Velem mindig történik valami…Egy óra múlva kerül rám a sor, addig igyak meg egy liternyi kezembe adott folyadékot, ez kell a vizsgálat érdekében. Kis műanyagpoharat kaptam, és iszogattam. Tele volt a várakozó, a bejárati ajtók nyitásakor áramlott ki a meleg, befelé pedig tódult a mínusz hat fok! Minden széken ült valaki, kettőn a mentőszolgálattól. Sétám közben megálltam előttük, reméltem hamar szolgálatra hívják őket, és kancsómmal, poharammal letelepedem. Reményem egy ideig az is maradt, de hallgatván beszélgetésüket, közbe kellett szólnom. Tényleg nem találják meg a beteget, ha hívják magukat, mire való a GPS? Én nem használom, lassú, mire újraprogramozza magát, akkorra én is megtalálom a kerülő utat, meg aztán a dűlőutak nem is szerepelnek a térképen. Én is szívesebben járok a térkép alapján, tette hozzá a társa. Meglepődtem, én húszezerért vásároltam egy beszélőset, ha nem szerinte járom az utat, azonnal korrigál, és mondja is, merre menjek, tiszta magyar hangon. A legegyszerűbb túraeszközre is be lehet vinni a koordinátákat, a jobbakra csak rápittyent használója, és kész! Nem kezdők, régi motorosok a szakmában, de a technika, az, maradt. Végre megmozdultak az egyik orvos hívó szavára, segítenének egyik tolókocsis páciensét a vizsgálóból kitolni, asszisztense éppen mást végez. Segítettek, leültem, kitolták a beteget, meglepődve rám néztek, aztán egyikük sem ült mellém. A tolókocsiban ortopédcipős, melegítőbe bújt, nyári kabátot viselő öregember ült. Lábszárán a melegítő nem ért le a cipőjéig. Érdeklődve kérdeztem, nem fázik a huzatban. Csak legyintett, de azért hallgatott rám. Magam mellé gördítettem a kocsival, el a huzatból. Mi történhetett a lábával? Mintha megérezte volna, érdeklődő tekintetem elárulhatott, magától szólt. Így születtem, megszoktam. Cipész a szakmám, dolgoztam is a KTSZ-ben, aztán elmaradtak a rendelések, csődbementünk. Nekem szerencsém volt, lerokkantosítottak kilencvenháromban. Tizenháromezret kaptam, akkor elég jó pénz volt, mellette még munkát is vállaltam, de mikor a feleségem meghalt, fölhagytam vele. A fiammal, meg két unokámmal élek, már nagyok. Jó beszédű, munkásember gondoltam, csak rosszul járt a változásokkal. És mivel üti el az időt, ami van elég ilyenkor télen, érdeklődtem. Higgye el, ha fölébredek éjjel, akkor is bekapcsolom a TV-t, de sokszor már nem is nézem. Az a sok szenny, amit éjjel adnak, fölfordul az ember gyomra. Minden második napom meg rámegy a vesekezelésre. A jobb karom nem is tudom emelni, nézze meg, a beágyazott kanül tönkretette a könyökömet. Mióta kezelik akartam kérdezni, de tovább folytatta kérdezés nélkül is. Kilenc éve kezdődött, már el is felejtettem hogyan kell pisilni. Nyáron azért kijárok a házból, beülök a Suzukimba, aztán ott hallgatom a rádiót. Meglepetten bukott ki belőlem: autózik is? Hát hogyne, avval járok vesekezelésre, szégyenszemre ezt a viseltes cipőt muszáj hordanom, mosolygott sanyarún. Az új, hiába mondtam az ortopédesnek mit, hogyan, miből készítsen, viselhetetlen. Sose volt jó szaki!