Velem mindig történik valami…Hosszú hetek óta autóbusszal közlekedem. Akik azt állítják, hogy rossz a buszközlekedés a városban, két okuk lehet rá. Az egyik hogy régóta használják a buszt, megszokták, hol van a megálló, és bizony most, az építkezések miatt, gyakran helyezik egyik utcasarokról a másikra a táblákat. Aki nem tájékozódik, annak jól körül kell nézni, mire megtalálja a gyülekezési pontot, ahol az utasok várakoznak. Másik okuk, pedig az lehet, hogy nem szívesen gyalogolnak párszáz métert az elérendő úti célig.
Autómmal nekitolattam, egy fémoszlopnak. Ennek következtében, az ötödik ajtó „biztonsági zárat” kapott, sem távirányítóval, sem kulccsal nem lehet nyitni. Ezen kívül a bal hátsó indexlámpám is megsérült, biztonságosan csak jobbra tudtam a járművel kanyarodni, és bár előre megterveztem az utat, mégsem tudtam elkerülni a balkanyarodást valahonnan visszafelé jövet. Fiam barátja vitte el a kocsit, egy ismerőséhez, ma tudtam meg hová. A kapcsolatot fölvenni igyekeztem a szerelőhöz. Telefonon egyeztettünk, megmondta az utca nevét, és azt is hogyan tudom elérni, vagyis melyik buszra szálljak föl, merre találom a műhelyt.
A második megállóban Henri de Toulouse Lautreckel hozott össze a sors. Deréktól fölfelé egy kopasz, dússzakállú, bajúszos felnőttet, deréktól lefelé egy gyereket láttam, rövid lábakkal, alsó testéhez nem illő, hosszú nadrágban. Éppen úgy nézett ki, mint ahogy a híres francia arisztokrata festőt kortársai leírták.
Egyre több utas nyomult befelé, felém taszítva a hasonmást. Mellettem állt meg a busz kiszélesedő forgó lemezén, az alacsonyan elhelyezett korlátba kapaszkodva.
Amikor a busz elindult nekem billent, nem tudta megtartani egyensúlyát. Ne haragudjon, szólt hozzám, ezek a Mercik túl sebesen indulnak, a lábaim egyre rosszabbak. Két megállónyit utazom csak, addig nem akarok helyért könyörögni. Nem jók a tapasztalataim, nem szívesen adnak helyet. Én se szívesen kérek, ha valakire ránézek, rögtön elfordítja a fejét.
Az ön számára, pedig hivatalból át kellene adni a helyet, egy arisztokrata ne ácsorogjon, vettem vidámra a dolgot. Tudja, hogy kire hasonlít hihetetlen módon? Hát persze, válaszolt azonnal, az ikertestvéremre.
Nem ismeri véletlenül Toulouse Lautrecket, kérdeztem újból. Nem tudom, biztosan nem magyar a neve után ítélve, válaszolta.
Hát nem, ő egy meglehetősen híres francia festő volt, és ön szinte a megszólalásig a hasonmása. Egyedül a szemüveg hiányzik, Lautrec szemüveges volt, magyaráztam. Egyébként van szakmája, kíváncsiskodtam.
Szociális foglalkoztatóban dolgoztunk ikertestvéremmel együtt, gombokat készítettünk, de már két hónapja munka nélkül vagyunk, bezárták az intézményt, sorolta.
Készült leszállni, a tömeg is mozgolódni kezdett, eltávolodtunk egymástól, már nem volt lehetőségem ajánlani, talán próbálkozzanak valamiféle festészettel.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése