Velem mindig történik valami…Nehezen lépett, minden lépésénél megtámaszkodott az éppen közelében lévő tárgynak, falnak, asztalnak, ránehezdett a széktámlára, belekarmolt a ketrecek drótjába. Viszek még ennek egy kis puha eledelt, ma nem kaptak még, aztán foglalkozunk a dologgal. Azt a kis puha eledelt, egy pár csibének adta oda, hozzájuk le kellett hajolnia, de ő inkább térdelt. Lefelé még húzta a teste, fölállni igen nehezére esett. Nagy levegőt szívott magába, amit akkor szusszantott ki, amikor a lendületet vette a fölálláshoz. Na menjünk akkor be, előremegyek, jöjjön szusszantott még egyet, és nekiindult, előredőlve, a lábait tette egyiket a másik után. Én még ennyire görbelábú embert az életben nem láttam, görbeségének íve túlhajlott vállszélességénél. Lassan vitte, mint már korábban említette a százhúsz kilós súlyt, mert ennyit nyomott. Fölszedett magára, tudja, nem tesz jót, egyébként egészségesen él, nem eszik sokat, nem is iszik magában, hanem, csak ha a rokonok, ismerősök jönnek, vagy ők mennek hozzájuk. Belőlük sok van! A szúnyoghálós ajtó kicsapva nyitotta a bejáratit, benn kellemes hűs fogadott. Nem láttam mást rajtunk kívül, de hamar megszólalt, készíts egy kávét, meg hozz üdítőket. Ugye elfogadja? Hogyne fogadtam volna, már éppen kérni akartam valami innivalót, elég messziről érkeztem, nem ettem, nem ittam út közben sehol. A jobboldali szobából neszelt elő az asszony, miközben a kávét föltette a villanyra, kérdezett rá mennyi cukorral iszom. Sokkal, majd veszek magamnak, köszönöm. Előkerült az innivaló, nekem a csapvíz, ki tudja milyen a citromfüves, amit először kínáltak. A második asszony, vele élek már húsz éve. Innen hát a nagy rokonság gondoltam, a barátokról, pedig ő maga mesélt. Téeszben voltak mindannyian, a többiek, amikor szétszedték a téeszt, jöttek össze, azóta nekünk a saját szőlő, a horgásztanya, meg a porta van, elég már ennyi is. De az elnök, meg az állattenyésztő, meg a főkönyvelő aztán meggazdagodott! Kivitték a gépeket, hozzá a föld nagy részét, eladták, ami maradt, a többiek azon gazdálkodnak. Látta errefelé jövet az új takarmánykeverőt, hát azt már ezek építették. Szerintem jól tették, hogy együtt maradtak, legalább segítik egymást továbbra is, bölcselkedtem. Úgy, ahogy mondja, nem volt rossz a téeszben, mindenki kapott otthonra is takarmányt, nevelhette a kocákat, meg aztán ki, amit akart. Nekem nyulaim is voltak. Ha jöttek a rokonok, tudja, én nem nyakon csaptam őket, mint mások, hanem levágtam, mint a birkát, mert akkor nem maradt véres a gerince, elfolyt a vére. Kend aztán ismeri a jót! Láthatja rajtam, nem is tudom leadni, amit egyszer fölszedtem magamra. A takarmánykeverőből én is vásárolok, a többit meg viszi a zsidó. Zsidó, kérdeztem vissza rosszallólag, ne szidja őket, ha semmi dolga velük. Nem szidom én őket, de hát ők tudnak kereskedni, ahhoz ők értenek, az a szakmájuk, nézzen csak szét maga körül, mondta a legőszintébb hangon, hát nem mindig ők vásároltak föl mindent, és higgye el nekem, úgy is maradtak a dolgok, nincs ez másképpen ma sem!