drpetreandras: január 2010

Csalódás

Velem mindig történik valami…A küzdelem nem tartott sokáig. Az ellenfél, alig telt bele pár perc, megadta magát. Ott feküdtek mindketten a kerítések közötti úttesten, egyik alul feküdt a hátán, lábaival kapálózva, a másik a hasára nehézkedve, fejét leszorítva. Mindketten fújtattak, mert a küzdelem hamar véget ért, de belefáradtak. Azt gondolhatnánk, hogy egy idős ember jól megfontolja, ha egyedül akar egy vadat elejteni, mindenféle eszköz hiányában. Sándor bácsi egyszer csak fölpattant, és teljes erejéből futni kezdett, papucsait elhagyva, hogy minél előbb ott legyen, ahol az őz nekiugrott a nemrég kifeszített drótkerítésnek. Az állat szarvai beakadtak a hálóba, már kiszabadult az észre nem vett akadályból, mikorra Sándor bácsi odaért hozzá. Egymásnak veselkedtek, az állat hallhatta, a mezítláb futó ember lépteinek dobogását, és ijedtében Sándor bácsi felé iramodott. A szokásos csapást követte, amikor felénk járt, vélhetően a patakhoz igyekezett inni, mint ahogy korábban ezt megszokhatta. Sokszor mondogattuk, milyen szerencse lenne, ha egyszer egy vad idevetődne, és mi elkaphatnánk. Különösen Sándor bácsi vágyott a vadra, mesterségéből adódóan, hentes és mészáros volt a szakmája. Megnyúzni, szakszerűen földarabolni és a megfelelő részeket ízesen elkészíteni számára a legnagyobb öröm, szerette a szakmáját, értett is hozzá. Ő soha nem vágott magának házi sertést, mondván a frissen földolgozott húsokból készül a legjobb étel, friss húst bármikor vásárolhat. Olyan szalámikat, dobozolt sonkát, szalonnát készített, ami párját ritkította. Az ő szalámiján egy hónap alatt kialakult a nemes penész. A szalámikat soha nem fölfüggesztve tárolta, hanem vízszintesen fahamuban. Azt vallotta, ilyenformán marad egységes állományú a szalámi rúd, ha fölfüggesztik, akkor a zsiradék összegyűlik az alsó részeken, a fölső rész, pedig kiszárad. Biztosan igaza volt, mert minden készítménye maga volt a tökély. És még milyen finom lesz a vad szalámi, ha marad belőle, mert az állat jól megtermett, kifejlett példánynak látszott. Mire odaértünk a tetthelyre, Sándor bácsi már a végső fogás keresésén fáradozott, hogy megragadja a szarvakat, és nyakát törje az állatnak. Gyerekeim mentették meg a végveszélyt sejtő őzikét, kérlelvén ne ölje meg, engedjük szabadon, úgysem ennének a húsából, meg aztán olyan szomorúan siránkozik szegény. Nehezen állt rá a dologra Sándor bácsi, de engedett gyerekeim kérésének. Föltápászkodott, az őz hajlított egyet a derekán, már talpon állt, és az első nekirugaszkodáskor fölcsapódott lábával alaposan oldalba rúgta Sándor bácsit. A harcot a testén kékről pirosra váltó nyomokkal őrizte hetekig. Aznap még egy ideig szó esett az őzről, be is esteledett, együtt vacsoráztunk, mint oly sok alkalommal. Hétvégeken, ha kimentünk Kisújbányára, nálunk ebédelt, ne kelljen magának főznie, amit soha nem felejtett viszonozni szalámival, sonkával, szalonnával. Volt, hogy én is egyedül mentem ki pihenni, ilyen alkalmakkor mindig fölemlegette az őzet, milyen kár, hogy akkor kinn voltak a gyerekek, mert az őzhús kitűnő eledel!

Nyuszilátogatás

Velem mindig történik valami…A kis nyuszik összebújtak, úgy melengették egymást a reggeli harmatos, hidegben. Apjukat sose látták, édesanyjukra voltak utalva. Szót fogadtak neki, tudták, ez így való, édesanyjuk figyelmeztette őket a veszedelmekre. Meg is tapasztalták. Egyik testvérük a vörös ellenség, a róka áldozatául esett, túl messze merészkedett az elkészített nappali szállástól. Hiába hallották éles visítását, mire édesanyjuk a segítségére sietett már késő volt, a róka elbánt vele. Továbbköltöztek a szomorú helyről, pedig nagyon finom, friss ropogós fű borította azt a tájat, bőven volt eleségük. Édesanyjuk átmeneti szállást talált a sűrű, magasra nőtt csalánosban, itt húzták meg magukat észrevétlenül. A nap már fölkelt, édesanyjuk még nem érkezett vissza, szófogadóan pihentek, az éjjel telelakmározták magukat a gödör melletti zöldekből. Elaludtak, de a vadakra jellemző éberség hamarosan figyelmessé tette őket. Ilyen hangokat még nem hallottak. Tudták milyen, ha süvít a szél, akkor a magasra nőtt csalános meghajlik, és mint a háztető, védően borul föléjük. Ez a suhogás más volt, és egyre közelebbről hallották a különös zajt. Hss, hss, hss, aztán éles pengő-csikorgó hang következett. Féltek, és nem alaptalanul, de nem mertek mozdulni. Testvérük elvesztése, csak nemrég történt, nem hallgatott a mamára, és rosszul járt. Még jobban ellapultak, és vártak. Már egészen közel járt a hang, és ekkor hirtelen egy villanást láttak, pillanat műve volt az egész, és fölöttük kiragyogott a fölkelő Nap. Jaj, a fülem, mi történhetett, vérzik, szólt egyikük, és intelemről megfeledkezve futásnak eredt. Hss, hss, hss hallotta a szófogadó, és már-már azt hitte megmenekült, amikor egy idegen, a hasa alatt megragadva, a magasba emelte. Harapott, rugdalózott, annál erőseb lett a szorítás. Jó helyre került, egy körtefa köré húzott hálóban találta magát, és olyan dolgokat adtak táplálékul, amiről édesanyjuk csak mesélt, ha majd nagyobbak lesznek, ilyen finomságot is lehet ropogtatni. Gyerekek ugrálták körül, belenyugodott sorsába, megadta magát. Berregő házban utazott, és egy erkélyen kapott helyet kényelmesre alakított papírdobozban álomba merült. Beköszöntött az éjszaka, ősi ösztönei élelemkeresésre biztatták, kiugrott a dobozból egyenesen neki egy másik nyuszinak, aki rendre ott volt az üveg mögött. Ahányszor felé nézett, visszanézett rá. Belefáradt az ugrálásba, az erős idegen visszatette a dobozba, és egy fedelet is kapott a feje fölé. Ösztöne nem hagyta nyugodtan, kierőlködött a dobozból, de az ellenfél ismét ott volt, szemben vele. Nekiugrott, ahányszor csak tudott, de lepattant róla, mint, amikor fiatalabb korában véletlenül egy-egy fának ütközött. Így telt el az éjszaka, a dobozra egyre nagyobb súlyok kerültek, de ő mindig sikeresen kibújt alóluk. Kapott enni, inni, de a szabadságot szerette volna visszakapni. Édesanyját, a testvérét, és a tágas mezőt. Vágya teljesült, a dobozból ismét hallotta a berregő hangot, elhelyezték a körtefa alá, várt egy kicsit, elindult, édesanyja várt rá a közelben. Egy évre rá gyermekeivel jött, megállt a körtefa alatt, talán rólunk mesélt nekik.

Belakás

Velem mindig történik valami… A nagyapa, a fia, a fia felesége, az egyik kisunoka, és két majdnem felnőtt gyermek a nagyapa második házasságából. Egy sarokban ültek mindannyian, vagy inkább elfoglalták a sarkot. Hol egyik, hol másik ment az automatához, vizet a kicsinek, nápolyis csokit a felnőtteknek és egyébként, pedig hangoskodtak, úgy cigányosan. A nagydarab fiú, mint később kiderült, elmúlt negyven, savanyú káposztát evett, vecsésit egy zacskóból. Látszólagos zsibongásukat egy-egy szemvillanással a nagyapa irányította. A kicsi kiöntötte a vizet, azon tocsogott vidáman, az asszony hagyta, jött a takarítónő, felitatta. Cigányul beszéltek, félig-meddig magyarul. Mondandójukat teletűzdelték magyar szavakkal. Orvoso, kavo, meg miegymás. Amikor a kavora sor került, a folytonos evés közben, a nagyapa, látta figyelem mozgolódásukat, maga nem kér, szólított meg. Dehogyis kérek, most ittam egy liter folyadékot, vizsgálat előtt állok, hárítottam el ajánlatát. A fia hirtelen felpattant, vele ment az egész pereputty, csak az öreg maradt a helyén. Bizalmasan, mert a többiek előtt nem akarja, elárulta miért vannak itt. A gyereket hoztam MR-re, nem lehet bírni vele, amióta összeverték. Tízen estek neki, a fejébe vertek valamit, a háziorvos kiszedte, úgy ítélte meg nem lesz semmi baj. És most itt vannak, mert a fiával az eset óta nem bír, azt tesz, amit jónak lát. Lehet, daganat van az agyában. Hogy miért történt a verés, nem árulta el, biztosan a gyereke is ludas lehetett a dologban. Na most, ha daganata van, akkor mi lesz az unokákkal, mert van otthon még öt, aztán az ő házasságaiból is van hat gyereke. Ez a lány is betöltötte a tizennégyet, de már fiúzni akar. Megmondtam neki, elvégzed a nyolcat, aztán majd fiúzhatsz. Nincs igazam, kérdezett rám. De igen! Tudja én már nem érem meg, de a nyolc év alatti népesség nagyobb hányada cigány, majd maguk tartják el a magyarokat. Bizony, ha nem tanulnak, dolgoznak akkor egymástól, meg tőlünk szedhetik el, amink van. Ő dolgozott a bányában, csillésként megkereste a nyugdíját, amíg ő él addig nem úgy van náluk! És a fia? Az, rokkant lesz, már a verekedés előtt is az volt. És a gyerekei? Azok továbbra is jönnek egymás után, amíg az asszony szülni képes? Úgy ahogy mondja, hagyta rám. Mi becsületesek vagyunk, igaz vannak gazdag romák is, de vannak gazdag magyarok is, igaz-e? Én nem lopom a pénzt, idén is vettem húsz köböl fát, tizenhétért köböljét. A lánynak naponta adok, hol százat, hol egy ezrest, ahogy jön, ne szégyenkezzen a többi előtt. Nem tanul jól, de nem is engedik a tanárok, megkülönböztetik, már az iskolában. Mit csináljon, ha már nem iskolás? Család az kell, akkor meg jön a gyerek, folytatta monológját. Maga bányász volt, mekkora a család? Most hat, az új asszony hozott négyet, nekem meg kettő van. Ez itt, meg egy másik. De én dolgoztam, nem hancúroztam egész nap otthon! Most meg nincs hol dolgozni, hát hova menjen ez a lány is? Nem tudtam választ adni kérdéseire, csak azt tudom, hogy Erdélyt is így lakták be a románok, jöttek, szültek, sokasodtak és végül ők lettek többen. Ha meg többen vannak, akkor övék az ország. Jólét, többség nem megy gyermekáldás nélkül!

Cipészsors

Velem mindig történik valami…Egy óra múlva kerül rám a sor, addig igyak meg egy liternyi kezembe adott folyadékot, ez kell a vizsgálat érdekében. Kis műanyagpoharat kaptam, és iszogattam. Tele volt a várakozó, a bejárati ajtók nyitásakor áramlott ki a meleg, befelé pedig tódult a mínusz hat fok! Minden széken ült valaki, kettőn a mentőszolgálattól. Sétám közben megálltam előttük, reméltem hamar szolgálatra hívják őket, és kancsómmal, poharammal letelepedem. Reményem egy ideig az is maradt, de hallgatván beszélgetésüket, közbe kellett szólnom. Tényleg nem találják meg a beteget, ha hívják magukat, mire való a GPS? Én nem használom, lassú, mire újraprogramozza magát, akkorra én is megtalálom a kerülő utat, meg aztán a dűlőutak nem is szerepelnek a térképen. Én is szívesebben járok a térkép alapján, tette hozzá a társa. Meglepődtem, én húszezerért vásároltam egy beszélőset, ha nem szerinte járom az utat, azonnal korrigál, és mondja is, merre menjek, tiszta magyar hangon. A legegyszerűbb túraeszközre is be lehet vinni a koordinátákat, a jobbakra csak rápittyent használója, és kész! Nem kezdők, régi motorosok a szakmában, de a technika, az, maradt. Végre megmozdultak az egyik orvos hívó szavára, segítenének egyik tolókocsis páciensét a vizsgálóból kitolni, asszisztense éppen mást végez. Segítettek, leültem, kitolták a beteget, meglepődve rám néztek, aztán egyikük sem ült mellém. A tolókocsiban ortopédcipős, melegítőbe bújt, nyári kabátot viselő öregember ült. Lábszárán a melegítő nem ért le a cipőjéig. Érdeklődve kérdeztem, nem fázik a huzatban. Csak legyintett, de azért hallgatott rám. Magam mellé gördítettem a kocsival, el a huzatból. Mi történhetett a lábával? Mintha megérezte volna, érdeklődő tekintetem elárulhatott, magától szólt. Így születtem, megszoktam. Cipész a szakmám, dolgoztam is a KTSZ-ben, aztán elmaradtak a rendelések, csődbementünk. Nekem szerencsém volt, lerokkantosítottak kilencvenháromban. Tizenháromezret kaptam, akkor elég jó pénz volt, mellette még munkát is vállaltam, de mikor a feleségem meghalt, fölhagytam vele. A fiammal, meg két unokámmal élek, már nagyok. Jó beszédű, munkásember gondoltam, csak rosszul járt a változásokkal. És mivel üti el az időt, ami van elég ilyenkor télen, érdeklődtem. Higgye el, ha fölébredek éjjel, akkor is bekapcsolom a TV-t, de sokszor már nem is nézem. Az a sok szenny, amit éjjel adnak, fölfordul az ember gyomra. Minden második napom meg rámegy a vesekezelésre. A jobb karom nem is tudom emelni, nézze meg, a beágyazott kanül tönkretette a könyökömet. Mióta kezelik akartam kérdezni, de tovább folytatta kérdezés nélkül is. Kilenc éve kezdődött, már el is felejtettem hogyan kell pisilni. Nyáron azért kijárok a házból, beülök a Suzukimba, aztán ott hallgatom a rádiót. Meglepetten bukott ki belőlem: autózik is? Hát hogyne, avval járok vesekezelésre, szégyenszemre ezt a viseltes cipőt muszáj hordanom, mosolygott sanyarún. Az új, hiába mondtam az ortopédesnek mit, hogyan, miből készítsen, viselhetetlen. Sose volt jó szaki!

Hagyaték

Velem mindig történik valami…Egy kép akadt a kezembe, hátoldalán dátummal, feklirattal: 1983. XII. 5. 25 éves jubileum a Klubban. A kép kitépett, összehajtott füzetlap között rejtőzött, egyik oldalán gyerekkézírással:
„ 23 óra A kanál hőmérséklete fokozatosan nő a forró vízé csökken. Így mind kéttest belső energiája megváltozik, mert kölcsönhatással vannak egymással szemben. Ez a változás a két test hőmérsékletének kiegyenlítődéséig tart.” Alatta kékceruzás felnőttrajz, satírozott, matyómintás virág, leveles virágvázlatok, és egy szép kalligrafikus Andriska felirat. A félbehajtott füzetlap másik oldalának egyik felén Január 9. dátummal egy versike.
„Esik eső, hull a hó, Szélvihar és zimankó.
Ez jellemző most Pécsre és az egész vidékre!
Tanulgatok Andrissal, dumálunk a mamival.
Vitatkozom Ágival és Ez így megy egész nap.
Mire jő a nyugdíjam, hazafelé lesz utam.
Aztán mindent elmesélek, Addig Isten Veletek!”
A versike alatt számok, az elmúlt hat év adatai, kiszámoltam, átlaga 4192, átlagosan a növekedés 2,4%. A másik fél lapon, hosszanti irányban egy mondat: „Törvénybe ütközünk, ha ellenszegülünk. -Falak vesznek körül.”
Majd pedig:
„A szülői ház földi emléke anyai szeretet, apai gondoskodás. Az iskola falai, hol a tanárok tanítottak az Isten és emberszeretetre.
Aztán a rombadőlt …siratófal, hol bűnünket valljuk meg.
S végül a Gettó gerendafala, melyet a szovjet tankok döntöttek le, és lett szép, békés élet. 2 dolog miatt vezette Isten ki a népet az egyiptomi rabságból. 1. megtartotta családi életük tisztaságát, 2. s eskük miatt …nem engedte, hogy rabságba, szolgaságba sűlyedjenek. Falak vesznek körül, de bárhol is élünk, ha …van, akad egy fal, hol elsírhatjuk bánatunkat. –A Vörös tenger fala, diadalmas ének.- 3. soha többé ne lehessen rabság, …biztatás fala, csak ne legyen különbség, csak ember és ember, s ne feledjétek e napot, …emlékeztek, s adjátok át nemzedékről-nemzedékre. Ámen”
A versbéli Ági és Andris a gyermekeim, a versikét Édesanya írta, a szép virágmintákat, a kalligramot ő rajzolta, és magával vitte a füzetlapot emlékbe. Édesapa halála után, a Karácsonyt és még egy hónapot velünk töltött, egy hónapnál tovább, bármennyire marasztaltuk, nem maradt. Nemrég emlékeztünk a Holokauszt áldozataira, ö is, akkor rájuk gondolt, ezt mutatja vázlatosan megmaradt, részben kiolvashatatlan gondolatsora, amelyet imájába foglalt.
Most került kezembe a füzetlapba rejtett fénykép, amelyen ő látható kedvelt, mintás egyberuhájában, biztosan a Klubban készítették róla. Rám maradt dolgait rendezgettem, éppen huszonöt éve, Január 9.-én hagyott magunkra bennünket.

Majdha...

Velem mindig történik valami…Nyoma veszett, mert nem tudjuk hová tűnt el a Rehabilitációs Szívbetegek záróünnepségén készített fényképek sokasága. A mintegy hatvan darab, kilencszer tizenhármas méretű fényképeket én készítettem, és egy-egy fölvétellel időmet töltöttem, hogy akik a fölvételeken szerepelnek, nekik is tetsző nagyításban, kivágásban szerepeljenek, tetsszen nekik a kép. Aki egyedül volt a képen elvihette, aki társával együtt, megbeszélték, mindketten kérnek a képből maguk számára, ekkor egy vonalat húznak a hátoldalra, vagy egyikük elviheti, ott azonnal kifizetve a bekerülési összeget. Több csoportban tornászunk, a képek fölügyeletére megkértem vezető gyógytornászunkat, megígérte gondja lesz rá, lássa a többi csoport is, és a képek hátoldalán kis vonallal bejelölik, ha többen is igényt tartanak az adott fölvételre. Igen, igényt tartanak, mert egy-két sorstársunk külön megkért, készítenék barátjával együttes fölvételt. Örömmel tettem eleget kérésüknek, legyen meg az emlékezés tárgya is, ha bármelyiküknél bekövetkezik az elkerülhetetlen. Legközelebbi alkalommal, gyógytornászunk sajnálattal magyarázkodott, a képeknek nyoma veszett. A Magyar Liszt Társaság évek óta szervez kirándulásokat, szakmai napokat a jó értelemben vett Liszt kultusz ébrentartása céljából, amelyeken a Baranya Megyei Liszt Társaság is részt vesz. A Baranya Megyei Liszt Ferenc Társaság évekkel ezelőtti újjáalakulása óta minden rendezvényről, így természetesen a kirándulásokról is, a fényképeket én készítettem, megörökítve neves, és még nevesebb előadók pécsi szereplését, kirándulásaink helyszíneit, a résztvevőkről egy-egy ellesett snapsuszt.A Társaság tagjainak nemrégiben PC-s vetítést tartottam, programunk részeként. A tárgyi emlékekkel együtt, -koncertbelépők, helységismertető szórólapok etc.- a fényképeket, albumba rendeztem, a történésekhez aláírásokat szerkesztettem, hiszen az emlékezet felejt, az emlékezők talán nem úgy adják tovább emlékeiket, ahogyan és ahol az események megtörténtek. Idővel fogyatkozunk is, de az album megmarad a pécsi, és a többi Liszt Társaság számára. 2011 Liszt Ferenc emlékév lesz, születésének kettőszázadik évfordulójára emlékezünk. Nemzetközi Liszt Ferenc Emlékbizottság alakult, méltóképp szeretne emlékezni a Világ, a magyarság egyik legnagyszerűbb zsenijére, Liszt Ferencre. Összeállításom szerény része lehetne valamely helyszínen rendezendő kiállításnak. Az albumot egyik társasági rendezvényünk alkalmával megtekintésre közreadtuk, lapozgassák barátaink, emlékezzenek. Az albumnak nyoma veszett. Egyedi darab, újbóli elkészítése lehetetlen, értéke ezért fölbecsülhetetlen, persze nem anyagilag.
Ezt tanultuk az elmúlt években! Minden mindenkié, nyugodtan elvehetem, elvihetem, az enyém is! Méltatlankodom, és ismeretlen tettest keresek, abban a reményben, hogy a visszafelé tartó nyomokat a tettes megtalálja. Petőfi azt írja: „majd, ha a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”. Szegények vagyunk, éppen ezért hiszek a becsületben!

Parakutatás

Velem mindig történik valami…Nemrégiben János napot köszöntöttem, és vélhetően ez a beszélgetés emelte meg telefonszámlámat, az átlagosnál magasabbra. Nem hiábavaló beszélgetésünk végeredményeként János barátom összefoglalót mondott. Tudod mit nem szeretek leginkább? / „Szeretek” helyett az „útálok” szót használta, máskor ezt a szót nem veszi a szájára!/ A félművelt embereket, azokat, akikkel nem lehet vitába bocsátkozni, mert, és ekkor több érvet megemlített, nem érdemes. Ők mindent jól tudnak, ők nem hallanak, és nem értenek, és rendkívül elégedetten hallatják saját maguk megcáfolhatatlan félismereteiből származó, nem táplálkozó, kijelentéseiket. Megfellebezhetetlen kijelentéseiket.
Filmet néztem, egy régebi TV adás kópiáját vetítették az előadássorozat első összejövetelén. Megszólalt László Ervin zongoravirtuóz, filozófus, a Római Klub tagja, a Bubapest Klub alapítója, Dúl Antal teológus, aki a Hamvas életmű legavatottabb interpretátora /annak mondják/, és beszéltek az anyagról. László Ervin megkopogtatta íróasztalát, és azt állította, nincs asztala, mert az, hogy fáj a bütyke a kopogástól, csak tudatának megnyilvánulása. Rendben van, idős ember és gazdag, kiadja könyveit, olvassák. A teológus szakértő, körbevéve Hamvas legújabb kiadású köteteivel, a kezében lévőt szépen „becetlizve” értekezett a Bibliáról. Az ószövetségi Teremtőről, mondván először nem volt semmi, majd jött a Hang –külön kiemelve: mert ugye a hangot a levegő közvetíti-, és mondá legyen világosság, és lőn. És jött a Hamvas kötetből, a „fény” idézet, és ősrobbanás, és még sok minden, amit majd néhány hét múlva személyesen is hallhatunk, nemcsak a tízéves filmszalagról.
A para-kutató, író, tudatjelenség és aura tapasztalt képviselője, Paulinyi Tamás nem adott választ a szép és kedves moderátornak az anyag és energia átválthatóságáról, az anyag részecske/hullám természetéről, ám részletesen kifejtette a Heisenberg féle határozatlansági relációt, a Schrödinger egyenletet, annak biztos tudatában –tudatjelenség kutató!-, hogy a teremben senki nem tud nála többet a mai fizikáról. Az aura rétegeit lefejtve elmélkedett a dimenziók számáról, megragadva a lehetőséget, arról is, hogy mi emberek, a téridő négyes dimenziójában vagyunk kénytelenek mindent tapasztalni. Ő becsületesen bevallja, nem tud minden kérdésre válaszolni! Nem is volt kérdés, mindössze egy tapasztalat, a paraérzésről. Egy anyuka arról számolt be, hogy ő megérezte, amikor gyermeke fogant, olyan különösen jó érzés fogta el. Mi a véleménye az előadónak, létezhet ilyen? Előadónk bajusza alatti szende mosoly kíséretében, igennel válaszolt, többen említették már neki hasonló érzéseiket. Az idő eltelt, a tér maradt, két hét múlva ugyanitt. Elképesztő, itt tartunk! László Ervin azért meglátott valamit: a „tudomány” oda juttatta az embert, hogy az átlagos képtelen követni alakulását, és a régi módon keresi a bálványimádás lehetőségét, amellyel már Mózes is harcolt a sivatagi vándorlás során, és lerombolta a hamis bálványokat. Példája intő és követendő!

Erkölcstan

Velem mindig történik valami…Együtt néztük a TV-t, otthon nem szabad, otthon első a kötelesség. És ez a csatorna nem fogható. Negyedórára volt még idő, engedékeny lettem. Lábainkat fölhúzva kuppasztottunk a konyhai székeken. Hideg a kő, a mamusz nem elég! Egy idő után hozzám hajtotta a fejét, aztán nekem dőlt, próbálta kényelembe helyezni magát. Összehúztam a kagylóformájú fonott ülőkéket, lábaimmal tartva ne csússzanak szét. Ez már jó pozíciónak bizonyult, kényelmesen fészkelődött az ölemben. Észrevettem hideg a keze, csak a vékony farmer fedi lábait. Ráterítettem a két kinti bundás kabátot, markomba szorítottam hideg ökleit. Ez a tökély, hálásan fölnézett rám, kösz! Több volt, mint vártam! Beleélte magát a cselekménybe, halkan, majd hangosabban kuncogott, kacagott. Megsimogattam kobakját, hátrasimítva hajszálait. Ha szemben ülünk egymással, nem tudom levenni tekintetem helyes, grüberlis pofijáról, most fölülről csodáltam mag szabályos homlokát, orrocskáját, mosolygó ajkait. Azonnal az életemet adnám érte, jutott ismét eszembe. Mikor beteg volt, távol tőlem, csak az MMS képet láttam hatalmas szemeivel, és nem tudtam segíteni. Egy gyermekorvosnő, egy hatalmas ciszta miatt, abortuszt javasolt. Máig áldom menyemet, hogy másként döntött, vállalva a kockázatot, talán nem egészséges gyermeket hoz a világra. Már lassan tíz éves, lassan kamaszodik, lassan még kevesebb időt fog eltölteni velünk, velem. Megbízható adatok alapján állítják, hogy az elmúlt hatvan évben öt milliónál több mesterséges abortuszt végeztek el „orvosaink”. Ma, aki elmúlt tizennyolc éves, maga dönt az abortuszról, kormányunk itt nem kurtított a költségeken. Hol van, hol volt az értelmiséghez sorolt orvostársadalom? Nem a személytelen kormány hajtja végre a beavatkozásokat, nem büntettek azért, ha netán valamelyikük megtagadta a gyilkolást! Kik kapták a paraszolvenciát a sikeres műtét után? Természetesen azok, akik jó esetben kapartak, rossz esetben darabolták az embert, és részeiben távolították el a magzatot az anyai testből. A mértékadó értelmiség mindent újból, elölről akar kezdeni! Újból nem lehet elpusztított életeket teremteni, és nem lehet a megtörténteket semmissé tenni. A gazdasági bűnözők, börtönt a kivételnek, úriemberek e tekintetben. A többség, azt mondják, felelősségre vonásokat kíván, minél előbb, azonnal, ha más kormány alakul. Érdekes módon, a felelősök között nem emlegetik az abortuszokat végrehajtókat, csak az egyébként érték nélküli pénzt külföldre síbolók, az itt meggazdagodottak pénzét kívánják vissza, holott régóta tudjuk, hogy a pénz önmaga semmit sem ér, a mögötte lévő munkateljesítmény az, ami gazdaságilag helyrebillentheti hazánkat. A nyugdíjasok nem akarnak dolgozni. A dolgozók mielőbb nyugdíjba akarnak kerülni. Mindenki, aki dolgozik könnyű, lehetőleg adminisztratív munkát kívánna végezni, állami, garantált fizetést nyújtó társaságnál. Nem fog menni, itt fenekestől kellene mindennek változni, ám először az erkölcsnek. Erkölcstant oktatni az iskolákban, erkölcsös felnőttekért!

Besamelpalacsinta

Velem mindig történik valami….Károly, nem főzök tovább! De Miluska, kire bízzuk a főzést, Ilonka nem képes rá? Rád, Károly, te fogsz főzni, én úgysem eszem, elvagyok a kertben egész nap. Ilonka pártfogoltjuk volt, félbolond tanítónő, aki náluk dolgozva szerezte meg a nyugdíjat. Egész nap takarított, tessék-lássék módon, arra volt képes. Miluska elhatározása végleges volt, a főzés is Károlyra hárult. Szerette a hasát, nem volt más választás. Már azt hitte, békén marad, nyugdíjasként! Gondozgatva a kertjét, pipázva, olvasgatva a lexikonokat, eljárni a templomba orgonálni, összegyűjtött népdalait rendszerezve, szép kék tintával vonalazni a kottapapírt, kótázni, és gyöngybetűkkel aláírni a szöveget. Igazi nyugdíjaslét! Eddigi élete is viszonylagos nyugalomban telt, igaz besorozták katonának, de nem hívták be, tanyasi tanítóként élte meg a világháborút. A Trianon után megélénkült oktatásszervezésben tevékenykedett, tanított, hegedűlt, orgonált, szervezte a Fonciére-t, és felnőttek a gyerekek. Miluska intézte a házi dolgokat. Főzött, felügyelte a takarítást, mosást, rendezte egyre–másra a zsúrokat Pipike érdekében, előkészítette a vasaltneműt az ő számára, a délutáni „kaszinó”-játék soha nem maradt el. Miluska valóban komolyan gondolta, amit mondott, mert másnap nem volt ebéd az asztalon. Károly kénytelen volt magának készíteni valami ebédelnivalót. Nekilátott, majd lemond valamiről! Talán a kert lesz az, hiszen Miluska ott bóklászott kinn, látta, hogy a virágágyás már nem gazos. Fantáziája meglódult, tud ő főzni is, ha már így alakult élete. Ketten maradtak a nagy házban, mire az unokák megjönnek, akkorra már ő lesz a tápanyagellátó. Rövid idő alatt belejött a főzésbe, ritkán de került hús is az asztalra. Igaz ő a tésztaféléket kedvelte, ám kipróbálta a paprikáshoz a csibét. A csibevágás eddig is az ő feladata volt, Miluska soha nem vágta volna el a jószág nyakát, csak a kopasztás ne keserítette volna életét. Mikor megérkeztek az unokák, természetesen vették tudomásul, hogy nagyapa főz nagymama, pedig velük játszik a kertben. A kavicsos játékban senki nem tudott győzni, egyedül nagymama. Amikor elhangzott a kiáltás: ki szereti nagyapámat, az unokák rohantak ebédelni. Hagymaleves és palacsinta, ez volt nagyapa kedvence is, kétnaponta ismételte magát. A palacsinta számossága megközelítette a százat, nem tudtunk betelni vele, a tölteléke az ízes, vaníliás, néha kakaós besamelmártás, mint a jóérzés áradt szét a játéktól fáradt testekbe. Időnként, a délutáni kötelező pihenő közben, nagyapa zümmögve jött le a padlásról, kezében egy üveg mézzel, mondván sikerült a vadméhektől lopnia, kenjük gyorsan egy szelet kenyérre. Eltelt a nyár, jöttek a szülők, és ekkor nagymama megmutatta, hogy milyen lehetett az a főzt, amit ő készített. Nagyra nyitotta az ebédlőasztalt, leterítette lepedővel, és rétestésztát nyújtott, kézfején lebegtetve a papirosnál vékonyabb anyagot. Kispálék pékségébe az unokák vitték a kenyérsütésből visszamaradt melegbe a tepsiket, hozták a kész meleg rétest.
Így éltek öregkorukra megbékélve, a mi szentesi nagyszüleink.

Szobaszínház

Velem mindig történik valami…Mégsem kellett volna az első sorba ülnöm, maradtam volna hátrébb. Lekötöttek a részletek, a nagy utazóláda, a benne sorakozó sok kacat, az utazóláda viseltes volta, a megkopott külső, amit a tartósra készített abroncsok fogtak össze, a kis bőröndből előkerülő levelezőlapok, amelyek hátoldalán géppel írott sorok mutatták a szöveget. Jó sokára, a darab harmadánál jöttem rá, vajon miről beszél, mit játszik remek, Jászai díjas színésznőnk. Szerepet játszik, amiből nemsokára előbújhat, ismét önmaga lehet.
Jó a színészeknek futott át rajtam a gondolat, ma ilyenek, holnap mások lehetnek, következménye legföljebb annyi, hogy talán kevesebb tapsot kapnak, mint reméltek. Később fölrémlett bennem, mennyi szerepet játszottam jómagam életem során, és mind „véres szerep” volt, nem lehetett a szereptől menekülni, nem lehetett elrontani, a szerepekre szinte örökké emlékezni kellett, egy kihagyás jelenthetett fegyelmit, lefokozást, állásvesztést. Családom létét kockáztattam. Ma sem tudják vállalati kollégáim, micsoda forgatókönyvíró, rendező, színész lettem, amikor nagy nehezen, minden illetékes beleegyezésével, gazdasági csúcsvezetőként megszerveztem, hogy megismerjék, mit jelent gazdálkodni, és nem pénzt költeni. Átkaroló hadmozdulatra volt szükség. A szerepeket kellett kiosztani, és mindannyian azt tették, amit előre kiterveltem. Tanárok lettek a JPTE-n! Jegyzeteket, „egyetemi”-t írtak a saját maguk szakterületéről, amit beosztottjaiknak, akik között nem egy képzett közgazda volt, adtak elő az egyetemi padsorok előtt. A hiúság győzött, fél évbe telt és a sok ismerethiánnyal rendelkező vezetőből, a tanárokból és tanulókból szakmai társakká váltak, újból visszaszereztem szabadidőmet, amit egyébként a meg nem értés küzdelmeiben vesztettem el. Öröm volt visszahallani, hogy szakterületükön magasabb szintű az elvárás, mint a pécsi egyetemen.
A férfikönnyeket könnyebben viselem el, mint amikor egy nő sírva fakad. Ők esendőbbek, megrendít sírásuk, és a szobaszínházban őszinte, igazi könnyeket hullatott Sólyom művésznő. Láttam, közelről láttam, és megéreztem azt, ami a jó színésznél látszat, az, valódi! A pillanat elragadta énjét, és tökéletesen átadta magát az elhagyott, után-vágyakozó embernek. Milyen jó, hogy az első sorban ültem! Milyen jó, hogy belebújhatnak a színészek mások bőrébe, milyen jó, hogy időről-időre a maguk felelősségére felelőtlenül, mások lehetnek. Ezért van hát, hogy a lefutott darabok után együtt maradnak a színészek, és még egyszer átélik, egymásnak mesélve menyire sikerült aznap átlényegülniük a szerepbe, mire lennének még képesek, hogy az illúziót, átadják nekünk nézőknek. Nekik az illúzió talán még inkább fontos, mint számomra vezetőként, a beosztottak előtt vállalt szerepjáték. Én legföljebb az állásomat, teszem kockára, ők színészi létüket, lételemüket, életüket kockáztatják esténként, kiszakítva bennünket egy rövid időre a hétköznapokból.

Hópehely

Velem mindig történik valami…Duplafalú, vákuumos üvegtáblák mögül figyelem a csendesen hulló hópihéket, ahogy alászállnak, lerakódnak egymásra. Jó régen, a konyhaablakból nem tudtam kitekinteni, a benti párás levegő jégkristályait először megcsodálva, majd lehelettel fölmelegítve, a lefolyó víz mosta átlátszóvá az ablakot. Nem gázzal, fával fűtöttük a sparhaltet, így tettet mások is. Nem csodálhatom az óta a jégkristályokat, csak emlékezem rájuk. A hópelyhek kinn mind másak, egyetlen egy nincs közöttük, amelyik pontosan megegyezne társával. Mi indította el a hóesést, mi formálja a pelyheket teljesen egyénivé, senki nem tudja. Magyarázni persze lehet, meg is alkották az elméletet, az elmélet le is írja miért olyan a hókristály, amilyen, de változatos szépségének okát nem ismerjük. Tudjuk miért szimmetrikus, tudjuk, honnan eredhet az újabb elágazás, tudjuk, hogy a növekedése akármeddig folytatódhatna, de mégis valami határt szab a nagyságának, és ennek a határnak a mérete sem lépi át az általunk ismert hópelyhekét. Nagyon sok, amit ismerünk, a tudásunknak saját elménk szab korlátot, nekünk, embereknek kell igazítani „fegyvertárunkat” a természet elképesztő változatosságához. Az élettelen világról van szó, az élővel kapcsolatos magyarázatokat is az élettelen világról megalkotott elméletek segítik, de ha az élőt vissza akarjuk vezetni az élettelenre, elveszik az élő. A kísérletek igazolják elméleteink helyességét. Milliárdokért épülnek a mikro és makro világ mélyebb megismerését szolgáló berendezések, gyorsítók, teleszkópok, és mindez nem elegendő, a megértéshez. Fizikusaink megalkották a QED-et, a kvantumelektrodinamikát, a Világ mozgásának magyarázatát levitték az elektron és a foton, a fénykvantum szintjére. Majdnem minden magyarázható a fény és az elektronok világával, de a magyarázók vallják, nem értik, amivel dolgoznak, csak abban biztosak, hogy módszerük működik. Statisztikusan! És hol van az ok, az eredendő? A miért így és nem másként kérdés megválaszolatlan maradt mind a mai napig. Amit tapasztalunk vagy megismételhető, vagy nem. A folyamatok visszafordíthatók, vagy nem. Tudományosabban: reverzibilisek, vagy irreverzibilisek. A vízből hópehely lesz, a hópehelyből víz, majd az éltető Nap hatására élet, a maradék vízből ér, patak, folyó, folyam, és vízpára, hogy újból leessen a hópehely, amely már egészen más, mert mind eltér egymástól, és nem olyan lesz, mint amelyiket épp az imént láttam vízzé alakulni. Milyen sokféleség, amit le lehet írni a számosságot illetően, kitalálta a leleményes ember a formát. Magát a számot leírhatjuk egy kis papírszeletre, csupán megállapodásról, jelölésmódról van szó. A lényeg valahol másban rejtőzik, és tőlünk függetlenül van jelen a látható és a már nem látható Világmindenségben. Bertalanffy azt írja „...ám az emberről semmit sem tudunk”, Teller azt írja „Az anyagról nem tudni semmit”, Russel az egyik irányból, Kierkegaard a másikból közelítve próbálja a maga számára megérteni az „anyagot” a megérthetetlen elme/értelem működése segítségével. Hasztalan! Ezért írhatta Madách: „Ember küzdj…!

Baklövés

Velem mindig történik valami…Lajosnak megvolt a saját véleménye, mindig az, amit a felsőbb szervek, rendeletek hangoztattak, tartalmaztak. Bátran kiállt véleménye mellett, nem tartott senkitől, ő csak azt mondta, amit mások is mondanak, az illetékesek! Hogy mi történik közvetlen környezetében, hogy az illetékesek nem tudják a mikrokörnyezet összes jelenségét figyelembe venni előírásaik alakításakor, erről Lajosnak nem volt tudomása, nem is érdekelte. Lajos előtt íróasztalán a Magyar Közlöny legutóbbi száma feküdt, azt lapozgatta, tanulmányozta. Ha kérdéssel fordultak hozzá, megnézte, benne van a kérdésre adandó válasz, vagy pedig nincs. Ha nem találta esetleg hirtelenjében a megoldást, az állandóan szájában lévő, gondosan faragott fogpiszkáló gyufaszál mellett sziszegte: izé, izé… Ekkor már közbelépett jól képzett munkatársa, aki vette a lapot, és fölvette a másik kagylót, mire Lajos magára találva, beleszólt telefonba, izé… majd Laci átveszi a témát, és megnyugodva letette a sajátját. Nem sok vizet zavart, ám fontos személyiség volt, ő vezette a munkaügyet. Érdemei elismeréseképpen emelték ki kazánkovácsi állásából, ahol nagyothallóvá lett. A nála okosabbak, mindig őt küldték a kazán belsejébe kalapálni, ott iszonyatosra fölerősödött a hang, meg ott Lajos nem tehetett rosszat, ha kifelé domborodott kalapálása, kívülről visszakalapálták. Munkásőr, osztályvezető, és vadász lett. Ha kérdeztem mit lőtt, válasza általában „semmit” volt, mert nála a vadászat italozásból állt, italosan, pedig tilos a vadászat. Vadászat után szabadnapot vett ki, amit Laci nem vezethetett föl a kartonra, csak akkor, amikor a prémiumot fizették, mert akkor a szabadságot a magasabb átlagkeresettel számolták el. Lajosnak megvolt a magához való esze. Mire nyugdíjba ment annyi szabadságot gyűjtött össze, ami több mint egy évet tett ki. Külön engedélyt kapott arra, hogy ezt pénzben megváltsa a cég. Lajosnak megvoltak a kapcsolatai. Rám neheztelt, mert az átszervezések során főnöke lettem, holott neki járt volna a magasabb pozíció, amit meg is mondott. Ha szerinte hibát vétettem, a pártvezetés elé citált, mert ő, mint a Fegyelmi Bizottság tagja megtehette. Ilyenkor előadta panaszát, én elmondtam intézkedéseim indokát, és figyelmeztettek, ez volt az utolsó eset! Bár igazam van, de Lajos véleményét figyelembe kell vennem. Lajosnak azonban nem volt önálló véleménye, hiszen a Magyar Közlöny mások számára is olvasható formában, magyarul íródott, és Lajos általában rosszul értelmezte a paragrafusokat, ezt a szakmát sem ismerte. Meg is kérdeztem az egyik Fegyelmi Bizottsági ülésen: Lajos, téged az ismerethiány nem zavar a véleményalkotásban? Fölháborodva, nyíltan megvallotta, nem! Nem csoda! Értekezleteimre minden alkalommal, új jegyzetfüzettel érkezett, így számonkérésre nem volt mód, ő nem kapott semmi szakmai feladatot, hangoztatta, hát nem is tett semmit. Jól tette! Lacival, az értekezletek után megbeszéltük szakterülete dolgait, Lajos nyugodtan rághatta a gyufaszálat, tanulmányozhatta az aktuális Magyar Közlönyt, és lőhetett bakot.

Borkészítmény

Velem mindig történik valami…Szomszédom, Sándor bátyám mindenhez értett. Alföldi iparosemberként, ha kellett házat épített, hegesztett, esztergált és főzött, méghozzá nagyon finom, szokatlan ízeket párosítva. Káposztás, paradicsomszószos, vagdalt húsos kompozíciója elnyerte mindenki tetszését. Szakmáját tekintve hentes és mészárosként élte le élete nagyobbik részét, aztán a Rákosi időszakban ő volt a fölvásárló a húspiacon, neki kellett számot adni arról, hogy minden sertés megfialta az előírásszerű tíz malacot. Nála mindig rendben volt a statisztika. Csak azt írta össze, hogy kinek van anyakocája, a rubrikákat meg otthon töltötte ki. A sertések nem tudtak a statisztikáról, annyit fialtak, amennyit tudtak, Sándor bácsi föl, vagy lekerekítette a számokat, az összfialás az előírtaknak megfelelően alakult. Ha aztán kevesebb lett a beszolgáltatott állat, akkor a vész vitte el a hiányt. Többet, mint az előírt, soha nem fialtak a kocák. A többlet fölhasználásában, szakmája szerint ő is részes volt, elintézték a feketevágást a tanyán, messziről lehetett látni, ha idegen közeledett, biztonságban voltak. Ő javasolta nekem, készítek bőséges almatermésemből bort, nem kell hozzá más, mint cukor, aztán a természet elvégzi a maga dolgát. Segítséget is ajánlott, ne bajlódjak egyedül, majd ő szeleteli, darabolja az almákat, gyakorlata van benne, én meg hordom a vizet, aztán ráöntjük a cukrot, és várunk. Rengeteg almám termett, nekifogtunk reggel, estére végeztünk. Belefeledkeztünk a sok munkába. Ha korgott a gyomrunk almát rágtunk, ha megszomjaztunk, bort ittunk, amit a jobb hangulat elérése érdekében bortermelő munkatársaimtól szereztem be. Fehér is volt, vörös is volt, mind a két demizson kiürült, mire végeztünk. Mások mesélték, akik arra jártak, és nem köszöntünk vissza, hogy a nagy hordók mellett ülve gondoztam Sándor bátyám ujjait. Éles kése bizony nemcsak az almákat, hanem nagy igyekezetében, a fájdalmat semmibe véve, hüvelykujjait is összevagdalta. Jómagam nagyokat nevetve vigadtam Sándor bátyám „ügyetlenkedésén”. Nagyot vacsoráztunk, aztán eltettük magunkat „másnapra”. Eltelt egy hét, kettő, de az elkészített almamust nem akart forrni. Fajtaélesztőt bele, fűtőszálat bele, alacsony a hőmérséklet, vizet bele, sok a cukor a mustban, ajánlották a hozzáértők. Hiába minden, az almabor elkészült, de minősége sok kívánnivalót hagyott. Először tisztán, később forralt bornak fölhasználva ittam, majd pedig betérő vendégeimet itattam „finom” borommal. Senki nem utasította vissza, de a kérsz még egy pohárral kérdésemre általában nemmel válaszoltak. Egyvalaki, Guszti volt az, aki Sándor bátyám szalonnájától, szalámijától jóllakva vállalta a második, alkalomadtán a harmadik pohárral is remekemet. A hajnali gombaszedés után járt mifelénk, és soha nem utasította vissza a szalonna, szalámis, almaboros kínálást. Kíváncsi kérdésemre, hogy lehet, neki ízlik a borom, annyit válaszolt: minél előbb szeretné, ha elfogyna, és rendes, tisztességes borral kínálnám már a következő alkalommal. Nem sejtette, van elég, még jó hektónyit kell várnia!

Csendzavar

Velem mindig történik valami…Fölmentem a kereszthez, már rég nem vezet erre út, megszűnt akkor, amikor a lakosok elhagyták a falut. A keresztet -kőből faragott, nem pléhkrisztus, mint sok más helyen- alacsony kerítés vette körül, előtte kis ücsörgőt állított egyik beköltözött falubéli. Aki erre jár pihenjen meg, szálljon egy kicsit magába, mindenkire ráfér. Leültem, majd egy idő után hanyadtfeküdtem a padon. Kinyílt szemeim előtt a világ, csillagmiriárdjaival, úgy, ahogy azt Vajda János is megverselte. Rám borult az ég, azon tűnődtem, mennyire egyszerű volt azt gondolni a középkor emberének, hogy a széleken, vége lehet a világnak, akár ki is nézhetnek a semmibe. Ideje volt visszamennem. A csillagok fénye megvilágította a meredek, lefelé vivő utat. Hazaérve ruhástól dőltem ágyamra, a csendet szinte hasítani lehetett, elnyomott az álom. Álmodtam, álmomat tücsök ciripelése zavarta meg. A csendben tökéletesen lehetett hallani, amint párját keresi egyikük, időnként abbahagyva, majd váratlanul újból nekifogva a zenének. Nem bírtam sokáig, pihenni, aludni akarok, rászántam magam, és kimentem megkeresni a hangoskodót. Ha világítottam elhallgatott, ha nem világítottam rázendített. Fülelve, lassan rájöttem melyik irányból szól a cirip. Közeledtem a hanghoz, már ott szólt előttem, de a tücsök sehol. Fél órámba beletelt, mire rájöttem, kő alá bújt. A sötétben kaptam föl a követ, és csaptam le hirtelen tenyeremmel, megvagy. Első szándékom a pusztítás volt, aztán lecsillapodva elvittem a markomban kapargáló zenegépet a horhosig, és nagyot lendítve átdobtam a túlsó oldalra. Félálomba merültem, de kaparászás, pattogás ébresztett ismét. Tisztán hallottam a zajt, itt benn lehet valami élőlény, lássuk mi! Éjjeli lámpámat fölkapcsolva a zaj megszűnt. A sötétben füleltem tovább, és kineszeltem honnan ered a percegés. Az ágyam alól. Fölkeltem, és megtaláltam a hátára fordult, feketeséget, amint „kézzel-lábbal” igyekszik talpra állni. Bábrabló volt, kinn a helye, megfogtam, kidobtam. Végre a csend, csend maradt! A biztos alvás érdekében altatót vettem be, nyújtózkodtam egyet, aztán rövidesen hatott a szer. Álmomban fakarddal viaskodtam, mint egy gyerek. Ellenfelem ügyesebb volt nálam, nem győztem elhárítani az egyre szaporább támadásokat, aztán védekezésem hatástalan maradt, csak ide-oda ugrálva tudtam kikerülni a csapásokat. A kard egyre erősebben vágódott mellettem a falnak. Hirtelen ébredtem, a csattogás azonban nem szűnt meg. Álmodom még, vagy ébren vagyok? Bódultan észleltem a kinti erős, éles hangokat, mintha valóban viaskodnának, az éles csattogás folytatódott. Kézilámpámat, és a benti baltát markolva, óvatosan nyitottam a bejárati ajtót, a fal mellett apró léptekkel haladtam a ház sarka felé. Félszemmel kinéztem jobbra, egy testes szarvasbikát pillantottam meg, amint fejét ide-oda vagdosva a beton villanyoszlopon dörzsöli hatalmasra nőtt agancsait.
Hajnalodott, még látszottak a megváltozott csillagkép maradványai. Kabátot vettem, és kiülve a ház elé csendben, „kipihenten” vártam a megújuló nappalt.

Táncosmódra

2010-01-17 Vasárnap
Velem mindig történik valami…Megmagyarázhatatlan belső izgalom kezd kialakulni bennem. Olyanszerű, mint a rendszerváltás idején, amikor a tőlem független változás bekövetkeztét vártam. Egyre többet gondolkoztam a változás mibenlétén, jártak hozzám a várható, és szóbeszéd tárgyát képező leváltásoktól, átszervezésektől tartó kollégák, akkor úgy nézett ki, velem együtt reménykedők. Együtt latolgattuk melyik csoportosulás, párt szerzi meg a hatalmat az átalakulások levezényléséhez. Kiderült, csak a léket kapott hajó peremére menekülő patkányokhoz hasonlóan viselkedtek, aztán a foltozás után visszaköltöztek a hatalomba. Húsz év nem volt elég ahhoz, hogy rájöjjünk nem fölülről irányítottan, hanem bennünk kell valaminek átalakulni? Reményt keltő hírcsatornák remek munkatársai élesztik bennem a hitet, lesz igazi átalakulás. Több és több segítő kéz ajánlja magát, ha egy, a nagyvilágban bekövetkező katasztrófa megszenvedőinek szüksége van az összefogásra. Fölszínre kerülnek a nemzeti hagyományokat élesztő csoportosulások. Ma még sok az ellenfél. Éppen azok az értelmiségiek szólnak, akik a korábbi nehézségek ellenére megkísérelték valós nemzeti múltunk föltárását, a betanult dogmák elvetését. Igen ők fogták a nehezebb végét múltunk, hagyományaink helyreemelése súlyának. De az „Én voltam az első” szemléletet remélem, hamarosan elmossa az áradat, ami a föltörekvő búvópatakok egyesüléséből áll össze. Lörincz Lajos erdélyi táncos, tánctanár, nyolcvan fölött a szerelmes fiatalok hevével, magyarázza, mit jelent, ha valaki nem a zenekarhoz irányítja lépéseit, hanem a zenekart rendeli alá a tánc hatalmának, nem a közönségnek táncol igazán, hanem táncosának, nem a színpadon, hanem az esti összejöveteleken adja ki magából tánctudását a pillanat hatalmára bízva lépéseit. Mert a színpadi tánc az betanult, előre koreografált, de az érzékre épített, más! Akkor, ha villan a csizmáját csapdosó fiú szeme, a lány érzi, most kell a pörgést abbahagyni, és odalibbeni társához. A tánclépések ismertek a koreográfiát a pillanat szüli, az érzések diktálnak. Nem a koreografált nagygyűlések fogják a változást hozni, az egy alkalom csupán! A közös érzelem, akarat következményeként alakult helyi, kis csoportok őszinte összefogása, akarata alakítja majd sorsunkat jó irányba. A falvakban a családok, az összefogásra kész szakmatársak, a megmaradt helyi értelmiség, a munkára ismét vállalkozó munkanélküliek, akik kiragadják fásultságukból a fáradtakat, a reményt vesztetteket. A városokban csak az évtizedek óta nem ismert szomszédhoz kell odafordulnunk, rákérdezni a „Jónapoton” kívül bármire, tudom, szívesen veszik azt is, a többi alakul magától. A történelmi egyházak nem találják helyüket, pedig vészhelyzetekben, a múlt bizonyítja, történelmünk alakításának meghatározó szereplői voltak. Megújulásuk hiányában az elmúlás fölemlegetésének vészmadaraivá válnak, szerepüket átveszik mások, akik a jelenért is hajlandók tenni, a megváltás biztos tudatában. Ne várakozzunk, legyünk részesei az eljövendő eseményeknek, mindig adva, tegyünk másokért!

Rite

Velem mindig történik valami…Nem tudom él még? Hosszú ideje nem hallottam róla, pedig munkássága az egyetemen éles vitákat váltott ki. Ellenfele, letette voksát a marxizmus-leninizmus mellett, szállóigévé vált, hogy Marx, Engels műveiből, bárhol is nyitották föl a hallgatói a vastag írásokat, azonnal tudta folytatni a megkezdett mondatot. A szocializmus politikai gazdaságtanát oktatták mindketten, aztán időről-időre összevitatkoztak. Zinhober professzor, tanszékvezetőként nem sokat törődött beosztott tanártársa mélységes azonosulásával, ő gondolkodott is. Elgondolásait előadásain is hangoztatta, mindig hozzátéve, hogy szerinte a szocializmus gazdaságtana nem kiforrott tárgy, ezért érdemes terület a mélyszántásara. Tanártársa nem ismert pardont, senki soha nem tudta mihez igazítja a vizsgák anyagát, milyen napi –főleg általa írt- cikkeket kell majd szóról szóra visszamondani. Nála átcsúszni egy kettessel fölért a megváltással. Kettejük ellentétét magam is megtapasztaltam. Szigorlatra készülve még Zinhober professzornál kaptam iránymutatást, összeszedtem a szükséges anyagokat, főleg a gazdaság fönntartható növekedéséhez kapcsolódott mind. Zinhober professzor nem hitt az állandó növekedés lehetőségében, az úgynevezett Kondratyev ciklusokból is kevés volt még ahhoz, hogy elhiggye a visszaesésék után, mindig következik a magasabb ívű föllendülés. Közeledett a szigorlat, professzor úr, pedig bevonult a Szegedi klinikára, szívbaja gyógyításához megérkezett az alkalmas donor. Csak annyit üzent, mondjam meg Takács professzornak, hogy milyen témát jelölt meg számomra, és rendben lesz minden. Takács professzor a tanszékvezető irodájában, a tanszékvezetői asztalnál ülve fogadott. Az üzenetet nem tudtam átadni. Nem lehettem elég gyors, azonnal megtudtam, amit előzőleg a szigorlatra tanultam, az immár holt ismeretté vált. Kijelentette, Zinhober professzor várhatóan nem jön vissza, ő, mint várható utódja veszi át az irányítást, vizsgáztatást és minden, ami eddig volt, másképp lesz. És elkezdte sorolni a folyóiratok cikkeit, a már elavultnak minősített szakkönyveket, amelyeket a vissza lévő négy nap alatt össze kell majd keresnem, átnéznem, megértenem, a szigorlaton előadnom. A jóvágású férfiarcon enyhe, elégedett mosoly jelent meg, és elengedett. Igyekezetem hiábavalónk bizonyult, a megjelölt anyagokat kellett sorstársaimnak is tanulmányozni, előttem jártak a könyvtárban! Gyakorlott vizsgázó, már múlttal rendelkező vezetőként sem tudtam izgalmam leplezni, mert a szigorlaton Takács professzor meglepően egyszerű kérdést tett föl. Hogyan lehet a termelékenységet a szocialista nagyvállalatnál fokozni? Gépesítés, normázás, szakképzettség emelése, folyamatok optimálása, soroltam boldogan. És még, és még, forszírozta tovább a témát. Kimerültem, és ő kéjesen tette hozzá fölsorolásomhoz: beállít még egy műszakot! De professzor úr a műszakszám emelése a termelést növeli, nem a termelékenységet! Szeme vészesen villant egyet, elég! „Rite lettem.” De boldog, mert teljesítettem Édesanya kívánságát!

Megfelelés

Velem mindig történik valami…Téged is mi taníttattunk ki, most meg lakást is kapsz, pedig mások már régebben várnak rá, mint te. Most jöttél a céghez, és már mindened megvan. Nekem támadt teljes erővel, ami a hangerőt illeti, úgy, hogy mindenki hallja, aki a közelben van, lám ő képviseli a dolgozók érdekét. Igen a dolgozókét, mert én nem voltam dolgozó, csak végzett és már némi gyakorlattal is rendelkező mérnök. Rosszul esett a kirohanás, mert igaz, hogy kapok lakást, de nem a cég keretéből, hanem úgynevezett tanácsi keretből, apósom, semmiféle juttatással nem járó, áldozatos tanácstagi munkája eredményeképpen. Erzsi, szakszervezetünk titkára nem tudhatta, hogy én tanácsi, orvosi keretből jutok lakáshoz, nem beszéltünk róla, én csak örömömet akartam munkatársaimmal megosztani, hogy elsőszülött gyermekemmel immáron önálló életet kezdhet kis családom. Szokás lett az erős különbségtétel a tanult és az alacsonyabb, vagy semmi végzettséggel nem rendelkező munkaerő között. Erzsi kőműves malteros-lány volt, a rendszerváltozás emelte ki környezetéből, ki tudja miért pont őt. Az, hogy „mi taníttattunk ki”, sokkal jobban fájt, mert szüleim nélkülözése volt a hátunk mögött, a háborúban elvesztett értékeik visszaszerzése helyett, a három fiú vállalását, taníttatását bizony ők szenvedték meg. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, nagyon fájt, hát visszakérdeztem, de úgy, hogy más is hallja. Erzsi, tudod mi kell az egyetem elvégzéséhez, a szűkös anyagiakon túl? Meglepte a kérdés, nem szokott hozzá, nem is jött felelet. Amit kimondtam, azonnal visszaszívtam volna, de már elhangzott: Ész is, meg szorgalom! Hiába küldenek az iskolába, ha képtelen vagy elvégezni, de ezt ő nem értette. A sok gyorstalpalós munkáskádernek fölvételi kérdések helyett elég volt azt mondani milyen egyetemre akar járni, és kívánsága teljesült. A dolognak híre ment, Karcsi bácsi, a személyzetis kéretett rövid egy óra múlva. Kioktatás helyett, tanácsot adott, mit mondhatok, mit nem ajánlatos hangoztatni, mert annak további következményei lehetnek. Nem kapsz fizetésemelést annyit, mint megérdemelnél, nem jutsz följebb a ranglétrán, ahová egyébként juthatnál és még sok hasonlót, nem elfelejtve azt sem, hogy Erzsi mégis csak egy nő, nem kellett volna pellengérre állítanod. Karcsi bácsiról történetesen tudtam, feleségem nagybátyja révén, hogy szocdemes volt, az átállásért jutott poszthoz, vigyáznia kell magára is, nem szereti a konfliktusokat. Az íróasztala előtti falon egy nagyon is látható plakátra mutatott. Látod, két éve, amikor még nem voltam személyzetis, a pesti szaktársak előtt leégettem magam, igaz csak szakmailag. De ez a tábla nap, nap után figyelmeztet arra, hogy az egyszer elvesztett renomét nagyon nehéz visszaszerezni. Senki nem tudja minek ez a felirat, azt hiszik valami jelmondat, Te már tudod mit jelent, hát tartsd hozzá magad, fogadd meg tanácsomat. Megfogadtam, és máskor is kerestem az alkalmat az üzemi konyhán, ebédkor, munka után, hazafelé menet, hogy beszéljen, mert élete tapasztalataiból sokat meríthettem, és nem került semmibe, csak hallgatásba!

Emlékáradat

Velem mindig történik valami…Megrohantak az emlékek, a szentesi nagyszülőkre gondoltam. Nagyapára, aki orgonált a kiskéri református templomban, Gilicze tiszteletes úrra, aki ifjúként ugyanúgy járt a lányos házhoz, mint nagybátyám jogász barátai. Takács bácsira, a szomszédban lakó suszterre, akinek lányaival együtt játszottunk, a szentesi nagy kertben, Földvári bácsiékra, a kertszomszédban, ahová nagyapa hetente átjárt, egymás fejét simára borotválni. Sadi bácsira, kertjében a hatalmas sárgabarackfával, ami alatt üldögélt egész nap, vagy a pipáját, vagy asztmás nehézlégzését gyógyítandó, a lefordított tölcsér alatt füstölő gyógyfüveket szíva és Schwarz bácsiékra, a boltosékra, ahol mindent meg lehetett vásárolni. Schwarz bácsiék örökké nyitva tartottak, csak szombaton nem. A bolt cégtábláján a „Kiskereskedés ct. Schwarz Dávid” felirat volt olvasható. Nagyapa mesélte, hogy Schwarz bácsiék nagycsaládosak voltak, öt gyerekkel, és a nagyszülőkkel együtt vitték el őket, de csak Schwarz bácsi és a felesége tértek haza a vészidőszak után. Ha bementünk a boltba, az ajtónyitásra megcsendülő kis harang jelezte, valaki jött. Mire a pulthoz értünk, Schwarz bácsi már előkerült a hátsó részből, és mosolyogva kérdezte, mivel szolgálhatunk fiatalúr. Egyedül volt a boltban, mégis úgy beszélt, mintha többen lettek volna kiszolgálók. Megszokta, mielőtt elvitték őket, segédet foglalkoztatott, és Schwarz néni is ott állt a pult mögött. Most, hogy újból kezdték az életet nem volt segéd, és Scshwarz nénit sem lehetett soha látni. Azt beszélték nem tiszta az elméje, nem lép ki a szobájából, emlékeinek él. Orvos sem járt hozzájuk, minden Schwarz bácsira maradt, ő szerezte be az árut, ő szolgált ki, ő gondozta feleségét, és mindig nagyon örült, amikor mi gyerekek tértünk be hozzá. Néha visszaélve jóságával, semmit nem vásárolva csak úgy bementünk, mert Schwarz bácsi nem engedett el bennünket anélkül, hogy a cukros üvegek valamelyikéből egy szem édességet ne adott volna. A selyemcukrot, vagy a fekete medvecukrot olyan szertettel kínálta, mintha a saját gyermekei lettünk volna. Viszontlátásra fiatalúr köszöntése is nagyon tetszett, olyan felnőttes, megtisztelő köszöntésnek vettük, és valahogy büszkébben, nagyfiúsan léptünk ki az utcára. Az egyik nyáron, amikor megérkeztünk a nagyszülőkhöz, megtudtuk Schwarz bácsiékat tragédia érte, elvették üzletüket, be kellett zárni a boltot. Átszaladtunk, és szomorúan láttuk a bedeszkázott kirakatot, a vaspánttal átfogott bejáratot. Nem kapunk többé cukrot, volt az első gondolatunk, el is panaszoltuk a nagyszülőknek. Nagyapa annyit mondott, most már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy eláruljam, Schwarz bácsiék nem bírták elviselni az újabb megpróbáltatást, gyógyszert vettek be, és örökre elaludtak. Olyan temetésük volt, mintha az egész nagycsaládot most veszejtették volna el, az egész város gyászba borult, nemcsak a zsidó, hanem az összes szentesi felekezet búcsúztatatta őket. Gyertek, viszünk egy csokor virágot a sírra, Schwarz bácsiék titeket is nagyon szerettek!

Performansz

Velem mindig történik valami…Még működtek a világítótestek, a neon fehér fényében zömmel fiatalok csoportosultak egymáshoz, tankörtagok lehettek. Egy föltűnőbb, szemüveges, ritkaszakállas, két mérettel nagyobb öltönyt viselő fiatalember fontoskodott a várható siker érdekében. Lehet, hogy ő volt a művésztanár, az ötletgazda, mindenesetre az ő hatására rendeződtek át a már kialakult csoportok.
Előzetes tudakozásom féleredménnyel járt, fönn is, a forgólépcsőn is, végül a nagyteremben is lesz valami, ez megnyugtatott, nemhiába jöttem. Néhány hete a JPTE egyik diákja lövöldözni kezdett, halálos és súlyos sebesüléseket okozva társainak. Az ötletgazda ebből az eseményből merített ihletet, mert a félelem megjelenítése volt a célkitűzés. Három fehér lengébe öltözött lánytól érdeklődtem, vajon jó helyen járok, vagy mégsem, és ők miért öltöztek fehérbe, és festették bohócosra ajkukat. A félelmet fogjuk bemutatni, mímelni. Maradtam, közben elsötétült a terem, csak a nagy kivetítő vászon világított, sejtelmes hangulatot teremtve. Az első alkotást a megtört vásznon lassan haladó gépelt szöveg olvasása, és a mellé komponált háttérzene figyelmet kívánó hallgatása hozta össze, de -igaz, hogy a szöveget nem tudtam olvasni- nem féltem eléggé. A következő alkotó anonim maradt, lefutott képernyős kompozíciója, ám nem vállalta szerepét, nem jelentkezett, biztosan félt az elmaradó tapstól. Félelme alaptalan volt, megtapsolták! Alkotóhármas lépett a sötétből a kevésbé sötétbe, és elmondták miként buheráltak meg egy hangszórót, és még valamit a különleges félelem keltése érdekében elhangzó zene csiholásához. A képernyőn ismétlődő fraktálok, fénymázak szétfolyó látványa és a hangeffektek meggyőztek, félelem fogott el, de egy kicsit sokáig tartott. Ezért félelmem föloldódott, a hatás veszített értékéből, mire vége lett a vetítésnek elmúlt a félelmem. Lehet, hogy ez szándékosan történt így, ne félelemtől gyötörten tapsoljanak, ha vége az előadásnak.
A lépcsőfordulóban, már nem bírtam ki állva a várható félést, leültem a hideg lépcsőfokra, behunytam a szemem, és még a mielőtt valami történt volna a félelemtől fölálltam. Attól féltem fölfázom! Miért kellett a lépcsőforduló leleménye? Kiderült! Lenn a mélyben halkan visszhangzó női hang ismételte a mikrofon előtt álló felolvasó hangsúlyos szavait. Élet, élet, elmúlás, elmúlás, halál, halál, rothadás, rothadás, élet, élet! Vagyis teremtés a halál után. A föltámadás lehetősége, vegyileg, más élő részeként, szellemileg, más élő megfoghatatlan, alkotó lelke formájában.
A nagyterembe már nem mentem, meggyőztek a Művészeti Kar hallgatói, hogy gondolattal teli, a mai művi technikát alkalmazni képes, mélygondolkodású emberek. Azt kívánom nekik, ilyen performanszokban éljék ki félelmeiket, az életben, ha lehet, messze kerüljék!
A közmondás szerint, jobb félni, mint megijedni, de evvel én nem értek egyet.

Szendvics

Velem mindig történik valami…Igazi kéregetővel hozott össze a sors. Nem pénzt kért, szendvicset. A Kórház téren somfordált mellém, nézelődtem, tetszett a kitisztult összevisszaság. A taxisok maradtak, de már nem járnak le a közösségi illemhelyre kisdolgukat végezni, mert a szag elmaradt, ami korábban a lejárat mellett haladva erősen orrbaszúrta az arra közlekedő gyalogost, a rend valahogy hatott rájuk is. Emberem a hidegtől toporogva jött lassan hozzám, félénken szólt, de nem tudtam rajta segíteni. Aprópénz volt nálam, de szendvics nem. Jól van, szólt, aztán továbbállt. Áttáncolt a túloldali fedett megállóba, messziről valódi szőrmébe öltözött házaspártól kapott elutasítást, aztán visszatért, leült az újonnan elhelyezett faüléses padra, alig pár lépésre tőlem. Sapka nem volt rajta, különböző színű pulóverekből négyet számoltam meg, amit csak úgy magára rántva viselt, nadrágja a mai szokásoknak megfelelően lelógó ülepű, nagyméretű, farmer, aminek zsebeibe csak görnyedten tudta fázós kezeit elrejteni. Nadrágja nyílásán át látszott csupasz lábszára, meg férfiassága, ami semmit nem zavarta, csak futtában kapkodhatta a nadrágot is magára. Miért nem pénzt kért, motoszkált továbbra is bennem a gondolat, mindaddig, amíg aztán rászántam magam, és megkérdeztem. Válaszát előre sejthetem volna: mert éhes vagyok! Itt van a sarkon egy büfé, bementem, kértem szendvicset, de nem adtak. Mások pénzt szoktak kérni! Nézze, van nálam harminc forint apró, szívesen odaadom. Annyi nem elég! Gyanú ébredezett bennem, ez az ember nem a szokásos hajléktalan, aki rászáll a járókelőkre, aztán a kapott pénzt a futtatónak továbbadja, ez az ember valóban éhes, és nem szokott hozzá a kéregetéshez. Nincs senkije, nincs, hol éjszakázzon, nem jár a hajléktalan szállásra, fölfázik a vizes padon, inkább toporogna gondoltam, és mintha megsejtette volna, mi jár a fejemben magától válaszolt. Az édesanyjával él együtt, nem messze innen, de ki szokott járni éjszakára, mert édesanyja mindig szutyongatja, hogy este ne a nappali öltözékben feküdjön le, ha meg pizsamát vesz éjszakára, reggel, amikor fölkel öltözzön át. Elismeri, igaza van édesanyjának, de ő felnőtt, nem szereti az állandó nevelgetést, hát inkább kinn éjszakázik. Fogja ezt a harminc forintot, kérjen még hozzá, és vegyen szendvicset. Egy idősebb úrhoz lépett, úgy látszik, megkapta a szendvicshez hiányzó összeget, mert elindult a büfé irányában.
Embertárs! Vajon mennyi segítség kellene, hogy rendbe jöjjön, hogy ellássák a pszichiáterek, hogy foglalkoztassák valahol, hogy fönntarthassa magát, ha egyetlen támasza édesanyja már nem fogja szutyongatni. Nem volt tolakodó, nem volt részeg, nem volt ápolatlan, csak egyszerűen nem volt épelméjű. Megszűntették az Országos Pszichológiai Intézetet, kiürítették, de lakója mégis akadt. Amíg rá nem jöttek az illetékesek, ott húzta meg magát az egyik dúsgazdag miniszterbarát, pontosabban pénzügyminiszter barát, pedig az én kinn éjszakázó alkalmi ismerősömnek lenne ott a helye. Elindultam, embertársam a büfé előtt majszolta megvásárolt szendvicsét. Remélem, ma hazamegy éjszakára.

