Nem gyakran járok piacra, ha néha odajutok az csak a véletlen műve. ABC-be járunk -mostanában persze Sparnak, Lidlnek, Auchannak stb. hívják a bevásárlóközpontokat. Nem igen szeretjük ezeket a szupermarketeket, mert az ember nem lehet bizonyos benne, hogy az ott megvásárolt ennivalók, alapanyagok mennyire eredetiek, mennyire ennivalók és nem műanyagok. Van azonban egy-két dolog, amit bátran meg szabad vásárolni, az pedig a konzerves kiszerelésű shampion-gomba. Ahogy én tudom, a gombatermelők, nem vegyszerezik a gombát, és biztos alaposan megnézik, hogy mit tesznek be a konzerves dobozba. Na és a gomba, ha mérges, akkor maga termeli a mérgét.
Kisújbányára települve, mint bármelyikünk, ha kiszabadul a szabadba, mi is összegyűjtöttük erdő-mező gyümölcseit, és örömmel fogyasztottuk el. Akkor ízleltük meg például a csalánlevest is, amit szegény édesapámnak, amint mesélte, a hadifogságban, más híján meglehetősen gyakran kellett elfogyasztania. Aztán jött a többi: bodzaszörp, hecsedlilekvár, na és a gomba.
Én is beszereztem a szükséges könyveket, nem is egy félét, és tanulmányoztam a „gombákat”.
Megismertem, hogy van száruk, tetejük, gallérjuk, a tető alatt helyezkednek el a lemezek, amik a többi alkatrésszel együtt igen változatos formában és színben fordulnak elő a természetben.
Hosszú ideig csak egyedül a mi hegyoldalunkra mentem föl gombászni, mert ott is igen sokféle gomba tenyészett, attól függően, hogy az évben milyen volt az időjárás, csapadékos, vagy inkább száraz.
Találtam is gombát bőven, márványos pereszkét, őzgombát, pöfeteget és még sok mást is.
A család azonban csak akkor volt hajlandó foglalkozni a gombafőzéssel, nagyon helyesen, ha előtte elvittem gombavizsgálatra gyűjteményemet. Nem is egyszer, hanem majd mindig az egész odaveszett, mert a szakértő mindenestől kidobta gyűjteményemet, ha mérges gombát, vagy olyat, amelynek fajtájában ő maga nem volt biztos, egy, azaz egy darabot fölfedezett a többi között.
Így ment ez sokáig. Aztán már én is bizonyos szaktudásra tettem szert, de azért óvatos voltam, ugyanis egy-egy gombáról az egyik könyv azt írta ehető, a másik meg azt, hogy óvatosan bánjunk vele, mert csak pörköltet lehet készíteni belőle. Más helyütt pedig olyanokat írtak, hogy a múlt században még ehetőnek tartották, de ma már nem ajánlják fogyasztásra.
A lényeg az volt számomra az egészből, hogy ismereteim azért hiányosak, és nem lehetek egészen biztos tudásomban, vagyis jobb lesz, ha biztosra megyek, és olyannal szedek gombát, aki nagyon jól ismeri a fajtájukat. Ilyen ember volt Péceli dr.!
Egyszer aztán úgy adódott, hogy elmehettem vele gombászni. Tudni illik, hogy ő nemcsak a gombákat ismerte, hanem azt is, hogy merre keresse azokat. Mondta is, tudod András, vannak bizonyos részek erre, vagy arra, ahol most nem, de majd később, eső után egy héttel lesz vargánya is. Vargánya a gombák királya!
Bejártunk hegyet-völgyet, jártunk az északi domboldalon és az erdőben, amíg meg nem teltek kosaraink. Az egyik fenyvesben gyönyörű és rengeteg fenyővargányát fedeztem föl. Péceli dr.-nak azonban ismeretlen volt ez a fajta, és hogy más se szedhesse föl azokat, lábbal széttapostuk. /Én megtartottam egy pár darabot belőlük, és csak később, a gombaszakértőtől tudtam meg, hogy az egyik legfinomabb fajtától szabadítottuk meg magunkat.
Hát ilyen a gombászás.
Mikor megteltek kosaraink hazafelé vettük utunkat, meg szomjasak is voltunk, elfogyott már a fejenkénti két üveg sör, amit magunkkal vittünk.
Na mit is készítsünk, várt rám a kérdés. Bandikám azt, amit a legjobbnak találsz. Biztos voltam benne, hogy a gombához fogja illeszteni az elkészítés módját is.
Kétféle étel készült, az egyik tojásos gomba volt a másikféle pedig fehér besamel mártással
volt körítve. Időközben megérkezett még egy ismerős, akit már korábban ebédre invitált Péceli dr., aki tudott arról, hogy gombaebéd lesz aznap, alig bírta kivárni az étel elkészültét.
Egy időre nekem kellett felügyelni a készülő eledelt, hogy le ne égjen, ők kimenetek innivalóért a pincébe.
Megterítettünk, itallal megalapoztuk az ebédet, aztán nekifogtunk az ételnek. Jól esett a délelőtti, bizony egy kissé fárasztó hegymászás után az ebéd.
Mi másról folyt volna a beszélgetés, mint a gombászásról. Ők mindketten a pörköltből vettek, nekem inkább, mint különlegességet, a fehérmártásosat ajánlották.
Szó esett róla, hogy bizonyos gombákat bizony még a hozzáértő is nehezen különböztet meg. Itt van éppen az őzlábgomba, amit te eszel András, említette egyikőjük. Azt bizony nehéz megkülönböztetni az alattomosan mérgező másik fajtától.
Mert noha az őzlábgomba is galléros, meg a kalapja is barna, de a másikon halványabbak a kalapján lévő hámló részek.
Tudod András az a másik féle úgy mérgez, hogy csak másnapra szívódik föl a hatóanyag, és akkor már késő, menthetetlenül elveszejti az embert, hiszen a gyomormosás már hiábavaló.
Addig-addig mondogatták, amíg emlékezni kezdtem arra, hogyan járt a gombaevéssel az egyik kolléganőm. Ö panel-szomszédaitól kapott, már kész gombafőztet, aztán egy hétig nem jött dolgozni. Azt mesélte, hogy igen jót evett az ajándékból, de aztán éjjel föl szeretett volna kelni, hogy a dolgát végezze, de bizony nem mozdult egyik tagja sem, megbénult. Szerencsére, véletlenül otthon tartózkodott a nagyobbik fia is, aki már felnőtt ember volt -a kisebbik pedig csak kisiskolás, akit egyedül nevelt-, és segített kihívni a mentőket. Akkor életben maradt! /Azóta elköltözött -Isten nyugosztalja- az égiek közé./
Nekem nem kellett több, megkérdeztem Péceli doktortól, ugyan mondaná meg nekem, de azonnal, hogyan lehet visszaadni a már elfogyasztott gombát, mert úgy érzem, nagyon rosszul vagyok. András, annak az a módja, hogy megiszol kétszer két korsó langyos, jó sós vizet, és ledugod az ujjadat, hangzott a válasz.
Úgy is tettem!
Alig valamivel később elköszöntem, és napokig aggódtam az életemért.
Hetekkel az eset után találkoztunk ismét, én szemrehányást tettem a doktor úrnak a történtekért, ő meg egy hatalmasat nevetett. Tudod András ez a gombászok beavatási szertartása volt. Akkor beszéltük meg, amikor kimentünk a pincébe borért, hogy Te még nem is voltál fölavatva!
Kedves olvasóim, jól vigyázzanak a gombaszakértőkkel, ne kövessék én példámat, és nyugodtan fogyasszák el gombaeledelüket.
Kisújbánya, 2008-04-05
Tisztelettel, szeretettel: Dr. Petre András, drpetreandras@me.com
A gombaszedés ártalmairól... (avagy gombaevés Petre módra)
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2008. április 5.
Bolyongás a kisújbányai fennsíkon... (avagy mint Napóleon Borogyínonál)
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2008. április 1.
A napokban a városközpont felé tartottam. Az egyik kis utcában találkoztam Horváth Sándor barátommal, aztán jól elbeszélgettünk.
Micsoda hülyeségeket írsz te a Hírmondóban, kérdezte. Ezt persze le kellett fordítanom gyorsan, vagyis meg kellett keresni a mondat értelmét.
Először: Sándor barátom olvassa a Hírmondót. Másodszor: nem hülyeségről van szó azért, mert a hülyeség szót használta. Harmadszor: a hülyeséggel jelzett dolog nála azt jelenti, amit valójában a szó jelent, de átvitt értelemben kell figyelembe venni, vagyis kedves kis dologról van szó.
Sok mindenről beszélgettünk, visszaidéztük régi emlékeinket. És Ő emlékezett arra az esetre, amikor náluk sztrapacskát készítettem, mert az mindig is a kedvenc ételem volt. Mire emlékezett valójában, azt is elmondta röviden, aminek a lényege az, hogy náluk akkor rendetlenséget csináltam, mert mindent teleszórtam liszttel a konyhájában.
Persze a múltat mindig másképpen kell értelmezni a jelenben. Azaz -mivel ő rendes, /értsd: rendszerető/ sváb származású ember, na és ráadásul matematikatanár- bizony nagyon komolyan vette a rendet-, és minden leejtett lisztszemet számolt, majd egy idő után abba kellett hagynia a számolást, hiszen a lisztszemek elég szaporák, sok van belőlük egy kanálkányiban is. Vagyis a számolás nehezére esett! Elszámolta magát, mert több volt a lisztszem a konyha padlóján, mint amit összeszámlált.
Ez csak előtörténet, mert beszélgetés közben sok minden eszünkbe jutott.
Idén is eliramlott a tél, már itt is a tavasz, de idén nagy örömünkre havas karácsonyunk volt.
Kisújbányán bizony nem volt ritka a hó, sokszor még áprilisban is esett.
Az egyik télen, még a kezdetek-kezdetén, Agátz Józsi bácsitól indultunk el a temető felé, hogy fölkaptatva a meredeken rövidebb úton érjük el autóinkat, amik a bekötőút dombtetején álltak. Odamenet nem merészeltünk lehajtani, olyan tapadós, ködös olvadós volt már az idő.
Hármasban voltunk. Sándor, a felesége Cini és én.
Tudtuk, hogy ki fogjuk használni az időt, mert Józsi bácsi, mint mindig belénk töltött a savanyú borából egy-egy pohárnyit. Azért mertünk fogyasztani, mert Józsi bácsi bora olyan volt, mint a hígított ecet, leginkább az osztrák schilcher borra hasonlított, abból pedig akármennyit el lehet fogyasztani, alkoholtartalma gyakorlatilag nulla volt. De azért nem ártott akkor sem az óvatosság.
Felszerelkeztünk elemlámpákkal, a ködös sötétben mindig hasznát veszi az ember.
Elindultunk tehát, Sándor azt mondta nagyon ól ismeri ezt a rövid utat, nyáron nem egyszer bejárta csak úgy sétaképp. Ő vezetett bennünket. Most erre, most arra, mindjárt jön a tetőn a keresztút, onnan aztán már száz méter a kilátófeljáratig, és helyben vagyunk.
Nem így történt!
Említettem, hogy kör volt, a hó lucskos, csúszós, bizony nagyon fárasztó volt a fölfelé menet, és nem találtuk a keresztutat. Nem aggódtunk, mert hiszen Sándor ismeri a járást, még egy kis kitartás és kész. Kitartás volt, keresztút azonban nem. Tovább menet mindinkább lejtősre váltott, és beértünk a környező erdőbe. Vissza! Semmi baj, majd még egyszer tájékozódom. Te András segíts légy szíves Cininek, mert neki bizony már hosszú volt az eddig bejárt út, amit én készséggel meg is tettem. De nem volt könnyű a dolgom, mert az én cipőm is csúszott, nem erre számítottam. Amikor reggel elindultam, a műanyag félcipőmet vettem föl, amit éppen ilyen alkalmakra szereztem be.
Közben tovább mentünk, én azt javasoltam, hogy figyeljük a lábnyomokat, hiszen egyszer már elvétettük az utat. Sándor beleegyezett, mi pedig követtük őt. Az egyik elemlámpája közben kimerült, de volt másik is.
A köd egyre sűrűbbé vált, és hát este volt, sötét este volt már. Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a lábnyomaink, amiket fölfedeztünk a latyakban, egy irányba mutatnak. Megijedtem, sőt páni félelem fogott el, az eltelt másfél órában körbe-körbejártunk, és nem tudtuk merre van Észak és Dél. Ugyan úgy jártunk, mint Napóleon a borogyínói csata előtt a fagyos orosz télben.
Csillag egy szál sem, sűrű már szinte fekete köd vett körül bennünket, és Sándor bevallotta, na nem töredelmesen, hogy nem ismeri ki magát. Mit tegyünk?
Félelmemben, meg átfagyva már, átvettem az irányítást. Stratégiám az volt, hogy elindulunk egy irányban, ha erdőbe érünk, visszafordulunk, majd elindulunk ellenkező irányban és így tovább. Közben eszembe jutott, hogy ezen a fennsíkon vezet a faluba az áramszolgáltató középfeszültségű vezetéke, ha azt meglátnánk! Elkezdtem az ég felé is időnként világítani.
Időnként, mert az elemlámpa az új teleppel is elkezdett rosszalkodni, egyre halványabb lett a fénye, takarékoskodni kellett.
Mit ad Isten, bizony nagy I-vel! Megtaláltam a vezetéket, meg vagyunk mentve!
Az újabb stratégia egyszerű volt: A vezeték alatt, hegyen völgyön át előre. Csak két eshetőség van, vagy eljutunk Püspökszentlászlóra, vagy visszaérünk Kisújbányára.
Időről-időre fölvillantva az elemlámpát nem tértünk le a nyomvonalról, és csodák-csodájára, egy jó húsz perc alatt visszaérkeztünk Józsi bácsihoz.
Na, mi van, visszajöttetek, hangzott az okos kérdés. Józsi bácsi, mint Kutuzov a nyert csata után elégedetten dőlt hátra háncsszékén, és jókat nevetett kalandunk részleteit is megismerve.
Szalonna elő, kolbász elő, bor elő, megvacsoráztunk.
A továbbiak már nem érdekesek, a rendes úton lementünk a főtérig, aztán föl a kocsikig, és haza.
A fennsíknak nevezett, mintegy egy négyzetkilométeres terület ma is ott áll, ahol korábban. Ha a temető felé megyünk mindjárt elérjük, alig száz méterre a temetőtől.
Hát erről is beszélgettünk Sándorral, és újfent megállapítottuk a nagy igazságot, hogy „járt utat járatlanért ne adj föl”.
Amíg Sándorral beszélgettünk a járdaszélen egy fényképet is készítettem róla, megígértem, hogy e-mailen elküldöm neki, és azt is megígértem, hogy ezt a kis történetet közreadom.
Megfenyegetett, mire én csak annyit mondtam neki: na, ne hülyéskedj, csak viccből mondtam.
Így néz ki Horváth Sándor barátom ma, a másik melléklet egy korábbi felvétel, amit véletlenül megtaláltam. Ugye, hogy semmit sem fiatalodott?
Ja, az e-maileket is közzéteszem tanulságul!
Kisújbánya, 2008-04-01
Tisztelettel, szeretettel: Dr Petre András, drpetreandras@me.com
Szia Sanyikám!
Mutasd meg Gizikének is, hogy büszkélkedjen Veled!
Jó egészséget mégegyszer:
Üdv.:Petre András
Szia András!
Nagyon szépen köszönöm a képeket!Ma épp arra gondoltam,hogy legközelebbi találkozásunkkor majd azt mondom Neked,hogy biztos nem is volt film a gépedben, mikor fotoztál engem. De hát így elszállt a poén.
Minden jókat Néktek is!
H.S.