Velem mindig történik valami…Ej, a szegény ember nagyon elkeseredett, azt hitte, bánatában a feje tetejére szakad az ég. Tudta ő, hogyne tudta volna, eljön az idő, és a legkisebb gyermekét is útjára kell bocsátani. Elment a sok gyerek egymás után, elhalt a felesége is, pedig mindig úgy gondolta ő fogja itt hagyni előbb az asszonyt ebben a földi, nehéz világban. Ez, ez a kicsi volt minden öröme, és segítsége is, most eljött az idő. Tudta ezt a gyermek is, látta elmenni a nagyobbakat, érezte előbb, vagy később rákerül a sor. Meg sem várta, hogy Édesapja figyelmeztesse, maga állt elébe, szemébe nézett, könny csillant, de ugyanakkor látta a keménységet, amelyet annyira csodált Édesapjában, ami a sok bajon átsegítette, felnevelte őket, most egyedül marad. A könny azt mondta számára, hogy nagyon szereti és félti, a keménység azt, hogy nincs visszaút, nincs más választása. Elmegyek Édesapám, menj, jött a válasz. Aztán mit ad útravalónak Édesapám, azt, amit a testvéreidnek, jött ismét a rövid válasz. Aztán mit adott útravalóul a testvéreimnek Édesapám, kérlelte a gyerek. Pénzt nem adhatok, mert nincs, tanácsot adhatok, amit vagy megfogadsz, vagy nem. Az igazságot keresd, kisfiam, semmi mást, az majd eligazít! A gyerek nem várt tovább, vette a vándorbotját, amit már régóta faraggatott magának, és útra kelt. Úgy gondolta már bejárta az egész, általa ismert világot, és kereste, kereste az igazságot. Találkozott szántóvetőkkel, kérdezte őket, de mind azt a választ adta, elverte a jég a termést, kiszárította a Nap a földet, ne őnáluk keresse az igazságát, mert az nem igazság, ami velük történik. Találkozott mesteremberekkel, akik látástól vakulásig tették a dolgukat, de nem jutottak egyről a kettőre. Hitelbe dolgoztak, nem tudtak a megbízók fizetni, nem volt miből. Találkozott a kereskedőkkel, akik messzi vidékeket jártak, hozták, vitték az árujukat, de útközben rablók tizedelték soraikat. Nem kaptak védelmet senkitől, bármelyik országon haladtak át, csak a vámot szedték. Bármelyik városba értek újból csak vámot fizettek, és a portékájuk sokszor a nyakukon maradt, nem tudták értékesíteni, pedig a legjobbat, a legszebbet árulták, nem volt kereslet, nem tudott a szántóvető, nem tudott a mesterember sem fizetni. Találkozott uraságokkal is, szolgálatba állt, hogy eltartsa magát, de végül kereset nélkül kergették el, amikor a fizetséget kérte, még te kérsz pénzt, örülj, hogy eltartottalak, amíg itt voltál, kiáltották utána, örülj annak, hogy nem juttattalak zsandárkézre, még talán loptál is. Istenfélő ember volt, vasárnaponként, ha útjába esett, betért a templomba, nem gyónt, nem áldozott, szinte titokban lopakodott be az Isten házába, mert pénze nem volt, a templomban adakozni kellett, azt meg tudta, nem érdemes Szt. Antalt megfizetni, soha nem kapott vissza pénzt ez idáig senkitől életében. Igaz nem is volt neki csak néhanapján. Évekbe telt, amíg elhatározta magát, és hazafelé vette útját. Még jó időben érkezett, Édesapja haldoklott, lesz kinek eltemetni. Édesapám, a többi testvérem vajon megtalálta az igazságot? Nem jött vissza egyikük sem, én is útközben leltem Édesanyádra, itt a Földön, nekem ő volt az igazság!

Velem mindig történik valami…Hiba, vagy nem hiba döntse el más, eddig is úgy történt. Életem különös szerencséjének tartom, hogy ennek ellenére a kezdeti anyagi nehézségeket nem számítva elégséges volt, megismernem, elsajátítanom szakmai és egyéb más diszciplínákat, majd nem kellett tovább folytatnom, és figyelmem másfelé irányulhatott, nyughatatlan természetemet követve. Mindennek hátránya, hogy megvalósult gondolataim száma erősen aláesik, mindannak, amelyeket fölfedeztem, megfogalmaztam magamnak, utána kutattam, majd abbahagytam a velük való foglalatosságot, mert biztos voltam benne, ha az élet rákényszerít, képes vagyok elvégezni a vissza lévő munkát. Ismét csak szerencsémre, tehetséges munkatársaim, na és a hivatali kényszer, eme nem éppen előnyös tulajdonságom ellenére mégis sok gondolatomat valósággá alakították. Jó, hogy megadatott, és máig sem bánom az elmaradt valósággá érés tényét. Kiskoromban kezdtem a barkácsolást, később a barkácsolás szakipari szintre jutott, fa, fém, mindegy volt, amit a fűrész, a gyalu, a reszelő képes volt megmunkálni, azt elvégeztem, teszem ezt a mai napig. Sokszor éveket vár rám a feladat, de előbb utóbb megoldódik, mert mindig más fontosabb, és érdekesebb, mert új. A futballt nem szerettem, ma sem rajongok érte, mégis, amikor meghívtak egy alkalmi csapatba, helytálltam, de a szabályokat elkerültem, ezért játékostársaim engem, és nemegyszer ily módon gólokat sikerült kierőszakolnom. Számomra a sport nem a győzelem igényét jelentette soha, egy jól sikerült teniszütés, különösen a nehéz fonák, vagy fonák röptelecsapás szép és eredményes kivitelezése egy egész idényre elegendő volt. A síelés, korcsolyázás harmonikus mozdulatsorának egymás utánja feledtette velem, a lesiklás gyorsaságában, a hokizás sokszor csetlő botló labdakergetésében rejlő izgalmakat. Korai élményeim közé tartozott, a hátrafelé biciklizés, aminek utánzását barátaim nemegyszer komoly sérüléssel szenvedték el. Ezért hát nincsenek érmeim, csak tiszteletbeliek, amelyeket nagyra tartok. A minap újabb elfogadható érvet hallottam, nem is akárkitől, mert Ránki Dezső, világszerte keresett zongoristánk azt nyilatkozta, nem tanulja meg Rachmanyinovot, mert az eredmény nem hozná meg számára azt az intellektuális élményt, amit, jóllehet kisebb technikai igénnyel, ám nagyobb elmélyüléssel, megvalósíthat. Hasonló öröm kezd eluralkodni rajtam, és válik napjaim részévé. Aprólékos munkával, sok ráfigyeléssel, és kiváló művelőkre való rákérdezéssel eljutottam odáig a zongorajátékban, hogy lassan eluralkodik rajtam az érzés is, technikailag kimunkáltam magam. És, bár hosszas gyakorlással, de elérhető távolságba kerültek zongoradarabok, amelyeket mindig szívesen játszottam volna. És megcsodálom a pódiumon ülőt, milyen szerencsés, hogy képes eljátszani mások örömére a „zenét”. Elnézegetem a kottákat, agyamban kialakul a hangzás, és nyugodtan félreteszem későbbre a vágyott darabot, mert biztosan képes leszek időt, fáradságot nem kímélve, -és itt jön a kis különbség, köztem és Ránki között-, csak a magam örömére eljátszani.

Velem mindig történik valami…Beletelt egy teljes nap, egy éjszakával együtt, és még mindig a találkozás izgalma bujkál bennem. Még mindig örülök, boldogság tölt el. Kirándultam egy csapattal, most először fordult elő velem. Tíz év alatt a sokadik alkalommal nekem is, friss, majd egyre kevésbé fiatal nyugdíjasnak meg küldött programok egyikére elfogadtam a meghívást, elmentem kirándulni kortársaimmal, volt munkatársaimmal. Gödöllő az úti cél, a híres Grassalkovich kastély megtekintése, utolsó koronás főnk kedvelt tartózkodási helye. Negyven fölötti kastély állt a császár és felesége rendelkezésére szerte a monarchiában, és Gödöllő kitüntetett hely volt. Császár és császárné egyaránt szívesen jöttek ide, kipihenni az uralkodás fáradalmait. Ausztria császára, Magyarország királya, akinek a forradalom utáni kiegyezés tette lehetővé, hogy a magyar szent korona megérintse fejét, itt vadászott, ide hurcolták utána szekerek százai a bútorokat, amelyekhez több okból ragaszkodtak. A gyertya, a fáklya örök veszélyforrást jelentett a szépen munkált darabokra, a bútorok stílusa, pedig a császárné ragaszkodásának volt oka, a személyzet azonnal beavatkozhatott, ha tűz fészkelte be magát, a konyhai készülődés, a vendégeskedések, a mindennapos, jóllehet mérsékelt ceremónia közepette. Négyszázötven főre elegendő, egységes mintázatú étkészlet, a ruhatárak, az ellátmány, a birodalomban történtek itt is szükséges állandó követése, megkívánta a nagy létszámú személyzetet. Erzsébet császárné ebben a kastélyban lehetett leginkább szeretett magyarjai közelében. Magánlevelét ott őrzik a vitrinben, finom kezeírása, levelének tartalma igazolja azt az állítást, Erzsébet nem császárné volt, hanem királynővé vált a magyar hon számára. A vonatfülkébe betekintve, egyként, hangosan üdvözöltek, hangjukból szeretetet, tiszteletet éreztem ki. Egyenként jöttek át hozzám az én majdnem üres fülkémbe, elmondani a maguk történetét, érdeklődni az én és családom hogyléte felől. Micsoda munkatársak, micsoda barátok, repestem a boldogságtól, mégis jó főnökük lehettem. Vajon miért jöttek oda hozzám, már nem kell puncsolni, láttam a szemükben, őszintén örülnek, hogy viszontlátnak. Előkerültek a megtörténtek, igen, emlékszem, voltak embert próbáló kihívásaink, és megfeleltünk, és megőriztek jó emlékezetükben, Nichter Jancsi, Sebestyén Jóska, Török Laci, apák, nagyapák, sőt dédpapa, mint Jóska. Egyvalaki eltakarta az arcát, amikor befényképeztem a fülkéjükbe. Kértem, rászóltam, Ernő vedd le a kezed, nem leszel rajta a képen. Megtette. Csoportkép az Őrs vezér téren, a kastély előtt, és a kerti pavilon dombján. Megküldöm mindenkinek! Itthon a PC-n meglepetten vettem észre, Ernő visszatakarta arcát, Ernő egyik csoportképen nem látszik, nem akarta! Egyedül volt mérnök, csoportvezető a szerveződő Központban, aztán megérkeztem én. Kérni mentem hozzá, akkor, amikor még kezdő voltam, és „ha te ezt sem tudod, nem tárgyalok veled…” bocsátott utamra. Én fölfelé meneteltem a ranglétrán, ő lefelé került, kirakták a Központból, és nem kielégítően végezte a rábízott feladatot, eltávozott, megbukott a gyakorlatban, technikumi tanárnak állt. Szememben megláthatta, mély sebet ütött, akkor régen, most, talán szégyellte magát.

Velem mindig történik valami…Megoldjuk! Ennyi lett a

konzultáció vége. Pedig elmondtam mindent, tőlem telhetően teljes részletességgel. Már az odamenetelem kétesnek látszott, a fogadópultnál töménytelen ember, egymást könyöklik félre, a vehemensebbek, akik még állni tudnak. Az egészségesek! Az igazi betegek csendben vártak sorukra, úgysem érkezés, jelentkezés sorrendben történik a fogadás a kontroll. Aki még nem ismerte mi történik majd vele, még csendesebben szorongatta zsebkendőjét, amivel izzadt homlokát, arcát törölgette még az előbb, izgalmában vagy, mert rájött a rosszullét. A pultnál semmi keresnivalóm, határoztam, és elindultam befelé ismertem a járást. Kedves haverommal, mai szóval élve találkoztam, ő már orvoslátogatott egyet, indult a következőhöz, lehet hiába, vélekedett, mert ma érkezett vissza a meglátogatandó orvostárs, lehet sok a dolga, előre nem szólt várható érkezéséről akár csak én az enyémről. Már másodszor sétált el egy arab fehérköpenyes, ránk pislantott, de inkább a haveromra, aki ma is csinos volt, az a fehérköpenyes arab nem csoda, hogy ismét látni akarta egy oldalpillantásnyit. A belső folyosón továbbhaladva ketten megkérdezték hová igyekszem, mormogtam egyet, és rendben volt minden. Dr. Horváth egyetemi tanárnál megálltam, és kopogtam, mire nyílt az ajtó, igaz csak résnyit, kit keresek, kérdezte a férfiú, éppen kegyedet, ugye dr. Horváth tanár úr? Nem tagadta le, nem tudta volna, ismerem, ő veregette meg a vállamat, szinte örült, mit fedezett föl, nem kelek föl, negyedóra múlva szabad a műtő, fölnyitnak, megoperálnak, ugye beleegyezem? Mi lesz, ha nememre, olyasmit mondott, nincs semmi garancia, hogyha fölkelek fekvőhelyemről, nem zuhanok azonnal holtan vissza. Már bódultan, Jóbra gondoltam, és a világra, talán szükség lesz még rám, és egészségesen megúszom, ami előttem állt. Megúsztam, nyolc éve történt az eset, itt az ideje utánanézni minden rendben van, legalább nagyobbrészt. Zongorázom, és újabban a kézen át katétereznek, én nem kockáztatnám a kezem épségét, vázoltam aggodalmam okát. Ha zongoraművészről van szó természetesen nem a kéz fejet választjuk. De nekem a mammáriámat forgatták vissza jobbról és balról, és oda, ahol becsatlakoztak a szívet tápláló fő érbe, az a nyaknál már teljesen meszes, olyan csodálatos kanyarokat szerintem, pedig semmiféle dróthuzal nem képes leírni, amire szükség lenne, hacsak nem a szívizmon halad át. Órára megyek, sietek. Követem tanár úr, közben, legyen szíves, mondja. Hozza a leleteit a kardiológiáról, az előzményeket! De hiszen éppen ez az, amit nem találnak, a saját példányomat ajánlották, szedjem össze, nekik nincs, eltűnt. PC-n nincs, kartonon sincs, csak nekem állnak rendelkezésemre egyedül, a másodpéldányok. A kardiológiáról kellenek a leletek, ragaszkodott elképzeléséhez. Így rosszak az előérzeteim, fogalmaztam meg érthetően nézetemet, dr. Horváth tanár úr kezet nyújtott, és röviden ennyit mondott: a legjobbakat. Intézkedem a bankszámlámról történő utalások engedményezéséről.

Velem mindig történik valami…A városért, vagy városi közösségért díjat kapott. Festő, is. Én nem ismertem, mint sok más pécsi festőt sem. Ő sem fest, hanem rézkarcol, méghozzá különleges technikával, színesen, akárcsak Grossz Arnold. Aki ezt a technikát műveli, sok időt kell eltölteni kedveltjével, magyarázta nekem nyáron, amikor együtt voltunk egy tárlaton, ahol az ő karcai is fönt lógtak a falon kifeszített dróthuzalon. Tanárember, ha jól emlékszem ipari tanulókat oktatott, lehet, a méretvonal bekarcolására szolgáló, fémkarcoló acéltű adta a végső lökést, vagy az elsőt, művészetének kiteljesítéséhez. Vegyek a képeiből, ajánlotta, de a témák nem bizonyultak számomra megfelelőnek. Dzsámi, TV torony, Barbakán, minaret, irgalmasok temploma az utca hosszából, mind, mind megénekelt témák, és jobban daloltak mások alkotásai az övénél. Zsoltnak kedves képei, azért is volt ott a tárlatnyitón. És kiderült korábbról ismeri, tanult nála. Odaadták, ő volt a rosszabb tanuló, Ferire, ma már egyetemi tanár, több tanszéknek egyidejűleg vezetője volt a legbüszkébb és Ildikó, a legkedvesebb, tanítónő lett. Ferikém, Zsolt azt mondta, ne menjek el édesapádat meglátogatni, fölösleges, rád néz, megismer, talán, aztán megkérdezi, ki is vagy, miért vagy itt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyen módon viselkedni. Ezért nem hívtalak, mikor mentek Pécsváradra látogatóba, Zsolti lebeszélt róla. Lehet, igaza van, ő naponta látja, ott dolgozik a vizeseknél, mi ritkábban, főleg hétvégeken megyünk. Mesélek Neked édesapátokról, amíg a kocsihoz érsz. Ő volt első műszaki főnököm, néha haragudtam rá, aztán megértettem miért húzza széles mozdulattal semmivé sokáig munkált tanulmányomat. Más volt az elvárás, de én azért csak ismerjem meg, hogyan kell azt a fránya tanulmányt elkészíteni, jól. Máskor megcsodáltam, nála tapasztaltam elsőként, formulát is lehet alkotni, önállóan, méghozzá úgy, ahogyan tanították, csak a merszem nem volt meg hozzá. Ő mondta nekem, ne vidd a nagyfőnök elé az igazi változatot, mert úgyis javít rajta, meg le is szúr, viseld el, aztán ily módon megtudod, mit is akar, legközelebb már, ha dicséretet nem is, de visszautasítást nem fogsz kapni. Így tanultam nála fokról fokra, mint az összes mérnökfiatal, akik nála kezdték működésüket. Nagyot nevettünk egyszer. Számon kérték rajta valamit. Kész az anyag, novemberre, nyugtatta meg a nagyfőnököt októberben, kinn árulta el nekünk, tavaly novemberre volt határidős. Aki ismerte, tudta okos és rendkívül gyakorlatias ember, hiába nem dolgozik, de mindennel elkészül, amikorra kell. Nagyon sokat dolgozott, ideje a család és a munka között oszlott meg, sírt, amikor a tudományok doktora lettem, ő is szeretett volna, nem tehette! Később a hierarchiában fölé nőttem, és sokat lejártam hozzá lotyogni, így neveztük, ha valamiről szakmai komolysággal beszéltünk. Meg kívánta örökíteni a nevét, ezért mérte föl a Szákesegyházat töviről, hegyire, minden sarkát, szobrot, anyagát, méretét, adta meg elkészítésük időpontját, és művét beadta a Megyei Könyvtárba archiválásra. Nem dolgozott többet, élvezte a Ti életeteket, az unokákét, és mutatta az üres házat, ahol valamikor tízen laktatok. Ferikém, édesapád téged tartott önmaga folytatásának, ilyen szertett volna lenni, mint Te, megérdemelten, most Pécsváradon alzheimeres!

Velem mindig történik valami…Kovács egy megindult, már magára húzta a védőt, na mire vársz Kovács kettő, add már a labdát, és Kovács kettő még időben a gáncsolás előtt továbbított, jó a passz, Kovács egy beerősít, rajta a védő, gyötri, de nem hagyja magát, fölnéz, ott fut utána Kovács kettő, rá ne rúgd, nem tudja a kapust kicselezni, átpasszol Kovács kettőnek és góóóóól. Meccsközvetítés, két Kovács van a csapatban, mindenki tudja ki az egy, ki a kettő. Akárcsak faluhelyen, a sok Hídvégi közül az egyik a bímer, a másik a késes, a harmadik megint más. Egy a nevük a vezeték is, meg a keresztnév is, különbséget kell tenni, kavarodás van belőle, hacsak nem a hivatalos szervek idézik őket, mert akkor szerepel a lakcím a születési adatokkal. Most választás előtt az egyik nyírségi faluban, talán tíznél több Kalányos iratkozott a helyhatósági választási listára, persze kellett a megkülönböztető utószó, mindegyikük neve után. Így volt ez mindig, a vállalatomnál is három Varga János működött, a szép, a vörös, meg a párttitkár, később ő lett az igazgató Varga János. Így rendben volt minden. Ma jött hozzám a hosszú Vincze Laci, mert dolgozott a cégnél egy igazgató Vincze Laci is vele egy időben. Őket csak így különböztettük meg magunk között, pedig nem is egy helyiségben tevékenykedtek, de nevük közismert, kiváló szakemberek voltak mindketten, a megkülönböztethetőség szükségszerűen előnevet adott nekik. Jaj, de rég óta ismerem a két Vincze Lacit. Fiatalabbak nálam, milyen sok emlék köt hozzájuk. A hosszú Vincze Laci, még nem is volt hosszú, mert az igazgató még nem dolgozott akkor, amikor Esztergomban tanultuk a korszerű vezetési ismereteket, szervezési módszereket. Minden egyszerre csak beáramlott az országba, és aki engedte beáramolni, valamilyen hasznot húzott belőle. Megalakultak a vállaltoknál a Szervezési Osztályok, feladatuk a vállalat szervezése volt, mert jóllehet addig sem mentek szervezetlenül a dolgok, ám divatos lett a minisztériumokból, egyetemekről, vállalatoktól nyugatra utazni, persze nem akárkiknek. Így honosodtak meg, a nyugati szervezési módszerek, a hálótervezés, a funkcióanalízis, az ÁKN struktúrák, a kontroling és még sokan mások. A kontrolingról senki nem tudta mi is valójában, ellenőrzés, vagy valami más? Más volt. Pécsett az Országos Belső Ellenőri Konferencián ezért nekem adták a témát, nem vállalta más, nehogy butaság süljön ki belőle, és híre megy, a „nagy szakember” nem is jókat beszélt. Na és a vezetői számvitel! Vele a mai napig kínlódnak akár hazai, akár külföldi tulajdonú cégek, hiszen a hatósági előírások változásának gyakorisága, új és újabb rendeletek bőségesen áramlanak kifelé az apparátusokból. Hja, akkor ott Esztergomban évekre tanultunk használható módszereket, ma ismét szanaszét áll a vállalkozások szekerén a széna. A hosszú Vincze Lacival megismertünk sok minden mást, azt, hogy a domboldalban lévő kocsmahivatal a bor mellé fenséges füstölt csülköt kínál igazi, orrfacsaró, friss tormával, mustárral. Vacsora után a tele gyomorba úgy csúszott az a csülök lefelé, mintha a partoldal indult volna meg. Ennek a csülöknek az ízét éreztem számban, és csordult a nyálam beszélgetésünk egész ideje alatt, mert olyan csülköt én már nem eszem soha!

Velem mindig történik valami…A görög karaktereket nem tudom hogyan kell használnom, hirtelen, mert a font változatok között benn találtatik, ki kellene silabizálnom. Ha tudnám, azt írtam volna: „Panta rei…”, a latin karakterek használatát ismerem, ezért: „Tempora mutantur…”, és ismerem a székely-magyar, vagy másképpen, magyar-székely karaktereket, ám azt az olvasók közül jó páran még nem olvasnák, hát ideírom a jelentést: ”minden változik…”, vagyis örök mozgásban van. Noha ez ellen éppen Szt. Ágoston érvelt, engedelmet kérvén urától, hogy csak a pillanat létezik, egy pillanat alatt, pedig nem következhet be mozgás, tehát minden változatlan. Régiek, középkoriak másképpen filozofáltak, ezért is van mindmáig filozófia. Nem tanítják az iskolában, de azért van, mindegyikünk szembenéz az alapkérdésekkel, és nem biztos, hogy megválaszolja magának a kérdéseket, ideje híján, Szt. Ágoston módjára, másoknak meg sietniük kell, idejüket másra fordítják. Sokan belevágjuk fejszénket a nagy fába, meg szeretnénk oldani a nekünk oly fontosat, aztán mégsem sikerül, mert:” l’ homme propose, Dieou dispose.” Így vagyok én most. Szép terveim vélhetően kútba esnek, a székely-magyar, vagy magyar-székely írás ilyen-olyan fölfedezését egyesek maguknak vindikálják. Egyesek már nem is vindikálják, úgy tesznek, mint a szocialista hazáért érdemérem tulajdonosai, akik idők múlásával egyre többen és többen lettek. Figyelmüket arra irányították, kinek adják meg a lehetőséget, hogy tanúsítsák, igenis ő velünk, már ezen érdemérem tulajdonosaival együtt volt a nagy tettek idején. A tettek mezején nem látták, de a tettek idején létezett, hát együtt lehetett társaival, és elnyerte a díjat, és a vele járó kiváltságot. Többletszabadság, többletfizetés, többletnyugdíj, esetleg többletélet, a többletek közvetetten kihatottak az életkilátások megnövekedéséhez. Talán először fordul elő életemben, nálam még kézfogásnál sem, hogy az előzőre sem néztem, de már nyújtottam kezem a mellette álló felé, és a szemébe nézni, azt aztán nem. Most viszont igen, megtörtént, és tudatos volt, ne köszöngessen nekem előre, aki eddig sem tette. Ő bizony, ő volt az, aki ’90-ben, alig történt meg a váltás, biztosított mindenkit, nem tart ez úgy sem tovább négy évnél. Úgy lett! Hát ezért néztem keresztül rajta, nehogy megint módjában legyen, valami hasonlót mondania, pedig erősen szuszogott, hogy odaférkőzhessen mellém. Ejnye-bejnye, alig állsz a lábadon, és még mindig vedeled a szeszt, még mindig nem szoktál le? Aztán hirtelen beugrott, a múltkoriban, mérgében hozzám vágta, mert Aczéllal emlegettem egy lapon, te részeges, nem is vagyok vele a fényképen! Naná, akkor ki készítette volna a felvételt, éppen a légékesebb bizonyíték rólad, soha nem mentél az első sorba, hátulról mondtad a magadét, majd kikaparják a gesztenyét, amit sütögethetsz, összedörzsölt kezeid melegével. Nem Gusztikám, elfogyott a gesztenye, remegnek a kezeid, és egyéniséged megroppanna, ha nem állnál sorba az innivalóért. Kicsiben lehet becsületes az ember, ki mondaná másnap, gyerekek, én akaraterős vagyok, mindmáig akárhányszor leszokom az italról, ha kell naponta!

Velem mindig történik valami…Szüretelnek, majd később jönnek meg, de még ebéd előtt, nem várom meg őket. Márta asszonyt ebédkészítés közben zavartam meg, tartóztatott, ne siessek. Benéztem hozzájuk, mert régen láttam őket, rövid látogatásaimnak mindig őszintén örülnek. Nyáron kiülünk a mogyorófa alá, és meghányjuk, vetjük a világ dolgait, nagyon egyformán gondolkozunk, vitára sor kerül, de jóformán minden alkalommal egyezségre jutunk. Pista a ház körül egyre kevesebbet képes végezni, ereje fogytán van, kétóránként lepihen, úgy folytatja a tennivalókat. Most felnőtt fiával, az idősebbel, ment ki a szőlőbe, és a korábbi egynapos szüretet, két óra nem telik bele, befejezik. Az eső, a gondozás hiánya, és legfőképpen a lopások következménye a rövid szüret. Apu bírja, aggódott Márta asszony Pistitől, bírja, mert nem engedtem, hogy fölmásszon a hegyre. Lesz talán hat vödörrel, mire végeznek, holnap dolgozzák föl a romlott fürtöket, egészséges szinte egyáltalán nem maradt. Nem jó a Pista bora, avval köszönt András napkor, és én szégyenszemre továbbadom ajándékát, amit nem, abból almaecet lesz. A bor ihatatlan. Sem én, sem más nincs, aki elfogyassza, leginkább a Biokom munkatársainak adom, ők víz helyett ihatják, mire visszafelé hozzánk érnek elfogy a másfél liter. Este hangversenyen találkozunk, köszöntem el Márta asszonytól. Elkezdődött az új szezon, a Fesztiválzenekar mai szerző ősbemutatóját tartotta, élvezhetetlen összevisszaság, hiába igyekezett új szokást bevezetve, a karmester, Fischer Iván közönségtájékoztatót tartani, a szerző még csak nem is szerzett, ha szerez, jobban járunk. Mahler IV.-dikje viszont, hosszú volta ellenére, székszomszédom mérése szerint hetvenhárom percig tartott, valóban megérdemelte a vastapsot. Tele volt a színpad zenésszel, azért kevesebben, mint a szükséges, de megérte a szerző kínlódása, a remekművet, a Fesztiválzenekar remekül adta elő. Két motívum, elképesztő változatossággal! Mindig megcsodálom Fischer Ivánt, nem tudom, mennyit gyakorolnak, mennyiszer játszották eddig a művet, tetszenek! Ligeti Györgynek is tetszik Mahler. Interjúkötetét olvasgatom már jó ideje, nem jutok a végére, Ligetinek kellene lennem, hogy megértsem, amit mond, sokféle törekvése, rengeteg ismerőse, élők és már holtak kapják meg a magukét, elismerést, vagy elmarasztalást, őszintén. Számára Kodály hiú, de nem jó zeneszerző, akinek mégis sokat köszönhet, mert a tehetségekért mindent megtett, őérte is. Elképesztő fizikai, és hangszerismerete, modern, de dallamos, aki egyre másra javítja már kész, és bemutatott alkotásait. Amatőr klimpírozó zongorázóként már én is tudom, a kotta nem elég a művek megszólaltatásához. A karmester és szerző közös eredményeként alakul ki a hangzás, a ritmus, különösen így van, ha elektronikus a zene. Bartók igen, ő zseni, ő tudja, hol legyen a pentatonban a szűk terc, és a gyűjtései pótolhatatlanok. Mégsem adják ki magyar kiadók, Vikár Béla, megtiltotta, megtehette, de miért, arra nem derült fény mindmáig. A Pannon Filharmonikusok harmadik zongoraversenyét, játszották, és bár tudom, nem ő fejezte be, most éreztem, ha megéli nem ilyen a második tétel. Valami van, ami hiányzik, mint Mozart kis D moll fantáziájában, a végét összecsapja, Ligeti György egyetért velem, amatőrrel. Na lám, nem vagyok én akárki, e téren senki!

Velem mindig történik valami…Az országos hírű humoristával, mindenki nanybandójával, a Pécsi Nemzeti Színházban találkoztam második alkalommal. A Pécsi Jótékony Nőegylet akkor még ott tarthatta éves estjét, amelyet összekötöttek adományok gyűjtésével. Az egylet mindenkori tiszteleti tagja, az örökös, Mádl Dalma asszony, akkori köztársasági elnökünk felesége, aki elnönknévé válása előtt is jótékonykodott már, méghozzá sok helyen. Tiszteletre méltó tevékenységét az óta is folytatja. Az adományozók számára jeles művészek léptek föl a színpadon, Jordán Tamás, Balikó Tamás színi direktor, Demjén Ferenc, alias Rózsi, valamint nagybandó is a fellépők között volt, és megbotránkoztatott bennünket, engem legalább is erősen. Föllépését egy iszonyatos káromkodással kezdte, és a további mondanivalójával ezt a rettenetet igyekezett föloldani, ami megvallom, sikerült is neki. Megtapsolták, de nem emlékszem arra, hogy vastapsot kapott volna, nem felejtettük belépőjét. Hogy miért tette azt, amit tett, nem derült ki, megkapta a virágcsokrot, és távozott. Jordán Tamás az alaklomhoz illő prózát mondott, a színi igazgató úr a megható verset, József Attila, „Anyám” című versét adta elő, Táncosok jöttek még, és Rózsi, aki nagy sikerrel énekelt ez alkalommal is. Legvégül Kodály Esti Dalát mindannyian énekeltük. Nagybandót egy esküvői vacsorán ismertem meg ember közelből, egymással szemben ültünk, mint a vőlegény, pardon, akkor már férj szüleinek barátjaként, előkelő helyen, közvetlenül a boldog pár, és a szülők asztalának közvetlen közelében. Csak egy pincérjárásnyi távolság választott el bennünket a nászasztaltól. Násznagy nem volt, hát mi, nagybandó és jómagam szolgáltattunk olyan hangulatot, amit később is emlegettek. Ő cukkolt engem, és bennem párjára akadt, aztán jobbnál jobb megtörtént, vagy nem megtörtént sztorikat meséltünk. Szerénytelenül állítom megfeleltem, rajta legalább akkorákat nevettek, mint rajtam, az én sztorijaim legalább annyira megfeleltek a körülöttünk ülőknek, mint nagybandójé. Azóta megkomolyodtunk, és kölcsönösen elfogadjuk egymást, igaz jó ritkán találkozunk, véletlenül. Tevékenységét ismerem, kevesebbet foglalkoztatja a TV, a rádió, ír, és ideje nagy részét írással és tenisszel tölti, nagyon lelkes, párosban elmegy. Láttam játszani, nem a levegőbe beszélek! Most legutóbb a Jókai utcában futottunk össze, és mentegette magát, segíts, ki is vagy te, és vihogott, de komolyan. Megváltozott, meglöttyedt, és sietett, de nem rázott le, kísértem addig, amíg a kocsijához nem ért. A család vár rám, ne haragudj. Megértem, de kértelek valamire, nem reagáltál semmit. Jó majd adok a könyvemből. Valóban nem emlékezett, én akartam adni az enyémből, mondana véleményt. Hidd el, nem tudok foglalkozni semmi, és senki mással, egy regény kellős közepén vagyok, gyerekregény, és ha nem írok, akkor a könyveimet árulom, a hét négy napján, hétfőtől csütörtökig. Persze fellépésekkel kísérve. Meg a pészmékerem sem működik rendesen, cserélni kell a tápegységet, kimerülőben van. Odaértünk az autójához, na szervusz, ne foglalkozz velem, mondtam, nem is érdekel igazán a véleményed, de jó lett volna tudni, mire ő, őt sem érdekli igazából a művem, de ha ideje engedné, elolvasná. Barátsággal váltunk el, lehet, majd ismét találkozunk!

Velem mindig történik valami…Kérdőívet kaptam, miniszterelnökünk személyesen szólított meg, nagyon jól esett, a figyelem, és a kérdőívhez mellékelt levél, amelyben megköszöni nekem, és nyugdíjas társaimnak, hogy olyan sokat tettünk országunkért, nemzetünk felemelkedéséért. Való igaz, szüleink, akik már nem élnek a semmiből kezdték újra életüket, a második világháború után, az ő szüleik, pedig az első világégés és Trianon után. A mi generációnknak szerencséje volt, nem élt háborús időszakban, és fokozatosan gyarapodott. Gyerekként, télen is rövidnadrág, de hosszú harisnya volt öltözékünk, nyáron ugyancsak rövidnadrág, rövid, bokáig érő harisnyában, vagy meztelen lábbal bújtunk ugyanabba a cipőbe.

És mezítláb is nagyon szívesen, sőt élvezettel tapostuk a nyári melegben a poros utat, játszottunk a birkák, tehenek legelte mezőn, mentünk klottgatyában a patakpartra gombostűhoroggal pecázni, és meztelenül fürödtünk a kiszélesedő patakmederben. Nagyot változott a világ az óta, hatvan év alatt. Ma a kis falvak elnéptelenedtek, a nagyobbak elhagyott házaiba idegenek költöztek, és nem érzik magukénak a közterhet, a közteherviselést. Várnak, mindig másra, legfőképp az államra, az eltelt hatvan év alatt szokássá merevedett a várakozás, a kapás! Tisztelet a kivételeknek, egyre többen vannak, de az összeshez elenyésző számban a tenni akarók. Nagyon kíváncsian várom, mennyien fogják a nyugdíjasok közül, a miniszterelnök úr kíváncsi levelét visszajuttatni, a küldőhöz. Már hallatszanak a bíráló hangok, nincs mellékelt válaszboríték, ne is beszélve a bélyegről, és a postára is el kell menni, nem jönnek a levélért. A visszaérkező levelekben, kevéssé hiszem, hogy valaki arra a kérdésre, megelégedett életet él, nem kell magasabb, vagy értékálló nyugdíj, ne javuljon a közbiztonság, ne emelkedjék az egészségügyi ellátás színvonala, válaszok érkeznének. Tisztelet a kivételeknek! Nagyon fontos az élet, de akik már leélték életük javát, és nem fordulnak a fiatalság felé, maguknak nem, de unokáiknak rosszat tesznek. Olvasom egy nyilatkozótól, a múlt meghatározza a jövőt, múlt nélkül nincs jövő. Hát persze, hogy nincs, sose volt, a múlt elmúlt, és megmarad, a jövő alakítása a világosan kitűzött célok irányába való törekvésben teljesedik ki, gondolom én. És határozottan kijelentem, hogy nekünk nyugdíjasoknak, vissza kell venni igényeinkből, mint ahogy teszik azt tőlünk nyugatra. Kiröpülnek a gyerekek a fészekaljából, kisebb ház, lakás is megteszi. Bírom még erővel, végezzem a munkámat, igenis vonják össze a két jövedelmet, és úgy adózzak, legyen jól működő családi adó, és fizessenek a nem vállalt gyermekért is azok, azoknak, akik vállalnak. Igenis adjunk tanulási lehetőséget, mennél többet, mert, ha ki is akarják dobni a Lenin szobrokat a minisztériumi raktárakból, és sanyarú végkimenete lett az utókor számára a sikertelen társadalmi kísérletnek, de a jelmondat: „3xTanulni”, rendíthetetlenül igaz. Sokkal inkább, mint korábban, és nem azért mert, aki tanul majd anyagilag jobban él, hanem azért, hogy majd ő is legyen képes úgy gondolkodni, hogy az utódoknak ugyanúgy megjár az élet, mint nekik maguknak!

Az ívet kitöltöm, és nagyon remélem, értékes statisztikai nyersanyaggá válik, mivel nagyon sokan nyugdíjasok nem magukra, utódaikra gondolnak majd elsősorban.

Velem mindig történik valami…Rosszalkodtam, ezért rám esett a választása. Bizony, lehet rosszalkodni felnőtt fejjel, mentségemre szolgál, fölkértek rá öt évvel ezelőtt, és még nem kértek le. A másnaponkénti rehabilitációs tornaóra mai utolsó játékos gyakorlata, a kis társaság egymás kezének megragadása, és mivel mindegyikünk kétkezű, ezért zárt alakzatot, ami lehetett volna éppen köralak is, de nem azzá sikerült, csomót alkottunk. Rosszalkodásom jutalmaként nekem adta gyógytornászunk, bogozzam ki a csomót, mondjam meg, ki merre mozogjon, bújjon az összekapaszkodott kezek alatt. Mi a manó, ezt nem lehetett kihagyni, csak nem matematika különórákra jártál Detti? Nem értette, más sem, ez a vicc nem jött be, majd később elmagyarázom, ha valakit érdekel, hogy én azonnal nagy Sándorra gondoltam, és Gordiosra. Ott kapta, az erőszakos hódító, a feladványt, bogozná ki a gordioszi csomót. Nagy Sándor nem állhatott, noha kiváló tanítói voltak, a matematika magas szintjén, mert, ahelyett, hogy topológiai útra terelődött volna a gondolata, egy kardcsapással oldotta meg a csomót, szétvágta. A következményeket a történelemismerők tudják, a csomó bajt hozott a Gordioniakra. Nekem ugyebár a topológiai megoldás hozott segítséget, emeljétek föl a kezeiteket, szólottam, és azonnal láttam, a csomó kibogozhatatlan, vagyis nem lehet úgy irányítgatni társaimat, hogy végül majd kört alkosson az összevissza kapaszkodó kezek folytonos vonala. Ezt megmondtam, ám nem kerülhettem el, hogy be ne mutassam igazamat. Detti megkért, azért csak tegyem, amit mondott.

Kardom nem lévén, rövid utasításokkal kértem a csoport tagjait, erre menjenek, vagy arra, és rövid időn belül bebizonyosodott igazam. Nem alakulhatott ki kör, anélkül, hogy elengedje egy pár összekulcsolt kezét. Nyitni kellett a görbét, valahol a metszéspontot föl kell oldani. Honnan tudtad előre, kérdezte Detti, de elálltam a magyarázattól. De akarom tudni! OK! Képzelj el egy gömböt, benne a csomót, elképzelte. Képzeld el, hogy a gömb felületéről egy odatapadó, de elcsúsztatható rögzítéssel fonalat, másképpen vektort bocsátok a csomó vonalának egyik pontjához, és elcsúszatom a vektort a gömbön is és a csomó vonalán is, egyidejűleg. Ugye érted, azt válaszolta, érti. Akkor, ha tovább folytatod a vektor mozgatását, ugye kvázi „többdimenziós” felülete kapsz, és ez a felület nem képezhető le a gömbre. Ugye érted, azt válaszolta nem érti. Akkor megkísérlem még egyszer elmagyarázni, de most a gömb felülete legyen a végtelen távoli pontba összefogva, és úgy képzeld el a felületet, ha így könnyebb. Tudod mit, már nem is érdekel tovább a dolog, ha ilyen bonyolultan lehet csak elmagyarázni, akkor inkább ne! Detti, ezek nagyon fontos kérdései a topológiának, és nem is mai eredetűek, és milyen játékosan lehet modellezni a topológiai témákat, éppen Te inspiráltál a megoldásra, és előre megmondtam mi lesz a megoldás, nem hitted el. Most már inkább elhiszem, de szerintem egy gyógytornásznak nem szükséges tisztában lennie a topológiával. Elárulok egy nagy titkot, valójában én sem értem, elmeséltem, de „Nulla dies sine linea”, nemde?

Velem mindig történik valami…Icukának könnybe lábadt a szeme. Ő kezdte, én csak folytattam. Azt hitte, és én is úgy gondoltam, valamiről lemaradtunk. Már régen, és nem lehet visszafelé pörgetni az eseményeket, ami elmúlt, nem jön vissza többé, ha igen, akkor az már más. Icuka, ha hozzánk jött, mindig úgy időzítette látogatásait, hogy kis unokám itt legyen, találkozzanak. Nagyon vágyott unoka után, és immáron háromszoros nagymama, Lányai férjhez mentek, de ő korábban attól tartott, lemarad az unokázásról. Most, ha jön, teli van élményekkel, gyakran járnak Pestre a gyerekekhez, vigyázni, ha a szülők betegszenek meg azért, ha a gyerekeik azért, és nagyon szívesen teszik. Icuka már sokszor arra gondol, nem kellene annyi ideig ott maradnia, mert hátha… Valahogyan a mi szüleinkre terelődött beszélgetésünk. Elmondtam neki, én már huszonöt éve árva vagyok, és mennyire jó volt, amikor szüleim még itt éltek közöttünk. Hogy amikor már csak Édesanya élt, mennyire tudott hallgatni, nem szólni hozzám, ha több napra utaztam hozzá, akkor az utolsó félórára sűrűsödött mondanivalónk, Édesanya érezte, mikor ne szóljon hozzám, és ez a tény milyen jól esett, megvigasztalt, rendbe hozott. Javítottam a férfinak valót, tetőcserép, ajtózár, lilaakác metszés, mind-mind előbbre kerültek, megemésztettem bántó dolgaimat, és eljövetel előtt meséltem mi is történt velünk, amióta nem látott bennünket. Azután Icuka következett. Apósa hozzájuk kényszerült, egyedül maradt, nem tudta ellátni magát, és ő sokszor kérdezgette kivel mi történt. Hogyan éltek a faluban, miként ismerkedtek meg, mivel töltötték estéiket, dologidőben, vagy télen, amikor bekényszerültek a házba. Érdeklődött férjéről, milyennek látta kicsinek, pedig egy utcában laktak gyerekként, onnan a szerelem és a házasságuk. Apósa egyszer rákérdezett, minek mesélteti őt, elmúlt, ami volt. Hát éppen ez az apuka, ami érdekel, és megtudom, majd továbbadom az unokáknak. Aztán a papa hamar elment, és ő még mennyi mindent szeretett volna megtudni, most kitől kérdezzen, ha gondja van, bölcsességre lenne szüksége. Hogy ott maradjon a gyerekeknél, ha már úgy érzi, jönnie kell. Tudod, mit mondott nekem Édesanyám? Mit? Azt mondta, hogy még mennyi mindent szertett volna megbeszélni Édesapával, és most a sírhoz jár, ha döntenie kell, és mi mindent nem adott meg Édesapának, amit szeretett volna, de már késő. Én is sokszor hiányolom árvaságomat, azokat az utolsó félórákat, amit elutazásaim előtt beszélgettünk, de rájöttem mi a megoldás. És Icukának attól lett könnyes a szeme, amit javasoltam, amit magam is teszek, ha kérdéseim lennének szüleimhez. Tudod, arra gondolok, hogy milyennek ismertem meg őket, amikre visszaemlékszem, hogyan történtek, miként kaptam tanácsaikat, melyek voltak azok a sorvezetők, amelyeken jártam életemben, amelyeket csak tőlük kaphattam meg senki mástól. Igen, arra gondolok, ha ők lennének az én helyemben, mit tettek volna. Tudod Icuka, Édesanya egy ideig nálunk maradt, aztán csak fogta magát és elutazott, mert ismert bennünket, gyermekeit!

Velem mindig történik valami… Elolvasgattam az Alexandrában, aztán megvettem a 70 %-kal olcsóbb könyvet, és sietős léptekkel igyekeztem hazafelé. Nemrég állítólagos homok szobrok foglalták a teret a bevásárló központ világító kupolája alatt, valójában jól kötő agyaggal vegyítették a homokot. Ismét rájöttem egy turpisságra, így nem kunszt homokvárat építeni! Most a legújabb autócsoda kínálja magát. Továbbhaladva egy nagy fekete hasáb foglalta el a folyosót, gondoltam újabb meglepetést tartogatnak, és hamarosan leleplezik. Egy oldalpillantást vetettem a feketeség után, asztal mellett ülők foglalatoskodtak egyesekkel, de valami furcsa érzésem lett. Mindenki ült az asztal körül, és mereven nézett maga elé. Nem, nem mímusok lehettek, azok fehérre festik az arcukat. Pár lépés után visszafordultam, kíváncsiságom győzött sietségem fölött. Csökkent látásúak, és vakok szövetségének tagjai tevékenykedtek lassú, kimért mozgással. Egyikük előtt Braille írógép, a másik beszélgetett egy érdeklődővel, lapokat osztogattak azok, akik még láttak valamelyest. A negyedik, egy hölgy rettenetesen nézett ki, szemein vastag, fehér elváltozás, olyan hályogszerűség hatalmasodott el. Vak volt, nem mertem ránézni. A Braille írógépestől érdeklődtem, mi van a nagy feketével letakart térben. Bemutatót tartanak, válaszolt, látók számára. Érzékeltetni szeretnék, milyen egy gyengén, vagy egyáltalán nem látó ember, aki a kezével tapogatja, szaglásával segíti kiválasztani a megvásárolni szándékolt áruféleséget. Be lehet menni? Hogyne azért vagyunk itt. Ki volt utoljára benn, kérdezte társait, akkor te jössz, szólt a fehér szemű hölgynek. Ránéztem ismét, és irtóztam arcától, szemétől. Adja a kezét, bevezetem, meglátja érdekes dolgokat tapasztal. Az előtérben már teljes sötétség fogadott, megálltunk, a hölgy elmondta, tapintással kellene megállapítanom, mifélék a papírdobozokban elhelyezett tárgyak. Zöldséges, piperés, műanyagüveges, konzerves, szárított tésztás és még mást tartalmazó dobozokba nyúltunk be. Már a zöldséges doboznál megérintett a keze, együtt tapogattuk a krumplit, a karalábé fejet, a tejes dobozokat, női intimitások celofánba csomagolt darabjait. Tudja nem csak férfiak, nők is bejönnek, és mi mindenkit egyformán kezelünk. Tapintása meleg, gyermek kezéhez hasonlatos puha, finom érintése, kellemes, természetes volt. Mondja, menyire fordítanak gondot külsejükre, mertem kérdezni, és közvetlen hangú válasz érkezett. Én nem festem magam, nem látok, nem ismerem a színeket, illatos szappant, sampont, és természetesen kölnit használok. Nagyon szeretek öltözködni, szeretem a lágy anyagokat, amelyeknek esése van, mint a selyemnek. És fodrászhoz is járok, megbeszéltük, kialakítottuk a frizurámat, nem változtatok rajta, úgy gondolom illik hozzám. Végére értünk a bevásárlásnak, most fizetni kell. Szégyellem, azt hittem adományt kérnek, de ő a pénztári fizetésre gondolt. Kérem vigyázzon a szemére, takarja el, ha kiérünk. Eszeveszett fényességbe léptem ki, a hölgy ruhája valóban szép volt, illett hozzá, és a szemeit ragyogó Holdfénynek láttam.

Velem mindig történik valami…Két Utassyval is együtt laktunk a középiskolai kollégiumban, a kis Utassyval és a nagy Utassyval. A sors úgy hozta, hogy a kis Utassy lett a nagyobb. A nagy Utassy nem mutatott semmi hajlamot az irodalom iránt, a kis Utassy sem. Ám a kis Utassy, a József, jóllehet nem volt jó irodalomból, de ő mégis jó lett, örökre beírta magát, a nekrológok szerint, a magyar irodalomba. A kis Utassy még abban különbözött a nagy Utassy-tól, hogy elképesztően nagy szemei és hosszú, fölfelé pördülő szempillái voltak, ami azonnal föltűnt bárkinek, aki találkozott vele, bármelyik díva megirigyelhette volna. Csak zárójelben jegyzem meg, lehet, hogy a nagy Utassy is nagy lesz, de ő remélem még nem halt meg. Ha nincs különösebb oka, a kor alapján még nem kellett volna a kis Utassynak sem meghalnia, mert mindössze hatvannyolc éves volt, de már régóta beteg. Nagy hiányosságom, az utóbbi időben sem olvasok sok verset, talán még keveset sem, mert nekem tetsző költeményeket manapság keveset írnak, a régebbieket, pedig többnyire olvastam. Persze a magyar költőkről van szó, a külföldieket, iskolai kötelező olvasmányként ismertem meg. A kis Utassynak egyszer került a kezembe egy költeménye, az édesanyjáról írta, mindössze négy, öt szóból állt. És egyszerűen közönséges volt. Talán még trágárnak is nevezném, mert az édesanyjáról volt szó. Nagyra tartották ezt a pár szavas verset, de se jambus, se trocheus, se semmi lüktetés nem érződött ki a versből. Nem is volt az vers, csak egy megnyilatkozás. Akkoriban minden évben megjelent egy kötet versválogatás, a legjelentősebb költők verseiből. Gondolom, hogy a párszavas még nem eléggé érlelt vers lehetett, de mégis fölhívta magára a figyelmet, szerintem azért, amit leírtam. A laudáció nagy elismeréssel szólott a kis Utassyról, és meg vagyok győződve róla méltán, mert pályatársa méltatta, aki ismerte, látta őt költeni. A középiskolában nem láttuk költeni, a rakoncátlanabb diákok közé tartozott, nem számított neki meddig tart a kimenő, akkor jött meg, amikor befejezte a randevút, mert ő mindig udvarolt. Ezért a dologért fölnéztünk rá, hogyan lehet, hogy neki olyan hamar kiteljesedik, vagy beteljesedik a szerelme, és olyan hamar talál magának másik szerelmet. Irigyek nem lehettünk, nem ismertük a szerelmeit, titokban randizhatott, soha senki nem látta senkivel, tőle tudtunk meg mindent, pontosabban tőle és a szobatársaitól, őket beavatta szerelmi ügyeibe. Akkor még csak egyetlen koedukált gimnázium létezett Egerben, a tanítóképző helyén létesült, prepának nevezett gimi, amely a kollégiummal közös épületben volt, az északi szárnyban. A kis Utassy biztosan nem oda udvarolt, mert akkor láttuk volna. A Dobó fiúgimnázium volt, a Szilágyi, pedig lány. Egyszer nevelőtanáraink elhatározták, összehozzák a fiúkat a lányokkal táncestre, ahol én nem vettem részt, nem volt partnerem, meg rendes ruhám sem. De híre jött valaminek, és az a tény mindenkit meglepett. A kis Utassy, aki teli volt szerelmessel és szerelemmel, a táncesten egyedül maradt, és azt állítják azok, akik ott voltak, hogy nem is táncolt senkivel, noha szerelmei mind a Szilágyi lányok közül kerültek ki. Egy tény, a táncest után úgy döntött, többé nem beszél szerelmeiről még szobatársainak sem. Ígéretét szigorúan betartotta, hallgatott!

Velem mindig történik valami…Az ellenfelet tisztelni kell, az ellenséget el kell pusztítani, szólt egykor Hemingway, aki újságíró, haditudósító, író, sok hölgynek kedveltje volt, és rajongott a vadászatért. Valamikor, még élt, bemutatták kubai házát a rengeteg vadásztrófeával. Tisztelte vadászzsákmány ellenfeleit, erről írta, a szinte egy óra alatt elolvasható, rövid mondatokba szedett, Nobel díjas kisregényét „Az öreg halász és a tenger”-t. Miért adhatta ezt a címet regényének, hiszen a nagy hallal, élete nagy fogásával küzdött az öreg halász, igaz a tengeren. A tenger színhelye volt küzdelmének, és ezért nagyon fontos tényező az öreg halász és a nagy hal küzdelmében. Tengernyi TV állomást lehet venni, a kábelen még többet. A legtöbb adó, legalábbis este, filmeket sugároz, többnyire külföldieket, még inkább amerikaiakat, és a filmekben a hős győz, a rossz elbukik, ennek így is kell lennie. A filmek zömében szerepel az elnök, aki aggódik, és dönt, ha szükséges, többnyire jó döntéseket hoz, akár úgy történt életében, akár másképpen, és jót tesz nemzetének, és másoknak is, függetlenül attól, azok a mások úgy érzik, vagy sem, a valóságban. Nagy ritkán magyar témájú filmekre is sor kerül, ezekben a filmekben, jórészt, mi magunk hozakodunk elő, az általunk hozott rossz döntésekkel, mint a “Hideg napok”, aztán elfelejtjük bemutatni a másik oldalt, a rossz döntések még rosszabb következményeit, a honfitársaink gyalázatos megkínzását, halálát. Írtak persze forgatókönyvet, és létezik film is, de nem vetítik a Kovács film után. Lássuk mind a két oldalt egy időben. Általam soha nem nézett műsorként futott nemrég a Heti Hetes, sok kiváló és gyenge ember szereplésével, akik szapulták a másik felet, most szomorúan tapasztalom, hogy ez a fél sem tud, remélem egyelőre, túllépni a másik fél kifigurázásán, és pont azok vesznek részt a műsorokban, akiket kifiguráztak, adott esetben újságíróként meghurcoltak, és akkor láthatóan nagyon féltek. Demokrata, Magyar Nemzet munkatársainak ígértek eltiltást, fenyegettek börtönnel, most visszaadják, mintha nem félnének, mintha nekik is ugyanúgy szabadna viselkedni, mint korábbi, mostani ellenfeleiknek. Vajon nem különbek náluk, vajon vissza kell adni azt, amit kaptak, kaptunk, vajon nem lenne jobb, egészségesebb megnyilvánulás, ha kifigurázás, kigúnyolás helyett az ellenfél tisztelete lépne előre. Bennem ellenérzést vált ki a választói tábor megerősítése érdekében átvett stílus, nem vagyok kíváncsi a Népszavára, a Hócipőre, a 168 órára etc., és most ebből szemezgetünk, mint a kitűnő humorista Peterdi Pál, aki összeszedte a hirdetésekből a „tücsköt-bogarat”, és nem kommentálta szerzeményeit, kinevetve a hirdetéseket feladókat. Igaz, akkor rádióadásban hallgattuk műsorát, nem láttuk az arcot, ami sokszor többet elárul, mint a szó. El kellene hinnünk, ami nem nekünk szól, avval nem kell foglalkozni, akiket érdekel, úgyis megveszik, olvassák a nekik szánt lapokat. Mi a különbség, az egyik, másik között, mi az, ami erőteljesen más és jó, tisztességes, becsületes, őszinte, összekovácsoló, egységgé szervező, hogy olyan legyen, ami egy irányba fordítja a bennünk lévő jó, tisztességes etc. még meglévő tulajdonságainkat. Egy országban élünk, munkálkodjunk azon, hogy megmaradjunk

mindnyájan, mert egyre kevesebben vagyunk, leszünk. Mi, magyarok, egyedül vagyunk a tengerben, akárcsak az öreg halász, és a cápák lezabálták a halunkat.

Velem mindig történik valami…Az előadások kezdetén a konferencia szervezője megadta az alaphangot, hosszasan fejtegetve, miért nem jó, ha mi finnugorok vagyunk, és miért jó, ha nem vagyunk azok, és őstörténetünk helyzetével gondok vannak, már ami a nyilvánosság elé került mindezidáig. Kutatóknak nevezett emberek, akik többnyire magukat minősítik kutatónak, megtarthatják előadásaikat, azonban jobb lesz, ha a mi nem vagyunk finnugorok, szempont alapján rendezik gondolataikat. A hivatalos álláspont, vagyis amit tanítanak az iskolákban, persze helytelen, és megfordítandó a mondandó. Nagyhírű valaki, egyébként az elmúlt évben is előadója az első konferenciának, memorandumot olvasott föl, melyet páran, azok, akik aláírhatták volna, mert kutatók, nem írták alá a memorandumot, hallottam a szünetben. A memorandum azt is meghatározta kiket lehet hiteles kutatónak tekinteni, mert X-et, és Y-t, akik tavaly a konferencia elnökségi asztalánál ültek, előadtak, el kell marasztalni, kiderült róluk, nem kutatók, hanem hiteltelenek, nincs meg a végzettségük. Más egész életében, argentinai emigrációban, öreg hülye volt, amikor hazaköltözött igaz sok könyve megjelent, de ne olvassuk, mert amiket összeírt, merő kitalálás. Mi közünk lehet nekünk egy Kiszelyhez, vagy egy Bakayhoz, akik egyébként nem voltak idén jelen, őket marasztalták el, sőt valakit neve említése nélkül, aki kutató, tudja, kiről van szó, megjegyzéssel. Az egyik szervező, Szöllősi, végzett történész, és kutató elképesztő magabiztossággal marasztalta el Hegelt, mert ő nem értette meg a mondandóját, hogy mi az a semmi, amiről Hegel írogatott. És lehet rossz a fordítás, de ő nem tud németül, így nem is biztos, hogy nem értette, hanem a fordító hibázott, ő általában mindent megért. Pl.: Descart, Newton, gondolatait, mert Newton descartiánus volt. De egyébként mondandója, amit nem mondott ki, fiatal kollégája ellen irányult, aki azt merészelte állítani, hogy jó lenne definiálni a dolgokat, ezáltal egyértelművé téve a terméketlen vitát. Válaszként, a fiatal, tehetséges ember megemlítette, hogy történészi végzettsége mellé végezte el a jogot, és most is tanul tovább, Andrásfalvi professzornál, hogy tudása széleskörűen megalapozott legyen. Andrásfalvi professzor nem értette, mi az alacsonyfejű és a magas fejű, akiket az antropológus előadó, faktoranalízissel végzett elemzéssel határolt be területileg. Választ nem kapott, számára megnyugtatót, mert az előadó sem tudta a főfaktorok által létrehozott, izometriás térképek szintvonalait, érthető módon összekapcsolni a sírban lévő koponyák méreteivel. Az ősi zene kutatója, előadója finnugrisztikus alapállásból indult el, és nem értette, miért nem hallja ki a hallgatóság a kvint, vagy a másik irányba mozgó, kvartlépésű, finn, burját stb. népi dallamokat. Holnap a barátom kedvéért ismét részt veszek a konferencián, kíváncsi vagyok a turul madármotívum ősi magyar vonatkozásaira. És előre tudom, jó előadást fogok hallani, amit lehetséges kiegészítek a vándorsólyomra vonatkozó ismereteimmel. Zuhanósebesség 300km/óra, és ily módon taglózza le áldozatát, amit aztán zuhanása közben kap el karmaival. Őstörténetünk egyébként maradt az, ami eddig is volt, azaz a régi, csak nem ismerjük mi, mi!

Velem mindig történik valami…Te nem a 38/A számot keresed, tegezett le az illető, hanem a három per A-t. Egy ismeretlen arc, szerintem soha nem láttam, vagy nem vettem észre. Nem tűnt föl, pedig ismernem kellene, mert letegezett, tehát én is tegezhettem valamikor. Belenyugodtam, mert még azt is hozzáfűzte, te engem keresel, és igaza lett, amikor megtudtam, ő szervezi a kirándulást, amin rész kívánok venni. Elutazunk Gödöllőre, és megtekintjük a Grassalkovich kastélyt. Telefonon beszéltük meg, hogy merre lakik, az utazás intézését is ő vállalta, semmit nem kell tenni, mint időben az állomásra kimenni. Nagyszerű, szeretem, ha jó helyre megyek, és más intézi az intézni valókat. Gondolkoztam hol dolgozott, megkérdezni kényelmetlen lett volna, meg minek. Te nem változtál, pedig rossz az arcmemóriám, folytatta, aztán elmesélt egy történetet, ami vele esett meg. A vége aztán az lett történetének, vegyek tőle étrend kiegészítőket, az övéi, lám mit tettek vele, a mozdulni nem tudó, jórészt béna emberrel, teljesen fölépült. A saját történetét másokéval is kiegészítette, és sorolta egymás után a hihetetlen eseteket. Régi angol szöveggyűjteményben olvastam hasonlót, a kézzel látó leányt, aki meglátja a bekötött szeme ellenére az ujjbegyeivel, milyen színű tárgy fekszik a papírral letakart felületen. Az újságok azt írnak, ami fölkelti az érdeklődést, aztán majd többen vásárolják a lapot. Hidd el, téged is meggyógyítanak a készítmények, eddig még mindenkin segítettek, és gyere el, mondta a dátumot, rendszeres összejövetelünkre, amit havonta tartunk. Pestről érkezik a hölgy, aki az előadásokat szokta tartani, és már az előadás alatt megmondja az új résztvevőknek, kit mi gyötör. Engem is ő szúrt ki, amikor megkérdezte, ugye szeretem a disznóhúst. Persze, hogy szeretem válaszoltam. Ugye magas a vérnyomása, ugye meszesek a csigolyái, és hidd el, amikor elmentem az orvoshoz, megállapította, amit a hölgy is mondott. Azóta hiszek neki, és másokat is szeretnék meggyőzni, tiszta emberbaráti szeretetből, használják a készítményeket, én szívesen beszerzem a számukra. Te dolgozol valamit rendszeresen? Igen, de nem pénzért. Na látod, ha beszállsz a buliba, itt kereshetsz, mert rajtam keresztül olcsóbban megkapod ezeket a termékeket, és drágábbért, az ajánlott árért adod tovább. Mintha nem is azért lennék ott, hogy az utazás előlegeként fizetendő költségek rám eső részét kifizessem, folyt belőle a szó. Látszott, hogy nem siet, még egy bemutatóra is invitált, menjek be, nézzem meg a kínálatot. Nem, köszönöm, majd legközelebb, most vettem valami zöldszínű port, az kitart egy hónapig, talán majd, ha elfogyott, a te ajánlatodat is mérlegelem. Odaadom a pénzt, ne haragudj, még van elintézendő dolgom ma. Elvette, eltette az előlegnek valót, és eligazított, ha most indulok, hamar jön a következő járat, amivel hazajutok a város túlsó felére. Tudod mit, elkísérlek a buszmegállóig, látom rajtad, ritkán jársz errefelé. És valóban, azonmód ahogy volt, papucsban, kaftánban jött velem, és tovább ecsetelte termékeinek csodatevő erejét. Képzeld el, volt egy tagtársunk, annak mi is láttuk a nyavalyáját, mert bottal járt, nem volt képes kinyújtani a lábát, görcs rántotta össze, és az asszony rendbe hozta. Most bot nélkül jár! Csak azt ne mondd, egy másiknak meg kinőtt a lába! Nem hiszel nekem? Nem, de a busz is itt van, szervusz!

Velem mindig történik valami…Nagy megtiszteltetés ért, műszaki főnököm fölkért tartsam meg az órát helyette a Bányaipariban. Egyszerre sok lett a dolga, le kellett mondania az óráját ott, ahol évtizedek óta oktatott, oda jártak a vállalati, még középfokú végzettséggel nem rendelkező munkatársaink. Aki elvégezte a technikumot, tovább léphetett, csoportvezető, raktáros, egyszóval kiemelt ember lett. Nagyon tartottak tőle, nemcsak a diákok, hanem a Vizsgáztató Bizottság tagjai is, mert nem ismert tréfát, nagyon magasra

emelte követelményszintjét. A Bizottságnak kellemetlen volt, a megbukottak rontották az átlagot, holott felsőbb elvárás volt a jó iskolaátlag, a szerint jutalmazták az igazgatót, a szaktárgyi oktatókat. Később helyettesítése rendszeresé vált, lehet, jót mondtak neki új tanártársukról a régiek, vagy csak reménykedtek, az én szigorom mérsékeltebb lesz, és ezért dicsértek legyek én az állandó oktató. Evvel kezdődött pályafutásom. Hosszú évekig tanítottam villamos szakmai tárgyakat, összebarátkoztam a tanártársakkal, jókat kirándultunk együtt, és bizonyos napokon egy-két deci bor mellett, a szemben lévő, még ma is üzemelő kimérésben megbeszéltük a világ folyását. Tanártársaim várakozásának megfeleltem, nem erőltettem a buktatást, olyan esetben bukott meg nálam valaki, ha kérte, mert szégyellte tudatlanságát előttem, hiszen a vállalatnál gyakran találkoztunk, ne kelljen lehajtott fővel viszonozni jóindulatomat. Igyekeztem keveset, a nálunk szükséges ismereteket, átadni számukra, mert a számtannal is nehezen boldogultak, ám a vállalat nélkülük megbénult volna. Ők ismerték a hálózatot töviről hegyire, és a mindennapi szakmai eligazításokon, komolyan vették az elmondottakat. Ha levizsgáztak, őszintén tudtak örülni, utolérték a szomszédot, a komát, akik ugyancsak a vállalat alkalmazottai voltak, nem kellett szégyenkezniük felnőtt, vagy éppen ugyancsak technikumot végző gyermekeik előtt. Ha vidéken voltam arrafelé, meghívtak egy bográcsgulyásra, halászlére, ki merre lakott a széles Dunántúl déli részén. Később, fokozatosan leépült a társaság, az újonnan felvett szakmai stáb már technikusi oklevéllel érkezett, követelmény volt a vállalati alkalmazáshoz. Az egyik kirendeltségünkön, Nagyatádon, Nieselberger Imre, a legidősebbek közé tartozott, nem mert jelentkezni korábban, félt a tanulás gyötrelmeitől, aztán mégis nekidurálta magát, beiratkozott, és végig tántorogta a négy évet. Lányai már egyetemet végeztek, unokái voltak, és Imre nem akart végzettség nélkül nyugdíjba menni. „Mit szólnának, a munkatársak, a gyerekei, az unokái, állandó beszéd tárgya maradna, hogy nem tudta elvégezni a technikumot.” Imrének minden tárgyal nehézségei voltak, állandó téma volt ő a félévek zárásakor, de végül mégis átengedtük. Érettségin az elnök, a főnököm lett. Amikor Imre megtudta, összetört, mégsem lesz meg a technikum. Vadászember volt, megpróbálkozott a lehetetlennel, gondolta megveszteget bennünket, tanárokat.

Leálltam az iskola előtt az autómmal, Imre megszólított, tanár úr nem nyílik a kocsi hátsó ajtaja? Dehogynem! Kinyitottam, Imre bedobott egy őzcombbal, gerinccel teli hatalmas zsákot. A Bizottság megbeszélést tartott, főnököm előtt

föltártuk Imre előéletét, ő nagyvonalúan eltekintett a biztos buktatástól, aztán még hozzátette, az idén nyugdíjazzuk. Így lett Imre technikus is, meg nem is!

Velem mindig történik valami…Lassan elfelejtenek a volt munkahelyemen. A telefonközpontos még ismer, szíves volt hozzám, a géphang helyett ő kereste meg azt az ügyosztályt, amellyel, gondoltam naivan, elintézhetek egy, csip-csup ügyet. Nem tudtam elintézni, már nem. Két évvel ezelőtt még igen. Átszervezés, munkakörpályázatok bolygatják volt vállalatomat, és bizony az évek is telnek. Odakapcsoltak és végre ismerős hangot hallottam, elmondtam gyorsan, mit szeretnék kérni, de a válasz lesújtó volt. Ha nagyon akarnának, sem tudnának segíteni, mert már ők sem ismerik ki magukat, egy-egy régi kolléga még a régi helyén munkálkodik, de a többi, mintha egy idegen vállalkozásnál lenne. Nem érzik jól magukat, várják, mikor mehetnek egy újabb átszervezés kapcsán korengedményes nyugdíjba, mert nem akarnak többé saját munkakörükre pályázni, egyszerűen kikészíti az eljárás őket. Szakemberként állandóan, minden nap bizonyítanak, minek akkor ismét pályázni. Én mondjam meg, kérdeztem őket? Nem tudjátok, hogy Hérakleitosz óta, minden változik. A változás az örök, és nem az állandóság. Tartsd bizonytalanságban a dolgozót, helyezd más munkakörbe, vedd ki a megszokott közösségből, szakítsd szét az informális kapcsolatot. Vezetési elvek, és alkalmazzák is az országhatárokon túlterjeszkedő, idegen tulajdonú nagyvállalatok. A változtatás indoka synergia kell, az eredmény, a munkahatékonyság fokozása, amit nagyon nehéz mérni, a legelfogadottabb mérőszám a létszám csökkenése. Sikerkönyveket olvastunk a rendszerváltás előtt, a hatékony vezetésről, most sikerkönyveket lehet kapni garmadával, hogyan legyen sikeres az egyén. Sikeres emberek tollából születnek meg a kiadványok, ez az egyetlen érv, a sikeresség elérésére. Amikor még beengedtek ügyintézni volt munkatársaimhoz, azt vettem észre a hatékonyság nem növekedett, de a rossz közérzet igen. Késésben vagyunk, fáziskésésben, nem a jó irányban haladunk, a munkavállalókat idegileg terhelő munkatempó uralkodott el. Ismeretlen helyről, elektronikus úton kapnak utasításokat, végrehajtják, de nem azonosulnak feladatukkal. Nem ismerik, ki küldte, a küldő sem ismeri, kinek küldte az utasítást az örökké változó szabályzatoknak megfelelően. A szocializmus nagy vívmánya az egymástól való elidegenedés megmaradt, és tovább szedi áldozatait. A telefonközpontos kapcsolatkezelő asszisztens címre vágyik. Miért nem kapja meg, ha jobban érezné magát asszisztensként, és nem telefonközpontosként, kérdez ő is tőlem. Hát nem tudja az asszisztens már rangot jelent! Tudja, és fizetést sem kér hozzá, csak a gesztust, amire vágyik. A „vállalati /dolgozói/ napon”, már jóformán senki nem vett rész, hallottam keseregve. Jobb lenne máshol dolgozni, de hol? Politikusaink járják a vidéket, a korábbiak is, a mostaniak is, és meggyőződésük, megismerik a vágyakat, ami az egyént, az országot mozgatja. Patyomkin vidéket látnak, tapasztalnak, mint Sir Bernard Show a SZU-ban, anno. Mi húsz év alatt 360 fokos fordulatot tettünk, ez több mint átesni a ló túlsó oldalára, és az sem jó!

