drpetreandras: november 2009

Pofabe

Velem mindig történik valami…Belehasított a gyári sziréna a csendbe. Váratlanul, nem volt műszakváltás, az a szokásos szirénahang. A második műszak kezdéséig még egy jó órányi idő van, tovább teniszeztünk a sporttelepen. Nem meccset játszottunk, tenyerest, fonákot gyakoroltunk. Úgyis rövidesen kezdődik a műszakunk, nem volt érdemes nekifutni egy mérkőzésnek. A szirénahang újból hallatszott. A gyárban dolgozók számára ez azt jelentette, mindenki hagyja el a munkahelyét, és vonuljon a kijelölt óvóhelyre. Gépeket leállítani, az előírt biztonsági intézkedéseket tegyék meg a kijelölt felelősök. Így hangzott az előírás, amit minden újonnan felvett alkalmazottnak a legelső munkavédelmi oktatáson elmondtak. Az épületek a gyártelepen szétszórtan helyezkedtek el, ha az egyik a levegőbe repül, a többi védett legyen a robbanás hatásától. Rendkívüli dolog történhetett, azért szólt a sziréna már másodszor. Ahogy lakásunk felé mentünk a gyártelep fölé fehér felhő emelkedett, ami hamarosan szétoszlott a mindig fújó északi szél hatására. Talán nem is olyan nagy a baj. Robbanás zaja nem hallatszott. A gyárkapuban elvált az utunk, tenisztársam másik üzemben dolgozott, másfelé vette útját. Amikor odaértem a munkahelyem közelébe már látszott, hogy a baj forrása ott van. Enyhe, majd egyre sűrűbb fehér por fedte a bokrokat, fákat, épületeket. Megjött a mérnök elvtárs, szólították a munkások az üzemvezetőt. Na végre itt vagy, nem találtalak a lakásodnál, fölrobbant az előmelegítő kvarchenger, utána túlmelegedtek a szilíciumpálcák, a hexafluorid a már hozzákevert hidrogénnel kiszökött a levegőbe, időbe telt, amíg le tudtuk állítani az üzemet. Ettől lett hát minden hófehér a környezetben! A fluorid és a levegő elegyéből képződött a finom por és a fehér felhő, amit még kintről láttunk. Azonnal itt lesznek a Vizsgáló Bizottság tagjai, folytatta vegyész főnököm. Villamos túlfűtés következtében alakult ki az üzemzavar tette még hozzá, vészes hanghordozással. Hirtelen átfutott agyamon, hogy akkor itt én leszek a felelős? Én vagyok az egyedüli villamos végzettségű szakember, aki két hete vette át a villamos üzemeltetést a vegyészvégzettségű főnökétől. Egy pillanat alatt veríték öntött el, ez az ember engem akar felelősnek látni, az üzemzavar okozója szerinte én vagyok. Másnap délután Béla, a gyártelep villamos karbantartójának vezetője, a Vizsgáló Bizottság szakértője hívatott. Hivatalosan vetted át, lepapírozva a rendszert? Nem. Megtartottad naponta a munkavédelmi oktatásokat? Igen. Nem alakítottál semmit a villamos rendszeren mióta itt vagy? Nem. Szerencséd van, pajtás fejezte be a rövid beszélgetést. Személyi baleset nem történt, az anyagi kár jelentős, de nem vészes, a villamos berendezéseket vegyész főnököd szerezte be, megnyugodhatsz, rajta verik el a port, ha úgy akarják, nyugtatgatott tovább. De mi lett volna, ha… Fogd be a pofád! Az van, ami úgy történt, ahogy történt, ne beszéljünk többet az ügyről. Bélát hirtelen megértettem, megszerettem. Csak annyit beszélj, amennyit szükséges, adta tudtul kimondatlanul fiatal kollégájának élettapasztalatát. Megköszöntem.

Darutánc

Velem mindig történik valami… Amíg friss az élmény addig szóljunk róla. Nem alapszabály ez, hanem az emlékezet diktálta praktikum. Úgy tudtam fél nyolc és nyolc között lejtik a daruk táncukat, másodszor a világtörténelemben, ám ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy csak országunkban történt meg, másodszor a daruk táncának bemutatkozása. Napközben kifelé autóztunk a Budai vám irányában, és elcsodálkoztunk azon, mennyire előrehaladt a Tudásközpont építkezése. A létesítmény, a hírek szerint, az utolsóként megvalósuló, hagyományos könyvtár lesz, egyesíti majd Pécs nagy, szétszórtan itt-ott található könyv és folyóirat állományát, beleértve mindazt a szolgáltatást is, amit a mai kor megkíván. Internetet, intranetet, WIFI-t és bluetooth-t és megannyi más nano-, és remélem, picotechnológiai csodát. Ja, és körülötte a kerékpárokat előnyben részesítő. Járműparkolókat. Egyre több egyetemista használja a célszerű biciklit, hovatovább sikk lesz kerékpározni. Szegény szülők, hiába áldoztak gyermekükre, megvásárolván a kikövetelt, és talán megérdemelt autót. Lelki szemeim előtt látom a városban kiépült kerékpárutakat, a szabályokat betartó, kerékpárosokat, és az őket minduntalan akadályozó, gyalogló és kocogó társaikat. A minap görkorcsolyást vettem szemügyre, milyen ügyesen kerülgeti és ugorja át a járdák, úttestek egyenetlenségeit. Számára már tornaterem nem szükséges, az előadásokon sem fogja zavarni kevésbé fáradt társait.
Én is gyalogosan igyekeztem a daruk táncának helyszíne felé. Útközben senki nem tudott fölvilágosítani, merre célszerű haladni, a buszjáratokat átmenetileg szüneteltették, a kritikus helyeken a rendőrség is szívélyes, ám tájékozatlan volt. Őket iderendelték, feladatukat végzik, és nem fogják látni a daruk táncát, ezért nem is érdekli őket az oda vezető gyalogos útvonal. Odaértem, egy kicsit megkésve, a daruk sem álltak még készen a táncra. Az esti sötétben a függőleges acéltraverzek lépcsőin még sötétebb alakok igyekeztek az irdatlan magasba. Kezdetét vette a tánc. A vízszintesen kinyúló tartókon karácsonyi izzósorok világítottak, majd vörös, sárga, kék fény borította be váltakozva a hatalmas daruk kereszttartóit, és forogtak, forogtak. Először fordított „L”, később „I” alakot formáltak a vaksötét égboltra, aztán lassú méltósággal vegyessé változott az alakzat, miközben színük is egyre-másra változott. Sok gyermekes család adott találkát egymásnak a daruk tánca alkalmából. A karon ülők kitágult szemekkel, hangtalanul szemlélték a csodát. Az idősebek egymás kezét fogva jártak lassan ide-oda, más-más helyről is szemlélve a daruk táncát. Aki fázott, vagy csak szomját akarta oltani forralt bort ihatott, hozzávaló pogácsával. A színpadon, háttérben a több kameraállásból fölvett nagy képernyők előtt, vagy darvak, vagy hattyúk táncát lejtették a Pécsi Balett tehetséges táncosai. Záróakkordként a darukról szikrázó tűzijáték fejezte be a látványosságot. Elégedetten, békésen ritkult a nézősereg, helyreállt a forgalom. Szép este volt!

Emberfajta

Velem mindig történik valami…Égígérő fák, a fákra kapaszkodó liánok, áthatolhatatlannak látszó egymásba nőtt aljnövényzet között próbálja erejét a kis csapat. Melleikre kötött csecsszopókkal igyekeznek lépést tartani a csapattal az anyák, mögöttük néhány kisgyerek és fiatal lányok haladnak, leghátul utolsó erejüket összeszedve a törzs idős tagjai. Az utat erőteljes férfiak vágják, fiatal, már-már felnőttnek számító legények szélesítik az átvágott dzsungelt. Nem először tesznek így, hozzátartozik életformájukhoz, ahol kimerült az élelemforrás, onnan elvándorolnak, új helyet keresve élik tovább megszokott életüket. Napok, hetek teltek el, a főnök még nem parancsolt álljt, tovább kell küzdeni a dzsungellel, bár erejük fogytán. Egyre hosszabbra nyúlik a csapat, egyre nagyobb a távolság az élen járók, és az őket követők között. A magukkal cipelt élelem, a kicsikkel, öregekkel való foglalatosság próbára teszi az asszonyokat, vajon meddig bírják még erővel. Az idő kilátástalan, kivételesen hosszú ideje nem esett ennyi csapadék, a föláztatott talajon nagyon nehezen halad a hátra maradt csapat. Az elől haladók egyre nagyobb iramot diktálnak, a főnök tudja hamarosan fogytán az élelem is, végveszélybe kerül a törzs. Egyik nap telik a másik után, lassan már a szoptató anyák élelemtartalékára kerül a sor. A főnök megáll, bevárja az érkezőket, döntést kell hoznia. Mindenki érzi a bekövetkező döntés súlyát, de senki nem mondja ki. A leghátul érkező idős pár, amikor beéri a csapatot, megkéri a főnököt, hogy egy pár napig engedje őket pihenni, nem bírják már az iramot, aztán, ha erőre kaptak, folytatják az utat. A főnök vár, majd megértően megadja az engedélyt, csak az a kívánsága élelmet ne kérjenek, a törzsnek fenn kell maradni, a fiatalok fogják az életet továbbvinni, próbáljanak itt a közelben maradni, majd eláll az eső, életre kel a dzsungel, és minden rendben lesz. Az öregek letelepednek, halálosan kimerültek a vándorlásban, tudják, szükség van az élelemre a csecsszoptató anyáknak, az ő idejük lejárt. Nem búcsúznak, valahol valamikor találkozni fognak. Ők is voltak fiatalok, erősek, akkor is vándorolt a törzs, akkor is voltak visszamaradók, tőlük sem búcsúztak. A törzs továbbhaladt az élet irányába, ők, megbékélve sorsukkal,
összekapaszkodtak, és várták az elkerülhetetlent.
Az Afrikát, Indiát járt utazók, vadászok mesélik, hogy az elefántok is kis csordákban élnek, szinte családot alkotva, hasonlóan vándorolnak ők is, mint a dzsungel emberlakói, egyik helyről a másikra, oda, ahol bőségesebb az élelem, jut minden családtagnak. Azt is megfigyelték, hogyha idős társaikat, a már-már botladozva a kor terhétől, a gyengeségtől, a betegségtől járni alig képes családtagokat jobb és baloldalukon, szorosan mellettük haladva, támogatják, hogy közösen érjék el a táplálék dús helyet. Az idősek kiszolgálták a csapatot, amíg élet van bennük, addig nem hagyják magukra őket társaik. Ha mégsem, akkor hosszasan búcsúztatják az elmaradó társat hangos, együttzengő, szomorú trombitálással. Az emberi értelem, a ráció talán rosszabb, mint az elefántoké!

Barackcsata

Velem mindig történik valami…A szőlőtábla kelős közepén üldögéltünk egy őszibarackfa tövében. Aznap még nem ettünk, a műszak délután kezdődött. Mindketten az utolsókat rúgtuk, pénzforrásainkat illetően. Az első nap délelőttünk avval telt el, hogy felvételünk érdekében, ide-oda mászkáltunk az irodák között, amelyek szétszórtan helyezkedtek el a fás, ligetes környezetben. Hadiüzembe kerültünk egyetemi társammal, Andrissal, villamos emberek a vegyészek közé. A szállásként egy kiürített lakás szolgált, oda zsúfoltak bennünket hét vegyésszel egyetemben. A vegyészek pár nappal előbb érkezetek elfoglalták a szobákat, nekünk a konyha és a belőle nyíló kamra, vagy talán kisméretű étkezőhely jutott.
Az első hetet valahogy kihúztuk, reggelinek a védőital, egy liter tej szolgált, ahhoz vásároltunk negyed kiló kenyeret. Ebédet megelőlegezett fizetésünk fejében kaptunk a gyári étteremben, csak a vacsoráról kellett gondoskodnunk. Szép hosszúra nyúlt az ősz, szépen értek a szőlővenyigék, rajtuk a kívánatos, de már ritka gyümölccsel. Akkoriban az volt a szokás, hogy a szomjas vándortól nem sajnálta senki a pár fürt szőlőt, a már túlérett kékszilvát, amit már úgysem szednek le. A szüret is javában folyt, a vesszőkön maradt szőlőfürtöket türelmes keresgéléssel leltük föl, és azon nyomban bepakoltuk, megelőlegezett vacsorának. A nevezetes alkalommal gyönyörű barackfára találtunk, mintha csak nekünk hagyták volna a fán a sárgás-pirosas gyümölcsöket. Letelepedtünk a fa alá, és eszegettünk, egyik szemet a másik után. Andrisnak bátor ötlete támadt, mert a nála lévő vállzsákba is gyűjtött estére valót. Lassan közeledett a délutáni műszak ideje, cihelődtünk, de a közelben a szőlőkarók önálló mozgásba kezdtek. Mire kitaláltuk mozgásuk okát, két jól megtermett, mezőgazdasági munkától edzett ember állt előttünk. Farkasszemet néztünk egymással, majd Andrissal is összevillant a szemünk, és egy pillanat múlva ő Délnek a Balaton felé, én Keletnek, a gyártelep felé kezdtünk futni, gyorsaságunkban bízva, a megmenekülés reményében. Leesett a lábamról a vietnámi papucs, föladtam, a vietnámira szükségem volt. Mire a pár lépést visszafelé megtettem a szőlőkarós ember utolért, a szőlőtöltések közé rántott. Mérges volt, én ijedt és alázatos, odaadom a személyimet, engedjen, kezdődik a műszak, győzködtem, sikerrel. Megegyeztünk. Be is értem időre! Andris jó órányit késett, csurom vizesen, iszaptól mocskos ruhában, de a leszedett barackkal, a félig teli sportszatyrával érkezett meg. Fischer bácsi, a segédmunkásból műszakvezetővé vált volt főjegyző, rapportra hívott bennünket. Na mi történt? Andris története volt a hosszabb, rá hagytam a kezdést. Lefutott a vízig, bebújt a nádasba, lebukott a víz alá, egy nádszálon vette a levegőt, mert üldözője hatalmasakat csapkopott a szőlőkaróval, ha felbukkan, a fejét találja telibe. Aztán az üldöző lecsillapodott, belátta kudarcát, föladta a küzdelmet. Fischer bácsi a hasát fogta a nevetéstől, menjetek tisztálkodni, elintézem a te személyidet is, nem csuknak le benneteket!

Vezetőtanács

Velem mindig történik valami…Az idő folyamatosan telik gyorsabban, lassabban. Tudjuk, a körülmények is befolyásolják. Másként telik, ha várakozunk, vágyakozunk valami után, és megint másként, ha már szeretnénk a dolgokon túl lenni. Az iskolai évek összességükben hamar elröpülnek, de azon belül persze a vizsgákra várakozás túl gyorsan elszáll, a vizsga, pedig maga a végtelenség. Az egyetemen kiadták az elbocsátó nyilatkozatot, nem vagyunk tagjai többé a tanuló közösségnek, kezdődik az élet, a munka. Az utolsó nyár pillanatnak tűnt csupán, és már ott álltunk leendő főmérnökünk ajtaja előtt, bebocsátásra várva. Szokás volt ez, és megtisztelése az új mérnök kollégáknak, hogy a főmérnökkel találkoznak először a munkába álláskor. Vártuk a sorunkat, a titkárnő fontoskodva közölte velünk, a főmérnök elvtárs ebéd után egy félórát magába mélyed, hogy aztán újra lendületet kapva intézze a vállalat dolgait. Ebéd után érkeztünk, várakoztunk. A titkárnő tudta mikor van vége a magába mélyedésnek, bekopogott, kinyitotta előttünk a párnás ajtót, bebocsátást nyertünk. Főmérnökünk a hatalmas, irodahosszúságú ablak előtt állt, kifelé nézett. Tudta, hogy beléptünk, de nem fordult meg, továbbra is csak kifelé nézett. A jó napot kívánokra sem jött válasz, megálltunk a mögöttünk bezáródó ajtó előtt. Hosszú perceknek tűnt a csend, míg végül a főmérnök elvtárs hozzánk szólt. Gyertek csak ide az ablakhoz, tegezett le bennünket, amit rögtön meg is indokolt. A kollégákkal tegeződöm, ugye nem zavar benneteket. Nem zavaró, de meglepő jóérzéssel vettük tudomásul a tegezést, és az ablakhoz mentünk. Látjátok ott kinn az udvarost, rövid sziesztám alatt őt figyelem. A lehullott faleveleket csomókba söprögeti, de mire a szemétgyűjtőbe kerülnének, a kavargó szél széthordja munkája eredményét. Ti hogyan végeznétek ezt a feladatot? Választ hamar adtunk: természetesen a levélcsomókat az összesöprés után azonnal a szemetesbe lapátolnánk. Rendben van. Szerintem az udvaros is ezt tenné, nem buták a melósok sem! Akkor miért nem teszi, bátorkodtunk visszakérdezni. Mert rosszul fogalmazták meg neki a feladatot. Főmérnökünkre meresztettük a szemünket. Vezetők lesztek, tanuljátok meg, a munkafeladatot jól kell megfogalmazni. Az udvaros ott kinn elvégzi a kiadott munkát. Biztosan azt mondták neki: az udvarsöprés is a te feladatod. Ti hogyan fogalmaznátok meg a feladatát, hogy tiszta legyen az udvar? Egymásra néztünk Dán Andrissal, és megadtuk a választ: Tartsd tisztán az udvart! Rendben van, én is így tennék, sok sikert kívánok nektek, szervusztok. Kezet nyújtott, életre szóló jó tanáccsal távoztunk.
Gyuricza főmérnök úrral nem találkoztunk többé, de ha Andrissal nagyritkán együtt vagyunk, és a kezdetekre terelődik a szó, a söprögető udvaros biztosan előkerül. Andris tudós ember lett, ötletei megvalósításához biztosan jó kérdéseket fogalmaz meg magának, munkatársainak. Első főmérnököm szavait én sem felejtettem el, gyakoroltam, és továbbadtam. Magamon segítettem!

Koronadíszek

Velem mindig történik valami…Szeretek vasalni, szeretem a tiszta ruha illatát, amint előbújik a gőzölgő vasaló alól. Azt is szeretem, ha nem minden nap kerül rá sor, hiszen neki kell készülődni, lélekben és fizikailag is. Az ácsorgás fárasztó, de ha már elkezdődött a munka szép lassan, kimért mozdulatokkal simítom a gyűrött vasalnivalót. Korábban nem az én dolgom volt, átvállaltam. Lehet, hogy megszerettem? Lehet. Először szortírozok a már megszokott csoportosításban, ingek, alsók, terítők, ágyneműk, konyharuhák és egyebek. Elő a vasalódeszkát és a gőzölős vasalót! Megvizsgálom, teli a tartály vízzel, vagy föl kell tölteni. Csapvizet használok, megteszi, a mi vasalónk képes arra, hogy egy gomb megnyomásának következtében kitisztítsa a lerakódott vízkövet. Akkora lélegzetet veszek, amekkora éppen kitart a vasalás végéig, és neki kezdek. Először a konyharuhák jönnek bemelegítésképpen, majd szép sorjában a terítők, ágyneműk, trikók, nadrágok, ingek és utolsóként az egyebek.
Az egyebek különös figyelmet követelnek. Ahogy fáradok fizikailag, annál élénkebb vagyok szellemileg, mert a megelőzők pihentetnek. Ezért hagyom a legvégére az egyebeket. Ezúttal a sztreccsvászonra hímzett terítőkre került utolsóként sor. Ez az anyag egészen forró vasalót kíván, a vászon nem adja meg hamar magát simogató mozdulataimnak. A fonákján kezdem, és a színén fejezem be a vasalást. Rég nem volt a vasaló alatt ezekből a darabokból. Most is a válogatással indítottam. A kis alátétek, a kisebb terítők, majd a párnahuzatok és a nagy asztalterítők képezték a csoportokat.
A kis terítők szépen körbehímezve, a szélük eldolgozva feküdtek a deszkán, a szürke vásznon gyönyörűen rajzolódtak az egybefonódó indák, mind a négy oldalon egy-egy piciny virág. Mindegyik másféle. A terítőket virágcsokrok, mezei virágokkal, tökéletesen kirajzolódó búzavirág, pipacs, sárga és kék harangvirág, margaréta sokasága, piros szegéllyel díszítették. A párnákon életfa a középvonalban, tulipánnal, rózsával, a talpazaton miniatűr csokrocskák sokasága.
És most következett a nagy asztalterítő, közepén hatalmas virágcsokor, körbefutó buja virággirlandok, a szabadon maradó felületre, mintha széthintették volna jelentek meg itt-ott, a szebbnél-szebb mezei virágok.
Az egyebekkel való foglalkozás a vasalás nagyobbik felét töltötte ki. Megragadott a látvány, mert most először szemléltem meg alaposan feleségem alkotását. Mikor készítette, hogyan szorított időt a hímzésre? Gyerekeinket nevelte, egyedül, kiskoruktól kezdve, nekem naponta frissen vasalt ing és fehérnemű, reggeli készítés, és várakozás, hogy majd valamikor megérkezem hivatalos utamról. Minden négyzetcentiméteren húsz, harminc fárasztó öltés a vastag anyagon. Neki nehezebb volt a vasalással megbirkózni gőzfúvós vasaló hiányában, neki locsolni kellett a ruhákat, terítőket, hogy a sztreccsvászon is megadja magát. Igaza van a mondásnak: a „teremtés koronái mi, férfiak vagyunk”, de semmit nem ér a korona a koronadíszek, a feleségek nélkül.

Repetitio

Velem mindig történik valami…Bizonyos szakmai könyveknek minden kiadását megvásárolom, különösen az összefoglaló jellegű művekét. Két kiadás között újabb tények kerülnek napvilágra, a szerző, vagy a szerzői közösség más szempontokat is figyelembe vesz a szerkesztésnél, sokszor elavulnak elméletek, újabbak követik a régit. Ilyen könyv a világűrt megjárt Charles Simonyi édesapjának a műve: „A fizika kultúrtörténete”. Simonyi Károly, a nagyhírű professzor és kiváló előadó fejében a fizikai tudományok és az emberi kultúra egyéb részei szerves egységet alkottak. Előadásaira más karok diákjai is eljártak és nem csak a műszaki érdeklődésűek. Könyvét minden család könyvespolcára oda kellene helyezni, hogy az iskoláskorúak, és a már idősebbek is forgassák, és értsék meg, hogy a fizikai-műszaki elméleti és gyakorlati, tudományok elfoglalhassák jelentőségüknek megfelelő helyüket. Ez a könyv szemléletet ad, megmutatja a kétkedő embert, a fölfelé és lefelé ívelő időszakokat, írott történelmünk kezdetei óta. A könyv Magyarországon négy kiadást élt meg. Ezekben a könyvekben gyűjtöm a számomra fontos újságkivágásokat, amelyeket arra tartok érdemesnek, hogy később újra elővéve azokat, ismét okuljak belőlük.
A ’90-es évek egyik, a Központi Bizottság gazdaságpolitikáért felelős vezetőjének, Németh Károly évértékelésének egy mondatát vágtam ki, tettem el örök tanulságomra.
„Elvtársak, nem teljesítették a Párt által meghatározott Népgazdasági Tervet”.
A mondat önmagában kerek, van megszólítása, van alanya, van állítmánya, van jelzője és tárgya. Mindezek ellenére a mondat semmitmondó, általános és áthárító, és mint elvárás sem állja meg a helyét. A terv egy elképzelés.
A tervezés arra szolgál, hogy a tervet a készítésekor rendelkezésre álló adatokat, ismereteket, konzisztensen, a körülmények széleskörű ismerete birtokában, több változatban előállítsák. A változatokhoz bizonyos bekövetkezési valószínűséget rendeljenek, ez által alkalmasak legyenek döntésre, intézkedések végrehajtására, és a körülmények változása során az érintett vezetők előre tudják, mert átgondolták, mi a tennivaló. Az előre gondolkodás, a felelősök megjelölése, a terv részei, hogy a gyors cselekvés a korrekciók végrehajtására ne átgondolatlanul zúduljon a végrehajtókra, a társadalomra.
„A múlt soha nem tudta a jelent elképzelni” válaszolta Teller Ede az „ismeri-e a jövőt” kérdésre. „Ám egyedül a jövőt áll módunkban befolyásolni”, folytatta!
A szereplők nagyrészt változtak, a gondolkodás maradt. Lázár helyett Bajnai, Medgyessy helyett Oszkó,… Bányász Rezső helyett mások takarják, hazudják el az igazságot a miniszterelnöki, a pénzügyminiszteri,… a szóvivői székből.
Repetitio est mater studiorum! Ismétlés a tudás anyja! Ez igaz, de nem kellene a rosszat tovább ismételni, többre vagyunk érdemesek, és képesek.
Gondolkodjunk előre, bár a jövőt ugyebár közülünk senki nem ismeri.

Habilitáció

Velem mindig történik valami…Kivételes eseményként kerül be a POTE Művészeti Karának Zeneművészeti Évkönyvébe, és digitális gyűjteményébe Király Csaba, Liszt díjas zongora és orgonaművész doktori habilitációja. A rend, rend! Az előírásoknak ezúttal is meg kellett felelni. Az egyetem Bartók termében tanártársak, tanítványok, és a hivatalos személyiségek foglaltak helyet. A sok zenei versenyt nyert, Liszt díjas művész, mosolyán látszott nem mindennapi esemény a mai. A Bizottság komolyra vette a szót, mentegetve a delikvenst, hogy talán őt nem kell a hallgatóságnak bemutatni, aztán intett a jegyzőkönyvet vezetőnek, a digitális kamera elindult, a csend hallhatóvá vált. A delikvens alaposan fölkészült: két zongora, laptop és vetítővászon, táblákon hangjegyek, a hangjegyek között furcsa, általam nem látott, ki tudja mit jelentő sraffozott, kis körökkel ellátott, úgy kétütemnyi helyet elfoglaló kriksz-kraksz jelent meg, majd ismét akkordok következtek. Talán nem is kottakivonat lesz ez, hanem valami más művészeti ághoz tartozó alkotás. Komoly kinézetű, feketébe kötött, kézbe vehető, disszertációt nem feküdt a zsűri asztalán, helyette színes fedelű kötetek forogtak közkézen. Apagyi Mária „Zongoraálom” című, „Kreatív zongoratanulás” alcímű, a férj, Lantos Ferenc és a „kreatív” tanítványok zongoradarabjaival, képeivel illusztrált háromkötetes műve. Improvizáció volt a téma. Az aspiráns gyermekkori művei, párütemes kompozíciók, fantáziadús rajzok ott szerepeltek a háromkötetes kiadványban.
Kezdetnek egy alkalmi, előre nem tervezett, a pillanat szülte improvizáció hangzott el. Nem is kellett volna folytatni az eljárást, az előadás, minden igényt kielégítő, csodálatos élményt nyújtott. Miért nem hallgatjuk ezt tovább merült föl bennem a gondolat, addig a zsűri vonuljon el, hozza meg a döntést, az ilyenkor szokásos húsz perc alatt, mi pedig élvezzük a játékot. A bizottság azonban megadta a módját az eseménynek. A rend, rend, kivételek nincsenek!
Kiskorban kezdeni, hagyni a fantáziát dolgozni, felhívni a figyelmet a leütött hang folytatásának fontosságára, már kezdetek kezdetén bevonni más művészeti ágakat az oktatásba, rá kell hangolódni a helyzet pillanatára, milyen fontos a szünet, mint hangjegy, és feszültségkeltő eszköz. Együttzenélés zongorával, klarinéttal, hangnem felismerés, angol nyelvi készség és tudás és így tovább. Időhossz, hangerő, billentés, ritmus, akkordfűzés, és fantasztikus technika, és egy örökérvényű szabály: „Az impovizáció szabadsága olyan, mint a festő szabadsága akkor, amikor témát választ. Először a festővászon méreteit rögzíti, és azt tölti ki mondanivalójával. A zongorista leüti az első hangot, akkordot, és ezzel kijelölte saját korlátait, tehetségének határait.”
A Bizottság visszavonult, húsz perc múlva eredményt hirdetett: harminchat elérhető pontból a jelölt harminchatot teljesített. Kattant a fényképezőgépem, a pillanat elszállt, a fénykép fogja a pillanatot megőrizni az utókor számára.
Az otthoni almafán dallamváltozatokat dúdoló gyermek újabb magaslatra ért.

Büdösvíz

Velem mindig történik valami…Ezek az emberek valamikor kivételezett helyzetben voltak, most teli vannak panasszal. Végzik az őszi betakarítást, elteszik a termést, és nem kell piacra járniuk zöldséget, gyümölcsöt beszerezni a vitaminhiányos téli hónapokban. Kiskertjük valóban kicsi, rajta egy-két éjszaka eltöltésére alkalmas bungalóval, mellette a szerszámok tárolására zárható fabódé. A büdös víz melletti telkek művelői ilyen-olyan támogatással a hátuk mögött szerezték, örök használatra a pár négyszögöl kertet. Milyen támogatás volt ez tulajdonképpen: vagy szakszervezeti, vagy párt, vagy nőszövetség, vagy talán a népfronttól kapták, külön kijárással. Ők voltak a kis emberek. Ők ezt a lehetőséget használhatták ki előnyeikre. Ha már volt lakás, többnyire a panelprogram következtében, akkor következett az autóprogram, azután pedig a kiskertprogram, és mindenki egyenlőnek érezhette magát. Nem volt több a nomenklatúrának sem, csak különb. Ők nem panellakáshoz jutottak, hanem a kiváló szolgálati lakásokhoz, ingyen. Nem kellett évtizedet várakozni a lakásra, autóra, hanem megkapták a hivatallal, a beosztással együtt örökhaszonbérbe. A lakások az ő ízlésüknek megfelelően épültek, karbantartás, fölújítás nem nekik okozott gondot, hanem a cég beruházási egységének, csak szólni kellett, és ment minden, mint a karikacsapás. A nómenklatúra, ha nem lett volna sikk, autóra sem gyűjtött volna, mert megjárt a szolgálati autó, amit kényükre-kedvükre használtak a hivatalos utakon túl magáncélokra is. Ha nem tudtak autót vezetni, a sofőr, minden titkok tudója, a nap minden órájában rendelkezésre állt. Ha tudtak vezetni, akkor oda autókáztak, ahová kedvük tellett. Bor, sör, pálinka, az igényesebb pezsgő fogyasztása sem volt akadály. Ha embert gázoltak részegen, és netán elítélték őket, felfüggesztették büntetésüket. Egy emberhalál okozása a kisvárosi pártbizottság titkárának három hónapos, le nem töltendő börtönbüntetésbe került. Persze leváltották a titkárság éléről, példát statuáltak, hogy azonnal kinevezzék személyügyi vezetőnek anyavállalatához, oda, ahonnan a pártbizottságra került. Vissza az informális kapcsolatrendszerbe, a lefelé bukás elképzelhetetlen szégyen lett volna. A kiskert persze nekik is járt, de nem a büdös vízhez és nem néhány négyszögöl. Meg aztán minek is, hiszen mindent használhattak, kihasználhattak!
’90-ben nagyon megijedtek, de hamar ocsúdtak, és nekik jutott a szép ház, a cégtől kivásárolt gépkocsi, újbóli megválasztásuk a pályázati kötelezettség „súlyos megpróbáltatásai” ellenére vezetővé, mert a kinevezők is a nómenklatúra tagjai voltak. Minden mindenkié volt, a kicsiké a kevés a nagyoké a sok. A kicsi boldog volt a hazavitt hulladékkal, a nagy nem volt elégedett a helyzetével. Sokan eljutottak a hozzá nem értés szintjére, a birtokba vett vagyon elúszott. A kivételek milliomosok lettek, vagy ha nem, hát ügyetlenek és igénytelenek voltak. Aki nem hiszi, járjon utána! Mi tettük a mát olyanná, amilyen, mi változtassunk! Olyan erények, mint becsület, tisztesség, feledésbe merültek, vajon újraélednek.

Hetihetes

Velem mindig történik valami…Nekünk tatárjárás kell, nekünk törökvész kell, nekünk német uralom kell, nekünk világháború kell, nekünk tanácsköztársaság kell, nekünk Trianon kell, nekünk szovjet elnyomás kell, nekünk Európai Unió kell. Nekünk, de mind annyiunknak egyszerre kellene valami, ami összefogásra késztetné országunk lakóit, nemzetünket. Lehet, hogy nekünk általános szegénység kell, mert egyébként elsajnáljuk magunkat, irigyeljük a másét, vagy megvetjük, hogy utána más sajnálja el magát, irigyeljen, és vessen meg bennünket. Óriásplakátot láttam a kormány tagjaival, a plakát üzenetét szemérmesen igen apró betűkkel rótták a hatalmas plakátra. Az elsuhanó gépkocsi utasai a kormány tagjainak népszerűsítését sejtik ki a látottakból. Pedig éppen az ellenkezőjét hirdeti az apró betűs fölirat. Blamázs!
Hosszú ideig, talán még jelenleg is, az egyik TV csatornán futott a népszerű műsor, amelynek kitűnő résztvevői: Havas, Alföldi, Gálvölgyi, Verebes, Hernádi stb. urak és úrhölgyek jókat odamondtak a másik félnek, kiröhögték őket, ami természetesen rosszul esett a másik félnek, az őket támogatóknak.
Kevésbé hosszú ideje egy másik TV csatornán is fut egy odamondogatós, kiröhögős műsor, amelynek résztvevői: Bayer, Bencsik, Szentmihályi, Kondor stb. urak és úrhölgyek. A műsor természetesen rosszul esik a másik félnek és az őket támogatóknak. Ez így nem lesz jó!
2002-ben az országgyűlési választások előtti szombaton Bayer úr megelőlegezte az általa támogatottak fölényes győzelmét, jóslata nem vált be, a Nép másként döntött. Bencsik úr TV vitán alulmaradt Tasnádi úrral szemben, pedig fölényének tudatában fogadta el a kihívást. Rövidesen megbánta részvételét, nyilvánosan. Szentmihályi urat Lovas úr vette védelmébe, amikor az őt támadókkal szemben védtelenné vált. Kondor úrhölgy szomorúan, de főhajtással vette tudomásul, hogy átmenetileg állás nélkül maradt. Kesergett, ám álláshoz jutott. Bayer úr nem alapító társaihoz csatlakozott az ünnep alkalmával, hanem oda ment, ahol Wittner Mária emlékezett. Lovas úr nem kívánt tovább szerepelni Bencsik úr lapjában, Brüsszelből tudósít, és a vasárnapi, kis olvasottságú képes hetilapban publikál. Ez így nem lesz jó!
A jövőt szerencsére nem ismerjük, még azok sem, akik alakítani akarják, ez így van! Ha ismernék a jövőt, biztos pillér, vagyis „kőszikla” állna politikát alakítóink rendelkezésére, azonban a „kősziklát” már birtokolják. Ez így jó!
Forduljunk egymás felé, beszéljük meg mik a célok, kik az érdemesek, és kik nem! Mondjuk meg egymásnak „négyszemközt is” az igazságot, mert nem csak nekem, másnak is van emléke a múltból, és emlékeinkkel együtt megyünk majd el a szavazófülkékbe is, és a rossz döntésért nem mi leszünk a felelősek, hanem azok, akik vállalták a jó vagy a rossz, a jól vagy a rosszul szervezett tájékoztatást. Hat hónap hosszú idő, mindent el lehet rontani, és mindent meg lehet nyerni.
Én csak egy választópolgár vagyok, ám az egyedek mind másképp gondolkoznak!

Adományozás

Velem mindig történik valami…A hátralévő út könnyűnek mutatkozott, az időjárás szebb volt, mint remélték, elindultak. Fölszerelésük a lehető legjobb gyártóktól származik, egészségi állapotuk kitűnő, az éjszaka kipihenték magukat, előre hát, az utolsó szakasz következik, majd a csúcs. Szépen sorjáztak egymás után, időnként váltották az elől haladót, mert annak a dolga a legnehezebb fizikailag és mentálisan is. Az utána jövök az ő lábnyomaiba taposnak, ne kelljen a mély havat újból és újból megtörni. A csúszós, meredek jéghátakon a karmos bakancsok is kihasíthatják a jégdarabokat, a megcsúszás újabb terheket ró a társakra, hiszen váratlanul érkezik, és a hirtelen rántás a kötélen másokat is veszélybe sodorhat. Minden rendben haladt, mindaddig, amíg a „Természet” meg nem gondolta magát, és eltért az előrejelzések biztató kilátásaitól. Az oxigénhiányos levegő besűrűsödött a szél korbácsolta hó-szemcséktől, a vezető dolga mind nehezebbé vált, lassan már csak a közvetlenül előtte álló feladatra, a következő biztonságos lépés megtételére korlátozódott. Most kellene visszafordulni, merült föl benne a gondolat. Társai azonban másképp ítélték meg helyzetüket, a szél majd elül, és haladhatnak tovább. Várjunk, elég tartalékkal rendelkezünk, a csúcs föladása semmivé tenné eddigi erőfeszítéseinket, a fölkészülést, az anyagiak megteremtését, a megmászásra kiadott engedélyek beszerzését. A megszabott határidők be nem tartása újabb költségekkel járhat, talán eltiltják őket az újabb próbálkozástól. Na és a dicsőség: ezen a hegycsúcson ember-milliárdok közül ők lesznek az elsők, a csúcshódítók. Körbetekinthetnek, fénykép készül, élménybeszámolók következnek, könyvet írnak, és megvalósul életük egyik nagy álma, a következő álom előtt.
Rosszul számítottak! A szél nem csöndesült el, a hó-szemcsék jégszemcsékké formálódtak, és lerakódtak a lankásabb peremeken. A szél erőssége váltakozva erősödött, gyengült, az erősödés egyre fokozódott, a gyengülés elmaradt. Vészjelzéseiket a kapcsolattartók nem érzékelték, a technika fölmondta a szolgálatot, elvesztek a világ szeme elől. Keresésükre indultak a képzett serpák, a technika csak később jöhetett számításba, a jégviharban a mentőhelikopterek nem vállalták a fölszállást. Hegymászó honfitársaik, utaztak a helyszínre, hogy a mentés föladását megakadályozzák, a hatóságok újabb harmincezer eurót számítottak hozzá a kiadott engedélyhez. Az akció eredménytelenül lezárult, csak egy holttetem került felszín közelébe, melyet az irdatlan magasságból lehozni lehetetlen. A hozzátartozók beperelték az illetékeseket. A harmincezer euro megszerzésére irányuló gyűjtőakció két hét alatt sikeresen zárult. Ez nagyjából tízmillió forint. A siker elmaradt, a dicsőség helyébe a dicstelen halál lépett.
Nap- nap után hallom, hogy rákos gyermekek életének mentésére indulnak gyűjtések, nem tízmilliót, csak egy-egymilliót kellene adományozni, de sajnos ezek az egy-egymilliók nagyritkán gyűlnek össze. Dicsőség helyett, életre!

Döntésajánlat

Velem mindig történik valami…Száz ágra sütött a Nap, a Balaton vize soha nem volt ilyen kellemesen meleg és tiszta, az időjósok 99,99 % biztonsággal állították, továbbra is marad a meleg, eső nem várható. A család remekül érezte magát, a gyerekek már kevesebb felügyelettel is beérték, az üdülő udvarán hatalmas focicsaták zajlottak. A futball nem kedvencem, de kispályán, néhányan összeállva, a szabályokat semmibe véve, remek partnernek bizonyultam. Ráállítottak társaim az ellenfél egyik tagjára, és megmondták, hogy őt nem lehet a kapu közelébe engedni, mert abból gól származik. A lábszárak csattogtak, a testek egymásnak feszültek, a szabálynélküliség még a kéz használatát is megengedte. Ha valaki kapura tört, két kézzel elkapva is el lehetett téríteni szándékától. Aki nem bírta, aznapra kiállt. A labdacsata a sekély vízben is folytatódott, amikor hirtelen a nevemet kiáltozta mindenki. A gondnok még a vízbe is utánam jött közölni, gyorsan menjek, mert a vezérhelyettes itt van a központból, és engem kíván látni. Hűha! Nem telhetett el több tíz percnél, már a vezérhelyettes asztalánál ültem lemosakodva, fölöltözve. Hogy rövidre fogjam mondandómat, téged gondolt a Vezetőség kinevezni a gazdasági osztály élére. Nem, ne válaszolj, ha letelt a szabadságod, megmondod, mit döntöttél! Csak ennyit akartam személyesen közölni veled a Vezetőség megbízásából. Ne közöld ittlétem okát a többiekkel! Fölállt. Nem, ne kísérj ki, és otthagyott, mint Szt. Pál az oláhokat. Partra dobott csukaként vergődtem egy napig, izgalmamban sokszor levegőt sem kaptam. Nyaralótársaim másnap kihagytak a csapatból, feleségem kérdezgetett, aztán föladtam a tilalmat. Mit szólsz hozzá Matyi, fordultam egyik kollégához, és te Lacikám kérdeztem a másikat. Öregem, ha a vezérhelyettes idejött miattad, az ajánlatot nem lehet visszautasítani, további lehetőségeidtől vágod el magad. Még egyszer nem kérnek! De műszaki vagyok, szeretem és oktatom, a szakmámat, eredményeim vannak, igaz, végzem a gazdasági szakot, de még nem végeztem stb., érveltem társaimnak, magamnak. Öregem, több pénz lesz, fizetés meg prémium, és ne feledd, a visszautasítás végzetes lehet számodra. A nyaralásom nyugalma odaveszett, reggeltől estig, bármit tettem gondolataim a szakmától való elszakadás körül forogtak. Mikor nyaralásból visszatértem bementem a vezérhez. Elfogadom. De be kellene lépned a Pártba.
Hogyan, mikor Nándi bácsi, a Pécsre költöztetett személyzetis megtarthatta bonyhádi házát, Erzsi meg csak azért lett üzemigazgató, mert Nő, és párttag, magyaráztam ellenvetéseimet. Ha belépsz, Te is élvezheted a párttagság előnyeit, hangzott a tömör válasz! Elém tolta a már előkészített kinevezési okiratomat, aláírtam. A vezér biztos volt a dolgában, én nem. Ha érvelt volna, ha magyarázatot ad, ha feltételt szab, nem tette. Akkor így is kellek, szűrtem le a tanulságot. Ma úgy gondolom, könnyebb lett volna előrehaladásom lépcsőit megmászni, ha akkor másképp döntök, de azt is gondolom, más lennék! „Az életet megvívtam…”, jutott hirtelen eszembe az ismerős részlet, megvagyok!

Élményvizsga

Velem mindig történik valami…Húzzon mindenki egy tételt, ott vannak az asztal közepén. A professzor úr irodájában vizsgáztunk, egyszerre négyen fértünk el a könyvekkel, szakfolyóiratokkal teli asztal mellett. Ránéztem a papírszalagra, és ijedten vettem észre nem jó helyre nyúltam, a tétel az egyik legnehezebb kérdéskört ölelte föl. Mit tegyek, az alapelvet egy másik tantárgyból már ismertem: az áramkiszorítás jelenségéről volt szó. Gyönyörű matematikai levezetés után megkapom a végeredményt, hogy bizony ez a dolog létezik. Ám a tétel nem a levezetésre volt kíváncsi, hanem hogyan használja föl a jelenséget a mérnök a tervezés során, és miért éppen úgy, ahogy. Jobb lett volna mást húzni, de majd a levezetés segít. Dolgozzanak csak, egy negyedórára átmegyek a szomszéd szobába a kollégákkal megbeszélni egy témát, és professzor úr kilépett a szobából. Kiderült, hogy társaim sem a legjobban testhezálló tételt választották a sokaságból. Professzor úr nem jegyezte föl a tételek sorszámát, hát itt az alkalom, lehet mást turkálni, egy megfelelőbbet. Na, mi van neked mázlid volt, kérdezték társaim, mert kimaradtam a turkálásból. Soha nem csaltam, nem puskáztam a vizsgáimon, válaszoltam, most sem fogok. Utolsóként került rám a sor, hosszan tartott a matematikai levezetés, és a többiek hamar fölkészültek a jól választott tételek kidolgozásával. Jeles, négyes, jeles hangzott az értékelés, majd rám került a sor. A tábla elé álltam, és fölvéstem alkotásomat. Professzor úr türelmesen várt, amikor készen voltam ránézett a táblára, és megkért töröljem le az egészet. Na ezen a vizsgán is túljutottam, biztosan megkapom a jelest, hiszen semmi észrevétel nem hangzott el a táblára írottakhoz, gondoltam megkönnyebbülten. Kolléga úr, ön nem érti az anyagot. Meglepetten kérdeztem, talán hibás volt a levezetés? Nem! Ezután megkért rajzoljam föl az általam is ismert „kördiagramot”, csak úgy szabadkézzel. Kérdések hangzottak el, mitől függ az átmérő, miért, rajzoljon a kört metsző másik kört az ábrába, ugye nagyobb lett az egyesített körök „átmérője”, és így haladtunk tovább, az idő repült, magánórát kaptam Tuschák professzortól, az egyik legkitűnőbb tanárunktól. A magánórán megértettem a lényeget, azt, hogy a valóság leírására kitűnő eszköz a matematika, azonban csak eszköz, és csak addig, amíg eredményei a valóságot jó közelítéssel képesek előrevetíteni.
Ugye Ön kolléga úr nem cserélte ki a tételét, amíg kinn voltam a szobából, kérdezte váratlanul. Nem kellett válaszolnom, látta rajtam a valót. Közepes.
Köszönöm professzor úr a türelmét, idejét és a közepest. Belenézett az indexembe, és beírt egy jelest. Nem hittem a szememnek! Tudja kolléga úr, biztos vagyok abban, hogy Ön meg fogja tanulni tárgyamat, igaz utólag, de most előlegezem a bizalmat. Szemem homályossá vált, professzorom fölállt asztalától, szemembe nézett, és kézfogásán újból éreztem, hogy bízik bennem. Ez a vizsga meghatározó élményemmé vált. Meggyőzött arról, hogy az élet szétválogatja a jót és a rosszat. Amikor már én is tanítottam, főiskolán, egyetemen, soha nem adtam elégtelent a szóbeli vizsgákon, eszembe jutott Tuschák professzor.

Menedzsmentaudit

Velem mindig történik valami…Mi a véleményed kisfiam, kérdeztem? „Viselkedj természetesen”, hangzott a jótanács. Egy napra rendeltek ki a tulajdonoshoz Münchenbe. Megérkezésemkor közölték az egy napból egy hét lesz, mert menedzsment auditon veszek részt, másnap reggel nyolc órakor kezdődik. Hazatelefonáltam, itt maradok egy hétig, majd kértem a tulajdonost vegyenek két váltás alsóneműt a számomra, egyébként OK. Lefekvés előtt a szálloda halljában üldögéltem, összeszedni gondolataimat, aztán beszédbe elegyedtem egy, azt hittem, házaspárral. Kiderült Hannoverből érkeztek, egy fejvadász cég alkalmazottjai, nem házastársak. Nem maradnak fönn sokáig, holnap egy auditot kezdenek el, egész héten itt lesznek. Akkor jó éjszakát, én is korán kelek, elváltunk. Reggel előttem húzták kis kerekes kocsijukat, jó napot kívánva előztem meg őket. Igyekeztem valamivel a megbeszélt időpont előtt érkezni a kijelölt szobába. Tegnapi beszélgetőtársaimat láttam viszont, a tulajdonos vezetőivel tárgyaltak. Elhangzottak a feltételek: „Ön egy másik beosztásba kerül, egy napig itt tartózkodik, elintézi a felgyülemlett tennivalókat, titkárnője sajnos szabadságon van, magára van utalva, személyi iratainak érvényességi ideje éppen ma járt le. Hazautazik, rá egy hétre már itt munkába áll, addig otthoni dolgait rendezi, vagyis átadja munkakörét, és az átadás ideje alatt természetesen végzi a már megszokott tennivalóját. Munkába állása napján külföldre utazik tárgyalásra, az utazást másra nem háríthatja, megbízása személyre szóló.“ Elém raktak egy iratköteget, leveleket, jelentéseket, azonnali intézkedést és továbbodázható, hosszú távú, a szervezetet, a személyi állományt, érintő terveket. Senki nem tudott egy kukkot sem magyarul, kérdéseket az odarendelt, már ismerős Hannoverieknek tehettem föl. Mint később megtudtam, ebédnél, leendő munkatársaim asztalához ültettek, délutánjaimat ugyancsak velük töltöttem el, munkahelyen, tárgyalásokon. Estéimet vacsorai megbeszélések, színházi és hangverseny látogatások töltötték ki, és minden délelőtt valóságos helyzeteket szimuláló munkavégzés zajlott. A szünetekben furcsa, az emberi tisztességet próbáló, kérdések özöne árasztott el hannoveri ismerőseim részéről. Megvádolnak, lekenyereznek, alkalmatlan munkatársakkal mit teszek. Ha megvádolnak, elutasítom. Ha adnak valamit, elfogadom, de jelentem az Ig. Tanácsnak. Munkatársaimnak keresek számukra alkalmas, képességeiknek megfelelő munkakört. Ez a válasz nem jött be, a helyes:
megválni tőlük, lett volna! Remek színházat láttam, jó hangversenyeket hallgattam, aztán hazaérkeztem. Vezetőtársaim furcsán kezdtek viselkedni, de teljesen fölösleges volt. Begyűrűzött a világtendencia: fokozni a versenyképességet, mindenáron csökkenteni a működési ráfordításokat, ha az új beosztás, száz kilométerrel a lakhelytől nem tetszik, le is út, föl is út stb. A magyarországi „leányok” külhoni, vezetőket kaptak, én a költözés helyett vállaltam a nyugdíjat, a nyugalmat. „Természetesen viselkedtem”, nyertem!

Étkezéshiány

Velem mindig történik valami…Hatalmas, hófehér tányéron ott állt, nézette magát, kínálta finomságait az előétel. A színek, az étel, az ennivaló gusztusos elhelyezkedése elragadtatással töltött el. A tálon az „adag” parányinak látszott, de elindította egészséges vágyódásomat, a nyálképződést, ezt mielőbb izlelgetni kell. Piciny darabkákat lemetszeni, és lassan szájhoz emelni, a szájban a nyelvvel alaposan megforgatni, hogy az ízek sokaságának mindegyike átjárja az ízlelőbimbókat, kiválogatva az ismerős kedvenceket, fölfedezni a még nem ismert ízkombinációt.
Pontosan a tál közepén helyezkedett el a melegen, gőz fölött elvékonyított, az összetekerés során hosszanti sávokkal, mélyedésekkel díszített sajtrolád, belsejében fekete halikrával körülvett hengeres formájú, frissrózsás színű, filézett lazac. A lehűtött állapotban tökéletesen lemetszett sajthenger körül vékony, gőzben párolt piros répa, hosszában fehérről halványzöldre váltó spárga, sötétzöld brokkoli, és a szeletelt fehér és vöröshagyma tökéletes rendben sorakoztak. Az ilyenformán összeállított csodára a sajtnál valamivel sötétebb, inkább halványbarna színű öntet került. Kétoldalt, és a tál fölött sorakoztak az étrendnek megfelelően a kések kanalak villák, és a többi különleges „kéziszerszám”, jobb és baloldalon a változatos formájú poharak, kelyhek. Minden nap, az autóbuszra várakozva sóvárogtam a finomság, és a teríték után. Egy hete valami horrorfilmet hirdetnek az üvegtáblák közé elhelyezett felületen. Igen-igen, manapság nem élvezzük a kulináris dolgokat. Eszünk a McDonald’s-ban, útközben harapjuk, rágjuk a sebtiben megvásárolt pék,- vagy egyéb süteményeket, talán mindegy is, hogy mit. A család vasárnapi ebédje is hamar véget ér, akár otthon, akár étteremben zajlik az esemény, aztán ki-ki, teszi a maga dolgát. Otthon, a délelőttjét, meg az előző napját föláldozó háziasszonyra, pedig vár a romhalmaz eltakarítása. Nem is egyszerű feladat ez!
Grazi vendéglátóim megleptek tárgyalásainknak végén, a fontos összefoglaló megbeszélés alkalmából, házias környezetben elfogyasztott estebéddel. A grazi környezet egy vagyonnal már nem rendelkező, egyedül élő arisztokrata hölgy lakása volt, ott fogyasztottuk el a tizenegy fogásból álló finomságokat. Mindenből keveset, mindenhez a illő italokat. Az estebéd négy óra hosszat eltartott, jutott idő a szakmai beszélgetésre, és jutott idő a finomságok élvezetére. A tulajdonos diszkrét figyelme mindenre kiterjedt, időben és nem előbb vitték el a felszolgált étel eszközeit, volt idő a megfelelő évjáratú borok kiválasztására, ha mégsem ízlett a felbontott palack tartalma, választottunk másikat. Előételnek hidegen szeletelt libamájat fogyasztottunk, a libamájat pisztráng követte, egy evőkanálnyi rizsgarnírunggal, majd hagymaleves következett, legvégén likőrrel öntözött fagylalt. Erre gondoltam a buszmegállóban várakozva minden alkalommal, amíg a plakát ott díszelgett.
Sokszor az volt az érzésem, a busz túl hamar érkezett!

Homoludensz

Velem mindig történik valami…Pitecantropus, Sinantropus… Homo Sapiens Sapiens majd pedig jöttünk mi, a Homo Ludens. 300 000, 200 000, 100 00 évvel ezelőtti Őseinknek ez a megjelölt kora. Ezt tanultuk az iskolában. A Homo Ludens, a játékos ember, ezek vagyunk mi. A kiscica is játszik, gomolyítja a fonalat, a kiskutya is játszik, összeharapdálja, ami a szájába kerül, a kiscsikó is játszik, vágtázik össze-vissza kiszámíthatatlanul, és a kisgyerek is játszik avval, ami a keze ügyébe kerül. A felnőtt Homo Ludens is játszik, kártyázik, dominózik, vasgolyókat dobál a kijelölt cél közelébe, játék automatákban költi el a pénzét, és kaszinóvárosokban múlatja az idejét, hamarosan nálunk is. Talán Sukorón. Kisújbányai házunkat most építik át, a szakik, a munkaszünet szabad idejében elfogyasztják a magukkal hozott enni-innivalót, és bizonyítékot hagynak maguk után, hogy játszanak. Egyikük, talán a villanyszerelő, vagy más, a huzalozásnál megmaradt villamos vezetékdarabkákkal játszott, műalkotását az ablakpárkányon hagyta.
A fázisvezetéket ugyebár kék színű, a nulla vezetéket barna színű, a nullázó vezetéket zöld-sárgasávos szigeteléssel látják el. Ez a magyar szabvány előírása. Ha nincs feszültség alatt a vezetékhálózat, akkor is lehessen tudni melyikük a fázis, melyikük más.
Játékos szakink fehér színű vezetéket is alkalmazott műalkotása, egy Homo Ludens utánzat, egy epigon elkészítéséhez. A zöld-sárgasávos talán nem tetszett neki, talán mind egy szálig, az utolsó darabot is fölhasználták a szerelés huzalozás során.
A kis emberfigura alig tíz centiméteres. Emberábrázolás egészen biztosan, mert van keze, lába, feje és még ruházata is. A kékszínű vezeték egyetlen darabjából hajlította ki az alkotó a testet. A fejrész köralakot mintáz, egy drótcsavarásból alakul a nyak, a nyakból induló váll és karoknál továbbhaladva, a kéznél egy hajlítással párhuzamosan visszavezetve az anyagot újból csavarás következett háromszor egymás után, ami a törzset képezi, majd végül a két láb, csípőnél, térdnél, lábfejnél megtörve, méretarányosan.
A fej körformáját, előre megfontolt szándékkal a fehér, vastagabb vezeték szigeteléséből egy megfelelő méretű darab hangsúlyozza, hasonlóan a két lábfejre is egy-egy fehér darabka került. A kész testet egy barna, hengeres formájú rugóruha öltözteti. Annyira megtetszett Homo Ludensünk műve, hogy hazahoztam, és eltettem emlékbe.
Vajon mennyi idejébe került játékos emberünknek a kis műalkotás létrehozása, ám hogy gondosan, tervszerűen járt el, az egészen bizonyos. A körülmények kedvezőtlen alakulása folytán lehet, hogy egy nagy szobrásszal vagyunk kevesebbek. Ha Mozart apja nem udvari zenész, akkor talán egy „Mozartot” vesztettünk volna el. Milyen különös lehet a sorsok alakulása?
Egyet azonban elfelejtett az ismeretlen művész, nem tudom műve lány, vagy fiú!

Példamutatás

Velem mindig történik valami…Hirtelen eszembe jutott: Petőfi Sándor, Lord Byron, Alexander Puskin a költészetben. Csontvári Koszta Tivadar, Vincent van Gogh, Gustav Klimt a festészetben. Bólyai János, Everist Galois, Srinivasa Ramajuan a matematikában. Csath Géza, Jack London az irodalomban. Albert Einstein, Luis de Broglie, George Gamow a fizikában. Franz Schubert, Alexander Skrjabin a zenében, fiatalon, alig tíz alkotó év alatt megteremtették azokat a gondolatokat, műveket, amelyek teljes értékűek: életművek. Bőven akad ellenpélda: Arany János, J. W. Goethe, Pierre Ronsard, a költészetben, Székely Bertalan, Pablo Picasso, Henry Matisse festészetben, Erdős Pál, Henri Poincaré, David Hilbert a matematikában, Jókai Mór, Aexander Dumas, Arthur Miller az irodalomban, Teller Ede, Max Planck, Michael Fereday a fizikában, Liszt Ferenc, Joseph Haydn, Johann Sebastian Bach a zenében egy hosszú életen keresztül alkothattak.
A felsoroltak ma már nem élnek, de bizonyára vannak ma is tehetséges fiatalok, zsenik, és vannak nagy öregek, a mesterek, akiktől a tanítvány ellesi a tudást, és továbbfejleszti azt. A fiatalokat zseninek titulálják, a korosabbakat nagy tudású, sokat megélt öregeknek. Goethe mondta ki, hogy a tudás talán csak szorgalom. Biztos vagyok benne, hogy Goethe tévedett, mint sok másban is, amiről ma már nem beszélnek, mert nem is fontos, hogy miben tévedett, az a fontos miben nem!
Mégis le lehet vonni azt a következtetést, hogy a tehetségnek a jelei hamar kibontakoznak, ha a körülmények adottak. Sokszor azonban még a körülmények sem játszanak meghatározó szerepet a tehetség kibontakozásában. Példa lehet erre Illyés Gyula, vagy Nagy László és még sokan mások is. Az átlagembernek a lehetőségei a fejlett világban adottak, a társadalom felnőtt tagjainak elemi kötelessége, hogy ismereteiket továbbadják -bármilyen szinten, helyen, munkakörben- folytatják tevékenységüket, avval a megjegyzéssel, hogy én ezt tudom, és nem hazudok. A vezető a vezetettnek, a munkatárs a munkatársnak,
az idős a fiatalnak, a fiatal a társának stb.
Ugyanekkora, talán nagyobb a jelentősége az idősebb generáció nyitottságának. Fogadják el az újdonságokat, tanuljanak egész életükben, csak ebben az esetben lehetnek méltóak az emberi közösség elismerésére, jutalmára.
Példaként szolgáljon Albert Einstein és Max Planck, aki hosszú élete során, kilencvenöt évet élt meg, nem tudott megbarátkozni az általa fölfedezett igazsággal, és annak következményeivel. Ennek ellenére alkalmazták, elfogadták, segítették a „fiatalokat” a kvantumértelmezés kidolgozásában, nevezetesen, hogy a valóság nem határozható meg pontosan, átvitt értelemben, kissé hétköznapian: „a Jövendő bizonytalan”. Amiben biztosak voltak az csupán egy dolog: volt Alfa és lesz Omega!

Orvosdöntés

Velem mindig történik valami…A fabarakkok szépen sorjáztak egymás mellett, nemrég építették újjá. A régieket már tönkretette a nyáron száraz, tavasszal, ősszel csapadékos-nyirkos, télen kemény, fagyos idő. Maguknak építették, hát jól
megépítették. Maguk vágták ki a fenyőket, darabolták, fűrészelték belőlük gerendát, szarufát, deszkát, ami kellett. Szakértelemben nem volt hiány, a favágótól kezdve a tervező mérnökig, mind megtalálható volt közöttük. Az erő hiányzott, abból volt kevés! Konyhaépület, közösségi helyiség, szálláshelyek, kórházi barakk, mind elkészült a tél beállta előtt. Ám a tervezésbe hiba csúszott. Nem gondolták, hogy a legyengült szervezet csak ennyit bír ki. Az őszi esőben, a nyirkos környezetben sokan megbetegedtek, gyógyszer híján egyre többen kerültek a kórházi barakkba, majd mikor az megtelt, újabb barakkot foglaltak el a munkára már nem fogható emberek. Mind férfiak voltak, fiatalabbak, idősebbek, magyarok és nem magyarok. Munkára csapatban meneteltek, fegyveres őr kísérte őket. Egy-egy közülük rendre kilépett a sorból, amikor elhaladtak a káposzta és répaföld mellett, és magával vitte köpenye alatt a megszerzett táplálékot. A táborban maradtakra is gondolniuk kellett. Élelem rendszertelenül és hiányosan érkezett, a helybélieknek is kevés jutott, kevesebb, mint nekik. A kolhoz földjéről a tagok éjszaka kísérelték meg az élelemszerzést. Ha elfogták a zabrálót, intő példaként másnap az összeterelt emberek előtt lőtték főbe. A barakklakók hasonló esetben csak élelemmegvonásban részesültek. A meggyötört szervezet számára ez súlyosabb büntetés volt, mint a gyors halál.
A lecsapó villámnál gyorsabban terjedt el a hír: orvos érkezett a táborba gyógyszerrel. Mégiscsak lesz segítség! Az orvos, egy nő, hamar munkához látott, végigjárta a betegek barakkjait. „A” barakk egyes priccs: kora, házas, van gyermeke, mennyi idősek? „A” barakk kettes priccs: kora, házas, van gyereke, mennyi idősek?…”B” barakk egyes priccs: kora, házas, van gyereke, mennyi idősek? „B” barakk kettes priccs: kora, házas, van gyereke, mennyi idősek? A válaszok elhangzottak. 56 éves, házas, felnőtt gyerekek, 42 éves, nőtlen, 28 éves házas, nincs gyermek, 31 éves, házas, kettő gyermek és így tovább, amíg mindenkire sor nem került. A betegek egy részét az orvosnő utasításai alapján átszállították egy fertőtlenített barakkba. A szükségesnél kevesebb gyógyszer állt rendelkezésre, a gyógyszerek kiosztása a felcserre maradt. Akiket átszállítottak, ellátták a szükséges gyógyszerrel, a helyükön maradtakat a felcser ápolta tovább, nagyon sokan közülük ott lelték halálukat.
A 31 éves, kétgyermekes apa csont-soványan érkezett haza a táborból, megmenekült. Született egy harmadik gyermek is, bátyjainál jóval fiatalabb, akinek négy gyermeke, két unokája és egy nagy bánata van: felesége néhány éve
autóbalesetben életét vesztette.
A harmadik gyermek az idén ötvenhat esztendős lett, ő az öcsénk!

Zakóügy

Velem mindig történik valami…Ott feküdt a sűrűn tömött előtérben, reszketett. A gurítható tolókocsis hordágyon egy lepedővel takarták le, a többiek a saját bajukkal voltak elfoglalva. Nem szólt egy szót sem, csak megmaradt fogai vacogtak, rossz volt hallgatni a hangos kopogást. Orvosok, nővérek, segédszemélyzet egyik ajtón ki, másik ajtón be. Az egyikük fehér, másikuk zöld öltözékben, tülekedtek át a tömegen, senki nem nyitott helyet számukra, cikáztak, türelmetlenül.
Vár valakire, kérdeztem az idős betegtől. Lassan felém fordult. A betegszállítókra. Nincs senki kegyeddel, aki segíthetne, faggatóztam tovább. Fázom, nagyon fázom. Egy, a segédszemélyzet közül, ügyeskedett el mellettünk. Hozzanak már ennek az embernek egy pokrócot, de vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, rám sem hederített. Mikor szállítják haza kérdésemre, nem tudom volt a válasz, talán délután. Időpontot nem ígértek. Tud mondani egy ismerős telefonszámot? A lányomét, lehet, ő be tud értem jönni. Fölhívtam, megmondtam mi a helyzet, édesapja itt fekszik mellettem, hazaszállításra vár. Ideges hang szólt a túloldalon a készülékbe, nem tudott a dologról, majd beszél a főnökével, és igyekszik itt lenni. A korábban megszólított személy egy lepedővel furakodott felénk, más nincs, ezt tudtam hozni. Két lepedő is jobban melegít, mint egy, ráterítettük az öregemberre, aztán az én zakóm következett. A bácsi lassan megnyugodott, engem behívtak a rendelőbe.
Amikor végeztem, az öreg még várakozott, hallottam, aztán láttam is, hogy elaludt. Elmentem, egy zakóval kevesebb, vagy több igazán nem számít, a kisöreg legalább nem fázik halálra!
Sűrű napom volt, estefelé még beugrottam Pista barátomhoz is, régen láttam, hát megnézem egy negyedóra erejéig.
Lenn a konyhában ücsörögtünk, mikor megérkezett ügyvéd fia, kezében a zakómmal. Nem tudhatta, hogy szüleinél leszek, ez egészen biztos. Hogy került hozzád a zakóm, kérdeztem. Megláttam, ilyen neked van. De hogy került hozzád, kérdeztem újból. A bácsi, mondta a nevét is, tudod, abban a lépcsőházban lakik, amelyikben az én irodám van. Éppen befejeztem a munkám, zártam az ajtómat, mikor az öreg megérkezett a lányával, a betegszállítók hozták, ismerjük egymást, rendes emberek.
Elmondták, valaki ráterítette a zakóját, aki eltűnt, aztán következett a dicséret, hogy ilyen emberek is vannak? Akkor néztem meg jobban a zakót, és láttam, hogy csak a tiéd lehet. A múltkor, mikor találkoztunk föltűnt érdekes mintázata, most hoztam apuéknak, ha jössz, adják oda neked. Ha nem a tied, akkor majd visszaviszem.
Nem tévedett, megörültem visszakapott zakómnak. Másnap kissé belázasodtam, meghűlhettem, vagy ott a rendelőben, vagy másutt. Bevettem az ilyenkor szokásos varázsszert, a Kalmopyrint, a zakóügy szerencsésen lezárult.

Hitvallás

Velem mindig történik valami…Őseink számadó juhászai, gulyásai, csikósai négyzet keresztmetszetű fabotra írták rá az átvett állatállomány állapotát. Bak, anyabirka, gödölye és még mi mindent bízott rájuk a gazda, mivel kell majd elszámolni a tenyészév végén. A szaporulatban is megállapodtak, majd az írott, ez esetben rovott botot kettéhasították, az egyik fél a gazdánál maradt, a másik a számadóhoz került. Megállapodtak. A közel keletiek agyagfélgömbökbe raktak agyaggolyókat, annyit, amennyire szükség volt, kisebbeket, nagyobbakat ahány bak stb. volt az elszámolás alapja, majd az agyaggömböket együtt, lezárva félretették. Ekkor jött a nagy ugrás, valaki rájött, hogy nem kell a golyókat a félgömbökbe elhelyezni elég, ha jeleket karcolnak, vésnek az agyaggömbre, a benne lévő golyóknak megfelelően. Aztán már az agyaggömbökre sem volt szükség, elég volt az agyagtábla. Így alakulhatott ki a jel a számokra, és a képírás, majd betűírás a szavak, helyettesítésére, megőrzésére, és a közlőtől függetleníthetővé vált a szóközvetítés, nem kellett személyhez kötni az üzenetet. Ráadásul az is igaz, ma már tudjuk, hogy a szó elszáll, az írás marad!
De mit gondolhatott a szavak, mondatok mögé rejtőző személy, pontos volt a gondolatközlés, vagy ma már mást értünk ki az írásból. Lehetséges. Érdekes ellentmondást takar az a tény, amire a XIX. század gondolkodói derítettek fényt, nevezetesen, Whitehead, Russel és Gödel matematikusok. A logika eszközeivel próbálta megoldani Whitehead és Russel a szavak mögé bújó értelmezést. Amikor háromkötetes könyvüket sikerült kiadni, már megjelent Kurt Gödel munkája is, amely alapjaiban rendítette meg a matematikát, és tette fölöslegessé a hatalmas művet. Gödel könyve, az un. nemteljességi tétel felállítását, és megkérdőjelezhetetlen bizonyítását tartalmazta.
A talányos krétai polgár válasza érzékelteti a mű lényegét: „Minden krétai polgár hazudik!” De, ő is krétai, tehát hazudik, vagyis a krétaiak nem hazudnak, csakis ő. Azaz nincs önellentmondástól mentes rendszer. Az emberi gondolkodás szerint! A vallások írásos emlékei sem lehetnek önellentmondástól mentesek, ráadásul ezeket az emlékeket más nyelvekre fordítják.
Az idők múlásával szavak vesztik értelmüket, alakulnak át, keletkezésükkor nem létező szavakat használnak a fordítók. Nem így a hit! A hit adomány, tanítani nem lehet, a „hittan” fogalom nyelvújítás kori szóképzés. A hit bizonysága a vallás hagyományainak tanulása, a vallástan alapján érinti meg az embert, és nyeri el ki-ki a maga hitét. Ratzinger bíboros, és mások is, mély hittel megáldva, mai, egyéni tudásuk alapján válaszolják meg vallásuk nagy kérdéseit. Jézus ember volt, Emberfia, Fiú, akit az Atya küldött közénk, bizonyságot tanítványainak hitük érdemtelen elnyerése révén tett. Apostolai az Ő példáját követve próbáltak megnyerni másokat a keresztény/keresztyén vallás számára. Istenhitet adni nem tudtak, ma sem tudnak az Irást hirdetők, azt értelmünk megnyílása révén, nap-nap után kell kiérdemelnünk, vallásunk gyakorlásának segítségével. A példa adott!

Hagyományőrzésbemutató

Velem mindig történik valami…Kora reggel, hajnalban álltunk ki a Véméndre vezető országút megbeszélt helyére. Zsuzsi megérkezett. Trabantjában a sok holmi mellé fészkeltük be magunkat. Álmosan hallgattuk a Trabant fülszaggató motorzaját, alvásról szó sem lehetett. Az út nem tartott sokáig, forgalom még nem volt. Zsuzsi ügyesen kormányozta a kocsit, késésben voltunk, az általa vitt sokféleségből már reggel szükség volt egy-két dologra. A disznóvágás gyerekkoromban hozzátartozott a háztartáshoz, egy hízót mindenki nevelt, szükség lévén zsírra, szalonnára, kolbászra az év során. A mészárszékeknél hosszú sorban állás után lehetett hozzájutni a fejadaghoz. Egy négyszemélyes család számára szükség volt disznóvágásra. A felnőtteknek biztonságot jelentett, a gyerekeknek eseményt. Csak a hajnali sivalkodás viselt meg bennünket, hiszen egész évben hallgattuk a poca elégedett röfögését. A mi böllérünk nagyon ügyes ember volt, egymaga végzett az állattal, nem sokat kínlódott szegény. Tódor Laci bácsi bement az ólba, megragadta a disznó fülét, szólt nyissunk ajtót, pár lépést együtt futottak, aztán egy ügyes gáncsolás után az állat, már a hátán feküdt, csizmaszárából előrántotta a rövid vékony kést, és akkor jött a szakszerű szúrás. Negyedóra múltán, már tálalták a hagymás sült vért. A pörzsölés során, fülcimpát kaptunk ropogtatni. Ezt az élményt akartam továbbadni, ezért mentünk fiammal Véméndre munkatársam, Zsuzsi apósáékhoz disznóölésre. Aznap két hízó került terítékre. Náluk más szokás uralkodott. Az állat szájába dróthurkot kötöttek, kivonszoltuk szegény párákat, a pocsolyával teli saras-állatpiszkos udvarra, és hosszú kísérletezés után, nehogy mi is megsérüljünk, főbe lőtték az állatot. A többi dolog, haladt a maga útján, mindenkinek végezte begyakorlottan előre megszabott dolgát. Se pálinka, se fröccs a munka befejeztéig! Az udvaron terjengett a frissen bontott belsőség émelyítő szaga, a fészerben folyamatosan haladt a feldolgozás, déli kettőre elkészült minden. Farkaséhség gyötörte a társaságot. Ekkor került sor a törkölypálinkára, az étkek mellé a fehér és vörös borra. Jól bepakoltunk a finomságokból! Becsomagoltuk a kóstolókat, a rokonok autóba szálltak, bennünket kikísértek a vasútra, köszönetet mondva elbúcsúztunk. Csabával, az egyik unokaöccssel fogyasztottuk el a hazaútra szánt vörösbort. Jól esett a kijózanító friss levegő, amikor megérkeztünk Pécsre, és kikászálódtunk a meleg kupéból. Bút-bánatot feledve fogtam fiam kezét, buszra szálltunk, hazaértünk. Otthon, az ismét rám törő melegben, első dolgom volt viszontlátni a finom falatokat. A kora reggeli kelés is biztosan közrejátszott abban, hogy hamar megkerestem fekvőhelyem, álomba zuhantam. Fiam az eset óta nem eszik disznóhúst, jogos elmarasztalással emlegeti új NIKE cipője tönkretételét a sáros szutyokban, és édesapjának furcsa viselkedését a jó étvággyal elfogyasztott estebéd után. Azt vélelmezem, unokámat nem szívesen engednék el velem disznóölés bemutatóra, bár még nem próbálkoztam az ötlettel! Talán nem is létezik már házi disznóölés.

Kárpótlás

Velem mindig történik valami…Aci néniék nem bírták sokáig. A második héten megkértek, ígéretüket, nevezetesen, hogy zongorájukon gyakorolhatok, visszavonják. Nem számítottak a mindennapos zenebonára, sajnálják. Más után néztem, A Retek utca piachoz közeli sarkán álló ház bejárati falán piciny tábla hirdette: Szánthó Jenőné zongoratanár. Az első emeleti lakás ajtaján csöngettem, rövid idő elteltével egy apró öregasszony nyitotta ki az ajtóablakot. A zongoratanárt keresem, köszöntem! Én vagyok Szánthóné, hangzott a válasz. Beengedett, különös, kellemes illat terjedt szét a pici garzonlakásban. Gyakorlási lehetőséget keresek, ha lehet, minden nap jönnék, megfizetem. Hamar megállapodtunk, Camilla néni meglepően keveset kért a mindennapos gyakorlásért, tanításért. Most fedeztem föl, hogy nyakát hatalmas daganat torzítja el, ami lehúzódik a jobb felső karjáig. Ne ijedjek meg tőle, már nem növekszik tovább, reméli, hozzászokom csúnyaságához. Elmosolyodott, majd rám emelte szemét, és benne a lelke tükröződött. A Jóság. Mindennapos jelenlétem ünnep volt számára. Várt engem, minden egyes nap valami finomsággal. Nála ettem először rebarbara levest és főzeléket, tepsiben sült búzacsíramálét és nagyon sokféle mákos eledelt. Megismertem múltját. Polgári család, Zeneakadémia, házasság, csodálatos két fiúgyermek, majd pedig a boldog élet elvesztése, fájdalma. Férjét, két felnőtt gyermekét munkaszolgálatra vitték, őt a Dohány utcai gettóba. Kiszabadulása után tudta meg a valót: családját elvesztette, csak Andor bátyja élte túl a vészkorszakot. Tanított, nyugdíjas lett, én vagyok egyedüli tanítványa, az első pillanat benyomása alapján vállalt föl tanítványnak. Nem látogatta jóformán senki. Andor testvére cipőipari nagyvállalat igazgatója, egy szem gyereke a Zeneakadémiára jár hegedű és karmester szakra, elfoglalt emberek. Gyermekének tekintett. Ő szerzett munkát számomra, ha híján voltam pénznek. Kapáltam pályatársai barackosát, festettem szitavásznas kendőket, tanítottam Sík Endre, akkori külügyminiszter unokaöccsét. Kölcsönadta belépőjét a zenetanárok klubjába. Ott hallottam Ungár Imrétől, a vak zongoraművésztől az „Egy kiállítás képei” zeneművet, felejthetetlen élményt szerezve a résztvevőknek. És Fischer Annit és még másokat. Ha későig tartott egyetemi elfoglaltságom, másnap aggódva érdeklődött, csak nem történt valami? Nagyon megszerettük egymást, csodáltam testi, szellemi frissességét, tiszta jellemét. Neki mindenki szép és jó volt, rosszértelmű megjegyzést senkire nem tett. Nyaranta eljött hozzánk „falura”. Észre sem vettük jelenlétét, mintha mindig velünk lett volna. Nem erőltetett rám darabokat, én választottam mit tanuljunk meg, ma is azokat játszom, egyre nehezebben. Ha beleszólt játékomba, megjegyzése csak annyi volt, ő ezt így játszaná, és bemutatta.
Egyetem után, ha tehettem, meglátogattam, az egyik alkalommal egy idegen nyitotta ki a kis ajtóablakot. Cégtáblája még kinn függött a kapualjban.

Sorstalanság

Velem mindig történik valami… A lerombolt Ganz telephelyén megépült Millenáris Park adott otthont a világhírű magyarok alkotásainak bemutatására, amit aztán egy kormányváltás után gyorsan lebontottak. Aki látta, annak a szívét elöntötte a melegség, büszkék lehettünk nemzettársainkra, magunkra. A világba szétszóródott nemzettársaink mindenhol magukra találtak, kiválóságaink alapvetően befolyásolták, alakították az emberiség jövőjét, ki tárgyi eszközökkel, ki művészeti alkotásokkal, mások csak egyszerűen megállták a helyüket, becsületet szerezve a munkának. Így van ez ma is nagyrészt. Talán ezért érthetetlen számomra, miért kell, egyébként sikeres embereknek megalázni az itthon maradtakat, elmarasztaló jelzőket aggatni kicsiny országunk állampolgáraira. A magyar zongoraiskola világhírű volt, és az ma is. Schiff András, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán elvitték hírünket a nagyvilágba, Schiff András aztán kinn maradt. Külföldről nyilatkozott az itthon maradtakról, nevezetesen, zsidóellenes a magyarság. Pedig évtizedek óta nem él itthon, ha hazajön koncertezni, mindig örömmel látjuk. Honnan hát a nemzetelmarasztaló viselkedés alapja? Fellegi Ádám eggyel korábbi generációt képvisel, sikert-sikerre halmozott, Argentínától St. Luis-ig meghódította közönségét, megbecsült operaházi korrepetitor, magánlakásában, gyermekklinikákon adott bensőséges koncertjei, csak növelik elismertségét, aztán megnyilatkozik, és nincs magyarázat, elitélő magatartására. Pedig milyen szépen idézte Pécsi koncertjén Petőfit, kedvelt költőjét az Apostolból vett szőlőhasonlatával. Konrád György örömmel olvassa föl nap, mint nap gyermekkora szomorú élményeit, nem volt egyedül. A megalázottak, kisemmizettek között nagyon sokan szenvedtek, háború előtt és háború után, a végrehajtók irányítói, tettestársai nagyrészt zsidó emberek is voltak. Gyermekeik, és már az ő gyermekeik zavartalanul foglalják el a politikai, kulturális élet előkelő helyeit, gazdag emberek. Külföldi könyvkiállításokon Konrád György a reprezentáns, sokakat, talán érdemesebbeket megelőzve. Lantos belpolitikus lett nálunk, Soros, pedig forintmanipulátor. Kertész Imre Nobel díjat kapott, itthon emlékeztek múltjára, ami nem valami fényes. Más tollával ékeskedett sokáig, kiűzött társának szerzői jogából semmit nem nyújtva barátja anyjának. Most az agyongyalázott, bűntudattól önostorzott németekhez költözik ki véglegesen Berlinbe, mert Magyarországon szélsőjobboldaliak, antiszemiták uralkodtak, uralkodnak el, hirdeti a hullámhosszakon, amelyek messze terjednek. Vajon kinek üzen, mit akar, miért gyalázza nemzetét, vagy idegenként érezhette magát? Befogadó nemzet voltunk Szt. István óta, most szólt a méltatás id. Antall Józsefről, aki Szlávik nevű lengyel barátjával zsidók százait mentette meg a biztos haláltól. Ez a tény is későn került napvilágra, de lassan a történelemírás megtisztítja magát a méltatlan szennytől.
Kertész Imre, pedig lehet, hogy egy idő után hazatelepül. Szeretettel várjuk!

Elégtétel

Velem mindig történik valami…Nemzeti kincsünk, költőink által megénekelt természeti csodánk, védett madaraink lakóhelye, vándormadarak pihenőhelye, a Fata Morgana titokzatos megjelenésének színhelye, Európa Kulturális Öröksége a Hortobágy. Ma természetesen már nem hatóságilag körözött betyárok bujkálnak a meggyérült nádasokban, hanem turisták szórakoztatását végző, ám a régiek tudományát ismerő, csikósok, gulyások, pásztorok mutatják be lélegzetelállító tudományukat. A kilenclyukú híd közelében van étel, ital, és részt lehet venni pusztai utazáson, lovak által vont, a mai technikát alkalmazó, gumikerekes kocsikon. A Hortobágy belföldiek és külföldiek kedvelt utazási célpontja, a pusztai életet bemutató skanzen. A környékbeli városokban rendezett konferenciák résztvevőit is szívesen viszik ki a szabadba, ahol, a lefektetett lovakon állva pattogtatja az ustorát a betyár, két lovon egy-egy lábbal állva vágtatnak a merészebb csikósok, a pulikutyák szorgalmasan terelgetik a szétszéledt gulyát, vagy nyájat, és megcsodálhatjuk a vágtató ménest. Nemzetközi tanácskozás zajlott Debrecenben, az energia, főleg villamos energia jövőbeli kilátásait vitatták a résztvevők. Kanadai vendégünk is volt, egy hölgy, aki vállalkozott a pusztai kocsitúrára. A kocsin keresztbe helyezett padokon foglaltunk helyet, debreceni ismerősünk, a főrendező mindenkinek megmutatta elfoglalandó helyét. A bakra szerettem volna ülni, de ő határozott udvariassággal megkért üljek kanadai vendégemmel a hátrébb lévő padra, legalább beszélgetünk a majd kétórás kiránduláson. A bakra a Győri vezérigazgatót erőltette föl, mondván vezetőnek a hajtó mellett van a helye.
Nekivágtunk az útnak, hamarosan kisütött a „gatyarohasztó” pusztai Nap. Negyedóra múlva már mindenki levetkőzött, csak a szemérem diktálta meddig.
A hajtó erősebb iramra ösztökélte lovait, talán a hőséget is ez által kívánta mérsékelni. Jól esett a lanyha pusztai szél. Láttunk mi mindent, nyájat, gulyát, a sziken futkározó madarakat, ménest terelő csikósokat. Egyvalami nem tetszett a vezérigazgató úrnak, nevezetesen, hogy az ő oldalán húzó ló, az indulás után elkezdett szellenteni, ami a későbbiekben csak fokozódott, lassacskán minden lépés után elhangzott egy durrantás, és fröcskölés a felemelt lófarok alól. A vezér először letörölte a fröccsöt, de később belátta hiába, egyik jött a másik után. Megkérdezte a hajtót, lehetne tenni valamit ellene? Hacsak nem maga akar visszatalálni a kilenclyukúhoz, hangzott a felelet. Átadom én a hajtást, ha tudja, mit kell tenni a hajtónak, de a lovak már megszoktak engem, másnak nehezen engedelmeskednek. Vesse le az ingjét, aztán a gémeskútnál majd megállunk. Úgy is lett! Mi ittunk a kiváló vízből, a vezér mosakodott, és mosott, az inget a napra terítette. Indulunk, hangzott. A vezér a félig száradt inget a háta mögé terítette, a ló, mintha tudta volna, hogy elég volt a szellentésből, abbahagyta. Visszaérve mindenki a vezérrel történtekről beszélt. Na megkapta a magáét, kérdezte fülembe hajolva barátom a főrendező, időben beetettük a lovat? Igen!

Szokások

Velem mindig történik valami…A meghallgatáson a szövegértésre helyezték a hangsúlyt. Angol nyelvtanulásom során módomban állt magnetofonszalagokra fölvett szövegeket is megismernem, megértenem. A legtipikusabb kiejtések, ha nem is lényegesen, de erősen eltértek egymástól, számomra. Ha kézbevettem a nyelvkönyvet, és szemmel kísérhettem a mondottakat remekül haladtam, ha angoltanárom mondatait kellett visszaadnom, angolul sikerült, de, hogy mit mondott többnyire rejtély maradt számomra. Kiejtése nem egyezett a szalaggal. Igaz ő soha nem járt angol nyelvi területen, ám ismeretei elképesztők voltak. Szótárai, angol nyelvű könyvei nemcsak a polcokat, hanem ruhásszekrényeit is megtöltötték. A rossz nyelvek szerint felesége emiatt vált el tőle, A nagyvállalat könyvtári olvasótermében, úgy közép tájt egy karosszékben ült, és a hozzá fordulókat, amennyiben spellingeltek, kisegítette abban a szempillanatban, lett légyen szó szakmai, könnyűműfajú olvasmánybéli, vagy akár Shakespeare-i szövegkörnyezetről. Anyanyelvi környezetben szállásolnak el, hangzott az ígéret, ezért az angol szokásokat is elsajátítottuk. Mindenkire várt valaki, gyalogosan, vagy kerékpárral. Legvégül rám került a sor, nevem hallatán egy idős ember, ujjatlan bőrdzsekiben, kivette a kezemből bőröndömet, és az autóhoz cipelte, ahol a sofőr annak rendje módja szerint berakta a csomagtartóba. Örömmel nyugtáztam, előkelő helyre megyünk, az inast küldték értem a szép, nagy autóval. Az első meglepetés megérkezésünkkor ért, az inas újból kezébe vette a bőröndöt, a kocsi elhajtott, mi meg bementünk egy közönséges ún. sorházas, elő-belső kertes lakásba. Az inasom volt a landlord, felesége a landlady. Velük lakott nem veszélyes, bolond lányuk a kutyájával. Ötkor a kertben teáztunk, hétkor vacsora, addig rendezzem el a holmimat. Már majdnem átöltöztem a vacsorához, amikor lépcsőnyikorgást hallottam, kopogás következett, és a kérdés vajon nincs valami bajom? A landlord jött aggódva értem. Vacsoraidő van! Balról a háziúr, szemben a lányuk, mellette a háziasszony foglalt helyet. Második meglepetésként aszparáguszt szolgáltak garnírungnak, még nem ismertem a szó jelentését, mellé tizenkét darab kocka alakú húsdarabot, szósszal. Elsőként a háziúr vett ki két darab húskockát, aztán a háziasszony is két darabot, szerényen én is kettőt, a többit bolond lányuk öntötte tányérjába. Reggeli, fél narancs, barna cukorral, egy csupor tej, ebédre becsomagolva egy szelet sajt fekete kenyér között, hozzá egy darab paradicsom, és ez így ment három héten át. A bácsi pap volt, a néni francia nyelvtanár, a lányuk bolond, kutyával. Kutyapiszok az egész lakásban. Kilenc kilót fogytam, de a harmadik héten már szépen elbeszélgettünk! Az utolsó nap, mert rokonok érkeztek Újzélandról, vendéglőben étkeztünk. Mindenki rendelhetett magának tetszés szerint. Akkor én megmutattam nekik, hogyan étkezem vendéglőben! Egy pohár pezsgő, előétel, főétel, mellé finom bor, sütemény és tokaji. Ekkor ért az utolsó meglepetés: mindenkinek fizetnie kellett a saját cechjét. Hát bizony, szokásaikat nem sikerült tökéletesen elsajátítanom!

Szemkontaktus

Velem mindig történik valami…A püspök úr betartotta ígéretét. A rendezvény után, amikor lejött a színpadról azonnal fölvette velem a szemkontaktust, ahogyan megbeszéltük. Sokáig nem jutottam közel hozzá, mert a hallgatóság nagy tömegében sokan ismerték, ki közelről, személyesen, mások, pedig egy kézszorítás erejéig szerettek volna megismerni. Emlékszik, amikor a Csíksomlyón találkoztunk, én vittem a…, és most valamelyik baranyai falunév következett.
Emlékszik, amikor a Királyhágó melléken találkoztunk tavalyelőtt? Szervusz Laci, mondta egy öregember egyszerűen letegezve a Romániai Forradalom hősét. Püspök úr mindenkihez közvetlen volt, bizony emlékezett majd mindenkire, mert ha nem, akkor hosszas magyarázat kezdődött, az ismeretlen bizonygatta találkozásuk tényét. Ilyenkor püspök úr beletörődően hallgatott. Később már mindenkit azonnal fölismert, az egész napos fáradtságnak nemcsak a teste, de agya is megadta magát. A tornaterem kijáratánál, kicsit félreálltunk, hogy takarásban legyen, az ismerősök elfogytak. Egyedül maradtam vele. Kínkeservesen nézett rám, megmondanám, hol van a WC? Az előadás előtt az iskola és kollégium igazgatói szobájában töltötték idejüket, aztán idejöttek a terembe, és nem volt alkalma dolgát végezni. Most meg nem tudott rajongóitól szabadulni, láthattam. Körbenéztem, lévén nekem is ismeretlen a terep, aztán egy szinttel följebb rátaláltam a megkönnyebbülés színhelyére.
Egy más ember lépett ki a mellékhelységből, mentegetve magát, de minek. Ami kikívánkozik, annak ki kell jönni.
Fáradtan érkezett Pécsre, a Polgári Összefogás Pécsért és az Élhető Pécsért mozgalom meghívására. Jól jött mindkét szervezkedés számára, hogy errefelé kanyarodva kihasználhatták a jól csengő nevet egy nagy együttlétre. A reggeli órákban a püspök úr az egyik Budapesti TV műsorában, a Parlamenti Emberjogi Bizottság vezetőjével, lelkésztársával adtak interjút,. Az interjú után még volt egy megbeszélése, majd autóba ültek és jöttek. Előadása előtt megkérdeztem adna-e autogramot. Nem senkinek nem szeretnék, nagyon fáradt vagyok, és még ma hazamegyek. Magának az előadások után kivételesen, mert már megkérdezte! Tartsunk szemkontaktust, kérte. „ „Én vagyok az út”-mondja Jézus. Ezen az úton járjunk! Szeretettel: Pécs, 2007. III. 21. Tőkés László”, írta Magyar Számadás című Wass Albert kötetem 105. oldalára. Még beszélgettünk jó ideig, úgy magára hagyták meghívói, mint Szt. Pál az oláhokat. Az esperes úr, és a jelenlévő lelkészek, a professzor urak, a főigazgató úr egymással voltak elfoglalva, a Királyhágói püspök eljátszotta szerepét. Balog és Hargitai urakat még megkérdeztem, bontják tovább a kordonokat, ahogy megígérték? Nem, majd lemondunk a mandátumunkról, ha bírósági ügy lesz a dologból, és otthagytak.
Püspök úr tanácstalanul megindult autója irányába, remélhetőleg a sofőr is előkerül, hosszú még az éjszaka. Főigazgató úr ma már a parlament lépcsőit koptatja, esperes úr helyettes püspök, professzor urak PP díjasok, ill. lesznek.

Leemelkedés

Velem mindig történik valami…Civil Közösségek Háza, délután hat óra, a kisterem tömve. Nem fér el a hallgatóság a teremben, egy részük hátul, a nyitható üveges ajtón jívül áll, beszélgetnek, az előadó még nem érkezett meg. Az ominózus öszödi beszéd után, már a novemberi hidegeket is megélve, többnyire onnan ismerős arcokat, a „Széchenyi tériek”-et látom. A székfolyosó jobb oldalán, a második sorban, a baloldali első szék üres. Átnyomulok a szétnyílni nem akaró álldogálókon, előre megyek, elfoglalom a szabad helyet. A főszervező felesége, mert megkérdeztem, kihez van szerencsém, rámszól, a szék foglalt, az illető még nem jött meg. Majd fölállok, ha megjön. Jobboldalamon régóta ismert házaspár ül, polgári körösök, komolyan dolgoznak a polgári kör sikeres működése érdekében. Politikai gyűléseken, ha orvos hozzászóló szükségeltetik, a férfi az ügyeletes kiválasztott, jogosan! Értékes, a mindennapokat ismerő, elkötelezett ember. Közvetlenül mellettem a felesége ül. Örömmel üdvözöljük egymást, beszélgetünk. A meghívott beszélgető partnere, egyetemi tanár, statisztikus, volt állami hivatalvezető, az EU.-ban is hivatalt viselő, szakállas férfiú ül hanyagul, magányosan. Várakozik. Időnként föláll, előveszi mobilját, telefonál. A tűrési határt hangosabb beszélgetés, mozgolódás jelzi. Újból föláll, az asztal mellé lép, hatásos kivárás után megszólal. Tegnap beszéltem az előadóval, Matolcsi úrral, nem biztatott, most sem tudom telefonon elérni, foglalt. Ne várjunk tovább, átveszem a szerepét, ha már meghirdettük az előadást, tartsuk meg, tudják, én tudok beszélni egy órányit bármiről. A hallgatóság figyelmét ily módon fölcsigázva, belekezdett. Odafordulok ismerőseimhez: na most kezdődik a rövidtávon, középtávon, hosszú távon teendők „blokk”. Baloldalamról, a főszervező felesége rendre int, ne zavarjam az előadót. Aki egyébiránt nem zavartatta magát! Belekezdett: mit, ki, mikor szúrt el, mi volt a magyar gazdaság baja a szocializmusban, mi a baj most. Ugyebár rossz volt az átalakulás, rossz volt az előprivatizáció, a privatizáció, rossz volt a pénzügyi gazdálkodás, a bankrendszer kisegítése, a kamatszint Szabó alatt elérte a 37,46234%-es értéket, és ömlöttek tovább a „pontosabbnál-pontosabb” számok elképzelhetetlen mennyiségben. A hallgatóság zavarba jött a rengeteg szám hallatán, de odaadóan, elismerőleg csodálta az előadó fölkészültségét. Aztán elkezdődött a rövidtávon, középtávon, hosszú távon teendők „blokkja”. Először a pénzügyeket, aztán a munkahelyeket, majd a stratégiai ágazatokat kell rendbe tenni. Az első szemeszteres közgazdászhallgató, sőt minden háztartás számára ismert gondolatok következtek. Leragadtam a „kamat”-nál. Nem kamat az, hanem kamatláb, és milyen kamatláb? Éves, havi, napi, nemzeti banki alap, bankközi, forint, deviza, átlag, napi csúcs, overnight…?Nem számít! A GDP-t, GNP-t, meg hogyan számítják? Most változtatták meg épp az EU előírásoknak megfelelőre. Nem számít! Van kérdés? T. Hallgatóság, nem is olyan baj ugye, hogy Matolcsi úr nem ért ide, örülök, hogy kiegészíthettem gazdasági ismerethiányukat? Tapssss.

Távolbalátás

Velem mindig történik valami…A történet rosszul ért véget, a főhőst hatalmas kastélyának fürdőmedencéjében meggyilkolták. Nem tudom mi volt az ok, a rákövetkező eseményekből nem derült ki. A főhős apja, a már üresen álló, a jóbarát által átmenetileg őrzött oszlopcsarnokos fogadótérbe, érkezett, fiát akarta látni. Nem ismerte a szomorú helyzetet, a valóság szíven ütötte. Pedig milyen törekvő gyermek volt, az államok keleti partjára jött át, hogy megcsinálja szerencséjét. Temetésre menet, a gépkocsiban vette elő a gyerekként, használt füzetet, és fölolvasott belőle. „Fölkelek, mosakszom, dolgozom, mindennap félreteszek öt $-t, áthúzva, három $-t, áthúzva, 4$-t. Nem dohányzom, és így tovább.” A fiatal Robert Redford játszotta a főhőst. Miatta ragadtam le a csatornákon való keresgélés közben. A jelek szerint megcsinálta a szerencséjét, de nem szerencsével, hanem tudatos „munkával”.
„Isten nevében, Anyám kedvéért, saját boldogulásomért tanulni fogok. …III. hó 12. Boldogulni fogok, elhatároztam, hogy töröm magam. XY. 1/d.” Ez a fiú bejegyzése a gyűrött papiroson.
„ IX. 29.…megvalósult az elhatározása.” „…III.12. beteljesedett.” Ezt az anya írta hozzá.
Az anya halálakor utolsóként a középső fiú érkezett a szülői lakásba, testvérei már összeszedték, és elszállították, amit jónak gondoltak. Könyvek maradékaira, és a családi ékszerek kis dobozaira bukkant rá. A Passuth sorozat és a Biblia díszelgett mindössze a polcokon, néhány hanglemezzel, és a potméterrel állítható fordulatszámú lemezjátszóval együtt.
Nemsokára befutottak a többiek, elmondták mi, miért illeti őket, az indok: az anya már odaígérte életében. Rád vártunk, oszd el Te az ékszereket, itt vannak érintetlenül! Észrevette, hogy Eszter néni családi házának árából vásárolt, egyedi tervezésű, nagyobbik briliáns gyűrű, nincs közöttük. A sógornő csak fölértékeltetni vette kölcsön, de anyuka nekünk ajándékozta, válaszolták. Osztozkodtak, majd elváltak, mindenki sietett, a temetésen újból találkoznak!
„Drága jó fiam! Fogadalmad teljesítetted! Épp 25. évre. Kívánok szorgalmad és kitartásod eredményéhez meleg, őszinte, büszke anyai szeretettel sok-sok, még további, sikereket hozó esztendőt: Légy hűséges, szerető, megértő párja Mártikának, boldog, jó és példamutató édesapja drága, szép Gyermekeidnek! S igazságos főnöke beosztottjaidnak! Lélekben ott voltam doktorrá avatásodon! Isten éltessen, erőben, egészségben! …március 12. Köszönt a Téged is nagyon szerető: Édesanyád” Eddig az idézet a Bibliában lévő gyűrött papírlaphoz csatolt levélből. Én vagyok a középső fiú, és nagyon sokáig zavart a „Téged is” kitétel. Aztán fölrémlett, egyszer, már felnőttként úgy nyilatkoztam, hogy nálunk a Tekintély nagy szerepet játszott nevelésünkben. Édesanyának ez rosszul esett, hiszen ő azt hitte, mindent jól cselekedtek, amit tettek érdekünkben. Az élet őket igazolta. A Biblia másik papírosán ez áll: Józsika imája. Józsika a bátyám!

Zeneimádat

Velem mindig történik valami…Elevációs szög 20 fok, depressziós szög 30 fok, a teodolit másfél méter, mekkora a tó túloldalán álló templom magassága, hangzott a feladat. Náluk voltunk téli szünetben, a feladat bátyámnak szólt, de én oldottam meg. Sanyi bácsi ezután csak úgy szólított, ha hozzájuk mentem „András, ki nem olyan, mint más, hegyesse…, mint a darázs, …”,és itt következett még valami. Nagyrészt neki köszönhetem, hogy mérnök lettem. Segített, ha késésben voltam a beadandó műszaki rajzzal, helyre tette gondolataimat, ha valami nem ment. Végzés után, ha hozzájuk mentem, már avval várt: na ugye, hogy a nabla nem vektor, belátod már végre? De vektoroperátor! Ez igaz, ismerte el.
Gyerekként, nyaraláskor, amikor még az unokatestvérek szülei is együtt voltak, ő elvolt magában. Számolgatott, este a csillagos eget kémlelte, csak úgy szabad szemmel. Titokban lemásoltam csillagtérképét, beírva a csillagneveket. Algol, Betelgeus, Rigel, Aldebaran,… emlékszem máig, aztán már együtt szemléltük az eget. Okított, nevelt, néha taslit adott, csak úgy szeretetből.
A várban, egy újságszélre húzott kottavonalakba jegyezte a már bevonult szovjet fúvósok játékának dallamát. Azt hitték sifrírozik, elfogták! A családtagok közül ő jött meg utolsóként a fogságból. Karpaszományosként vitték el, amikor hazajött elvégezte a gépész, majd az olajmérnöki szakot. A Maszolajnál vezető szeizmológusként irányította a robbantásos méréseket. ’56-ban ott volt a rádiónál, meg még ki tudja hol. Leváltották, harmincnyolc éves korától nyugdíjazásáig műszerészként kellett dolgoznia. Tudta, hogy vezetőutódja buktatta le, nem törődött vele, most így tartotta el a három gyereket feleségestől.
Abszolút hallása lévén mindig felszisszent, gyakran felüvöltött, ha gyerekei, vagy én melléfogtunk a zongorán. A leütött akkordok hangjait, egymás után sorolta. Mozart török indulóját gyakoroltam, amikor azt mondta: elég! Ide figyelj!
Leült a Försterhez, és megmutatta mit kellett volna játszanom. Akkor hallottam először zongorázni. A hadifogságban lefagyott a hüvelykujja, az oktávfogásokat glissando játszotta. Elámultam azon mire képes!
Gimnazista korában eldőlt, hogy ő mérnök lesz, hogy zenél is az nem baj. Ez volt nagyapa nézete. Mérnökként is kiváló eredménnyel végzett, noha a záróvizsgára nem szándékozott elmenni, így akarván kikényszeríteni zenei érdeklődésének érvényesítését. Feltűnően szép ember volt. Szénfekete szeme, haja, egyenes vonalú orra, talányos mosolya, szálfaegyenes termete, elegáns mozgása Gregory Pecket idézték.
Sokgyermekes, csallóközi áttelepítettek lányát vette feleségül. Erzsike néni -aki megélhetésük érdekében, önálló nyugdíja nem lévén, színházi jegyszedőként, dolgozott halála napjáig- halála után Sanyi bácsi szavát többé alig lehetett venni. Csak klasszikus zenét hallgatott, reggeltől estig. Fél évvel élte túl feleségét.
A zene volt a veszte, a zene volt a vigasza. Ő volt Édesanya fiatalabbik fivére.

Lelkésztársak

Velem mindig történik valami…Kedvesen fogadtak, az osztályos orvos belém karolt, és bekísért a szobába. Hatágyas szoba volt, három-három ágy egy sorban, egy közülük üres. Nem volt választási lehetőség, az egyetlen üres ágyat kellett elfoglalnom középütt. A többiek csendben, érdeklődéssel figyeltek. Úgy tűnt, összeszokott társaságról van szó, tudják mi illik, mi nem. Majd ráérnek kikérdezni, vagy mondani fogom magamtól is. Szólítsanak Andrásnak, tegeződhetünk, nagyjából azonos korosztályt képviselünk, kezdtem, aztán rövidre fogva beszámoltam szívműtétemről, lepihentem. Velem szemben elkezdődött a mozgolódás, szövegelés. Finom selyemköpenyes, nagyhangú, -mint kiderült dunai hajóskapitány az illető-, szakállas, ahogy felém haladt, illatfelhőben úszó, nagydarab ember jött hozzám, lekezeltünk. Amíg jött, addig beszélt, leült mellém, és bejelentette, megy a főorvos asszonyhoz, ő nem marad itt tovább, bárhogy marasztalják, aztán kiment. A többiek is sorra kerültek, egyikük a közelből, másikuk távolabbról érkezett, egyben közös volt sorsunk, mindannyian szívproblémákkal küszködtünk, küszködünk.
Reggel, amikor fölébredtem, a mellettem lévő betegtárs az ágy mellett ücsörgött, és figyelmesen olvasott, Bibliát. Mi a mai napi ige, kérdeztem. Azonnal végzek, reagált röviden. Ő tegnap nem beszélt a foglalkozásáról, az esti vizitnél mintha tiszteletesnek szólították volna, de akkor nem fogtam föl a megszólítás különösségét. Betegtársaim sokat tévéztek, a tiszteletes csak egy sorozatműsorra volt kíváncsi, egyébként velem, a frissen operálttal együtt többnyire a szobánkban tartózkodtunk. Egy-két nap eltelt, amíg jó reggelt, jó éjszakán kívül másra is sor került. Valamelyik Dráva menti, gyülekezet nélküli faluban lakik élettársával, egyébként elvált, leánygyermeke van, de nem tartják a kapcsolatot. Élete a szokásostól eltérően alakult, mert pappá avatása után, régi szenvedélyével, a színházzal került kapcsolatba, és ott is ragadt. A rendezésen kívül minden színházi munkát végigjárt. Ügyelt, világosított, súgott, falura járt a többiekkel, a szerepeket kívülről fújta. Beszélgetésünk egy idő után a vallásra terelődött, mint kiderült ő is református. Megbeszéltük kételyeimet, elmondta a sajátjait, föltárulkozott családi múltja, miért hagyta ott a felesége, miért nem tartja a kapcsolatot a mai napig. Hiába a színházi élet szabadabb, mint a köznapi.
Legutóbb a Győri Színháznál tevékenykedett, szívbetegsége miatt hagyta ott a társulatot, és választott magának, nyugdíjához igazodó környezetet, a falusi létet. Elvégzi a gyakori temetések, és ritka keresztelők papi dolgait.
Be-bejár Pécsre, testi bajait itt gyógyítják, nem mindig éri el a hazafelé menő buszjáratokat. És hol száll meg ilyenkor? Hát a Jánosnál nem! Milyen Jánosnál, lettem figyelmes a névre, hiszen megemlítettem, a Kertvárosi Gyülekezethez tartozom. Igen őnála nem! És miért? Szememre vetette korábbi életem, ami miatt nála nincs helyem, az óta nem is keresem. Lelkésztársak, és János nem engedi be az Isten házába! Megbocsátás, szeretet? Megértettem F. Józsefet.