Ha meg akarjuk ismerni a környéket érdemes mindhárom utat, bejárni. Magyaregregyen, a betonútról elkanyarodva Máré vára a látványosság, ahol erdészeti, ha jól emlékszem főleg madártani kiállítást tekinthetünk meg. És egy jót fürödhetünk is a többnyire gondozott, tisztavizű strandon, ebéddel megtoldva a kirándulást. Onnan tovább már az erdészeti út vezet.

A másik irányból, bár az jóval hosszabb, mit az előbbi Pécsváradon áthaladva, ugyancsak erdészeti úton lehet továbbjutni. Pécsváradon is érdemes megállni egy órára, múzeumát megtekinteni, no és magát a várat megtekinteni, valamint annak környékét bejárni.

A harmadik lehetőség Hosszúhetényen, majd Zobákpusztán át rátérni az erdei útra, és ma már, a mintegy tíz kilométernyi út megtétele, a betonúttól Kisujbányáig, nem tart tovább tíz-tizenöt percnél.

Korábban- úgy harminc évvel ezelőtt- nem ez volt a helyzet. Az úgynevezett bejárattól kezdve az út csak az erdei nagy járművek számára, valamint lovas-kocsis közlekedésre volt alkalmas. Ez azt jelentette, hogy személygépjárművel a közlekedés majdhogynem lehetetlen volt. Az útfelület hol föld, hol makadámburkolatú volt, telis-tele a mélyebbnél-mélyebb kátyúval, gödörrel. Esőben az ember, ha ismeretlenül merészkedett errefelé bizony sokszor megesett, hogy vissza kellett gyalogolni a bejáratig, és ott segítséget kérni. Milyen egyszerű lenne ez ma a mobil világban. Egyik télen én magam is kisegítettem egy családot a bajból, felvettem őket kocsimba, és hazaszállítottam a őket Komlóra. Csak harmadnap sikerült  járművüket kiszabadítani a fogságból.

Később, miután a területet a Népköztársaság Elnöki Tanácsa természetvédelmi egységgé nyilvánította, és gondozását rábízta az állami erdészetre, javult a helyzet, az utat rendbe hozták, aminek mi, hétvégeken rendszeresen, kijárók szerfölött örültünk.

A bejárttól az út lerövidült!

Koránt se higgyük azonban, hogy kiutazásunknak ezt az időbeni rövidülését mi arra használtuk, mint a mostani turisták, akik csak átrohannak gépjárművükkel a gyönyörű vidéken. Meg-megálltunk itt-ott, megfigyeltük az erdőt, a réteket, és mindig lehorgonyoztunk az egyik kanyarban, ahonnan lélegzetelállítóan gyönyörű a kilátás a Mecsekre.

Felmásztunk az alig ötméteres domboldalra, és innen nyugat felé tekintve Leonardó da-Vinci-i látványban volt részünk. A messzeség hármas tagolódása valóban festő ecsetjére kívánkozik. A távolban a Misina sziluettje, középütt az árpádtetői dombok, baloldalt a Zengő, az előtérben pedig pompás erdős vidék dombokkal, völgyekkel szabdalva.

Tovább haladva egyszer csak egy kis szürkeséget vettek észre a gyerekek az úttesten. Közelebb érve láttuk, hogy egy kis madár van előttünk. Kiszálltunk az autóból, a madárka nem repült el, meg sem mozdult. Tovább közelítettünk hozzá, de ő nem akart elfutni, csak ott kuporgott továbbra is. Megszántuk, és úgy döntöttünk hazavisszük, majd felnevelve ismét visszaadjuk szabadságát ott, ahol ráleltünk.

Így is lett! Átmenetileg beraktuk egy kosárba, és másnap hazavittük. Otthon gyorsan elővettük a madártani kis könyvecskét- a búvár sorozat egyik kötetét, és megállapítottuk, hogy a mi esetükben egy erdei kakukkról van szó. Szegénynek biztosan első repülési próbálkozása lehetett, mikor ráleltünk, amitől elfáradtan várta az úttesten sorát.

Mi is kell egy fogságban lévő madárnak, tettük fel a kérdést. Először kalitka, lakásnak, majd pedig eledel, és mindenek előtt víz. Megitattuk, ez rendben volt.

A kalitka azonban már gondot jelentett. A gyerekek természetesen az apjuktól várták elsősorban a segítséget.

Elővettem agy nagyobb papírdobozt, amit mérnöki precizitással bevonalaztam a külső felületen, mind az öt oldalán, az alját természetesen nem. Majd nekiláttam körömvágó ollóval kivágni a lyukakat, ami nagyon de nagyon sokáig tartott, de a gyerekek, - és az én lelkiismeretem sem hagyott nyugodni-, mielőbb kalitkában szerették volna tudni a kakukkmadarat. Több óra múlva készült el az alkotás. Nem mondanám, hogy túlságosan elégedett voltam alkotásommal, hiszen a sok lyuktól meggyengült a doboz, ennek ellenére a lyukak közötti tartóelemek pedig túl vastagra sikerültek. A madár nem tett kifogást, hanem elfoglalta helyét.

Beraktuk a vizes edénykét, és utánanéztünk, vajon mit is eszik az erdei kakukk? Meglepődtünk, mert a táplálékát kizárólag bogarak, rovarok képezik. Szerencsére az a panellakás, ahol akkoriban laktunk, ma a Szigeti út közepén, a volt Szliven áruházzal szemben található, akkor még többnyire kukoricafölddel volt határos a déli oldalon. A családi házakban pedig hízót neveltek, szárnyasokat tartottak, még nyúltenyészet is volt a közelben. Ennek következtében nagyon sok volt a legyünk, a légyfogó és különböző légyirtók sem voltak eléggé hatásosak.

Nosza apa fogjál legyet, így a gyerekek! Nekiálltam. És láss csodát, sikerrel is jártam, mert jó pár legyet elkaptam. Megvan a táplálék is. Megnyugodtunk, és a zsákmányt beraktuk a kalitkába. Időközben beesteledett, a hétvégétől és az izgalomtól fáradtan lefeküdtünk.

Kora reggel, még nem is volt világos, úgy három-négy óra táján elkezdődött a ribillió. A mi madárkánk felélénkült, nem volt annak semmi baja, nem is kakukkolt, hanem valami eszeveszett csipogásba kezdett, amitől mi azonnal felébredtünk, és már nem tudtunk újból elaludni.

A madár ezt megelőzően mást is produkált az éjszaka folyamán, amit a szemünk láttára is megtett, hogy –szó szerint- kifosott a kalitkából. Úgyhogy a kis asztal, amin a kalitka volt és annak a környéke is csupa madár-kaki volt. Ezen azonnal segíteni kellett, mert feleségem, egészségügyi lévén fertőzéstől tartott, és egyébként is bizony büdöset csinált ez a madárka. Hogy miből produkálta a rengeteg trottyot, el sem tudtuk képzelni, mert a legyek érintetlenül, és hiánytalanul hevertek a madár körül. A víz elfogyott.

Utánanéztünk még egyszer az etetésnek, és kiderült, hogy csak élő rovarokat, azaz csak élő legyeket eszik meg a kakukkmadár. Nem is döglöttet, kinn az erdőben?

Ezek után további próbatétel következett, élő legyeket kellett fogni! Nagy nehezen megtanultam annak a technikáját, hogyan kapjam el úgy a legyeket, hogy nem markolom döglötté őket. Gyerekeim örültek a dolgok ilyen alakulásának, mert az élő legyeket, cérnára kötve egyiket a másik után lógathatták be a kalitkába. Madárkánk végül táplálékhoz jutott.

Újabb ötletem az volt, hogy éjszakára valami átláthatatlan, brokát-szerű takaróval fedjük le a kalitkát, ne érzékelje a madár, mikor jön a hajnal. Én munkába jártam, a feleségem szintén, a gyerekek óvodába és iskolába. Magyarán, ki kellett pihenjük magunkat, hogy el ne bóbiskoljunk napközben.

Most következett a meglepetés, számunkra a csoda, mert ez a madár óraművel volt felszerelve. Másnap és harmadnap is, pontosan ugyanabban az időpontban kezdődött a csiripelés, mint ahogyan az a legelső alkalommal is megtörtént.

