Velem mindig történik valami…Nagy megtiszteltetés ért, műszaki főnököm fölkért tartsam meg az órát helyette a Bányaipariban. Egyszerre sok lett a dolga, le kellett mondania az óráját ott, ahol évtizedek óta oktatott, oda jártak a vállalati, még középfokú végzettséggel nem rendelkező munkatársaink. Aki elvégezte a technikumot, tovább léphetett, csoportvezető, raktáros, egyszóval kiemelt ember lett. Nagyon tartottak tőle, nemcsak a diákok, hanem a Vizsgáztató Bizottság tagjai is, mert nem ismert tréfát, nagyon magasra

emelte követelményszintjét. A Bizottságnak kellemetlen volt, a megbukottak rontották az átlagot, holott felsőbb elvárás volt a jó iskolaátlag, a szerint jutalmazták az igazgatót, a szaktárgyi oktatókat. Később helyettesítése rendszeresé vált, lehet, jót mondtak neki új tanártársukról a régiek, vagy csak reménykedtek, az én szigorom mérsékeltebb lesz, és ezért dicsértek legyek én az állandó oktató. Evvel kezdődött pályafutásom. Hosszú évekig tanítottam villamos szakmai tárgyakat, összebarátkoztam a tanártársakkal, jókat kirándultunk együtt, és bizonyos napokon egy-két deci bor mellett, a szemben lévő, még ma is üzemelő kimérésben megbeszéltük a világ folyását. Tanártársaim várakozásának megfeleltem, nem erőltettem a buktatást, olyan esetben bukott meg nálam valaki, ha kérte, mert szégyellte tudatlanságát előttem, hiszen a vállalatnál gyakran találkoztunk, ne kelljen lehajtott fővel viszonozni jóindulatomat. Igyekeztem keveset, a nálunk szükséges ismereteket, átadni számukra, mert a számtannal is nehezen boldogultak, ám a vállalat nélkülük megbénult volna. Ők ismerték a hálózatot töviről hegyire, és a mindennapi szakmai eligazításokon, komolyan vették az elmondottakat. Ha levizsgáztak, őszintén tudtak örülni, utolérték a szomszédot, a komát, akik ugyancsak a vállalat alkalmazottai voltak, nem kellett szégyenkezniük felnőtt, vagy éppen ugyancsak technikumot végző gyermekeik előtt. Ha vidéken voltam arrafelé, meghívtak egy bográcsgulyásra, halászlére, ki merre lakott a széles Dunántúl déli részén. Később, fokozatosan leépült a társaság, az újonnan felvett szakmai stáb már technikusi oklevéllel érkezett, követelmény volt a vállalati alkalmazáshoz. Az egyik kirendeltségünkön, Nagyatádon, Nieselberger Imre, a legidősebbek közé tartozott, nem mert jelentkezni korábban, félt a tanulás gyötrelmeitől, aztán mégis nekidurálta magát, beiratkozott, és végig tántorogta a négy évet. Lányai már egyetemet végeztek, unokái voltak, és Imre nem akart végzettség nélkül nyugdíjba menni. „Mit szólnának, a munkatársak, a gyerekei, az unokái, állandó beszéd tárgya maradna, hogy nem tudta elvégezni a technikumot.” Imrének minden tárgyal nehézségei voltak, állandó téma volt ő a félévek zárásakor, de végül mégis átengedtük. Érettségin az elnök, a főnököm lett. Amikor Imre megtudta, összetört, mégsem lesz meg a technikum. Vadászember volt, megpróbálkozott a lehetetlennel, gondolta megveszteget bennünket, tanárokat.

Leálltam az iskola előtt az autómmal, Imre megszólított, tanár úr nem nyílik a kocsi hátsó ajtaja? Dehogynem! Kinyitottam, Imre bedobott egy őzcombbal, gerinccel teli hatalmas zsákot. A Bizottság megbeszélést tartott, főnököm előtt

föltártuk Imre előéletét, ő nagyvonalúan eltekintett a biztos buktatástól, aztán még hozzátette, az idén nyugdíjazzuk. Így lett Imre technikus is, meg nem is!