Velem mindig történik valami…Az előtér tele volt várakozókkal, a koncertteremből halk zene hallatszott, részletek, futamok, a művész úr még gyakorolt. Ilyenkor, vagyis öt-tíz perccel a meghirdetett kezdés előtt, már szabad a belépés, el lehet a helyet foglalni, általában. Ez alkalommal nem.
Egyéb híján egymással beszélgettünk. Beszélgetőpartnerem is még a hangverseny előtt szerette volna dedikáltatni az elhozott fényképet, amit évekkel korábban készített a művészről. Magam is így gondoltam, de izgultam is, mert az a hír járta, hogy amilyen későn érkezett, olyan korán fog a hangverseny után távozni Vásáry Tamás, fiatal felesége vezeti majd az autót, ő vezetett Budapestről jövet is. Bár időben elindultak, mégis jó félórás késéssel érkeztek ahhoz képest, ahogyan előre tervezték. Mit tegyünk, elmarad a dedikáció, kérdezte társam. Vállalkoztam rá, ha a művész úr befejezi az előkészületeket, én megszólítom, megkérdezem, mikor dedikálna. Lesz, ami lesz!
Végre megjelent Vásáry művész úr, sietős léptekkel közeledett felénk. Elnézést művész úr, léptem feléje. Rám nézett, hihetetlenül kék szeme kérdezett helyette, és bátorított is. A koncert után feltétlenül szánok időt önökre, csak jöjjenek bátran, és továbbsietett.
Liszt Ferenc „Vándorévek” ciklusát vette műsorra, bevezetőket mondott, mit, miért gondol, úgy, ahogy majd játszani fogja a darabokat. Magyarázatai és játéka is lenyűgöző volt, ráadásként a „Rákóczi Induló” csendült föl.
Az első sorokban ültünk, lassan, csak a többiek után tudtuk kifelé haladni a teremből. Mire az öltöző közelébe jutottunk Vásáry művész úr, már fogadta a gratulálókat, és bennünket várt. Előre engedtem társamat, mert szerettem volna, ha a Vásáry Tamás aláíráson kívül, még mást is sikerül kérnem.
Művész úr, tudom ön hívő ember, Liszt Ferenc is mélyen vallásos volt, olvastam az önnel készült interjúkötetet, amelyben úgy vall, leginkább vele szeretne találkozni a túlvilágon, őt tartja mindenekelőtt példának, hogyan lehet valaki, világhírű zongorista, művelt humanista, segítőkész pályatárs és még soroltam volna tovább. Kivette a kezemből Alan Walker Liszt kötetét, és elkezdett írni. Magába feledkezett, lassan alakult írandója. Mögöttem, ekkor vettem észre, ott állt Király Csaba zongora,- és orgonaművész, Liszt díjas, és úgy tűnt, türelmetlenül várakozik. Már csak ő volt a szobában, hármasban voltunk.
Vásáry művész úr a lejegyzettek fölé kanyarította aláírását, átadta a könyvet, kezet fogtunk, kifelé indultam.
Vásáry Tamás, Király Csaba, hallottam, majd ismét Vásáry hangja következett, te vagy a Király Csaba, aki mindent tud! Hangjában rácsodálkozás, az elismerés őszintesége csengett. Most ismerték meg egymást személyesen. Az a Vásáry Tamás, aki tíz nap alatt tanulta meg Liszt Esz-dur zongoraversenyét, világhírű zongorista, Kodály Zoltán, Fischer Anni, Tóth Aladár, Dohnányi elismerését bírta egykoron, így ismeri el művésztársát. Felemelő érzés volt, és én voltam a tanú!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése