Húsvét vasárnapja volt. Amikor a tóhoz érkeztünk nem találtuk a gyerekeket. Pedig arról volt szó, hogy tizenegyre kinn lesznek. Néhány autó állt a parkolóban, az övékét nem láttuk. Már megint közbejött valami, gondoltuk. Mire is jó a mobil! Merre vagytok kérdeztem, itt állunk a parkolóban. Mi pedig itt vagyunk a tó túlsó oldalán. Valóban! Először a kutyát vettük észre, az messziről is jól látszik, fekete, mint a korom. A gyerekek már kinn voltak a tónál. Gyertek közelebb az autóval, itt, alig távolabb tőlünk leállhattok. Továbbhajtottunk, megálltunk, kiszedtük az elemózsiát, és odabattyogtunk hozzájuk. Unokánk észre sem vett bennünket, annyira lekötötte a tó. Ide-oda sétálva a merítőhálóval, bele-belecsapott a vízbe, remélve kifog ismét valamit. Két nappal korábban itt a tóban fogott egy mocsári teknőst, most, hogy újból eljöttek, engedték vissza lakóhelyére. Egy napig otthon a terráriumában figyelgette, tanulmányozta. Tudod Frakk, ez egy fiatal példány volt, az idősebbeknek a szájuk szélén sárga csík húzódik, a fiatal példányoknál ez még nem alakult ki. Rendben van, Te ismered az állatokat, helyeseltem hozzá. A horgászbotok is előkerültek, áztatta őket, egyenlőre más foglalta le. Hamar meg is lett az eredménye, egy méretes vízisikló. Örömmel ujságolta, ilyen nagy siklót ezidáig nem fogott. Éppen egy varangy oldalát harapta, amikor elkaptam. Nézd mekkora! Néztem őt is, mert a sikló, magyarán szólva lefosta, csupa piszok volt a gyerek. Nem baj, ez hozzátartozik a dologhoz, mondta anyja, apja. A sikló bekerült a szákba, rövidesen fogott neki egy békát, aztán még egyet.
A kutyát pórázon tartsák, hangzott tova a vízen. Szegény Szuzi nincs a pórázhoz szokva, otthon szabadon kószál mindenfelé. Rövidesen megérkezett a lányom is a férjével. Ettünk, ittunk, én kutyát sétáltattam, játszottam vele. Vegyünk horgászjegyet, apa menj el légyszi, Szuzi is kívánja a mozgást. Visszafelé hozz jégkrémet , a túloldalon van egy büfé, ott árulják. Megkerestem a halőr bódéját, épp átellenben volt a mi helyünkkel. Tessék befáradni, a kutya is jöhet, két lépcső van fölfelé. Hirtelen leesett a tantusz. Teljesen sötét, kerek, olyan Lennonos, tükröző felülettel bevont napszemüveg volt rajtam, és rövid pórázon a kutya. A halőr vaknak hitt. Belementem a játékba. Üljön le, a szék mindjárt jobbra található, hangzott, ami még tovább erősítette bennem a hitet, hogy a halőr egy vakot igazgat a székhez. Tudja kezdte mondókáját, még mielőtt megszólalhattam volna, ez egy magántulajdonú tó, én látom el a felügyeletét, itt mindenkinek kell jegyet váltani. A kutya miatt is azért szóltam át, mert a rend biztosítása a feladatom. Láttam a horgászást is, nem akartam szólni érte. Húsvét van, legyen ez a mai napi jótéteményem, folytatta. Majd a fentiek javamra írják, tekintett szemeivel az ég felé. Kegyed hívő, kérdeztem. Nem vagyok templomba járó, de ha pokol van, attól tartok, kellenek az Égiek is, foglalta össze hitvallását. Közben megérkezett az unokája, akit pusziadásra biztatott, mert a gyerek vonakodott az idegen jelenlét miatt. Tudja nagy már az András, iskolába jár, már nem szívesen osztogatja a puszit. Unokámra gondoltam, ő még örömmel a nyakamba ugrik egy ölelésre, igaz akkor, ha kérem rá. A gyerekek ideadtak nekem valamit a kezembe, szedtem elő a horgászengedélyeket a benne lévő háromezer forinntal együtt. Megnézte. Na, mit akar, van maguknak engedélye, a gyerek fogásnaplóját, a minap én állítottam ki. Persze gondoltam, hiszen tegnapelőtt is itt voltak kinn a menyemék, gyerekestől, akkor sikerült elkapni a teknőst. Rákérdeztem még a fagylaltosra is. Itt van a büfé mondjárt, úgy száz, százhúsz lépésnyire, baloldalt, ahogy visszafelé megy. Viszlát Petre úr, minden jót, mondtam én, elköszöntem a druszámtól is, de még előbb elmondtam nekik, hogy ki is volt András. Az, akit Jézus elsőként szólított meg a halászok közül, hogy kövesse őt. A Péter testvére. A Szent Péteré, helyesbített a halőr. A büfé zárva volt, fagylalt nélkül tértünk vissza a családhoz Szuzival. Milyen szerncse, hogy pórázon kellett tartani. Útközben egy spánielnek kapta el a fülét, szegény vinnyogva rohant a gazdihoz. A Szuzi már csak ilyen, útszéli, haragos, de szeretnivaló kutyus.
Elmeséltem, hogy vaknak nézett a halőr, és minden mást, szinte szóról-szóra. Jót nevettek rajta, mert elinduláskor azt mondták rám: úgy nézek ki, mint egy vak, kutyavezetővel.
Hiába, a Föltámadás mindenkit egy kicsit jobbá tesz.
Tisztelettel, szeretettel: Dr, Petre András, drpetreandras@me.com
Mélységmagasság
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2009. április 1.
Velem mindig történik valami…Fiatalok mellett kaptam helyet. Első sor, első szék.
Ha tehetem, oda ülök, zenei élményem magasabb szintre emelése érdekében, hogy jobban elmélyülhessek az előadó művészetében. Taxiba kényszerültem az idén is új időszámítása alkalmazása következtében. Cipőm nem volt időm befűzni, a zoknikat kifordítva húztam föl, és a megszokott, karcsúsító nadrágszíj is otthon maradt. Még szerencse, hogy arról a bizonyos cipzárról nem feledkeztem el, éppen a nadrágszíj hiánya következtében. A taxis biztatott, fordítsam vissza a zoknimat, mert még úgy sem fűztem be a cipőimet, bár szerinte így is maradhat. Úgy maradt, és a szokásos helyem szabadon várakozott rám. Nem rossz, de kellemetlen előjelként is fölfogható lett volna, de nem vagyok szerencsére babonás. Ha vissza kell mennem a házunkba, akkor nem babonából, hanem valamiért fordulok vissza az első pár méter megtétele után. Erre nem maradt idő, szerencsére egy, pontosan egy taxi rám várakozott. A fiatalok biztosan nem ismerik a szokást, hogy az első sor első hely az enyém. Kedves tőletek, hogy szabadon hagytátok a helyem, elegyedtünk szóba. Fennkölt válasz érkezett, nem gondoltunk magára, csak úgy ide ültünk hárman. Kiderült mindhárman zongora szakra járnak, és eljöttek meghallgatni kedves tanáruk koncertjét. Elmeséltem nekik esetemet, hogyan vágta el kiskoromban a jobb kisujjam mozgató inát egy szétrozsdásodott láncszem, amiért „zongorakarrierem” már a kezdetekben kettétörött. Idővel az ín összeforrt, és akárcsak Schumann, erőltetett billentésekkel helyrehoztam a kezem, Hemingway típusú elektromos zongorám segítségével. Aha! Megváltozott a hangnem irányomban, merthogy én is a magam módján zongorista, vagyis hozzájuk méltó partner vagyok. Bejött a Tanár úr. Első félidő, utolsó félórája Liszt H-moll szonátája. Fischer Annit életemben egyszer élőben, a Zeneakadémián halottam játszani. Liszt H-moll szonátáját tűzte műsorra. Életre szóló élmény! Ráadásként Beethoven für Elise című remekét, amit mindenki csak gyerekdarabként fog föl, játszotta el. A kritika különösen a lassú részt dicsérte és a ráadást, méltán. Azóta, egészen pontosan akkor értettem meg, mit jelent a zene mélységéig hatolni. Ki képes erre? Kizárólagosan azok a művészek, akik ismerik a zenemű megalkotóját, töviről-hegyire. Ismerik életét, ismerik a zeneművek keletkezésének körülményeit, ismerik azt a parányi „mást”, amit az alkotó éppen abban a művében rejtett el, amit rajta kívül senki nem lett volna képes megalkotni. „Hangverseny”, rossz kifejezése a zenemű interpretációjának. A hallgatóság csendben ül, egyikük sem lehet „zsűritag”, a zeneművet játszó művész maga ellenében versenyez. Egyetlen előadás sem megismételhető, és a versenycentrikusok nem hallják ki azt a „mást”. Megkönnyeztem a szonáta lassú tételét. Fischer Anni egykori játéka jutott eszembe, és az is, hogy a Tanár úr a liszti lángelme alkotásának megértésére szentelt élete sem volt hiábavaló harc.
Bánky József Tanár úr lelkemet újfent megszólította Liszt H-moll szonátájával!
Ha tehetem, oda ülök, zenei élményem magasabb szintre emelése érdekében, hogy jobban elmélyülhessek az előadó művészetében. Taxiba kényszerültem az idén is új időszámítása alkalmazása következtében. Cipőm nem volt időm befűzni, a zoknikat kifordítva húztam föl, és a megszokott, karcsúsító nadrágszíj is otthon maradt. Még szerencse, hogy arról a bizonyos cipzárról nem feledkeztem el, éppen a nadrágszíj hiánya következtében. A taxis biztatott, fordítsam vissza a zoknimat, mert még úgy sem fűztem be a cipőimet, bár szerinte így is maradhat. Úgy maradt, és a szokásos helyem szabadon várakozott rám. Nem rossz, de kellemetlen előjelként is fölfogható lett volna, de nem vagyok szerencsére babonás. Ha vissza kell mennem a házunkba, akkor nem babonából, hanem valamiért fordulok vissza az első pár méter megtétele után. Erre nem maradt idő, szerencsére egy, pontosan egy taxi rám várakozott. A fiatalok biztosan nem ismerik a szokást, hogy az első sor első hely az enyém. Kedves tőletek, hogy szabadon hagytátok a helyem, elegyedtünk szóba. Fennkölt válasz érkezett, nem gondoltunk magára, csak úgy ide ültünk hárman. Kiderült mindhárman zongora szakra járnak, és eljöttek meghallgatni kedves tanáruk koncertjét. Elmeséltem nekik esetemet, hogyan vágta el kiskoromban a jobb kisujjam mozgató inát egy szétrozsdásodott láncszem, amiért „zongorakarrierem” már a kezdetekben kettétörött. Idővel az ín összeforrt, és akárcsak Schumann, erőltetett billentésekkel helyrehoztam a kezem, Hemingway típusú elektromos zongorám segítségével. Aha! Megváltozott a hangnem irányomban, merthogy én is a magam módján zongorista, vagyis hozzájuk méltó partner vagyok. Bejött a Tanár úr. Első félidő, utolsó félórája Liszt H-moll szonátája. Fischer Annit életemben egyszer élőben, a Zeneakadémián halottam játszani. Liszt H-moll szonátáját tűzte műsorra. Életre szóló élmény! Ráadásként Beethoven für Elise című remekét, amit mindenki csak gyerekdarabként fog föl, játszotta el. A kritika különösen a lassú részt dicsérte és a ráadást, méltán. Azóta, egészen pontosan akkor értettem meg, mit jelent a zene mélységéig hatolni. Ki képes erre? Kizárólagosan azok a művészek, akik ismerik a zenemű megalkotóját, töviről-hegyire. Ismerik életét, ismerik a zeneművek keletkezésének körülményeit, ismerik azt a parányi „mást”, amit az alkotó éppen abban a művében rejtett el, amit rajta kívül senki nem lett volna képes megalkotni. „Hangverseny”, rossz kifejezése a zenemű interpretációjának. A hallgatóság csendben ül, egyikük sem lehet „zsűritag”, a zeneművet játszó művész maga ellenében versenyez. Egyetlen előadás sem megismételhető, és a versenycentrikusok nem hallják ki azt a „mást”. Megkönnyeztem a szonáta lassú tételét. Fischer Anni egykori játéka jutott eszembe, és az is, hogy a Tanár úr a liszti lángelme alkotásának megértésére szentelt élete sem volt hiábavaló harc.
Bánky József Tanár úr lelkemet újfent megszólította Liszt H-moll szonátájával!