drpetreandras: szeptember 2009

Céltalanság

Velem mindig történik valami…A cinege azonnal elpusztult, a lövedék telibe találta. A kóbor macska közelről látta az eseményt, mert azonnal ott termett, és magával vitt a tetemet. Talán ő is erre a cinegére vadászott, talán még nem is cserkészte be teljesen, és most ölébe hullott a zsákmány.
Nagyon elszégyelltem magam, lövésem nem célzott volt, csak találomra irányítottam a légpuskát a cinegére. De tudatosan húztam meg a ravaszt!
A céllövészet volt az egyik fő attrakció kisújbányai látogatóink számára is, mert a légpuskatartás tilos volt. Vendégek szórakoztatatására került elő ez alkalommal is a légpuska.
A sajnálatos esemény előtt céltáblára lövöldöztünk, sorban egymás után, felnőttek és gyerekek.
A fatáblát úgy húszegynéhány méterre szögeltük az egyik szilvafa törzsére, szabályos verseny lapokat helyeztünk a táblára, a három lövés leadása után, közösen mentünk kiértékelni az eredményt.
A karton versenylapokon sokszor nem is volt találat, ha igen, akkor sem a középen lévő tízes kör fekete pontjába fúródott az ólomgolyó. Az a kis köröcske, talán három centiméter átmérőjű lehetett, húszméteres távolságból alig kivehetően, szinte pontszerűen feketéllett.
A csehszlovák gyártmányú „fegyvert” Agátz Józsi bácsi szerezte be, ő tudta honnan. A megrendelés, és előleg fizetése után pár héttel megérkezett a „Szlavia”.
Gyermekkorom álma vált valóra, akkor lőttem utoljára valóságos fegyverrel.
Az MHSZ /Magyar Honvédelmi Szövetség/ szervezésében, majd mindegyik általános iskolás megtanulta a negyvennyolcas kispuska kezelését.
Az elméleti és a gyakorlati oktatást is a tantermekben gyakoroltuk. Akkor mindannyian beletaláltunk, a már akkor is szabványméretű versenylapokba.
Amit elméletileg tudni kellett az mindössze annyi volt, hogy a cső elején lévő célzógömböt, a puska hosszanti közepén található irányzékba kellett elvágóan helyezni, és mindezzel egyidejűleg a fegyvert a céltábla közepére irányítani.
A találat garantált volt, a fegyvereket „belőtt”, vagyis beszabályozott állapotban kaptuk kézbe, a céltábla sem volt messzebb, mint a tanterem hossza, vagyis úgy tíz méterre lehetett tőlünk. A siker élménye töltött el bennünket, az élmény emlékezete megmaradt bennem.
A céllövészet már véget ért, a társaság szétszóródott a kertben, némelyikük sétára indult. Összeraktam a maradék kartonlapokat, lövedéktartó dobozokat, amikor megláttam a cinegét a melléképület sarkán, énekelt, talán párját hívogatta. Megtöltöttem a légpuskát, és abban a biztos tudatban céloztam, hogy úgysem találom el a madarat, hiszen olyan messze van tőlem. És lőttem!
Szegény cinege áldozatul esett a sikerélmény visszaidézésének, és a felelőtlen véletlennek.

Egyenes

Velem mindig történik valami…Gábor a nyelvész, mielőtt elváltunk megkért bennünket legyünk egy általa vizsgált szakmai terület, eredményének kontrolljai.
Állítása szerint sokkal több fokozó értelmű lekszikai egység található a nyelvekben, így a magyarban is, mint annak ellentéte a leértékelő típusú. Mondott egy szót, most legyen „kedves” a kiválasztott, és fokozzuk.
Kedvesebb, nagyon kedves, sokkal kedvesebb, elképzelhetetlenül kedves, , lenyűgözően kedves, hihetetlenül kedves, elképesztően kedves, borzasztóan kedves és még sok más jelző, „fokozó” tehető a szó elé, sőt a kedves szinonimái még több lehetőséget kínálnak.
Próbáljuk kicsinyíteni a kedves értelmét!
Nehezünkre esik megtenni, tudományunk, nyelvi leleményességünk hamar csődöt mond. Na ez az én fölfedezésem, erről írtam értekezést, ennek az értekezésnek egy példányát adom neked ittléted emlékeként.
A könyvet az óta is forgatom, és nem tudok rájönni, mi lehet az oka ennek a nyelvi jelenségnek. Talán alapvetően jók, nyájasabbak vagyunk embertársainkhoz akkor, amikor jó tulajdonságaikat akarjuk velük érzékeltetni szavaink által.
De mi a helyzet, ha a rossz tulajdonságok kerülnek szóba?
Nyelvi leleményeink ez esetben kimeríthetetlenek. Nem érdemes belefogni, hamar betelne a lap, és egyébként is hagyjuk leleményességünknek ezt az irányát
a gyakorlatra. Sajnos nem fogunk kudarcot vallani! Nagyon sikeresen tudjuk embertársainkat ócsárolni.
Magam is sokat foglalkoztam nyelvtanulással, ám most érzékeltem először, hogyan lehet, valamin mélyen elgondolkozva, tudományos eredményt elérni.
Még egy érdekes sejtése volt Gábornak. Megkérdezte tőlünk, a reálszakma képviselőitől, vajon igaza van akkor, ha azt a kijelentést teszi, hogy a természetben nincs, nem létezik egyenes.
Hamar adtuk a választ, igen, igaza van, de talán a kristályokon. Azokat megvizsgálva, létezik egyenes, nevezetesen a kristályélek mentén, ha nem túl nagyok a méretek, vagy másképpen, eléggé kicsik a méretek.
Több mint kétszáz éve már, a matematika fejedelme Gauss, titokban méréseket végzett hegycsúcsokon, azt kívánta igazolni, hogy a természetben nem létezik egyenes. Vizsgálódásainak eredménye pozitív volt. Három hegycsúcs közötti háromszög belső szögei nem adták ki a 360 fokot. Eredményeit nem merte közzétenni azok forradalmi jelentősége miatt.
2015-ben száz éve lesz, hogy megszületett a görbült tér és idő fogalma, aminek jelentősége óriási, hiszen ebben a tér-időben töltjük mindennapjainkat. Az oktatás szereplői, tanítók és tanítványok azonban, mind a mai napig nem tartják természetesnek ilyen irányú ismeretek megszerzését, az ismeret mögötti valóság megértését. Nincs gyakorlati jelentősége, hangzik rákérdezésre a válasz.
Ma a virtuális valóság köti le a figyelmet, remélem, hamar rádöbbenünk, hiába!

Hasonmás

Velem mindig történik valami…Hosszú hetek óta autóbusszal közlekedem. Akik azt állítják, hogy rossz a buszközlekedés a városban, két okuk lehet rá. Az egyik hogy régóta használják a buszt, megszokták, hol van a megálló, és bizony most, az építkezések miatt, gyakran helyezik egyik utcasarokról a másikra a táblákat. Aki nem tájékozódik, annak jól körül kell nézni, mire megtalálja a gyülekezési pontot, ahol az utasok várakoznak. Másik okuk, pedig az lehet, hogy nem szívesen gyalogolnak párszáz métert az elérendő úti célig.
Autómmal nekitolattam, egy fémoszlopnak. Ennek következtében, az ötödik ajtó „biztonsági zárat” kapott, sem távirányítóval, sem kulccsal nem lehet nyitni. Ezen kívül a bal hátsó indexlámpám is megsérült, biztonságosan csak jobbra tudtam a járművel kanyarodni, és bár előre megterveztem az utat, mégsem tudtam elkerülni a balkanyarodást valahonnan visszafelé jövet. Fiam barátja vitte el a kocsit, egy ismerőséhez, ma tudtam meg hová. A kapcsolatot fölvenni igyekeztem a szerelőhöz. Telefonon egyeztettünk, megmondta az utca nevét, és azt is hogyan tudom elérni, vagyis melyik buszra szálljak föl, merre találom a műhelyt.
A második megállóban Henri de Toulouse Lautreckel hozott össze a sors. Deréktól fölfelé egy kopasz, dússzakállú, bajúszos felnőttet, deréktól lefelé egy gyereket láttam, rövid lábakkal, alsó testéhez nem illő, hosszú nadrágban. Éppen úgy nézett ki, mint ahogy a híres francia arisztokrata festőt kortársai leírták.
Egyre több utas nyomult befelé, felém taszítva a hasonmást. Mellettem állt meg a busz kiszélesedő forgó lemezén, az alacsonyan elhelyezett korlátba kapaszkodva.
Amikor a busz elindult nekem billent, nem tudta megtartani egyensúlyát. Ne haragudjon, szólt hozzám, ezek a Mercik túl sebesen indulnak, a lábaim egyre rosszabbak. Két megállónyit utazom csak, addig nem akarok helyért könyörögni. Nem jók a tapasztalataim, nem szívesen adnak helyet. Én se szívesen kérek, ha valakire ránézek, rögtön elfordítja a fejét.
Az ön számára, pedig hivatalból át kellene adni a helyet, egy arisztokrata ne ácsorogjon, vettem vidámra a dolgot. Tudja, hogy kire hasonlít hihetetlen módon? Hát persze, válaszolt azonnal, az ikertestvéremre.
Nem ismeri véletlenül Toulouse Lautrecket, kérdeztem újból. Nem tudom, biztosan nem magyar a neve után ítélve, válaszolta.
Hát nem, ő egy meglehetősen híres francia festő volt, és ön szinte a megszólalásig a hasonmása. Egyedül a szemüveg hiányzik, Lautrec szemüveges volt, magyaráztam. Egyébként van szakmája, kíváncsiskodtam.
Szociális foglalkoztatóban dolgoztunk ikertestvéremmel együtt, gombokat készítettünk, de már két hónapja munka nélkül vagyunk, bezárták az intézményt, sorolta.
Készült leszállni, a tömeg is mozgolódni kezdett, eltávolodtunk egymástól, már nem volt lehetőségem ajánlani, talán próbálkozzanak valamiféle festészettel.

Mestermunka

Velem mindig történik valami…Folynak a térfelújítási, átalakítási munkák városszerte, nagy örömömre. Ahol lehet, az illetékeseknek számot adok a közhangulatról, amely bizony nem mindig nyugodt, nem szívleli a fölforgatott, föltornyosuló föld és törmelékkupacokat. Mindenki az általa járt, megszokott utakon szeretne közlekedni. Az átalakítások falakat, tolókocsiknak följáratokat, máshová kerülő lépcsőket is jelentenek, amelyek majd eltérnek a megszokottól.
A szokás nagy úr!
Egymás között, ha valaki megpendíti a témát, előjönnek az elégedetlenséget kifejező megjegyzések. Nekem ez nem tetszik, már befejezhették volna, az építkezéseket, miért nem kezdték előbb, akkor már kész lenne! Kevesen látják, mégiscsak szebb lesz a város, szívesebben megyünk majd le a közterekre, talán a rend is nagyobb lesz, mert a szép talán még a megátalkodottak is visszatartja a rongálástól.
A Rókus sor Rókus sétány lesz, arra járok a leggyakrabban, itt veszem észre leginkább a szakmunka hiányosságait.
Az egyik járda mellé épített támfalat, részben az én közbenjárásomra, már harmadik alkalommal bontják el, mert nem sikerül egyenesre építeni. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy hosszában végignézve az építményt ne derülne ki a szemlélő számára, a girbe-gurba vonalvezetés. Most, remélve már a véglegeset építik, megálltam, és megfigyeltem hogyan helyezik el a zsalukat a szakemberek.
Húsz centivel told arrébb a jobboldalit, hangzik a mester utasítása. Szemre jó lesz, kérdezi a segéd. Nincs nálad a collstokk, kérdez vissza mester. De nálam van. Akkor mérdd avval! Jó!
Valami nem stimmel! Pedig itt megvan a húsz centi, mondja a segéd.
Én is látom, az egyenes vonal nem akar kialakulni.
Nem sokára a mester helyet cserél a segéddel, leméri a húsz centit, majd újból rákérdez a segédre, hogy nála is megvan a húsz centi. De a válasz ismét az, hogy nincs meg. Na, várj, odamegyek, itt rögzítem addig ideiglenesen a zsalut. Odaszögel egy tartólécet a zsaluhoz, átmegy a segédhez, aztán hatalmasat káromkodik. Hányszor mondtam már neked, hogy a collstokknak két oldala van, az egyik a centi, a másik a coll. A segéd önérzetesen, és okoskodva visszaszól. Látja, szemre jó lett volna, így meg mennyit vacakolunk!
Eleget láttam, hallottam, továbbmentem a dolgomra.
Legközelebb, amikor arrafelé vitt az utam újból megnéztem az oldalfalat. Egyenes volt, de a többször lebontott, majd újraépített falrész, már elvált a korábban rendben lévőtől. Biztosan elfelejtették a tartó vasalást összekötni egymással.
Egyébként, a járdalapokat, amelyeket nem zártak le betonozással már elkezdték elhordani!

Ismeretterjesztés

Velem mindig történik valami…A terem tele volt, az ülőhelyek nem bizonyultak elegendőnek, a hallgatóság jelentős része kiszorult a teremből, ők a kinti fotelekben hallgatták az előadót. Szokásomhoz híven áttülekedtem a tömegen, és előre mentem.
Ketten ültek a pódiumon, az előadó és a kérdező. A bemutatás jó ideig eltartott. Az előadót, mint a mai tudományok, pontosabban a fizika, és a hozzá kapcsolódó egyéb tudományágak népszerűsítői között a legnagyobbat, a legsokoldalúbbat, a legnépszerűbbet, a polihisztorok mai képviselőjét magasztalták, aki sokoldalú ismeretei révén lett az egyik kereskedelmi csatorna fő szereplője.
Lukács Béla a bemutatás után átvette a szót, és belekezdett mondókájába. Őszintén dicsérte magát, több évtizede foglalkozik az általános relativitás elméletével, cikkeket írt, és az ELTE egyik intézetében gondolkodik, és minden más terület érdekli, jó memóriája és matematikai-fizikai ismeretei őt egyenesen az ismeretterjesztés apostolává predesztinálják. Terek, dimenziószámok, elképzelhetetlen alagutak a sokdimenziós térben, számára nem jelentettek gondot, itt átbújik, ott előjön, és egy másik világban képzeli magát az alagút végén. Szó esett Maxwellről, Lorentzről, Einsteinről, Schwarzschildről, na és nem utolsó sorban saját magáról, aki ma Hawking után vagy mellett, leginkább kiigazodik az általános térelmélet bonyolult, de mint a hallgatóság érzékelheti, számára egyszerű, mondhatni hétköznapi dolgok között. Beszédét furcsa kézmozdulatok, grimaszok és előre és hátradőlések kisérték, és bizony a hallgatóság szájtátva figyelte.
Nekem zavarosnak tűntek a fejtegetések, el is határoztam, hogy az előadás végén, ha kifelé halad megállítom, és fölvetek egyet a számomra nem világos eszmefuttatások közül. Tűnődésem közben a téma már a régi görögökhöz kanyarodott, filozófiáról, színészetről, drámaírásról beszélt, értekezett előadónk. A baj itt is bekövetkezett, Anaxagorasz, Anaximandrosz, Anaximenész neve úgy keveredett, mint megelőzően a dimenziók sokasága. Előadónk is érezte, hogy ingoványos talajra került, netán van közöttünk egy-egy görög szakértő, mert őszintén elismerte, kissé elbizonytalanodott.
Tekintetem újból végigsiklott rajta, nadrágja a fészkelődésben megadta magát, a be nem gombolt hasítékból kiviláglott alsója. Egy modernkori Brassai Sámuel ezt is megengedheti magának, gondoltam. Aztán végre fölharsant az éljenzés, hosszantartó taps, és füttyök dicsérték az előadó teljesítményét. A kérdező újból szóhoz jutott, van-e kérdés, hozzászólás, de nem volt. A hallgatóság úgy látszik mindent értett, lassan elhagyták a termet a kérdezővel együtt.
Lukács Bála egyedül botorkált kifelé, csak nincs rosszul, fordultam hozzá. Á, egyáltalán, pár évvel ezelőtt agyi problémáim voltak, abból maradt vissza mozgás és beszédhibám, fröccsent felém nyála. Csendben mentem utána megválaszolatlan kérdésemmel.

Elmúlás

Velem mindig történik valami…A félelem az ember sajátja lehet, vélhetően.
Nem tudjuk vajon az egysejtűek, a növények, rovarok, állatok, egyszóval más fajok félnek-e. Mitől: az elmúlástól.
Az egysejtűek szaporán osztódnak, a növények évszakonként megújulnak, ahol évszakok nincsenek, ott folyamatosan növekednek fajuk által megszabott mértékig, majd elhalnak, és újjáélednek. Az agávék évtizedekig hoznak újabb és újabb hajtásokat, aztán egyszer csak virágba borulnak, termést nevelnek, és szétszórják magjukat, új életet fakasztva.
Hasonlóan, vagy valamivel eltérő módon zajlik a körforgás a rovaroknál, az élővilág más résztvevőinél is.
Élettelen résztvevőkről nem lehet beszélni, hiszen a szikla is darabokra hullik, egyre kisebb részekre osztódik, egy hatalmas vízáram által elragadva besodródik a mélybe, majd egyesül még itt a Földön egy vulkánkitörés által kiváltott körforgásban, újra sziklává válik a kiömlő láva részeként.
Nem gondolom tehát, hogy félnének a Mindenség alkotórészei az elmúlástól, hiszen új életre kelnek.
Ludwig von Bertalanffy, Bertalanffy Lajos, a rendszerelmélet egyik megalkotója egyik könyvének címéül „…ám az emberről semmit sem tudni” /Robots, Men and Mind/ félmondatot választotta a magyarnyelvű fordításhoz.
Az angol nyelvű könyvcím utal a gondolkodásra, az ember, ember által vélt, különleges adottságára.
Vajon a gondolkodás képessége következtében fél az ember, folytatható a kérdés sora. Nem hiszem! Éppen ellenkezőleg, az fél, aki nem gondolkodik el a félelemről.
A modern ember fél, az európai ember fél, a tulajdonnal rendelkező ember fél, a körforgásba nem beletörődő ember fél. Fél attól, hogy elveszíti a valamilyen formában megszerzett, vagy elődeitől megörökölt valamit, a számára értékeset.
Csodákra várunk a tudománytól, hogy minél hosszabb legyen, lehetőleg örök legyen életünk? Félünk, hogy előbb bekövetkezik az elmúlás, mint az örök élet titkának megfejtése?
Schopenhauer, a nagy német filozófus „Miért félünk a haláltól?”, az elmúlásról szóló esszéjében, kérdésre kérdéssel válaszol. Miért nem félünk a születéstől?
A születés a legnagyobb csoda, ami a Mindenségben történhet. A meg nem ismételhető egyéni csoda, amelyben a Mindenséget alkotó valamennyi alkotóelemnek már része volt.
A csodára tehát nem kell várni, a csoda megtörtént mindanyiunkkal.
Kedves ismerősöm, barátom Ági, aki orvos, és orvos lévén éppen az elmúlás előtti idő meghosszabbítása érdekében tevékenykedik, jegyezte meg, jól emlékszem mosolyogva: az elmúlástól nem kell félni, hiszen az elmúlás része az életnek.
A kérdéskör számomra lezárult: Ne féljünk!

Pénzügy

Velem mindig történik valami…Apró-pepita mintás, sáfrányszínű zakó, a pepita-minta sötét színéhez illeszkedő pantalló, fehér ing, és sáfrány árnyalatokkal váltott széles csíkozású nyakkendős úr állt kerítésünk előtt, amikor odasiettem a csengetésre bejárati kapunkat nyitni. Tudtam ki az, megbeszéltük telefonon pontos érkezését. Szélesre tártam a kiskaput, hogy elférjen a fügefa alatt, hozzám lépett, és megölelt. Imre Te semmit nem változtál, próbálkoztam, de nem sikerült. Na ne hülyéskedj, fölszedtem úgy húsz kilót, de tizenötöt biztosan!
Imre, amikor utoljára láttam vékony, ideges mozgású üzletember volt, megyei képviselője az országrészt behálózó nagyvállalatnak. Vasiparban dolgozott, nagykereskedelmi vállalat elismert területi igazgatójaként.
Amikor a változások engedték barátjával saját céget alakítottak, közös ügyvezetéssel. Az induló tőkét egyenlő arányban dobták össze, mindketten módos emberek voltak már korábban is. Tovább foglalkoztatták az alkalmazottakat, fokozatosan megvásárolták a nagyvállalat készletállományát, épületeit, és a bejáratott úton folytatták azt, amit addig is végeztek, kereskedtek. Barátja egy pár év után kivette, úgymond az induló tőkét, és magára hagyta Imrét, avval indokolva döntését, hogy ő már mással kíván foglalkozni, beleunt a vasas szakmába. A vállalkozás működése pár hónap múltán elkezdett döcögni, ügyviteli munkatársai fizetésképtelenségről számoltak be.
Imre szerette szakmáját, fizette a szállítói követeléseket. A saját vagyonából, amit addigi élete során összegyűjtött! Egy idő után családjának azt mondta, elmegy pár napra ismerőséhez pihenni, összeszedni gondolatait. Ismerőse akadt rá másnap, hetekbe telt, amíg életre keltették, nagymennyiségű nyugtatót vett be tömény alkohollal.
Rendbejött, de el kellett költöznie Budapestre, ki nem fizetett tartozásai, városszerte rossz hírét keltették. Felesége követte, gyermekei adták az erkölcsi hátteret. Nyolc évébe telt, de az adósságait rendezte, lakást vásároltak a fővárosban, és pihenésképpen utazgatnak a világban.
Ugye rosszul tettem valamit, ma már nem gondolok rá, de mi lehetett az oka, kérdezett. A barátod, akit hagytál meglógni a pénzzel, ki tudja, mióta fosztogatta pénztáratokat. Vagyis ő tudja pontosan! Együtt voltatok ügyvezetők, kivette a Te pénzedet is a kasszából, aztán Rád hagyta az adósságot. Tudod a vállalkozások éltetője a pénz, ha nincs, tönkremennek, okoskodtam. És a barátod, gondolom az óta milliomos. Milliárdos, javított ki keserűen!
Hát igen, én inkább végrehajtó, beosztott típus vagyok. És jó kereskedő tettem hozzá, mert lám lábra álltál újból, már az autódat sem Te vezeted, ahogy látom, viccelődtem vele.
Mások egyébként csődbe vitték volna a vállalkozásodat, a helyett Te fizettél, nagy árat, ám a becsületed megmaradt. Imrével gimnáziumi osztálytársak voltunk, érettségi találkozó szervezése okán találkoztunk, nagy örömünkre.

Pszichiátria

Velem mindig történik valami…Tudat: éber, tiszta. Felfogás: ép. Figyelem: felkelthető, terelhető rögzíthető. Gondolkodás: alakilag, tartalmilag ép, kóros gondolati tartalom nem explorálható. Affetivitás: kóros eltérés nem észlehető.
Indulatszabályozás: megtartott. Értelmi képességek: megtartottak. Intelligenciaszint: képzettségnek megfelő. …Afázia: nincs.
Ezt írta beteglapomra a főorvos úr, nem fűzött hozzá semmit, azon túl persze, hogy a szokásos gyógyszereket szedjem, ne következzen be visszaesés.
Volt főmérnököm elődjének papírja volt arról, hogy ő nem „bolond”, ezt a tény többször megemlítette, ha beosztottjai nem értettek vele egyet. Ezt a tényt használta ki főmérnököm, amikor karriervágyból, akkori szóhasználattal élve, megfúrta elődjét.
Nekem arról szól az igazolásom, hogy átlagosan ép vagyok, és az épnek nem ellentettje a „bolond”. Nyugodt lehetek, csak ne következzen be visszaesés.
Főorvos úrra hosszan kellett várakozni, az előtérben a páciensek száma nem fogyatkozott. Azok helyett, akik elmentek, újabbak érkeztek.
Évente két alkalommal kell megjelennem itt, a szabályok alapján, minden félévben újból-és újból meg kell szereznem az igazolást, egyébként nem jutok hozzá a szükséges gyógyszerekhez.
A körülöttem ülők magukba roskadtan, merev tekintettel nézték a padlóburkolatot, ki-ki elfoglakozott a saját bajával.
Gyukovits Tibornak a nagyszerű írónak, a kiváló irodalmárnak, a bátor közszereplőnek és képzett, nagygyakorlatú pszichiáternek bőven lehetett témája, hiszen, ha magamból indulok ki, rólam is lehetne írni ezt-azt, ami éppen a normális viselkedéstől, életviteltől eltérő magatartásra utal. Pedig nekem minden vizsgálati szempontom negatív, tehát nem vagyok beteg.
Nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, csak az arcokat figyeltem, a rendelőbe menetel előtt és után.
Úgy vettem észre, hogy a benti beszélgetések után mindenkinek valamivel simább lett az arca, a tekintetek talán engedtek merevségükből, egyikük sem igyekezett
gyorsan elhagyni a rendelőt, mintha szívesen jöttek volna ide.
Rám került a sor, benn hellyel kínáltak, a főorvos úr mérhetetlen nyugalommal, biztonságot adó félmosollyal, kérdezett hogylétem felől, megírta az igazolást, és kért maradjak még egy kicsit, mondjam el merre voltam a nyáron, mi van a családdal, hiszen régóta ismerjük egymást a teniszpályáról, együtt jártunk síelni.
Pihenésképp marasztallak egy kicsit, ne haragudj. Az én nyaram is jól sikerült, de rengeteg a beteg, és nem mutathatom, hogy már újból elmennék pihenni, jól esik a „munkaközi szünet”. Megértettem helyzetét. Már nyugdíjas korú, a gyermek fölnőtt, de nem tudja, mert nem engedi esküje, hogy abbahagyja a gyógyítást.

Tömeggyártás

Velem mindig történik valami…Hol kezdődik a baj? Nagyon fontos kérdés, mert megválaszolása nélkül a baj orvoslása nem sikerülhet, nem zsákutcába, hanem rossz utcába futnak a bajt orvoslók, és a legjobb szándék mellett sem sikerülhet az orvoslás.
Az MTA jelenlegi elnöke szellemi mélyrepülésről, oktatási hiányosságokról, egyetemi pénzforrások teremtéséről, fölösleges szakirányokról, tömegszerű, fölöslegesen túlképzett diplomásokról, nagyarányú mesterképzésről, beszélt az új tanév kezdetén a BME ünnepi tanévnyitóján. Levonta végül azt a következtetést, hogy elsősorban erkölcsi fejlődősben és nevelésben, valamint a közszereplők felelősségvállalásában keresendő a megoldás.
Pálinkás professzornak magam is sok sikert kívántam elnökké választása alkalmával. Ismeretlenül! Közszereplései alkalmával, habár szerintem túlságos óvatossággal, kendőzetlenül kifejtette álláspontját, amelyeket mindig helyesléssel fogadtam. Osztatlan iskolából indult pályafutása, onnan került ki, mint kiváló tehetségű diák, és lett egyetemi tanár, a MTA rendes tagja, ma elnöke. Mostani tanévnyitó beszéde, igaz nem vettem részt a megnyitón, részigazságokat tartalmazott, ő ez alkalommal egyes számban beszélt, amely nem lehet testületi állásfoglalás, márpedig annak kellene lenni! Ez hiba, mert csak a részigazságokból alakulhat ki a követendő, megvalósítható tennivaló.
Az erkölcsi fejlődés igényének hangsúlyozásával természetesen egyetértek. Nem kell vélelmeznem, más alkalommal az MTA elnöke már kifejtette, a keresztény erkölcsiség iránti igényét „kell” a hallgatóságnak értenie. Vajon értik-e?
A közszereplők felelősségvállalásának fokozása, ugyancsak elvárható, követelhető. Vajon a közszereplők alkalmasak-e? Nagy elődeinkre is hivatkozhatnék, hogy sok „kiművelt emberfőre van szükség”, ám magam is azt tapasztaltam, hogy jó dolog képzett munkaerővel dolgozni.
Úgy gondolom a diploma megszerzése egy olyan folyamatként értelmezendő, amely folyamat egyre inkább előrehaladva, elősegíti a körülöttünk lévő világ jobb megértését, és ez által nagyobb eséllyel találjuk meg helyünket az állandóan változó körülmények között. Nem szabad tehát lekorlátozni az egyéni tudás megszerzésének lehetőségét, és nem szabad hagyni elfeledni a megszerzett ismereteket.
Mi a megoldás, hol kell elkezdeni erős társadalmat, azaz erkölcsös diplomásokat, és nem diplomásokat, felelősségvállaló közszereplőket létrehozni?
Elölről kell kezdeni, az alapoknál! Ott, pedig a család, az elemi iskola, az elemi iskolai pedagógusok, az erkölcsös szülők, a hivatásszerető és nem, ma még gazdagabb országok jövedelmeit követelő, tanárok a lényeges szereplők. A diplomás, erős erkölcsi háttérrel, igenis fogja vinni az ételhordót akár, mint szociális munkás. A hivatásszerető pedagógus, pedig többet vállal majd, mint a fizetéskövetelő tanár. Ha ez nagyrészt már ma is így van, jó úton haladunk.

Elmélet

Velem mindig történik valami…A vita egészséges dolog, a vita hevületében kristályosodnak ki a gondolatok a vitatkozó felek számára, legjobb esetben egyetértés születik, egyébként ki-ki megmarad a saját elmélete mellett. Kérdésként merül föl, lehetséges két elmélet ugyanazon dolgok magyarázatára?
Hogyan dönthető meg egy elmélet? Max Planck úgy fogalmazott, hogy az új elméletek csak a régi generációk kihalásával nyerhetnek teret, az új generáció, már természetesnek veszi azt, amit a régiek nem fogadtak el.
Egy tétel esetében könnyű eldönteni annak helyességét, helytelenségét, nem szüksége más, csupán egyetlen ellenpélda.
A minden madár repül tétel, nem állja meg a helyét, van ellenpélda, mert a strucc, bár madár, de nem repül. A tétel nem igaz.
Az elméletek esetében óvatosabban szükséges eljárni, ezt diktálja közmondásunk is: a kivételek erősítik a szabályt.
Az elméletek esetében egyetlen, vagy több szabály alá nem vonható kivétel sem dönti meg az elméletet, csupán kivételként tartják számon azokat.
Az elméletet egyedül egy másik elmélet létrejötte döntheti meg, mégpedig akkor, ha az újabb elmélet több megválaszolatlan kérdésre tud magyarázatul szolgálni, mint elődje. Ez megengedi azt, hogy egyidejűleg két, vagy több elmélet forogjon közszájon, de ezek közül van egy legjobb. Tudjuk az előbbiek alapján, hogy meddig.
Szerencsés helyzetben vannak a matematikusok, vetélytársaik ellen harcolni egyet jelent: kivételt keresni. Meg is teszik, és sokszor nagyobb energiát fordítanak a kivétel keresésére, mint újabb elméletek kidolgozására.
Vitatkozó partnereimet többnyire megpróbálom rávenni, arra hogy mondanivalójukat lehetőleg tétel, vagy elmélet formájába igyekezzenek ölteni, akkor már mindkettőnknek könnyebb dolga lesz. Így cselekedtem aktív működésem során is természetesen moderált formába öntve irányítgató mondataimat. Nem sok sikerrel! A gond ott merült föl, hogy eltérő háttérismerettel rendelkezve, a megfogalmazásokat sem sikerült a legtöbb alkalommal konkréttá tenni, vitapartnereim kijelentéseiket, tényként kezelték, és attól elmozdulni nem voltak hajlandók. Ilyenkor egy idő után elszakadt a beszélgetés fonala, és előjöttek a nagy általánosságok.
Gábor tagnap, az asztalra csapott, az ő házában nem lehet szó kommunistákról, nem lehet szó tehetségtelenségről, mert otthon állandóan azt hallotta, hogy ő nem elégé tehetséges, a kommunistákat, pedig ismeri maga is. És lám mégis szobrász lett, és a kommunisták is el fognak tűnni mert, aki nem kommunista, az becsületes, és egy újabb változás megoldást fog szülni a mostani nagy bajokra.
Állítása tétel volt, ellenpélda van, Gábornak nem volt igaza, de megmaradt mellette. Ha elméletről lett volna szó, beszélgetésünk bizonyára másképpen végződik, így pedig általánosságokkal ért véget. De Gábor még jó szobrász lehet!

Tanú

Velem mindig történik valami…Az előtér tele volt várakozókkal, a koncertteremből halk zene hallatszott, részletek, futamok, a művész úr még gyakorolt. Ilyenkor, vagyis öt-tíz perccel a meghirdetett kezdés előtt, már szabad a belépés, el lehet a helyet foglalni, általában. Ez alkalommal nem.
Egyéb híján egymással beszélgettünk. Beszélgetőpartnerem is még a hangverseny előtt szerette volna dedikáltatni az elhozott fényképet, amit évekkel korábban készített a művészről. Magam is így gondoltam, de izgultam is, mert az a hír járta, hogy amilyen későn érkezett, olyan korán fog a hangverseny után távozni Vásáry Tamás, fiatal felesége vezeti majd az autót, ő vezetett Budapestről jövet is. Bár időben elindultak, mégis jó félórás késéssel érkeztek ahhoz képest, ahogyan előre tervezték. Mit tegyünk, elmarad a dedikáció, kérdezte társam. Vállalkoztam rá, ha a művész úr befejezi az előkészületeket, én megszólítom, megkérdezem, mikor dedikálna. Lesz, ami lesz!
Végre megjelent Vásáry művész úr, sietős léptekkel közeledett felénk. Elnézést művész úr, léptem feléje. Rám nézett, hihetetlenül kék szeme kérdezett helyette, és bátorított is. A koncert után feltétlenül szánok időt önökre, csak jöjjenek bátran, és továbbsietett.
Liszt Ferenc „Vándorévek” ciklusát vette műsorra, bevezetőket mondott, mit, miért gondol, úgy, ahogy majd játszani fogja a darabokat. Magyarázatai és játéka is lenyűgöző volt, ráadásként a „Rákóczi Induló” csendült föl.
Az első sorokban ültünk, lassan, csak a többiek után tudtuk kifelé haladni a teremből. Mire az öltöző közelébe jutottunk Vásáry művész úr, már fogadta a gratulálókat, és bennünket várt. Előre engedtem társamat, mert szerettem volna, ha a Vásáry Tamás aláíráson kívül, még mást is sikerül kérnem.
Művész úr, tudom ön hívő ember, Liszt Ferenc is mélyen vallásos volt, olvastam az önnel készült interjúkötetet, amelyben úgy vall, leginkább vele szeretne találkozni a túlvilágon, őt tartja mindenekelőtt példának, hogyan lehet valaki, világhírű zongorista, művelt humanista, segítőkész pályatárs és még soroltam volna tovább. Kivette a kezemből Alan Walker Liszt kötetét, és elkezdett írni. Magába feledkezett, lassan alakult írandója. Mögöttem, ekkor vettem észre, ott állt Király Csaba zongora,- és orgonaművész, Liszt díjas, és úgy tűnt, türelmetlenül várakozik. Már csak ő volt a szobában, hármasban voltunk.
Vásáry művész úr a lejegyzettek fölé kanyarította aláírását, átadta a könyvet, kezet fogtunk, kifelé indultam.
Vásáry Tamás, Király Csaba, hallottam, majd ismét Vásáry hangja következett, te vagy a Király Csaba, aki mindent tud! Hangjában rácsodálkozás, az elismerés őszintesége csengett. Most ismerték meg egymást személyesen. Az a Vásáry Tamás, aki tíz nap alatt tanulta meg Liszt Esz-dur zongoraversenyét, világhírű zongorista, Kodály Zoltán, Fischer Anni, Tóth Aladár, Dohnányi elismerését bírta egykoron, így ismeri el művésztársát. Felemelő érzés volt, és én voltam a tanú!

Bejárónő

Velem mindig történik valami…Pontosan érkezett, és időre ment tovább. Ruhája egyszerű, korának megfelelő és mindig patyolat tiszta. Szorgalmasan, de nem gyorsan, vagyis kapkodva dolgozott, a vasalandó ruhákat gondosan szétválogatta, és valamilyen sorrend szerint készült el velük. Ha nem kérdeztük, nem beszélt, ha megkérdeztük valamiről lassan, megfontoltan válaszolt. Többször leültem olvasni vele egy helységben, szeretem a tiszta vasalt ruha illatát. Mikor belefáradtam az olvasásba megfigyeltem hogyan vasalja az ágyneműt, a konyharuhát, a ruhaneműt. Munkájának eredményeként ránc nélkül pakolódtak a vasalt darabok egymás tetejére. Arra is ügyelt, hogy csak egy bizonyos idő után tegye egymásra az azonos rendeltetésű darabokat, a vasalástól még száraz-nedves ruhaanyag ne érintkezzen egymással.
Végigdolgozta a négy órát anélkül, hogy fölöslegesen megállt volna.
Sokáig nem szóltam hozzá, pedig úgy éreztem, szívesen válaszolna. Egyik nap sietősen érkezett, megokolta miért. Hazaköltözött a másik fia is, az, akinek nincs munkája, át kellett pakolnia az egyik szobát, gyerekének helyet szorítva. Tudja, két fiam van, a férjem elhalt, azóta az egyik gyerekem nálam lakik családostól, unokástól. Szeretem őket, jól elvoltunk eddig együtt, mostantól kezdve fölbomlik a rend.
Azért, mert szűken vannak, kérdeztem.
Szűken még meglennénk, de ez a fiam iszik, a családi élete is emiatt ment tönkre.
Mit fog tenni, ha a fia huzamosan otthon marad, mert nincs hová mennie?
Már beszéltem vele, hogy menjen albérletbe, én fogom fizetni a bérleti díjat mindaddig, amíg munkához nem jut. Belegyezett, de most majd több helyre kell járnom, jusson az albérletre is.
Beszéltem a feleségemmel, emeljük föl valamelyest az óradíjat. Hiába ajánlottuk
föl a megemelt díjat, nem fogadta el. Nem lenne tisztességes, idénre már megállapodtunk. Tisztessége odáig terjedt, hogy az itt-ott kapott pénzeket minden évben adóbevalláshoz bejelentette az APEH-nek!
Hónapok is eltelhettek talán, amikorra hajszoltsága lecsillapodott.
Magától mondta, hogy a fia talált magának valakit, aki miatt leszokott a mindennapi ivásról, és elköltözött. Neki, pedig kérője akadt abból a gyülekezetből, ahová járt. Korban hozzáillő, kedves ember, megkedvelték egymást, nagyon figyelmes, és ha meglesz az esküvő, hozzá költözik.
Ne haragudjunk meg, de az esküvő után már nem fog jönni, nem lesz szüksége a pénzre, leendő férje el fogja tartani. Persze, természetes, örülünk, hogy így rendeződik életük, és napirendre tértünk az ügy fölött. Azóta nincs bejárónőnk, a vasalás rám szállt. Nálam nagyobb kupac vasalnivaló gyűlik össze, mire nekiállok, és ráncosak a vasalt ruhák, de a vasalás illatát így még közelebbről élvezem.
Talán félév múltán, halottuk a hírt: bejárónőnk meghalt. Vastagbéldaganatát nem engedte operálni, mert vallása tiltotta a vérátömlesztést.

Generációváltás

Velem mindig történik valami…Tudod, hogy sokat gondolok rád az utóbbi években, üdvözölt a sok Csürös dr. egyike. Nem adtam meg a tartozásomat, kérdeztem? Ne viccelődj, a köztársasági elnökben csalódtam, és te akkor, amikor megválasztották, azt mondtad, neki is van valami a füle mögött, ne reménykedjek nagyon, bárcsak ne lenne igazad. Igazad lett!
Nagyon sajnálom, válaszoltam. Engem is csalódás ért. Annak ellenére, amit akkor mondtam, reménykedtem, mégsem lesz igazam, és elnökünk megteszi azokat a lépéseket, amelyek, noha személyesen neki ártanak, de kis népünknek mégis hasznára vannak.
Már megelőző elnökünktől, akinek ismertük közvetlen múltját, és főleg cselekedeteit, nem sok jót vártunk. Azt a Csepi Lajost felügyelte az Állami Vagyonügynökségnél, aki sokat tett a külföldiek privatizációs igényeinek kielégítésében. Ma úgynevezett „Fehér Könyv” kiadását szorgalmazza, amelyben megnevezik az ország tönkretevőit. Aztán borítsunk fátylat a múltra! Ha valamit leírnak, akkor az írva marad, és ő nem szerzett vagyont az ÁVÜ Felügyelő Bizottságában, csak ugyan úgy nem vette észre a dolgok menetét, mint a mostaniak például a BKV Zrt.-nél, MÁV Zrt.-nél és így tovább.
Aczél Györgynek kiváló képességei voltak kutatóink, tudósaink, egyházi vezetőink, íróink stb., összefoglava: vezető értelmiségünk megnyerésére.
Aki nincs ellenünk, velünk van, jelentette ki Kádár János. Aczél ezt a lehetőséget használta ki a legtejesebb mértékben. Ebbe a támogatott körbe tartozik jelenlegi elnökünk is, családilag is elkötelezetten, Józsi bácsi, a volt Baranyai Első Titkár vejeként.
Ugye Csaba, ezt a Te korábbi hazádban az USA.-ban, nem tudtad volna elképzelni? Nem, akkor még nem, amikor kinn voltam, ma már igen, bárhol a világon.
Csürös dr. kinn karriert csinált, de hazajött, amikor felesége gyógykezelését kinn már nem tudta finanszírozni.
Neki köszönhetem Arthur Koestler, a legismertebb magyar származású, németül, franciául, angolul író regény, színdarab, esszéírónk jobb megismerését. Csaba Koester önéletrajzi regényének a második kötetét kereste, amiben segítségére voltam, Azóta a magyarra lefordított írásait mind olvastam, és büszkévé tesz, hogy ő is megmaradt, világhírneve ellenére magyarnak.
Nálunk többnyire a „Sötétség délben” című regényével vált ismertté, többet kevesen tudnak róla.
Csaba, ma is mondok Neked valamit, ne legyen igazam! Szerintem nem rendszerváltás, hanem paradigma.- és generációváltásra van szükség ebben az országban, ám lehet, hogy már ez sem lesz elég. Az apák mély nyomot hagynak gyermekeik gondolkodásában, és a mi gondolkodásunkban is van bőven kivetnivaló.

Memória

Velem mindig történik valami…Elkezdődött az őszi-téli hangversenyszezon. Hirtelen, de nem váratlanul lemondott a művészeti-zenei igazgató a posztjáról. Az élet ennek ellenére megy tovább, a zeneszerető közönség úgy látszik a nyáron kiéhezett a hangversenyek hangulatára, a jó zenére, teljes volt a létszám, a JPTE Aula megtelt. Nem is akárki vette át a zenei szakértő szerepét, és nem többek közül, hanem szerencsénkre Kocsis Zoltán. Ő vezényelt az évadnyitón. Neki nem kell bemutatkozni, bárhol a nagyvilágban elismeréssel adóznak zenei zsenijének, akár zongoraművészként, karmesterként vagy zeneszerzőként van jelen.
Személyesen, néhány évvel ezelőtti ittléte alkalmával ismerkedtem meg vele, akkor készítettem róla és jó barátjáról, Jandó Jenőről fényképet a Művészetek Házában. Később, amikor találkoztunk, szívesen elfogadta a képeket, mert mint mondta „egy rakás képem van, de ezt elfogadom. Kettőnkről, úgy, hogy Jenő félmeztelenül ül mellettem még nincs fölvételem”.
Ez alkalommal dedikáltattam a „Kocsis Zoltán” könyvemet, arra kértem írjon be valamit zenei hitvallásáról. Majd éhen halok, válaszolta, aztán kikapta kezemből a könyvet, és a „…jót, s jól…” epigrammarészletet firkálta az első lapra. Hozzáfűzte, hogy nem tőle származik a mondás, ám teljesen egyetért a kijelentéssel, és gyorsan elmentek vacsorázni.
„Jót, s jól
Ebben áll a nagy titok,
Ezt, ha nem érted
Szánts, vess
Hagyd másra az áldozatot.”
Ez a teljes epigramma, és talán Kazinczy Ferenctől ered, ha jól emlékszem!
Meg kellett volna kérdeznem Kocsis Zoltántól, ő biztosan emlékszik mindenre.
Diákkorában a Zeneakadémián, társai ugratásának hatására, mármint, hogy nem tudja a Budapest-Debrecen menetrendet bevágni egy nap alatt, reggelre előállt. Kérdezzetek! Társai kérdeztek, ő válaszolt. Az összes Budapestről valamint Debrecenből induló és érkező vonat MÁV azonosítószámát, járatszámát, az indulási és érkezési időpontokon túl a megállóhelyekre érkezés és indulás időpontját is fejből fújta.
Jandó Jenő volt másnapi hangversenyének zongoristája, a MIH-ben a zeneműről beszélgettek. Jenő Schubertre hivatkozott, három részből álló kis zeneműve második darabjának huszonhetedik ütemére. Kocsis azonnal helyesbített, Jenci, amire hivatkozol, az a harmadik darabban fordul elő, és a huszonnyolcadik ütemben. Fölállt, a zongorához sietett, lejátszotta az ütemet. Ugye erre gondoltál kérdésére Jenci helyeslőleg bólintott. Harmincöt, vagy negyven éve foglalkoztak Schubert kis darabjával, még nem voltak zeneakadémisták.
Jól választott a pannonosok vezetője, de jó, hogy Kocsis Zoltán igent mondott.

Sissy

Velem mindig történik valami…Az utolsó pillanatban érkezett. A kalauz rögtön felszállása után indította a szerelvényt. Körbenézett, tájékozódott, merre van, hová szól a helyjegye, izgatott mozgása magára irányította a figyelmet. Egyik kezében hatalmas, kék szatyrot tartott, másik kezével egy ugyancsak méretes guruló bőröndöt húzott, a hátán a most ismét divatba hozott hátitáskát, hátizsákot cipelt. Rakománya embernek is sok lett volna nemhogy egy asszonynak!
Mi már rég elhelyezkedtünk, remélve, hogy a vonat indulása után a korai kelés miatt elmaradt álmot pótolhatjuk. Ez az asszony mellénk fog ülni, szólalt meg társam, és igaza is lett. Egy ablak melletti hely még utasra várt.
Készségesen fölálltam, hogy elhelyezkedhessen. Lesegítettem a hátizsákot, hová rakjam kérdésemre fölmutatott a polcra. A bőröndöt is fölsegítené, hát persze válaszoltam, de amikor megemeltem majd összeroskadtam a súlyától. Rá is kérdeztem, csak nem aranyat visz tömbökben, mert akkor osztozhatnánk. Megértette a tréfát, hangosan elnevette magát, aztán a lába közé fogva a kék szatyrot elfoglalta helyét. Ha arannyal lenne teli, most nem itt lennék a vonaton, körtét viszek, most szedtem le féléretten, nem volt időm eltenni, hát majd Pesten befejezem. Pesten lakik ezek szerint? Dehogy, Németországban a Ruhr vidéken, csak Pesten lakik a lányom, nála fogok megszállni, neki adom a felét, a többit meg viszem tovább. A körtét Hertelenden szedtem, ott van a nyaralónk. Jól esik a meleg víz, bár a férjem nem mozdul már ki a házból, én szívesen jövök, nem tudom megállni, hogy valamit ne tegyek-vegyek. Szívesen utazom, a múlt hónapban Törökországban voltam, egy utazási iroda olyan próbaútfélét szervezett, alig kellett valamit fizetni érte. Egész életemben spóroltam, mindig borítékoltam a pénzt a hónap elején, beosztással kell élni.
De maguknak nem ott a németeknél, vetettem ellen!
Most eredt meg igazán a nyelve. Nehogy azt higgyük, ott fenékig tejfel minden.
A férjem meg én is nyugdíjasok vagyunk, a férjem egyszerű munkásember, aztán mondott egy számot euróban. Na, ebből jöjjön ki az ember! És folytatta!
Itthon fölnevelt három gyereket, azok kirepültek a házból, aztán férjhez ment Németországba, éjjel nappal dolgozott, mert a férje első házasságából rámaradt két gyerek is az ő gondja lett. Nyugdíjuknak a több mint a felét elviszi a lakásuk, az élelmet itthonról pótolja ki. Sokat segít az itthon termett gyümölcs, mert a bolt itt is drága. Kóstolják meg az almámat, azt is viszek ki, teli a szatyrom vele.
Szabadkozásunkra bonbont kapott mindhármunk. Ezt megehetik nagyon finom, pedig kilós zacskóban vásároltam, a túlcsomagolt, díszes dobozokban alig van egy pár darab, ez jobban megéri. Nem tagadok meg magamtól, és másoktól sem semmit, szívesen adom, csak beosztással kell élni, vonta le következtetésül ismét életbölcseletét. Sissy még folytatta volna, de beértünk a végállomásra.
Csomagokat leemeltem, elbúcsúztunk. Maguk meg, ha Hertelenden járnak, jöjjenek be hozzám egy kávéra, szívesen adom, higgyék el, kiáltott még utánunk.

Falusiak

Velem mindig történik valami…Fölszálltam a buszra, és leültem. Sosem szoktam. Egyszerű az oka, a délelőtti járatokra a klinika közelében lévő végállomáson fölszállók között idősebbek, láthatóan betegek szállnak föl, és rengeteg diák.
Ez alkalommal leültem, a busz olyannyira üres volt, hogy biztos lehettem benne, nem kell átadnom helyemet másnak.
Őt perc volt az indulásig, az utasok szállingóztak, semmi rohanás, a klinikán még benn lehettek a rászorulók, a diákok a kollégiumokból, már akik, az előadásokon hallgathatták tanáraikat.
Két fiatal lány foglalt helyet az előttem lévő két ülésen, beszélgettek, nevetgéltek, a buszvezető már beindította járművét, hamarosan indulunk.
Hangversenyre mentem, öltönyt vettem föl, de a zakó lekívánkozott rólam, a buszban nem járt a kinti, hűsítő szél.
Egyikük, aki az ablak mellett ült, természetes érdeklődéssel fordult felém, nem
zavarna-e, ha kinyitná az ülése fölötti tolóablakot? Éppen zavarhatott volna, mert az előtte lévő ablak már nyitva volt, és a légáram majd, ha elindul a busz éppen őt éri el legfőképpen. Csak nyissa ki, ha kellemetlenné válik a zúg, majd behúzzuk, válaszoltam, aztán eltűnődtem.
Eddigi tapasztalataim nem igazolták a föltett kérdést. Nem szoktak a fiatalok kérdezni, egyszerűen félrehúzzák a tolóablakot és kész. Ha valakinek nem felel meg, majd szól, aztán ők, pedig visszaszólnak, és az ablak nyitva marad.
Tippeltem, a két leány vélhetően egyetemista, vélhetően elsős, és végül falusiak lehetnek, mert ott még illik köszönni, ha elhaladnak a ház előtti kispadon ülőknek, illik köszönni a szembejövőnek, akár ismerős, akár nem, és illik szólni, ha másokat is érint a cselekedetük. Máskülönben azon túl, hogy megszólják az ember lányát, a legények között is elterjed, rossz természetű az a lány!
Furdalt a kíváncsiság, vajon jól gondoltam, amit gondoltam?
A második megálló után, megszólítottam őket. Ugye egyetemisták, ugye elsősök, és ne haragudjanak meg rám, vidékiek? Előadtam kérdéseim okát is, kíváncsiságomat.
Nagyon kedvesen néztek rám, ugyan, dehogyis haragszanak, és kérdéseimre igen, igen, igen volt a válaszuk.
Elmondtam azt is, úgy gondolom, hogy vélhetően megváltoznak, az egyetemi közösség, majd átformálja őket, ha nem illeszkednek, majd pórul járnak.
Nem kellett volna mondanom, amit mondtam megbántam. Kedvességük, őszinte szemük minden alapot nélkülözött.
Ők és hozzájuk hasonlók lesznek, akik változtatni fognak, előbb vagy utóbb nekik kell többségben lenniük. Jó hangulatban indultam tovább a hangversenyre, ismét jó napom volt.

Darvin

Velem mindig történik valami…Gyakran találkozom Darwinnal. Újságokban, előadásokon, rendezvényeken emlékeznek meg Darwin születésének kettőszázadik, „A fajok eredete” című főműve megjelenésének százötvenedik évfordulójáról. Nem hallgathatnak azonban a darwini eszme ellenzői, megújítói, újfajta „fajok eredete” nézetek képviselői sem. Ők a neodarwinisták, a kreacionisták, neokreácionisták és mások. Minden nézet a maga szempontja, szempontjai szerint képzeli el magyarázni a Földön található élőlények eredetét fejlődését. Egyáltalán „A fajok eredete” mű arról szól, amit a darwinizmus képviselői hirdetnek? Magyarázható a keletkezés, mert a fejlődés csak a keletkezés után indulhat meg? Szentgyörgyi Albert egyik írásában fordított irányban halad, az élőt darabolja egyre kisebbre, amíg az élőnek tulajdonított életjeleket, hirtelen csak elveszíti. Tény, hogy előállítottak kísérleti körülmények között, szerves molekulákat, de hogyan tovább? Mikor vált az élő holttá? Tény, hogy a XX.-dik század eljutott a molekuláris biológia szintjére, a XXI.-dik századot, mint a biológia századát emlegetik. Tény, hogy az iskolákban a darwinisták győztek a XX.-dik században, mert legfőképp a darwini fejlődéselméletet tanítják. A legfőbb érvet a „teremtés” ellen a valószínűségelmélet segítségül hívásával magyarázzák. Azaz egy összetettebb szerves molekula véletlen keletkezésének valószínűsége oly kicsiny, mintha egy Boing 707-es repülőgép magától összeállna alkotó elemeiből. Persze az érvelés rossz, a kicsiny valószínűség nem jelenti a lehetetlent! A biztosat az elmélet statisztikailag értelmezi. Ha egy atom felezési ideje adott, nem tudjuk megmondani, hogy az atomok halmazából éppen melyik bomlik el. Csak azt, hogy a felezési időintervallumban, az összes atomnak pontosan a fele megmarad eredeti állapotában, a másik fele elbomlik. Tény, hogy az emberi faj rendelkezik a legbonyolultabb idegrendszerrel. A gének elemzése alapján azonban egy baktérium génállománya hasonlít leginkább az emberi gének állományához. A sertés génállománya is közelebb áll az emberéhez, mint a darwinizmus által kijelölt csimpánzé. A következtetés csak az lehet, hogy a baktérium, baktérium; a sertés, sertés; a csimpánz, csimpánz. Ha a darwini fejlődésfát, a legalsó pontjánál rögzítve, a fát gumiszerűnek képzelve, a homo sapiens sapiensnél fogva egyenesen fölfelé húzzák, az összes többi faj, beleértve a baktériumot, sertést, csimpánzt oldalági, lezárt fejlődési vonalat képviselnek. Varga Csaba alkotta meg a modellt, Buji Ferenc írásai alapján. Az oroszlán nem származott mástól, oroszlán volt mindig, mondja Varga. Az ember tehát ember volt, a neandervölgyi ember ugyanolyan oldalág, mint bármely más faj, de eltűnt, mint ahogy eltűnnek fajok a Föld színéről. És megjelenhetnek, mert egyre-másra „fedeznek föl” újabb fajokat itt-ott a Földön. De az eredetről nem mondott a szemléltetés semmit. Ott vagyunk hát, ahol voltunk, vigaszt az ad, hogy a klónozás sem olyan egyszerű, mint azt előre jelezték tudósaink.

IC

Velem mindig történik valami…A hátam mögött megszólalt egy női hang: miért zavar engem, hogy a hazatérő diákok fölszálltak IC-re, bár nem váltottak helyjegyet. Nem zavart, csak elmondtam az én esetemet a helyjeggyel, amikor megbüntettek alaposan, mert hozzájuk hasonlóan nem váltottam jegyet azért, mert elfogyott. Unokaöcsém esküvőjére igyekeztünk, akit én tartottam keresztvíz alá, nem lett volna ildomos éppen az esküvője alkalmával elkésnem, sőt lemaradnom a szertartásokról.
A kotnyeles hölgynek is válaszolva fölajánlottam, hogy foglalják el a helyem, a leányok, akár barátaik ölébe ülve, én pedig, humorizálva fűztem hozzá, a hölgy helyét foglalnám el, helyére ülve hasonlóan cselekedhetnénk. Részemről befejeztem a konverzációt, hangzott döntése. Mit jelent az, hogy konverzáció, kérdeztem ártatlanul. Jött is a megalázó válasz, magával nem tárgyalok, ha ennyire műveletlen. Természetesen társalgást jelent, mégpedig németül! Magyarországon vagyunk, beszéljünk magyarul, javasoltam, de a válaszadást utastársaim kirobbanó nevetése megakadályozta. A fiatalok, annak ellenére, hogy volt néhány szabad hely, a WC előtti padlóra ülve laptopon filmet néztek, és kellemetlen, szűk helyük ellenére láthatóan jól szórakoztak. Gondot csak az jelentett számukra, ha egyik-másik utas, szükségét érezve, WC-be kívánkozott.
Eltűnődtem. Mi, akik kényelmesen ültünk, váltottunk helyjegyet, a diákok nem. Túl sokan utaznak helyjegy nélkül ahhoz, hogy a kalauz büntetéseket szabjon ki, meg sok időbe telne, amíg a jegyzőkönyveket kiállítaná, ergo, nem fog jönni jegykezelésre egészen a végállomásig. Megosztottam következtetésem eredményét a kinn ácsorgó-ücsörgő fiatalokkal, még fogadást is ajánlva, ha nem így lesz, akkor tíz százalékot vállalok a felárakból.
Kotnyeles utastársnőm, a hátam mögött, németnyelvű telefonbeszélgetésbe kezdett, amit fél füllel hallgatva kivettem, hogy kinti német ismerősének beszámolt az iménti eseményről. Amit hallottam elszomorított, mert beszámolója az itthoni viszonyokat szapulta, na és rólam is szót ejtett. A beszélgetés befejeztével, hátrafordulva megjegyeztem, igazán jó lenne, ha a megfelelő „rektiokat” használná, ha már ilyen alaposan eláztatta Hazáját. Talán jobb is lenne kinn maradnia, hogy a nyelvismeretét tovább tökéletesítse. Hol hibáztam, kérdezte, mire megmondtam. Elvörösödött, többet nem beszéltünk.
Sásdnál megjelent a kalauz, az egyik ülést helyjegy nélkül elfoglaló utastól kétszeres helyjegydíjat kért, és kapott, és nagy örömömre az előteret nem látogatta meg, visszafordult.
Leszálláskor azon meditáltam, mennyit változott a szolgáltatás néhány év alatt, milyen megértők a kalauzok az utasokkal szemben, és ki fog alakulni előbb vagy utóbb az emberek közötti szolidaritás országunkban is igaz, egyelőre kényszer szülte körülmények között. Helyjegyem ára visszajárna, de nem bánom, jót szórakoztam, és a szórakozás, piaci körülmények között, pénzbe kerül!

Házastárs

Velem mindig történik valami…Akkor ismertem meg, amikor házam építéséhez kerestem szakembereket. Fiam ajánlotta, jó munkáját dicsérve. A jó munka az iparosembereknél, felfogásom szerint a megállapodás szerinti gondos, munkavégzést és a tisztességes elszámolást jelenti. Nem jellemző tulajdonsága ez mindenkinek, benne azonban nem csalódtam.
A vonalas terveket magam készítettem, átbeszéltük, javaslatokat tett a terv módosítására ott, ahol szükségesnek látta, még akkor is, ha ez bevételét csökkentette, mert jó szakember lévén nem volt képes a gyengébb műszaki megoldást vállalni. Megállapodtunk és a munka előzetes megbeszéléseink szerint haladt, noha a kapcsolódó szakiparosok gyakran állították nehéz helyzetbe, mert ők nem voltak annyira gondosak és nem az eredeti menetrend szerint végezték feladatukat. Nem érkeztek időben, változtatásokat hajtottak végre, ami Jóskának komoly fejtörést okozott, de mindig alkalmazkodott a helyzetekhez, áthidalva a házépítés buktatóit.
Régi vágású, ám az újat mindig befogadó iparosemberként köztiszteletben állott, áll mindmáig, akiket megkérdeztem, mindannyian csak jót tudtak mondani róla.
Házam építése, lényegében az ő alkalmazkodó képességének köszönhetően időre elkészült. Azóta is, bármilyen jellegű szakmai feladat elé állítom, készséggel elvállalja, és kitűnően teljesíti. Nagy szükségem van rá, egy családi háznál, ahogy telnek az évek, elő-elő jönnek a nem látható hiányosságok, amelyeket csak szakértő kezek képesek megszűntetni.
Időnként megtisztel családi gondjainak elmondásával, ilyenek bőven akadnak, e tekintetben alaposan megáldotta a sors.
Egyedül nevelte két gyermekét kiskoruk óta, második házasságával együtt kapott gyermekeit sajátjaként fogadta, nevelte. Felnőtt, a családból kirepült gyermekeik sikeréből, kudarcából egyaránt, de főleg a kudarcokból, bőven jut neki. Nagy erőfeszítések árán segíti, egyengeti ma is a gyermekek sorsát.
Ma már csak második feleségével lakják a hatalmas házat, ha rövidebb-hosszabb utazásról hazatér, nem feledkezik meg ajándékot vinni haza.
Együtt voltunk szakmai kiránduláson, amikor közösen választottunk ajándékot feleségének. Minek viszem, úgyis rávágja azonnal az asszony, nincs rá szüksége!
Vettem már neki sokat érő gyönyörű ékszereket, nyakláncot, brosst, és sorolja tovább véget nem érően. Csak egyszer mondaná azt, hogy köszönöm! Tudom, mindene megvan, de én kedveskedni szeretnék neki.
Kibeszéltük a témát és arra jutottunk, hogy a szeretetet sokan nem tudják azonnal kifejezni pont akkor, amikor szükségünk van rá. Ám, ha belegondolunk, mit tesz értünk nap-nap után az ajándékozott, akkor hamarosan belátjuk, hogy bizony szeretete nem hunyt ki, csak a rajongás. Fogadjuk el mindkét részről, „hogy a szeretet hosszan tűrő”, és gyakoroljuk, hogy „el ne múljon” attól, aki megérdemli.

