Velem mindig történik valami…Mégsem kellett volna az első sorba ülnöm, maradtam volna hátrébb. Lekötöttek a részletek, a nagy utazóláda, a benne sorakozó sok kacat, az utazóláda viseltes volta, a megkopott külső, amit a tartósra készített abroncsok fogtak össze, a kis bőröndből előkerülő levelezőlapok, amelyek hátoldalán géppel írott sorok mutatták a szöveget. Jó sokára, a darab harmadánál jöttem rá, vajon miről beszél, mit játszik remek, Jászai díjas színésznőnk. Szerepet játszik, amiből nemsokára előbújhat, ismét önmaga lehet.
Jó a színészeknek futott át rajtam a gondolat, ma ilyenek, holnap mások lehetnek, következménye legföljebb annyi, hogy talán kevesebb tapsot kapnak, mint reméltek. Később fölrémlett bennem, mennyi szerepet játszottam jómagam életem során, és mind „véres szerep” volt, nem lehetett a szereptől menekülni, nem lehetett elrontani, a szerepekre szinte örökké emlékezni kellett, egy kihagyás jelenthetett fegyelmit, lefokozást, állásvesztést. Családom létét kockáztattam. Ma sem tudják vállalati kollégáim, micsoda forgatókönyvíró, rendező, színész lettem, amikor nagy nehezen, minden illetékes beleegyezésével, gazdasági csúcsvezetőként megszerveztem, hogy megismerjék, mit jelent gazdálkodni, és nem pénzt költeni. Átkaroló hadmozdulatra volt szükség. A szerepeket kellett kiosztani, és mindannyian azt tették, amit előre kiterveltem. Tanárok lettek a JPTE-n! Jegyzeteket, „egyetemi”-t írtak a saját maguk szakterületéről, amit beosztottjaiknak, akik között nem egy képzett közgazda volt, adtak elő az egyetemi padsorok előtt. A hiúság győzött, fél évbe telt és a sok ismerethiánnyal rendelkező vezetőből, a tanárokból és tanulókból szakmai társakká váltak, újból visszaszereztem szabadidőmet, amit egyébként a meg nem értés küzdelmeiben vesztettem el. Öröm volt visszahallani, hogy szakterületükön magasabb szintű az elvárás, mint a pécsi egyetemen.
A férfikönnyeket könnyebben viselem el, mint amikor egy nő sírva fakad. Ők esendőbbek, megrendít sírásuk, és a szobaszínházban őszinte, igazi könnyeket hullatott Sólyom művésznő. Láttam, közelről láttam, és megéreztem azt, ami a jó színésznél látszat, az, valódi! A pillanat elragadta énjét, és tökéletesen átadta magát az elhagyott, után-vágyakozó embernek. Milyen jó, hogy az első sorban ültem! Milyen jó, hogy belebújhatnak a színészek mások bőrébe, milyen jó, hogy időről-időre a maguk felelősségére felelőtlenül, mások lehetnek. Ezért van hát, hogy a lefutott darabok után együtt maradnak a színészek, és még egyszer átélik, egymásnak mesélve menyire sikerült aznap átlényegülniük a szerepbe, mire lennének még képesek, hogy az illúziót, átadják nekünk nézőknek. Nekik az illúzió talán még inkább fontos, mint számomra vezetőként, a beosztottak előtt vállalt szerepjáték. Én legföljebb az állásomat, teszem kockára, ők színészi létüket, lételemüket, életüket kockáztatják esténként, kiszakítva bennünket egy rövid időre a hétköznapokból.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése