Velem mindig történik valami...Na, nem azonnal csak otthon esett le. Délután kettőre a Zepter-hez mentem bemutatóra, régi munkatársnőm hívott. Megértettem, eredményeket kell fölmutatnia, előre igyekszik, a termékreklám fontos eleme egyébként kiegészítő tevékenységének. A helyi Zepter-igazgató segített eligazodnom, kiderítette: délelőttre hívtak meg. Pedig nagyon igyekeztem, ruhát sem váltottam. Farmercipő, az a lapos talpú, fehér-gyűrött farmernadrág, piros póló, a jobb karján ország-címerünkkel, farmerkabát karomon, és amíg ideje engedte, beszélgettünk. Irodája falai telis-teli elismerő oklevelekkel, háta mögött, a karosszékben ülőtől jól kivehető magasságban, hogy lám, igazgató vagyok. Elárulta nagyon sokat dolgozott, amíg följutott a magas polcra. És maga? Én is igazgató voltam, aztán privatizáltak bennünket, elvitték Budapestre a munkámat, én meg itthon maradtam. Ki húzta a hasznot, kérdezett a lényegre. A Horn, a Csepi, a Suchmann, a Kocsis, ők voltak döntési helyzetben, válaszoltam. Neki a nevek semmit nem jelentettek. Kérdezett, válaszoltam, és megmondtam azt is nem tőkeemelés, államilag garantált profittal cégvásárlás történt. Telefon, elsietett, előttem ment ki az ajtón, igen igazgató jelenleg, én csak idősebb, senki sem vagyok, minek ide udvariasság, előzékenység, előre-engedés. A portásnak elrebegtem véleményem, egyetértett velem, korábban ő is volt alkusz, nevem hallatára elárulta nálam is volt a Rákóczi úti központban, anno, most már egészen biztos a dolgában, miután bemutatkoztunk egymásnak. Tegnap volt nemzeti ünnepünk, március 15. Senkin egy kokárda! Egy lány farmerjének fenekén amerikai zászlót diszeltetett. Kifelé jövet a Konzum-sarkon asztalka, mögötte magas fiatalember, éppen egy hölgyismerősével íratott alá papirost, név, személyi szám, aláírás. Nem írod alá még egyszer? Fölhajtotta az iménti lapot, az alatta lévőre a leányzó alábiggyesztette még egyszer nevét. Cigányasszony jött, vele három plusz lapot íratott alá, biankó. Én nem akarok aláírni, nézelődöm, de szívesen készítenék egy fényképet kegyedről. „Nem vagyok nő, személyes jogaimmal élve nem engedem, sok rendőr barátom van, és bokszoló. A bokszolók mindjárt itt lesznek, menjen innen! Nem, én még maradok, az épületet csak lefotózhatom? Tűnjön el!” A csapzott hajú, borotválatlan, cingár telefonált. Az asztalhoz újabb, barátságosabb fiatal érkezett. „Ne korlátozzanak a személyi szabadságomban! ??? Három helyett hat hónap lett a próbaidő, és az alatt nem mehetek szabira. ??? Nem jobb, hogy három helyett hat hónapja lett, hogy megismerjék jobban alkalmasságát, amit ön természetesen bizonyítani akar? De előfordulhat, hogy beteg leszek, beteg lesz az anyám, akkor mi van?” Megvakarta pattanását, letörölte kékszínű ingujjával. „Én meg nem mehetek csak pénzért egyetemre”, szólott egy ácsorgó fiatal. Megpróbálták már a felvételit? Még nem jutottam odáig! Fényképet az asztalról készítettem mobilommal, a haragos fiú elhajtott a biankó lapokkal, valahová, én pedig odaadtam biankó a kékingesnek írásaimat: drpetreandras.info. Ő talán megérti, amit mi föléltünk, apukájával együtt, nekik kell rendbe hozni, munkával. Mint a zepteres, vagy a portás, vagy jómagam, és fölsoroltam, hogy tudja, nem takarózom: Mérnök, gazdasági szakmérnök, euromérnök, euromenedzser, nyelveket ismerő, mindmáig a civil közösségért tevő ember vagyok e Hazában. Biankó aláírásokat gyűjtők, rendőr-fenyegetések, gombafertőzött orrú bokszolók, és jóravaló fiatalokkal, idősebbekkel együtt. Hazudni, aláírást csalni, tanulni kell. Mindmáig tanítják? A csalást elősegítő fiatalurat pedig keresem, addig, amíg élek. Még jó a memóriám. Ja, a kegyed megszólítást otthonról hoztam, akkor még a férfiakat is lehetett ily módon megszólítani. Változó a világ, a viselkedés, az ismeret, a tudás pedig: Ott az asztalnál nem, később lehet nekik is leesik: a „Tantusz”.