Példakép

Velem mindig történik valami…A matematika a tudományok királynője, emlegetik sokan, és sokszor, amikor szét akarják választani az egyébként más, ugyancsak emberi elmetalálmánytól.
Jó negyven éve két egyetemi matematika professzorunk nyilvános, vagyis havonta megjelenő szaklapokban, vérig menő vitát folytatott, egymást nem meggyőzve. Egyikük Farkas Miklós professzor, a fiatal generációt képviselve, marxista alapon érvelt amellett, hogy minden matematikai tétel létezik függetlenül attól, hogy csak emberi agy képes a tételeket formába önteni.
Frey Tamás, az idősebb generáció tagja éppen ellentétes álláspontot képviselt, a bevezető mondatban leírtat. Vitájuk hosszú ideig, hónapokon át tartott, míg aztán a folyóiratok szerkesztői megunták a két vitatkozó fél által le nem zárható áldatlan állapotot. Nagytekintélyű akadémikus tett pontot a vita végére, nyitva hagyva a kérdést.
Karcsi barátom, a Debreceni Tudomány Egyetem matematika professzora a mai napig nem békélt meg e kérdésben, ő Farkas Miklós álláspontját vallja, mind a mai napig.
Közelmúltbéli nyíregyházi találkozásunkkor megkérdezte tőlem, nem emlékezett az eseményre pontosan, voltam-e én is a Bodrogkeresztúri Építőtáborban érettségi után, az egyetemi felvételik előtt.
Persze, hogy voltam, előtte be is léptem a KISZ-be, mert mind az építőtábor mind, pedig a KISZ tagság előfeltételként szerepelt az egyetemi fölvételhez. Ott játszott Flesch nemzetközi sakknagymester vak szimultánt ötvened magunkkal, válaszoltam. Karcsi jól sakkozott, az ötven játékos között szerepelt, nagy örömére döntetlent ért el.
Először nem tudtam mihez kapcsolni kérdését, de később már igen. A KISZ-t ő képviselte osztályunkban, KISZ-titkárként. Én, pedig nem voltam tag, csak az utolsó félévben léptem a KISZ-tagok sorába. A Flesch név elegendő érvnek bizonyult, napirendre tértünk a kérdés fölött.
Függvény egyenletek a szakterületem, holnap hozok neked irodalmat, ígérte. Nem sokan foglalkoznak a témával, egészen új keletű a szakirány, fejtegette.
Hazafelé, Pécs és Budapest között elővettem a kapott anyagokat, és mire Pécsre érkeztünk átláttam a lényeget. Másnap, miután telefonon megköszöntem rám fordított idejét, elújságoltam szakterületének sikeres tanulmányozását.
Nem akartalak szemedbe dicsérni, most, így telefonba elmondom, te voltál az osztály legjobb matekosa, meg fizikusa, és még azt is hozzáteszem, a te hatásodra jelentkeztem matematika szakra. Valóban, szerettem mindkét tárgyat, arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy Karcsi sikerének én is részese lehettem. Illendő szabadkozásom után, megígértük egymásnak gyakrabban találkozunk majd a jövőben, újból megtaláltuk régi beszélgetéseink fonalát.

Elismerés

Velem mindig történik valami…Biztos vagyok benne, mindenki életében vannak fájó pontok, melyeket mások nem érzékelnek. Így vagyok ezzel én is.
Tóni, nyugdíjas főmérnököm, később műszaki vezérigazgatóm kapta a megbízást volt cégem megalapításának századik évfordulójára készítsen egy, emlékkönyvet.
Szempontokat nem írt elő az új vezér, a határidőt azonban igen szorosra szabta, néhány hét állt rendelkezésre a kötet összeállítására, beleértve a nyomdai munkálatokat is. A Jubíleum kitűzött időpontja vészes sebességgel közeledett.
Aki már nem „főnök”, annak nem szívesen dolgoznak a volt beosztottak, sőt! Segítség hiányában, pedig Tóni nem volt képes a feladat végrehajtására, rég elszokott a munka önálló elvégzésétől, sokáig osztogatta a parancsokat, amit feladatul kiadott, azt maradéktalanul számon kérte, nem törődve avval, elegendő időt szabott-e ki az elvárható teljesítéshez.
Az Élet igazságos, ami kellemetlenséget okozunk másoknak, nagy biztonsággal egyszer magunk is visszakapjuk. Tóni bajban volt, a segítséget tőlem kapta meg.
Magam is tudtam, hogy a cégünnepség fontos eleme az Évkönyv elkészülte.
Kollégáim egy részét fölszabadítottam a napi munkavégzés alól, feladatukat Tóni segítése képezte, a könyv sikere érdekében.
Derekasan dolgoztak, hiszen ők is csak hiú emberek lévén, nevüket az évkönyv összeállítói között fogják visszalátni.
A könyv elkészült, én is kaptam tiszteletpéldányt, amit többi könyvem közé sorolva, azonmód eltettem emlékül.
Egy éve kezembe került a kiadvány, kerestem, én is hiúember lévén, a nevemet.
Nem találtam a második tüzetesebb átnézés után sem, pedig eredményeimet igazoló képek, a képekhez fűzött megjegyzések a megfelelő szakmai részfejezetekben ott virítottak. Negyven évet töltöttem el cégemnél, beosztott mérnökből gazdasági vezérigazgató lettem. Bántott a dolog. Számon kértem Tónitól mulasztását, mire ő letette a telefont.
Összeszámoltam, Tóni neve a kétszáz oldalas könyvben, száztizenkettő alkalommal fordul elő.
Ma, nyolcvan fölött, első házasságából született lányánál Pécelen, félig vakon sajnálkozik sorsán, hogy senki nem keresi meg, semmilyen formában.
A Gábor barátomtól kapott könyv dedikációja tett véglegesen rendet lelkemben. Gábor, gimnáziumi osztálytársam, volt főiskolai főigazgató, akivel huszonöt év után volt szerencsém másfél órát beszélgetni. Unokámnak írott „könyvemet” vittem neki emlékül, amit ő aznap otthon, azonmód elolvasott.
Dedikációja így szól:
„…András tanított meg arra, hogy a családfa a családgyökérrel együtt él. A gyökereket az ember életében, az iskolában szerzi meg. Örülök, hogy osztálytársak lehettünk. Szeretettel:…Gábor”
Nyíregyháza, 2009, szeptember 9.

XY

Velem mindig történik valami…Félhomályban ült csendben, elhaladtak mellette az utasok, mindenki igyekezett a vágányokhoz megnézni beállt már a szerelvény, amivel utazni fog, vagy még van ideje, ezt-azt nézegetni az újságosnál, a könyvárusnál jó áron hozzájutni évekkel ezelőtt kiadott, akkor meg nem vásárolt sikerkönyvet. Magam is ezt tettem, amikor észrevettem. Az egyik lábfeje hiányzott, bebugyolált lábcsonkjára húzta a nadrágot. Falnak támasztott két mankója tűnt föl először, onnan vezetett kereső tekintetem rá. Nem közvetlenül a mankó mellett ült, hanem eléggé távol ahhoz, hogy ne lehessen rögtön beazonosítani a mankók tulajdonosát. Megkérdeztem segíthetek-e valamiben, mert tekintetéből kérést véltem kiolvasni. Hozzon egy kávét, legyen szíves, az felmelegít. Elmentem a pályaudvari árusokhoz, legtöbbjük már zárt, nem szolgált ki. Aztán az egyik odanyúlt a termoszhoz, ha van benne, még odaadom megjegyzéssel. Szerencsére volt benne. Beletelt negyedórába, mire visszaértem hozzá. Már a mankókkal babrált, talán készülődött, nem bízott meg bennem.
Jobban megnéztem, tiszta volt a tekintete, biztosan nem fogyasztott bódítást adó szert. Mi történt a lábával, kérdeztem bizonytalanul, de közvetlensége tovább bátorított. Hová valósi, van családja, van otthona, van segítsége és így tovább. Vonatbaleset. Van. Nincs, fogta rövidre a szót. A testvéremet keresem itt Budapesten, tizenhat éve nem láttam, de nem akadtam rá. Hogyan is akadhatna rá tizenhat év után? Szatmári vagyok egyébként, egy hete az utcai padokon alszom, nem engednek fölszállni a villamosra, buszra jegy nélkül, nem vagyok magyar állampolgár, Romániában lehetne. A szeretetszolgálat adott pokrócot, de odaadtam valakinek, én nem tudom a mankóval cipelni. Erőtlen vagyok, hajléktalanszállásra nem mehetek, ott elveszik, amim netán lenne, meg erőszakoskodnak is. Elegem volt Szatmárból, a rokonoknak se kellek azóta, hogy elváltam a férjemtől. A gyereket elvették tőlem. Amíg apám élt ketten elvoltunk, de meghalt, örököltem tőle, azt meg elutaztam. Mennyit? 60 millió leit. Szállodákban laktam, kiszolgáltak, vagy beteg voltam és a kórházba kerültem. Félrekezeltek, azért jöttem el egy hete. Kolozsvárra igyekeztem, de elaludtam, a határon meg nem szólt senki. Tüdőbetegnek kezeltek, pedig nem vagyok az, a gyógyszerek hatására aludtam el, aztán befutottam a Keletibe. Azóta keresem a bátyámat. Maga hová utazik? Pécsre, válaszoltam. Mennyi oda a jegy? Gondolom öt-hatezer Ft. Isten áldja, vigyázzon magára, köszöntem el tőle.
Ránéztem a nagy vasúti órára, hamarosan indul a vonatom, még nem is néztem melyik vágányról, így rossz felé vettem az irányt, visszafelé jövet tekintetem újból megakadt rajta. Az egyik kivilágított „exchange office” kiadóablakából vett át pénzt, mi mást? Mégis maradt még valamennyi a 60 millió leiből, merengtem magam elé, szaporábbra fogtam lépteimet, időben érjek a pécsi IC-hez.
Európai unió: Szabad határok, szabad költözés, szabad munkavállalás, szabad döntés a sorsunkról és még mennyi szabadság! Nevét nem is kérdeztem.

