat előtt Pécsre! Igen, utálatos voltam.

Népajak

Velem mindig történik valami…Sűrű iratok, könyvek, birtoklevelek, családfák rajzai, külhoni forrásokban kutatnak történészeink. Írott emlékek, azok, amelyek bizonyossággal töltik el őket, ha kezükbe foghatják, szemüket rávethetik, silabizálhatják a meglelt anyagot, és a valóságot vélik megtalálni a szövegek tartalmában, holott a szerző bizony sokszor nem tartózkodott a tett színhelyén, mondandóját, vagyis írandóját, eleve úgy kezdi, hogy fölsorolja, kitől hallotta a valóságot, és az a valaki sem volt résztvevő, hanem ugyancsak hallomásból mesélte el történetét. Óvatosságból, és a bizonyosság teljes ereje érdekében, igyekeznek kutatóink másik forrás után nézni és, ha találnak valami hasonlót, akkor megdönthetetlen érvvel állhatnak elő az igaz történés mellett. Hérodotosz, aki mindenben kútfő, Jordanes az igazmondó, Bíborbanszületett a még igazabbat mondó, holott ő söpört ki minden előtte született forrást irattáraiból, hogy a maga által szabott történelmet, szorgos szerzetesek, halála után még száz évvel is, utasításai szerint róják az igazat mondó sorokat. A nyugati Annalesek az éppen uralkodó réteg szája íze szerint születtek, dicsőséges tetteiket rögzítették, az ellenfelet sokszor alaptalanul méltatlannak, barbárnak minősítették. Ők mindent tudtak minden népről, így mirólunk, magyarokról és rokonainkról. Heves megyében töltöttem gyerekkorom egy részét, falunk, Füzesabony határában húzódott egy szemmel látható, de gyaloglással követhető, néhol megszakadó árokszerű mélyedés. Akinek arrafelé vitt dolga, ott volt a művelendő földecskéje, csak annyit mondott elindulván otthonról, megyek a csezsárokba. Senki nem tudta a faluban, miért is cseszárok a neve az ároknak, mint ahogy más érthetetlen nevű terület megjelölést ugyanúgy természetes módon használtak nem firtatva nevének eredetét. Néhányan közülük azonban továbbvitték emlékezetükben a régen történteket, kicsit mindig másként, más szavakkal mesélve téli estéken az igaz történelmet. Őseik nem hallomásból, hanem az események részeseként adták tovább a velük megesett történetet, miért is ne az igazságot mesélték volna el. A Háry Jánosok, a Münchausen bárók csak a mesében éltek, nem a történelemben. Figyelmesen hallgató néptanítók, amatőr gyűjtők, még előbb krónikákat író tudós emberek, mesébe illően írták le a valóságot azt, amit a nép szájáról hallottak, biztosak lévén abban, hogy a valóság alapja a nép ajkán szólal meg. Így tett Tompa Mihály, amikor versbe szedte Csörsz árkának történetét. „Borsod s Heves határán, Jó vándor, a ki jársz, A sík vidéken egy vén Ároknyomot találsz! Ez, mint órjás ekétől Szántott barázda-út, Tiszától a Dunának Néhány mérföldre fut. ...Az ároknak tövénél, Ároktő most is áll Borsodban, a Tiszának Fűzlepte partinál. S a hely, hol véget ére, Néptől megszállva lőn, Épülvén Árokszállás az Az áldott sík mezőn. Az árok megszakadt, De a regének ajkán Csörszárka felmaradt.” Google Earth segítségével, ma bárki láthatja Csörsz, avar király védelmi árokrendszerét, melyet korábban amatőr régészek már korábban részletesen föltártak, térképen ábrázoltak. A nép emlékezete jól működik, higgyük el bátran!

Ismeretdajkák

Velem mindig történik valami…Időnként, hatalmas tömegben ajánlanak föl könyvtárak raktáraikban kallódó műveket. Nemrég egyik antikvárium raktár fiatal vezetője, internetes fölhívást tett közzé, segítsünk gondját enyhíteni, raktáruk áttelepítésének megtervezésében főnöke, szerinte lehetetlen feladat elé állította, túl hosszúnak ítélte meg az átköltöztetés időtartamát, és ráadásul költségesnek. A probléma fölkeltette érdeklődésemet, és valósnak gondolván, komoly fejtörés után tettem meg javaslatom, amit a visszajelzésekből kiderült másokkal együtt, nem az én javaslatomat, hanem egy hölgyét ítélte jónak, húszezer forintos nyereménnyel összekötve, aki a könyvek olcsón, hovatovább ingyen árusítását javasolta, még az elköltözés előtt, ezen a módon kevesebb könyv kerül majd az új raktár polcaira. Az áramszolgáltatók eladása után, a német tulajdonos rövid idő alatt fölszámolta, tízezer fölötti szakmai, részben szépirodalmi gyűjteményünket, evvel egyidejűleg a cég történetét, életét hűen tükröző, fényképes albumok, memoárok, és a több évtizedes vállalati újság összekötött példányai kerültek, remélhetőleg a papírgyűjtő gyerekek kezébe, újrahasznosítás céljából, és nem halomba dobálva égették el a már ismert módon. A történelem egy darabja tűnt el a süllyesztőben. Kultúrtörténeti érték ment veszendőbe. Nem is a könyvekre, hanem a bennük lévő ismeretre és a könyvtárosra nem lett szüksége a privatizátornak, holott jól emlékszem, évente jelentős összegért vásároltunk újabb szakmai ismereteket tartalmazó, vagy régieket átdolgozó kiadványokat, amelyekből ma a műszaki-gazdasági szakirodalmi könyvek kiadói, nem képesek, nem éri meg okán, újabbakat előállítani. Pedig nem kellene jogdíjat fizetni, a szerzők elhaláloztak, az örökösök más szakterületen keresik boldogulásukat, és a nyilvántartások is könyvestől eltűntek. Fischer Károly Antalnak sem kell már senkinek fizetnie, könyvét egy az egyben, először reprint, majd, úgynevezett mai tipográfiára gyúrták át, az eredeti szép, és jól látható hun és egyéb más írásjelek, betűk az új kiadásban, már csak azoknak mondanak valamit, akik még látták az eredetit, emlékeznek a szerző által becsülettel bevallott, sokszori átmásolás eredményeképpen megszerzett, betű és írásképek. A lekicsinyítés majdhogy értéktelenné teszi az újonnan tipografált kiadást. A bennfentesek szándéka lehetett az információk elfedése, a kiadó akarta mássá varázsolni a kiadványt, nem tudom megválaszolni. Ősi írásunkról szóló ismertetésnek lennék kispénzű mecénása. Írástudományban számomra nem teremnek már igazi babérok, de híve vagyok annak a felfogásnak, hogy más emberként, háttérismereteim birtokában, képzettségünk, műveltségünk eltérő volta miatt, még így is hozzájárulhatnék egyedi észrevétellel, egyéni értelmezéssel, amit a tények később igazolhatnak, a tudományhoz, mert részekből tevődik össze az igazság. Őszintén sajnálom az ismerettitkolókat, és megvetem a hazudókat, ilyenkor eszembe jut Koestler „Dajkabéka esete” című esszéje, az öngyilkossá lett főszereplővel, amikor Koestler sejteni engedi, maga sem biztos igazában.

Szentekkel

Velem mindig történik valami…Felejthetetlen emlékben volt ma részem, igazi meglepetésként. Kulturális fővárosunk már idáig is remek munkát végzett kulturális életünk magyar vonatkozásainak bemutatásáért. Ki hitte volna akár egy évvel ezelőtt, hogy sokrétű, változatos, eseményeknek lehetünk tanúi, részesei. A napokban a színház tér felé sétáltam a Király utcában, és messziről kövekből összerakott halmot láttam meg, körülötte sokan álltak, ezért közelebb érve sem tudtam még értelmezni, mi is lehet az érdeklődők gyűrűjében. A zuhatagot kilövellő bronzalak félméteres megnyugodott vizében egy fiatalember ügyeskedett, két lábával fehér lapokon állt, és guggoló, hátraforduló helyzetéből, hátranyúló karjával egy ott lévő lapos valamit emelt ki, helyezett maga elé, és testsúlyát áthelyezve, rálépett az éppen vízbe helyezett valamire, visszahagyva a harmadik lapot. Megtetszett a látvány, és másokhoz hasonlóan iPhonommal magam is elkattintottam egy felvételt. A napfényben kitűnő felvétel sikeredett, amiről otthon győződtem meg végleg, PC-men nézegetve a képet. A fehér kőhalomra is fény derült, rövidesen elkezdték a körben állók egy jókora távolságra dobálva egyiket a másik után, egymás után a sorba beálló fiatalok, idősebbek, alig telt bele negyedóra a „kőkupac” arrébb vándorolt. Egy fiatal végzett építész árulta el a titkot, ülőalkalmatosságról van szó, három egyetem a pécsi, a duisburgi és az isztambuli művészetszakos hallgatói verseny eredményét látom magam előtt, pontosan 2010 darab szék található a halomban, és vándorolnak a Széchenyi tértől a Zsolnay kulturális negyedig úgy, ahogy az imént láttam, a jelenlévők, a városlakók bevonásával, egy rövid közösségi érzés kedvéért. A műanyag hullámpapírból hajtogatott ülőalkalmatosság halom, jellege megváltozik, ha egyetlen darabot elveszek belőle, máshová helyezem, mássá alakulva. A duisburgiak alkotása lett a nyerő, ebből készült 2010 darab, ami eggyel biztosan kisebb számosságú, fiatal mérnök ismerősöm megajándékozott eggyel, mondván erősen fogyatkozik számuk, mások kéretlen viszik magukkal, de egyikük ennek ellenére eléri a végállomást. Részese kívánok lenni kultúránk bemutatásának, ezért rovásírásunkat, ezeréves kultúránk folytonos követőjét kis magán kiállítás keretében szeretném bemutatni. Ruzsinszky László tanár úr könyvében, melyet tisztelettel dedikált nekem, olvastam először a pécsi rovásemlékről, egy ködarabról, amelyen címerpajzs látható méghozzá rovásbetűkkel kitöltve, könyvében be is határolja keletkezésének idejét. Az egykor volt Szt. Benedek templom romjai közül került elő Kárpáti László régész éles szemének köszönhetően. A kődarabot a Janus Pannonius Múzeum őrzi, most költözködnek, ki tudja melyik kőemlék éppen hol található. Plakátomat díszíteném fényképével mondottam, és szándékom ismertetése után tíz perccel az egyszeri kincs a kezembe került, kivittük a fényre, elkészültek a felvételek a kőről, és kődarabbal a kezemben továbbiak velem együtt. „ABA SZENTjeI VAGYUNK, ESZTER, ANNA, ERZSÉBET”, áll a kövön, nyolcszáz év távlatából, olvashatóan.

Jelek

Velem mindig történik valami…Nyugati keresztény államunk több mint ezer év óta létezik a Kárpát medencében, néha azon kívül, Trianon óta csonkán. Népünk nem született a semmiből, voltak elődei, sokan vélik tudni kik, de itt a Kárpát medencében, ma is magyarul beszélő honfitársaink, kulturális múltját senki nem vitathatja. Az emberiség történetében kevés embercsoport tartozott ily hosszú ideig egy közösséghez, egy nemzethez, egy nemzeti kultúrához. Kultúránk nyomai széles e világon megtalálhatók! Hozzánk jövők, tőlünk távozók vitték magukkal, lehet, örök rejtély marad. Utazóink, tudós vándoraink keresték kapcsolatainkat másokkal, de résztvevői nem lehettek régen elmúlt eseményeknek, a tudomány közvetett módszerekkel próbálja meg tisztázni eredetünket, ami egészen biztos volt, nem lennénk, ha nem lettünk volna. Ásunk a földrétegekben, települések kerülnek újból a szemünk elé, temetők sírjai rejtenek értékes kincseket, melyeknek összevetései adhat tájékozódási pontokat. Fölhasználjuk a mai fizika nyújtotta lehetőségeket, hosszú életű fák egymásmellé rakott évgyűrűi vezetnek vissza a múltba, az év ezredekbe. Szétválasztható agyagtojásokba rejtett agyaggolyók, vezettek el a szám fogalmának megalkotásához, amikor rájöttek nem is szükségesek a golyóbisok, ha az agyagtojáson jeleket helyeznek el, amelyek identikusak a tojásban lévő golyók számával. A jelek végigkísérik az élővilág eseményeit, az egyetlen önreprodukáló sejttől, a növényvilág az állatvilág fejlődésén át, a ma élő emberig. Növényi, állati, emberi kultúrák alakultak ki, tartottak hosszabb, rövidebb ideig, civilizációk emelkedtek a magasba és süllyedtek el örökre. A ma már nem létező civilizációkról keveset tudunk, talán már nem is látjuk némelynek nyomát sem, vulkáni tevékenység, földrengés taszította őket az örök mélységbe. Mások építményeit csodáljuk, mai ismereteinket meghaladó tudást vélünk sokszor fölfedezni, civilizációjuk semmivel nem lehetett értéktelenebb a miénknél. A jel végig kísér minden élőlényt, a növény jelzi, ha szárad körülötte a vidék, elhal, majd másutt dús társulássá válik, szimbiózisban élve állattal, emberrel. Az állat kijelöli életterét közössége számára, az ember megharcol érte, ha idegen törzs, idegen kultúra, civilizáció keresztezi útját. Az emberi közösség kialakulása a jel fontosságát különösen magas szintre emelte. Az elvont gondolkodás kialakulásával lehetővé vált egyezményes jelek alkalmazása, amely folyamat mindmáig tart. A jelek, mai szóval élve információt tárolnak, megegyezés szerint, a közösség számára, mindaddig, amíg a közösség emlékezetben tarja őket, majd elvesznek a közösség számára, és már bármit jelenthetnek, amíg az egyezség újból létre nem jön. Egy vonatvezető számára a szemafor vízszintes, vagy ferde állása, leíratok tömkelegét sűríti magába, a forgalomban résztvevőknek a piros jelzés, vagy a zöld és sárga soklapos törvényi előírásokat, felelősség teli viselkedésmódot jelöl. Az elvonatkoztatás, elvont nyelvi gondolataink rögzítését kívánja, írni kell, az együtt élők és a jövendők számára egyértelműen rögzített módon. A továbbadott emlékezet megkopik, az elfeledett írás emlékké válik, hosszú év ezredekig haszontalanná, mindaddig, amíg újból rendezik, értelmezik, megfejtik.

Értetlenség

Velem mindig történik valami…Bajban ismerszik meg az ember, tartja a közmondás, hát van baj, és színt kell vallani, egy telefonhívás százhetvenöt forintot juttat a vörösiszapos károsultak számlájára. Nézem a híradót, és ahányszor szó esik a vörösiszapos károsultakról, veszem a telefonkagylót, tárcsázok, valaki megköszöni az adományomat, mindig ugyanaz a hang. Gépi hang. Ezúttal egyáltalán nem bánom, máskor a türelmetlenségtől, már a hirdetések előzetes meghallgatásától, aztán a nyomd meg a gombot, aztán meg a másikat egészen addig, amíg eltévesztem, és kezdhetem elölről a folyamatot. Végül abbahagyom, másik napra halasztom a próbálkozást, mert akárhányszor előfordult már velem az is, hogy a sikeres célba jutás után zene, gépi zene, majd időnként közbeszóló gépi hang közli, az illetékes, akihez eltaláltam, vagy munkatársai foglaltak, türelmemet kérik. Ettől a kéréstől megy el végleg a türelmem. Mondhatnák azt, hogy örülnek hívásomnak, rögzítették és majd néhány perc elteltével, ahogy az előttem hívók sora elapad, és rám kerül, fölhívnak. Ügyfél vagyok, belőlem élnek, és amennyire tudom a várakozás idejére eső telefondíjat is, nekem kell kifizetnem. Van persze piros, vagy zöld, vagy netán kék szám, ezeken a számokon jelentkezve ingyenes a hívásom, per pillanat, mert senki ne gondolja, hogy majd egy kis időeltolódással nem fogják rám hárítani az ingyenességet, csak megelőlegezik, és majd a fogyasztói, pardon, ügyfél számlába beépítik. Gyakran jelentkeznek, ki tudja honnan ismerik, egyébként telefonkönyvben nem szereplő, „titkos” számomat, és váratlanul mindenféle ajánlattal kecsegtetnek, amelyeket, őszintén bevallom, azonnal nem vagyok képes fölfogni, értékelni jobb lesz általa anyagi helyzetem vagy sem. Érdekes módon az a vélelmem alakult ki, nem. Előbb, utóbb fény derül rá, hogy a jobb ajánlattevő, valamilyen úton-módon kapcsolatban van a jelenlegi szolgáltatóval, egy magasabb szinten mégis csak ugyanannak a csoportosulásnak vagyok az ügyfele, és az is maradok, az általam azonnal meg nem értett jobb ajánlat ellenére. Telefon, internet, gáz vagy éppen a villanyszolgáltatás egyazon hatalmas cég tulajdonában van, és a kedvezményes ajánlat csak része, az újabb évre szóló hűségnyilatkozat révén, a magukhoz láncolásnak. Nagyobb lesz a megabájtok időegységre eső száma, ami egyébként is, a technológiai verseny következtében nagyobb lenne, olcsóbb lesz a gázköbméter, vagy éppen egy kilowattóra villamos energia ára egy alkuszcég ajánlatában, aztán mégsem, mert a tárolt, olcsóbban beszerzett gáz elfogy, a villamos energia egységára már eleve magasabb, az előrelátó szolgáltatók magas “álbázisról” emelik már évek óta kedvük szerint a tarifát. Mikor lesz vége ennek a folyamatnak, költői kérdés, soha. A vörösiszapos károsultaknak az állam minden kárukat megtéríti, később majd adó formájában, visszaveszi károsultaktól és nem károsultaktól egyaránt. Az állam az államalkotó nemzetből él, és fizet minden egyes fillért, ezt tanította meg nekem Édesapa, még egészen fiatal koromban, és nem értettem, hogy munka nélkül nincs semmi.

Nemkell

Velem mindig történik valami…Ripacsot láttam ma este. Kéretlenül, váratlanul, trehányan öltözve, már a karmestert vártuk, jött is a háttérből, amikor a ripacs fölmászott a karmesteri pulpitus védőkorlátjába kapaszkodva, áterőltette magát a szólamvezető brácsások, gordonkások, hegedűsök előtt, virágot tartva a kezében. Úgy látszik, senki nem hívta. A műsort bemutató, ismert kórusvezető éppen távozott. Amerikába, az USA-ba került magyar filmzeneszerző, a legtöbbet foglalkoztatott, mindahány közül egyik zenekari művét tűzték műsorra. A ripacs öltözéke, jeans nadrág, jeans zakó, kigombolt nyakú jeans ing, mellé nagy kopasz fej társult, és ha, a na ki vagyok én kérdés elhangzott volna, senki nem ad választ, itthon ismeretlen alapítvány valakije, lehet elnöke szólalt meg, amerikai angolsággal ropogtatva a szavakat, aztán magyarra fordított, itt van a zeneszerző fia, taps. Még más is itt van, a zeneszerző lánya, taps. És még egy harmadik valaki is itt van, a zeneszerző unokája, a zeneszerző lányának a lánya, taps. Jó harminc éve vetítettek egy filmet, „Ez Amerika” címmel, amit én is megnéztem és eldöntöttem magamban, soha nem mennék oda, ha a sors rá nem kényszerít. Szerencsés voltam ez ügyben is, itthon sikerült boldogulnom. Amikor az USA-an voltam egy alkalommal, meggyőződésem tovább erősödött, láttam az elhagyott senki földje gyártelepeket, a beszögelt ablakú, elhagyott házakat, a gazfölverte, valamikor jómódban élt emberek házai körül elterülő parkokat. És a vezetőnk által sokadszor elmondott figyelmeztetést, ha kiszállunk a kisbuszból, mindent tegyünk az ülés alá, mert egy pillanat alatt előterem egy rossz szándékú fekete, vagy fehér, és a bezúzott ablakon át elrabolja holminkat. Megfogadtuk a jó tanácsot, Buffalo már csak ilyen. A film az extrémitások sokaságát mutatta be, sötétben, nevelt sertéseket, amelyek nem állhattak lábra, ne járkáljanak, mert az energiát vesz el tőlük, nem híznak olyan sebesen, mint a konkurencia sertései. A sertések ürüléke egy szinttel lejjebb, vak, tollat nem növesztő csirkéket táplált, majd azok ürülékéből, újfent sertéstáplálékot állítottak elő, sok-sok adalékanyag, vegyi szer segítségével. A termőföldeket tökéletesen sík felületre hántották, olyan nagy területen, amelyen már a Földgolyó görbületét észre lehetett venni, a vegyszereket szóró messzi gép egyre nagyobb hányadát láttuk, amint közelebb jött, és végül megpillantottuk a kerekeit. Befejezésül, tengerpartra települt családot ismertünk meg, akik az apály után előbújó élő fonalférgeket fogyasztották, barna moszat garnírunggal, csak úgy nyersen. Nálunk, a szocialista táborban, akkoriban akartuk megelőzni a Nyugatot, és sikerült a kukorica vegyszerezésével, a nem vegyszerezett kis gazdaságok terméshozamát negyvenszeresen meghaladni. A búza alacsony szárú, kis kalászú, alacsony sikértartalmú szovjet magról hajtott, a terméshozam ezúttal is, a vegyszerek hatására megtöbbszöröződött. A TV csatornákon, amerikai mintára termeljük a pillanatember “celebeket”, a közgáz hallgatók, Bologna hatására, nem tudják, hogy a csehek nem határosak tengerrel. Tiszteletre méltó művészet- történész professzor ült mellettem, és na mit szólsz a ripacshoz kérdésemre, ezek tartják fönn a művészetet, válaszolt, és ez a válasz nekem nem tetszik.

Alkalomadtán

Velem mindig történik valami…Mindenféle fejfedőt viseltem már életemben, de kalapot még soha. Egyszerű magyarázata van ennek a ténynek, nem áll jól. Pedig mennyi alkalommal nézegettem magam a tükörben kalappal a fejemen, nem itthon, hanem a kalapot árulóknál elhelyezett kisebb, nagyobb, falra szerelt, vagy vásári kézi fogantyús változatban. Vásároltam is kalapot, szalmából, ott van az előszoba fogason, és mégis bármennyire is süssön a Nap, nem venném föl a városban, úgy járnék, mint az új ruhában járókelők, azt hinném, mindenki engem néz, holott egészen biztos, hogy nem. Kortársaimon megcsodálom a széles karimájú, elegáns feketét, másokon a pörge, akármilyen színűt, vagy a birkaszőrméből készültet, aminek a karimája a fülre hajtható, a hideg téli, szeles napokon. Édesapa sem szerette, inkább csak a kucsmát, kalapot, amennyire visszaemlékezem, ünnepeken viselt. Jön a Tél, hűvösebbek az esték, reggelre fagy közeli hőmérsékletet jeleznek, ismét csak a harisnya fejfedőm kerül elő, hétköznap is, meg ünnepeken is ruházatomtól függetlenül. Pedig milyen elegáns a kalapviselet! Az én koromban. Nem rég szemben ült velem a vonaton egy ruházattal foglalkozó fiatal hölgy, ruhakölcsönző cégnél dolgozik. A szemben két-kétüléses boxban az ablak mellett foglalt helyet, amikor odakéredzkedtem, az ablak mellé téve holmimat, a helyiérdekű vasúti kocsira nem szereltek csomagtartót. Napszemüvege eltakarta arca nagyobb részét, aztán egyszer csak föltolta a homloka fölé, úgy mai módra.
Arca gondterhelt volt, aztán, hirtelen mosoly futott át rajta, na megoldotta a problémáját? Fesztelen közvetlenséggel válaszolt, igen rájött arra, mit is kellene a fiúknak még ajánlani, amivel meglephetnék a másik társaságot. Kiderült ballagó diákoknak kölcsönöznek most éppen öltönyöket, méretet jött venni, és valami érdekesebbet akart a szokásosnál kitalálni, most jutott eszébe a kalap. És ki vette a méretet, kérdeztem, és arra gondoltam, milyen körülményesen végzik ezt a műveletet a férfiszabók, volt benne részem, kicsit váratlannak és provokálónak is szántam kérdésem, de nem pirult el, természetesen ő. Az összes delikvensről, csodálkoztam el magam? Nem lehetett valami kellemes tevékenység ugye, de neki természetesnek tűnt, mert újból igenezett. Rögtön hozzátette, hihetetlen nagy a méretválasztékuk, magasság, vállszélesség, és derékméret, és egy futó, gyakorlott pillantás elegendő a számára, és a ruhák passzentosak lesznek. Megélnek a kölcsönzésből, tizenöt, húszezer az egyszeri alkalom, de gondoljam el, utána fertőtlenítés, tisztítás, egyszóval sok mindent kell a kölcsöndíjból fedezni. Ráadásul, újabb és újabb divatos fazonok kellenek, ő maga varr és tervez is. Az üzletet a főnők szerzi, és beszélt piacról, állandó és változó költségekről, elhasználódási viseletszámokat említett. Esküvő, keresztelő, gyászszertartás és még mi minden alkalomra kölcsönöznek, meg sem tudtam számolni. Eszembe ötlött feleségem esküvői ruhája, amit kölcsönöztünk, meg a sajátom is, amit varrattunk, esküvőmön viseltem első alkalommal, és az lesz talán majd az utolsó alkalmi ruhám, ha rám adják! Nem is lesz baj, ha nem passzentos.

Élőtemetés

Velem mindig történik valami…Nemrégiben valakiről, akit nemrég temettek, hirtelen halál érte, elmondtam valamit, amit nem kellett volna. Azt mondtam, nem tudtam vele hoszasabban beszélgetni, noha félre fordította az arcát mialatt mondandóját sorolta, olyan penetráns, hogy úgy mondjam tömény illata volt, az alkoholtól. Bántam is meg nem is kijelentésemet, soha nem láttam szeszes italt fogyasztani, de az orrom nem hazudott, és igazolást nyertem, olyan illetőtől, aki bizony nap-nap után találkozott vele, és határozottan, teljes mértékben korábbi véleményemet igazolta. Ő is kereken kimondta ivott az illető, méghozzá folyamatosan, de nem ült gépkocsiba, ha nem volt tiszta. Fontos emberről esik szó, súlya van a kijelentésnek, de hogyan is lehetséges, hogy nemegyszer viszont láttam gépjárművét vezetni. Tele van az utcánk, egész nap, várakozó járművekkel, az egyik oldalon, ott, ahol várakozni tilos tábla éppen a házam előtt hirdeti a közlekedés rendjét, arról nem is szólva, a sebességkorlátozás táblát, akik nem az utcánkban laknak, örökké figyelmen kívül hagyják. Szomszédom, örökké szememre veti, nem szólok, pedig engem érint a legjobban a közlekedési kihágás. Gyerekeket hoznak, visznek az iskolába, sietnek a szülők, és annyira sok a gépjármű, hogy nem férnek el az iskola közelében, ezért lépik át a sebességkorlátot, és várakoznak a megengedettnél hosszabb ideig, szoktam elhárítani méltatlankodó felhívását. És te szóltál már az illetékeseknek, nem egyszer, válaszolta. Miért gondolod, engem inkább meghallgatnak? Miniszterelnöki hivatalnok a leánya, én mindössze egy vagyok a sok közül, de szólok. Kapóra jött a rendőrautó, megállásra kényszerült, melléjük lapítottam, és meghallgatták panaszom. Elmondani sem tudom, milyen szívesen viselkedtek, itták a szavaimat, elfogadták igazamat, és bejelentésem végén elhárították maguktól a feladatot, nem itt teljesítenek szolgálatot, nem az ő körzetük, a mi körzetünk, és elhajtottak, gondolom, az ő körzetükbe. A száztizenkettesek voltak, engem a nyolcvankettesek büntettek halálra, vagyis harmincezer kemény forintokra, megállni tilos táblával védett, amúgy nem közútnak számító úttesten, néhány percre ottfelejtett járművem birtokosaként. Menthetetlenül, jogosan! Intézkedtek, az ő körzetükben szabálytalankodtam, várták, hogy befutok a csapdába, tíztől tizenegyig evvel foglalatoskodnak, mint ahogy megtudtam a helyet ismerőktől, és alezredes főnöküktől, aki egyébként hajlott volna a megbocsátásra, rádiózott a nyolcvanketteseknek, vajon lehetne tenni valamit, de nem lehetett, bekerültem a rendszerbe, és onnan kikerülni nem tudtam. Rádöbbentem újból arra az igazságra, hogyha fontos ember lettem volna, akkor is csak egy megoldás segít, nem szabad bekerülni a rendszerbe. Sok lehet még a fontos ember, aki képes elkerülni a rendszerbe való bekerülést, olyanok, mint a timföldes iszaptengert okozó vezetők, az őket támogatók, a támogatókat védők, az ügyészek, a bírák, akik tudják kik fontosak, és kik nem. Talán mindegyiküket el kellene temetni, talán az hozza el a megoldást. Ám élőket eltemetni büntetendő.

Hatodika

Valami mindig történik velem…Esik az eső, lehűlt a levegő, beszorulok a házba, és már napok óta, mivel módom van rá, bekapcsolom a fűtést. Együttérzéssel gondolok azokra, akiknek várni kell október tizenötig, mint a katonaságnál a téli ruházatra, és akkor megindul a távfűtés. A távfűtéssel elvezetett hőt fával fűtött erőműkazánok termelik, és számos alkalommal állították a fafűtéses erőműi blokk beruházói, itt a közelünkben, hogy jót tesznek, mert a fafűtéses blokk környezetbarát, és olcsóbban állítja elő a meleget. Minél olcsóbban, hát a bezárt bányákból nem kitermelhető szénnél egészen biztosan drágábban! Tiszteletet érdemlő, ám megtévesztett emberek hitették el a sajtó meggyőző erejét igénybe véve velünk azt, amit a beruházók sem hittek valójában, mert az erdőket pótolni kell, és sajnos az erdők lassan növekednek, emberöltőket vesz igénybe az erdő újraélesztése, hogy a fák, úgymond ismét kitermelhetők legyenek. Hatalmas farönköket aprítanak föl miszlikbe, és szinte fűrészporként fújják be a kazánok torkába, és lesz villany, és lesz meleg. És nem lesz erdő! Már régen a föld alatt nyugszanak majd azok, akik felelőtlenül, és önző módon építtették meg a kazánblokkokat, lesz, ami lesz, utánunk az özönvíz. Már most is itt van a Kárpát medencében a sok hasonló módon gondolkodó jóvoltából kiirtott erdők domboldalaiból lehömpölygő vízáradat, árvízáradat, amit már a magasra emelt gátak sem tudnak elvezetni. Tározókat kell építeni, visszaalakítani a vidéket a több száz évvel ezelőtti állapotába. Nem így gondolhatta legnagyobb magyarunk, gróf Széchenyi, amikor egyenesíttette a kanyargó Tiszát, termőföldet nyerve a szegény embereknek. Politikai ellenlábasa nevezte a legnagyobb magyarnak, méltán, saját vagyonából áldozott, és példájára áldoztak mások is. A hontalanná vált, biztos menedékből üzent gyönyörű mondatokkal az aradi vértanúk emlékezetére, viaszhengeren rögzített hangját hallhattuk az egyik TV csatornán. Evvel a retorikával ma sem vetekedhetnének, művésze volt a szavaknak, bátran hozta a döntéseket, egészen addig, amíg a kialakult reménytelen helyzetben, át nem ruházta a főhatalmat a hosszú élete végéig közmegvetésnek kitett kitűnő hadvezérre, Görgey Artúrra. Kossuth utca szerte az országban a falvak, városok főutcája, gróf Széchenyi Istvánról is megemlékeztek, de aki a nemzetmentő döntést meghozta, arról utcanév nem igen található hazánkban. Mert ő vesztesként, árulónak lett bélyegezve, szép retorikával, ugyanazzal, amivel az országot hadba hívták, ugyanazzal, amivel a gazdaságilag föl nem készült ország csatákat nyert, de háborút veszített, és ugyanazzal, amivel a bosszú áldozatait méltatta a viaszhengerről megismert hang tulajdonosa. A keleti Mecsekben jártam, a pár évvel ezelőtt tarvágással kiirtott erdők helyén, satnya, vad rágta csenevészek terjednek, a nyáron szinte száradásig vékony patak, szitáló esőtől szélesre duzzadt árját már nem lehet visszatartani, viszi magával a csenevészek számára kapaszkodót nyújtó, életet biztosító termőréteget. Az erőmű kazánjai, ha a tél hosszúra nyúlik, még több aprított rönköt kívánnak, és lesz áram, és lesz meleg, és rázza őket az áram, és a melegben főjenek azok, akik részesei voltak a romboló döntésnek!

Szeretetismeret

Velem mindig történik valami…Képzeld nagypapa az óvó néni egy nagyon érdekes mesét mondott nekünk a délutáni pihenő alatt, mert látta, hogy nem igen akarunk, vagy tudunk elaludni a nagy melegben. Aztán miféle mese volt, amit elmondott az óvó néni? Nem olyat mesélt, amilyeneket te szoktál mesélni, hanem régen élt emberekről, akik még úgy gondolták, hogy mindennek van egy istene, és amikor valami bajuk esett, vagy nagyon örültek valaminek, akkor másik istenhez fohászkodtak. Azt mondta az óvó néni, még a mulatozásnak is létezett, az ő felfogásuk szerint egy isten, Bacchusnak említette a nevét, ha jól emlékszem. Aztán mégis csak másik istenről, vagy félistenről, mert nekik az is volt, mondott el egy történetet. Arról az istenről, aki az embereknek az égből lehozta a tüzet, mert azt megelőzően, csak nyers húst ettek, meg magokat, gyümölcsöket. De ezért nagyon megbüntette a főisten, mert odaláncoltatta egy hatalmas sziklához, és sas vájkál a májában, ami nagyon fájhat, és egész életében így is marad, mert az istenek örökké éknek, ugye nagypapa? Akkor biztosan Zeuszról és Prométheuszról mesélt nektek az óvó néni. Igen, örült meg a kis unoka, mert ezt a két nevet elfelejtette. Látod, látod milyen kegyetlen lehetett az a Zeusz, megbüntette azt, aki az embereknek jót tett, mert igaz-e, a tűz mellett melegedni is tudtak az emberek, és már nem fáztak a hűvös éjszakákon. Aztán azt is elmondta ugye, hogy miféle módon jött le az a tűz az egekből. Igen, a villámokat a föld felé irányította, és a villámok lángot gyújtottak, azt meg aztán csak őrizni kellett, hogy ki ne aludjon. A nagypapa ekkor egy pálcával jeleket rajzolt a talajra, ezek a jelek az ő közös titkukat képezték, mert a nagypapa jól tudta, ha a kis unokája majd iskolába megy, ott csak a deákírást tanulja meg, amit ő maga nem ismer, nem járt iskolába. Valamikor nagyon régen az ő nagyapja is evvel az írással ismertette meg, hát továbbadja, feledésbe ne merüljön. Ilyen írással értekeztek egymással, ha nem tudtak találkozni az anyjukkal, meg mással is, hiszen a deákírást, egyikük sem szívesen látta. Papok írása az, meg az uraké, nekünk jó lesz régi, aminek eredete a messzi ködbe vész. A nagypapa kis unokáját nem hagyta nyugodni Prométheusz, aki kockáztatta az életét, mert ő félistenként halandó volt, de halálnál is kegyetlenebb büntetéssel sújtotta Zeusz. Nagypapa az emberek is ilyen önfeláldozók, ha megnövök, én is olyan leszek, mint Prométheusz. Remélem, te olyan leszel, látod, én is megtanítottalak mindenre, amit én tudtam, még írni is, a mi régi írásunk betűit könnyen megjegyezted, majd te is továbbadod. De megmondom neked őszintén, nem minden ember olyan adakozó, mint mi vagyunk. Úgy gondolják örökké élnek, mint az istenek, és az ő birtokukban lesz a tudás örökre, amit megtarthatnak maguknak, és ha más is birtokába jut, arra haragszanak, pedig nem is tőlük lesték el, és ők sem maguk jöttek rá, hanem az idősebbek tanították meg írni, számolni őket. Tudod, kis unokám van két dolog, amit, ha továbbadsz, nem leszel semmivel kevesebb: a szeretet, és az ismeret.

Minek

Velem mindig történik valami…Eszembe jutott egy momentum az életemből, de nem most, hanem már jó ideje motoszkál az agyamban. Be is adtam kérelmemet, a Nemzetbiztonsági Hivatal Történelmi Levéltárába. Bárki megteheti, nem szükséges semmiféle utánajárás, letölthető a formanyomtatvány, néhány személyi adatot beírva vissza fogják igazolni, hogy a kérelmet iktatták, és a hivatal munkatársai utánajárnak annak, hogy megfigyelt személy voltam, vagy sem. Egy dologban teljesen biztos vagyok, én nem figyeltem meg senkit, de ez így nem igaz. Éppen az ellenkezője igaz, mindenkit megfigyeltem, mert figyelnem kellett örökké, ne hibázzak akkorát, hogy a kor követelményeihez igazítva tevékenységemet, valakik, akárkik, nehogy káromra cselekedjenek, úgy, hogy nem tudom kivédeni. A budai Hilton Hotel remek ellátásában volt részem, Debrecen felé ott szálltunk meg főnökömmel, kétágyas szobát vettünk ki, persze személyenként, ám a vacsora utáni idő még hosszú volt a lefekvésig. Gondoltam sétálok egyet a várban, jó meleg nyári este volt. A gondolat megérett bennem, de nem tudtam kivitelezni, kopogás hangját hallottam. Szabad, és főnököm kéredzkedett be a szobámba, ő sem kívánt még ágynak esni, beszélgessünk, kérte. Miről, beszélgessünk, és miért most, vélekedtem magamban. Ötletem nem lévén kinyitottam a bárszekrényt, egy hideg sört bontottam, megfeleztem, szótlanul kortyolgattunk. A te ügyed még nincs lerendezve, kezdte mondókáját, kérdőn néztem rá, milyen ügyre gondolhat, hiszen nem tudok semmiféle ügyről, ami rá tartozna, futott át rajtam a hirtelen gondolat. A Dénes rendben van, ő már úgy jött a céghez, az András is rendben van, ő a Vezér választottja, de a te ügyedben még várjuk Dányi elvtárs nyilatkozatát. Rátérhetne a lényegre, túl sok a rébusz, gondoltam megkérdem, de aztán megtette magától. Nyugdíjba mennek, ő előbb, aztán a másik főnök, generációváltás lesz, a Vezér marad. A szóbeszédből persze, hogy tudtam, de miért mondja pont nekem. Meg is kérdeztem rögtön. Téged gondoltunk a másik helyettesnek, ám Dányi elvtárs még nem nyilatkozott. Meglepett, amit közölt, eszembe nem jutott, csak a szóbeszéd járta, amit magam nem vettem komolyan, de úgy látszik, mégis csak komolyan kell a lehetőséggel számolnom. Debrecenben megtartottuk a Vándorgyűlést, hazaérve valóban hívatott a Vezér, és úgy látszik Dányi elvtárs a javamra döntött, mert valóban fölajánlotta a helyettesi posztot. Amíg velem beszélt Dénes telefonált, be akar jönni már most a még el sem foglalt helyemre, ám a Vezér, ahogy mondta, nem akarja betanítani a hátra lévő két évre, akkor meg várja a vezéri poszt, ha ő is nyugdíjba vonul. Ki miatt nem döntött a megyei párttitkár, ki az, akitől információt kérhetett, ki az, akire én most gondolok? A személy megjelölése is lehetséges a beadványon, sőt több személy nevét is lehet szerepeltetni. Majd a hivatal utánanéz, lehet, hogy mindenki ártatlan, és egyedül én vagyok a vétkes, miért adtam pluszmunkát a hivatalnak, amikor nem is jelentett senki rólam, és ha igen, akkor meg lehet, hogy csupa jót jelentett. Hát, éppen ezt szeretném tudni!

Majdnem

Velem mindig történik valami…Előkészület nélkül vágtam neki az első napnak. Annyira égett a vágy bennem, hogy a hosszú kocsizás ellenére vállaltam a hegyre menetelt. Hajnalban indultunk, és amilyen gyorsan csak lehetett hajtottam az autóúton, minél előbb érjük el szállásunkat, a feleségem majd kipakol, de mi a fiammal és barátjával még ma síelni fogunk. Az osztrák Alpok síparadicsoma, így nevezik maguk az osztrákok is ezt a vidéket, több mint száz kilométer összekötött pályán lehet folyamatosan lesiklani, és a lejtő alján már szállhatunk a rákövetkező felvonóra. Megkímélt az időjárás bennünket, a rossz előrejelzés ellenére, ragyogó napsütésben élveztük a lesiklást. Elszakadtam a fiúktól, fiam barátja első alkalommal húzott sílécet a lábára, és dzsúdózott. A síelés egyedi mozgáskultúrát kíván, aki még nem tud szlalomozni, annak a lejtő oldali fél lábán állva kell oldalmenetben csúsznia, majd következik a fordulat, és lábváltás. Zsolt nem érezte meg mi a teendő, két lábán mereven, akár a dzsúdónál állt a lécen, aminek egyenes következménye a lejtmenetbe fordulás, vagyis a legmeredekebb irányba állás, és a fölgyorsulás. Minél merevebbek a lábak, annál rosszabb, annál előbb kell a vészhelyzetben teendő oldalra esést választani. Zsoltot segíteni kellett, a lecsatolódó lécért menni, és időben szólni, ess el, meghalhatsz! Így maradtam magamra, és csúsztam, élveztem a szabadságot, délután már kevesebben vannak a pályákon, a délelőtti erőteljes síelés után jól esik a lazítás.
Néha-néha láttam a fiúkat, láttam Zsoltot hosszú métereken át nadrágfékkel, vagy lécek nélkül csúszva, hengeredve, lejtőnek lefelé mozogni, elvoltak egymással, de egyre ritkábban találkoztunk, egy idő után éreztem, fáradok. A tetőn, az utolsó felvonóoszlopnál szóltam a fiamnak, remegnek az izmaim, jobb lenne, ha a felvonóval mennék le, de léccel a lábamon, vállamon már nem tudok fölérni a végállomáshoz, vinné magával a léceket, majd fölgyalogolok. Csalóka a távolságbecslés a meredek hegyoldalon, egyre lassabban lépegettem, és a meredeken visszafelé kezdtem csúszni, nem haladtam egy tapodtat fölfelé. A felvonó már elhaladt a fejem fölött, és az utasokkal megrakodva, indult is a járat lefelé. Az utolsó! Az állomáson kialudtak a fények, határoznom kellett, elindultam lefelé a meredek hegyoldalon. Minden lépésem után, megcsúszott a lábam, combizmaim képtelenek voltak megtartani a testem. Leereszkedett a felhő, elért, és alig láttam tovább az orromnál. A felhőből meginduló havazás, a megélénkülő szél, a reménytelenség érzetét alakította bennem, csak arra gondoltam lefelé, lefelé minél előbb, erőm fogytán, ha itt ér az éjszaka megfagyok. Elfogyott teletömött zsebemből a diós mogyoró, a tömény tápszer, fázni kezdtem, és egyre lassúbbá váltam, számolni kezdtem lépéseimet. Kétezer méter magasan vagyok, a hegy elég meredek, lépésenként egy, másfél métert jutok lefelé, sokáig kell számolnom. Elvétettem a számolást, elölről kezdtem, már arra gondoltam bolydultan, párosával számolok, előbb elérem a kettőezret, aztán rájöttem hiába a számolás, az út marad. Megpihenek, erőt gyűjtök, a gyorsabb haladáshoz, elnyomott az álom. Piros ruhás férfi ébresztett, és erős karjával tartva siklott lefelé velem, lenn forró rumos teát öntött belém, megmenekültem.

Hiedelem

Velem mindig történik valami…Hárman ültek az Osztermayer presszó fölső szintjén, gyorsan változtak az események, rendszerváltásra készült az ország. Évek óta gyötrődtek az MSZMP más gondolkodású vezetői, egyszer már kísérletet tettek a berendezkedés működésének javítására. ’967- ‘968.-ban az új gazdasági mechanizmus két éve alatt, érdekeltté kezdtek válni a termelőegységek munkavállalói, nem sztahanovista módszerekkel, hanem a vállalati nyereségéből való részesedés révén, tevékenységük jobb végzésében. A kísérlet kudarcba fulladt, a pártirányítás nem látta helyesnek, hogy differenciáltan jussanak több keresethez a törekvőbbek. Húsz évvel később újabb lehetőség állt az ország előtt, a reformerek, párton belüli pártot kívántak létrehozni, úgynevezett platformot, azonban egy ilyen formációnak újólag nem volt meg a támogatottsága, élt még a nagy zsonglőr, aki kitalálta az „aki nincs ellenünk, velünk van” lózungot, és ebből nem engedett, eltaposta az ellenkezőket. Utolsó kongresszusukon a párttagok, észrevették a zavarodott, szinte bűnbánó vezetői megnyilatkozást, és leváltották eddig szeretett gazdájukat, aki belehalt a sorscsapásba. Az események fölgyorsultak, jelentkezett az új erő, a reformerek tábora, a gerinc nélküliek már hangoztatták, bomlasztani az egységet, lettek párttagok. Mintha nem lenne elég alávaló dolog Janus-arcúnak, kétszínűnek lenni. A fenti kényelmes fotelekben ülők egyike, már nem emlékezett az eseményre, amikor leszabotőrözte beszélgető társát. Régi eset, társa nem kívánt fölkészületlenül vezetője utasítására sem részt venni a cég képviselőjeként, általa nem ismert témában, igaz jelentéktelen súlyú tárgyaláson. Ez volt a szabotázs, amit szertekiáltott az akkori ifjúsági titkár. Aztán tovalendítette a sors kegye, majd visszalendítette ittas gázolása, ismételten jó helyre. Fölfüggesztett három hónap, halálokozásért. A csapat összetartott. Majd mi, szólott a másik, rendet teszünk az összevisszaságban. Hitte még a változatlanság erejét, nem vette észre, mások már összezártak, már készült a generációváltás a hatalom más formában történő megragadására. Kimaradtak belőle, nem voltak mégsem benn a belső magban, a cseresznyéző tál széléhez már nem lehetett hozzáférni. A harmadik hitt a szociális piacgazdaságban, de tudta azt is, hosszú időbe telik egy valódit kialakítani, évtizedek áldozathozatala, és többpárti demokrácia, adja a lehetőséget, hacsak nem siklik át végleg a gazdasági hatalom a régiek kezébe. Portugália, Spanyolország, Chile, vagy akár a negyvenöt előtti diktatúra teremthet alapot, a kisöpréshez, ami után igazi változás állhat be. A forradalmak sehol nem hoztak jólétet, fölborítottak mindent, de nem alkottak semmit, akár francia, akár magyar, akár az orosz, mind-mind vérveszteséggel, elvérzéssel párosultak. A harmadik még mindig hiszi, lehet itt, ebben a megcsonkított országban is, a szociális érzékenységet, az önzés mérséklésével, föléleszteni, de a kisöprés és a közös áldozatvállalás elkerülhetetlen föltétele a valódi változásnak. Aztán jóknak, rosszaknak a közös célért össze kell fogni, hogy megmaradjunk, még legalább ezer évig, vagy tovább.

Gének

Velem mindig történik valami…Örömmel tettem eleget fiam kérésének, menjek az unokámért az iskolába. Napközis, de ebéd után majd minden nap hazaviszik, akkor biztosan elkészül a másnapi házi feladat. Csatakos fejjel, sapkában, kiizzadtan futott felém, aztán mellettem el, tovább, és egy nagy kupachoz rakta összes holmiját, hátizsákot, torna zsákot, kabátot, sapkát, és mindjárt jövök kiáltással eltűnt, a portás nénitől tudtam meg, ebédelni. A portás nénit már előzőleg megismertem, amint beléptem a kapun, és meglátott közölte velem, nem mehetek tovább, itt az előtérben kell várakoznom, amíg vége lesz az órának. Honnan teszik tudni, hogy a 4b mikor milyen órán van, pontosan akkorra érkeztem, amikorra a fiam kérte. Nem jól tudja, válaszolt és nem mehet föl az osztályokhoz, tilos. Egyébként a negyedik emeleten van a 4b, minek is fárasztaná magát. Az órának huszonötkor van vége. Az Andrisért jött, nekik tornaórájuk van, de a biztonság kedvéért utánanézett a portásfülkében. Amíg várakoztam, ő állt a központban, hozzá jöttek a tanárok, ide, oda viszem az osztályom, mondja a szülőknek ekkorra érkezünk vissza. Hozzá fordultak a gyerekek, ő vigyázott a nagy kupacra is, ami összegyűlt, a sok odavetett holmiból. Tanárnők siettek el mellettem, egy férfi is, lehet ő volt a tornatanárok egyike. A portás néni egy fölfelé igyekvő kisfiút megbízott szóljon az unokámnak, várják, jöjjön azonnal. Nem jött, erre föl újabb gyereket, ezúttal egy kislányt menesztett unokámért. Marika néni, unokám osztályfőnöke, hogy, hogy nem, odajött hozzám, hát persze megismerhetett, velük voltam a tettyei barlangban szülőkísérőnek, és kéretlenül megmondta az igazságot. Kis kalamajka alakult ki fönn. Nem igazán értettem meg mi, csak azt, hogy egyetlen unokám részese volt az ügynek. És hogy viselkedett a gyerek, kegyed tud a gyerekekkel bánni, ezt megtapasztaltam a barlangi túrán. Ma, ezt hangsúlyosan ejtette, jól viselkedett, akkor ugye megdicsérhetem, kérdeztem vágyakozva. Igen, feltétlenül! Meg is tettem, amikor az ebéd után előkerült. Andriskám, Marika néni azt mondta, dicséretet érdemelsz, majd apának is mondd meg, kérlelt, nekem már nem nagyon hiszik el, hogy jó is szoktam lenni. Büszkeség dagasztotta keblemet, rossz a gyermek, de jók az érdemjegyei, akárcsak régen nekem. A rosszaságban még nem szárnyalt túl, remélem nem is fog, morfondíroztam magamban. Hogy mi minden történt velem, majd elolvassa a neki készített könyvecskémből, ha már én nem is leszek, elkönyvelheti magában, a nagyapja elég haszontalan gyerek lehetett, még engem is megelőzött. Kiválogatta a nagy rendetlenségből a holmiját, és tisztességtudóan elköszönt a közelben beszélgető tanító néniktől, jó napot kívánt nekik, a portás néninek ugyancsak. Hozzátok mehetek, kérdezte útközben, és igenlő válaszomra megszorította a vállamat, akkor ugye iPad-ezhetek is? Én elmegyek egy órányi időre, addig csak használd a gépemet, ha megjöttem, elkészítjük a leckét, OKÉ? OKÉ, mondta ő is, és még hozzáfűzte, péntek van, nincs házi, Marika néni nem szereti, ha előre tanulok. Tudtam miért, nekem sem volt szabad előre tanulni,
mert akkor kudarcos lesz a fegyelmezés, és ma jól viselkedett az én unokám!