Velem mindig történik valami…Alig vártam, hogy a repülőgép hazai tájak fölött legyen, szívet melengető érzés töltött el a Duna ezüstcsíkja, és a Balaton, a magasból is látszó fodrozódó, víztükrét megpillantva, már ereszkedtünk lefelé, alsóbb repülési folyosóba lépve, egyre inkább kirajzolódott kis országunk térképe. „Másnak térlép e táj, nekem szülőföldem…” ugrott be azonnal az ismerős verssor. Ilyen hosszú időt nem töltöttem ez idáig a távolban, a honvágy gyötörte társaimat is a messzi Kanadában. Sok szépet láttunk ott, a Niagarát, az Ontarió tavat, a Szent Lőrinc folyót, fönn ebédeltünk, a világ akkor legmagasabb építményén a CN Tower-en, ahonnan nézve a hadihajók kis modelleknek tűntek, a szem ellátott, ki tudja milyen messzire. A szakmai út kitűnően sikerült, szemléletünk változott! Évekkel előbbre jártak, nem csak a technika alkalmazásában, hanem a gondolkodásban! Minden évben áttekintik a Világ fejlődési tendenciáit, és pontosítják hosszú, ötvenéves távlatba nyúló elképzeléseiket. Hatalmas édesvízkészlettel rendelkeznek, de üzembiztos működésű atomerőművek sokaságát építtetik, mert majd palackokban fogják ötven év múlva az édesvizet fogyasztásra fölhasználni, azaz óvják természeti kincseiket. Stratégiájuk igaznak bizonyult. A víz a közeljövő valutája, aki avval fizet, mindent megszerezhet cserébe. Huszonöt évvel ezelőtt jelezték az ivóvízállomány várható szűkösségét. Jelzésük ma már igazolt tény!
Budapesten, a nyugatról keleti irányban repülés szokásos következményeként, gyötrő fáradtság tört ránk. Irigyeltük pesti barátainkat, akik rövidesen otthon vannak, előttünk még ott áll a háromórányi autós utazás. Jóska órákkal előbb megérkezett a reptérre, a kijáratnál bajsza alatt szélesre nyíló mosollyal fogadott bennünket. Józsikám itt van a madárlátta, vidd a gyerekeknek, intéztük el gyorsan az ajándékozást. Csak mielőbb siessünk haza! Ha távol voltam, soha nem jeleztem mikorra érkezem meg, így kerültem el a család fölösleges aggódást, ha netán a jelzettnél később érkeznék. Hol volt akkor még a „mobil”? Jóska akármennyire próbálkozott, vágyakozásunkhoz képest nem tudott elég gyors lenni. Ám a három óra időtartam is lejár egyszer, megérkeztem én is haza. A csomagokat válogattuk, amikor nyüszítésre lettem figyelmes. Kutyusunk, Aldzsi karcolta körmeivel a panelablakot, kicsit később feleségem nyitotta ki a bejárati kaput. Aldzsi, mint egy kis kenguru ugrott rám, egyre magasabbra és magasabbra mindaddig, amíg le nem hajoltam hozzá. Arcomat nyalogatta, magamhoz emeltem, hosszú percekbe telt mire megnyugodott, és családom többi tagjához engedett. Feleségem mesélte, hogy Aldzsi már percekkel előbb nem bírt magával, ki akart törni a lakásból, nekiesett a lakásajtónak, fennhangon ugatott, nekiugrott egyre-másra az ajtónak, föl egészen a kilincsig akkor, amikor Jóska a gépkocsi motorját leállíthatta. Megérezte, hogy megjött a szeretett gazdi, meghallotta az ismerős motorzúgást, nem tudhatjuk.
Attól fogva, még sokkal jobban ragaszkodtam kiskutyámhoz, Aldzsihoz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése