Velem mindig történik valami…A Harkányi úton autóztunk. Jobbra néztem, és láttam a sírköveseket. 20%-40%-os árengedménnyel kínálják, sírépítményeiket, a választék lenyűgöző.
A feketébbnél is sötétebb műmárvány monumentek kerülhetnek a szeretett lény elföldelt maradványai fölé, ha most megrendelik az árut. Ehhez még hozzászámítandók természetesen a temetés szokásos és szükségszerű kiadásai is. Nem érdemes meghalni! Négyen voltunk, a szűk család, hátul a temető hátsó be-kijárata közelében állítottuk le a gépkocsit.
Tegnap még be lehetett hajtani bárkinek, négyszáz forint ellenében, ma már a behajtani szándékozók is kereshetik a parkolóhelyet. Elhelyeztük a virágokat, valaki a rokonok közül már lesöpörte a köveket, körbetisztította a sírhelyet. Érdekes módon nem az elmúláson, hanem az életen gondolkoztam, míg gyermekeink megszokott nevetését halottam, akik előttünk haladtak, beszélgettek, ők tudják miről. Ha együtt vannak, örülnek egymásnak, és ezt nagyon jó látni.
Négyen lettek volna, ha a Sors is úgy akarja, ők a középsők. Amikor legidősebb gyermekünk nem született meg, kétségbe estünk. Ágika vígasztalt meg bennünket. Csodaszép baba volt, örömmel tologattuk, mindenki megnézte. Gyors lábaival, ha sikerült megszöknie, eliramodott, alig tudtam utolérni.
Andris délután jött a világra, munkahelyemre telefonált apósom, újságolván megszületett II. András. Az első, ugyebár én vagyok! Egyhetes korában engedték haza a szülészetről, nagyon izgultunk, hogyan fogadja testvérét kislányunk. Lefilmeztem! A szoba északi sarkában volt a babaágy, benne a kistestvér. Ágika bejött, tette-vette magát, forgolódott, mintha semmi változást nem látna. Nem szólt egy szót sem, ám egyre közelebb került a kiságyhoz. Egy idő után megfogta a parányi, ökölbe szorított kezet, megpróbálta a kis ujjakat kiegyenesíteni, több-kevesebb sikerrel. Fölé hajolt, nézegette, majd egy tőle megszokott hirtelen mozdulattal ráborult az öccsére, és összepuszilgatta. Hátrafordult és nevetett. Megkönnyebbültünk, szeretettel fogadta testvérét. A film sajnos elkallódott, azóta is keressük, a család rajtam, én rajtuk. De jó lenne, ha előkerülne!
Azóta is szívesen szemlélem, amikor együtt vannak, felnőtt létükre hülyülnek egymással, közös erővel ugratják anyjukat, apjukat. A sírrengetegből kikerülve, hazafelé menet a Lidlben kötöttünk ki, apróságokat, kenyeret, zsemlét és édességet vásároltunk. Andris már a pénztárnál megbontotta a csokis, kakaós sütit, ami vészes sebességgel fogyott. Tudják, hogy én is szeretem a finomságokat, hát kínáltak, de én, sértődést mutatva, nem fogadtam el az utolsó darabot sem. Majd eszem otthon háztartási kekszet mézzel, ha van?! A „szöveg” bejött, a gyerekek nevettek, feleségem joggal neheztelt, hiszen kedvemre tesz, méz és keksz, ha más nem, állandóan van otthon. A sírkövek között, az elhunytak szellemét is idézve boldogok voltunk, örültünk az együttlétnek.
Velem mindig történik valami…Egy-kettő- három- négy, igen most kell fölvennem, ezt beszéltük meg. Igen én vagyok. Maga nem ismer engem, nincs senki a közelében? Nincs, egyedül vagyok. Ez valóban nem az a hang, futott át agyamon, akinek igent mondtam. Úgy látszik ez már része az elkövetkezőknek. Itt van még, akkor mondom! Menjen el a lakásához közeli könyvtárba, menjen föl a csigalépcsőn, köszönjön de ne fennhangon, fedésben kell maradnia! A csigalépcső után forduljon jobbra, a harmadik könyvespolcon, a harmadik szinten, balról a huszonegyedik könyvet vegye el! Tudnia kell ezek a könyvek nem kikölcsönözhetőek, de szabadon, kérdezés nélkül leemelheti, és olvashatja. Maradjon azon a szinten, keressen egy nyugodtabb helyet, asztalok vannak elhelyezve egy-egy székkel! Várja ki, ha nincs szabad hely, amíg megüresedik egy! Olvasson újságot, de ne napilapot! Csak a könyvben lévő üres papírlapokat használja jegyzeteléshez, a lapokkal el kell számolnia! Ha valami közbejönne nyugodtan, feltűnés nélkül távozzon, miután hazaért jelentkezem!
Minden rendben, nyugtáztam a helyzetet. A megadott helyen lévő könyvet leemeltem, találtam szabad helyet. Nem kellett keresgélnem, a könyv, az elhelyezett papírlapocskák vastagsága következtében kinyílott, megtaláltam hát az elsajátítandó anyagot. Csak a bennlévő üres lapokra jegyzetelhettem. Nincs nálam írószerszám, igyekezetemben megfeledkeztem. Mit tegyek? Körbenéztem, a közelben is egy férfi ül, remélem, nem veszi zaklatásnak, ha tollat kérek tőle, hiszen többféle tollal jegyzetel, egyet biztosan nélkülözhet. Már majdnem szóltam, amikor az ablakban megláttam két golyóstollat. Ennyire előrelátóak, még erre is gondoltak? Már azon jár az eszem kit szervezzek be, közben jegyzetelek.
„Kapcs. tartás fogalma; kapcs. tartás követelményei; tervszerűség; folyamatosság; titkosság. Az összeköttetés formái: Közvetlen kapcs. tartás; közvetett kapcs. tartás; techn. úton történő kapcs. tart; telefon, posta és távíró; rádió; relytekhely. A vezetés gyakorlata: fogadásra való felkészülés; adott feladat módszerének kidolgozása; az op. tisztnek tanulmányozni kell az adott területre, objektumra vonatk. össz. régebbi és újabb adatokat, egyéb op. eszközök révén megszerzett adatokat, értékelni a hálózat op. lehetőségeit, milyen eszközök használata válik szükségessé; találkozóhely előkészítése…”
Kész, távozom!
Tegnap a Várkonyi Nándor könyvtár selejtezendő darabjai között akadtam rá a „Március huszonegyedike” ’79-es, második kiadására, /Az első kiadás ’59-es./benne az idézett jegyzetelésre. Vajon ki lehetett a jegyzetelő, kit akarhatott beszervezni, köztünk van még az illető, netán a hálózatban dolgozik mindmáig. Ezt nem tudhatjuk. A könyvben ott díszeleg a „Kormány”: Károlyi a köztársasági elnök, Berinkei a miniszterelnök, Böhm, Kunfi, Garami a szociáldemokraták, Pogány, Garbai, Landler a szociáldemokrata ellenzék, Lukács, Szamuely, Szántó a kommunisták. Valamint Vyx és vezérkara. Ez is történelmünk!
Velem mindig történik valami…Én itthon ülök, Henrik barátom súlyos műtét elé néz. Vele is történik valami. Lelkileg fölkészült a beavatkozásra, de a test gyenge, az orvosi tehetség is véges. Szívműtétem után, a lábadozás időszakában fölkeresett, abban az esztendőben operálták őt is. Idén újból sorra került, a diagnózis nem változott, visszatért a RÁK.
Naponta hallgatom, nézem a politikai műsorokat, időnként a Pécsi Önkormányzat üléseinek TV adását. Időnként és véletlenszerűen. A véletlenszerűséget az biztosítja, hogy nem ismerem a napirendre tűzött témákat, nem tudom ki fog fölszólalni. A 2006-os választások után megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a városi ellenzék, az országos ellenzékkel megegyező módon, piros szegfűcsokor átnyújtása kíséretében, megtagadta az együttműködést a nyertes féllel. Új arc tűnt föl ekkor a képviselők között a Fidesz színeiben. Előtte a KDNP támogatását élvezte. „Tempora mutantur…”. Később az új ember a hozzászólások hosszának időtartamát feszegette, de a kialkudott időtartamot, amikor én az adást néztem, soha nem használták ki. Bemutatkozó, vagy talán sokadik hozzászólásában, érdemes mondanivaló hiányában, helyi gyurcsányizmust emlegetett, biztosan joggal, ha mondta. Telt múlt az idő. Képviselőasszony dr. csatolt beruházásként választókerülete, egyik útszakaszát, és egy kicsike teret kívánt bitumenes masszával fedetni, megszavazták. A szépséghiba az volt, hogy az interpellációra adott válaszból derült ki, hogy az a bizonyos utca és tér nem a képviselőasszony választókerületében található. Kérdés: akkor kiket képviselt. Még ezt megelőzően, tanerő leépítés kapcsán XY elbocsátása ellen tiltakozott. A szépséghiba az volt, hogy az ülést megelőző este telefonon egyeztetett a döntés előterjesztőjével, aki akkor elmagyarázta neki, hogy ebben az esetben nem elbocsátásról, hanem szerződés meg nem hosszabbításáról van szó, és az érintett tudomásul vette a megelőző egyeztetésen a tényállást. Szégyellhette magát a döntést előterjesztő, hogy most itt nyilvánosan is el kell mondania, hogy már egyeztettek: Nemde? Kérdés: akkor kit képviselt a Képviselőasszony dr.? A Képviselőasszony dr. miatt a „bányászló” szobra nem avatható, formai okok miatt, pedig közadakozásból észült. Nem valakiről, egy igavonó állatról van szó, egy szimbólumról. Kérdés: most miért nem lehet empátiát gyakorolni? Időközben polgármesterváltás történt a szavazók akaratából. Más színű! Legyen, de a helyi érdekeket tartsa szem előtt! Nem láttam azt az ülést, amikor az új polgármester beiktatása történt. Kíváncsi lennék kapott narancsot, vagy sem. A szegfűsök együttműködést mutatnak. Remélem hosszútávon is így lesz, szakadjunk el, a köz javára a sematizmustól. A megüresedett országgyűlési helyet, szegfűcsokros képviselőnk foglalta el, Képviselőasszony dr. frakcióvezető lett. A személyügyi menedzsment a legfontosabb funkció a szervezetek irányításában, és a feladatok végrehajtásában is. Kérdés: Tudja ezt mindenki? Telik- múlik az idő. „…et nos mutamur in illis.” Remélem, Henrik barátom kibírja a műtétet, neki az a fontos!
Velem mindig történik valami…Majd én kiderítem, ígértem szomszédomnak. Nem tudom elképzelni, hogy ami az utcát, és a lakókat érinti, ne lehessen megtudni a hivataltól. Azonmód előkerestem elrakott irataim közül az illetékes képviselőnket, történetesen SzDSz-es színezetű volt, lehetett volna más is, és föltettem a kérdést. Mi történik az utcánkkal, szélesítik, vagy nem, ha igen, akkor az északi oldalon, vagy a délin, mert az nem mindegy. Ha a délin, akkor engem is érint, és ezért érdeklődöm. Na és mikor, azt is tudni szeretném. Ön a választókerületem képviselője, megígérte mindig rendelkezésre fog állni, ha választói kéréssel fordulnak Önhöz.
Miért, nemde, most sem teszem le a telefont, türelmesen vártam, hogy befejezze mondókáját. És mi a válasza uram?
Én csak politikai döntéseket hozok az önkormányzatnál, részleteiben nem ismerem a „témát”, amire Ön történetesen kíváncsi. És kinél érdeklődhetek, aki részleteiben is ismeri a „témát”? A Városi Vagyonkezelő Rt.-nél vannak a tervek, ők mindent tudnak. Legyen szíves egy nevet mondani. Az igazgató nevét adom meg. Telefonszám a telefonkönyvben, keresse őket, biztatott. Kerestem őket, és előadtam kérésemet. Miért a Weller nem válaszolt? Uram, az imént mondtam, hogy tőle kaptam az Ön címét, és a biztatást is. Nos, ezek az anyagok titkosak, pontosabban nem nyilvánosak, tehát nem válaszolhatom meg kérdését. És ki az, aki megválaszolhatja, firtattam tovább. A Város! Kérem a város az egy elvont fogalom, nekem valaki kellene. Az Önkormányzat Építési Osztálya. De kérem az osztály is egy elvont fogalom, ott KI? Haragos lettem. A Vagyonkezelő Rt. ismeri, tudja, de nem mondhatja, tilos megmondania a fenntartóknak, a választópolgároknak, mit is fognak előnyükre, hátrányukra cselekedni a jövőben. Kérek egy telefonszámot névvel együtt, mérgelődtem a telefonba. Az osztályvezetőét kaptam meg.
Bejelentkeztem, időpontot kaptam, öltönyt húztam, negyedórával előbb érkeztem és leültem az osztályvezető úr szobája elé. Maga mire vár? Jó napot kívánok, én Önre várok, idő előtt érkeztem. Elmondtam sorsomat, kérdeztem, de kérdésemre kérdéssel válaszolt. Minek „az” magának? Szeretném látni a programba vett beruházásokat, és térképmásolatot is kérek a helyszínről. Fölhúzta szemöldökét, és átkísért egy másik szobába. Ott elintéztem a „témát”!
Velem mindig történik valami…”Hölgyem, Önnel végigtáncolnám az életet! Nem fél főhadnagy úr, hogy a szaván fogom?” ennyi hangzott el, és ez megpecsételte sorsukat.
Karcsi bácsi Losoncon szolgált, jogászként végzett, rendőrfogalmazóként jutott álláshoz végzés után. A háborús állapot következtében helyezték át Losoncra, választási lehetősége nem volt. A háború után, az igazoltatások alkalmával megállapítást nyert, hogy nem követett el semmit, ami veszélyes lett volna az Új Rendszerre. Ám nem volt hajlandó a Szentesi Vésztörvényszék szolgálatába állni. Orosz fogságba vitték el, Magyarországról, Szentesről. Döntését az élet igazolta. Szentesen csúnya, máig tisztázatlan, dolgokat hajtottak végre az Új Rend képviselői. Sokáig nem adott hírt magáról, majd egyszer csak hazajött. Végzettségének megfelelő állást nem tölthetett be, ezért régi vágya teljesült. Műszaki dolgokkal foglakozhatott, gyermekkorában is az érdekelte. A szigorú szokásrend szerint, elsőszülött fiúként a jogászi pályát kellett, szülei szándékának megfelelően, elvégeznie, de őt mindig is a technikai kérdések foglalkoztatták. Fiatalkori eszközei, szerszámai a padláson porosodtak, most elővette, és neki fogott önálló iparosként dolgozni. Tizenhét szakmából tette le a mestervizsgát! A cégtáblán valami ilyesfélét lehetett olvasni: Dr. Berczeli Károly delejező, tekercselő, motorszerelő, akkumulátorkészítő, és töltő, rádióépítő és szerelő, hegesztő stb. Részt vett a kísérleti TV adások munkálataiban, a szentesi reléállomás állandóan hívta, ha valami nem a tervezetteknek megfelelően működött. Doktor úr, jöjjön ki azonnal, mert, ha ma nem öntözünk, odavész egész évi munkánk, hívták a paprikatermelők. Karcsikám, gyere, nézd meg a rádiót, a TV készüléket, már mindenhol voltunk vele, de nem vállalják, hallókészülékemet javítsd meg, ehhez nem ért senki, nélküle nem élet az élet hívták ismerősei. Karcsikám, gyere az iskolába, a fizikatanárok erről nem tudnak semmit! A tranzisztorok működését akkoriban alig ismerte valaki! Mindig megkésve fizettek neki, az ismerősök legtöbbször nem: ugye Karcsikám ez nem nagy munka volt! Nem volt üzletember, a technika izgatta, anyagilag semmire sem vitte.
Halála előtt nem sokkal meglátogatott bennünket, pontosabban bennünket is. Nyakába vette Berva mopedjével az országot, és sorra vette a rokonokat, mintha valamit megérzett volna. Örömmel láttuk, csodálatosan kék szemében még mindig a gyermeki érdeklődés izgalma csillogott. Ekkor tudtam meg tőle, hogy Édesapával, a sors véletlenjének köszönhetően egy táborban kerültek. Megfogadták, ha valamelyikük előbb jönne haza, nem mond semmit a másikról, ne érje csalódás a hozzátartozókat, ha másikuk örökre ott maradna.
Most, általa ismertem meg a losonci eseményeket. Édesanya számolt be neki boldogan Édesapa „lánykéréséről”.
Karcsi bácsi egy hónapra rá, hogy nálunk volt, szívinfarktusban meghalt. A tánc egy életen át tartott!
Velem mindig történik valami…Obama béke Nobel díjat kapott. Megelőlegezték, mert még nem bizonyított semmit, azon túl, hogy Hillary Clintont választotta külügyérnek. A díjat odaítélő bizottság fölterjesztések alapján válogat. Szortíroz. Különösen a Békedíj adományozásakor kell nagyon ügyelnie, hiszen mértékkel nem mérhető szempontokat vesz figyelembe. A méréstudomány szerinti skála legalsó szintjén mozog, azaz megkülönböztet: A más, mint B. Ez a skála alsó szintjének lényege! Hogyan lehet különbséget tenni Golda Meyr, vagy Theresa anya, vagy Albert Schweizer, vagy Barak Obama között. Ők mindanyian megkapták a dicső elismerést. Az első három bizonyított!
Az idei békedíjat Teller Edének postumus adományoztam volna, ha már USA-béli a soros díjazott. Teller Ede hosszú élete során mindig a demokrácia, a népfenség híve volt. Harcba szállt a buta libák szólásszabadságáért is, amikor Jane Fonda háborús bűnösnek titulálta, mondván: „Még a libáknak is joguk van elgágogni saját mondanivalójukat, és hajlandó vagyok barikádra menni a libák gágogási jogának védelmében” , és még hozzátette…Jane Fonda semmiféle tudományhoz nem ért. Fonda egy buta liba!
Hirdette a tudomány fenségét, a megszerzett ismeretek társadalmasítását, a választópolgár képviselőire, döntésére bízva azok alkalmazásának gyakorlati megvalósítását.Részt vállalt az „A” bomba megalkotásában, tudta, hogy a németek és a szovjetek is dolgoznak kifejlesztésén. Igaza volt! Ők az emberiség védelme, a németek és a szovjetek a megsemmisítő csapás érdekében cselekedtek. Igaz, Heisenberg tudatosan tévedett a kísérletek során, és Kurcsatov, Szaharov is nemkívánatos személlyé váltak „A” és „H” bombájuk elkészítése után.
Ellenezte az „A” bomba alkalmazását, de társaival együtt létrehozta a „H” bombát, hogy ne lehessen soha nukleáris fegyvereket bevetni. Kicsiny „kavicsokat” kívánt megalkotni, hogy a támadó lövedékeket röptükben elkapják. A világűr változásainak állandó figyelését szorgalmazta, hogy ne váratlanul érje a Földet egy hatalmas meteor közeledése, azt még az űrben el lehessen romboló útjából téríteni. Igaza volt! Alig több mint egy évtizede halvány eséllyel zúgott el bolygónk mellett a mindent megsemmisítő, hatalmas tömegű meteor.
A múlt század hatvanas éveiben Világkormány alakítása lebegett szemei előtt, amely kormány megosztja a gazdagok bőségét a szegények nyomorúságával. A nagy változások bekövetkezte után a világfalvak, a multikultúra nemzeti sokoldalúságának fölényét taglalta írásaiban. Verselt is, és szerény ember volt!
Vers cím nélkül/részlet/
„Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge;
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre;
És makacs reménységgel mégis, mégis hinni;
Hogy amit csinálok az nem lehet semmi.”
Velem mindig történik valami…Kirkegard, Nitsche, Wittgenstein, dobálózott a nevekkel, a nem túl népes érdeklődés, nem zavarta folyékony, nagyhangú értekezését magáról. Mélységesen sajnálom, hogy nekem megadatott a gazdagság, és megtehettem az elvonulást, hihetetlen jó regényem megírásához.
Tizennyolc hónapon át írtam egyhuzamban Mallorcán, ilyen regény nincs, pontosabban eddig nem volt a magyar irodalomban, pedig, és nekem elhihetik, nem készültem előre, a folyó napok ötlete alapján íródott a regényt.
Én készültem belőled, mutatta főigazgató úr terjedelmes jegyzeteit, észrevettem, látod, mutatta egyik jegyzetlapját, bennem is fölmerült amit, most kifejtettél. Az a három idézet, amit regényed elején látok, adja a felütést, mint egy zenei auftaktot, a regényfolyamodhoz. Azért ennyit, fölemeli a könyvet, írni nem kis teljesítmény, Spíró is megirigyelhetné.
Hát igen, ez azért egy kicsit több, ezt nem lehet letenni, nem olyan, mint a Harmonia Celestis. Nem tudok túljutni a harmincadik oldalnál, második nekifutásra sem érem el az ötvenet. És jön újból Montaigne, Kirkegard, de eltéveszti nemzetiségét, nem zavarja, ömlik belőle a szó. Órájára néz. Már az első pillanatban, amikor megjelent, amúgy slamposan, észrevettem aranyóráját, sajátos formája alapján Omegára tippeltem, de Breughet volt, néhány éve egymillió márkáért árusították, limitált széria! Lassan vége is a találkozónak konferálja magát.
A bemutatkozón mindig megkérdezzük ki a kedvenc írója, zeneszerzője, költője az illetőnek, próbálkozott újra főigazgató úr. A válasz újból ömlött, de nem tudtuk meg, amit akartunk. Ember legyen a talpán, aki választani tud, fogalmaz, és fölsorolja a magyar irodalom jeleseit: Krúdy, Mikszáth, Kosztolányi, és Kosztolányi csak azért, hogy ne felejtse a magyar nyelv ízét. Tolsztoj, és Thomas Mann kimarad, pedig velük kezdte mondókáját. Most blöffölt, nem szereti, ha kérdeznek! Magánszáma egyébként a felületes hallgató elámítására pontosan kitervelt, színészi teljesítmény.
Curriculum vitae/honlapjáról/ összefoglalva: Aradi születésű, elvált szülők, kibírhatatlan gyerek, megszökik, filozófiát hallgat Torontóban, állítólag el is végezi, ’91-ben megalapítja Romániában a Lighting Ltd.-jét, befut vele, kiszáll a gazdaságból, elsőként megkapja 2001,-ben a Gundel díjat, amit valószínűleg a háttérből mozgat. Létezik egy fényképfelvétele, ahol Faludyt sörözteti. Kész!
Eddig megjelent négy verseskötete-első kettő a Jelenkor Kiadónál-, két regénye az Ulpiusnál-, ez a második! Ha rajta múlna besztszeller lenne, mindent megtesz érte. Száguldozik az országokban -magyar, szlovák, román felségterületeken-, egyik íróolvasó találkozó a másik után. Nálunk három hét alatt tíz állomás. Könyveit ingyen adja a hallgatóságnak, és dedikál. Én a „pillanat gondolatát” kértem: „Arról, hogy Pécsett jártam és sokat esett, és sok pálinkát ittam Böszörményi Zoltán, 2009-10-20.” Öntelt életművész, költőnek, írónak rossz!
Velem mindig történik valami…Nekem október huszonhárom, mindig huszonnégy is. Huszonnegyedikén születtem. Azon a bizonyos október huszonnegyedikén korán reggel a rádiót hallgattuk az öcsémmel összebújva, egymást melengetve az ágyban. Mesehallgatásáért kapcsoltuk be a készüléket, ám mese helyett híreket közvetítettek, méltóságteljes zene szólt, Beethoven és Mozart, Egmont nyitány és fúvós ötös. Harc folyt Budapesten. Elképzelhetetlen harc. Szüleink nem voltak otthon, máig nem tudom, hol lehettek kora reggel, hat- hét órakor.
Nyáron a nagyszülőknél, soha nem felejtem, a felnőttek egymás között sutyorogtak, nem tudtuk miért, máskor nem volt titkolnivalójuk előttünk. Lemondott valaki, valami változás előtt állunk, a felnőttek tudták mi következhet! A nagy körtefa alatt álldogáltak, a szomszédból is átjöttek, nekik nem volt rádiójuk. Hankó tanító bácsi felnőttként kezelt bennünket, ő lelkes fiatalember volt, akkor fejezte be a tanítóképzőt, osztályfőnökként velünk kezdte pályáját. Nap-nap után fölolvasott egy-egy cikket az ÉS-ből. Háy Gyula neve maradt meg emlékezetemben, akkor az írószövetség elnökekénk az ő feladata volt petíciójuk továbbvitele a hivatalos szervek felé. Hankó tanító bácsi szervezkedett, Budapestre teherautó megy, bennünket, nagyfiúkat is magával akart vinni a budapesti tüntetésre. A szülők bölcsességét dicséri, senki nem engedte vele a gyerekét. Amikor pár hét múlva visszaérkezett nem beszélt többet a történtekről. Az orosz nyelvtanulást fölváltotta a német, Édesanya adta oda fiatal tanárnőnknek a „Tanulj gyorsan németül” háború előtti kiadványát. Kinn végzett a Szovjetunióban, csak orosz szakos lévén, óráról-órára tanulta a nyelvet, mindig egy kicsit megelőzve bennünket. A faluban nem történt semmi, azon túl, hogy a behajtással foglakozó, és munkáját becsülettel elvégző pártembert, az érintettek a szomszéd faluig kergettek, ahol egy padlás tetején húzta meg magát, hogy melyiken, azt az üldözők nem tudták kideríteni. Szerencsére!A második félévet már nem Hankó tanár bácsival kezdtük, új osztályfőnökünk lett, és a német nyelvtanulás is visszaváltott oroszra. Igazgató bácsi helyett, Maca néni vette át az iskolát, és nyugdíjba meneteléig ő maradt az igazgató. Ő volt az egyedüli női párttag a tantestületben. Egyedülálló, mindenkivel szót értő ember, jól emlékszem, erős dohányos volt, állandóan égett kezében a cigaretta. Nyolcadikban félévkor neki köszönhetem, hogy kitűnő lett a bizonyítványom. Szüleim kérésére, de az ő döntése alapján emelték meg magatartásjegyemet hármasról ötösre. A kitűnő bizonyítvány előföltétele volt gimnáziumi tanulmányaimnak. Hankó tanító bácsi az egyetemen keresett meg, kimentünk motorbiciklijével a budai hegyekbe, ott ismertem meg az ’56.-os események utáni sorsát. Becsukták egy évre, eltiltották a tanítástól, melósként dolgozott, hetente ellenőrzésre kellett járnia, még nem tudott megnősülni hányatott sorsa miatt, de nem bánja, részese lett történelmüknek. Most örül, hogy látja, egyetemre járok. Összetegeződtünk, és örökre elváltunk!
Velem mindig történik valami…Megtarthatnám magamnak, de kikívánkozik. Cetli lettem! Jó egy éve még presbiter voltam, ma már nem látogatom Egyházamat.
Gyermekkorom meghatározó élményeként tartottam számon szentesi nagymamámmal eltöltött „Makói Egyházi Napok”-at. Nagymama vallásgyakorló reformátusként vitt el a közösségi összejövetelre. Énekeltünk, játszottunk, az idősek beszélgettek, számomra akkor még értelmetlen dolgokról, imádkoztunk közösen és csendben, magunkban. Boldog voltam.
Otthoni gyülekezetünk szórványban működött. Akkor, amikor igazi áldozathozatal volt a vallásgyakorlás, nálunk és Rimek néniéknél gyűltek össze a helybéli reformátusok. Dr. Hubai tiszteletes úr járt hozzánk, akit büntetésül helyeztek a „szórványba”, hogy dolgozzon meg hitéért. Nagy tudású egyházi emberként Svájcból tért haza, ahol hitelméleti kérdésekkel foglalkozhatott volna élete végéig, de hazahívta Egyháza szolgálni az Új Rendszerbe. Hazajött, jutalma mi voltunk a „szórványban”. Nála konfirmáltam, és nagyfiúként, egyetemistaként is látogattam a gyülekezetet. Prédikációi a mindennapi események folyományaiként, megengedő megbocsátásról, emberi tartásról, hitbéli közösségről szóltak.
Hosszú ideig az élet sodra vitt, majd újból megkerestem Egyházamat, vártam a bizonyságot. Egy nyári táborozáson megjött! János magához ölelt: megérkeztél, mondotta. Testvére, László tiszteletes térített meg a predestinációról fejtegetett kételyeim ellenére, avval a kijelentésével, hogy ő csak hisz, ez elég számára.
Presbiterré választásom, életem nagy eseményévé vált. A szülői házból hozott igazságérzetemet, és az elfogadó szeretetet hangoztattam bemutatkozásom alkalmával. Az első presbiteri üléseken paradigmaváltást sürgettem. Hiába! Végigjártam az gyülekezeti eseményeket, bibliaórákat, szakköröket, ifjúsági rendezvényeket, egyházmegyei, püspökségi eseményeken vettem részt. Paradigmaváltás kell, gyűjtsünk híveket, adjunk igazi értelmet a különféle összejöveteleknek, ne legyen elég a formális végrehajtás, sürgettem társaimat. Hiába! Hiába! Hiába! Írásba adtam, átmegyek a másik gyülekezetbe, szóban kifejtettem nem tudok csak úgy „sebtiben” együtt imádkozni társaimmal.
A másik gyülekezetbe jelentkezésemkor, esperes úr éppen pihentető beszélgetést folytatott lelkésztársával, adataimat egy papirosra jegyezte. Maga az, aki fotózni szokott? Énekkaros is voltam. Majd fotózzon itt is! Ugye digitális gépe van, akkor PC-re tölthetők a fotófájlok, nyugodott meg. Egy kis négyzet alakú papírtömbből szakította le a fölső lapot, arra kerültem rá, majd egy pöckölő mozdulattal továbblökte a papirost az asztalom. Majd bevezetik a nyilvántartásba. Áldás, békesség! Föl sem álltak, kezet sem fogtak velem. Azóta nem járok gyülekezetbe. Cetli vagyok az Egyház számára. Esperesünk helyettes püspök lett a Dunamelléki Egyházkerületben. Többé nem kell cetliket sem írnia!
Velem mindig történik valami…Alig vártam, hogy a repülőgép hazai tájak fölött legyen, szívet melengető érzés töltött el a Duna ezüstcsíkja, és a Balaton, a magasból is látszó fodrozódó, víztükrét megpillantva, már ereszkedtünk lefelé, alsóbb repülési folyosóba lépve, egyre inkább kirajzolódott kis országunk térképe. „Másnak térlép e táj, nekem szülőföldem…” ugrott be azonnal az ismerős verssor. Ilyen hosszú időt nem töltöttem ez idáig a távolban, a honvágy gyötörte társaimat is a messzi Kanadában. Sok szépet láttunk ott, a Niagarát, az Ontarió tavat, a Szent Lőrinc folyót, fönn ebédeltünk, a világ akkor legmagasabb építményén a CN Tower-en, ahonnan nézve a hadihajók kis modelleknek tűntek, a szem ellátott, ki tudja milyen messzire. A szakmai út kitűnően sikerült, szemléletünk változott! Évekkel előbbre jártak, nem csak a technika alkalmazásában, hanem a gondolkodásban! Minden évben áttekintik a Világ fejlődési tendenciáit, és pontosítják hosszú, ötvenéves távlatba nyúló elképzeléseiket. Hatalmas édesvízkészlettel rendelkeznek, de üzembiztos működésű atomerőművek sokaságát építtetik, mert majd palackokban fogják ötven év múlva az édesvizet fogyasztásra fölhasználni, azaz óvják természeti kincseiket. Stratégiájuk igaznak bizonyult. A víz a közeljövő valutája, aki avval fizet, mindent megszerezhet cserébe. Huszonöt évvel ezelőtt jelezték az ivóvízállomány várható szűkösségét. Jelzésük ma már igazolt tény!
Budapesten, a nyugatról keleti irányban repülés szokásos következményeként, gyötrő fáradtság tört ránk. Irigyeltük pesti barátainkat, akik rövidesen otthon vannak, előttünk még ott áll a háromórányi autós utazás. Jóska órákkal előbb megérkezett a reptérre, a kijáratnál bajsza alatt szélesre nyíló mosollyal fogadott bennünket. Józsikám itt van a madárlátta, vidd a gyerekeknek, intéztük el gyorsan az ajándékozást. Csak mielőbb siessünk haza! Ha távol voltam, soha nem jeleztem mikorra érkezem meg, így kerültem el a család fölösleges aggódást, ha netán a jelzettnél később érkeznék. Hol volt akkor még a „mobil”? Jóska akármennyire próbálkozott, vágyakozásunkhoz képest nem tudott elég gyors lenni. Ám a három óra időtartam is lejár egyszer, megérkeztem én is haza. A csomagokat válogattuk, amikor nyüszítésre lettem figyelmes. Kutyusunk, Aldzsi karcolta körmeivel a panelablakot, kicsit később feleségem nyitotta ki a bejárati kaput. Aldzsi, mint egy kis kenguru ugrott rám, egyre magasabbra és magasabbra mindaddig, amíg le nem hajoltam hozzá. Arcomat nyalogatta, magamhoz emeltem, hosszú percekbe telt mire megnyugodott, és családom többi tagjához engedett. Feleségem mesélte, hogy Aldzsi már percekkel előbb nem bírt magával, ki akart törni a lakásból, nekiesett a lakásajtónak, fennhangon ugatott, nekiugrott egyre-másra az ajtónak, föl egészen a kilincsig akkor, amikor Jóska a gépkocsi motorját leállíthatta. Megérezte, hogy megjött a szeretett gazdi, meghallotta az ismerős motorzúgást, nem tudhatjuk.
Attól fogva, még sokkal jobban ragaszkodtam kiskutyámhoz, Aldzsihoz.
Velem mindig történik valami…Kirkegard, Nitsche, Wittgenstein, dobálózott a nevekkel, a nem túl népes érdeklődés, nem zavarta folyékony, nagyhangú értekezését magáról. Mélységesen sajnálom, hogy nekem megadatott a gazdagság, és megtehettem az elvonulást, hihetetlen jó regényem megírásához.
Tizennyolc hónapon át írtam egyhuzamban Mallorcán, ilyen regény nincs, pontosabban eddig nem volt a magyar irodalomban, pedig, és nekem elhihetik, nem készültem előre, a folyó napok ötlete alapján íródott a regényt.
Én készültem belőled, mutatta főigazgató úr terjedelmes jegyzeteit, észrevettem, látod, mutatta egyik jegyzetlapját, bennem is fölmerült amit, most kifejtettél. Az a három idézet, amit regényed elején látok, adja a felütést, mint egy zenei auftaktot, a regényfolyamodhoz. Azért ennyit, fölemeli a könyvet, írni nem kis teljesítmény, Spíró is megirigyelhetné.
Hát igen, ez azért egy kicsit több, ezt nem lehet letenni, nem olyan, mint a Harmonia Celestis. Nem tudok túljutni a harmincadik oldalnál, második nekifutásra sem érem el az ötvenet. És jön újból Montaigne, Kirkegard, de eltéveszti nemzetiségét, nem zavarja, ömlik belőle a szó. Órájára néz. Már az első pillanatban, amikor megjelent, amúgy slamposan, észrevettem aranyóráját, sajátos formája alapján Omegára tippeltem, de Breughet volt, néhány éve egymillió márkáért árusították, limitált széria! Lassan vége is a találkozónak konferálja magát.
A bemutatkozón mindig megkérdezzük ki a kedvenc írója, zeneszerzője, költője az illetőnek, próbálkozott újra főigazgató úr. A válasz újból ömlött, de nem tudtuk meg, amit akartunk. Ember legyen a talpán, aki választani tud, fogalmaz, és fölsorolja a magyar irodalom jeleseit: Krúdy, Mikszáth, Kosztolányi, és Kosztolányi csak azért, hogy ne felejtse a magyar nyelv ízét. Tolsztoj, és Thomas Mann kimarad, pedig velük kezdte mondókáját. Most blöffölt, nem szereti, ha kérdeznek! Magánszáma egyébként a felületes hallgató elámítására pontosan kitervelt, színészi teljesítmény.
Curriculum vitae/honlapjáról/ összefoglalva: Aradi születésű, elvált szülők, kibírhatatlan gyerek, megszökik, filozófiát hallgat Torontóban, állítólag el is végezi, ’91-ben megalapítja Romániában a Lighting Ltd.-jét, befut vele, kiszáll a gazdaságból, elsőként megkapja 2001,-ben a Gundel díjat, amit valószínűleg a háttérből mozgat. Létezik egy fényképfelvétele, ahol Faludyt sörözteti. Kész!
Eddig megjelent négy verseskötete-első kettő a Jelenkor Kiadónál-, két regénye az Ulpiusnál-, ez a második! Ha rajta múlna besztszeller lenne, mindent megtesz érte. Száguldozik az országokban -magyar, szlovák, román felségterületeken-, egyik íróolvasó találkozó a másik után. Nálunk három hét alatt tíz állomás. Könyveit ingyen adja a hallgatóságnak, és dedikál. Én a „pillanat gondolatát” kértem: „Arról, hogy Pécsett jártam és sokat esett, és sok pálinkát ittam Böszörményi Zoltán, 2009-10-20.” Öntelt életművész, költőnek, írónak rossz!
Velem mindig történik valami…A Szt. Mártont tisztelők Baranya megyei zarándokútvonalának első szakasza: Kisújbánya-Zengővárkony-Lovászhetény.
Reggel nyolcra gyülekeztünk, busszal indultam Pécsről. Óbányára bekanyarodik a járat, onnan gyalog tettem meg az utat. Óbányán nem mulasztottam el meglátogatni Szűcs János kőművesemet, barátomat, kiváló beszélgetőtársamat. Az egyetlen Fő utcában laknak ők is. Attól tartottam, hogy még nincsenek talpon, hiszen szomorkás, esős, őszi nap van, hová igyekezzenek.
Marika nyitott ajtót, gyere be, itt van Jánoskám, itt ül a tolószékben. Megrettentem, egy nyolcvanéves aggastyánt pillantottam meg, leszegett fejjel, csont soványan. János megismersz, bólintott, kezét nyújtotta. Az erős munkáskéz, mint a csecsemők puha kezecskéje simult markomba. Fázott, és halkan minduntalan ismételgette, Mari, Mari. Teljesen kivagyok, János nem alszik semmit, a nyugtatók, altatók ellenére, is ébren van, itt a lakásban kell tologatnom, ezt kívánja. Rövid időre, átvettem a tolókocsit, talán hármat fordulhattunk, karom fáradni kezdett. A Hospisnak szóltunk, nem bírom tovább, pityeredett el ismét Marika. Búcsúzáskor megöleltem Jánost, és megadtam telefonszámomat. Rák! Alig egy éve még csak annyit tudotam, valami gond van az egészségével.
Éppen jókor érkeztem, a társaság útra készen várt rám. Elindultunk, lassan elállt a szitáló eső, Zengővárkonyban kisütött a Nap. A borozó nyitva, „Juhfarkkal” kisérve megettük tízórainkat, folytattuk az utat. Útvonal kijelölés képezte fő feladatunkat, meg megálltunk, GPS-szel bemértük a pozíciót, fénykép készült a helyről, beszélgettünk. Egyik társunk Ausztriában, ezerötszáz méter fölötti vándorszálláson dolgozik, megszállottja a túrázásnak. Benedek István ötlött eszembe, a híres erdélyi Benedek család polihisztor tagja, orvos író, aki gyerekkorában barátaival bejárta az osztrák, olasz, svájci tájat kerékpárral, gyalog. Akkoriban ez természetes velejárója volt a diákszabadságnak, a nyári szüneteknek. „CSineva” című regényét olvasva, ott érezzük magunkat a hegyekben, a szénaboglyák között, a lombos és tűlevelű erdőkben, a széljárta fennsíkokon.
Hasonló érzéssel teli gyalogoltunk mi is, félúton visszapillantva, a Rókapataknál gyönyörűen rajzolódott a kék ég alatt a Zengő sziluettje.
Itt ezt, ott azt kell majd az Erdészettel egyeztetni. Ide feliratos táblát, oda elég az útvonaljelző Szt. Márton emblémát elhelyezni, és már ott is voltunk, Lovászhetényben.
A kocsmába be kell menni, szögezte le Sárika, egyik bevallottan korosabb társunk. Kiderült, hosszú évek óta a kocsmák, ha nincs kocsma, sört árusító boltok bélyegzőjét gyűjti kis füzetecskéjében jó húsz éve. Ebből emlékszik vissza hol, merrefelé járt, hiszen a fényképek azt is bemutatják, hogyan is nézett ki ő korábban, nevette el magát. Folytatjuk, váltunk el egymástól!
Velem mindig történik valami…Számadó juhász, juhász, juhászbojtár, hajtókutya, ennyi mindenki kell a juhnyájak ellátásához. A sorrend nem fedi teljesen a rangot, mert a hajtókutya rangban mindjárt a számadójuhász után következik, nélküle senki nem boldogul a nyájjal. Az elkóborolt birkát visszahozni a nyájba kutya nélkül nem lehetséges. Ha más megy utána, a birka tovább távolodik a nyájtól, az átkaroló hadműveletet, csak a jó terelőkutya képes végrehajtani.
Kisújbányán a kilencvenes évek után, az elköltözött lakosok híján, a szabadon maradt legelőket Weisz Gyuri használta. A birkatenyésztésen kívül foglalkozott szamarakkal, tehenekkel, lovakkal is. Az alkalmazottakat ő látta el élelemmel, ő szállította a téli takarmányt is.
Spórolós lévén, mindig csak egy állatgondozót foglalkoztatott, aki az állatokat többnyire kicsapta a legelőre, és valahová eltűnt.
A birkanyáj nem egyszer vonult át a falun, le a patakhoz inni, nem nagy örömünkre, mert az állatok szomjukat oltva, már nem mentek vissza a mezőre, hanem a kiskertek veteményeseit legelték, vagy a nagyobbra nőtt füvet, visszahagyva nyomukat, bogyókat és gombócokat, lapos lepényeket. A birkák ilyenkor mindent lelegeltek, lett légyen tuja, japánbirs, vagy akár szúrós galagonya. Mintha fűnyíró ment volna végig a kerten, egyik növény, kis fa sem maradt húsz centinél magasabb.
Többszöri kérésünkre sem tudtuk elérni, hogy a dolgok ne így történjenek. Gyuri minden alkalommal megígérte, többé nem így lesz, de minden maradt a régiben.
Alkalmazottjai sem voltak elégedettek Gyurival, nem időben hozta a heti ellátmányt, ha megérkezett összeszidta őket, és az innivaló sem tartott ki a hétre.
Mi, ha felénk jártak megkínáltuk őket, merthogy sűrűn váltogatták egymást, pálinkával, egy-egy pohár borral. Panaszkodtak Gyurira.
Hét végére vendégeket vártunk, még nem döntöttük el mi legyen az ennivaló. Meghallotta beszélgetésünket a juhász, és nagy hirtelen azt mondta, majd hoz valamit, este átdobja a kerítésen.
Már benn voltunk a házban, amikor tompa puffanást hallottam. Kabátot vettem kimentem, a kerítés belső oldalán egy nejlonzsák feküdt, tele valamivel. Kibontottam. Két birkacomb, oldalas, gerincdarab látszott. Ezt hozta hát a juhász! A másnapi vendégség, köszönhetően a juhásznak, kitűnően sikerült.
Amikor újból felénk járt, nem kért semmit, adtak már maguk eleget, zárta le a beszélgetést. Hát a birka, az csak kerül magának valamibe, el kell számoljon vele Gyurinak! Ugyan már, a birka, ha nem akarja, hogy eltörjön a lába, akkor segítek neki, a szaporulat az megvan! Odaadtuk a maradékot, majd a felét a megfőzött, megsütött ételnek, köszöntünk egymásnak, mi lefeküdtünk a juhász ment a saját dolga után. Legközelebbi kint létünkkor, már másik juhásszal ismerkedtünk össze. Gyuri újabb juhásszal próbálkozott.
Velem mindig történik valami…Mai, előkelő társaságban volt szerencsém részesedni. Nagyobb részüket inkább nem ismertem.
A Művész kiállítását egy Művészettörténész nyitotta meg, részletesen elemezve az alkotó meglátásait, hasonlatok tömegével teletűzdelt laudációját a hallgatóság elismeréssel, és szájtátva hallgatta.
Tamás elbűvölte a résztvevőket, sőt fizikai ismereteit is beleszőtte mondanivalójába. Arkhimédeszre hivatkozott, amikor a megemlítette, a Művész fotóival, mint Arkhimédesz csigasorával a Földet, emelte ki a fotózást a közepesek sokaságából.
Tamás tévedett, na nem művészettörténeti ismereteiben, bár sokan azt sem vették volna észre, hanem fizikaismerete citálásával.
Ugyanis Arkhimédesz, nem csigasorral, hanem kétkarú emelővel, és egy fix pont birtokában akarta kiemelni a Földet a „sarkából”. Csigasorával királyának, Hieronnak mutatta be erejének megsokszorozását, amikor egy telerakományú hajót vontatott egyedül a part felé.
Az általános műveltség hiányzik, nincs!
Édesanya, bár nem szerette a matematikát, ám megtanulta, és helyesen alkalmazta tárgyi tudását. A másodfokú egyenlet megoldóképletét, a mínusz bé, plusz-mínusz négyzetgyök alatt…, nem folytatom, és sok más, tőle távolabb álló területek középfokú ismeretét, ha szükség volt rá, hibátlanul alkalmazta. Emiatt is tisztelettel néztem rá egyetemista koromban, már messze túljutván a másodfokú egyenletek tárgyalásán.
Erősen remélem, a „biológia és az élettudományok századában”, a humán és reálismeretek, ismét találkozni fognak, nem lehet majd fölvágni a reálismeretek tudatlanságával.
Kovács István-Szenes Iván: Dalold el ezüst gitár…slágere, egy társaságbeli fogadás eredményeképpen vált slágerré. A fogadás arról szólt, hogy Kovács István ír egy tánczeneszámot, a Humánművelt zenész, pedig újból megtanulja a fizika elemeit. Határidőt nem szabtak.
Egy hétre rá az akkori slágerrádió sugározta a „Dalold el ezüst gitárt”. A dal évekig vezette a slágerlistát. A Humánművelt zenész fizikaismereteit nem volt módomban ellenőrizni.
Kovács István akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem Fizika Tanszékének vezetője, világhírű spektroszkópus volt.
Mellesleg jegyzem meg, a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa Rendezvénysorozat egyetlen szakmai napot sem tart a reáltudományok tiszteletére.
Legalább szűkebb pátriánk kiemelkedő műszaki egyéniségeit érdemes lett volna bemutatni a világnak. Például: „Világhírű Pécsiek”, címmel belefértek volna a műsorrengetegbe.
Velem mindig történik valami…Várkonyi Könyvtár, Író-olvasó Találkozó. Újabb, számomra ismeretlen alkotó mutatkozik be, kíváncsi vagyok. Később indultam, úgysem kezdenek időben. Ezúttal nem így történt. A résnyire nyitott ajtón át már hallottam a recsegő, dohányosnak tűnő férfihangot, de nem értettem. Húszan biztosan voltunk, a könyvtári dolgozókat is beszámítva. A férfihang nőt takart. Az első, közelemben lévő széket foglaltam el. Az írónő éppen belekezdhetett mondókájába, gyerekkoráról mesélt, erdélyi származású, hosszú évtizedek óta, pontosabban 1956 óta nálunk és Németországban él. Szimpatizált forradalmunkkal, ezért jönnie kellett. Sokoldalú, kétdiplomás, grafikus illusztrátor és orvos, fest, zongorázik, ír, praktizált. Élményeit orvosi gyakorlatából és gyerekkorából, a „Föld” utcából meríti mind a mai napig. A Föld utcában szegénység, a környéken a szép táj uralkodott.
Jó a beszélgetőtárs, záporoznak a rutinos kérdések. Melyik a legkedvesebb könyved, kik kedvelt íróid, költőid, zeneszerzőid, mikor festesz, na és melyik írásodat olvasod nekünk, én kiválasztottam egyet, sorolja a könyvtár igazgatónője, a „Nyúlra” gondoltam.
Mindig az utolsó, az orosz ötök, sorolja, de félúton megáll, nem jut eszébe mind az öt, persze Csajkovszkíj, kinek ne lenne kedvence, általában ügyeletben festettem, a kedvenc költők, írók, felsorolása elmarad. Léteznek egyáltalán?
A Nyúl bekerül a családba, senkinek nem kell, nem tudják elhelyezni, végül rámarad, hazaviszi. A Nyúl mindent lerág, dísznövényt, szalmafonatot, plüssbabákat, de szépen fejlődik. Pisilni egy bizonyos helyre jár, bogyóit szétszórja a lakásban. Aztán előkerül a Nyúl leendő szerelme, egy rózsaszín léggömb. Szimatolja, nyalogatja, fiú lévén rá akar mászni, de a lufi feszes, nem sikerül, aztán mégis, mert a lufi egyre több levegőt veszt. A Nyúl végül megtalálta párját, minden alkalmat kihasználva szerelmeskedik a lufival, mindaddig, amíg teljesen lepuhul, majd a mérges Nyúl karma végez vele. Ennyi!
Az írónő választott könyvrészlete, a Föld utcából induló sétáit, a dombokból
heggyé váló természetcsodákat mutatja be, ahol lapulevél közül nő ki a szamóca, és fenyvesekben nyílik a havasi gyopár.
Régen járhatott az írónő arrafelé, vagy nem jól emlékszik a méretarányokra és a fajtajellegre. Én gyopárt a fenyvesek fölött, a már-már élettelen természet gyöngyszemeként ismertem meg, igaz nem Erdélyben! A lapu, pedig biztosan a törpelapu fajtából való lehetett, vagy óriásszamóca tenyészett a lapuk között. Kicsire nem adunk!
„Tizenharmadik parancsolat”, önéletírása egy svédországi plasztikai műtét keretébe ágyazva meséli el férjével megélt viszonyát, megcsalatást és félrelépést, végül megtérésüket egymáshoz. Ez lenne a tizenkettő mellé a tizenharmadik parancsolat? Nem vettem könyveiből, a „Kossuth” a kiadója!
Könyveinek előlapján láthatóak ígéretes akvarelljei, jövőre kiállítja. Megnézem!
Velem mindig történik valami…A váraljai szabót úgy hívták, hogy Kvéder jános.
János bácsi azonban nem szabóként ment nyugdíjba, hanem bányászként. Ő saját maga mesélte nekem, amikor megtudta, hogy melyik vállalatnál dolgozom.
Szocdemes volt, mint szerinte minden rendes munkásember, és nem tagadta meg múltját. Nagy szerencséje nem volt a háború után, hiszen szabóságát föl kellett számolnia, és a bányában lett először csillés, majd miután elvégezte a vájáriskolát, hamar vágatirányító vájárrá avanzsált. Sok beosztottjával jól elboldogult, a bányában utasítást megszegni egyenlő volt, szó szerint a halálos vétséggel. Az utasításmegszegő nemcsak saját magát, hanem társait is veszélyeztető baleseteket idézhet elő. A fegyelem, vezérlő elvként működött. Nem is történt velük soha semmiféle nagyobb baleset. János bácsinak fölajánlották, hogy kiemelik, elküldik a Szovjetunióba átképzésre, amit ő óvatos, de valós indokkal hárított el. Négy gyermekem van, nem hagyhatom az asszonyt egyedül, vigyék helyettem a Bélát, az egyik csillésemet. Megesett asszonynak a gyermeke, de nagyon jófejű, becsületes, csinálja meg a karrierjét. Édesanyja nem tudja iskoláztatni, így meg majd a gyerek segít rajta, ha visszajön, hiszen káderként biztosan jó állást tölt majd be. Úgy is történt, ahogy János bácsi kigondolta. Béla kikerült a Szovjetunióba, kinn eltöltött két évet, tekintélye megnőtt, a magyar csoportnak ő volt a párttitkára.
Itthon aztán, ahogy János bácsi előre látta, elindult a fölfelé ívelő pályán. Komlón párttitkárként, ő állt ki 56-ban a forrongó munkások elé, mondván engem lőjetek, közületek jöttem, ne a besz… alakokat ott benn az épületben. Nem lőttek, Béla kiállása lecsillapította a dühöt. Később a nagyváros tanácselnökeként engedte munkatársait dolgozni, a város fejlődött. Rosszakaróitól vált meg, amikor vállalatom vezére lett.
Találkoztam Béla bányászfőnökével, aki nagy szeretettel üdvözletét küldi neki, újságoltam Tóninak, Béla elsőszámú helyettesének. Te, nehogy emlékeztesd Bélát a múltjára, nem fogja jó néven venni, tiltotta meg Tóni Kvéder bácsi üdvözletének közvetítését. Nem hallgattam rá!
Béla fölnevetett. Tudod kije voltam én János bácsinak, kérdezte, de adta is nyomban a választ, a csillése. Hogy van az öreg, ő varrta az első öltönyt a számomra, amikor kikerültem a Szovjetunióba. Sokat köszönhetek neki, apámként tiszteltem, tudod anyám egyedül nevelt föl, János bácsi vitt le a bányába is. Nem ülnék most itt, ha ő nem támogat.
Tóni megtagadta múltját, megtagadta anyját, aki pedikűrös volt, megtagadta családját, volt katonatiszti feleséget szerzett magának, otthagyva pedikűrös feleségét a három gyerekkel.
Tóni, kollégáitól elhagyatva ma egyik lányánál él, szinte vakon. Béla rákkal küszködik, de sokan érdeklődnek sorsa iránt nap, mint nap csörög a telefonja, reménykedéssel biztatják.
Velem mindig történik valami…Egy negyedóra múlva fölszabadul az egyik műtő, vagy holnap reggel, amikor kezdünk? Egy negyedóra múlva, készen állok a beavatkozásra. Magam is láttam, nincs sok választásom, a koszorúerek három helyen vészesen elszűkültek, a beavatkozás szükséges. Bódult állapotban voltam, Jób jutott eszembe, meg az, hogy legye meg a Te akaratod.
Egy hónapra rá a teniszpályán voltam, és Horváth dr.-ral ütöttük a labdát ugyan úgy, mint egy hónappal ezelőtt.
Sokszor eszembe jut azoknak a véletleneknek az egybeesése, amelyek sűrűn egymás után következtek, és amelyek bekövetkezte hiányában már nem élnék.
Ha nem talicskázok négy köbméter kavicsot a kisújbányai melléképület vízelvezető árkába két nappal az esemény előtt.
Ha nem sportolok intenzíven és rendszeresen, vagyis nem teniszezek, nem görizek, nem korizok, nem síelek, nem viszem gyerekeimet egész napos kirándulásokra.
Ha nem vagyok tudatomnál az operáció után.
Ha dr. Meskó tüdőgyógyásznál nincs meg két példányban évekkel azelőtti, a tüdőszaniban eltöltött asztmarohamom után dr. Hainess Nusi által elkésztett zárójelentés, és abból egy példányt nem kapok meg.
Ha nem vagyok rendszerező alkat, és nem olvasom el a jelentést, és nem emlékszem a mentősök által beadott intravénás injekcióra.
Ha a feleségem hazaviszi az általam összecsomagolt, a leleteimet is tartalmazó sporttáskát a kardiológiai osztályról.
Ha az intenzív osztály nővérfiúja nem találja nyitva a kardiológiai osztályt, ahol anamnézisemet készítették, és így nem kerül kezükbe a táskám, benne leleteim.
Ha az intenzíven szolgálatot teljesítő ügyeletes orvos nem megy el munkahelyéről a barátnőjével barátkozni.
Ha ott marad, és nem hiszi el nekem, hogy a műtét sikerült, az asztmám miatt fulladok, és visszavitet a műtőbe.
Ha nem kapom meg, határozott követelésemre az intravénás injekciót a főnővértől, mert csak az orvos engedélyével adhatta volna be.
Ha az intenzív osztályról távozóban, ismét nem kapok egy injekciót, mert újra rám jött az asztmás roham, de az átvevő adjunktusnő, követelésemre rosszul reagál, vagyis „csakazért” sem ad igazat nekem.
Ha-ha-ha, mennyi is jött össze hirtelen? Laplace azt mondja, ha nem ismered a független események bekövetkezési valószínűségeit, akkor vedd egyenlőnek azokat, és úgy számold ki az eredő valószínűséget. Számoljunk! Tizenegy „ha”, vagyis egy tizenegyed szorozva tizenegyszer, az egy tizenegyed a tizenegyedik hatványon, vagyis egyenlő 0,0000000000035-tel!
Életben maradásomnak az esélye vajmi kevés volt. Azóta hét év telet el, vajon menyi „ha”-t gyűjtöttem az eltelt hét év alatt? Erre nincs válaszom, élek!
Velem mindig történik valami…A fiatalember elvégezte a harmadik osztályt, elkezdte a negyediket, a Karácsonyt otthon töltötte. Kerülgette a kérdezést, mert majd édesapja válasza után kell igazítani tennivalóját, ez íratlan törvény volt a családban. A kérdést jól kel föltenni, sokat gondolkodott, hogyan is fogjon hozzá. Édesapja katonatisztként szolgált a világháború alatt, hadifogságba esett, sokára tért haza, már nem is várták, a család azt hitte odaveszett. A fiatalember tudta, de igazán nem értette, miért nem lehet erről beszélni, egy hívatásos katona oda megy szolgálni, ahová vezénylik, nincs választási lehetősége.
Elmúlt a Karácsony, boldogok voltak, mindannyian megajándékozták egymást, meglepetésszerűen, hogy az öröm még nagyobb legyen. A fiatalembernek is volt megtakarított pénze, jól tanult. A kollégiumi díját változatlanul megkapta otthonról, noha, mivel jól tanult, már nem kellett fizetnie az ellátásért. Ez szolgált elismerésként szorgalmas munkájáért cserébe. Karácsonykor az ünnep nem tette lehetővé, hogy töprengésére választ kapjon, igaz nem is kérdezte édesapját, nem szeretett volna ünneprontó lenni.
Elérkezett a határidő előtti hét, nem lehetett tovább várni. A vasárnapi kimenő elegendő időt biztosított arra, hogy hazautazzon, és végül a kérdésére kapott válasz után beadhassa egyetemi fölvételi kérelmét. Szülei meglepődtek váratlan hazaérkezésén, így hát először ők kérdeztek. Mi az oka, kis fiam, hogy itthon látunk, csak nincs valami baj? Nincs semmi, de be kell adni a fölvételi kérelmet, és ahhoz egy önéletrajzot is csatolni kell, amely tartalmazza a szülők foglalkozását, kik voltak a háború előtt, és mi a mostani foglalkozásuk. Édesapa, beírhatom azt, hogy a Horthy hadseregben tetszett szolgálni főhadnagyként, és hadifogságba tetszett esni, és sokáig nem láttuk. Mit írhatok önéletrajzomba, kérdezte a fiatalember? A válasz hamarább érkezett, mint gondolta, és nagyon rövid volt: „Az igazat!” Édesanyja becsomagolt, visszaindult, és megírta önéletrajzát, beadta az egyetemi fölvételi kérelmet.
Nem tudhatta, hogy a gimnáziumból milyen értékeléssel küldték tovább kérelmét, az egyetemre már az első nekirugaszkodásra fölvették.
Az értesítésre egyedül várt otthon, a szülei elutaztak. Mikorra megjöttek örömmel újságolta, hogy a fölvételi értesítő megérkezett, minden rendben van. Édesapja mindössze annyit mondott: már elutazásukkor tudta az eredményt, de nem akarta a várakozás izgalmától megfosztani.
A fiatalembernek fölrémlett, hogy a szóbeli fölvételi alatt az egyik tanár rövid időre elhagyta a termet. Igen, fölhívták a Megyei Kiegészítő Parancsnokságot, a parancsnok megfelelő választ adott, erről engem is tájékoztattak, mondta kéretlenül édesapja.
Öt év múlva, amikor az egyetemről elbocsátották derült ki, hogy a fiatalember, másodmagával a legjobb eredményt érte el a százötven jelentkező közül. Élete során, ha kérdezték, és válaszolt csak az igazat mondta. Jó útravalót kaptam!
Velem mindig történik valami…Haydn emlékév van. Király Csaba Liszt díjas orgona-zongoraművészünk, a Filharmónia és a Művészetek és Irodalom Háza szervezésében műsorra tűzte Haydn válogatott zongoraszonátáit. Az csúnya, esős idő ellenére szépszámmal hallgattuk virtuóz játékát.
Évekkel ezelőtt Fellegi Ádám zongoraművésznek volt egy sorozata, előadással fűszerezetten játszotta a klasszikusok legszebb darabjait.
Nagy sikerrel!
Az egyik estén Bach Goldberg variációját is eljátszotta, megemlítve, hogy ezt a művet, technikai nehézsége következtében, rajta kívül kevesen képesek hibátlanul végigpörgetni, még Schiff András sem, és azért nem veszi föl szmokingja fölső részét, hogy a kézáttételeknél ujjai ne akadjanak véletlenül a fölső rész ruhaujjába.
Remek előadást produkált, majd hozzátette, hogy Bach korában néhányan elszenderültek az egyenletesen zsongó hangok hallatán. Ezt a megjegyzését többen kétkedve fogadtuk, meg is vásároltam előadása végén CD-jét, és az óta is figyelve hallgatom, igaz, többnyire lefekvés előtt, és nem tudok betelni a tökéletes alkotással.
Kár, hogy Fellegi Ádám önérzete nagyobb volt zenei alázatánál, mert Kertész Imre, Nobel Díjas kisregénye a Sorstalanság magyarországi megítélése kapcsán kifejezett méltatlankodása elfordította a közönséget tőle.
Más oka is volt végső kudarcának, nevezetesen, ahogy előrehaladt az idő egyre laposabb műsorral lépett föl. Végül kísérleti nyulaknak nézte pécsi közönségét, mert például Beethoven IX.-dik szimfóniáját szintetizátoron játszotta, hozzákeverve valamelyik szegedi kórus vokális kíséretét.
Haydnt ritkán tűzi műsorra a Bartók adó, nem is nagyon ismerem, azonban Király Csaba játéka meggyőzött, Haydn bizony ott van a nagyok között, csak sokat kell hallgatni.
A koncert után utolsóként megköszöntem én is a szép estét, de a kisördög bujkált bennem, megkérdeztem, hol helyezi el Haydn muzsikáját, mert nekem, valóban tökéletes játéka ellenére koncepció nélkülinek, mondhatnám, öncélúnak tűnik a sok trilla, mordent stb, nem érzem a fölkészítést a befejezéshez, elképzelhetőnek tartom bárhol elkezdeni és befejezni a darabokat.
A válasz először kitérő volt. Mindig az éppen játszott szerzővel azonosulok, nem tudnám kottából játszani a műveket a teljes odaadás hiányában.
De mégis közel áll hozzád Haydn?
Igen, de ne várj Lisztet, vagy Beethovent, vagy ne adj isten Bachot, Haendelt akkor, amikor Haydnt játszom. Műsorom második felét figyeld, majd Schumann, Chopin, Schubert megadják azt, amit vársz, na és nem is szólva Lisztről!
Hát igen, Vásáry Tamás is, vallomása szerint, leginkább Liszttel szeretne találkozni az Örökkévalóságban.
Velem mindig történik valami…Jani bácsi Mari néni unokája volt, a szomszédunk. Ma sem tudom, miét éltek hármasban. Piroska néni volt Jani bácsi felesége.
Jani bácsi Piroska nénivel együtt dolgozott, kőművesként. Mari néni kiskertjüket művelte, és mindig kész ebéddel várta őket bármikor értek is haza. Mi gyerekek, Jani bácsiékkal akkor ismerkedtünk meg, amikor a telkük mellé építettük családi házunkat. A mi házunkat is ők építették.
Mindketten alacsony termetűek, és nagyon erősek voltak. Jani bácsi bármeddig megtartotta a téglát kinyújtott karral a tenyerén, és Piroska néni sem maradt el tőle. Bennünket sokszor próbára tettek, csak úgy szórakozásképp. Persze a szórakozás, tanulással járt együtt, mert, ha nem sikerült valami, többszörös kísérlet után sem, akkor elmagyarázták, hogyan kell a nehéz munkát is könnyebbé tenni, mik a kőműves munka szakmai fortélyai.
Gyermekük nem lévén, mi voltunk a gyerekeik. Ha szemtelenkedtünk, Piroska néni eligazított mindkettőnket. Szabad szájú, nagyhangú tudott lenni, a szomszédból is áthallatszott elégedetlenkedő hangja, amikor Jani bácsi, vagy a Mama nem a kedvére valót tett. Jani bácsi, pedig olyan munkát bízott ránk segítségképpen, hogy elállt a lélegzetünk tőle. Házunk építésekor egy-két televödör malter után a szavunk elállt, csak lihegni tudtunk. Ilyenkor gyorsabban dobálta a falra a vakolatot, és kiáltott, kifogyott, már megint várjak, soha nem leszek kész ezzel a … munkával. Olyat mondott, amitől még Piroska néni is meg szokott hunyászkodni.
Az egyik alkalommal megkérdezte, derékszögű a fal vagy rakja másképpen a sort?
Mi az nem ismeritek a három, négy, öt szabályt? Na, megmutatom! Itt lemérsz hatvan centit, ott nyolcvanat aztán, a kettő csúcsának, egy méternek kell lenni! De miért három, négy, öt szabály ez, kérdeztem. Jani bácsi gyorsan másra terelte a szót, nem kívánt részletekbe bocsátkozni. Aztán jött a mennyezetvakolás. Nekünk persze kevesebb meszet kevert a malterba. Nem is a mennyezetre sikerült, hanem a nyakunkba, az egyébként szabályos fánglilendítés után a vakolatanyag. El is mondta rögtön az eset után, hogy a mésztől csúszik ki a fángliból könnyen a malter, meg ne merítsük tele a fánglit, nem bírja a csuklónk.
Gimnazista lettem mire rájöttem a három, négy, öt szabályra. Három négyzet, plusz négy négyzet az egyenlő öt négyzettel.
Átmentem Jani bácsihoz, rákérdeztem emlékszik még a szabályra? Hát persze!
Nos, ez a Pitagórász tételéből adódik, tudja? Nem tudta, de megtanulta! Avval bosszantotta kőműves társait, hogy ő nem csak hatvan, nyolcvan, száz centivel tudott derékszöget szerkeszteni, ő lett a „Jani”.
Egyetemista koromban, kérésemre ajándékul egy, még hiányzó matekkönyvet kértem tőlük huszadik születésnapomra. Ma is őrzöm, és rájuk emlékezem, akárhányszor a kezembe veszem, benne: „Piroska nénitől, Jani bácsitól szeretettel Andrásnak” 1963, október 24.
Velem mindig történik valami…A recept nagyon egyszerű. Van birsalmád, vegyél hozzá diót és valamennyi cukrot. A birsalmát hámozd meg, utána vágd darabokra, szedd ki a magházat, forrald föl vízben, ne sokáig, öntsd le a levet, tedd félre, passzírozd össze a megfőtt birset, sűrítsd be főzéssel, keverd hozzá a diót és megfelelő mérető, lehetőleg lapos tálakba adagold. Az ép magházat, és a lehámozott héjat főzd forrásig, hagyd állni, míg a lé bepirosodik, cukrozd meg ízlés szerint, ebből lesz a zulc. A zulc bekocsonyásodik, ezért nagy szájnyílású üvegben tároljuk a fölhasználásig. Semmi tartósító anyagot nem kíván sem a sajt, sem a zulc!
A birsalmasajtot, szerintem mindenki ismeri, szereti, ám a zulcról sokan nem tudnak semmit. Pedig érdemes megismerni!
Téli napokon, amikor hiányzik a finom gyümölcsleves, a zulcból rántással nagyon ízletes levest lehet készíteni. Talán egy kevés szegfűszeget, fahéjat is lehet belefőzni.
Ha fánkot készítünk, a zulc kitűnő csemege hozzá, a baracklekvár helyett vagy mellett, enyhén fanyar íze eteti magát, na és a fánkot is.
Idén sok birs termett Kisújbányáról származó fámon. Hatalmas, szépszínű gyümölcsöt szüreteltünk.
Fiam hámozott, én daraboltam és tisztítottam meg magházától a gyümölcsöt. Százszázalékos biotermés, állapítottuk meg, mert a szép külső mögött, pontosabban belsejében vidáman növekedtek a kukacok. Egyikük már kifelé iparkodott, nem talált kapaszkodót, ezért hosszú ideig tekergőzőtt félig előbújva rejtekéből.
Azon tanakodtunk, hogyan került be a kukac, kívülről semmi behatolási nyom nem látszott. Végül megállapodtunk abban, hogy talán virágzáskor rakja be petéit a károkozó kórokozó.
Reggel, igaz nem túl korán kezdtük a befőzést, egy órakor még a harmadánál tartottunk. Mindkettőnk keze görcsössé merevedett, sem a hámozás, sem a magfejtés nem könnyű munka. A nagy fazekak emelgetése, a bennük fortyogó tartalom kavarása, a sok ide-oda öntözgetés az odafigyelés mellett odavigyázást is követelt, a kirottyanó keverék meztelen karunkra hullva pirossá varázsolta bőrünket. Már sötétedett, kedvünk tovább hanyatlott, a hetek múlva várható kóstolás sem tudott erőt önteni belénk, de elkészültünk mire megjött a család többi tagja. A konyhaasztalon szépen sorakoztak a tálak, az üvegekben pedig, már sűrűsödött a zulc.
Igazi örömmé vált a mosogatás, a már részben lekvárrá megkeményedett sajtot boldogan nyaltam le ujjamról, sikeres napot zártunk.
Őszintén remélem, egyik barátom sem fogja birsalma termésének egy részét fölajánlani befőzésre. Legalább idén ne! Jövőre, ha nem terem eleget a fám!
Velem mindig történik valami…Egymás után bevonultak, elfoglalták a fönntartott helyeket az első sorban. Vukán Györgyöt a Pannonosok kvartettje követte Bujtor Balázs vezényletével. Elkezdődött az ötödik CINEPÉCS rendezvénysorozat.
A terem még nem telt meg, várakoztunk. A zongora közelében ültem le, ha Gyuri játszik megfigyelem, hogyan követi ujjaival a pergő filmjeleneteket. A várakozás csendjében odamentem Gyuriék mögé, láthatóan megzavarhattam beszélgetésüket, morcosan válaszolta meg kérdésemet. Nem Németországban él, hanem Svájcban. Én úgy tudom Hannoverben telepedett le, folytattam.
Hidd el, Svájcban él, volt egy barátja, valami Biedermann, tőle kell megtudakolni, mi van vele, én nem segíthetek. Semmi kapcsolatom nincs vele, meg a többiekkel sem.
Egyébként ő a legjobb közöttünk, „állam az államban”. Nem tudom, miért csinálja, mit keres kinn. Bujtor még hozzátette, ő is játszott vele, meg Pegével egy-két alkalommal.
Csík, Gonda, Szakcsi, Vukán. A csodálatos négyes, a hazai dzsesszzenészek kvartettje. Négy zongorán bűvölték a hallgatóságot, igazi világszám!
Én sajnos csak videón láttam őket. Gusztit talán Kurtághoz hasonlítanám, szokatlanul széles fekvésben játszott, csak azt tette hozzá a másik három játékához, ami feltétlenül szükséges volt. Később átvette az irányítást, a többiek akaratlanul is követték kimunkált improvizációit.
Amikor évekkel ezelőtt baráti társaságban találkoztunk, egy szórakozóhelyen rávettük játsszon a szintetizátoron. Nehezen állt rá. Kisebbek a billentyűk, nincs elég terjedelem, kifogásolta, de azért nekifogott. Játéka befejeztével a szintetizátor tulajdonosa ujjongott, mert bekapcsolta a hangrögzítőt, megmaradt a fölvétel.
Gusztiék a Dohány utcában laktak, egyedül nevelte két lányát. Évente két hónapot játszott, többnyire Svájcban, és tíz hónapot szánt a fölkészülésre. Világhírű zenészek vártak rá éveket, hogy együtt játszhassanak vele.
A Gimnáziumban Guszti mindig álmosan érkezett az órákra. Az egyik érettségi találkozón tudtuk meg, hogy már egészen fiatalon, esténként, éjszakába nyúlóan játszott édesapja zenekarában. Később: Zeneakadémia, saját zenekar, majd magányos zenész.
Nemrég tudtam meg Szakcsi Lakatostól, aki itt járt Pécsett, hogy egyik lányát elvesztette. Rák! Azóta Hannoverben él, mint Béla mesélte állandó félelemben, másik lánya iránti aggodalomtól gyötörten. Már nem lép föl senkivel!
Nem volt módomban megtudni Vukán Gyuritól, hogy mit értett az „állam az államban”, vagy „álom az álomban” kijelentésén, mert a párbaj után, amely egyébként eldöntetlen első hellyel ért véget, fogta a cókmókját és eltűnt. Látszott rajta fáradt lehet. Észrevettem, hogy farmernadrágja is lelöttyedt róla. Hát igen, az idő eljár fölöttünk
Velem mindig történik valami…Késésben vagyok, tíz perc múlva hét, talán még elérem a buszt. Az orrom előtt indult el, pedig láthatta, hogy futok. A következő hét után megy, nem tudom megvárni, nekivágok gyalog az útnak. Kiterveltem merre menjek, a házak összevisszasága miatt ide-oda kanyarodva érem el a szűk, egyirányú utcát. Ezen végigmegyek, aztán már ott is vagyok. Nem sokat teketóriázok, szaporábbra veszem a lépéseket, de megnyújtom, nem szeretnék a kezdés után érkezni.
Fejem leszegve nézem magam előtt az utat, sietős lépéseim akadoznak az egyenetlen talajon. Időnként fölpislantok, a félhomályban nem látok senkit. Ebben a szűk utcában nem szívesen járnak, a házak ablakai beszögelve, a régi lakók már rég elköltöztek, vagy eltemették őket. Csak azért jövök erre, mert megspórolok párszáz métert. Minek izgulok, nem tudom, de érzem, valami történi fog. Valami belső feszültség tart fogva, lépéseimet lassabbra, rövidebbre fogom, várom a bekövetkezendőt. Újból fölnézek, ott terpeszkedik előttem, szemét, úgy tűnik lehunyta, várakozik. A szürkületben alig tudtam kivenni, maga is szürke lévén teljesen beleolvadt a környezetbe. Mitől tartok, majd ha mellé érek, kiderül, ami elkerülhetetlen. Semmi izgalom! Lassan elvánszorgok mellette, úgy látszik nem rám vár, nem mozdul. Túljutottam! Most már gyorsabban haladhatok, de ne nézzek vissza, ez fontos!
Az este jól telt elfelejtettem félelmemet, teljesen átadtam magam a film varázsának. A keleti dallamok, ritmusok itt zakatolnak a fülemben: 1,2-1,2-1,2-1,2,3 ütemű, 8/9.-edek. A dallamok egyszerűek, de az állandó ismétlődés miatt nehezek. Próbálom újra visszaidézni a képeket, talán segítenek. Nálunk is ismerősek, olyan táncraperdülős, cigányjellegű, romanoidok. Igen, így nevezték a filmben is. Isztambulból, meg még távolabbról valók. Addig játsszák egymás után fülsiketítő erővel, amíg mindenki részeg nem lesz, aztán abbahagyják, a zenészek is lerészegednek. A résztvevők kizárólag férfiak, csendben, enyhén ringatva magukat, hallgatnak, és isznak.
Már megint itt vagyok a szűk utcában, el akartam kerülni, de akaratom ellenére vonzódtam erre. Ott lesz még, rám várt, vagy másra? Átmegyek a túloldalra! Nem mégsem, csak nem fogok megint izgulni? Ott volt, ugyanabban a testtartásban elterpeszkedve, és várt. Sikerül észrevétlen maradnom, vagy észrevesz, és elillan? Megvárt, fejével, most már nyitott, éles szemmel minden lépésemet figyelve, követte mozgásomat. Óvatosan elhaladok mellette, továbbsurranok.
Hirtelen éles nyávogás törte át a csendet, akaratlanul is visszafordultam, és megláttam az előbújt holdvilágnál. Eredményes volt türelmes várakozása, elkapta zsákmányát.
Megkönnyebbülten haladok tovább, nem engem várt, emlékezetembe visszajöttek a hallott dallamok.
Velem mindig történik valami…A hír szárnyakon jár, tartja a közmondás, de vannak olyan hírek, amelyek még a madár röpténél is gyorsabbak.
Elképzelhetetlen sebességgel terjednek, csak a vákuum hiánya akadályozza meg, nehogy utolérjék, netán megelőzzék a fényt.
Béla vezérigazgatónk almát szüretelt hétvégi telkén, a létra eldőlt, ő, pedig estében szőlőkaróra zuhant, a szőlőkaró belefúródott az oldalába, talán bele is fog halni. Az eset késő délután történt, másnap reggel a nagyvállalat minden vezetője tudomással bírt a hírről. Béla „ejtőernyősként” jött a céghez, szakmai ismeretei enyhén szólva hiányosak voltak. Sokan a vezetők közül rossz szemmel néztek rá, távollétében minősítették, nem éppen jó értelemben. Kevesen gondolták, hogy a szakmai ismeretek nem elegendőek a vezetéshez. Az élettapasztalat, nem utolsó sorban a vezetőképzés, egy szinte átláthatatlan nagyvállalat irányításában, nagyobb súllyal esnek latba, mint a szakirányú egyetemi végzettség. Béla rendelkezett ilyen ismeretekkel, ám nem kötötte mások orrára, úgysem hittek volna neki. Ejtőernyős, kívülállóként a szakma nem ismerte el. Tóni, első számú helyettese, minden témát magához ragadott, függetlenül attól, hogy a belső szabályozások szerint hozzá tartoztak, vagy sem. Készült az előrelépésre, mindenről tudni akart, a döntéseket, kevés kivétellel ő hozta meg. Bélát nem zavarta Tóni igyekezete, a dolgok jól mentek, és ez volt számára a fontos, egyedül a személyügyi kérdésekben döntött alapos körültekintéssel, empátiával. Reggel telefaxok mentek minden irányba, tíz órakor a nagyvállalat központjában rendkívüli értekezlet lesz. Ilyenkor félbe maradtak a megkezdett munkák, a vezetők autóba ültek, és a közlekedési szabályoknak fittyet hányva, igyekeztek a központba, a késés megbocsáthatatlan bűnnek számított. Mindenki sejtett valamit, de biztosat senki nem tudott. Tóni pontosan tíz órakor belépett a terembe, arcáról le lehetett olvasni, nagyon fontos eseménynek lehetünk majd részesei. Bejelentette, az értekezlet nem tart tovább negyedóránál, elmondta a semmi új információt nem tartalmazó hírt, vagyis a hírértékkel nem bíró „adatot”. Vezérigazgatónk beleesett a szőlőkaróba, sorsának kimenetele bizonytalan, ezért átveszi a vállalat irányítását, erről már értesítette az illetékes szerveket is. Kérdés nem lévén, a rendkívüli értekezletet berekesztette, mindenki sietett félbe maradt dolgát intézni. Másnap reggel újabb telexet kaptunk, rendkívüli értekezlet lesz a központban tíz órakor.
A teremben Béla várt bennünket, elmesélte az almaszedés hiteles történetét. Valóban beleesett a karóba, a klinikán ellátták, éjszakára benntartották, ő maga nem tulajdonított különösebb jelentőséget balesetének. A karóba esés hírét szomszédja vitte tovább, mondván, Bélát fölnyársalta a karó. Pontban tízkor megjelent Tóni, arcán savanyú félmosoly, és Béla kérésére visszavonta előző napi bejelentését, kért bennünket tájékoztassuk a közt, a nagyvállalat változatlan irányítással működik. A sors fintora, Tóni soha nem lett vezérigazgató!
Velem mindig történik valami…Egyedül mentem el a vértanúkat megtisztelni, kegyeletemet leróni. Nem szeretem a tömeget, mert amint az a temetési menetben lenni szokott, a megemlékezéseken is az első sorokban hallgatnak, távolabb az eseményről váltanak szót, még távolabb a mindennapok dolgait beszélik meg a jelenlévők.
Gyermekorom óta tudom, hogy nem „Aradi Tizenhárom”, hanem „Aradi Tizennégy” volt. Édesanya, mikor születésnapján –október elsején- köszöntöttük, minden alkalommal megemlítette, hamar itt lesz október hatodika, és elsoroltatta velünk az „Aradi Tizennégy” nevét. Elmesélte, ki mi volt, kit hogyan végeztek ki, milyen hősiesen, de esendően viselték sorsukat. Damjanich János imája megmaradt emlékezetemben, megtanultam Édesanya iránti tiszteletből.
„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom!
Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet!
Te vezettél, Atyám a csatákban és ütközetekben –Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni- dicsértessék a Te neved mindörökké.
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!
Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára!
Adj erőt, ó Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa a nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom! Ámen.”
Az ima, időszerűsége miatt, a megfelelő behelyettesítéseket elvégezve, ma is imádkozható.
Az egyik vértanú mellszobrát egykori üzlettársával a fiam állíttatta, örömteli meglepetésemre, többszázezres megbízást adva az alkotónak, tisztelegve a vértanuk előtt.
A réz plaketten ott áll dr. Révész Mária és a Honvédelmi Minisztérium neve is, jóllehet a szobor készítője nem emelte meg vállalkozási díját.
A plakett bizonyítja, hogyan lesz a feledésbe merülő múltból jelen!
A tizennegyedik vértanút, a költő Kazinczy Ferenc fiát, Kazinczy Lajosnak hívják, október 25.-dikén, golyó által halt hősi halált, huszonkilenc éves volt csupán!
Édesanya keresztneve Emília. Az általa őrzött „Október Hatodika” című, a „Nemzeti Könyvtár” 1909-es, 1-es számú, kis kiadványát én örökítem tovább.
Velem mindig történik valami…Jó napot kívánok, léptem be a szűk helységbe, az alkotásokat szemlélő kirándulókat köszöntve. Kopott farmert volt rajtam, a legnagyobb objektívet szereltem „Canon”-omra hitelességem megerősítése érdelében. Fotoriporternek álcáztam magam. Nagyon érdekelt, mint szólnak a látogatók a művekről, miről beszélgetnek.
Megkérhetném önöket, hogy álljanak a drapériás fal elé, szeretnék fölvételeket készíteni a látogatókról, és az alkotásról. Készséggel teljesítették kívánságomat, többször elkattintottam gépemet, majd a többi kiállított szobor, kép felé fordulva hegyeztem fülemet.
Idegenforgalmit végzett falubéli, Péceli Bandi nagylánya, Gyöngyvér mutatta be a tárlatot, mindenkiről megemlítve, hol, mit végzett, kinek hol és mikor volt kiállítása, egyéni vagy csoportos, bel-és külföldön, és ki milyen díjakat tudhat magáénak.
Mindezeket egy spirálos füzetben is megörökítették, a spirálos füzet az arcképek mellett sorolta föl az alkotók által közölt adatokat.
Rólam persze nem lehetett ilyen adatokat rögzíteni, még nem vettem részt kiállításon, díjat sem kaphattam.
Az én arcképem mellett ez állt: „Dr. Petre András
Meggyőződéssel vallom, hogy az emberi készségek, ismeretek egy diszciplínát alkotnak, egymás nélkül nem létezhetnek. A művészeti ágak, hasonlóan a tudományágakhoz, mesterségesen szétválasztott részei az Egységes Mindenségnek. Mennél inkább behatolunk a Részek irányába, annál inkább elveszítjük az Egészet.
Műszaki és gazdasági szak-képzettségem mellett állandóan figyelő érdeklődéssel szemléltem, a művészeti irányzatokat, a tudomány különböző területeit, a társadalmi mozgásokat és fejlődésüket.
Itt az ideje annak, hogy a szétválasztott Egység újra egyesüljön, és a jelen világ
a Mindenséget Megalkotó irányába fordulva, reményt keltő jövő felé haladjon.”
A látogatók egyszer-kétszer elmentek a három részből álló mű előtt, aztán érdekes módon észrevették a roncs PC panelen található fakeresztet, megjegyezve, hogy oldalról nézve női test körvonalait vélik fölfedezni. A kereszten található, korpuszt ábrázoló kivágásnak, „ürességnek” nem tulajdonítottak jelentőséget.
Zavart az értetlenség, és fölfedve kilétemet, megkértem az ott lévőket, meghallgatnák rövid ismertetőmet? Nem tiltakoztak, hát belekezdtem. Csak utalásokat tettem a roncs, piros kötésű Bibliára, a XX. Századra, és arra is, hogy mit gondolok jelen századunkról, külön kiemelve a korpusz „hiányát”. Meghallgattak, megköszönték az ismertetést, elköszöntek, továbbmentek pogácsát enni, egy pohár bort inni ami, előre meghirdetve ugyancsak része volt a tárlatnak.
Velem mindig történik valami…Egyre ritkábban kapcsolom be a készüléket. Korábban szívesen hallgattam a betelefonálós műsorokat, majd mindegyik csatorna átvette ezt a műsorfajtát is, sok más mellett az élenjáróktól, a Nyugattól. Mostanra kialakult a betelefonálók gárdája, vagy egy-egy téma kapcsán vagy, mert ők eleve olyan betelefonálóknak születtek. Talán az unalom is hozzájárul aktivitásukhoz.
A szerelvény Kassáról érkezett, némi késéssel. Az utasok megrohamozták, a kocsikon ezért tumultus alakult ki, a leszállók és fölszállók a szűk folyosón törekedtek, tülekedtek céljaik felé. Nem volt érdemes, aki akart leszállt, a fölszállóknak bőven akadt ülőhely. Egy hölgy ült egyedül az általam kiválasztott kupéban, ő továbbutazó lehetett, fáradtan nézett rám, amikor szabad hely után érdeklődtem. Nem sokára egy újabb utas érkezett, velem szemben foglalt helyet. Még az indulás előtt belefogott mondókájába. A Nyugdíjintézetnél volt, kétmilliót akarnak letiltani nyugdíjából. Hosszan részletezte, mi minden hasonló történt már vele, de ő nem fizet, semmi oka rá.
Ápolatlan szag kezdett terjengeni a fülkében, jobban szemügyre vettem az illetőt. Lenőtt, csapzott haj, hiányos, szuvas fogak, legalább háromnapos borosta, kék, gyűrött nandrág, és kék DB jelzésű kabát. Német Államvasutak, kérdeztem röviden. Nem, csak ezt húzom föl, ha hivatalos helyre megyek. Vasutas? Onnan mentem nyugdíjba, előtte építésvezető voltam, azelőtt pilóta a szovjet haditengerészetnél, anyahajón szolgáltam, egyébként építészmérnök vagyok. Kádár hívott vissza. Hogyhogy szovjet? Átöltöztem. Lehet csak úgy átöltözni, kérdeztem. Uram, mindent lehet, én megtanultam. Be is telefonálok mindig a TV-be, hogy helyre tegyem a dolgokat, ne éljenek álomvilágban. Mára ott tartok, hogy leszólnak, jöjjek, ember kell a Nép Hangja műsorba. Kisminkelnek, aztán beszélgetünk. Fizetnek érte, hisz kegyed oda és visszautazik, az kerül valamibe? Nyugdíjas vagyok, de láthatja, jól tartom magam, már a fiam is nyugdíjas. Most múltam hetvenhat.
Fiatalember érkezett a fülkénkbe, én a szememet pihentettem, kívülről úgy tűnhetett, alszom. Most rá került a sor, én hallgattam. Antall párttitkár volt, Lezsák párttitkárvolt, ott voltam Lakiteleken, a MIG 19-esek halálgépek, munkavezetőként asztalt borogatottam, ha kellett, az ellenfelet meg kell ölni,
a Pörzse műsorban ő a József stb. A következő állomáson már leszáll, onnan autóval megy haza, kíváncsi ott van- e még a kocsija, mert a cigányok könnyen elkötik, még az állomás mellől is. Na, viszont látásra.
A fiatalember telefonált. Egyetemista, ELTÉ-s, TV-t nem néz, de ő is csak a kettesért tanul, tudtam meg tőle. Mi elrontottuk az ország dolgát, nektek kell helyrehozni nem? De igen, ismerte el. Tiszta tekintete meggyőzött arról, komolyan gondolja, amit mondott. Leszállásnál már várták, összeölelkeztek. Ők a jövő!
Velem mindig történik valami…Egymástól több ezer kilométer távolságra, azonos jelsorra bukkantak a kutatók. Az egyik jelsort búvárok fedezték föl, a földalatti üregbe, barlangba a nyílt tenger felől, ötven méteres mélységben lehetett bejutni. Talán a sós tengervíznek köszönhetően, a barlang kupolájában elképesztően élethű bivalycsordát ábrázolt az alkotó, az egyik bivaly testén egy fordított „C” után „IIIX” jelsort olvas ki a mai búvárlátogató.
Ugyanez a jelsor található több ezer kilométernyire innen, ugyancsak egy, a szabad térbe nyíló barlangban, ugyan csak állatokat ábrázoló sziklarajzon.
Megkezdődhet a tudományos és nem tudományos találgatás, vajon tudtak az alkotók egymásról, vajon a jelsor mindkét alkotó számára azonos tartalommal rendelkezett, véletlenül kerültek a jelek egymás mellé azonos sorrendben és így tovább? Egyáltalán, embertől származnak, földi lény, esetleg mai emberi fajunk elődeinek alkotásai a rajzok a jelek? A választ nem tudjuk, nem voltunk jelen.
Ha ma az újságban „A” helyett „Aa”-t lát az átlagolvasó, egészen bizonyos arra gondolhat sajtóhibát, szedési hibát lát, az „Aa” számára értelmetlen.
Számomra nem! A szövegkörnyezet függvényében egy szorzást, sőt azon túl, szorzásokat és összeadásokat látok, vagy térbeli ábrát, kis nyilakkal, amelyek valami megváltozásnak a tényét jelentik.
Sőt kérdések merülhetnek föl bennem, hogyan folytatódik a jelsor, talán még el is maradt valami, ezért a jelsor hiányos, kiegészítésre szorul. /Nagyképűen: lineáris egyenletrendszer, tenzor-vektor szorzat, lineáris operátor alkalmazása vektorra, szavak sora jut eszembe, mint lehetőség./
Vagyis az előismeret is alaposan meghatározhatja a sajtóhiba értelmezését.
Egyébként is a síkon, a síkban, vagy egyenesek, vagy nem egyenesek fordulhatnak elő. A változatosságot az egyenesek hossza, egymáshoz való helyzete határozzák meg. A nem egyenesek elemi ívekre bonthatók, ezért azok vonulata, és az egyenesekhez, valamint egymáshoz viszonyított helyzete adhat más-más értelmet a jelsorozatnak, azok számára, akik ismerik, megalkották a jelrendszert.
Hogyan lehetséges, hogy nagy távolságban megtaláljuk, ugyanazt a jelsort?
Ennek roppant kicsi az esélye, de korábban lehettek közelebb a jelhordozók, egyik helyről a másikra vihették a tudományukat a jelalkotók.
Amazoniában és Indonéziában nemrég fölfedeztek kisebb embercsoportokat, mint kiderült, úgy hagytak hírt maguk után, hogy botokat, egyeneseket és görbéket, helyeztek el visszamaradt társaik számára.
Semmi okunk föltételezni, hogy ők ne tudnának „sziklás körülmények között” a sziklára jeleket rajzolni, pedig egymástól nagyon messze élik életüket, és hagynak jeleket az utókor számára, akaratlanul, hogy legyen min törni a „modern embernek” a fejét. Mi, sajnálatos módon, a sziklarajzoknál biztosan mélyebb nyomokat fogunk hagyni az utókorra.
Velem mindig történik valami…A kisgyerek megtanult olvasni, még mielőtt az iskolába beíratták. Édesapja vette észre, amikor együtt mentek el kukoricát őröltetni, hogy a gyerek olvas, mert lassan kibetűzte a cégtáblán: D-a-r-á-l-ó.
Ezután a kisgyerek, egy meséskönyvet kapott ajándékba, amit örömmel betűzgetett, lassan megértette hogyan kapcsolódnak a szavak egymáshoz, hogyan alakul ki a mondat, és válik értelmessé a mondanivaló.
A meséskönyv is kisgyerekekről szólt, mit tesznek jól, mit nem, minek örülnek, mitől szomorkodnak, mivel szereznek örömöt szüleiknek, és mikor okoznak bánatot.
Az egyik mesében a gyermek egy kismadarat kért, és nagy örömére kapott is születésnapjára, avval a föltétellel, hogy a madárkáról neki kell gondoskodni.
Neki kell majd a madárkát etetni, itatni, a kalitkát takarítani, és ha meleg van, akkor árnyékos helyre, ha hidegre fordul az idő meleg helyre vinni a kis állatot. A madárka tollai csodálatosan csillogtak a napfényben, boldogan ugrándozott, ha a gyermek a közelében járt, és az összes dalt elénekelte, amit csak tudott, minden alkalommal hálája jeléül a gondoskodásért.
A gyermek büszkén mutogatta barátainak madárkáját, barátai bizony irigykedve, de elismerték, nagyon szép ajándékot kapott, és ők is boldogok lennének, ha egy ilyen madárka lenne a birtokukban.
Az első napok után a gyermek kezdte tehernek érezni a kis állatot, mert a barátaival elkezdett játékot félbe kellett szakítania, a madárka friss vizet kívánt. Az etetőtálat újból és újból meg kellett töltenie, a madárka, csipegetés közben a boldogságtól, hogy neki milyen jó dolga van, szétszórta a magokat, hogy a kalitkán kívüli madárkáknak is jusson, így gyakran kiürült az etetőtál.
Beköszöntöttek a hidegebb napok. A gyermek egyre ritkábban foglakozott madárkájával, kihasználta barátaival az őszi napsütést, mindenféle játékot kitaláltak, hogy mennél tovább lehessenek a szabadban.
Az egyik alkalommal, amikor hazatért észrevette, hogy a madárka szokásos üdvözlő éneke elmaradt, tollai fölborzolódtak, nem ugrált a kalitkába rakott gallyakon, csendben gubbasztott az a kiürült itató mellett. A madárka megfázott. A gyermek gyorsan szaladt meleg vízért, friss magokért, de estére a madárkát már mozdulatlanul, holtan találta a kalitkában. Nagyon szomorú lett, egész éjjel ott állt hálóingben, mezítláb a madárka tetemét vigyázva. A hideg éjszakában tüdőgyulladást kapott, és néhány napon belül követte madárkáját az örökkévalóságba.
A kisgyerek, amikor végére jutott a mesének megsiratta a madárkát, és megsiratta kis gazdáját is, és megfogadta magában, hogy ő bizony soha nem fogja kötelességét elmulasztani.
A kisgyerek én voltam. Mind a mai napig, ha valamit elvállalok, nem megy ki emlékezetemből mindaddig, amíg a rám bízott feladatnak eleget nem teszek.
Velem mindig történik valami…”A nagy gondolatok találkoznak”, mondjuk a közhelyet gyakran. A számból vetted ki a szót, a nyelvemen volt, amit épp megemlítettél és hasonló fordulatok beszéd közben mindennaposak, hiszen egyazon témáról esett éppen szó, beszélgetés közben.
A nagy gondolatokat általában nagy emberektől kölcsönözzük, és nem szoktunk eltekinteni attól, hogy nevüket megemlítsük, evvel is alátámasztva mondandónkat, hiszen nem tőlünk származik a gondolat, hanem a nagy embertől.
Az a nagy ember, akit az adott kultúrközösség annak tart, akit elfogadunk mértékül, tapasztalatainak, tudásának már több alkalommal hasznát vettük, nagy valószínűséggel bízhatunk benne, az élet dolgainak megítélésében rá hagyatkozhatunk.
Szép dolog az, hogy a nagy ember megosztja velünk nézeteit, régen szavakban, azonban régóta már írásban is.
Professzor úr is nagy ember, hiszen azon túl, hogy a városban ismerik, elismerik országszerte, bejárta a világot, tanulmányait, pár könyvét évek óta olvashatjuk,
Betegsége megrázott, szükségét éreztem annak, hogy még a kórházban meglátogassam, és megmutassam neki legújabb könyvét, amelynek megjelenését a könyvesboltokban már várta. Betegsége, agydaganatának eltávolítása, akadályozta tájékozottságát. Láthatóan örömmel vette látogatásomat, túl volt a műtéten, lábadozott.
Lacikám, már korábban megtisztelt avval, hogy tegezhessem, jól nézel ki, a gyógyulás útján vagy, akár tetszik, akár nem föl fogsz épülni, már érdeklődtem állapotodról orvosodnál. Már második alkalommal műtöttek, rendbejöttem akkor is, reménykedem, válaszolta. Itt hagyhatom könyvedet, írj nekem valamit első oldalra. Szerencsémre elvállata, hogy beír a könyvbe. Hagyjam nála, most nem tud velem foglalkozni, és nem is kívánhatom ezt a szívességet ebben az állapotában, sort fog keríteni a dologra.
Megnyugodva távoztam, Laci jó állapotban van, és dedikált könyveim száma is gyarapodni fog.
Életem legfontosabb megállapítását írtam be könyvedbe: „nem szabad vakon hinni azoknak, akik azt állítják, hogy MEGTALÁLTÁK az igazságot; inkább azokban bízzál, akik KERESIK azt” 2005. október 23. aláírás: Laci. Igen szép gondolat, köszönöm!
Másnap megvásároltam a rádióadásokból szerkesztett Egy csepp emberség három kötetét. Átlapoztam, gyorsolvasással átolvastam. A 2.-dik kötet 251.-dik lapján olvasom: „Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, hogy megtalálták”, André Gide. Idézte Koblinger László villamosmérnök, fizikus.
Ne mondja senki, hogy a nagy gondolatok nem találkoznak, szinte szóról szóra!
Lacit immáron harmadik alkalommal operálták meg agydaganattal. Fölkeresem.
Velem mindig történik valami…Maradt egy pár órám, mielőtt haza indultam. Jobb híján egyedül sétálgattam a Nyugati Pályaudvar mellett elterpeszkedő Plázában.
Évekkel ezelőtt Torontóban a hasonló céllal megépített nagy bevásárló központban bolyongtunk sietősen munkatársaimmal, akkor a vásárlási láz hajtott bennünket, mit vigyünk haza a tengeren túlról emlékül, ajándékba. A pénztárcánkhoz szabtuk nézelődésünket is, és mivel futólépésben közlekedtünk, nem sok idő maradt a tűnődésre. Magunknak praktikus dolgokat vettünk, leértékelt öltönyt, nadrágot, az otthoniaknak pedig, ki-ki, ízlése szerint apróságokat. Karórát, kanadai palából készült dísztárgyakat, egy-egy pulóvert a gyerekeknek, szépmintás nyakörvet a kutyusnak.
Ezúttal nem kellett sietnem, ahová betértem, már előre közöltem, nem fogok vásárolni, csupán nézelődöm. Alaposan elidőztem a Mark’s and Spencer márkaboltban. Az angol anyagot, különösen a gyapjút nagyra értékelem. Öltönyeik az elegancián túl kellemes meleget adnak, noha szövetük leheletvékony. Gondozást nem igényelnek, az elsőként ruhába vasalt élek örökre megmaradnak, a gyűrődéseket szépen kilógják, mai áraik viszont csillagászatiak, számomra. Meg egyébként sem nőttem még ki a Kanadában vásároltat. Továbbálltam.
Töltőtollal írok, megnéztem a Mont Blanc tollakat, amelyekből nekem is van, a Meisterstück sorozatból. Fiam, munkatársaim ajándékozták, és nagy becsben tartom őket. Ma már kollekcióban kínálják a szebbnél szebb darabokat, a limitált szériában készített, személyekhez kötött típusokat. Mit használt Thomas Mann a „Buddenbrok Ház” írásakor, mit adtak ki Toscanini, Bernstein, vagy éppen Ingrid Bergman emlékére, mind-mind látható és kézbe vehető volt. Az eladók szívesen és méltán dicsérték portékájukat, pedig csak én voltam az egyedüli látogató.
Soha nem nézem meg a női ékszereket, most azonban elragadott a csodálat. Szinte egymás mellett sorakoztak a szebbnél szebb üzletek, arany, ezüst és nagyon szép bizsu nyakravalókkal, kitűzőkkel, mindennel, amit a szem kíván.
Ám leginkább a Swarovski ékszerek voltak lenyűgözők. A mérhetetlen csillogás, a hihetetlen választék, és az elképesztő árak odakötözték az embert a kirakathoz, az üzletben a pultokhoz. Újból és újból hangoztattam, nem vásárolni, csupán csodálni vagyok itt, de azért meséljenek arról, mi teszi igazán megbecsültté ékszereiket. Persze az árukon kívül!
Egyetlen darabnak nincs másodpéldánya, minden ékszerünk Swarovski kristályból készül, és Swarovski a megalkuvást nem ismeri. Kristályainak csiszolatát, mint a valódi drágakövekét az alapanyaghoz igazítja. Nem üvegből vannak a kristályok, álmélkodtam, és megtudtam a titkot. Pontosabban Swaroski titkát, nevezetesen azt, hogy ő maga készíti, nem recept szerint, hanem alkotókedvből a csodálatosan csiszolt kristályok alapanyagát. Alkalmasint üvegből is. Nem tudtam ellenállni, vásároltam. Áldoztam a szépség oltárán!