Velem mindig történik valami…Jegy nélkül szálltál a buszra, szóltam hangosan. A megszólított elvörösödött, ő az első ajtón, én a másodikon igyekeztem befelé, hogy még másoknak is jusson állóhely, az ülések már foglaltak voltak. Elmúltam hatvanöt, ingyen utazhatok tudta meg a harmincas járat jó néhány utasa, hogy dr. Lukács orvosprofesszor bizony elmúlt hatvanöt éves. Kölcsönösen tiszteljük egymást. Ő eltávolította haszontalan epehólyagomat, én saját szakterületem tanácsait osztogattam neki, és mindezen túl is remekül elbeszélgettünk, ha úgy hozta a sors, hogy összefutottunk. Most is, hol másutt, mint a harmincason üdvözöltük egymást úgy négyméteres távolságból, mivel az utasokat nem érdekelhette életkora, egyszer már elsütöttem szándékolt kérdésem, őszinte tekintettel érdeklődtem, merre visz az útja, érdemes-e közelebb férkőznünk egymáshoz. Elmondta. Én is elmondtam neki, az utasok füle hallatára, hogy a mérőhitelesítő állomásra megyek, nem hiszek vérnyomásmérőmnek, tudni szeretném használható, vagy újat kell vásárolnom. Tudod, a bájpasszom óta sztenteltek is, hétfőn kontroll, nehogy ismét orvos-effektusra fogjuk itthon alacsonyabb, a kontrollon magasabb mért értékeket, ezúttal biztosra szeretnék menni. Akkor te előbb szállsz le, ugye, kérdezte. Még időben szóltál, szervusz, és egy lépéssel közelebb tolakodtam az ajtóhoz. Nyomd meg a gombot, légy szíves szólított meg valaki, vagyis Gizus. Nahát, örültem meg, és hogy vagy kérdésére elkezdtem mesélni, amit az imént dr. Lukács professzornak elmondtam. Hallottam, te hogy vagy, hangsúlyozta? Gizussal, ezt ő állítja, mindig télen találkozom. Biztosan igaza van, most is itt a leesett hatalmas hótömeg, a Tél közepén-végén, és lám találkozom vele. Gyógytornász, az óta ismerem, hogy Pécsre költöztem, vagyis több évtizede. Gizus nem szép, nem is törődik e ténnyel, nem festi magát, egyedülálló, férj nélkül maradt. Állítólag volt kérője, ő elutasította, merthogy gyermekkori bénulása következtében sánta, ne legyen e tény ok a későbbiekben válásra. Ki tudja igaza volt, vagy sem, a tény, tény maradt. Másfeles panel lakásába menhelyi lány gyermeket fogadott, akit fölnevelt, férjhez adott, pontosabban kiházasított, és ma már háromgyermekes nagymama. Lányát nyugdíjából ma is segíti, nőnek az unokák. Gizus mindent tud rólam, tekintettel arra, hogy feleségemmel együtt dolgozott a klinikán. Jó volt a közösség, mind a mai napig régebbiek, újabbak évente összejönnek, és pletykálnak, ami nagyon hasznos dolog, mert mindenki tud mindenki másról mindent. Gizus tehát ismeri sorsomat, kérdése őszinte volt, mit is tudnék közölni vele, merengtem el egy pillanatig. Elég régóta azon töröm a fejem, miért is nem hagyjuk az embereket sorsukra? Mi végre élünk segítségre szorulva? Gizus rám nézett. Ő a mai napig, hetven fölött járja az elesetteket valamelyik jótékony szervezet munkatársaként. Biztosan ezúttal is valakihez igyekszik rossz lábával még lassabban, a nagy hó-zuhatag után, le nem járt utakon ide-oda csúszkálva.

Segíthetek a leszállásnál? Nem! Aztán ennyit mondott: Másért, szia András!