drpetreandras: február 2010

Énsnassz

Velem mindig történik valami…A kollégiumot a gimnáziumtól mindössze egy keskeny utca választotta el, a tanítás végeztével, az első csoportban, gyorsan elfogyasztotta az ebédet, még maradt kimenőre is idő. Naponta kiment a belvárosba nézelődni, lejárni az ebédet, délután háromra visszaért a koleszba. Háromtól fél ötig stúdium, aztán uzsonnaszünet, öttől hétig stúdium, aztán vacsoraszünet és nyolctól kilencig megint stúdium. Így ismétlődtek a napok, a másfélórás stúdium alatt elkészült a másnapi feladatokkal, padszomszédját addig molesztálta, amíg el nem ültették mellőle. Nem neki, a padszomszédnak kellett elülni, mert neki szem előtt volt a helye, a felügyelő tanár közelében, idejében fegyelmezzék, ne zavarja az előtte, mögötte ülőket. A karácsonyi szünetben szülei neheztelték elért eredményét, nekifogott jobban a fölkészülésnek. Már nem csak a másnapi feladatokkal végzett, hanem azokkal is, amelyeket későbbre adtak föl leckének. Minden tantárgyból, minden nap, hogy feledésbe ne menjenek, állandóan a fejében legyenek a már elsajátított ismeretek, ne kelljen az év végi osztályvizsgákra készülnie, elismételte a korábbi tananyagrészeket, de fél ötre így is elkészült dolgaival. A felügyelő tanár engedélyével bármit tehetett, csak csendben, a többiek miatt! A karóraszerelést a sajátjával kezdte, összeakadtak a hajszálrugó spiráljai, beszáradtak a tengelyek. Először elég volt a kis beavatkozás, majd a szétszerelés következett a kitisztítás érdekében. Aztán társai karóráival folytatta az időtöltést. Olvashatott, amit akart, de rájött jobb lenne előre is tanulni, és azokat a feladatokat is megoldani, amelyek nem voltak kötelezőek. A számtannak, fizikának, ábrázoló geometriának a végére ért, a felügyelő tanár megengedte, segítsen az előtte járó évfolyamok tanulóinak. Az esti stúdiumra egyébként sem volt kötelező bejárni, kimehetett a városba, és barátságból korrepetálta gyengébb osztálytársait. Örömmel tette, örömmel töltötte el az érzés, hogy szabadabb volt a többieknél. A kötöttségeket egyáltalán nem szívlelte, nem is járt sportedzésekre, amit tornából követeltek, azt teljesítette. Miután háromszor egymás után feleltették, és jól felelt, oroszból csak dolgozatot írt. Számtanból, fizikából ha szakfelügyelő jött az órákra, akkor őt szólították, . Fizikából ő készítette elő a szertári anyagot. Ábrázoló geometriából, a szomszéd évfolyam dolgozatait javította, ezért festő tanárja annyi jelest írt be az ellenőrzőbe, amennyi éppen hiányzott az osztályfalon függő versenytábla első helyéhez. Érettségin pad alatt tolta át mellette ülő sorstársának a megoldásokat. Az Érettségi Bizonyítvány színtelen, egyhangú volt, a hátoldalon feltüntetett, nem kötelező érettségi tárgyak jegyei is egyformákra sikeredtek, szülei nagy örömére. A korán fölpörgetett lendület kitartott egész élete során. Egyetemen, aztán másik egyetemen, munkahelyi pozíciókban, tanfolyamokon, és tart ma is nyugdíjasként. Új tantárgyakat vesz föl, és érdeklődik a világ dolgai iránt. Aggódik szeretteiért, a kötelezőn túl is, magánszorgalomból, úgy, hogy lehetőleg ne vegyék észre, olyan snassz lenne, nemde?

Haszonlesők

2010-02-27 Szombat
Velem mindig történik valami…A nyomozás rövid ideig tartott, minden terhelő adat rendelkezésre állt, az ügyet rövid úton átadták az ügyészségnek. A főügyész, három ügyészbojtárt vitt magával, tanulják meg, milyen hamar lehet egy-egy ügyre pontot tenni, ha a nyomozó hatóságok rendben végzik munkájukat, nekik semmilyen lelkiismeret furdalásuk nem lehet, hiszen a tények mindig magukért beszélnek, és ha a tettesek megvannak, minden mehet a maga során tovább. Ezért az ügyészség már nem is nyomozott, tegye a bíróság a dolgát. Még aznap továbbították az aktákat a bíróságra. A bíróság vezetője a jegyzőkönyvvezetővel együtt érkezett, a feljelentés jogosságát a helyszíni szemle tökéletesen igazolta, akár gyorsított eljárást lehet lefolytatni. Erős igény mutatkozott az ügy gyors átfutásának megszervezésére, mert a haszonlesők minél hamarabb túl akartak esni a formaságokon. Az ügyészi jelentést azért még kiegészíttetik, esetleges későbbi, a családtagok részéről fölmerülő pót magánvádas eljárás elkerülésére. A bíró biztosra akart menni, és különben is itt van a nyakán a többi ügy, amelyek megsokasodtak, elintézésre várnak. Hosszú ideje, már másfél hónapja nem tevékenykedett, úgy gondolta ebben az évben elege van mindenből, olyan sok munkája akadt a hideg tél beálltával, most, hogy tavaszodik elkezdődnek a kerti munkák, neki is kijár, hogy rendben legyen a veteményes. A tárgyalásra nem is hívott tanukat, az ügy megállja a helyét, gyorsan ítéletet hirdetett. Halál a főbűnösre, a többiek életfogytiglanit kapnak, amit a haszonlesők kívánsága szerint azonnali, tárgyalás nélküli halállal meg lehet váltani. Indoklásként az ügyészi indítványt olvasta fel, a végén még hozzátette, most a tárgyaláson nyilatkozzanak az ügyészek, hogy az általa kívánt pótló kiegészítést elfogadják, ha nem, akkor kénytelen lesz másnapra halasztani a döntést. Az ügyészek, tekintettel arra, és ezt mindenki tudta, a haszonlesők lekötelezettjei, mindent a bíróra hagytak, a pót kiegészítést elfogadták. A bíró, nehogy esetleg félreértések szülessenek, megemelt hangon ítélete indoklás részére tért. Az elsőrendű vádlott a többivel egyetemben, bűnszövetkezetben követett el fokozott mértékű, forintban konkrétan mérhető jelentős kárt, a kárt nem tudják megtéríteni, a haszonlesők nem is fogadnák el a pénzt. Többszörös rendzavarás róható föl mindnyájuknak, és tudatos gyilkolást hajtottak végre magatehetetlen, gyenge udvarbeliekkel szemben. Akik házuk tájára kerültek, elkapták, és tyúkra, kakasra, patkányra tekintet nélkül fölfalták, mivel azok élelmüket dézsmálták, de ez nem mentő körülmény! A főkolompos, a fővádlott kitűnik a többiek közül, termetén is látható, falánkságával, túlzott mohóságával, amely még társait is veszekedésre, abból fakadó, bár könnyen gyógyuló, sérülések elszenvedésére kényszerítette. Ez azonban nem mentő körülmény! Az ítélethirdetésnek vége, a halálbüntetés végrehajtását magára vállalja, a haszonlesők segédkeznek a feldolgozásban, a bűnös vérének, májának, a frissen sültek, a kifőzött hurka, a kolbász és az abalé elfogyasztásában. Csatt!

Irgalmasnapok

Velem mindig történik valami…Az Irgalmasok pincehelységében próbálom meszes ereimet gyógyíttatni. Elektromasszázs, “villamos” emberként hiszek benne. Mi lesz a hétvégi program, Melinda? Most hazamegyek, takarítás, mosás, főzés két napra, anyukámat már nem akarom igény bevenni semmire, nagyon vigyázok rá, nálam lakik, elmúlt nyolcvankettő. A szíve teljesen tönkre van. Lyuk tátong a kamrák között, nem zár a szívbillentyű rendesen, és a szív emberfej nagyságúra növekedett, a doktorok szerint igazi csoda, hogy él. Operálni nem lehet,
reggelente, amikor a gyerekeket elengedem suliba, mindig megrettenek, ha nem hallom hangos szuszogását. Bizony számítani lehet az elkerülhetetlenre, nyolcvan fölött, bármikor bekövetkezhet bárkinél, mondtam az általánost. Mivel foglalkozott anyukája? Húsz évig gyermekeket szült, tizenegyen vagyunk testvérek, hatvanegytől negyvenegyig sorakozunk egymás után. A hatodik a sorban iker lett volna, de anyukámat rábeszélték, előbb indítják a szülést, és az ikrek belehaltak. Most is állandóan emlegeti őket. Utánuk jöttünk mi többiek. Hihetetlen, manapság tizenegy élő gyermek, mind jó szándékú, dolgos. A „kisebbeket” még két éve is anyu támogatta. Miből, hiszen beteg? Igaz, de kiment az USA-ba házvezetőnőnek, amit megspórolt, hazahozta, szétosztotta közöttünk. A „kisebbeknek” többet adott, nekik még nem volt lakásuk. És az édesapjuk? Ő meghalt már húsz éve, szerszámlakatos szakmával nem a szakmában dolgozott. Ő egyedüli gyermek volt, anyukámék tizenöten. Nekem három, a többieknek is kettő, három, egyik tesónak négy gyermeke van, meg egy csomó unoka és öt dédunoka. Vasárnap délelőtt misére megyünk, ma kell főznöm. Igen, ezt már mondta, és elsietett. Nálunk is négy lett volna, a legkisebb talán még itthon lakna. Rám köszöntek, automatikusan viszonoztam, később vettem észre, ők a délelőtti tornaóra gyógytornász, végzős hallgatónői. Ők tartották meg a gyakorlati foglalkozásként az órát, most készítik szakdolgozataikat. Jobb híján folytattam a délelőtt már elkezdett témámat, mi mindenről készítik „mesterművüket”. Egyikük esettanulmányt készít, másikuk statisztikáról beszélt. Mindenki statisztikázik, firtattam. Egy kicsit talán provokáltam? A tudástól tágra nyílt a szempár, az arc kicsit pirosabb lett, és szakszerű magyarázatot kaptam, mire használja a statisztikát. Nagyszámú minta áll rendelkezésre, 2500 eset, az adatfelvételi szempontokat a nővérek alakították ki, ő kiértékel, és következtet. Nem lenne érdemes főfaktorokat választani stb., mentem mélyebbre a szakmában. De igen! Örültem, elcsodálkoztam, van, aki érti, az eszközt, amit fölhasznál, holott nem lenne, muszáj érteni, a SW mindent kiszámol, és közli a végeredményt. Délelőtti ismerősöm egyik gyermeke szintén gyógytornásznak készül, édesanyjánál látja, aki gyógymasszőr, milyen sok rászoruló ember van idősek és fiatalok között egyaránt benn az Irgalmasoknál. Hazaérve megettem a szokásos, mindennapi mákos süteményemet, és a tornától, az egész hét tennivalóitól fáradtan korán lepihenek. Holnap disznóölés lesz!

Stigmák

Velem mindig történik valami…A életünk kis változásait észre sem vesszük, jönnek, mennek, a nagyobbakat igyekszünk legyűrni, az igazán nagy változás katarzis után következik, akár magánszemélyek, akár nemzetek, akár a Föld életében. Sokan várják 2012-tőt, mondván megjósolták, nagy baj fog bekövetkezni. Pár évvel ezelőtt a Domonikánus Házban egy hozzáértő könyvbemutatóján hallottam először a 2012-tes dátumot, újabb, minden eddiginél jelentősebb energiaválság, környezeti katasztrófák, kezelhetetlen betegségek, járványok sújtják majd az emberiséget. Az állatiságot, növényiséget nem említette az előadó, noha nélkülük emberiség nem létezhet, avval nem foglalkozott, nem a szakterülete. Diagramok sokaságát mutatta be, az elmúlt tényadatokkal, és az általa meghatározó személyiségek, Tudományos Elemző Társaságok jövőbe mutató kivetítéseivel, extrapolációival. Csend követte az előadást, a hallgatóság elszomorodott, mi fog velünk történni öt év múlva. Az előadó, sikerén fölbuzdulva, még folytatta volna, de megállítottam, és hozzászólásra jelentkeztem. Nem cáfoltam igazságait, az elmúlt időszak diagramjait, noha Churchill óta tudjuk, mindent kozmetikáznak, amit közreadnak, ma is tapasztaljuk a „köz” véleményének befolyásolására a tények elferdítését. Fölálltam, és próbáltam a szomorú hangulatot oldani, biztatást adni, hogy jóllehet az előadó nem mutatott be kiutakat a nagy bajból, ami majd bekövetkezik, ám én úgy gondolom, vannak, és de jó lett volna, ha arról is hallunk valamit, hogy az ember mit tud tenni a baj bekövetkezésének fékezése, netán megállítása érdekében. Amikor majd mindannyian összefogunk, megoldjuk a bekövetkező katasztrófa következményeit, akkor segítünk leginkább egymáson, ha a magunk baja összeesik a máséval. Így volt ez a múltban is, és így lesz a jövőben is, még hozzátettem az élet nem fog kihalni, de lehet, hogy majd az emberiség hiányában folytatódik. A hallgatóságra néztem, viszonzatlan gondolatú tekintetekkel találkoztam. Nem sok példányt kellett dedikálnia a szerzőnek, remélem nem miattam. Antikváriumok előtti papírdobozban nézelődtem, a tűzrevaló könyveket árulták becsületkasszával, 100, 200 forintos egység áron. „Lukács evangéliuma” ragadta meg tekintetem. Fekete, stílszerű kötésben, a szerző Kurucz Gyula. Az ötvenes évek tragédiáit, emberi gyengeségeit, kétkedéseit, hitványságait, dolgozta föl a szerző. Kiss Lukács, kovács szakmával rendelkező, becsületes, megtévesztett paraszt fiú, az ÁVO-nak jelentő, megtévedt pap, a becsületes, az eszmében hívő, ezért likvidálandó elvtárs, és a mindvégig hagyományait őrző kovácsmester, Kiss Lukács inaskodott nála, a főszereplők. A csalódások, megvilágosodások Kiss Lukácson jézusi stigmákat hívnak elő, az utolsó, a dárdadöfés, mestere házában elkövetett öngyilkossága előtt jelenik meg testén, a nyakas kálvinista presbiter nem tud már hinni neki, nem fogadja vissza. Mesterét gyilkosságért letartóztatják! Kurucz Gyula már nem él, de honlapja túlélte. Írtam neki az éteren át, gyűlnek a stigmák, akartam volna mondani neki!

Másodzongora

Velem mindig történik valami…Jó másodiknak is lenni, nélkülözhetetlen! Honnan is lehetne tudni ki az első, ha nincs második. A jól ismert közmondás miszerint „első az egyenlők között” énszerintem kívánnivalót hagy maga után, bár sokszor idézik, vagy cselekszenek a mondásnak megfelelően. Legyen szó egy zsűriről, amelyik nem tudja döntését meghozni, nincsenek annyira kiélezett szempontjai, hogy a szempontokat sorra véve legyen határozott véleménye, vagy pedig nem ad ki első díjat, mert nem felel meg a követelménynek a pályázók köre. Másodhegedűsnek lenni, pedig nem jó, a közvélemény szerint! Milyen furcsán hangzik, második helyezett, és nem teszik hozzá a hírforrások, mert első díjat nem adtak ki. Legyen a ki nem adott első díj helyett, a második helyezett az első. Kit, mit minősít vajon a ki nem adott első díj? A díjazottat, vagy a díjazókat. Az ismertetőkben megtéved az olvasó, különösen akkor, ha az ismertetőkből vezérelten alakítja ki saját minősítését. Kétzongorás dzsessz improvizációkat hallgattunk. A fiatal tehetség bemutatkozott, majd társát is bemutatta és dicsérte, mondván ő is dzsesszt játszik, de zeneszerző is, és úgy gondolták érdekes lehet, vagyis nem olyan megszokott, ha ketten improvizálnak. Klasszikus szerzők darabjait dolgozták föl, saját szerzemény nem szerepelt. Nem vagyok járatos a dzsesszben, de az improvizáció érdekel. Tam-tam-tam…, és összejött az ütem, kezdődött az előadás. Behunytam a szemem, követtem az általam ismeretlen szerzők és darabok ide-oda adott egyik, majd másik zongorán megfogható részleteit, figyeltem a prímet, és a kísérőt, a „másodzongorást”.
Nem estek ki a ritmusból, a „másodzongorás” kiváló érzékkel, tudással vette át az akkordfűzést, és a prímet, majd adta vissza remek rákészülési lehetőséggel társának a vezető szerepet. Amikor befejezték az első számot, én a „másodzongorásnak” tapsoltam, nem tudom a többiek inkább kinek. Hasonlóan játszották végig a többi számot, a legújabb technikát is bevonva tenyérrel csapkodva a páncélzat más-más részeit, karcolták, pengették a dempferrel lefogott húrokat. A hibátlanul pörgő ujjak, vissza-visszatértek a megszokott, begyakorolt betétekhez. A ráadást/ráadásokat nem hallgattam meg, kiismerhetővé vált játékuk, már nem szolgálhatott meglepetéssel. Talán elfáradtam a figyelésben, talán jobban járok, ha átadom magam a zene zsongásának. Hazafelé gyalogolva ismét eszembe jutott a másodhegedűs szerepe, aki nélkül mit sem ér a prímás, aki egyenrangú társa az első hegedűsnek, akire a prímásnak nem is kell figyelnie. Ő a maga művészetével teljesíti ki alázattal a prímás által hangfekvésben, ritmusban, variált dallamot úgy, hogy ahol hiányzik valami a fülnek, azt éppen a megfelelő helyen és módon hozzátegye a tökéleteshez való törekvés jegyében. Visszaidézve az est zenei történéseit, gondolatban a kísérőnek adtam oda az első díjat, ő volt a jobb. Remek művésztárat választott magának a fiatal tehetség, megértő, alázatos, kitűnő „másodzongorás” volt a prímásnak való kísérő. További jó együttzenélést kívánok!

Elváráseszmény

Velem mindig történik valami…Görgey Artúr hosszú életű lesz vélhetőleg. Ha az örökléstannak igaza van, akkor megéri talán a száz évet is. Most derült ki számomra, hogy a Gábor fölvett név, ajánlották neki, ne használja az Artúr nevet, nem válik javára. Elfogadta. Írt egy csomó drámát, színre valót és egyebet. Engem az „Utolsó jelentés Atlantiszról”, összevont önéletrajzi regény trilógiája hozott/vitt közel hozzá. Eddigi életében is sokat megért, még miniszter is volt, a kultusztárcát vezette egy rövid ideig. Olyan rövid ideig, hogy nem történt jóformán semmi az irányítása alatt. Pártonkívüli személyként esett rá a választás. Lehet kényszerűség, és a barátok unszolása vitte rá, vállalja el az ilyesféle közszereplést. Nem látta értelmét működésének, visszaadta a megbízást. Nem karriervágyból tette, amit tett. Úgy gondolta hozzájárulhat valamivel hazánk kulturális életének fejlesztéséhez. Emlékeim szerint leváltott egy-két színi vezetőt, aztán vette a kalapot. A még vissza lévő évei alatt, naplót fog írni, mint tette azt Márai Sándor. Igen, Márait említette, egészen biztosan. Márai naplóiból, amióta lehet, vagyis művei hozzáférhetőek, köszönhetően a rendszerváltásnak, sokan merítenek, egyes kitételei szállóigévé váltak, csak jól jegyezzék meg a citálók, az idők során ne feledjék Márai nevét, mint sok-sok évtizeden át elődeink. Ők még másokat citáltak. Márai újságíró, író és emigráns volt, emigránsként is magyar, művei magyar megjelentetését a megszállók, a szovjetek kivonulásához kapcsolta. Ha tudta volna, hogy újabb csapatok nyomják, tapossák az itthoni demokráciát, immáron más nemzetiségűek, a sárba, műveit még most sem olvashatnánk. Márai sem volt politikus ember, alapeszménye volt, amihez mindvégig ragaszkodott. Szerencséje volt, mert a jó oldalon állt, vélekedhetnénk, de akkor miért távozott volna tudatosan. Mert változást várt, ami még most sem jött el. A változáshoz alapeszményekkel rendelkező, és azért a maguk működési területükön tevékeny, áldozatot hozni képes emberek kellenek. Fajtájukból kevés van. Kopogtató céduláinkat vittem, mert nem jöttek érte. Fogadtatásom a tetthelyen, az irodán elkeserítő, a nyolc évvel ezelőtti állapothoz képest semmit nem változó, kellemetlen volt. Nekem! Mintha csak a szemétgyűjtőbe vittem volna egy pár kiló papírt, bár ott megmondják hová helyezzem, lemérik, és ha túl sok pénzt nem is várok, vagy csekély értéke miatt otthagyom, azért kapok egy hivatalos átvételi elismervényt. Csalódtam, ismét csalódtam nyolc év után! Csak nem képzelem, hogy „szocik” ülnek az asztalnál? Képzelhetném! De mégis fölírnák egy füzetbe, hogy én, XY átadtam két darab cédulát, két darabbal több lesz a kétmillióhoz, jaj de jó! Szavazatszámláló is lennék, ha kellek, próbálkoztam. Nincs itt az illetékes, aki följegyzi! Akkor írjon föl kegyed, vegye át a feladatot! Egy spirálfüzet utolsó lapjára kerültem, ha elölről fogják nyitogatni, ott is maradok. Ide az irodába nem kell alapeszmény, de alapelvárás igen. Görgey Gábor csak leváltott, jobb reményében. És itt? Szavazni persze majd elmegyek, de András barátom már nem!

Aktuális

Velem mindig történik valami…A Társulaton belüli Társulat igazgatója bizonyított. A bizonyítást a Társulat igazgatója értelmezte, és arra a megállapításra jutott, hogy a Társulaton belüli Társulat igazgatója által irányított társulat tagjai, jóllehet egyénileg mind kiváló teljesítményre képesek, technikájuk tökéletes, művészi vénájuk megfelelő, de a Társulatigazgató irányítása alatt az együttes teljesítménye, vagyis az összteljesítmény kívánnivalót hagy maga után, a látogatottság nem megfelelő, a bevételek csökkennek. A Társulaton belüli Társulatot a Társulaton belüli többi Társulatnak a rovására kell működtetnie. A bevételek nem csökkenhetnek, mert az egyébként szükségszerűen támogatott Társulat támogatása évről évre csökken, egy megoldás lehetséges, a bevétel csökkenését meg kell állítani, sőt növelni szükséges. Határozott, de jól megfontolt döntést hozott, a Társulaton belüli Társulat igazgatójától megválik, jobb előbb, mint később, a további várakozás csak további bevételkiesést jelentene. Elhatározása a „célközpontos vezetés” mintapéldája lehetne, nem várta meg a Társulaton belüli Társulat igazgatójának lemondását, hanem még szerződése lejárta előtt szerződést bontott, abban bízva, hogy az elejtett megjegyzések elegendőek voltak, az önértékelés kialakításához. Ezúttal tévedett! A Társulatigazgató személyiségében, a művészi érzékenység helyett, a pozícióhoz való ragaszkodás volt erősebb. Ez akkor vált világossá számára, amikor a Társulatot felügyelő, birtokló Intézmény elé idézték mindkettőjüket, és döntése megváltoztatására kérték. A Társulatigazgató ragaszkodik a szerződésben aláírt időpont pozícióbeli letöltéséhez, az avval együtt járó juttatáshoz, akkor is, ha további működése a tulajdonos támogatásának emelését, ha nem, akkor a Társulaton belüli Társulatoktól való többletteljesítmény elvárását vonja maga után. A tulajdonos kérése, az alkalmazott felé kötelezően teljesítendő parancsnak is fölfogható. Vagy menjen a Társulat igazgatója, aki egyébként, a rendkívül rossz körülmények, a Társulat támogatásának kurtítása ellenére teljesíti a közönség elvárásait. Egyet kivéve: a most belátást nem tanúsító Társulaton belüli Társulat igazgatója által vezetett társulat iránti közönségelvárásokat, hiszen a látogatottság folyamatosan csökken. Harminc évig vezető beosztásban dolgoztam, az alatt az idő alatt egyik legfontosabb törekvésem volt vezetőim elvárásainak teljesítése, ami együtt járt a vállalkozás sikerével, ha nem, leváltásommal. Zoli, legutolsó igazgatóm, sokáig fontolgatta, saját bevallása szerint, hogyan közölje nyugdíjazásomat, miként érint majd a bejelentés. Eljött a pillanat, megkönnyebbült. Én közöltem vele, hogy már egy idő óta várom. Igen, előjeleim voltak, nem vontak be azokba a történésekbe, amelyek hosszabb távra szóltak, mellékesen megkérdezték, vannak még neveletlen gyermekeim? Ennyi elég volt, lelkiekben készültem a nyugdíjra. 2010. Pécs Európa Kulturális Fővárosa, nehezen indult, de sikeres év reménylik előttünk. A visszavett igazgató unintelligens, anyagias, kisstílű művész.

Fotonélet

Velem mindig történik valami…Az öröklét volt számára minden, amit tudott, nem volt számára kezdet és nem volt vég, nem tudta mióta van, és nem is tudta föltenni ezt a kérdést, mert idő számára nem létezett. És nem létezett más sem csak a sötétség, amelyet mindenfelől érzékelt, de azt sem tudta mi is az a mindenfelől, hiszen számára minden sötét volt. Amit érzékelt az csak erősebb és gyengébb vonzódás volt valami iránt, amely úgy gondolta, ha ő nem lenne, a vonzódás akkor is lenne, talán valaki más számára, akit nem ismert, mert a sötétség mindent elfedett, látni egyébként sem tudott, hiszen a vonzódáson kívül semmi mást nem érzékelt. Úgy gondolta teljesen egyedül van, és egyedül is marad, az idő számára nem létezett, nem is tudta mi az idő, és ha tudta volna, akkor sem tudott volna mit kezdeni vele, ő lett és van és úgy gondolta lesz is, de mikor lett, és meddig lesz erre nem tudott választ találni. Vagyis örökké van. Csak a vonzódás, volt ismert számára. Nem találkozott senkivel, nem is tudta kellene e találkoznia, hiszen örökléte óta soha nem fordult elő a találkozás, semmi tapasztalata nem volt arról mi is történne, ha találkozna, talán egy olyan valakivel, mint saját maga. Csak ez a sötétség szűnne meg, hogy lássa kihez, mihez vonzódik, hol gyengébben, hol erőseben, minden szabálytól mentesen, véletlenszerűen. Szabályt sem tudott alkotni, hiába érzékelte a vonzást, és mindig csak vonzást érzett, azt is úgy, hogy az erős vonzódástól jobban eltorzult, mint a gyengébbektől, ebből állapította meg, hogy más és más lehet, akihez vonzódik. A torzulását fogja fölhasználni, és akkor majd többet tud környezetéről, ha rendszerezi. De föladta ezt a reményét is, hiszen hol így, hol úgy változott alakja, és a rettenetes sötétségben a hol, a merre értelmét vesztette. Már-már letett szándékáról, amikor mégis történt valami. Egy villanás volt csupán és ez alatt a villanás alatt része lett valaminek, úgy tűnt örökkévalósága mégis megszűnik, része lesz valaminek. Öröme nem tartott sokáig, élt egy ideig, majd hirtelen ismét egyedülivé lett, az a parányi villanás megismétlődött, és újból belezuhant a sötétbe. Elkeseredett, és arra vágyott, hogy ne legyen örök. Vágya beteljesedett, egy erős vonzódás kialakulását érezte torzulásain, amelyek immár egyenletes torzulások voltak, a vonzódás olyan erőssé alakult, hogy lassan sejleni engedte apró részletekben azt a villanást, amit rövid élete alatt már tapasztalt. Az átható világosság felé szeretett volna törekedni, és lám kívánsága úgy látszik, valósággá válik. Mennél erősebben hatott a vonzás, annál inkább derengeni kezdett a sötétség, lassan fölsejlettek más valakik is, noha magához hasonlót nem vélt fölfedezni. Nem is vélhetett, hiszen ha léteznének is, ugyanabban a helyzetben lehetnek, mint ő, ugyanúgy éreznék a torzulást, egymással nem kerülhetnek kapcsolatba, az azonos erősségű vonzás mindegyiküket egyen-formán érintené. A vonzás már elviselhetetlenné fokozódott, amelynek ára a világosság megszületése lesz, egyre inkább valósággá válik, új élete kezdődik, a kívülállók számára nagy, fekete sötétségben.

Azonnal

Velem mindig történik valami…Csöngetés egyszer, kétszer, háromszor, vágtatok lefelé a lépcsőn, hogy minél előbb kinyithassam a kaput, ne kapjak jogos szemrehányást, hol voltál ennyi ideig, tudod, nincs sok időm, gyere! Mentem utána, lerobogott a kocsibeálló lejtőjén, egyenesen a madárcsapdához, és megkaptam a jogos szemrehányást: tudtam, nem állítottad föl a csapdát, ezt most azonnal meg kell tennünk. Fölkaparta a kőlapokhoz odaragadt magvakat, élesítette a csapdát ügyesen, kézzel-lábbal, mert három kéz szükségeltetnék, egy-egy a két lecsapódó ajtó megtartásához, a harmadik az érzékeny billegő kitámasztásának mechanizmusához. Ide állítom, erre szoktak járni. Itt nem lesz jó, nem tudom a külső ajtót behajtani éjszakára, próbáltam ellenállni, abban a biztos tudatban, hogy nem lesz úgy, ahogy én gondolom. Nem csukod be az ajtót, érted Frakk? Persze, értettem, mindig így végződik ellenvetésem, a csapda ott maradt, ahová elképzelte. Hozz még magot, ez kevés lesz, nem látják meg. Hoztam, kiszórt olyan mennyiséget, ami többnapi éhező rigónak elegendő, pedig már alig-alig járnak eszegetni, kinn a hóolvadt részeken, fákon megtalálják aznapi betevő falatjaikat. Mióta nem áll a csapda, kérdezte váratlanul? Egy hete voltál utoljára nálunk, rá egy napra besétált egy rigó, működött a csapóajtó, aztán kiengedtem. Pedig volt élelme igaz, adtál neki? Igen, majd megsajnáltam vergődését, és kiengedtem. Méretet sem vettél róla? Szemmértékkel és arasszal, úgy húsz-húsz centis volt a szárnymérete és a hossza, és tojó volt. Azért is engedtem szabadon, lehet, hogy már a párját keresi a kis rigók érdekében. Andriskám gyere, szólította édesanyja, megyünk. Azonnal! E nélkül az azonnal nélkül nem hangzik el egyetlen hívó szó. Virágot, finom fekete csokit, a kedvencemet, a 99%-osat kaptunk, örömmel fogadtam. Közben csomaggá érett a megrendelt diétás étel, indulni kellett, otthon még bőven van tennivaló. Lecke, angol, játék, iPod. Vettünk egy droidot négyezerért, árulta el készülődés közben. A gyűjtött pénzedből? Igen. Drágának találom! De Frakk ennyi az ára! És elhatároztad már, hogy mikor kezded az angoltanításomat, tudod, megfizetem. Még gondolkozom, lehet hamarosan, fogytán a gyűjtött pénzem. Elkísértem őket az autóig, aztán gyorsan vissza, megint esik az eső! Eljött a bezárkózás ideje, a konyhai külső ajtó előtt hosszasan gondolkoztam, megígértem nem csukom be! Arrébb raktam a csapdát, becsuktam az ajtót. Ki fogok kapni, mert megmondom az igazat, eddig még soha nem füllentettünk egymásnak. Ha ott marad a helyén, biztosan belesétál egy, fogom hallani Tőle, csak minél előbb jöjjenek. Olyan jólesik ahogy, amikor az alatt a rövid idő alatt, amíg nálunk vannak, pöröl velem. Be nem áll a szája, sürget, mindent azonnal. Nála komolyan kell venni az „azonnalt”, mert mindjárt következik, a látod, most miattad nem tudtam elkapni a gyíkot, pedig akkora volt, amekkorát még nem fogtam, a lódarázs is elröpült, későn hoztad a lepkehálót. Galamb, teknős, rák, sikló, lábatlan gyík legyen a talpán, Ő elkapja, méretet vesz, játszik velük egy ideig, aztán megszabadulnak tőle. Ő, az unokám!

Kötőfék

Velem mindig történik valami…Ott ült a titkárságon, a vendégek kis asztalkájánál, Valika kedves volt vele, mint mással is. Már túl volt a narancslén, a második kávén, de csak várakozott, a Főnök nem fogadta, ő reménykedett, hátha. Ezt bemenetelem előtt árulta el Valika, még hozzátéve, mit tegyen, ha egyszer a Főnök megmondta, nem akarja fogadni, és a Főnök azt is kérte, ezt ne közölje vele direkte, hanem csak érzékeltesse. Valika biztosan próbálkozott, ám amikor kijöttem még mindig ott ücsörgött a vendégasztalkánál. Már Valika sem beszélgetett vele, azok a munkatársai, akik előttem vagy utánam érkeztek, és sokan neki köszönhették előrejutásukat, a „lekezelésen” kívül szóba sem álltak vele, sietős dolgaikra hivatkozva. Nem így volt ez tizenöt évvel azelőtt, keresték a kegyeit, örültek, ha szóba állhattak vele, ha kívánta, mint a kutyák ugattak egy kiadós kártyás-ivós este után. Valika kérdően nézett rám, amikor másodszor is beléptem a titkárságra. Pista, nem érsz rá egy vacsorára velem, úgy tudom, itt alszol a vendégszobában, vagy foglalt már az estéd. Mikor találkozunk? Elmegyek érted vacsora előtt, pontos leszek. Szótlanul gyalogoltunk az étteremig. Az egyik üres boxban telepedtünk le. Nem kellett kérdeznem, de most, szokásától eltérően nem magáról beszélt. Volt munkatársait vette sorra, ugyan úgy, mint amikor engem kinevezett vezetőnek, és a megbízás átadásával egyidejűleg jellemrajzot adott róluk, hogy tudjam, kinél mire számíthatok. Neked kellett volna Vezérnek lenned! De Pista, én nem is pályáztam. Nem? Nem bizony, hiszen láthatod, kikkel dolgoztál együtt, ott ültél a titkárságon egész nap, senki sem vette a fáradságot, hogy az irodájáig elhívjon. Tudod, Hévízen teniszeztünk, röviddel a pályázatok benyújtása előtt. A János, a Béla, a Dini, a Guszti meg a Schmidt Jancsi. Jót játszottunk, aztán megfőztük a vacsorát, utána a szokásos kártyacsata, amit ketten kibiceltünk. Éjféltájt nekem estek, valljak végre színt.
Mondjam meg, pályázom, vagy sem, ők támogatni fognak, de azt is tudni akarják, hogy én kit támogatok. A teniszmeghívás ezek szerint nem volt véletlen, a megelőző években mindig októberben játszottuk le az évadzáró összecsapást.
A fiúk összebeszéltek, és színvallásra akarnak bírni. Nem fognak, eddig sem voltam a brancsban, most sem leszek. Azt válaszoltam, én magamat támogatom, Jancsit kivéve, eddig sem támogatottatok. A jókedv dühbe csapott át, reggel Béla korán távozott, mire összeszedtem magam Dini is elkészült, visszavisz Keszthelyre, ajánlotta. Nem szóltunk sokáig, nem szerettem volna a tegnapi dolgot visszaidézni, minek. Már megérkeztünk, kiszálláshoz forgolódtam, mikor elhangzott a bocsánatkérés a tegnapi estéért. Ne haragudjak, talán szabadabbra eresztette a kötőféket, a megengedetnél. Meglehet, nagy az esélyem, de nem fogok pályázni, a tegnapi este után pláne! Nem szeretnék azokkal az indulatokkal szembenézni, ami kijött belőletek, a vezetéshez társak is kellenek, és kell tudni nemet mondani. Kár, de igazad van. A Dini kiváló üzletigazgató volt, vállalatot vezetni kevés! Az utódom is ezért nem hozta maga mellé, ezért választott téged.

Ombudsman

Velem mindig történik valami…Megcsodáltuk a Niagara vízesést, oldalról, szemből hajóval, és alámentünk, előttünk dübörgött a lezúduló víztömeg. Már hátrafelé bővítették az alagutat, évente néhány centiméternyit a víz ledörzsöl a mederből. Több kilométernyire a mostani elhelyezkedésétől megmutatták azt a sziklapadot is, ahol a földmozgások eredményeképpen kialakult a Niagara. Az USA-hoz tartozik a Niagara kisebb ága. Hogy tőlük is látni lehessen a kanadai nagy vízesést, csonka hidat építettek, amelynek pilonja az USA territóriumán áll, a csonka fél ív továbbnyúló részének legszélső pontjáról látni lehet a nagy, kanadai zuhatagot. Leleményes amerikaiak, nem kell a hídpénzt megfizetni, hogy átjussanak Kanadába a látványosság megtekintésére, csak kimennek a csonka hídra, és már előttük a látvány. Leleményességük még tovább terjedt, a folyó egyik ív alakú nyúlványán drótkötélpálya ível át, amelyen a hiszékeny és jó szándékú utasokat, a jobb élet reményében, a rossz szándékúakat a börtön elől menekülve, átszállították, természetesen kemény összegért, az USÁ-ból az USÁ-ba. Tudniillik az ív alakú nyúlvány mindkét oldala, vagyis a teljes nyúlvány az USA territóriuma volt, a határokat ekként rögzítették az akkori tárgyaló felek. Az utasok hoppon maradtak, az üzleti vállalkozás teljesen legális volt, csak nem árulták el sem a jó szándékú, sem a rossz szándékú embereknek a turpisságot. Hogyan lehetett volna megállapítani a drótkötélpálya üzemeltetőjének jó vagy rossz szándékát? Most, az országgyűlési választások előtt, erősen biztatja mindahány fél mindanyiunkat, a kopogtató cédulákat csak azoknak adjuk oda, ha kérik, akik megbízhatóak, azaz jó szándékúak, és a kopogtatócédulánk rendelkezésünkre áll, megbízhatóan kézbesítették. Milyen találó a magyar nyelv, milyen képies! A kézbesítést összefüggésbe hozza a kézzel, vagyis a kézbesítés, kézbeadást jelent. A kezembe adják, és nem postaládába helyezik, nem adják a szomszédnak. És amit kézbe kapok, valódi, nem másolat, én ugyanis nem tudom megállapítani, hogy valódi, vagy pedig nem. Elhatároztam, aki jön, arról fényképet készítek, és eljuttatom az általa megjelölt párthoz. Tegnap megérkezett az emberem, arra kértem várjon egy percet biztos, ami biztos, hozom a fényképezőgépemet, és készítek egy felvételt, mert nem tudom eldönteni megbízóleveléről, igazolványáról, hogy eredeti vagy sem. Az illető beleegyezett, várakozik. Fölsiettem az emeletre, elővettem a Canon-t, lesiettem, és csodák csodája az illető megvárt, de meggondolta magát, és nem engedi meg a fénykép elkészítését, mert visszaélhetek fényképével. Rendben van, nem kapja meg a cédulámat, de jöjjön vissza, addig kikérem az illetékes ombudsman véleményét, nem sértek-e személyiségi jogokat, a fényképkészítéssel. Ma egy másik férfiú csöngettek a kapun, természetesen őt sem engedtem be, ő is megígérte, hogy megvár, de nem várt meg. Mire visszaértem elszelelt. Postásunk levelet hozott, a kezembe adta, fölnyitottam, arra kér az egyik jelölt, postázzam a mellékelt válaszborítékban ajánlószelvényemet. Nem postázom, aláírása kékszínű másolat!

Iskolateremtő

Velem mindig történik valami…A társaság fele hülye, háborodott föl jogosan az automatika tantárgy Európa-hírű professzora, Csáki tanár úr, aki előadásait alkalmazott matematikával telített tábla előtt, szinte suttogva tartotta meg. A tárgynak kevés ismerője volt, jegyzeteket, tankönyveket még nem írtak, a szakmai terület újszerűsége miatt. Ez időben ő töltötte be a rektori posztot a Műegyetemen, az egyetem legmagasabb tisztségviselőjeként is tisztelhettük. Az előadóteremben nagy űr tátongott az első sorban ülők és a mögöttük helyet foglalók között. Az első sorokban a vietnami hallgatók, a hátsó sorokban azok telepedtek le, akiket csak a katalógus érdekelt. Ők amőbáztak, kártyáztak, sutyorogtak, hová menjenek a katalógus után. A Puskin Tanszék, így neveztük a volt Puskin Mozit, mindig tele, a délelőtti vetítésre nem jutnak be, majd kitalálnak valamit, csak ne beszélgessenek hangosan! A középső sorokban ültem, a jegyzetelők között, engem is zavart a hátsó susmogás. Nem akartunk stréber címkét kapni, nem szóltunk nekik. Csáki tanár úr a rövid kitérő után folytatta az elkezdett témát, megérteni nem tudtuk mondandóját, valójában nem tartozott az úgynevezett jó előadók közé. A jegyzetelés életmentő funkcióval bírt a magunk, és a hátul ülők számára is. Ők is a mi jegyzeteinkből készültek föl! Természetes igényként fogalmazták meg kérésüket, a jegyzetkölcsönzést illetően. Csáki tanár úr a következő előadáson, mielőtt elkezdte volna az előadást egy, a Rektori Tanács által előírt, kötelezettségét kívánta elmondani. Csend lett a teremben. A Rektori Tanács megtárgyalta a Hallgatói Önkormányzat képviselőjének bejelentését, nevezetese két dolgot. Elsőként adjunk magyarázatot arra, miért közösítjük ki a vietnámi hallgatókat. Másodikként pedig, az elmúlt alkalommal tett megjegyzését, nevezetesen, „a társaság fele hülye” a Hallgatói Önkormányzat sérelmesnek találta, ezért kijelentését nyilvánosan, a hallgatók előtt vonja vissza. A Rektori Tanács egyetértett a bejelentéssel. Az első dolgot hamar elintéztük, megmondtuk, hogy a vietnami hallgatók nem tartják vissza szellentéseiket, és emiatt kénytelenek vagyunk hátrább ülni, ahol már nem lehet érezni annyira szellentéseik eredményét. A rektor úr, miután az egyik vietnami hozzászólt, náluk ez természetes szokás, rátért második kötelezettségére, kijelentésének visszavonására: „Ezennel nyilvánosan kijelentem, hogy a társaság fele nem hülye”. Mi, középső sorokban ülők fölálltunk, és megtapsoltuk Csáki professzort, aki még egy kis türelmet kért. Kollégák, néhány hónapja megállapították, gégerákom van. Orvosaim arra kértek kíméljem a torkomat. Ennek a kívánságnak nem tudok teljes mértékben eleget tenni, hiszen nem áll az önök rendelkezésére magyar nyelvű szakirodalom, szeretném ezt a szemesztert én végigvinni. Az elmondottakat, és ezt ne vegyék szerénytelenségnek, kollégáim is most sajátítják el, ezért ül itt önökkel együtt tanársegédem. Az ő segítségével írom meg a jegyzetet, a következő évfolyam számára. Csáki Frigyes, akadémikus professzor két évre rá, 56 évesen meghalt!

Hiánykritika

Velem mindig történik valami…Soha nem lett festőművész! Utoljára az Operaház díszletépítő csapatában dolgozott, mint festő és mázoló. Ő festette készre a díszleteket. Falakat, ajtókat, ablakokat és természetesen, ahogyan fogalmazott, végzett „művészi” munkát is. Nevezetesen a nagy lelógó vásznakra ő festette föl a díszlettervező által elkészített, kivetített diákat, a táj, a háttér ábrázolásához. Többnyire kész olaj vagy temperafestékkel dolgozott. Színt kikeverni nem volt lehetősége. Noha nem volt megelégedve a készen kapott festékek színárnyalataival, az idő mindig sürgette. Az előtte dolgozók az utolsó pillanatban adták át a terepet számára, sokszor éjszakázott emiatt, mert másnap, a délelőtti főpróbára, már mindennek kész kellett lenni. Elkísértem albérletébe, ott elkészítette az aznapi horoszkópomat, jobb híján saját horoszkópjai naprakészségével ütötte el szabadidejét. Már a maga számára sem festett, de megmutatta legutolsó alkotását. Új technikára tért át, farostlemezre dolgozott, vászonra, keretre nem tellett. A kábé negyvenszer hatvanas lemezen egy fasorféle látszott, a fák törzsei a lemez aljáig lenyúltak. Az egyforma barna, szinte farostlemezszínű, egyenes oszlopokon, fatörzseken, törzsenként más-más, de egyszínű, körformájú, festéknyomok alkották a lombkoronát. Mit szólsz hozzá, fordult hirtelen felém? Arcomba mélyesztette szemeit, és odaadóan várta szavaimat. Nem tudtam. mit tegyek. Mondjam meg az igazat, vagy mélyedjek el valamiféle műelemzésbe. Érdekes, ilyen fasort még nem láttam soha életemben, egyedi alkotás, a piros és a kék, illetve a sárga és az ibolya mintha a szivárvány színeit adnák. A zöld hiányzik, gondolom, szándékosan nem festettél zöldet. Észrevetted kiáltott föl boldogan, látod éppen ezt akartam a színekkel kifejezni! A képnek „Az Ősz” címet adtam. Balázzsal együtt jártunk elemibe és gimnáziumba. Gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be, mert a szakkörön a rajztanár megdicsérte. Erre föl elhatározta, hogy festőművész lesz,
az Operaházban végezte! Igaz, hogy találkozásunk után egy évvel írt egy képeslapot Dél-Amerikából, azt nem írta hogyan jutott oda, aztán számomra nyoma veszett. Fiatal tehetségek zongoraestjét hallgattam nemrég. Balázs jutott eszembe, és a pedagógusok felelőssége-felelőtlensége. Az a finomra hangolt érzékenység, ami ahhoz szükséges, hogy ne dicsérjenek idő előtt, ne ítéljenek el idő előtt, várják ki azt a pillanatot, amikor már bátran kinyilváníthatják „őszinte” véleményüket. Addig csak maradjon a szorgalom, amiből sosem elég. A régi Liszt Teremben, az ifjú Ránki Dezső nagysikerű estje után, pár nap különbséggel, egy valamivel idősebb fiatal, biztos technikai tudást kívánó műsorral lépett föl. A közönség vájt-fülű volt, elmaradt a fergeteges sikerre jellemző vastaps. Másnap Szekszárdon kellett volna föllépnie, de az előadás elmaradt. A fiatalember öngyilkos lett. Búcsúlevele a saját elvárásait teljesíteni nem tudó, a Ránki Dezső zeneiségét elérni nem tudó művész vallomása volt. Tette mögött lehet túlérzékenység, vagy el nem mondott őszinte kritika.