Velem mindig történik valami…Kedves ismerősünk a napokban, meglátogatott bennünket, ma megint itt találtam nálunk. A feleségen osztálytársa, régen látták egymást, nemrégiben ez volt az oka itt létének. A városból hazaérvén mentegette magát, előttem, túl sokat vagyok nálatok, nem unom, már megint itt látom, csak pár nap telt el megelőző látogatása óta. Dehogy is unlak, ha összeszámlálnád, mennyiszer láttalak az elmúlt pár évben, lehet itt léted gyakorisága eléggé alacsony, évente egyszer, ha eljössz, hát most így alakult. Nem tudom, miről beszélgettek megérkezésem előtt, most arról számolt be, milyen rosszul volt a Balcsin. Mindannyian allergiásak vagyunk, gyógyszerre, levegőre, etc. Mesélte, hirtelen rosszullét fogta el, bedagadt a torka, nem kapott levegőt, már a fulladás határán volt, végül valami oldószert vett be bajára, éppen hazaérkező lánya segítségével. És tudjátok mi az elképesztő, hogy azt hittem meghalok, és nem gondoltam Istenre, pedig istenfélő vagyok. Csak magamra gondoltam, és semmi másra, se gyerekeimre, se az unokákra, egyedül magamra. Úgy szégyellem a dolgot most utólag, vallotta őszintén a történteket. Egykorúak vagyunk, mi is voltunk ilyen rémisztő helyzetben, és mi is pontosan így jártunk, ne emészd magad, megoldódott a helyzeted, és így marad majd lehetőséged, magadon kívül másra is gondolni. Ne kívánd, hogy hosszabb időd legyen, az elmélkedésre, és mondtam a példákat. Háborús sérültek, természeti katasztrófák áldozatai, halálosan betegek reménykednek az utolsó pillanatig, nap nem telik el a világban, a vágyak beteljesülése, az életben maradás reményében, holott tudjuk, rövid ideig tartózkodunk itt az árnyékvilágban. Orvosok, természetgyógyászok segítenek, de a nagy igazság megmarad, ki így, ki úgy eltávozik és nincs visszaút. Tudom! Hát persze, hogy tudod, nem okosabb ebben a kérdésben senki. Még én sem, röpítettem felé szellemesnek tartott, öndicséretemet. Miklóssal tanakodtam az előbb, tőle jövök, ő volt az első orvos, akit felnőtt fejjel komolyan kellett vennem, és mit mondott, hmmm? Csak orvosra ne bízd magad, tudod, milyenek vagyunk, most idejöttél, beszámoltál róla, mint minden évben, elkapott az őszi bajod, hát mit tegyek? Segíts rajtam, bár asszisztensed, telefonon eligazított, de úgyis látni akartalak, ezért vagyok nálad. És mit mondtam neked tavaly, arra emlékszel még? Hát persze, azt mondtad, amit most, csak orvosra ne bízzam magam. Na látod, nem változtam meg az egy év során. Ő is átesett szívműtéten, mondtam is rögtön, és te kivétel vagy? Andráskám, ismerhetsz, amit mondok az a színtiszta igazság, de ha nem műtenek meg, akkor elpatkolok, nem volt más választásom, át kellett esni a műtéten. És képzeld, Csipszi, Miklós, aki ugyanolyan vallásos, mint te, pontosan erről elmélkedett, hogy csak magára tudott gondolni, merthogy rá is hirtelen tört rá az ő baja. Ő sem orvos volt akkor, hanem áldozat, akárcsak mindannyian! Újfajta gyógyszert írt. Hatásos lesz Miklós, kérdeztem tőle. Majd te megmondod, és akkor én is tudni fogom! Ezt válaszolta. Szerintem ő is úgy gondolja, ahogy te, ne orvosra bízzuk magunkat, Másra! Másvalakire!

Velem mindig történik valami…A nagypapának eszébe jutott milyen érzés volt az ő nagypapája mellett ülni az orgonapadon. Testvérével fölváltva taposták a fújtatót az orgona mögött, kézzel kapaszkodva, egyik lábukról a másikra állva, addig a másik ilyenkor leülhetett a padra, és nézhette, ahogyan nagypapa játszik az orgonán, aki még a lábát is használta megszólaltatásához. Az istentisztelet előtti csendes várakozást, az orgonahang halkan, finoman, szinte hallhatatlanul ölelte át, és engedte el, amikor a nagytiszteletű úr megérkezett, és fölment a szószékre. Az szertartást többször is énekszó törte meg orgonakísérettel. Amikor fölcsendült a Himnusz hatalmassá erősödött, majd halkult el az orgonaszó. A szertartás előtt és a hívek kivonulásakor saját szerzeményű dallamok csendültek föl, népdal, műdal egyaránt keveredett az általa gondosan előkészített orgonaszólóban. Az otthon megkomponált zenét a templomban már kotta nélkül játszotta. A nagypapa is szeretett volna olyan szépen orgonálni, mint az ő nagypapája, de nem jutott hozzá az orgonához, pedig szíve vágya lett volna templomi orgonistává válni, és az unokáját leültetni maga mellé, hallgassa a játékát, mint ő egykoron, de csak az énekkarig jutott el, megszakadt kapcsolata a gyülekezettel. Most ott állt az utcára kirakott zongora mellett, figyelte a fiatalokat, hogyan játszanak, ekkor jutott eszébe az orgonapad. Figyelte, mit játszanak, figyelte hogyan rakják ujjaikat, milyen a kéztartásuk, észrevette ki a tanult, ki pedig az amatőr közöttük. Nagyszerű dolog a You Tube csatorna a világhálón. Szép dalokat játszó, azt kezdőknek megtanító klipek sora ad lehetőséget a nehéz hangszeren történő játék elsajátításához. Egyik fiatal ült le a másik után, bemutatva egymásnak mit is tudnak, és mi a nehézségük. Sok-sok gyakorlás szükséges a jó játékhoz, ritmusérzék, pontos metrum, a basszusban, és könnyed futamok variációi. Másképp nem megy! Mennyit is gyakoroltam, milyen szívesen tettem, miután rájöttem, hogy a zenélés nagyszerű dolog, merengett a nagypapa. Magas, karcsú fiatal lány ült le most, és játszott önfeledten, el-elfelejtett ujjmozdulatokat, akkordokat hozva vissza emlékezetébe. Már négy hónapja nem gyakoroltam, külföldön jártam sokfelé, mentegette magát, aztán hirtelen megkérdezte a nagypapától, nem akarna esetleg játszani. A nagypapát váratlanul érte a kérdés, leült a zongorához, és elfelejtett mindent. Elfelejtette, az utcán van, elfelejtette, soha nem játszott másnak, csak saját magának, elfelejtette, hogy hallgatják, nézik a játékát. Mindeddig jazz hangzott a zongorából, most valami más, a régi kedvenc, az utánozhatatlan, alapakkordokból fölépített, nagyszerű alkotás, a sokak által ismert klasszikus, a Cisz moll, a Holdfény szonáta, a legnagyszerűbb zeneköltőtől, van Beethoventől. A befejezés után taps csattant föl. A nagypapa föleszmélt, honnan jön a váratlan tetszésnyilvánítás? Körülnézett, a háta mögött járókelők verődtek össze, közönséget vonzott játéka. Milyen jó lett volna az unokámmal errefelé jönni, és ő itt állt volna mellettem, csendben figyelve, gondoltam rá, és egykori magamra!

Velem mindig történik valami…Nem mondod? De mondom. Tényleg ezt mondta? Tényleg. Nem jól indult az egész napom, már az éjszakám sem jól telt, ez a fránya allergiás időszak még tart, éjjel többször arra riadtam föl megfulladok. Fura egy érzés, mintha a nyelvét lenyelné az ember, és nem tudná visszahúzni a torkából. Fáradtan indultam el az ügyeletes patikába, elfogyott a gyulladást csökkentő sprém. Készséges, kedves patikusnők ajánlották, próbáljak mást, sok esetben segít. Beleegyeztem, bár erősen gondolkoztam rajta, ne vegyem meg mégiscsak a régit is. Biztos, ami biztos alapon, ha az új nem segít, marad a jól bevált. Hallgattam rájuk és csak az újat vásároltam meg. Ki is próbáltam két-két puffal az orromba fújtam, és úgy indultam a Plázába. Postai csekkek, most ugye minden ráírt fizetési határidőt másképp kell értelmeznünk, nem szívesen fizetek kamatot, alapkamat százalékának kétszeresével kalkulálnak. Teljesen teli volt a parkoló, lezárták a szokott helyemet is az Expocenter mellett. Hiába kérleltem az őrt, megállok a bejáratnál, nem engedett, a főnöke sem, mondván a rendőrök, ma kirajzottak, és büntetnek egyre-másra, felőle maradhatok, a rendőrök megtalálnak. Ugyanis szól nekik! Nem nagyon értem őket, jegyért árusíthatnák a helyeket, mint másutt, a bevétel csökkentené a városi passzívumot. Ezt már nem voltam képes kinyögni az őrnek, mert az új spré ellenkező hatással működött, az orromban hatalmas gombócra duzzadhattak a lebenyek, a szájam állandóan tátva voltam képes lélegezni. És? Visszafordultam a patikába, a kedves patikusnők sajnálkoztak, és ezúttal természetgyógyászt ajánlottak, írják egy papírlapra, csak minél gyorsabban kapjam meg a sprémet, mondtam, mutogattam. Jó, francia, nazális beszédemet, már belső füllel sem hallottam. Pár perc, mintha keresztszellőzést kaptam volna, az orrdugulásnak vége. Hihetetlen jó érzés szabadon, nagyokat lélegezni. Elhiszem. A Plázához érve előttem gurult egy kocsi kifelé a helyéről, szerencsém volt, egy ívvel kanyarodtam a helyére. A leállított motort az aksi még szellőztette, nagyon felmelegedhetett, ezt szokta művelni, nem zavart. Ekkor jött oda a hölgy, még a kocsiban ültem, és követelte a helyet, ahol állok. Nem láttam, hogy ők várakoznak a helyre? Nem láttam, válaszoltam neki. De gondolhatta volna, hogy mi is be akarunk állni ide, adjam át a helyem! Hölgyem itt nincs kijelölt hely, érkezés szerint foglaljuk el a szabad helyeket. Na és? Hát ekkor mondta „ a k… anyád”. Kiszálltam, kocsijuk elé álltam, ne indulhassanak, és az anyósülésen lévő idősebb hölgytől megkérdeztem, netán az ő leánya vezet? Igen, és igaza van! Akár én is mondhatnám a kislányának az iménti kifakadást, mire, na menjen innen a „p..ba”. Elszomorodtam, hogy beszélünk, pedig vasárnap van! A pénzfeladás után az autó nem indult, lemerült az aksi, az utóhűtéskor előfordult máskor is. Fiatal pár jött, indultak volna hazafelé, segítségül kértem a férfit tolná meg a kocsit. Kevés volt egyedül, babát toló házaspár férfitagja lett a segítsége, a motor beindult, gyorsan visszatolattam. Köszöntem segítségüket, és tudják meg azt is, boldoggá tették mai napomat.

2010-09-04 Szombat

Velem mindig történik valami…Szorozni is mindenki tud, mert összeadni is tud, a szorzás, pedig nem más, mint azonos szám többszöri összeadása. A sorrendtől függetlenül! Háromszor kettő az annyit tesz, vedd a kettőt háromszor és add össze, vagy vedd a hármat kétszer és add össze. Hihetetlen egyszerű dolog tehát a szorzás, és még egyszerűbbé tehető, ha az előző példát folytatva a három is kettő lesz, akkor kettőször kettő ugyanannyi lesz, mint kettőször kettő. Orbán Pista, aki mellettem ült az érettségin, többek között ezt sem tudta elmondani, mert kiszámolni természetesen tudta. Ő azonban a legnehezebb matek tételek közül húzott magának, majdnem megbukott, szegény már nem is olvashatja, amit most írok, mert elhunyt. Csak azért jutott eszembe az előbbi eszmefuttatás, mert, ha egy egész hét százalékot tízszer összeszorzok, nagyjából kettőt fogok, persze más is, eredményül kapni. Visszafelé gondolkozva, ha valakinek a jövedelme tíz év alatt megkétszereződik, évente hét százalékkal növekszik átlagosan a pénze. Ha ezek után egyre kevesebbre futja a pénzéből, akkor annak nem a rossz gazdálkodás az oka, hanem pénzének a romlása. Most már hihetetlen egyszerű a folytatás, mert azt tapasztaltuk az elmúlt tíz év során, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest kevesebbre futja, és itt van a nyakunkon a világgazdasági válság, még hiánygondokkal is küzdeni kell, de az állam tartani tudja a hiánycélkitűzéseket, mi pedig a hiányvásárlási szokásainkat elevenítjük föl, amit régről ismerünk. Nagyon régről, amikor még nem volt vásárolni való sem. A „Hiány” címmel írt művéért jeles közgazdászunkat, Kornai Jánost még Nobel díjra is méltónak tartották. A könyvet most nem érdemes áttanulmányozni, akkor még szocializmust építettünk, most mást építettünk, illetve építünk le. Innen-onnan hallom, hogy akik korábban kevéssé panaszkodtak, most fölerősödött a panaszuk, és olyanokat mondnak, hogy egyesek, a gazdagok, akik meggazdagodtak, adnának a szegényebbeknek, akiknek a panasza jogos. Az USA-ban a multimilliárdos Bill Gates mozgalmat indított el, csatlakozásra hívta multimilliárdos társait, üzleti ellenfeleit, együtt tegyenek a közjóért, áldozzák vagyonuk felét a szegények oltárán. Kíváncsian várom a jövő évben megjelenő kimutatásokat, mekkora lesz a vagyonuk, áldozatuk megvalósult, vagy sem. Itthoni helyzetünkkel természetesen nem kell foglalkoznom, még gondolatban sem, mert a mi meggazdagodott multijaink természetes módon, és titokban már megtették ajánlataikat, és csak két eset lehetséges. A kormány nem fogadta el áldozatvállalásukat, vagy pedig, ha elfogadta, akkor szigorúan titokban fogja tartani, és a jövő évi százak listáján sem jelenik meg áldozatvállalásuk mértéke, szerénységük titkolózásra készteti őket, és a sikeres palástolás érdekében még többet tüntetnek föl, mint ami valóságos vagyonuk, ily módon is nyilvánvalóvá téve együttérzésüket szegényebb honfitársaik iránt. Könnyű az USA gazdagjainak, nem kényszerülnek tettük palástolására, náluk nyíltan bevallhatják, igen, áldoztak nemzetük oltárán, nem kell bujkálniuk, nem kell szerénykedniük.

Velem mindig történik valami…Az ég egyenletesen kéken már fönn volt a papírlapon, a dzsámi teteje réz-zölden feszült az ég alatt, a teret körbevevő házak fölső kontúrjaitól is haladt lefelé az enyhén bordó tetőcserép. Jó lesz ez a kép, a ceruzavonalak kirajzolták a Hunyadi szobrot, a Szentháromság emlékmű is jó magasságban, helyezkedett el, a festés gyorsan haladt. A mester vízzel dolgozott, amit én nehéz eszköznek tartok. Nem szárad elég gyorsan, az összeérő ecsetnyomok elkerülhetetlenül egymásba folynak, lehet javítani, itatni a kevert színeket, hacsak nem szándékosan sejtelmesre gondol az alkotó. A mester keze nem hibázott, biztosan vezette az ecsetet, mindössze a dzsámi alját egyengette ki egy kis fehérrel. Már jó ideje álldogáltam mögötte, de a mestert nem zavarta jelenlétem. Sőt, kérdésemre azonnal abbahagyta a festést, és helyi tárlatra invitált, megmutatta eddig elkészült műveit. Az olajt szeretem inkább, de itt kinn nem szívesen dolgozom olajjal, hamar végezni akarok, megélénkült a turistaforgalom. Kettő és felet kérek egy képért, de nem nagyon akarják megadni, pedig van munka vele. Csak a papír grammja egy ötvenes, egy lap éppen annyit nyom, és itt ücsörgök reggeltől estig, ami kettőezer. Kettőezerért engedik leülni a téren, már az sem ingyen van, álmélkodtam. Ez helyjegy, helyfoglalási jegy, magyarázta, merthogy az ő helyére csak ő ülhet le egész nap. Ma még nem adtam el semmit, a feleségem számítása alapján mínuszban vagyok. Most nemrég jöttem meg Izraelből, előtte németben, meg hollandban voltam, sorolta is melyik városokban. Először pályázott, aztán kézről-kézre adták a templomgondnokok, mert ő templomfestő. Sokan vagyunk, ki hitte volna korábban, akkor akadt munkám bőven, nézze meg, amiket készítettem és előhalászta néhány fényképet, újságkivágást rejtő papírtasakját. Rokkant lettem a sok térdeléstől, a nyakcsigolyáim elmeszesedtek, és fényképen mutatja, hogyan festette a boltívet, a sima mennyezetet. Textilfestéssel is foglalkozom, a hasát simogatta, pólóján az ábra saját alkotás, meg a szatyrának oldalai is. Odaint valaki, holnap jövök. Na evvel az emberrel festettük a templomokat, holnap ő is kiül a térre. Aranyfüsttel is dolgoztam, több kilónyit használtam el Münchenben, és előkerül egy újabb fénykép. A tempera nagyon jó, de hát abban a tojás lepergeti a falról a festéket, ha erősen beszárad. Hogy maga mi mindent tud a festékekről, a jó ég sem gondolná, füllentettem elismerésképpen. Tudja, hogy Martyn Ferenc is az olajt becsülte a legtöbbre? Ő kicsoda, kérdezte őszintén. Ő is festegetett, rajzolgatott, plaketteket, szobrokat alkotott, és sokat volt a Louvre-ban is képeket másolni. Tőle, pontosabban írásából tudom, hogy az olaj a legnehezebben kezelhető festőanyag. Meg is magyarázta miért. Mesterem kíváncsivá vált. Hát azért, mert az olajfestéket maguk állították elő, saját maguknak, törték, mozsarazták, szitálták, firnájszozták az ásványt, így lett olyan szép a kép ragyogása, vagy éppen mattsága. Lehet, hogy maga is ezért szereti az olajt? Ááá…, nekem azért tetszik, mert, ha rontok, ráfestek és kész!

Velem mindig történik valami…Túlfutottam a falun, megálltam, tolattam, egy ipszilon, és hajtottam visszafelé. A kocsiút párhuzamosan vezetett a vasúttal, megállok az állomásnál, amit már egy pillanatra, mikor oldalra fordultam láttam, és kérdezősködöm. Ott találok idevalósit. Az állomás egy forgalmi iroda, meg a váróterem. Nem nehéz eligazodni, a forgalmista elvolt valamerre, üresen ált a hivatal, nem sok vonat közlekedhet mostanában. Be sem csukja az ajtót, elvihetnek valamit, aztán köszöntem. Mit is vinnének, itt a határszélen csak az itteniek szállnak le-föl, azok meg ismernek. Idevalósi kérdésemre nemmel válaszolt, tőle aztán kérdezhetek, csak a vasutat ismeri. Nemsokára indul egy vonat, én adom ki a jegyeket is, azért jöttem vissza a sütkérezésből, mert szép idő volt. Valóban a motorvonat valamivel arrébb várt az intő jelre, hogy az állomás elé gördüljön. Nem sokan lesznek, hétvége van, majd holnap reggel. Kifelé indultam, kiértem az autómhoz, amikor egy hölgy jött strandpapucsban felém. Ugye ön idevalósi? Nem, de ismerem a községet, valamikor itt nevelkedtem. Megmutatom az utcát, de vigyen el Pécsre, akkor nem kell vonatoznom, ajánlotta, nem volt ellenemre, beszállt mellém, és megtaláltam a keresett házat, megbeszéltem, amiért mentem, a hölgy a kocsiban várt. Akkor indulhatunk, de hová, mert csomag nem volt nála, kérdeztem. A vasútállomás mellett mindjárt, ott van a nagymama háza, bemegyek és jövök. Valóban jött, kerékpáron tolta a csomagját. Én nem vittem evvel az autóval soha kerékpárt, nem fér be, de erősködött, próbáljam meg, mert a vonat már közben elment. Hát erről nem esett szó korábban, de a próbálkozás sikerrel járt, igaz a hátsó ajtót pányvával kellett rögzítenem. Még a nevét sem tudtam, nem is kérdeztem, valahogy elmaradt az események sodrában. Elmondta, a nagymamát látogatta, aki kilencven fölött is ellátja magát, de a kertet, a zöldségest kapálni szükséges, és a fűnyírás is rájuk vár. Fölváltva jönnek a bátyjával, amikor tudnak. Nem veszem meg a házat, kérdezte hirtelen. De mennyiért kínálják? Milliókat emlegetett, nem jegyeztem meg, nem szándékom sem itt, sem máshol házat vásárolni, csak kíváncsi voltam. Most hosszú hétvége van, a gyerekek a Balatonra mentek az iskolával, este térnek haza. Pedig, ha megvenné, rendezni tudnám az életemet, kiköltözhetnék az albérletből, rámegy jóformán az összes keresetem, volt férjem uramtól semmit nem kapok, munkanélküli. Vártam a hazaérkezést, nem nagyon szóltam, nem is kérdeztem, csak azt hová vigyem. Az Angster utcába! Jó, de mutassa merre, nem nagyon ismerem a pécsi utcákat. Miért, maga most költözött a városba? Dehogyis most, nagyon régen, de jóformán mindig autóval közlekedtem, nem jegyeztem meg, csak a számomra fontosakat. Tízéves körül lehetnek a gyermekei, néztem most először figyelmesen rá, és ahogy mesélte, szülei meghaltak, se társi, se testvéri segítségre nem számíthat. Tud egyáltalán kerékpározni, viccelődtem jobb híján. Elértette, a sarokig elkerekezett, ott köszöntem el tőle, akkor tudtam meg, hogy Elvira a neve. Elvira, bírja ki, sokáig!

Velem mindig történik valami…Nehezen lépett, minden lépésénél megtámaszkodott az éppen közelében lévő tárgynak, falnak, asztalnak, ránehezdett a széktámlára, belekarmolt a ketrecek drótjába. Viszek még ennek egy kis puha eledelt, ma nem kaptak még, aztán foglalkozunk a dologgal. Azt a kis puha eledelt, egy pár csibének adta oda, hozzájuk le kellett hajolnia, de ő inkább térdelt. Lefelé még húzta a teste, fölállni igen nehezére esett. Nagy levegőt szívott magába, amit akkor szusszantott ki, amikor a lendületet vette a fölálláshoz. Na menjünk akkor be, előremegyek, jöjjön szusszantott még egyet, és nekiindult, előredőlve, a lábait tette egyiket a másik után. Én még ennyire görbelábú embert az életben nem láttam, görbeségének íve túlhajlott vállszélességénél. Lassan vitte, mint már korábban említette a százhúsz kilós súlyt, mert ennyit nyomott. Fölszedett magára, tudja, nem tesz jót, egyébként egészségesen él, nem eszik sokat, nem is iszik magában, hanem, csak ha a rokonok, ismerősök jönnek, vagy ők mennek hozzájuk. Belőlük sok van! A szúnyoghálós ajtó kicsapva nyitotta a bejáratit, benn kellemes hűs fogadott. Nem láttam mást rajtunk kívül, de hamar megszólalt, készíts egy kávét, meg hozz üdítőket. Ugye elfogadja? Hogyne fogadtam volna, már éppen kérni akartam valami innivalót, elég messziről érkeztem, nem ettem, nem ittam út közben sehol. A jobboldali szobából neszelt elő az asszony, miközben a kávét föltette a villanyra, kérdezett rá mennyi cukorral iszom. Sokkal, majd veszek magamnak, köszönöm. Előkerült az innivaló, nekem a csapvíz, ki tudja milyen a citromfüves, amit először kínáltak. A második asszony, vele élek már húsz éve. Innen hát a nagy rokonság gondoltam, a barátokról, pedig ő maga mesélt. Téeszben voltak mindannyian, a többiek, amikor szétszedték a téeszt, jöttek össze, azóta nekünk a saját szőlő, a horgásztanya, meg a porta van, elég már ennyi is. De az elnök, meg az állattenyésztő, meg a főkönyvelő aztán meggazdagodott! Kivitték a gépeket, hozzá a föld nagy részét, eladták, ami maradt, a többiek azon gazdálkodnak. Látta errefelé jövet az új takarmánykeverőt, hát azt már ezek építették. Szerintem jól tették, hogy együtt maradtak, legalább segítik egymást továbbra is, bölcselkedtem. Úgy, ahogy mondja, nem volt rossz a téeszben, mindenki kapott otthonra is takarmányt, nevelhette a kocákat, meg aztán ki, amit akart. Nekem nyulaim is voltak. Ha jöttek a rokonok, tudja, én nem nyakon csaptam őket, mint mások, hanem levágtam, mint a birkát, mert akkor nem maradt véres a gerince, elfolyt a vére. Kend aztán ismeri a jót! Láthatja rajtam, nem is tudom leadni, amit egyszer fölszedtem magamra. A takarmánykeverőből én is vásárolok, a többit meg viszi a zsidó. Zsidó, kérdeztem vissza rosszallólag, ne szidja őket, ha semmi dolga velük. Nem szidom én őket, de hát ők tudnak kereskedni, ahhoz ők értenek, az a szakmájuk, nézzen csak szét maga körül, mondta a legőszintébb hangon, hát nem mindig ők vásároltak föl mindent, és higgye el nekem, úgy is maradtak a dolgok, nincs ez másképpen ma sem!