Pávaszállás

Velem mindig történik valami…Kitette a stukkert az asztalra, és behívatta két helyettesét. Mindig így tett, bárki is volt nála. A hatalmas irodában az íróasztalon kívül csak két szék árválkodott. Az íróasztalon a stukker nyomatékot adott a mondanivalónak, ami jóformán nem volt semmi. Az érdeklődés nem irányult másra, mint, hogy vannak még ellenforradalmárok a cégnél, vagy már sikerült mind lehetetlenné tenni. Szakmai irányításra nem volt szükség, a nagy múltú áramszolgáltatás lendületből ment, a szakemberek tudták mi a dolguk.
Minden nap így kezdődött, a nap további részében se be, se ki nem járt senki, csak az iszonyúan erős dohányfüst áramlott kifelé, mint háborús fojtógáz. Ebből derült ki az Igazgató elvtárs itthon van. Időnként megjelentek idegenek, ők beépültek a személyzeti, munkaügyi vonalra, és szorgalmasan jártak a munkásőrség kiképző gyakorlataira, vagy máshová. Kérdezni nem mert senki, még baj lehet belőle! Eta, Lajos, Ferenc, Erzsi, még egy Lajos, nem titkolta kik is ők. Illett félni tőlük, nem alaptalanul. Ők voltak a pártvezetés, a szakszervezeti vezetés, ők jelentettek fölfelé, tőlük kértek segítséget az elvtársak, ha intézni valójuk akadt a cégnél, vagy bárhol, a „kéz” messze elért. A stukkeres igazgató egy idő után a Szocialista Hazáért Érdemérem birtokosaként, meg szakértelme hiányában, eltávozott, talán nyugdíjba ment. Unokája évek óta éber álomban fekszik, balesetet szenvedett, bármit is tett, jót-rosszat,
megbűnhődött érte. Kripl, Páva, Toller, Tasnádi, Páva. Mindannyian doktorok, a módszerváltás utáni Pécs polgármesterei. Az őket megelőzők nevei lassan a homályba vesznek, közös jellemzőjük azért megmaradt az emlékezetben: nem voltak elkötelezett Pécsiek, nem voltak lokálpatrióták.
Talán változik a helyzet, nyomai megjelentek. A város érdeke fontosabb az egyéninél, nem kell a parlamenti mandátum, nem kell más megbízatás: városom lakóit akarom szolgálni, hangzott a hitvallás. Úgy legyen! 2010 sikeres lesz, már megjelent a hosszasan akadályozott munka látható eredménye. Tízezer emberre számítottak, a duplája jött el, a megnyitó ünnepségre. Napközben sétálva, rosszhangú kritikák hangzottak: nem sík a térkő, nem is lett kész, újból föl kell szedni, nem maradt meg a támfal, mi lesz a gyerekekkel, ha mégis jár majd a busz. A Széchenyi téri permanens tüntetők egyike kérdezett: ugye, hogy már megint igazam van? Igen, igazad van abban, hogy Te állandóan azt nézed mi nem jó: nézz csak oda, a térkő nagy része sík, mégis sikerült a megnyitóra a teret, használhatóvá tenni, támfal valóban nincs, de lehet, a buszok sem itt járnak majd, a gyerekekre, pedig vélhetően vigyáznak szüleik. Otthagyott! A Dómba megérkezett a Szt. Korona másolata, az amit az USA-ban készítettek. Felkészült, kedves rendezőhölgy világosított föl erről a tényről. Igaz, szerinte Cap Canarevalben őrizték a koronát, szerintem Fort Knox-ban, de hát ez legyen a legnagyobb ismerethiány Országbirtokló Ereklyénket illetően! Illesse elismerés az EKF 2010 létrehozóit, hivatalos szervezőket, civileket. Fölszállott a Páva!

Sztrájkelégtétel

Velem mindig történik valami…Ilyen még nem történt, sztrájkolni akarnak az áramszolgáltatósok, söpört végig az országon a hír. Pedig nincs semmi okuk rá.
A fizetések meghaladják az országos átlagot, áramdíjkedvezményben részesülnek az alkalmazottak, egyéb juttatásokat is kapnak. Akkor miért a sztrájk, amiről azt sem tudjuk már mi fán terem, hol van már ’56, már az emléke is odaveszett. A sztrájk oka hamar nyilvánosságra került, a sztrájkolók nem titkolták. El kívánják űzni a Vezért, aki ejtőernyősként került az áramszolgáltatóhoz, nem villamos ember, és a rendszerváltás hajnalán, már lehet sztrájkolni. Megpróbálják. A próba sikeres volt, komolyan kellett venni az esetet, mert mégis csak egy negyed-országnyi terület ellátásáról van szó, nem is beszélve arról, hogy ez a sztrájk eszkalálódhat, és akkor mi lesz a Párt vezető erejével. Már elkezdtek mozgolódni a reformosok is, ez a sztrájk nem jókor jött. A Vezér, ahogy korábban is, nyugodtan fújta a füstöt, mintha semmi sem történne. Magához kérette helyetteseit, és közölte, hét vége következik, péntek van, hét végén nem fog történni semmi. Hétfőn ő elutazik az NDK-ba, egy hétre, Karl Marx Stadtba, intézzétek a dolgokat, belátásotok szerint. Andris, Te vagy a helyettesem! András, Te, pedig tudod, hogy csak használhatod a vezérigazgató helyettesi címet, nincs is telefoncsipogód, majd megosztjátok egymás között a tennivalókat. A hétvége valóban csendesen telt el, villany volt, de sok fax érkezett a céghez a legkülönbözőbb hivatalos és magánérdeklődőtől is. Mi van tulajdonképpen? Hétfőn reggel Andris barátságosan közölte Andrással, hogy ő nyolckor elutazik Nyíregyházára, a hétvégén összehívta az általa vezetett MEE Bizottsági ülést, a sok téma miatt, lehet, hogy rámegy az egész hét. Beült a kocsiba és elment! A hivatalnokok később fognak a munkába, és előbb fejezik be dolgukat. Tíz óráig nem is történt semmi. Mindössze a Sztrájkbizottság vezetője közölte, már csatlakoztak felhívásukhoz a cég más egységei is, és fölhívásukat elküldték az ország minden áramszolgáltatójának. Tíz órakor a Tröszt Vezére szólt le, óránként jelentést kér. András, Te vagy a felelős minden történésért,
a Minisztériumot én tájékoztatom, csak nekem jelenthetsz! Tamást, a jogászt magam mellé véve mentem Kanizsára, a fekélyes gócba. Megkeresve a kirendeltségek vezetőit, ők adnak utasítást, ha valamit ki-be kell kapcsolni, és személyesre fogva a hangot, kérdeztem ki őket, mit is akarnak. Andráskám mi semmit, de a Zoli, meg a másik kettő izgágáskodik, valamit kellene tenni, menjen a Vezér nyugdíjba, mondják. A vezetőkhöz beköszönve, mintha mi sem történt volna, mondván errefelé jártam, hazautaztunk. Eltelt a hét, jött a hétfő, a Vezért tájékoztattam, közben megérkeztek a sztrájkvezérek is. Na mutassátok a karotokat, én is mutatom az enyémet. És tényleg, Béla fölhúzta ingujját! Ha én innen elmegyek, ezekkel a karokkal megkeresem a kenyerem, de veletek mi lesz, ha…? Szó bennakadt, mentegetőztek, aztán eltűntek. Köszönöm András, jól gondoltam, Rád számíthatok. A heti izgalmakért nekem ennyi, elégtétel volt!

Invariáns

Velem mindig történik valami…Megjött az apály, a két csiga megfeledkezett róla, mert annyira belemerültek a társalgásba. Csak azt vették észre, hogy kinn vannak a lapályon, és fölöttük tűz a forró tengerparti Nap. Egy ideig bírták a meleget. Éppen arról beszélgettek hogyan telik az idő, mert azt vették észre, mindkettőjük számára egyformán múlik el egyik nap a másik után. Az apály után jön a dagály, aztán megint ugyanúgy ismétlődik minden. Mi lenne, ha nem lenne ez a folytonos, ismétlődés? Akkor is telne az idő, hát persze csak nem vennéd észre, mondta egyikük. Most kipróbálhatjuk, de menjünk egy kicsit távolabb, mert ott már árnyékban vagyunk az ártéri fák alatt, a tenger nagyon visszahúzódott, a lapályon. Egyikük el is indult, a másik még egy ideig várt. Megvárta, amíg társa beér a fák közé. Szíve dobogását számolta, a szíve volt az „órája”. Amikor elérte az árnyékot visszaszólt a csiga: itt vagyok már az árnyékban! Társa egy kicsit később szerzett tudomást a tényről, mert időbe telt, amíg a hang odaért hozzá. Lám milyen érdekes, láttam, amikor megállt az árnyékban, azóta már ötöt dobbant a szívem, és csak most szerzek tudomást róla az „órám” szerint. Elmélázott az érdekességen, és megállapította, nem csak a helyét változtatta meg a társa, hanem ő már öt szívdobbanással előbb a fák alatt volt. Ez roppant érdekes, számára ezek szerint másképp telt az „idő”. A csigák elfogadták ezt az érdekességet, és megállapodtak abban, hogy ezek után, ha helyüket változtatják, nem csak a távolságot fogják figyelni, hanem az eltelt időt is. Számukra ezek után a történések, események akkor lesznek egyidejűek, egybeesők, ha mindegyikük tudomására jut, és hogy ne kelljen sokat várni, nem a hangjelet, hanem a fényjelet veszik alapul. Ha nincsenek nagyon messze, akkor látni fogják, ha kiabálás helyett, azt úgysem nagyon szeretnek, egyik szemüket behúzzák jelzésképpen. A csigák nagyon okosak voltak, még egy formulát is gyártottak az eddigi helyett, nevezetesen, hogy a két esemény közötti út hossza bárhonnan nézzük is, tudjuk, mindig ugyanakkora, azaz változatlan /invariáns/, most majd az időt is számbavéve, új formulát használnak, és azt tekintik változatlannak /invariánsnak/, hiszen megtapasztalták, hogy az egyidejűség, egybeesés így kívánja. Észrevételüket olyan jelentősnek találták, hogy megjelentették a csigák tudományos periodikájában. Az eset nem a közelmúltban történt, a csigák évmilliókkal ezelőtt éltek, semmivel nem voltak sem butábbak, sem okosabbak a maiaknál. A csigák sajnos periodikájukra nem vigyáztak eléggé, az évmilliók viszontagságait nem bírta ki, ezért kellett jönnie Albert Einsteinnek, hogy a dolgok menetén újból elgondolkozva, az emberek számára is fölfedje a csigák által már évmilliókkal ezelőtt megtapasztalt valóságot, és megállapítsa újfent, hogy (/ct/ a négyzeten) és (/távolság/ a négyzeten) különbsége változatlan, azaz invariáns. Fölfedezése láthattuk nem forradalmian új, az emberiség számára 2005-ben volt mindössze százéves, de az óta létezik, amióta a Világmindenség.
A „relativitáselmélet” kiinduló összefüggése, bár szokatlan, ám ilyen egyszerű!

Bytheway

Velem mindig történik valami…Elmúlt éjfél, az utolsó hatosok egyikére szálltam föl, egyedül voltam. Nagybátyáméktól, ahol nagyméretű műszaki rajzomat sikerült befejeznem, vagyis álmosságtól reszkető kezemből kiesett a tuskihúzó, telefröcskölve alkotásomat, igyekeztem albérletembe. Sanyi bátyám megígérte, hogy reggelre helyrehozza a tönkretett művet, majd menjek be érte tíz előtt, hogy időre beadhassam a tanszékre. Hittem is meg nem is, de bizakodtam. A második megállóban, a kocsi túlsó végén fölszállt egy fiatalember, álmos szemeimnek ismerősnek tűnt, feléje közelítettem. Ő is így tett, a kocsi közepén találkoztunk össze. Szevasz-szevasz után érdeklődtünk egymás dolgai iránt, megkérdeztem, hogy vannak a testvérei, akikkel együtt jártam versenytánc-tanfolyamra, ő is érdeklődött bátyám felől, rúgja még a bőrt, benn van még a csapatban, mert ő már abbahagyta a focizást. Testvérei jól vannak, a bátyám már nem focizik, aztán a Moszkva térhez közeledve elköszöntünk, mondja nekem, szevasz Gyurikám, remélem, nem kell majd ennyit várni következő találkozásunkig. Meglepődtem azon, hogy Gyurinak szólított. Egerben laktok még, kérdeztem én búcsúzásként, mikor voltál otthon? Tágra kerekedett a szeme, az ajtó nyílt, ő a Moszkva tér előtti megállóban szállt le, de még visszaszólt, soha nem volt Egerben, Székesfehérvárott laknak. Véletlen egybeesés, minden stimmelt, és mégsem.
Pár napja Bélával, az öreg Radochay adjunktus unokaöccsével futottam össze. Persze az öreg Radochay már rég nem él, apósom évfolyamtársa volt az orvosin, de Béla mindössze tízzel hosszabb nálam. Gépjárműves szakemberként dolgozott a cégnél, sokszor bíztam rá kocsimat, vinné el vizsgára, én nem érek rá. Készséges volt, mindenben segített, hiszen a főnöke voltam, és egyébként is segítőkész, mondhatni igazi úriember volt. Most ramatyul nézett ki, nem veszem észre, ha nem szól. Beteg a szíve, kontrollra jár! Híres ügy volt, amikor a mindenki által megcsodált szépségű munkatársnőnkkel éppen ő, aki talán húsz évvel is idősebb volt, lépett élettársi kapcsolatra. Sokan „féltettük” őket, nem tart majd sokáig a kapcsolat, és majd fiatalabb társra lel az „asszony”. Nem így történt. Kitartottak egymás mellett, hiszen Béla valóban úriember volt a szó igazi, nemes értelmében. Most is együtt élnek, egymáshoz idősödtek, és most Béla panaszkodott, mert az asszony változatlanul sokat dohányzik, azaz sokat költ cigire. Vele, pedig pöröl a napi fél, egy liter fröccsnek való borért. Már ott tartok, hogy fölajánlottam lemondok a fröccsről, ha ő a cigiről. Na és belement az asszony? Igen. De hiába a tapasz, hiába a pszichológus, képtelen lemondani róla. Nekem megterem a félévre való borom, csak a másik félévre valót kell megvenni, a legócskább is megfelel. Leszálláshoz készülődött, na szevasz Gyurikám! Meglepődtem, ennyire rossz a memóriája, nem emlékszik a nevemre. Szevasz Béla válaszoltam, és ekkor néztünk először mélyen egymás szemébe. Eltűnődtem, eszembe jutott Bélának szép, nagy, kék szeme volt, neki fekete!

Válogatás

Velem mindig történik valami…Montgomery, nem a Wales-i bárdok váráról, hanem az angol hadseregből ismert tábornok kitűnő stratéga, hadvezér volt, le is győzte a Sivatagi Oroszlánnak becézett Rommel tábornokot. Motgomerrryt, ha jól emlékszem Sivatagi Rókának nevezték el, jól megszervezett, az ellenfél figyelmét más irányba terelő, hadműveletei alapján. Tudta természetesen, hogy egyedül egy hadvezér sem ér semmit, kellenek a katonák, a csapattisztek, a hadsegédek is a sikeres hadműveletekhez. De hogy ki legyen ki, azt bizony nehéz kiválasztani. Egyszerű az eset a katonáknál, a közlegényeknél. Nincs hadvezetési tudományuk, ezért közlegények maradnak. Nehezebb feladat a csapattisztek, és még fontosabb a hadsegédek jó megválasztása. A tábornoknak sokszor állott ilyen választás előtt, ezért egy nagyon egyszerű dolgot módolt ki. Kategóriákat állított föl. Buta, okos, lusta, szorgalmas, és a következő párosításokat végezte el. Buta-szorgalmas, buta-lusta, okos-lusta, okos-szorgalmas. Eszerint besorolva „alattvalóit” azon a véleményen volt, hogy a buta-szorgalmas embereitől minél előbb meg kell válnia, mert szorgalmasan egymásra halmozott rossz döntéseik mérhetetlen károkat okozhatnak. A buta-lusta embereit az első vonalba küldte, azok maradéktalanul, gondolkodás nélkül végrehajtották az utasításait, nem kellet rájuk felügyelnie. Az okos-lusta katonáit tette meg csapattiszteknek, mert ők a rosszul kiadott parancsokat, adott esetben átgondolva cselekedtek, megmentve evvel alájuk rendelt embereit. Az okos-szorgalmas embereit maga mellé vette, velük dolgozta ki hadműveleteit, a csapatok mozgatását, ők lettek hadsegédei. Az általa alkalmazott kiválasztási módszer szempontjai között nem szerepeltette a „tisztességet”, mint kategóriát, nem volt rá szükség. A katona esküt tesz, tisztességesen védi társait, feljebbvalóit, szövetségeseit és mindenek előtt hazáját, mindezekért életét is föláldozza.
Nemrégiben zajlottak, zajlanak a jelöltállítások az országgyűlési választások körzeteibe. Egy–egy órás elbeszélgetéseken meggyőződik a pártvezetés arról, ki alkalmas, ki nem a képviseletre. Tételezzük föl, hogy ők is alkalmazzák a „Montgomery” módszert, ám nekik föltétlenül figyelembe kell venni a tisztességet, hiszen a eskü csak a parlamentben hangzik el. Onnan még nem lépett vissza senki, az eskü szövegét mondván ráébredve, hogy ő nem tisztességes. Ráadásul elhangzik az is: „Isten engem úgy segéljen!” Sajtótámogatott, jó kiállású, tehetséges, képzett, doktori fokozattal rendelkező, többgyermekes /mert ez is szempont/, szorgalmas, okos, ám pénzéhes, szerepvágyó, illeszkedő, szavanemtartó, halkan segítően sugalmazó-támogató, majd döntéskor cserbenhagyó szerepvállalók vajon kiszűrhetők egyetlen óra leforgása alatt. Ma a politikusság hitbizomány, kevesen vannak, aki önként föladják „állásukat”. Akárcsak a váltás előtti népköztársasági vezetők, holtomiglan a helyükön maradnak, ha csak nem túlságosan tisztességtelenek! Hoppál!

Gyerekkérdés

Velem mindig történik valami…A gyerekkori barátságok szinte élethosszig tartanak. Eltelnek hónapok, évek nem találkoznak, aztán amikor segítség kell, új lakásba, házba költözik az egyik, akkor a barát azonnal hívható, és jön, és segít cipekedni. Egymás családját, gyermekeit szinte magukénak érzik. Lajos, vagy ahogy a „családban” hívjuk Luí, merthogy ráragadt a Louis név, mint rám a Frakk, és fiam barátsága bölcsődés korra vezethető vissza.
Együtt ültek a bilin, és Luí nem árulta el barátját, amikor a fiam a biliről kelve, mindegyik társának adott egy pofont, ő tudja miért. Aztán visszaült a bilire, mintha mi sem történt volna, a dadusok csak a síró-pityergő többiekre lettek figyelmesek, meg arra, hogy Luí, meg a fiam milyen nyugodt két gyerek. Azok is voltak! Együtt jártak óvodába, iskolába. Nyiladozó értelmük egyszer-egyszer megfogott, volt, amikor nem is sikerült kivágnom magam. Mert ők kérdeztek egymástól, kérdeztek tőlem! Ez az élet rendje. Így tudtam meg, hogy Luí édesapja lemezlakatos, autókarosszériákat javít az üzemben. A kérdés, pontosabban állítás fiamtól érkezett. Apa te tényleg nem dolgozol semmit? Luí apukája azt mondta, hogy a vezetők semmit nem dolgoznak, csak fölveszik a pénzt. Sarokba állítottak a gyerekek, mit válaszoljak, hiszen a gyerekek véleménye fontosabb számomra, mint Luí édesapjáé. Napokig törtem a fejem, míg kialakult bennem a megoldás. Kisfiam, mondd meg Luínak, kérdezze meg az édesapját, mivel kezdi a munkát, ha bemegy dolgozni. A reggeli beszélgetés, kávézgatás után csak úgy nekiáll, és elkezdi az általa választott kocsit kalapálni,
nem kell megkérdeznie, melyik az éppen sorrakerülő jármű. Nem kell a szerszámraktárba mennie szerszámot vételeznie, nem kell az esetleg hiányzó alkatrészt elkérnie. Nem kell a dukkózóba továbbítania a kikalapált, kijavított kocsit, ahol már munkára készen várják dukkózó kollégái. Ha fizetési nap van, megkapja a számfejtett bérét, volt már nézeteltérése a normásokkal. Ismeri a legújabb javítási módszereket, és ki tanította be az új gép használatára. Volt már munkabalesete, és így tovább. Nem tudhatom, mi került tovább kérdéseim sorából Luíhoz, ő mennyit adott tovább édesapjának, és édesapja mennyit gondolkodott, de a válasza megérkezett. Luí hozta! Apukám azt mondta, hogy aznap mérgelődött -biztosan joggal-, és azért mondta, amit mondott. Sokszor találkoztam Luíval, nem esett szó az esetről, ám egyszer édesapja az én autómat javította. A kis Ford Ka-t. Önállósodott, a maga ura lett, vállalkozott! Amikor mentem a kész kocsiért, megismertük egymást, elmondta mi mindent tett, hogy rendbe hozza autómat, és nyilván emlékezett a régi „esetre”, amit közvetve vettem ki szavaiból. Tudod András, amíg az ember alkatrész után jár, szemmel tartja embereit, amíg pörlekedem a nekem járó pénzért, mert rendesen senki nem akar fizetni, na és az APEH, elmegy az összes energiám. Régen bementem dolgozni, aztán műszak után letettem a szerszámot, most otthon sincs nyugtom, a másnapi feladat előkészítése jár az agyamban. Gyermekeink felnőttek, okosak!

Amnézia

Velem mindig történik valami…Vidéken, falun, vagy városban, és még a Fővárosban is fával, szénnel tüzeltek. Minden bérháznak megvolt a házfelügyelője, aki a felügyeleten kívül a lakások fűtéséről is gondoskodott, külön bérezés ellenében. Mikor a „megalázó” házfelügyelőségből kilábaltak és „házmesterek” lettek, fizetést az államtól kaptak, leszoktak a fűtés nehéz, cipekedő munkájáról és mindenki megoldotta maga, lakása meleggel való ellátását. A házmesterek kaput nyitottak-zártak, és kapupénzt szedtek a mulatozó, későn hazajáróktól. És természetesen megmaradtak az adott rendszer besúgóinak. Tisztelet a kivételnek. Például Hengléknek anyósoméknál. Hengl néni és Hengl bácsi halála óta a bennlakók áttértek gázfűtésre, és örök gond kinek, mi a feladata. Csupa magasan kvalifikált értelmiségi! Sándor nagybátyámék Budapesten cserépkályhával fűtötték télvíz idején az egész lakást, a fürdőszobában volt még kályha, fafűtéses, hengercsöves melegvíztárolóval. Nálunk, a családi házat egy télen, tíz mázsa egercsehi szénnel kifűtöttük. Kétaknás Salgótarjáni gyártású kályhánkba naponta egy vödör szenet töltöttünk, reggel a parázs meggyújtotta a következő napi adagot. Jött a már akkor is létező lobby, az olajfűtéses, az hőtárolókályhás, a gázfűtéses, és mindegyik lobby „meggyőző magyarázatot” adott mit, miért kell változtatni. Volt Liász program, Kapolyi úr minisztersége idején kezdték, és be is fejezték, a nagy értékű gépsorok soha nem kerültek le a bányába. A Szészek befejezte/fejezi a művet. Most a gázerőműveken a sor meg a bioerőműveken. Égetik a Mecsek erdeit, égetik majd az energiafüvet, nem törődnek ma sem azzal mi az ésszerű, nem baj az, ha kimerülnek a földek, majd műtrágyázzák, nem baj az, ha kivágják a talán kivágásra még nem is érett fákat, az érettekkel együtt, a lobby működik tovább. Az E-on gázerőműveitől drágábban veszik az elosztók a villamos áramot, mint az értékesítési ár, ami aztán növeli az átlagárat, és az E-on nyeresége még nagyobb lesz, amit aztán visznek ki az országból. A Pannonpower Zrt. és a Mecseki Erdészeti Zrt. összefogott, és egy kis túlzással, eltüzelik a Mecseket, bevetik energiazölddel a termőtalajt, amit megint csak eltüzelnek. És hirdetik: „BIZTONSÁGBAN VANNAK A HAZAI ERDŐK!” Mitől vannak biztonságban, az erdőtüzektől, a napégette, füves tájtól?
A biztonsághoz adja nevét Dr. Varga ig. Mohácsi tájépítész, Czigler kosárlabdázó, Jeszták ig. Ők mind a természetet védik azáltal, hogy hirdetik csak így tovább Pannonpower Zrt, és Erdészeti Zrt, mi szakemberek vagyunk és tudjuk, hogy a helyben, azaz jó kályhában, a legjobb hatásfokkal adja ki melegét a talajból nyert bioenergia is! Megjegyzem villamosmérnök, Euromérnök, Euromenedzser, közgazdasági tudományok doktora, és az E-on elődjétől nyugállományba vonult gazdasági igazgató vagyok. Kérjenek föl hirdetésük tartalmának cáfolatára, szíves-örömest megteszem. Az igazság szent, a hír hazug, amit hirdetni tetszenek. Tessenek a geothermia felé fordulni, csak a szomszédos Ausztriáig kell autózni, fizetem az útiköltséget, ha nincs igazam!

Mindenjó

Velem mindig történik valami…Alig töltötte be második évtizedét. Amikor rákérdeztem hogyan telt a Szilveszter, milyen fogadalmakkal megrakodva tekint az újesztendőre, válasza egyszerűen így hangzott: semmivel, úgysem tudom megtartani, túlnőttem a fogadkozásokon. Persze kívánságaim vannak magammal szemben is, de az élet fogja alakítani cselekedeteimet. Bölcs gondolkodás. Magam is így vagyok evvel. Ági barátom, kedvesen mindazt kívánta nekem az újesztendőre, amelyeket magam is szívesen kívánnék magamnak, így tapintatosan/ügyesen megkerülte, nehogy valami kimaradjon jókívánságai közül.
Elgondolkodtam, mi is hiányzik nekem személy szerint. Az eltelt évek során sok minden megadatott, kijutotta jóból, elszenvedtem rossz dolgokat, amelyekről utóbb kiderült, hogy épülésemet szolgálják. Ismerősökkel találkozva gyakran, majd mindig elhangzik a szokásos, udvarias kérdés: Hogy vagy? És ekkor elkezdődik a panaszáradat, ez fáj, az fáj, evvel járok orvoshoz, megoperáltak, lábadozom, egyre nehezebben járok, ilyen, olyan kezeléseken veszek részt. Fölhívtam Tónit is, volt főnökömet. Egész idő alatt magával foglalkozott, rossz a szeme, nem lát csak nagyítóval, járókeretet használ, de Petri Pali, volt pályatársa, vele egykorú nyolcvan fölötti, maga jár bevásárolni, tette hozzá. Nem beszélt azonban fiatal kollégákról, akik már eltávoztak sorainkból! Sajnálom őt, hiszen tizenöt dédunokája, unokái, gyermekei mind sikeresek, bár közülük egyik-másik távol él, USA, Ausztrália, de minden áldott nap beszél valamelyikükkel a Skype segítségével. Tóni törtető volt, sokszor kegyetlen és cinikus másokkal szemben, amit nekem is módomban volt tapasztalni, de adott is, ha tehette annak, akire számot tartott. Boldog lehetne, nem az! Nekem mindenem megvan: házam, autóm, öltönyeim garmadával, jártam a világ sok részén, vakbél, orr, epehólyag, visszér, szívoperáció, asztma, mind-mind részei életemnek, de milyen jó volt karácsony másnapján az egyik, majd a másik gyermekemnél együtt lenni, látni, hogy rendben vannak, és ezt maguknak köszönhetik. Ha tehetik, évközben is gyakran meglátogatnak bennünket, nagy örömünkre. Mit is kívánhatnék magamnak? Legyen erőm elviselni a rám váró, és ember számára elkerülhetetlen további eseményeket, ne veszítsem el gondolkodó képességem, hallgathassak, játszhassak zenét, segíthessek azokon, akiken tudok, gyönyörködhessem unokám fejlődésében, tudjak örülni mások sikereinek, és ha úgy adódik, legyen bátorságom szembenézni a számomra is véges idő eljövetelével. Vagyis legyek boldog, semmivel sem jobban, mint az elmúlt esztendőben! Szerényebb díszletekkel, ám nagyon jó műsorral rukkoltak elő a Pannon Filharmonikusok, a roppant tehetséges és szimpatikus New Yorkból érkező Steven Mercurio karmesterrel, a Roby Lakatos Ensamble cigányzenekar virtuózaival. A szünetben elfogyasztottuk a csoki hegedűket, koccintottunk, és megittuk baráti körben az újévi pezsgőt, és hujráztunk, amikor ráadásként még elhangzott a Pacsirta és a Monti Czardas. Mire vágyhatom még: szeretetet adni és kapni, észrevétlenül!

Egybevalók

Velem mindig történik valami…Ott ült előttem, feleségestől, Mentorával együtt. Ő is feleségestől. Ami összetartozik, az együtt van. Nem szoktak részt venni a szilveszter utáni Újévi Hangversenyen, most itt voltak. Jellegzetes tartása, az a lapos, nyakból rögtön kinövő fej, és a vastag fülek, számomra megfellebbezhetetlenül öt, Dénest jelentették. A helyzethez illő, fehér csokornyakkendős, na nem frakk, de fekete öltöny feszített, a szó szoros értelmében, rajta. Nem érezte jól magát, elárulta többször rátörő ásítási hulláma, amit nem is kívánt leplezni, kijött belőle a természetes. Pedig Mentora, Guszti, aki fölkarolta a saját érdekében, ellátta annak idején jótanácsokkal. Ő volt az abszolút káder, Guszti tudta, hát hozzásimult, bevette neveltjei közé, olyannyira, hogy házasodási elhatározásához is ő adta meg a döntő lépést. Vedd el, ha nem is szereted, ha nem is tetszik, ha már vénlányszámba is megy, Marit. Régi, jó családból való úrilány, orvos, úgyis voltatok már együtt, csalódás nem érhet, de legalább bekerülsz a családba, megtanulsz viselkedni, teniszezni, etc. A tenisz hozza a társaságot, parasztgyerekből úriember leszel! A többi adott. Mari örül, mert régi szerelme bár nem őt választotta, férjhez megy, jól keres már most is, urológus, együtt bridzsezhettek, ott kiveszekedhetitek magatokat és, mint abszolút káder úgysem fogsz sokat otthon tartózkodni. Dénes megfogadta a tanácsot, elvette Marit, ha alkalma volt félrelépett, született két tehetséges gyermekük, most gazdagok. Középosztálybeliek, mert Dénes, gazdag paraszt származása ellenére, megelégedett a gondtalan élet szintjével. A szünetben elkeveredtünk, nem találkoztunk, így nem tudtam tudomására hozni, írogatok ezt-azt, és már leírtam, hogy azért nem lett a Vezér távozásakor utód, mert azon a bizonyos kövestetői összejövetelen, ahol Guszti és János nyalogatták a Vezér lábát, és hűségesen ugattak, ő nem tette. A Vezér megmondta, amíg ő a Vezér kinn kell maradnia vidéken. Így is lett! Később aztán, a rendszerváltáskor, a nagy „Banditizmus” után, ez a kifejezés Guszti szellemességét dicséri, a három aspiráns közül, Mentora közbenjárására megkapta a kinevezést. A Bíráló Bizottsági tagjai nagyobbrészt ugyanis Guszti egyetemi társai voltak, ergo, a szavazás eredménye biztos volt. Megtartotta családi házát, elfoglalta a Vezérnek járó többszintes, felújított lakást, és az első Rt. Igazgatósági ülésre vitte a vállalati lakások eladását. Neki, Mentorának, meg még jó pár vezetőnek milliók estek az ölükbe. Kitagolt szervezeti egységek posztjait szerezte meg, és befektetésként megvásárolta a dolgozói részvényeket, melyek ma már tisztes osztalékot hoznak. Mentorának is jutott lakás, FB. Tagság. Sajnálatos módon nem tartott túl soká a Pünkösdi Királyság, mert a cégtulajdonosok fülébe jutott, Dénes promóciókat fogd el, és azt nem jelentette az Igazgatóságnak. Szerencséje volt, nyugállományba vonulhatott! Most megpróbált oldalra fordulni. Arcán a megelégedettség vastag, hízott ráncaival vette szemügyre feleségét, felesége őt, gondolom, indulni szándékoztak, de sajna, még nem „illett” távozni!

Tapintatillem

Velem mindig történik valami…Az év utolsó napján fölhívtam ismerősömet. Nagyon régi az ismeretség, és végig felhőtlen volt kapcsolatunk a hosszú idő alatt. Mindig megteszem azokkal, akik fontosak számomra, hogy ha semmi nem akadályoz, akkor telefonálok, és nem üdvözlapokkal –ma már SMS-sel, vagy e-mail útján- kívánok minden jót, köszöntök névnapot, újesztendőt. Trethon Ferenc, régi-régi kormányhivatalnok, -a nyilatkozat idején történetesen munkaügyi miniszter volt-, még békebeli, magyarázta az őt interjúvolónak. Barátait, ismerőseit, ha kérni akar, hivatalosan, vagy netán magánszemélyként, veszi a fáradságot, és ő tárcsáz személyesen, erre nem sajnálja az időt. Mint mondta, olyan furcsa lenne számára, ha a hívott félhez titkárnőjén keresztül jelentkezne be: „Trethon et. keresi XY.-t, azonnal kapcsolom”, mondaná Mancika. Ki nem állhatja, ha őt így keresik, ő még a régi szokások híve. Év végén e-mailek tömegét kaptam: nekem, Ferencnek Jóskának, Juditnak, és még –ez oda is van írva- 32 személynek kívánok „Áldott, szeretetteljes, békés, boldog Karácsonyt, és sikerekben gazdag Újesztendőt“. Fuj! Barátaimmal kapcsolatban ez jár a fejemben, és veszem a telefont! Öt is fölhívtam nem alkalmatlankodom-e, föl szeretném keresni, mert egy kis ajándékot vinnék. Ebédeltek már? Bizonytalan hang hallaszott, már készül, de még nem. Majd elmegyünk az unokákhoz a közeli faluba, folytatta volna, de rövidesen ott leszek kijelentésemre, megadta magát, várlak. Találkoztunk, kezet fogtunk, megöleltem, de éreztem ez egy kicsit több volt a kelleténél, kezet csókoltam a házasfélnek, és átadtam kis könyvemet, amit unokámnak írtam „a la natur”, csomagolatlanul! Te értesz a technikához kérdésre, bizonytalan bólintásom ellenére megbízott bennem, és megmutatott egy Sennheiser rádiós fülhallgatót, állítanám össze, karácsonyi ajándék volt, felesége számra. Nagy dolog! Minden dugasz csak a saját, hozzá passzoló csatlakozóhoz illeszkedik. Vagyis sikerült! Te értesz hozzá, hogyan kell a sok csomóba fogott, letöltött képekből törölni, mert engem a Naplemente érdekel, nem tudom, mit keres itt is a „Jucus”, meg a többi nem Naplementés fölvétel. Megpróbáltuk siker nélkül, de mást viszont sikerrel megoldottunk laptopján. Tanácsom laptopja használatához a szokásos volt, ne tedd azt, amiről nem tudod, mire lyukadsz ki. Akkor kérlek mára elég! Özvegyként kerültek egymás mellé, megmutatta a két család unokáit, gyermekeit, megtudtam ki hol él, mivel foglalkozik, és nem vettem észre, mint utóbb már tapasztalom magamon, hogy az egyik legszebb erény tudni, mikor van itt a kívánatos távozás ideje. Amikor még dolgoztam ez a véremben volt. Úriemberként, tapintatosan, szinte simogatásszerűen érzékeltette, eltelt az idő. Dedikáltam művemet, elköszönéskor, amikor kezet fogtunk, megöleltem ismét, úgy éreztem erősebb volt a kézfogás, az ölelés. Baráti! Rövidesen jött az e-mail: András, amit mutattál, azzal csak részben jártam sikerrel. Hm, én sem tudhatok mindent, de próbálkoztam, remélem, a válasz e-mail kisegítette tanácstalanságából. Igaz Rudikám?

Megújulás

Velem mindig történik valami…Tartalmas államfői beszédet hallottam, és tökéletesen egyetértettem minden mondatával, különösen azzal, ami az oktatás fontosságát hangsúlyozta. Mennyi idő fog eltelni, amíg olyan pedagógusok tanítják gyermekeinket, unokáinkat, akik tudják is, hiszik is, amit mondanak? Negyven év! Először új pedagógusgeneráció kell. De őket kik fogják a „Jóra „ tanítani? Azok vajon, akik a bérharcot fontosabbnak tartják a tanításnál? Azok, akik az iskolában nem tanítják meg a tananyagot, a szülőkre hárítják a megértetést? Olyanok kellenek mindenekelőtt, akik megtanítják a jövendő tanítóit, tanárait, vagyis: „pedagógusok” kellenek. Gyermekeim szülői értekezletein egy-egy alkalommal vettem részt, összesen kettőn, utána már az Édesanyjuk járt az értekezletekre. A lányomnál éppen a matematikatanár méltatlankodott az értekezleten, hogy a gyerekek nem akarják megérteni a „számrendszereket”, pedig milyen egyszerű, és nekifogott elmagyarázni a hármas számrendszert, merthogy azt sem értik tanulói. Hát nem egyszerű, nincs hármas számjegy, hanem a hármas tíz, a négyes meg tizenegy, az ötös meg tizenkettő a hatos meg éppenséggel száz! A szülők, nem lévén közöttük hozzáértő, hüledeztek. A tanárnő elégedetten fordult hátra, de arcáráról lefagyott a mosoly, mert bizony a szülők sem értették, az eszmefuttatást, és azt gondolták, ezt meg is mondják azonnal. A tanárnő hirtelen még tanárabbá változott, és szegény szülőkkel kezdett élcelődni: mi az, hogy nem értik, nem magyaráztam érthetően? Biztosan értelmes volt a magyarázat, de mi csak tízesekkel számoltunk, azt ismerjük, szólt bátortalanul egyik szülőtársam, mégis jobb lenne, ha itt az iskolában tanulnák meg a gyerekek ezt a dolgot, meg mást is. A tanárnő, most már főiskolai tanárrá változva kiadta magából a tutit: sajátítsák el Önök is, kedves szülők a matematikát, segítsenek otthon, már így is késésben vagyunk a tananyaggal! Megelégeltem a kioktatást, és kérdezésre emeltem a kezem. Tanárnő kérem? Tessék! Kérem szépen, válaszolja meg mennyi tíz meg tíz. Megvetően jött a válasz: húsz! De tanárnő kérem, nem ez a helyes válasz, hanem 14, mert én tizenhatos számrendszerben gondolkodtam. A szülőtársak megkönnyebbülten, szinte hálásan tekintettek rám. Fölálltam, tisztelettel elköszöntem, és miután otthon elmeséltem a történteket, a következő szülői értekezletre már nem én mentem.
Fiamnak régi munkatársam lett az egyik szakmai tanára. Villamos tervező technikusként , estin végezte a villamosmérnökit. Őt csak arra kértem, mint régi munkatárs, figyeljen jobban a gyerekre. Meg is tette! Nem volt köszönet benne. A szülői értekezleten az osztályfőnöke, pedig előrevette a „négyeket”, köztük gyermekemet. Másra lettem volna kíváncsi, nem arra miként nincs megelégedve a „négyekkel”, hanem arra, miként tesz meg mindent annak érdekében, hogy megelégedett legyen. Természetesen, mint szakmatársat, engem is bevonva ténykedésébe. Vagyis: „Jó” emberekre vár az oktatás megújulása is!