Velem mindig történik valami….Károly, nem főzök tovább! De Miluska, kire bízzuk a főzést, Ilonka nem képes rá? Rád, Károly, te fogsz főzni, én úgysem eszem, elvagyok a kertben egész nap. Ilonka pártfogoltjuk volt, félbolond tanítónő, aki náluk dolgozva szerezte meg a nyugdíjat. Egész nap takarított, tessék-lássék módon, arra volt képes. Miluska elhatározása végleges volt, a főzés is Károlyra hárult. Szerette a hasát, nem volt más választás. Már azt hitte, békén marad, nyugdíjasként! Gondozgatva a kertjét, pipázva, olvasgatva a lexikonokat, eljárni a templomba orgonálni, összegyűjtött népdalait rendszerezve, szép kék tintával vonalazni a kottapapírt, kótázni, és gyöngybetűkkel aláírni a szöveget. Igazi nyugdíjaslét! Eddigi élete is viszonylagos nyugalomban telt, igaz besorozták katonának, de nem hívták be, tanyasi tanítóként élte meg a világháborút. A Trianon után megélénkült oktatásszervezésben tevékenykedett, tanított, hegedűlt, orgonált, szervezte a Fonciére-t, és felnőttek a gyerekek. Miluska intézte a házi dolgokat. Főzött, felügyelte a takarítást, mosást, rendezte egyre–másra a zsúrokat Pipike érdekében, előkészítette a vasaltneműt az ő számára, a délutáni „kaszinó”-játék soha nem maradt el. Miluska valóban komolyan gondolta, amit mondott, mert másnap nem volt ebéd az asztalon. Károly kénytelen volt magának készíteni valami ebédelnivalót. Nekilátott, majd lemond valamiről! Talán a kert lesz az, hiszen Miluska ott bóklászott kinn, látta, hogy a virágágyás már nem gazos. Fantáziája meglódult, tud ő főzni is, ha már így alakult élete. Ketten maradtak a nagy házban, mire az unokák megjönnek, akkorra már ő lesz a tápanyagellátó. Rövid idő alatt belejött a főzésbe, ritkán de került hús is az asztalra. Igaz ő a tésztaféléket kedvelte, ám kipróbálta a paprikáshoz a csibét. A csibevágás eddig is az ő feladata volt, Miluska soha nem vágta volna el a jószág nyakát, csak a kopasztás ne keserítette volna életét. Mikor megérkeztek az unokák, természetesen vették tudomásul, hogy nagyapa főz nagymama, pedig velük játszik a kertben. A kavicsos játékban senki nem tudott győzni, egyedül nagymama. Amikor elhangzott a kiáltás: ki szereti nagyapámat, az unokák rohantak ebédelni. Hagymaleves és palacsinta, ez volt nagyapa kedvence is, kétnaponta ismételte magát. A palacsinta számossága megközelítette a százat, nem tudtunk betelni vele, a tölteléke az ízes, vaníliás, néha kakaós besamelmártás, mint a jóérzés áradt szét a játéktól fáradt testekbe. Időnként, a délutáni kötelező pihenő közben, nagyapa zümmögve jött le a padlásról, kezében egy üveg mézzel, mondván sikerült a vadméhektől lopnia, kenjük gyorsan egy szelet kenyérre. Eltelt a nyár, jöttek a szülők, és ekkor nagymama megmutatta, hogy milyen lehetett az a főzt, amit ő készített. Nagyra nyitotta az ebédlőasztalt, leterítette lepedővel, és rétestésztát nyújtott, kézfején lebegtetve a papirosnál vékonyabb anyagot. Kispálék pékségébe az unokák vitték a kenyérsütésből visszamaradt melegbe a tepsiket, hozták a kész meleg rétest.
Így éltek öregkorukra megbékélve, a mi szentesi nagyszüleink.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése