Velem mindig történik valami…Az ég egyenletesen kéken már fönn volt a papírlapon, a dzsámi teteje réz-zölden feszült az ég alatt, a teret körbevevő házak fölső kontúrjaitól is haladt lefelé az enyhén bordó tetőcserép. Jó lesz ez a kép, a ceruzavonalak kirajzolták a Hunyadi szobrot, a Szentháromság emlékmű is jó magasságban, helyezkedett el, a festés gyorsan haladt. A mester vízzel dolgozott, amit én nehéz eszköznek tartok. Nem szárad elég gyorsan, az összeérő ecsetnyomok elkerülhetetlenül egymásba folynak, lehet javítani, itatni a kevert színeket, hacsak nem szándékosan sejtelmesre gondol az alkotó. A mester keze nem hibázott, biztosan vezette az ecsetet, mindössze a dzsámi alját egyengette ki egy kis fehérrel. Már jó ideje álldogáltam mögötte, de a mestert nem zavarta jelenlétem. Sőt, kérdésemre azonnal abbahagyta a festést, és helyi tárlatra invitált, megmutatta eddig elkészült műveit. Az olajt szeretem inkább, de itt kinn nem szívesen dolgozom olajjal, hamar végezni akarok, megélénkült a turistaforgalom. Kettő és felet kérek egy képért, de nem nagyon akarják megadni, pedig van munka vele. Csak a papír grammja egy ötvenes, egy lap éppen annyit nyom, és itt ücsörgök reggeltől estig, ami kettőezer. Kettőezerért engedik leülni a téren, már az sem ingyen van, álmélkodtam. Ez helyjegy, helyfoglalási jegy, magyarázta, merthogy az ő helyére csak ő ülhet le egész nap. Ma még nem adtam el semmit, a feleségem számítása alapján mínuszban vagyok. Most nemrég jöttem meg Izraelből, előtte németben, meg hollandban voltam, sorolta is melyik városokban. Először pályázott, aztán kézről-kézre adták a templomgondnokok, mert ő templomfestő. Sokan vagyunk, ki hitte volna korábban, akkor akadt munkám bőven, nézze meg, amiket készítettem és előhalászta néhány fényképet, újságkivágást rejtő papírtasakját. Rokkant lettem a sok térdeléstől, a nyakcsigolyáim elmeszesedtek, és fényképen mutatja, hogyan festette a boltívet, a sima mennyezetet. Textilfestéssel is foglalkozom, a hasát simogatta, pólóján az ábra saját alkotás, meg a szatyrának oldalai is. Odaint valaki, holnap jövök. Na evvel az emberrel festettük a templomokat, holnap ő is kiül a térre. Aranyfüsttel is dolgoztam, több kilónyit használtam el Münchenben, és előkerül egy újabb fénykép. A tempera nagyon jó, de hát abban a tojás lepergeti a falról a festéket, ha erősen beszárad. Hogy maga mi mindent tud a festékekről, a jó ég sem gondolná, füllentettem elismerésképpen. Tudja, hogy Martyn Ferenc is az olajt becsülte a legtöbbre? Ő kicsoda, kérdezte őszintén. Ő is festegetett, rajzolgatott, plaketteket, szobrokat alkotott, és sokat volt a Louvre-ban is képeket másolni. Tőle, pontosabban írásából tudom, hogy az olaj a legnehezebben kezelhető festőanyag. Meg is magyarázta miért. Mesterem kíváncsivá vált. Hát azért, mert az olajfestéket maguk állították elő, saját maguknak, törték, mozsarazták, szitálták, firnájszozták az ásványt, így lett olyan szép a kép ragyogása, vagy éppen mattsága. Lehet, hogy maga is ezért szereti az olajt? Ááá…, nekem azért tetszik, mert, ha rontok, ráfestek és kész!