A légyfogás, takarítás, álmatlanság napokig, előbb eldöntötte a mi kis madárkánk sorsát, mint ahogyan mi azt korábban képzeltük. Nem került vissza eredeti élőhelyére, hanem felvittük a Mandulásba, a mecseki tornapályára, és ott szabadon engedtük. Cselekedetünket azzal hálálta meg, hogy az első pillanatban felröppent, és eltűnt a szemünk elől.

Hisszük a mai napig, hogy jót tettük vele, és utódai boldogan élnek, amíg egyikük nem kerül hasonló helyzetbe, amilyenben egykori ősük volt.

Baráti szeretettel, üdvözlettel:

Dr Petre András, Kisújbánya 29. drpetreandras@me.com

Schraub bácsi Óbányán lakott, de télen-nyáron megragadta a lehetőséget, hogy átránduljon régi falujába Kisújbányára. Halottai nyugszanak a temetőben, el lehet trécselni a régi ismerőssel Agátz Szepivel, és az időközben megismert újakkal, akikkel kölcsönös tiszteletben álltak.

Így voltam ezzel én is, az öreg Schraub -egyébként jóval túl volt a hetvenen- építette meg lakóházunk új kéményét, amit a lakókonyhában kellett kialakítani természetesen a régi nyitott kéményboltozat megfelelő átalakításával egyidejűleg.

Nem emlékszem már mi is volt eredetileg az öreg Schraub szakmája, de a felszabadítás után már azt nem folytathatta, behajtották őt is a közeli bányákba dolgozni, amit ő becsülettel végzett, onnan is ment nyugdíjba. A bányában kőművesként dolgozott ilyen-olyan apróbb munkákat végezve. Ott lenn ugyan nem sok kőműves-szakmai feladat adódott, de biztosan el/be kellett falazni egy-egy tárót, járatot, vagy valami kalyibát építeni a lenn dolgozók számára. Szó, ami szó kőművesnek vallotta magát.

Az én kéményem ferdére sikerült, a felső részen a nyitott konyha dongaboltozata tartotta meg az eldőléstől, de ő biztatott, soha nem lesz semmi bajom vele, amíg ő él. Szegény, pár évre rá meghalt!

Az öreg a kéményépítés után is szívesen betért hozzám egy kis almaborra, beszélgetésre. Az almabor, no meg a kisújbányára jövetel is azt a célt szolgálta nála, mint megtudtam, hogy kedves felesége-Ilon néni-viselkedését el tudja viselni. Amíg elvolt otthonról nem volt semmi gond, de hazatérvén Ilon néni megkérdezte, hol ittál már megint, amire válaszként ő csak a szájára mutatott és részéről el volt intézve a dolog, amihez a mámor adott bátorságot, segítséget.

Egyszer télen, mi éppen nem voltunk a házban, amikor az öreg elhaladt mellettünk és feljebb ment a faluba. Visszafelé jövet aztán már otthon talált bennünket, a konyhában melegítve átfagyott csontjainkat. A jó napot kívánás után, és mert megkérdezte azt is tőlünk merre jártunk, messzire eltávolodtunk a háztól talán, a következőket mesélte.

Ő még ilyet nem látott életében, noha eleget élt már, és sokat is látott, de hogy a fa tetején a mérnök úrék portáján egy róka legyen, hát ez meghaladja a képzeletét. Hagytuk mesélni, mi ismertük az okot!

Felfelé jöttem, mint rendesen, fűzte továbbmondókáját, nézelődtem, nem volt most sem sietős a dolgom, és mikor magukhoz értem, nem akartam hinni a szememnek. Egy élő róka volt a kisebbik körtefájuk tetején.

Úgy embermagasságú volt ez a fa, a tetejét mindig levágtam, túl közel nőtt a nagyobbakhoz. Tettettük magunkat, na ne beszéljen butaságokat, a róka nem mászik fára. Ha meg felmászna hamar le is jönne, hiszen mit keresne ott. Biztosan erősen hat még az otthon bevett szíverősítő, amit Ilona asszony elől eldugva tárolt, ezért hirtelen sok szaladt a torkára, mert gyorsan kellett végezni a kortyolgatással. És így tovább.

Meghagytuk hiedelmében, ha még ilyen dologgal nem találkozott, hát most vén fejjel megtörtént a dolog. Elbúcsúztunk, aztán a szokásos három deci almabor után felcihelőzködött, és elballagott.

Hetekkel később Óbányán járva minden ismerős az öreg Schraub történetével fogadott, kifejezésre juttatván hitetlenségüket és abbéli meggyőződésüket, hogy a Schraub nem csak öreg, hanem már –elnézést a kifejezésért, de így hangzott el-hülye is, hiszen mindig is voltak különös dolgai. Ugye mérnök úr nem igaz a dolog?

Én nem tudtam mást tenni, mint megvédeni az igazságot, és Schraub bátyám becsületét, hogy nem hülye ö, ezúttal igazat mondott. Az igazság az igazság, a rókát én magam is láttam a fa tetején. Hogy rólam mit gondoltak, nem árulták el.

Valóban, a róka ott volt, de mi tettük oda.

Akkoriban, a kilencvenes évek elején a birkatenyésztés még javában folyt, a falu végén található hodály tele volt jószággal. A tulajdonos gyakran váltogatta a juhászait, sokukkal nem volt megelégedve, sokan pedig ővele. A juhászok ellátása akadozott így az állomány is fogyatkozott, hiszen valamelyik bárány véletlenül, ilyenkor mindig eltörte a lábát, és tudvalevő, hogy abból nem lehet kigyógyítani. De finom is volt az a báránypörkölt a törött lábú bárányból. Mert mondanom nem kell, mivel mi közel vagyunk a hodályhoz, a juhászokkal is jóba voltunk, és elég nagyok azok a báránykák, mi is jókat falatoztunk.

Az egyik fiatalember, az Áron Erdélyből érkezett, két telet átszolgált, aztán elment másfelé. Hihetetlen sok dologhoz értett. Ami számunkra újdonság volt, neki természetes, hiszen ott a havasokban, csak jó messzire-hangzó kiáltásnyira lehetet ismerősre találni, magára van utalva ott az ember.

Amikor ez alkalommal kiértünk a gyerekekkel a házunkhoz, és körbenéztünk az udvaron, egy gyönyörű rókatetemet találtunk. Még meleg volt a teste, nemrég eshetett áldozatul valamely fajtársának, vagy valamely más vadnak, vagy kutyának. Megnéztük, szépnek találtuk, de hozzányúlni nem mertünk attól tartva, hogy talán veszett. Szóltunk a fiatal Áronnak, aki a maga természetes módján felállította a diagnózist, miután megszemlélte, kézbe vette az állatot, hogy bizony ez egy nagyon szép példány, semmi más baja nincs, minthogy elpusztult, és csodaszép rókaprémet lehetne készíteni belőle. Hogyan, kérdeztük, hiszen az állatot szakszerűn meg kell nyúzni, kikészíteni a bőrt, és így tovább.

Majd én elvégzem a munkát, ajánlotta. Az első, legfontosabb lépés az, hogy a férgek kimenjenek a szőréből. De hát nincs itt bolhairtó kemotoxunk, mondtuk szomorúan. Mit gondolnak, a havasokban talán van, mi csak föltesszük egy fa gallyaira a tetemet, aztán a bóhák kimennek a dögből, meg más élősködők is, tudják azok, nem kereshetnek ezen már semmit. A földön fekvő dögöt, meg egyébként is a többi ragadozó, ha rátalál fölfalja.

Hát így került a róka a fára, Ezért volt igaza az öreg Schraubnak. Ezért védtem meg én is őt, kockáztatva jó híremet: hogy netán a mérnök úr is meghülyült!?

Áron aztán megnyúzta az állatot, besózta, és átadta, a többi már a maga dolga. Nagy nehezen találtam egy szűcsöt, aki merte vállalni a bőr kikészítését, mert ugye mi nem voltunk vadászok, hogyan jutott ő a bőrhöz és egyéb kérdések következtek volna, ha leleplezik tevékenységét. Szép lett a szőrme, hála a rókának, Áronnak és a bátor szűcsnek.

Tisztelettel, szeretettel: Kisújbánya 29.

Dr Petre András,