Velem mindig történik valami…A görög karaktereket nem tudom hogyan kell használnom, hirtelen, mert a font változatok között benn találtatik, ki kellene silabizálnom. Ha tudnám, azt írtam volna: „Panta rei…”, a latin karakterek használatát ismerem, ezért: „Tempora mutantur…”, és ismerem a székely-magyar, vagy másképpen, magyar-székely karaktereket, ám azt az olvasók közül jó páran még nem olvasnák, hát ideírom a jelentést: ”minden változik…”, vagyis örök mozgásban van. Noha ez ellen éppen Szt. Ágoston érvelt, engedelmet kérvén urától, hogy csak a pillanat létezik, egy pillanat alatt, pedig nem következhet be mozgás, tehát minden változatlan. Régiek, középkoriak másképpen filozofáltak, ezért is van mindmáig filozófia. Nem tanítják az iskolában, de azért van, mindegyikünk szembenéz az alapkérdésekkel, és nem biztos, hogy megválaszolja magának a kérdéseket, ideje híján, Szt. Ágoston módjára, másoknak meg sietniük kell, idejüket másra fordítják. Sokan belevágjuk fejszénket a nagy fába, meg szeretnénk oldani a nekünk oly fontosat, aztán mégsem sikerül, mert:” l’ homme propose, Dieou dispose.” Így vagyok én most. Szép terveim vélhetően kútba esnek, a székely-magyar, vagy magyar-székely írás ilyen-olyan fölfedezését egyesek maguknak vindikálják. Egyesek már nem is vindikálják, úgy tesznek, mint a szocialista hazáért érdemérem tulajdonosai, akik idők múlásával egyre többen és többen lettek. Figyelmüket arra irányították, kinek adják meg a lehetőséget, hogy tanúsítsák, igenis ő velünk, már ezen érdemérem tulajdonosaival együtt volt a nagy tettek idején. A tettek mezején nem látták, de a tettek idején létezett, hát együtt lehetett társaival, és elnyerte a díjat, és a vele járó kiváltságot. Többletszabadság, többletfizetés, többletnyugdíj, esetleg többletélet, a többletek közvetetten kihatottak az életkilátások megnövekedéséhez. Talán először fordul elő életemben, nálam még kézfogásnál sem, hogy az előzőre sem néztem, de már nyújtottam kezem a mellette álló felé, és a szemébe nézni, azt aztán nem. Most viszont igen, megtörtént, és tudatos volt, ne köszöngessen nekem előre, aki eddig sem tette. Ő bizony, ő volt az, aki ’90-ben, alig történt meg a váltás, biztosított mindenkit, nem tart ez úgy sem tovább négy évnél. Úgy lett! Hát ezért néztem keresztül rajta, nehogy megint módjában legyen, valami hasonlót mondania, pedig erősen szuszogott, hogy odaférkőzhessen mellém. Ejnye-bejnye, alig állsz a lábadon, és még mindig vedeled a szeszt, még mindig nem szoktál le? Aztán hirtelen beugrott, a múltkoriban, mérgében hozzám vágta, mert Aczéllal emlegettem egy lapon, te részeges, nem is vagyok vele a fényképen! Naná, akkor ki készítette volna a felvételt, éppen a légékesebb bizonyíték rólad, soha nem mentél az első sorba, hátulról mondtad a magadét, majd kikaparják a gesztenyét, amit sütögethetsz, összedörzsölt kezeid melegével. Nem Gusztikám, elfogyott a gesztenye, remegnek a kezeid, és egyéniséged megroppanna, ha nem állnál sorba az innivalóért. Kicsiben lehet becsületes az ember, ki mondaná másnap, gyerekek, én akaraterős vagyok, mindmáig akárhányszor leszokom az italról, ha kell naponta!