Távirányító

Velem mindig történik valami…Reggel fél nyolckor fölszálltam a vonatra, délután fél háromkor Nyíregyházán voltam. IC-vel, átszállás nélkül Miskolcig, egy óra várakozás után, indult vonatom, a másik IC a célállomásig. Barátaim, régi osztálytársak fölszabadult örömmel pillantottak meg. Elvíra, a MÁV szoftverje segített eligazodni a Menetrenden, a vasútállomásra kész elképzeléssel indultam.
Ám a hölgy, akinél a helyfoglaló jegyeket vásároltam fölvilágosított, hogy félreértettem Elvirát, vonatom fél órával később érkezik, mint ahogy elterveztem. Elfogadtam tanácsát, naponta több mint ezer utasnak ad ki jegyeket, fejből ismeri a menetrendek útvesztőit.
Miskolcra érve Somlói Galuskával ütöttem el a várakozás hosszú perceit, gondoltam elég lesz barátaimat a vonatról értesíteni a modern világ adománya, a mobil révén. Meg is tettem, a vonal foglaltat jelzett, majd a visszahíváskor egy ismeretlen hölgyet szólítottam Karcsikámnak, aki másodszori hívásom alkalmával megkért ne molesztáljam. Nem stimmel a telefonszám, barátaim természetesen a „nem-értesítés” ellenére kivárták érkezésemet. Abban a bizonyos félórás intervallumban három vonat is érkezett, az általam kiválasztott is. Elvíra nem tévedett, a jegyárusító hölgy igen! Érkezésem után kielemeztük a helyzetet, nekivágtunk a városnak, a sétától jólesően fáradtan vacsoráztunk, megbeszéltük kinek mi legyen a teendője érettségi találkozónk megszervezésében. Elbúcsúztunk, másnap ismét találkozunk! Reggelizés közben telefonált a feleségem, nem tudja a távirányítóval becsukni az oldalra guruló nagykaput, miután a szemeteskukát ki gurította az utcára, mi a teendő. A háttérzajból kivettem segítő szomszédom hangját is. Ővele, a műszaki szakemberrel tehát már lefolytathatott egy konzultációt. Van egy másik távirányítóm a kocsiban, vedd azt elő, azzal zárd a nagykaput! Pár perc után, gondoltam barátaim hívnak, újból feleségem jelentkezett, a másik távirányító is csütörtököt mondott. Hosszú magyarázat után sikerült a vészhelyzetben szükséges kézi kapumozgatást elmagyaráznom, sikerrel. Ha nem vagyok otthon, mindig történik valami. Egyik alkalommal vízvezeték meghibásodást, másik alkalommal zsompszivattyú meghibásodást távvezéreltem. Nem sokkal később érkezett az ijesztőbb hívás. A kézzel elmozdítható nagykapun át ellopták az autónkat, a kapu tárva-nyitva az autó, pedig nincs a helyén. Csukd be a kaput, jelentsd a rendőrségnek a lopást, tanácsoltam. Bejártuk a Főiskolát, Gábor barátom, a nyelvész részletesen ismert mindent, büszkén mutatta a létesítményeket. Nem csoda, hiszen két cikluson át ő is részese volt azok megvalósításában, mint főigazgató. A róla készült olajfestmény ott sorakozik elődei, és utódai között. Karcsi a Debreceni Tudomány Egyetemről került Nyíregyházára, a matematika professzoraként az Informatikai Intézetben tanít.
Autólopás ügyben itthon nyugodtam meg, a fiam vitte el a kocsit javíttatni, és elfelejtette a kaput visszahúzni!

Tapadóhó

Velem mindig történik valami…Nehéz eldönteni mikor szebb a Természet, különösen olyan helyen, ahol az évszakoktól függetlenül szívesen tartózkodunk.
Minden évszaknak megvan a maga varázsa. A Természetben lenni többet jelent, mint látni. A Természetet érezni lehet, mind a hét érzékszervünket igénybevevő csodálatról van szó. A csodálnivalóhoz azonban hozzátartozik a pusztító erő is, amely megmutatja magát, ha a Természet úgy gondolja.
Kisújbányán, a városi élethez szokott hétvégi lakót, a természetjárót meglepetések érhetik, a helyi mikroklíma szélsőségei elképesztő jelenségekkel járnak.
A mi házunk körül sok-sok különféle, őshonos gyümölcsfa tenyészett. Óriásira megnőtt diófák birtokoltak hatalmas területet, alattuk nem nőtt meg a fű sem. A lehullott levelek egész éven át vastagon takarták, mint a fenyvesek tűlevelei az alattuk lévő talajt. Termésük, ha jó idő járta, több évre ellátta tésztára, süteményre, beiglibe valóval az itt élő, idejáró családokat.
Az almafák mérete, függetlenül fajtáiktól, majd elérte a diófákét, minden évben bőségesen ontották a gyümölcsöt. A szilvafákat ne is említsük, azok nélkül nem létezett porta. A fáról szedett gyümölcsöket erős őszi napsütésben vesszőből font tálcára téve szárították az őslakosok, kicsit később, amikor a darazsak más híján már rájuk jártak, a tálcák bekerültek a konyhába, a sparhelttel egybeépített kemenceoldalra.
Mi nem hét, hanem huszonegy szilvafás/nemes/ tulajdonosok voltunk, mígnem az egyik télen hihetetlen mennyiségű hó nem hullott az égből.
A nagy hóesés nem volt ritka. A hegyek között megbúvó településen nem múlt el tél hóesés nélkül, nem volt ritka az ötven centis hótakaró sem. Ez alkalommal sem a lehullott hó mennyisége, hanem a szokatlanul enyhe, nulla fok körüli hőmérséklet volt a bajkeverő. Amikor az egybeállt hópelyhek ráhullottak a fákra nyomban odafagytak, egyre vastagabbak lettek a gallyak. A hóesés ólmos esőre váltott, a fákon lévő havat beburkolva a gallyak már egymáshoz érve fagytak össze. A fákról a megélénkülő szél nem tudta elfújni a havat, maga is hozzájárult
az iszonyú teher további növekedéséhez.
A fák megadták magukat.
A mélyebben gyökerezők derékvastagságúra növekedett ágaikat vesztették el, szilvafáink, pedig gyökerestől fordultak ki a földből, és feküdtek le a talajra.
Ezen a télen átalakult a porta. A korábban ligetes-fás terület helyett nagy, füves tér alakult ki, fáink mind odavesztek. A kárt az óta sem sikerült fölszámolni. Nem szállíthattam többé munkatársaimnak zsákszámra a finom, sütni,-töltenivaló almát, és nem főzhettem többé szomszédommal, Sándor bátyámmal finom szilvapálinkát sem.

Órások

Velem mindig történik valami…Egy évtizede függ lakásunk falán egy nagyon régi ingaóra. Mohácson használta az áramszolgáltató egészen addig, amíg a sok barkácsolás után véglegesen tönkrement. A legegyszerűbb szerkezet, csak azokat a szükséges alkatrészeket tartalmazza, amelyek a másodperces lengésidő biztosításához feltétlenül szükségesek. Az alkalmi órások igyekeztek, helyrehozni, működésre bírni, mert a mohácsi áramszolgáltatásban ehhez az órához igazították az úgynevezett szigetüzemben működő, összekapcsolt áramtermelő egységeket.
A felelős, jó fülű diszpécsernek volt a feladata, hogy összehangolja a „rendszerfrekvenciát” az órával. Ennek az eljárásnak a lényege az, hogy meg kellett számolni, mennyi ingalengés után egybe ismét az áramtermelő egységek fordulatszáma az óra ingájának lengésével. Megszámolták a lebegéseket, így mondja a szakmai szóhasználat.
Az óraház alapján, na meg a helyi szakemberek emlékezetére is hagyatkozva, a IXX század nyolcvanas évei óta használták az órát. Mivel ki akarták selejtezni, megkértem őket adják el nekem, amit készséggel megtettek főnöküknek.
Először a házat hozattam rendbe, nagyon szép munkát végzett az asztalosmester, igaz alig lehetett kivárni, amíg elkészült. Aztán Uhlmer bácsi inasa választott egy megfelelően száraz fenyőlécet, és elkészült az ingarúd is.
Jó sokára aztán találtam egy órást, aki hajlandó volt időt áldozni az ankerkerék fogainak megnyújtására, a fogak reszelésére, köszörülésére. Itt abbamaradtak a munkálatok, órásom a Balatonba fúlt. Minden részletet ismerek, mert Dezső barátom, nagy tudású balatoni vitorlázó, próbálta kimenteni, segítő keze pár centiméternyire volt fuldokló órásom kapálódzó karjától, amikor szegényt elragadta a vihar. Nem tudott úszni, mondta el barátja, aki meghívta, segítsen neki Siófokról Füredre, a téli kikötőbe átvinni hajóját. Két neveletlen gyermeket, feleséget, idős, őrá utalt szülőket hagyott itt. Kis műhelye, a volt Szliven áruház bejáratánál, sokáig árválkodott, nem vett át senki, aztán fölszámolták.
Nemrégiben akadtam rá Sándorra aki, amikor meghallotta tőlem, hogy ismerem a svarcvaldi órákat, azonnal barátjává fogadott, és segítségét ajánlotta. Ő nemcsak szereti a hagyományos órákat, hanem a már nehezen beszerezhető alkatrészeket le is gyártja. Örültem, végre járni fog a több mint százéves, rendbe hozott ingaórám.
Ma reggel telefonált, sűrű elnézéseket kérve, késni fog az alkatrészek elkészítésével. Édesapját, akit ő gondozott a múlt héten temették, testvérbátyja a temetésen agyérgörcsöt kapott, lebénult, csak őrá számíthat, nincs más hozzátartozója. Ígéretet tett, amint rendbe jönnek dolgai, jelentkezik. Egy dologban biztos vagyok, én nem fogom sürgetni Sándort, ne járjon az óra! Einstein szerint az álló órák a legmegbízhatóbbak, azok naponta kétszer, a mai atomóráknál pontosabban mutatják a pontos időt.

Előrelátás

Velem midig történik valami…A csöngetésre kimentem az erkélyre, szemüvegem nélkül, egy járókeretes embert láttam. Gondoltam kéreget, előfordult ez máskor is, majd adok valamit. Fogtam aprópénzes tárcámat, fölvettem a szemüveget, és elindultam a kapuhoz. Közelebb érve vettem észre, nem kéregetőn az illető, hanem pár házzal odébb lakó szomszédunk, Rimer bácsi. Talán valami történt a lábával, azért kell a segítség, vagy rosszat sejtve agyérgörcs érhette. Szerencsére nem. Elindult egyik ismerőséhez, és „für alle Faelle” magával viszi a járókeretet, megeshet szüksége lesz rá. Csupán azért csöngetett be, hogy korábbi ígéretének eleget téve bejelentse, visszafelé jövet, ha nem alkalmatlan, meglátogat.
Kaktuszokkal, és családfakutatással foglalkozik, a szükséges adatokat többnyire a világhálóról szedi le. Ő kívül állva, én kapun belül, elkezdte mondókáját, amit figyelemmel hallgattam, bár figyelmem a nagy melegben egyre gyengébbé vált.
Megérkezett a felesége, és aggódva kérdezte hová indul, a rá érkező válasz velősen annyi volt, hogy már megmondta, és nem igényli a kíséretet, menjen haza.
A végén, na eridj már, felszólítása után felesége mosolygós zavarral távozott, Rimer bácsi is elindult az ismerőshöz.
Mikor újból csöngetett, kisiettem, és a lépcsőkön lefelé segítséget ajánlottam, de ő fél kézbe fogva a járókeretet szépen leballagott, csak annyit kérdezett merre menjen. Kínáltam volna vízzel, amit a nagy melegre hivatkozva utasított el.
Amikor megismerkedtünk, és a nevemet hallotta, azonnal rávágta, hogy névrokonaim merre találhatók a Kárpát medencében. Meglepődtem. Rimer bácsi kilencvenhárom éves, honnan ez az elképesztő memória. Ez alkalommal tudtam meg a választ.
A mai napig dolgozik, iratokat válogat, ezért két személyre ingyen ebédhez jut.
Szegény család sarja, lehetett volna énekes, rajztanár, netán művész, de gyermek nélküli ügyvéd nagybátyja kívánságára jogász lett belőle. Ő vitte volna tovább az irodát, ha a háború közbe nem szól.
Életét tudatosan tervezte, orvos feleséget választott, ha baj van, ott legyen a segítség. Két gyermekét úgy nevelte, ahogyan őt is szülei, vagyis álljanak a saját lábukra, ha az iskolát elvégezték.
A tíz parancsolatot tartotta élete vezérlő elvének, de hozzátette, hogy „a segíts magadon, az Isten is megsegít” mondást sokszor követte élete során, ha bajba került. A három óra alatt, amíg felesége és leánya, a hosszas keresés után nálam rá nem talált, egész életét megismertette velem, vázlatosan.
Gondja ma sincs, de az erősen foglalkoztatja, mi lesz, ha a felesége meghal, és ő egyedül marad, mert erre az esetre még nem találta meg a megoldást. Felesége egyébként tizenkét évvel fiatalabb nála, és remekül bírja magát, naponta szépen kiöltözve járja a várost, gyermekeikkel együtt Rimer bácsit féltő gonddal vigyázzák.

Minősítés

Velem mindig történik valami…Maga becsületes, tisztességes ember, maga csak azt íratta a jegyzőkönyvbe, amiket tényleg elvittünk. A másik kettőhöz meg még visszajövünk, szegény Gazsika miattuk lesz börtönviselt.
Így minősített Gazsika keresztapja, miután beszélgetésünk során kiderült, ki vagyok én. A másik kettő alatt, azokat a kisújbányai szomszédokat kell érteni, akikhez ugyancsak betörtek, de ők bediktáltak a rendőri jegyzőkönyvbe, Gazsika keresztapja szerint, el nem tulajdonított tárgyakat is.
Mint megtudtam, egyikőjük éppen a megelőző hétvégén felejtette kinn arany ékszereit, a másik házból pedig, a habán víztartó szettet vitték volna el.
Mindez a betörést elkövetők kihallgatása alkalmából folytatott beszélgetésünk alapján tudom, mert a szomszédok nem árulták el milyen veszteség érte őket.
A kihallgatást megelőzően visszakaptam minden elvitt tárgyat, és a rendőr százados elmondta a nyomozás eredményét is úgy rendőrös rövidséggel.
Nem Gazsikáéknál találtak ellopott tárgyaimra, hanem a keresztapjáéknál, akik Gazsika szüleitől, tartozás fejében kapták meg azokat.
A betörést hét közben hajtották végre Gazsikáék, akkor csak az öreg Agátz Józsi bácsi tartózkodott a faluban. Józsi bácsi állandóan, vagyis minden nap többször végigjárta a falut, megbízása volt rá, havonta szerény összeget kapott a háztulajdonosoktól a porták szemmel tartása érdekében.
A betöréseket persze nem tudhatta megakadályozni, ha a falu egyik végében tartózkodott, akkor a másik végen törtek be. Mindenkit magnyugtatott az a tény, hogyha Józsi bácsi észlel valamit, majd telefonál, megtudjuk mi történt, és annak megfelelően tesszük a dolgunkat.
Nem ez az eset volt az első betörés, bennünket sem lepett meg valójában, tudtuk előbb utóbb ránk is sor kerül. Az elvitt dolgok, bőrdzseki, légpuska, magnós rádió, hordozható TV etc. nem képeztek nagy értéket, csak hiányoztak.
Többször megjelentem a bíróság által kiküldött hívó levél alapján, de Gazsikáékkal csak a harmadik alkalommal találkoztam, amikor előállították őket.
Én visszakaptam mindent, amit átmenetileg nélkülöztem. A rendőrségi zsákmánytárból saját magamnak kellett kiválogatnom darabonként az eltulajdonított tárgyakat, az is része volt az eljárásnak, nem viszek-e el mást is, világosított föl a nyomozó százados. Sajnos a dzsekit nálam vastagabb ember viselte, a cipzárja kiszakadt, a légpuskát erősebb rugóval szerelték át, a disznaik között meghúzódó patkányok kilövése érdekében, méregirtást a disznók miatt nem alkalmazhattak. A TV és a rádiós magnó is rettenetes állapotban kerültek vissza, de működőképesen!
Behívtak a tárgyalóba, a bírónő rákérdezett akarok-e följelentést tenni, de nem akartam, hiszen Gazsika keresztapja rendes, tisztességes embernek minősített. Meg egyébként is, ne legyen Gazsika éppen miattam, börtönviselt fiatalember!
Nem tudom ennek köszönhetem-e, de az eset óta Gazsikáék nem látogattak meg.

Házipatkány

Velem mindig történik valami…Az ember a teremtés koronája! Így szól a mondás, de vajon így van-e valójában?
Napok óta emlegetnek hozzátartozóim egy állatot, ami beköltözött galambketrecünkbe, és rejtőzködő életmódot folytat, mert bármikor elmentem a ketrec közelében én bizony nem láttam semmit. Elmondásuk alapján sün biztosan nem lehetett. A sün éjszaka szerzi meg táplálékát, és nappal az avarban, vagy sűrű lombok alatt alszik. Nemrégiben unokám állatfogó csapdájába esett egy sün, már meglett példány, egy efféle állat nem fér el a keskeny rejteknyíláson át.
Egérre gyanakodtam, és valóban ma megláttam a fejét. Egy hatalmas egér volt, amit bizony már nem is egérnek hívnak, hanem patkánynak.
A galamboknak leszórt eleség nem fogy el, kis madarak, bújnak be a ketrecbe, azok is segítenek az eleség eltakarításában. Ami még ezen felül marad, az a maradék indíthatta patkányunkat a ketrecbéli tavacska műanyag tartály alá fészkelni, hiszen így állandó táplálékhoz jut és búvóhelyet is talál magának.
Az elmúlt évben szomszédjaim egy hasonló állat elfogása, pontosabban elpusztítása érdekében rendeztek hajtóvadászatot, amely kiterjedt a mi portánkra is. Szegény állatot addig hajkurászták, amíg be nem bújt kibetonozott, földalatti ciszternám túlfolyó nyílásába. Sikerük azután lett teljes, amikor a túlfolyó végét még patkányfoggal sem rágható anyaggal tömedékelték be.
Nagy eső jött, megtelt a ciszternám, túlcsordult, mert a túlfolyót vízmentesen lezárták a patkányüldözők. A ciszterna fedelét megemelve találtam rá szegény állatra. A patkány jól úszik, de nem volt kijárat, így hát belefulladt az esőlébe.
Eltemettem, unokám kis fakeresztet állított a hantra.
Nagy dilemma előtt állok. Hogyan helyezzem el a madárélelmet úgy, hogy házi patkányunk ne férjen hozzá. Fölfelé szélesedő tál legyen, nem jó. Rakjam az eleséget egy tálba, és helyezzem a madárházban lévő ágas-bogas fára, ahol madaraink pihennek, nem jó. Rekesszem le a tavat, hogy a patkány ne férjen az eleséghez, ez sem jó, hiszen, mivel ideköltözött, majd fúr egy alagutat, és kész!
Ötlettárházam hamar kimerült, egyedül vagyok a gonddal, nincs itt az unokám, akivel megbeszélhetném a neki is tetsző megoldást.
Döntöttem. Már egy jó órája folyik a víz a kerti csapból a műanyag tó alá, figyelem mikor bújik elő a patkány, időnként elcsodálkozom, miért nem jön elő.
Fejben gyorsan kiszámoltam az elfolyt drága csapvíz bekerülési összegét, még a tűréshatáron belül vagyok.
Negyedóra elteltével újból döntöttem. Elzárom a csapot, nehogy a patkányölő szomszédokhoz legyek hasonló. Szegény patkány, remélem nem pusztult el, talán sikerült elmenekülnie, valamerre, csak ne a szomszédokhoz!
Holnap kiemelem a medencét és meggyőződöm róla. Nem akarok a teremtés koronájaként csúcsragadozóvá válni.

Piros Biblia

Velem mindig történik valami…Egyre-másra rendezik a különböző fesztiválokat, kiállításokat, a rendezők nem panaszkodnak, a résztvevők száma egyre magasabb, a bevételek egyre meghaladják az előző évit. Így volt ez a Sziget fesztiválon, közelebb Pécshez az Ördögárok fesztiválon, borfesztiválokon.
Országszerete, az életrevalóbb falvakban, krumpli főző, halászléfőző, rétes sütő, mézeskalács-készítő, és még ki tudja, milyen főző,- és sütő versenyekre hívják a bel,- és külföldieket.
Többnyire pénzköltési céllal!
Vannak emelkedettebb célkitűzések is, ilyen például a szakrális jelleggel készített művek kiállítás-sorozata. Bárki benevezhet, az egyetlen kikötés, az alkotás szakrális ihletésű legyen.
A XX.-dik századról készítettem, évek hosszú gyűjtőmunkája, valamint „emelkedett gondolatok” eredményeképp egy montázst. Csak jómagam értem mi minden gondolatot tartalmaz az Mű. Továbbgondolva alkotásomat, úgy tűnt kiegészíthetem a IXX.-dik és XXI.-dik századdal is, ha sikerül beszereznem, egy hiányos, kitépdelt lapú Bibliát és egy lerobbant laptopot.
A IXX.-dik század folytatta a felvilágosodás korában elindult szakrális gondolatrombolást, a XX.-dik század minden szempontból kiteljesítette a gondolati szabadságot, a szabados gondolatiságot, a XXI.-dik század betetőzi azt.
Igen, ám a szakralitás, a transzcendens iránti vágy csírái egyre erőteljesebben jelennek meg a kiúttalanságból utat keresőknek.
Konrad Lorenz, a kiváló etológus egyik esszékötete remekül összefoglalja „a civilizált emberiség” nyolc halálos bűnét. Érdekes módon Lorenz, a nyolc halálos bűn közül a médiák által minduntalan szajkózott, atomháborútól való félelmet, egy atomháború lehetőségét tartja a legelkerülhetőbbnek. Így vélekedett hazánkfia, a nagy gondolkodó és fizikus Teller Ede is.
Nem véletlenül, hiszen a társadalmak önpusztító végzetét sokkal inkább segíti a közös emberi erkölcsi hiánya!
Hol lehetne leginkább használt dolgot beszerezni, mint a vásárban, a piacokon, de ott a Biblia tekintetében nem jártam sikerrel. A belvárosi antikváriusok által kirakott, százforintos könyvek között találtam meg gyűrött, hiányos lapokkal a keresett Bibliát. A megszokott fekete helyett piros kötésben. Még jó, hogy az átkötésnél egy csillagot nem nyomtak a fedlapra.
Ez a Biblia lesz a IXX.-dik század jelképe, a XXI.-dik századot pedig a használhatatlan laptop, és benne egy kisméretű Újszövetség képviseli majd.
Őszintén remélem, hogy a látogatók megállnak egy pillanatra az én Művem előtt is, valamint azt, hogy egy gondolattal gazdagabban távoznak.

Mahler

Velem mindig történik valami…Ezer éve alapították a Pécsi Katolikus Egyházkerületet. Ezer év alatt először hangzott föl Pécsett Gustav Mahler Ezrek Szimfóniája.
Örömmel töltött el, gondolom, mindenkit, aki részese lehetett a nagyszabású mű előadásának. Másutt sem játsszák gyakran, a mű sok résztvevős, énekesek százait, nagy zenekari kíséretet kívánó alkotás.
Mahler saját bevallása szerint is, amit levelezéséből lehet tudni, tisztában volt művének nagyszerűségével, és előadhatatlanságával is. A sok száz énekes, a nagyszámú zenekar, és a szólisták összehangolása nagy feladat elé állítja a karmestert, és mindenekelőtt az előadókat.
Nem ismerem a művet, jól tette, a mai szóval élve, fölvezető, aki megkérte a hallgatóságot, hogy a két részből álló zenemű köztes szünetében ne tapsoljon, majd a végén.
A nemrég, Plácido Domingo által szervezett „Operália”, a népszerű dallamok, és a mester nagyobb tömeget vonzott.
Körülöttem kisgyermekes szülők, fiatalok hallgatták, beszélgették át a műsort, aminek következtében az énekesek szólóit, duettjeit, „triplettjeit”, kvartettjeit etc. elnyomta a zenekar hangja. A hozzáértők nem osztották véleményem, hiszen ők tudták, mit kell hallgatni, és azt hallották is.
Behunytam a szemem, ne zavarjon a körülöttem zajló magánszólók zöreje, és megnyugvással vettem tudomásul, hogy véget ért az előadás. Az énekkar, a szólisták, a zenekarral együtt, visszatértek az alaphangnembe, és elkezdődött a véget nem érő taps.
Hazafelé indulva egyik ismerősömmel beszéltük meg a hallottakat, aki osztotta véleményem, igaz ő sem hallotta még a művet. Nem is érkezett időben, a Balatonról jött haza meghallgatni az előadást, ezért az első részt elmulasztotta.
Vigasztaltam, hogy az első rész rövidebb, és különben is a második részben bontakozik ki a mű mind zenei mind, pedig a szöveg tekintetében.
A zenekar egyik tagja letette a nagy esküt, hogy még ilyen jó interpretációt nem hallott, pedig utólag nagy zenekarok, nagy karmesterek CD-vel is összevetette előadásukat.
Biztosan igaza van!
Milyen nagy kár, hogy a Piktorok, akikből sajnos több van, ha színre lépnek mindig bajt hoznak az emberiségre, míg Mahler, akiből ez idáig sajnos csak egy akadt, megalkotja az „Emberezrek Szimfóniáját”.
Még kikívánkozik belőlem, hogy az EU tagállamai, e tekintetben dicsérve őket, jól választottak akkor, amikor L. van Beethoven IX.-dik szimfóniájából választották a Szövetség Himnuszát.