Most már meg kell írnom. Papírra kell vetnem, mert már hetek óta készülök rá. El fogom felejteni ezt az álmot, amihez képest Csath Géza „Zöld békája”, csupán csekély rémület.
Az enyém más.
Igen, hetek óta várom azt a napot, amikor hozzá merek fogni, mert éltet a reménység, hogy nem jön vissza agyamba az a fajta iszonyatos rémület, amit átéltem.
Nem álmodtam, átéltem.
Csath Géza, egyébként Kosztolányi unokaöccse, morfinista volt, és pszichiáter, nem csodálkozom tehát, mi mindent szenvedhetett, ha nem tudott hozzájutni a napi szükséglethez.
Én csak nyugtatót szedek, napközben rendszertelenül, de este szükségem van rá, mert nem tudom zakatoló agyamat leállítani, nem jön álom a szememre, világosig ébren vagyok, vagy csak azt hiszem?
Amióta a nyugtatót szedem, igyekszem tartalékot biztosítani magamnak. Ez után az álom után többszörösére fokozom a tartalékot, nem akarok még egyszer a rémület határtalan mélységébe zuhanni.
Talán hétvége volt, vagy a doktorom volt távol, már nem emlékszem mi ért fogyott el az átkozott nyugtató.
Minden úgy történt, mint mindig lefekvés előtt. Előszedtem a gyógyszeres dobozomat, és nem találtam a nyugtatót. Utánanéztem a tartaléknak, de ez alkalommal már a tartalék doboz is üres volt. Ne volt megoldás, a gyógyszert ma éjjelre nem tudom bevenni. Kibírom reggelig, akkor aztán beszerzem orvosomnál a vényt, és dupla adagot fogok bevenni.
Holnap csak délután rendel. Megrémültem, de beláttam nincs megoldás, lefekszem, és megpróbálok nyugodt maradni.
Elmormoltam az esti imámat, majd pedig vártam az alvás pihentető nyugalmát.
Nem sikerült elaludnom. Újból elővettem gyógyszeres dobozaimat abban reménykedve- máskor is előfordult már, hogy rosszul néztem át azok tartalmát, és mégiscsak találtam bennük egy-egy elszóródott szem pirulát.
Ezúttal bármilyen gondosan kutattam nem jártam sikerrel. Marad az újbóli kísérletezés az alvással.
Elszenderültem, vagy ébren voltam nem tudom.
Utazás esménye
Feleségemmel a egy szállodában találtam magam, ahonnan éppen távozni készültünk, és ruháinkat már összepakolva a ruhásszekrényt akartam bezárni, de nem sikerült. Páni félelem jött rám, mi lesz, ha nem tudom bezárni, és eltávozásunkkor észreveszik a nyitott szekrényt, amit egészen biztosan emlékszem, eltávozáskor be kell zárni, és a kulcsot épségben leadni. A miénkről hiányzott a szálloda bilétája. -A karika, ami a kulcsot és a bilétát összefogta nyitott volt, az összeerősítő kis hollandi csavar leesett róla, már korábban kutattam utána, minden kis zugot, padlórepedést végigvizsgáltam, és nem találtam.
Tovább próbálkoztam. A kulcsot, bármilyen erővel próbáltam elfordítani, vagyis a szekrényt bezárni, a zár nem engedett.
Észrevettem, hogy a zár nyelve és az nyelv mélyedése nem volt egy szinten,. Megemelem az ajtót, gyenge voltam hozzá. Újabb trükkel próbálkoztam, amikor is átdugtam a kulcs fülén egy csavarhúzó nyelét, és most már marokra fogva a kanalat irtózatos erővel fordítottam egy fél fordulatot a kulcson. Kiszakadt a szekrényből egy darab, ami végérvényessé tette számomra, hogy a szekrényt nem tudom bezárni. Mi fog történni?
A szekrények egymás mellett és egymás fölött helyezkedtek el, mind más-más szobához tartozott, mi lesz, észreveszik és bejelentik. Nem tudunk továbbutazni. Valaki -egészen biztos voltam benne- meglátott. Kínlódásom eltartott legalább egy jó félórát, és én csak a zárra figyeltem, nem érzékeltem semmi mást. Agyam majd szétpattant a rémülettől. Hol a feleségem? Ő már biztosan elhagyta a szállodát, és én itt vagyok teljesen egyedül, reménytelenül, hogy bárki is segítségemre lehetne.
Ekkor hirtelen mentő ötletem támadt. Itt hagyom a szekrényt, és a kulcsot leadom, mintha semmi sem történt volna. Így tettem!
A széles lépcsősoron óvakodva minden sietségtől, nyugalmat erőltetve magamra elindultam lefelé.
Első forduló, majd a második, aztán a többi, mennyi lesz még,? Nem emlékszem melyik emeleten volt a szobánk, és egyébként mennyi lépcsőforduló volt emeletenként. Csak magam elé, lefelé néztem, nem számoltam a fordulókat. Legyen már vége, hol lehetek, lenn a pincében?
Fölemeltem a fejem. Hihetetlen megnyugvást éreztem. Előttem a szálloda előtere, a bejárati portáson kell még átjutnom, aztán elkezdhetek rohanni. Nem köszöntem vissza, mintha nagyothalló lennék mereven magam elé néztem fölszegett fejjel, de csak a kijáratot láttam, semmi más nem érdekelt.
Kijutottam, most már futhatnék, de végtagjaim ólomsúlynál nehezebbek voltak. Nyugalmat erőltetve magamra haladtam tovább. Nem akartam semmiről tudni. Fejemet újból leszegtem, és a járdát néztem.
Rémülten vettem észre: a kulcs nálam maradt. Izzadt tenyeremben szorítottam egészen idáig. Meg kell szabadulnom, a kulcstól, ez bizonyíték, ha nálam találják.
Szemem kimeresztve, hogy periférikus látásom még jobban kiszélesedjen, kerestem a lehetőséget, hogy eldobhassam magamtól biztos helyre. Mindenütt fal vett körül, a házak magas kerítése, egybefüggően egymáshoz nőve. Agyam gyötrődött, kereste a megoldást, és nem találta meg a helyeset.
Ha átdobom a kerítésen, csörrenni fog, mert belül biztosan betonozott, vagy kővel kirakott növénytelen rend lehet. Nem szabad áthajítanom, megtalálják!
Továbbmentem egyre gyorsabban, és nagy megkönnyebbülésemre a járda burkolata kavicsosra és a kavicsok között rengeteg csavar volt , találtam megfelelőt váltott. A kavicsok között hirtelen észrevettem a kis hollandi csavarocskát és a szállodai bilétát. Nem gondolkoztam azon, hogyan kerülhettek ide, Gyorsan lehajoltam, fölkaptam a kavicsok közül mindkettőt, összeszereltem a kulcsot, és megtaláltam a megoldást: Elég a kulcsot csak leejtenem, és egyik lábammal ráhúzni a kavicsréteget.
Ezt tettem, és megkönnyebbültem. Senki nem láthatott a magas kerítés mögül. Megmenekültem, de eltévesztettem az útirányt.
Egyáltalán hol lehetek, merre van a vasútállomás, ahová el kell jutnom Délre!? Elfogott ismét a rémület, lábaim, karjaim nem mozdultak: nagy nehezen, verítékezve, de kikeveredtem az álomból. Csak ismét el ne aludjak! Nagy nehezen, éjjeliszekrényemről mindent lesodorva megkerestem zsebórámat. Éjjel volt, az óra állt. Mennyi ideig tart még az éjszaka, most állhatott meg az órám, vagy nem húztam föl rendesen? Elkezdtem a felhúzót csavarni addig, amíg meg nem akadt, de az óra nem indult el.
Ez rettenet! Újból visszazuhantam az álomba.
Pavilonszerű, favázas labirintusban találtam magam.
A falak tele voltak rémületes képekkel, a színek őrjítően harsányak voltak, ennek ellenére félhomály uralkodott a paravánok labirintusában. Harsogó, ritmusos zene szólt minden irányból. A paravánok rejtekeiben párok, férfiak és nők összegabalyodva, összetapadva, majd szétválva lejtették izgalmas táncukat. mindannyian mámorosak voltak Nem tudtam eldönteni szórakozó helyen vagyok, vagy pedig valamilyen rituálét űző társaság kellős közepén. Alkohol kellene, csak Ft.-om volt, ismerősöm adott vautát, sört ittam, nem ízlett
Hirtelen az őrült összevisszaságban unokámat pillantottam meg, aki sejtelmesen, szorosan a paravánokhoz tapadva mintha előlem menekült volna. Ha közelebb mentem hozzá távolabb húzódott. Ha egy pillanatra levettem a szemem róla eltűnt a kavarodásban. Reszketve a félelemtől, hogy elveszítem lehajolva, majd négykézláb mászva kerestem. Nagyon sokáig hiába. El fogom veszíteni. Úristen!
Nem tudom mennyi ideig tartott - számomra közel volt az örökkévalósághoz-, amikor végre rátaláltam.
El kell érnem és kimenekítenem innen, csak ne szökne előlem, mint korábban!
A zavarodottság még nagyobb lett, a zene hangereje és ritmusa fokozódott. Mintha valakitől, vagy valamitől félve, még jobban összehúzódott a táncoló, őrjöngő sokaság.
Fel kell ébrednem, ez csak álom lehet, ezt nem lehet kibírni, megőrjít a zene, a kavargás, a színek, a keresés!
Magamhoz tértem. A szívem őrült sebességgel, nagyokat dobbanva zakatolt, szakadt rólam a víz.
Föltápászkodtam fekvőhelyemről, hálóruhát cseréltem, és rettegtem, hogy az álom vissza ne térjen, kibírjam ébren reggelig. Nem volt szerencsém!
Visszazuhantam az ébrenlétből, az álomba.
Otthon az unokámmal egyedül hűtőből bort akarok inni , iszom végre elalszom, Félálom, gyerekre kell ügyelnem , takargatom
Újra a paravánok, testvérem/fiam rejtegetik a ruhájuk alatt a gyereket, ő is iszik, nem tudom kiszabadítani
Újból iszom nem ízlik Hullámzó kígyózó tömegben vándoroltak egyik helységből a másikba, majd hirtelen a paraván falát áttörve, azon keresztülugrálva a szabad ég alatt folytatódott az őrült tánc.
Visszaút, nincs pénzem elfogyott, nincs jegy, a vonat indul, bevágom magam egy ládaszerű vagonba
Vonatkerék zakatolása hallatszott, egy vasúti vagonban találtam magam, egy szűk, alig pár négyzetméteres helyen, amit tapogatva a falakat voltam képes megállapítani. Fölállni nem lehetett. Egy befelé nyitható fedelet -vagy ablak, vagy ajtó lehetett- fedeztem fel, amit iszonyatos erőfeszítéssel sikerült kinyitnom.
Körbenéztem. A helyiségben semmi berendezési tárgy nem volt, minek is, hiszen alig egyméteres a magassága.
Átjutottam a határon
Kibírhatatlan álom jött a szememre, aludnom kellett! A nyílást záró fedelet emeltem ki a zsanérból, amit fejem alá tettem párna helyett.
Újból körbenéztem és ekkor elfogott a rémület. Egy összetöpörödött, ráncokkal teli, elképzelhetetlenül csúnya, múmiaszerű öreg, férfi, vagy nő lehetett, nem tudom, nézett rám meredt tekintettel. Elfordítottam a fejemet, de meg kellett győződnöm még egyszer és még egyszer a végtelenségig, hogy ott van-e még. A szeme állandóan rajtam függött valahányszor ránéztem. Meg kell szabadulnom tőle minél előbb!
Félig nyitott szemmel mind közelebb és közelebb férkőztem a lényhez, végre már annyira közel, hogy egy hirtelen mozdulattal megragadva kihajítottam zárkámból.
Hajnalodott, holtfáradtan kászálódtam ki ágyamból, első utam orvosomhoz vezetett, akitől megkaptam a receptet, és a patikában megkaphattam nyugtatómat, amiből azonnal bevettem a szükséges mennyiséget.
Hazaértem, a feleségem várom, a borosüveg félig, unokám megmenekül, Tőlem?
Közjáték. Vallásos kötelezettség teher, nem ismernek el, ellaposodik minden körülöttem, érdektelenné válik, nem fontos semmi. Visszafeküdtem ágyamba, és elérkezett a megnyugtató, pihentető álom. Vagy a valóság?
Tisztelettel, szeretettel: Dr. Petre András, drpetreandras@me.com
Strapacska
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2007. december 12.
Közeledett a nyári szünet az énekkar számára is.
Az egyik nap a fali táblán, ahová egyébként Karnagy úr a gyakorlandó művek címeit szokta fölírni, egyetlen szó jelent meg: SZTRAPACSKA.
Jó étvágyat!
Az egyik nap a fali táblán, ahová egyébként Karnagy úr a gyakorlandó művek címeit szokta fölírni, egyetlen szó jelent meg: SZTRAPACSKA.
Majd mindenkinek rémlett valami, de azért találgattunk, mi is lehet az? Ennivaló, ebben megegyeztünk. Aztán kis idő után fölállt -nevezzük Andrásnak- ő, és megkérdezte szeretjük a sztrapacskát, mert ő úgy gondolta, hogy az énekkari próbák egyikén majd eszünk sztrapacskát, amit ő készít el. Mindannyian rábólintottunk, rendben. Ennyiben maradtunk.
Egy héttel később újabb, de ezúttal már nem csak a sztrapacska szót láttuk fölírva, hanem azt a kérdést is, hogy milyen lépésekből áll a sztrapacskakészítés. Krumplihámozás, sózás, liszttel történő vegyítés, ebből nokedlitészta keverése, szaggatás, kifőzés, de előtte a nyersanyagok beszerzése, kivéve a krumplit, mert abból régi-öreg, értsd alatta: nem újkrumpli kell a sztrapacskakészítéshez. És ez pedig Andrásnak van, nemrég szedte le a tavalyi krumplikról az előbújt hajtásokat.
Jelentkezőket várt segítségnek. Meg is szólított néhányunkat, akik majd a részletfeladatokat elvégzik.
Nem az ő vendégei leszünk? Nekünk kell a segédmunkát elvégezni? Nem erről, hanem estebéd meghívásról volt korábban szó. Akadt ajánlkozó, de -halkan írom- kicsit rossz szájízzel. Én a tálalás előtti utolsó fázist vállaltam: hozok jénai tálakat, merthogy miután minden kész, sütőben –forró, előmelegített sütőben- kell a sztrapacskát finommá érlelni.
A következő hét nem volt alkalmas, a rákövetkező sem.
András elhatározása azonban szilárd volt, ezért -titokban- előkészületeket tett. A legfontosabb alapanyag, a lényeg, a juhtúró beszerzését Lajosra bízta, mondván ő, mármint András, évek óta nem látott sehol juhtúrót ezért, otthon a családnak is tehéntúróval és párolt savanyú káposztával szokta a sztrapacskát tálalni.
Lajos állta a szavát, jó két héttel a sztrapacskás nap előtt beszerezte a juhtúrót, és megőrzésre átadta Andrásnak, mert a „nagy nap” dátumát még mindig nem sikerült rögzíteni.
Végül megszületett a konszenzus. A „nagy nap” a legeslegutolsó énekkari próba alkalmával lesz, mindenki ennek megfelelően készüljön az estebédre.
Megnyugodtunk, lesz sztrapacskaevés!
De mi történt ezután?
Ezt is András elbeszéléséből tudtam meg.
A „nagy napon” reggel, korábban, mint szokott, kelt föl, és utánagondolt, mi is a tenni való. Juhtúró van, öreg-krumpli a kamrában, de a többi hozzávalót bizony még be kell szereznie.
Lement a kamrába, és megdöbbenésére a hajtásaitól megszabadított krumpli tönkrement, megrothadt a korán beköszöntött nagy nyári melegben.
Nosza rajta!
Autóba vágta magát, és rohant a kispiacra, de előbb még a bank-automatából pénzt kellett fölvennie, mert egy forint nem sok, de annyi sem volt a pénztárcájában. Minek is lenne, arra való az automata, hogy „in situ” legyen pénz!
Kocsit ingyen parkolóban, egy kicsit messze a piactól leállította, és sietett az automatához.
K&H Bank. Kártya a nyílásban elhelyezve, és akkor jött a meglepetés, mert a képernyőn megjelent az „out of order!” felirat. Ez azt jelenti, hogy az automata nem használható!
Nem baj, majd egy másik használható lesz, gondolta. Igen ám, de a kártyát nem adta vissza a gép!
Most mit lehet tenni, kérdezi az őrt álló vagyonvédőt. „Tessék egy számot húzni, aztán majd magára kerül a sor!”
Így is történt.
András türelmesen várt, várt, majd rá került a sor.
Uram kérem a személyit, és két óra múlva jöhet a kártyáért, hangzott az ügyintéző döntése.
Két óra múlva? Replikázott András. „Húsz évvel ezelőtt Kölnben voltam hasonló helyzetben, de ott az ebédszünet húsz perce alatt mindent elintéztek, és visszakaptam a kártyámat.”
Tessék mondani mi tart ennyi ideig?
Mi K&H Bank vagyunk, ön, mint említette a Külkereskedelmi Bank kártyáját használta. Nekem most föl kell telefonálnom, és írnom a központunkba, a központunk a Külkereskedelmi Bank központjától megkéri az ön adatait. A Külkereskedelmi Bank központja pécsi bankfiókjától kér információt arról, hogy Önnek valóban van-e érvényes kártyája, majd pedig visszaszólnak a mi központunkon át , hogy mi a helyzet, hangzott a megnyugtató válasz.
Nem lenne egyszerűbb az ismerősömet itt helyben, a helyi fióknál felhívni, ő tudja a választ!
Sajnos nem!
András izgatottan gondolkodott, hogyan tovább.
Már fél tizenkettő, nem lesz elég idő a sztrapacska előkészítéséhez.
Amíg így töprengett magában, egyszer csak megjelenik egy másik ügyintéző, és hozza a„kártyát”. Vissza lehet adni, hangzott, mert az ügyfél éppen abban a pillanatban helyezte a kártyát az automata nyílásába, amikor a pénzfeltöltő személyzet éppen elhúzta az előlaptól a gépet, és ezért a kártya éppen az előlap és a gép közé esett, azaz éppen nem regisztrálódott a „tranzakció”.
Szerencsére! Sikerült a pénzfelvétel, mert időközben az automatát feltöltötték.
A kispiacot zárva volt, hétfő szünnap.
Az idő tizenkét óra!
Le a Vásárcsarnokba, ott majd minden lesz, ami kell!
Autóval? Nem gyalog így gyorsabb leszek, gondolta András.
A csarnokot körbejárva azonban sehol nem talált öreg krumplit. Ugyan miért nincs, kell, hogy legyen, szólított meg egy kedves árusnőt.
Hát nem tudom, már kiment az öreg, nem rendelünk mi sem, de kinn, a buszmegálló felől talán még van valakinek, hangzott a jó tanács.
És valóban. Az egyik alföldről jött embernél volt egy félrekesznyi, de nem több. Három kilót kérek. Az ára, mint az újnak? Viszi, vagy nem viszi? Hát hogyne vinném!
Aztán jött a szalonna-, hagyma-, káposzta-, liszt-, tojásvásárlás, és rohanás haza.
Tizenkettő múlt húsz perccel. Rohanás haza.
A szalonnát kockára vágni, kisütni. A szalonna zsírjában, az ugyancsak kockára vágott hagymát kisütni. A káposztát a hagymazsírban megdinsztelni. Összepakolni a szerszámokat: krumplihámozó, szaggatódeszka, fakanál, az alapanyagokat: juhtúró, liszt, olaj, tehéntúró /hátha valakinek nem ízlik a juhtúró/, só, cukor, tojás stb.
Minden készen állt.
Telefon Lajosnak. Andráskám egy kicsit késni fogok, jött a válasz.
Én is késésben vagyok, gondolta türelmetlenül. A kettő halmozódik.
Már négy óra van!
Elkészül időre a sztrapacska, villant át agyán, majd kocsiba vágta magát.
Missziós lelkészünk megvigasztalta: tudja András a villanytűzhely elég lassan fűt föl, csak ez az egy platni az, amit használunk, egyébként itt a konyhában mindent megtalál.
Lajos megérkezett, és elkezdődött a férfimunka.
Alapelv, mondta Lajos, hogy a rendrakás együtt haladjon a főzéssel, a többihez nem értek, egyébként ez a krumpli nem lesz elég húsz főre!
Kérlek, kezdd el hámozni, majd reszelni a dióreszelővel a krumplit, a többit én elvégzem.
Így is történt.
Lajos kiváló segítség volt. Tíz szem krumpli után úgy gondolta, hogy mégiscsak elég lesz a krumpli, további tíz szem lereszelése után sokallta a volument. A végén teljesen elfáradt a kézimunkában.
A sztrapacskakészítés a továbbiakban tervszerűen haladt.
Lajos és András szokás szerint jót beszélgettek, bár Lajos a bankos sztorit meg a többit kétkedve, sőt hitetlenül fogadta. András, szoktál te máskor is ilyen sztorikat mesélni, nem dőlök be ezúttal sem, vélekedett.
A víz felforrt, a nokedli elkészült, de nincs tűzálló tál!
Fél hét van!
Brrr…brrr…rebbentem föl. Anikó megígérted, hogy hozol jénaiakat a sztrapacskához, hangzott a telefonban a kétségbeesett hívás. Én bizony elaludtam, ám hamar összekaptam magam, és vittem a jénaiakat, sőt még segíteni is tudtam a terítésben és tálalásban.
Hétkor minden készen állt az estebédhez!
Ínycsiklandó illatok terjengtek már korábban is az énekkarosok körül, de most a szemnek is tetszett a terítéken álló finomság.
Karnagy úr megígérted, hogy el kell menned úgy fél nyolc felé, figyelmeztetett András.
Úgy is van! Mondd el, mutasd meg, hogyan szoktad fogyasztani a sztrapacskát, légy szíves.
Aztán mindenki nekilátott az evésnek, fényképek tanúskodnak róla, hogy az eltelt idő nem volt hiábavaló.
Ű, de finom!
Ez aztán igen!
Micsodalaktató!
Ez nem diétás koszt! Tejföl, szalonnapörc, juhtúró és egyebek, ez aztán igen!
Micsoda ízkombináció!
Andrásnak és Lajosnak jól esett a dicséret, nagy munkát végeztek. Főzés közben viccelődve, élcelődve még jobban megismerték egymást. Jó társak voltak a sztrapacskakészítésben, ugyan úgy, mint a karénekben!
Tanulság számomra: A mindennapokban is észre kell venni, hogy kis ügyeinket is ki más, mint a Teremtő Isten segíti akár észrevesszük, akár nem.
Hitvallás, bizonyságtétel ez a kis történet, melyet tisztelettel, szeretettel osztott meg –én, András és Lajos- mindenkivel.
Hogy ki az én, azt ki lehet találni!
Na, és a sztrapacska recept hat főre:
Hozzávalók:
Krumpli egy kiló, liszt hatvan deka, tojás két darab, juhtúró fél kiló, hagyma három szem, szalonna húsz deka, tejföl fél liter, só, cukor, esetleg bors/aki szereti/
Az elkészítés módja:
Krumplit nyersen meghámozni, lereszelni /dióreszelő/, megsózni, tojást hozzáadni, liszttel összekeverni galuskatésztaszerűre, forró vízben kifőzni, hideg vízzel leöblíteni, jénaiba tenni, juhtúróval alaposan meghinteni, szalonnapörcöt és tejfölt a tetejére rakva forró sütőbe tíz percre betenni.
A többi az egyéni fantáziára van bízva, hogyan sózzuk, cukrozzuk, kell-e még tejföl, juhtúró a tányérunkba.
Jó étvágyat!
Tisztelettel, szeretettel: Kisújbánya 29. Dr Petre András, drpetreandras@me.com
Mi az igazi gazdagság?
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2007. december 2.
Nem Kisújbányán történt, bár ott is történhetett volna, ha már van gázvezeték, és azt fel kellene újítani, mert akár tetszik, akár nem az európai uniós elvárásoknak mindenütt meg kell felelni.
A rövid beszélgetés, amit leírok, tehát nem Kisújbányán történt meg, hanem Pécsett, a Jakabhegyi utcában, ahol már régóta van gázvezeték, bár nem olyan régen, hogy azt rossz állapota miatt ki kellett volna cserélni. De hát az európai uniós normáknak meg kell felelni akár tetszik akár nem, és persze egy ilyen vezetékcsere munkát is ad néhányaknak, ami jó dolog.
Hatalmas gépek dolgoztak a „terepen”, hogy hivatalosan fogalmazzak. Volt ott tolólapátos kisebb, tolólapátos nagyobb, tehergépkocsi is kisebb és nagyobb, meg aztán az aszfaltot feltörő, árkot megásó különleges gép is. Ám az emberi munkát nem lehet megspórolni!
A gépeket irányítani kell, a terepen ki kell jelölni a bontási útvonalat, meg kell rendelni és leszállítani a felhasználandó anyagokat, -amelyek csak európai uniósak lehetnek- satöbbi, satöbbi. És aztán ott vannak az elengedhetelenül szükséges kézi munkálatok, amelyeket semmi gépi furfangolás nem pótolhat. Hiszen a különböző közellátási vezetékekről megfelelő dokumentáció nincs meg -privatizáció ide, privatizáció oda-, és az emberek, akik még tudták merre vezetnek a nyomvonalak, mert ők építették a vezetékeket nyugdíjba mentek, vagy más foglalkozás után néztek a munkaerő-leépítések következményeképpen.
A kis kézműves csapat tagjai cigányok voltak, vezetőjük szintén, de bizony nagyon rendesen dolgoztak, az előírásoknak tökéletesen eleget téve. A kiásott nyomvonal miatt elég nehéz volt a telkemről gépkocsimmal ki-be közlekednem, ezért egy kis külön segítséget kértem tőlük, amit szívesen megtettek.
Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy Józsefnek, a csapatvezetőnek szép családja van, és példás életet élnek. Két felnőtt lányának már akadt társa, ők építkeznek, a két kisebbik fiúgyerek, ők még az iskolapadot koptatják. Megtudtam azt is, hogy a kisebbek közül az egyik felszolgáló szeretne lenni, a másik pedig, aki nagyon jól tanul, magasabb iskolába készül, az apja után műszaki pályára. Mert az apjuk technikumot végzett, és a csapatának tagjai a vállalkozásában alkalmazottak.
Megelégedéssel beszélt róluk, elmondta: nem diszkóztak, nem italoztak és nagyon segítőkészek voltak a szülők irányában. Lányait úgy segíti házuk építésében, hogy mindig annyi pénzt ad nekik, amennyit ők maguk is összegyűjtöttek, így kétszerezhetik pénzüket, és épülhet gyorsabban a házuk.
Nemrégiben nagy eső szakadt le, sem aznap, sem másnap nem tudták a munkát folytatni. József azt mondta: nem hagyhatja az embereit megfázni, meg egy kis pihenés is rájuk fér, neki meg kimondottan jól jött ez az eső, mert előbbre hozhatja az idei első disznóvágást.
Mikor újból találkoztunk elmesélte mi történt. Ő a rokonsággal mindig együtt vágja a disznókat, most is lehettek vagy negyvenen, és az öt hízóval hamar végeztek, kora délután már szét is széledt a csapat. Mindenféle készült, hűtőbe rakták az oda valókat, az abalét szétosztották, a kolbász meg a többi füstölőre kerül. Még krumplis szalámi is készült dicsekedett, merthogy azt a falubeli sváboktól ellesve ők is nagyon megszerették, nem ám a spórolás végett készül az!
Megelégedetten fejezte be a napot, mondta, be is csiccsentett egy kicsit. De ő nem ám abból a fajtából való, aki borivás után veszekedőssé válik, hanem még kedvesebb lesz, mosolygóssá válik, és boldognak érzi magát.
Este feleségével is eszerint bánt, magához ölelte, aztán elaludt.
Tudja, én nem vagyok se szegény, se gazdag, de ha szegény lennék, akkor is én lennék a leggazdagabb, mert a négy gyerekem nekem a legfontosabb. Nehogy azt higgye, magamnak vágtam a malacokat, nem tudok és egy embernél többet enni. Mindig olyan boldog vagyok, amikor együtt látom őket, alig várom már a Karácsony előtti disznóvágást, mert hármat még hagytam az ünnepekre is.
Józsefet az óta nem láttam, a munkálatok befejeződtek, ám ismét meggyőződtem arról ki is a gazdag ember.
Tisztelettel, szeretettel: Dr. Petre András
drpetreandras@me.com
A rövid beszélgetés, amit leírok, tehát nem Kisújbányán történt meg, hanem Pécsett, a Jakabhegyi utcában, ahol már régóta van gázvezeték, bár nem olyan régen, hogy azt rossz állapota miatt ki kellett volna cserélni. De hát az európai uniós normáknak meg kell felelni akár tetszik akár nem, és persze egy ilyen vezetékcsere munkát is ad néhányaknak, ami jó dolog.
Hatalmas gépek dolgoztak a „terepen”, hogy hivatalosan fogalmazzak. Volt ott tolólapátos kisebb, tolólapátos nagyobb, tehergépkocsi is kisebb és nagyobb, meg aztán az aszfaltot feltörő, árkot megásó különleges gép is. Ám az emberi munkát nem lehet megspórolni!
A gépeket irányítani kell, a terepen ki kell jelölni a bontási útvonalat, meg kell rendelni és leszállítani a felhasználandó anyagokat, -amelyek csak európai uniósak lehetnek- satöbbi, satöbbi. És aztán ott vannak az elengedhetelenül szükséges kézi munkálatok, amelyeket semmi gépi furfangolás nem pótolhat. Hiszen a különböző közellátási vezetékekről megfelelő dokumentáció nincs meg -privatizáció ide, privatizáció oda-, és az emberek, akik még tudták merre vezetnek a nyomvonalak, mert ők építették a vezetékeket nyugdíjba mentek, vagy más foglalkozás után néztek a munkaerő-leépítések következményeképpen.
A kis kézműves csapat tagjai cigányok voltak, vezetőjük szintén, de bizony nagyon rendesen dolgoztak, az előírásoknak tökéletesen eleget téve. A kiásott nyomvonal miatt elég nehéz volt a telkemről gépkocsimmal ki-be közlekednem, ezért egy kis külön segítséget kértem tőlük, amit szívesen megtettek.
Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy Józsefnek, a csapatvezetőnek szép családja van, és példás életet élnek. Két felnőtt lányának már akadt társa, ők építkeznek, a két kisebbik fiúgyerek, ők még az iskolapadot koptatják. Megtudtam azt is, hogy a kisebbek közül az egyik felszolgáló szeretne lenni, a másik pedig, aki nagyon jól tanul, magasabb iskolába készül, az apja után műszaki pályára. Mert az apjuk technikumot végzett, és a csapatának tagjai a vállalkozásában alkalmazottak.
Megelégedéssel beszélt róluk, elmondta: nem diszkóztak, nem italoztak és nagyon segítőkészek voltak a szülők irányában. Lányait úgy segíti házuk építésében, hogy mindig annyi pénzt ad nekik, amennyit ők maguk is összegyűjtöttek, így kétszerezhetik pénzüket, és épülhet gyorsabban a házuk.
Nemrégiben nagy eső szakadt le, sem aznap, sem másnap nem tudták a munkát folytatni. József azt mondta: nem hagyhatja az embereit megfázni, meg egy kis pihenés is rájuk fér, neki meg kimondottan jól jött ez az eső, mert előbbre hozhatja az idei első disznóvágást.
Mikor újból találkoztunk elmesélte mi történt. Ő a rokonsággal mindig együtt vágja a disznókat, most is lehettek vagy negyvenen, és az öt hízóval hamar végeztek, kora délután már szét is széledt a csapat. Mindenféle készült, hűtőbe rakták az oda valókat, az abalét szétosztották, a kolbász meg a többi füstölőre kerül. Még krumplis szalámi is készült dicsekedett, merthogy azt a falubeli sváboktól ellesve ők is nagyon megszerették, nem ám a spórolás végett készül az!
Megelégedetten fejezte be a napot, mondta, be is csiccsentett egy kicsit. De ő nem ám abból a fajtából való, aki borivás után veszekedőssé válik, hanem még kedvesebb lesz, mosolygóssá válik, és boldognak érzi magát.
Este feleségével is eszerint bánt, magához ölelte, aztán elaludt.
Tudja, én nem vagyok se szegény, se gazdag, de ha szegény lennék, akkor is én lennék a leggazdagabb, mert a négy gyerekem nekem a legfontosabb. Nehogy azt higgye, magamnak vágtam a malacokat, nem tudok és egy embernél többet enni. Mindig olyan boldog vagyok, amikor együtt látom őket, alig várom már a Karácsony előtti disznóvágást, mert hármat még hagytam az ünnepekre is.
Józsefet az óta nem láttam, a munkálatok befejeződtek, ám ismét meggyőződtem arról ki is a gazdag ember.
Tisztelettel, szeretettel: Dr. Petre András
drpetreandras@me.com
“Veszélyes” fa
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2007. január 1.
Akaratlanul is Andersen, a nagy meseíró jutott eszembe a minap, amikor egy hatalmas fenyőfát láttam kivágni kedves falunkban. Andersen fenyőfája együtt növekedett társaival, és alig várta, hogy jöjjenek érte a favágók, mert kíváncsi volt arra valóban szép szobába fogják-e szállítani, és a gyermekeknek sok örömöt okoz-e majd szent karácsony ünnepén. Kívánsága valóra vált, gyönyörű szobába került, a szolgák szépen feldíszítették, ezüstbe, aranyba öltöztették, és telerakták finomságokkal ágait. Nagyon boldog volt, bár még érezte a fűrész vágásának kínját, de hiúságát, mivel igen hiú volt szép formájára, magas ágaira kielégítette a sok dicséret, amit kapott a szolgáktól a díszítés ideje alatt. Aztán eljött a nagy pillanat, de bizony a gyermeksereg nem szépségét kedvelte, nem abban gyönyörködött, hanem a sok süteményt, cukorkát ragadta el ágairól, és a fa alatt terpeszkedő rengeteg ajándéknak örvendeztek. Csak a szülők, és nagyszülők állapították meg, hogy az idei karácsonyra is sikerült szép fenyőfát vásárolniuk, amelyik a padlótól a mennyezetig ért, még le is kellett nyisszantani a fa csúcsából, mert a csodálatos fejdísz nem fért volna el rajta. Milyen hatalmas szép fa lehetett volna, ha nem mutogatja magát, hanem meghúzza magát társai között, és átvészeli a karácsonyfa érett kort. De, mint a nagy meseíró megjegyezte, bizony nagyon hiú volt a mi fenyőfánk, és sorsa így hamar beteljesedett. Szép ruháját az ünnepek után durván leszedték róla, fáját pedig összevágták, és tűzre rakták. A hiú fenyőfa, csak azzal vigasztalódott, hogy utolsó porcikája is meleget adott a rászorulóknak.
drpetreandras@me.com
Sok, hatalmas fenyő található Kisújbányán is. Fiatal korukban szépen megfértek a többi fa között a portán, díszítették a kertet, előkertet, örök zöldet varázsolva a hideg téli világba. Majd minden porta büszkélkedik egy- egy gyönyörű példánnyal, amelyek talán, sőt biztosan nemzedékeknek nyújtottak látványt, örömöt égre törő, nyílegyenes törzsükkel.
Nemrégiben a fiammal kirándultunk egyet, megtekinteni a vidéket, házunkat, ismerősökre bukkanni, elbeszélgetni, majd hazaindultunk.
Fényképezőgépet vittünk magunkkal, amint ez rendszerint így van, hiszen úton-útfélen adódik a téma. Az egyik portán éppen egy veszélyesen házhoz közel álló, több-tízméteres fenyőóriás kivágásába kezdtek. Sok felvételt készítettünk, mert ott azon a helyen többé nem lesz faóriás.
Andersen kis karácsonyi fenyője ezen a helyen átvészelte fiatal korát, és egyre nagyobbra, egyre hatalmasabbra növekedett, hozzátartozott már környezetéhez, az öreg házhoz, az idős diófához, és amikor erősen fújt a hideg téli szél összebólogattak távolabbi társaikkal. Az öreg ház lakói már nem emlékeztek arra, ki is ültette őt hajdanán jelenlegi helyére, ahol mostanra veszélyessé vált az új házra és lakóira.
A fenyőfa tudta már régóta, hogy lassan élete végéhez közeledik. Már nem viselte olyan jól az erős téli szeleket, bele-belenyögött, amikor a szél belekapaszkodott derekába. Sorsába beletörődött, csak azon aggódott, hogy az ágait nyesegető munkásemberek le ne zuhanjanak hatalmas termetéről bajt hozva családjuknak.
Szép élete volt, gondolta. Mennyi mindent látott élete során, és mennyien megcsodálták őt is.
Látta az egymás után következő nemzedékeket az öreg házban, látta azt, milyen nehezen megy soruk. Lassanként régi tulajdonosai mind elköltöztek, a búcsúzás mindig nehezére esett, és nagyon megviselte, ha el kellett válnia sorstársaitól.
Most rajta van a sor, mennie kell, és tudja, hogy valahol még hasznát veszik. Hatalmas törzse talán egy ház tetejét fogja borítani, oldalágai pedig még elég erősek ahhoz, hogy a zord téli hidegben valakiknek meleget szolgáltasson. Ő nem hiú már régóta, büszkén viselte fajtáját, és tudja, hogy ha valaha megszületünk eljön az ideje, amikor eltávozunk az örökkévalóságba.
Szeretettel, tisztelettel.:
Dr. Petre András
drpetreandras@me.com