Velem mindig történik valami…Ej, a szegény ember nagyon elkeseredett, azt hitte, bánatában a feje tetejére szakad az ég. Tudta ő, hogyne tudta volna, eljön az idő, és a legkisebb gyermekét is útjára kell bocsátani. Elment a sok gyerek egymás után, elhalt a felesége is, pedig mindig úgy gondolta ő fogja itt hagyni előbb az asszonyt ebben a földi, nehéz világban. Ez, ez a kicsi volt minden öröme, és segítsége is, most eljött az idő. Tudta ezt a gyermek is, látta elmenni a nagyobbakat, érezte előbb, vagy később rákerül a sor. Meg sem várta, hogy Édesapja figyelmeztesse, maga állt elébe, szemébe nézett, könny csillant, de ugyanakkor látta a keménységet, amelyet annyira csodált Édesapjában, ami a sok bajon átsegítette, felnevelte őket, most egyedül marad. A könny azt mondta számára, hogy nagyon szereti és félti, a keménység azt, hogy nincs visszaút, nincs más választása. Elmegyek Édesapám, menj, jött a válasz. Aztán mit ad útravalónak Édesapám, azt, amit a testvéreidnek, jött ismét a rövid válasz. Aztán mit adott útravalóul a testvéreimnek Édesapám, kérlelte a gyerek. Pénzt nem adhatok, mert nincs, tanácsot adhatok, amit vagy megfogadsz, vagy nem. Az igazságot keresd, kisfiam, semmi mást, az majd eligazít! A gyerek nem várt tovább, vette a vándorbotját, amit már régóta faraggatott magának, és útra kelt. Úgy gondolta már bejárta az egész, általa ismert világot, és kereste, kereste az igazságot. Találkozott szántóvetőkkel, kérdezte őket, de mind azt a választ adta, elverte a jég a termést, kiszárította a Nap a földet, ne őnáluk keresse az igazságát, mert az nem igazság, ami velük történik. Találkozott mesteremberekkel, akik látástól vakulásig tették a dolgukat, de nem jutottak egyről a kettőre. Hitelbe dolgoztak, nem tudtak a megbízók fizetni, nem volt miből. Találkozott a kereskedőkkel, akik messzi vidékeket jártak, hozták, vitték az árujukat, de útközben rablók tizedelték soraikat. Nem kaptak védelmet senkitől, bármelyik országon haladtak át, csak a vámot szedték. Bármelyik városba értek újból csak vámot fizettek, és a portékájuk sokszor a nyakukon maradt, nem tudták értékesíteni, pedig a legjobbat, a legszebbet árulták, nem volt kereslet, nem tudott a szántóvető, nem tudott a mesterember sem fizetni. Találkozott uraságokkal is, szolgálatba állt, hogy eltartsa magát, de végül kereset nélkül kergették el, amikor a fizetséget kérte, még te kérsz pénzt, örülj, hogy eltartottalak, amíg itt voltál, kiáltották utána, örülj annak, hogy nem juttattalak zsandárkézre, még talán loptál is. Istenfélő ember volt, vasárnaponként, ha útjába esett, betért a templomba, nem gyónt, nem áldozott, szinte titokban lopakodott be az Isten házába, mert pénze nem volt, a templomban adakozni kellett, azt meg tudta, nem érdemes Szt. Antalt megfizetni, soha nem kapott vissza pénzt ez idáig senkitől életében. Igaz nem is volt neki csak néhanapján. Évekbe telt, amíg elhatározta magát, és hazafelé vette útját. Még jó időben érkezett, Édesapja haldoklott, lesz kinek eltemetni. Édesapám, a többi testvérem vajon megtalálta az igazságot? Nem jött vissza egyikük sem, én is útközben leltem Édesanyádra, itt a Földön, nekem ő volt az igazság!