Titokfejtés

Velem mindig történik valami…Ha egy ember tud valamiről, és megvan a képessége a titoktartáshoz, akkor a titok, titok marad. Ha két ember megbeszél valamit, megígérik egymásnak, hogy titokban tartják a megbeszélteket, a dolog kétesélyes, vagy elmondják titkukat másoknak is, vagy nem. A két eshetőség bekövetkeztének lehetőségét nem igen lehet százalékosan megbecsülni, hiszen nem mindegy hogy kikről van szó. Föltételezem, ez megengedhető, ötven-ötven százalék az esély arra, hogy a titok odakerül máshoz is. Jellem kérdése az ötven százaléktól való eltérés, embere válogatja. Ha hárman tudnak egy dologról, akkor, majdnem biztos, hogy a titokról föllebben a fátyol, a titok többé nem titok. Előzőekből következik, ne mondd el titkodat, különösen, ha csak magad tudsz róla. Számtalan példa akad a titokmegosztás következményeiről, sok kincskereséssel foglalkozó regény, napi politikai esemény és egyebek igazolják az intést.
Saját magunk kis titkait is érdemes megőrizni, senkinek sem elmondani, mert még ez esetben is hozhatja úgy a Sors, a titokra fény derül. Nem közvetlenül, hanem oly módon, hogy a titokhoz kapcsolódó eseményeket figyeljük, rögzítjük magunknak, észrevesszük, ha mások találgatnak, behelyettesítjük a találgatást a magunk által elképzelt lehetőségekbe, és ha szerencsénk van, akkor mégiscsak megismerjük a titkot. Kétségtelenül nagy kitartás, türelem, fantázia, memória szükségeltetik a titokfejtéshez. A minden titkok tudója magához kérette, halálos ágyához azt az embert, akiben megbízott, hogy a titkot ne vigye magával az örökkévalóságba, átadta titkát. Ketten tudtak a dologról, egyikük rövidesen elhunyt. Sokan és sok mindent állítottak a halálos ágynál elhangzottakról, mindenki a saját változatát adta tovább, a titok már több száz változatban keringett, újabb titkok telepedtek rá. Az elhunytat sokan tisztelték, majd az idők múltával kevésbé, sőt elkezdték rossz színben föltüntetni, válasz tőle nem érkezhetett, menteni nem tudta magát, ha élt volna, akkor sem ad választ, mert a megnyilatkozók nem értenék meg, nem hinnének neki, és egyébként a titok az ő titka volt addig, amíg át nem adta a titok mostani tudójának. Harcostársai idővel ellene fordultak, megtagadták, mert tetteit, cselekedeteit ma sem értik, és nem ismerik a titkot. A halálos ágynál a halál ellen küzdő férfi azt mondta, benned megbízom, téged látlak magam körül olyannak, aki államférfivá válhat. Rövidre kell fognom magam, hamar itt a vég! Elmondom neked, kezeimet gúzsba kötötte a Nyugat, személyesen a német kancellár fenyegetett teljes tőkekivonással, ha nem veszem magam mellé a „soros gyerekek” által működtetett „álantikat”, a 2/3-mados törvények érdekében, téged azért nem vettelek magam mellé, hogy tiszta maradj, és megvalósítsd azt, amire én nem voltam képes. Légy kitartó, türelmes, törvénytisztelő, haza- és nemzetszerető, építs a családra és európai örökségünkre, a kereszténységre, zárkózz el a szélsőségektől, őrizd meg ezt a népet a jövő századokra, és ne feledd múltunkat sem. Ezek voltak azok a titkok, amelyeket a haldokló átadott az élő reménységnek, és csendesen eltávozott.

Gömböcprobléma

Velem mindig történik valami…A teknőcök teljes nyugalomban napoztak a lapos sziklákon, ellenségük nincs, egyszerűen behúzzák fejüket, farkukat és lábaikat, állat legyen a talpán, amelyik elbír erős páncélzatukkal. A támadók idővel megunják a próbálkozást, otthagyják a teknőcöket, ismét előbújhatnak a védőpáncél biztonságából. Hirtelen szél korbácsolta föl a tenger hullámait, ki tudja honnan indult és hová tart, a partra csapódó hullámok megzavarták teknőseink nyugalmát, egy részüket a visszahúzódó hullámok magukkal sodortak a tengerbe, a többiek a lapos sziklákon várták hánykolódásuk végét, nem ez az első eset, hogy a vihar össze-vissza dobálta őket. Tudták vége lesz egyszer a cudar szélnek, a hullámok elülnek, visszahúzódnak a sziklákról, és megnyugszik a tenger. Számításuk ez úttal is bevált, a szél elültével a parton rekedtek mind egy szálig hasi páncéljukra fordultak, és tovább folytatták a napozást. A teknősök különleges csoportjához tartoztak, megoldották a nemrég, az ember számára ismeretlen, megoldatlan problémát. Hátukra gömböc formájú páncélt növesztettek, amely páncélnak csupán egy instabil pontja van, az is a hátuk tetején, állat legyen a talpán, amelyik erre a pontra állítja teknőceinket, és ily módon ejti zsákmányul őket. A számolás, a számolásból kialakult számtan, komolyabban matematika ismerete az ember sajátja. Sokan, a mai fejlett technikát látva, annak káros hatásait ismerve, és még nem is ismerve, a matematikai ismereteket, az ismeretetek bővülését, azok közkinccsé válását tartják az ősi rossznak. Miért nem maradtunk ez egy és a sok fogalmánál? Milyen jól megvannak az Amazonas vidékén élők, akik ha hívják társaikat élelemszerzéshez, csak azt jelzik egymásnak egy állatra, vagy pedig sokra nyílik vadászati lehetőség. Ha sok, akkor is csak annyival végeznek, amennyire szükségük van, nem tehetik fridzsiderbe a maradékot. A számolás matematikává fejlődött, a sámán és táltos korszakhoz nem kehet visszatérni, bármennyire is óhajtják az ősmagyar életmódunkat visszahozni szándékozó, mégoly tiszteletreméltó professzorok, vagy a sok kókler. Megszületett a Rubik kocka, világsiker lett, megoldották magyar matematikusok a „gömböcproblémát”, világsiker lett. Lehet, bekerül a „gömböc” is a New York Modern Art Múzeumba. Érdemes rá! Megvásárolható az egyetlen stabil és egyetlen instabil ponttal rendelkező, homogén anyagból készült „gömböc”. Matematikussiker! De minek, mire használható, amikor a teknőcök már évmilliók óta ismerik a megoldást, csak közös nyelvünk nem lévén, nem közölték velünk. A Természet talán többet tud nálunk, és bármennyire is igyekszünk mi, homo lúdenszek, soha nem tudjuk fölfogni elménkkel, megragadni akár matematikai eszköztárunkkal, akár több tíz kilométeres szuper-gyorsítókkal azt a változatos világot, amelyben élünk, éltek elődeink, azok az emberfajták, amelyek előttünk jártak bolygónkon, a Földön. Tudásra vagyunk ítélve, az ismeretlen megismerése vonz bennünket, túl akarjuk haladni elődeinket, próbálkozunk, a „tudás” századát éljük, jussunk el a végéig! /http://www.gomboc.eu./

Szószerint

Velem mindig történik valami…Nyári kirándulásomon egy társaspár, még nem házasodtak össze, az élmény dús kirándulásról, emlék gyanánt képet készíttettek magukról. Szívesen vállalkoztam a feladatra, miért ne, hiszen több mint négyszáz felvétel készült a digitális technika jóvoltából, mások is kértek hasonlót, eljuttatom a képeket, ígértem mindegyiküknek. A kilencszer tizenhármas fénykép elküldését, mindeddig halogattam, mert személyesen szerettem volna átadni, a női társ részére, így beszéltük meg. A volt Gorkíj könyvesboltban dolgozik, a Váci utcában, mindjárt az Erzsébet hídról jövet balra. Emlékeimet szerettem volna fölfrissíteni. Egyetemi éveim alatt a Gorkíj könyvesboltot szívesen látogattuk. A legújabb szakkönyveket orosz nyelven rendkívül olcsón árusították, lett légyen műszaki, gazdasági, szépirodalmi, vagy nyelvészeti könyvújdonságokról szó. Ma is őrzöm valamennyit, mert a kitűnő angol, német nyelvű kiadványokat azonnal lefordították oroszra, így az egyébként csak évek múlva beszerezhető eredeti kiadványok szöveghű fordításához szinte azonnal hozzájutottunk. A Szovjetunió egyezmény hiányában, amit nem is akart megkötni, nem fizetett szerzői jogdíjat, és a több százezres, talán többmilliós példányszámban nyomtatott példányokból jutott a baráti, szocialista államok számára is. Az orosz nyelvű szakmai vizsga egyébként is kötelező tárgy volt, nem ártott a gyakorlás, a formulákat meg úgysem írták át cirill betűkkel. A fordítások annyira szó szerintiek voltak, hogy a „minden jog fönntartva” kitétel is szerepelt a szovjet kiadásokon. Nem javítottak semmit, törekedtek a szöveghű kiadásra. Példaszerűségüket minálunk nem követték, ma sem követik. A The Times híres kiadványaiból, melyeket magyar fordításban megjelentettek, majd mindegyiket megvásároltam. A világtörténelmi Atlaszt, a régészeti Atlaszt előszeretettel forgatom, és összevetem a térképeket, adatokat az általam ismertekkel, vagy a „technika” segítségével megvásárolt, vagyis nagy felbontású digitális fényképezőgépemmel innen-onnan kifényképezett, majd PC-re rögzített, vagy kinyomtatott lapokkal. A Demokrata nagytakarítás során kidobásra ítélt, ’97. Június 21.-diki számában, egy különös cikkre bukkantam a „tallózó” rovatban. A „The Times Atlasz, Második Világháború” kiadványának 93.-dik lapján átjavították a 2/A HOLOCAUST, nem digitális, hanem kézzel rajzolt térképén a magyarországi, áldozatok számát. Az angol kiadásban a térkép 742 ezer zsidó polgárt, és ebből 200 ezer áldozatot, a magyar kiadás 742 ezer zsidó polgárt és 600 ezer áldozatot tűntet föl. Utánanéztem saját példányomban, és valóban, a 93.-dik oldalon, ötven föltűntetett szám közül egyedül a 200 ezer helyett, 600 ezer szerepel, a többi negyvenkilenc azonos. Nyomdai elütésről nem lehet szó, a térkép kézzel rajzolt. A magyar kiadás munkatársai: Dr. Dezső Tamás, Márton Ágnes, Zentai Dénes, dr. Tóth Sándor, dr. Antus Sándorné, dr. Gyarmati János, Szlávik Tamás, Merkly László, a felelős nyomdai vezető Zöld Ferenc. 1000 milliárdot követelnek ismét rajtunk, ilyen bizonyítékokkal akár 3000 milliárd is lehetne. Nomen est omen!

Ismeretátadás

Velem mindig történik valami…Nemrég, valamelyik rádióadón Illyés Gyuláról értekeztek, megemlítették „Egy mondat a zsarnokságról” című versét, mekkora bátorságra vall egy ilyen költemény megírása az önkény idején. Hát igen! Valóban!
A riporter még megjegyezte, milyen határozottan utasította vissza Rákosi Mátyás kérését, írna egy Himnuszt nemzeti imádságunk helyett, amelyet nem tartott a kor szelleméhez igazodónak, amit aztán Kodály Zoltán majd megzenésít. A történet egy kissé távol van az igazságtól!
Apósom révén, aki háziorvosuk volt, ismertem a Péczely családot, Kodály Zoltán második feleségének, Sárikának a szüleit, testvérét Gábort pedig, a teniszpályáról. Tőlük tudom, a történet valójában másképpen igaz.
Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát egyszerre rendelte magához Rákosi Mátyás, aki tudta, hogy Kodály Zoltán rendkívüli tekintéllyel rendelkezik belföldön és külföldön egyaránt, amit oly módon próbált csorbítani, hogy a kézfogáskor megjegyezte, Kodály nem sok jót hallok magáról! Kodály Zoltán azonnal válaszolt, én sem magáról Rákosi! Így indult a beszélgetés, aztán Rákosi Mátyás röviden közölte, új Himnuszt akar. Illyés Gyula nem szólt egy szót sem, ránézett Kodály Zoltánra, aki avval hárította el Rákosi Mátyás szándékát, hogy kijelentette, ő olyan tökéletes zenét, mint a Himnuszé nem tud írni.
Rákosi Mátyás nem parancsolhatott Kodály Zoltánnak, ennyiben maradtak, ezért maradt nemzeti imádságunk a mai napig változatlan, ezért nem született meg a vers sem.
Dr. Babos Ferenc és családja, akivel kitűnő nyelvművelőnk dr. Lőrincze Lajos baráti viszonyt ápolt, együtt látogatták a Pápai Református Gimnázium és Kollégiumot ismerték Illyés Gyulát. Feri bácsit, feleségem révén, aki évekig náluk lakott, magam is jól ismertem. A „himnuszírás” történetéről Feri bácsi is pontosan ugyan azt mesélte el nekem, mint amit Péczelyék elmondtak.
A történet szereplői mindannyian elmentek már, az igazságot most én adom tovább.
Nyolcvan éves lett idén, ünneplik az egész országban, magasztalják, dicsérik egyéni stílusát, mindenkori kiállását, nemzetjavító szándékait. Meg is érdemli! Részt vett mindenben, ami a régi ellen irányult, és a régi rendben is megénekelte Sztálin, és Rákosi apánkat, anyánkat. Amerikából telefonált Lakihegyre, rendben mennek-e a dolgok, nyugtalankodott. A Világszövetség elnöke volt, nem vállalta tovább, leszavazták. VIP listás is volt, igaz, hogy csak kezes. Azt sem vállalta tovább. Avatott tolmácsolásban hangzanak el versei. Nagyon elgondolkodtató, többsíkú értelmezéssel bírnak, a nemzeti nagyok között lesz a helye, már ott is van. Zelk Zoltán is ott van már rég, ő is megénekelte a régi uralkodókat. Nem baj! A baj az, hogy nem vállalják, pedig nyugodtan megtehetnék, a kis botlásokat, és a nagyobbakat is feledteti az idő, másra sem fog az utókor emlékezni, mint kiválóságaikra.

Kuntakinte

Velem mindig történik valami…Az egész ország ismerte, az összes TV csatorna sugározta volna, fölvette volna a versenyt akármelyik mai TV szappannal, de akkoriban csak egy csatorna létezett, TV készüléke sem volt mindenkinek. A sorozatot azonban azok is ismerték, akik nem rendelkeztek készülékkel, Isaura és Kuntakinte sorsát a munkahelyeken, a magánéletben egyaránt figyelemmel kísérték. Állandó beszédtéma volt, mi történt velük, együtt sajnálkoztunk sanyarú sorsukon, rabszolgasorban éltek, ismertebbek voltak H. Beecher-Stowe „Tamás bátya kunyhója” regényének alakjainál. Fölöttük elszállt az idő, de Isaura és Kuntakinte olyan élethű szereplőkké váltak, hogy sokan úgy gondolták valóban élő személyek, rabszolgasorukból való megváltásukra országos gyűjtés indult. Mígnem egyszer vége lett a sorozatnak, de emlékük bennünk ragadt. Amatőr színjátszók elevenítették meg őket sikerrel, ha nevük valahol előbukkant mindenki, kivétel nélkül tudta kikről van szó, életüket az emberek jobban ismerték, mint saját családjukét. Népszerűségüket az is növelte, hogy akkoriban, folytatta a faji megkülönböztetés elleni harcát az amerikai néger tiszteletes M. L. King, akit merénylők öltek meg. Családi estre voltunk hivatalosak, a családi esten műsorral lepték meg egymást a kollégák. Az oldottabb hangulatban szabad volt a viccelődés is, a szigorú hétköznapokon a viccnek helye nem volt. Professzor úr, nem szerette a viccet, sokat követelt, és rendkívül pedáns volt a számonkérésben, keze alatt többen váltak szakmájuk kiválóságává.
Akik nem teljesítették a kirótt tudományos elvárást, távozniuk kellett, de a jó iskola következtében, kivételes ismereteik révén, azonnal főorvosi, osztályvezető orvosi beosztást tölthettek be. Akik maradhattak, haladtak a ranglétrán, előbb-utóbb professzorok lettek maguk is. Jóskát, aki elálmosodott a vacsorához szervírozott italtól, a frissen kandidált, és mókamesternek vállalkozó, Árpád középre helyezett székre ültette, feladata csak annyi volt, hogy helyeseljen, vagy cáfolja a klinikai történeteket, melyeket Árpád szépen fölsorolt. Sokan magukra ismertek, mások másokra! Professzor úr, mint a szfinkszek a piramisok mellett, mereven, bajusza alatt összezárt ajkakkal, ám figyelemmel kísérte a műsort. Ő tabu volt, róla nem szóltak történetek. Annyi azonban elhangzott, Árpád rendelkezik a klinikán, nemrég megvédett disszertációja alapján, a legmagasabb tudományos fokozattal. Professzor úr ajkai még szorosabbra zártak, mert a tény, tény. Ő a koreai háborúban képezte magát tudóssá, másokat menedzselt maga helyett, a példa is mutatja sikeresen!
A műsor véget ért volna, ha Jóska, akit mindenki úgy tekintett alszik, nem fordul egy találós kérdéssel Árpád felé. Árpád, tudod mi a különbség közötted és Kuntakinte között? Mindegyikünket váratlanul ért Jóska ébredése, és magunk is gondolkoztunk a kérdés megválaszolásán. A hallgatás feszült várakozássá fokozódott, válasz nem érkezett. Jóska elérkezettnek látta az időt, fölemelte eddig lehajtott fejét, ránézett Árpádra, és kibökte: Kuntakinte kívül sötét!

Latinca

Velem mindig történik valami…Ma polgári körök, régebben szocialista brigádok! Embereket hoznak össze egymást jobban megismerni, és megtalálni a közös érdeklődési kört, közösen segíteni egymásnak, vagy rászorulóknak. Hármas jelszóval látták el az illetékesek a brigádokat: munka, tanulás, közösségi élet. Történetesen nekem kellett vállalatomnál munkaversenyszempontokat kidolgozni, összehívni, felügyelni, megszervezni a brigádtanácskozásokat, és kiértékelni az elvégzett munkát, megcsodálni-értékelni a szép kiállítású brigádnaplókat, megírni a főnökök számára a vállalati szintű tanácskozásokon majd elhangzó beszédeket. Olyannyira megbíztak a beszédek általam írt szövegében, hogy nagyon sokszor csak egyszer olvasták el/föl, a tanácskozásokon. Minden brigád nevet választott magának, egyikük, egy kaposvári, Latinca Sándor nevét vette föl. Akkor sem tudtam, ma sem, ki is volt Latinca Sándor, a brigád mindenesetre latinkának ejtette a nevet, ká-val. A beszédben leírtam írás szerint, a főnököm elolvasta írás szerint, azaz latincának. Mihelyt kiejtette a nevet, tudta valamit vétett, mert a tanácskozáson a brigádvezetők már nem a főnöki beszédre figyeltek, hanem arra, hogy magukba fojtsák föltörni akaró, kaján nevetésüket. A vállalatnál mindenki ismerte a Latinca Sándor nevet, többszörösen kitüntetett brigádról volt szó. A tanácskozás után, főnökömtől köszönet helyett feddést kaptam, nevetségessé tettem, igazán írhattam volna a kiejtés szerint a Latinca nevet. A feddést tudomásul vettem, és mivel a következő évben is helyezett lett a brigád az éves versenyben, kiejtés szerint, Latinkának írtam a brigád nevét. Főnököm ez alkalommal a tanácskozás előtt is végigolvasta a beszédtervezetet, és belejavított. Rosszallóan visszaküldte gépírómnak az egyik lapot, javítsa ki a Latinka nevet a helyes Latincára, ami meg is történt. Eljött a nagy nap, megérkezett a brigádvezetők sokasága, megették a pogácsákat, és elfoglalták helyüket, megérkezett a Főnök.
A beszéd/fölolvasás simán ment egészen a díjazott brigádok neveinek fölsorolásáig, és amikor a kaposvári brigád neve következett volna, főnököm megállt az olvasásban, föltolta szemüvegét a homlokára, jobban belenézett a szövegbe, és nagy lélegzetet véve kimondta a Latinca nevet, latincának olvasva.
Az összegyűltek a visszafojtott nevetéstől öklendezve, szájuk elé szorított tenyérrel, hallgatták tovább a már nem sokáig tartó fölsorolást. Főnököm, elfoglaltságra hivatkozva távozott, a díjak, oklevelek átadását, áthárította a párttitkárra. Nem fogom túlélni az esetet, ebben biztos voltam. A tanácskozás befejeződött, szólt a telefon, menjek. Az előszobában, Gizike, a titkárság vezetője sírt, a gépírónő fejével intett, a főnök vár rám, bemehetek. Tóni arcán nem láttam jelét semmi különös elváltozásnak, leültetett, aztán nevetni kezdett, de olyan jóízűen, hogy rám is átragadt. Amikor visszaérkezett, Gizike szipogott, és töredelmesen bevallotta, elfelejtette kicserélni a korrigált lapot. Gizikét jól megdorgálta, engem megdicsért az előkészített beszédért, és elbocsátott.

Bézbólsapka

Velem mindig történik valami…Kabátomon van egy kitűző, a zakóimon is egy másfajta, amikor öltönyt veszek magamra. Megesik, hogy azonos korúak összetalálkozunk, majdnem biztosan valamelyik egészségügyi intézmény előcsarnokában, színházban, hangversenyen. Ott, ahová korunknál fogva, rendszeresen megjelenünk, vérvételre, kezelésre, téli estéinket eltölteni. A minap is egy négyfős ismerőscsoporttal futottam össze. Várakoztak, hogy ki-ki elinduljon hazafelé, de még egy pár szóra tellett az időből. Fekete kabátomon virított a kis jelvény, egy hivatalos magyar zászló, piros-fehér-zöld, középen a koronás Kossuth címerrel. Föl sem tűnne, ha kabátom történetesen a három szín valamelyikében pompázna, mint azok, amilyeneket ők viseltek. Jókedvűen, viccelődve, beszélgettünk, aztán egyikük megkérdezte, mi vagy te amerikai? Majdnem visszaszóltam a „mi vagy te” helyett, igazán mondhatta volna „ki vagy te”. Szeretném, ha mások is így tennének, talán eszükbe jut, ha látják, én viselem a kis kitűzőt, talán nekik is megtetszik, és ők is kitűznek egyet. Olyan vagy akár a párttagok, azok is kirakják hovatartozásuk jó nagy kitűzőjét. Nem vagyok párttag, jó lenne mindenkinek, összetartozásunk jegyében, egy kis zászlócskát, címert viselnie. Emlékeztek a régi március tizenötre, ugye akkor viseltük a piros-fehér-zöld bokrétát ma bezzeg, alig látni valakin, ha igen, tüzetesen, szinte elitélően szemlélik a járókelők. Tudjuk, hogy magyarok vagyunk, minek külön hangsúlyozni szólt az újabb érv. Biztosan ki akarsz tűnni a többiek közül. Majdnem kinyögtem én a „szívemben /is/ hordom mindazt, mit érdemes még”, de aztán meggondoltam a dolgot, fölvágásnak tartják majd, vagy nem is értik kire-mire célzok a rigmussal, esetleg elfelejtették, elvégre az emlékezet múló. Március tizenötödikén, pedig kötelező volt viselni a kokárdát, mondta még egyikük. Evvel aztán vége is szakadt a beszédnek, fogtam magam odébbálltam. Mi ma egy férfinak a dísze? Nyakkendőt alig viselünk, a nyakkendőtű feledésbe merül, aki viseli, többnyire kigombolja ingnyakát, megoldja nyakkendőkét, keresztbeteszi a lábát úgy, hogy férfias őzlába előbújjon a zokni és nadrágszár között. Az ingeken már nem találni gomblyukat, akinek van még „mandzsettagombja”, bátran megválhat tőle. Milyen szerencsém volt, nem öltönyben láttak, akkor a buzogány-lenyomatú, kis, aranykeretes csillagra kérdeznek rá ismerőseim. Netán zsidó vagyok, dávid-csillagot viselek? Magyarázhattam volna, hogy a dávid-csilag hatágú, magyarázhattam volna a reformációt, a lutherit, a kálvinit, hogy kálvinista vagyok, annak kereszteltek, megszoktam, és egyébként is olyan szép a kis fehér csillagocska, nem kitűnni akarok, hanem szeretném, ha ezt is viselnék a „hitbéliek”. De nem viselik a „hitbéliek” sem. Ide jutottunk: elérték, hogy nem kell zászló, nem kell címer, nem kellenek a külsőségek. Nem kell a tartás, nem kell a közösséghez tartozás tudata, és annak szabad jelzése. Bézból sapka, farmernadrág, farmerdzseki, oké! Tévedés ne essék, én is viselem, de arra is kitűzöm a magyar zászlót, és a kis, buzogány-lenyomatú, fehér csillagot!

Felcsermunka

Velem mindig történik valami…Mint hamar kiderült, én sem születtem tökéletesnek. Már tízéves koromban vakbélgyulladásom volt, megoperáltak. Heisler dr. végezte el rajtam az életmentő műtétet. Az operáció előtti műveleteket nem tudtam mire vélni, éktelen sírásba fogtam, a kisegítő személyzet pedig, nem készült föl arra, hogy egy gyermek micsoda erőfeszítésre képes, ha akarata ellenére kívánnak tenni a felnőttek. Először csak egyikük igyekezett rávenni, szépszóval, maradjak nyugton, mert máskülönben nem tud lekötözni. Erre a kijelentésre fölültem, és megpróbáltam menekülni a műtőasztalról, ahová meggyőzéssel már hajlandó voltam fölfeküdni. A férfiú elkapott, karjaival körbefont, és segítséget kért társaitól, akik hangos sírásomtól nem hallották meg kérését, így kénytelen volt a birkózást komolyan venni. Nem adtam föl a harcot, erősen küzdöttem, aztán győzött az időközben megérkezett túlerő, és Heisler dr. segítségét is igénybe véve, lekötöztek,
maszkot tettek az arcomra. Sírástól fuldokolva hamar beszívtam az alváshoz szükséges étermennyiséget, mire fölébredtem már a kórteremben voltam, valaki pofozgatott, azt gondoltam rossz viselkedésem az oka. Fölvilágosítottak, hogy Heisler dr. megoperált, és mindaddig meg leszek kötözve, amíg nyugton nem maradok, mert nagy vágást ejtettek a hasamon. Beláttam, föloldoztak, de éjszakáim nem teltek nyugodtan. Egy jajgatás balról, egy hörgés jobbról, sóhaj a túlodalon, zavarták lelki-testi gyógyulásom. Egy életre belém költözött az orvoslástól való félelem, ami egy idő után tartózkodássá szelídült. Életem első vérvételén, egyszerűen lefordultam a székről. Jelzem is aktuális orvosaimnak, miként bánjanak velem. Így történt Kisújbányán is, ahol a kiváló sebész Márk doktort kértem meg arra, hogy adjon be egy injekciót, kinn alszom, hoztam az ampullát és az egyszer használatos szúrószerszámot, a fecskendőt. Először minden rendben haladt, már letolt nadrággal feküdtem a parasztágyon hasalva, ha elájulnék, ne essem le a földre, és egyébként is farizom lazult állapotba kerül a hasalás következtében. Gentamicint kellett egy héten át injekció formájában elszenvednem, a hét közül ez volt az utolsó. Nem boldogan, de arccal a falnak fordulva, ne lássam az előkészületeket, vártam a szúrást. A szúrás nem jött, de Berci barátom és kedves felsége, a tüdőgyógyász szakorvos suttogására lettem figyelmes. Nusikám, én már régen adtam be injekciót, tudod, mindent előkészítenek az operáció előtt, nekem már csak a lényeg marad, az operáció maga. Bercikém, én is hasonló cipőben járok, mi lesz, ha eltalálok valami ideget, nem emlékszem már hol futnak a farizom idegszálai. A klinikán asszisztencia végzi az injekciók beadását. Kérjük meg Lacit, határoztak. Berci kiment, és Lacival jött vissza, aki a borospincéjükben foglalatoskodott. Értett a borhoz is, ő fejtette a hordókat. Hétvégi vendégük volt feleségestől. Pattanás, csend, szúrás, feszülő fenékizom, kész, fölkelhetsz! Lacikám, amúgy mi vagy civilben,
tudakoltam, csak úgy mellékesen, háziorvos, fogász? Nem, borász, és felcser!

Mószer

Velem mindig történik valami… Magasabb polcra kerültem, új szakmai területek kerültek hozzám. Megismerni, megtanulni, aztán intézkedni, ha kell, ha nem megy úgy a munka, mint ahogy elképzelem, vagy ahogy főnökeim elképzelik. Ez a folyamat időt vesz igénybe, de az „élet” nagy úr, nem tudja mennyi időbe telik az új vezető számára a betanulás, és intézkedni kell, azonnal, ha a nagy úr az „élet” közbeszól. Nem munkaerő fölösleg, hanem hiány mutatkozott a munkaerőben, az állami szabályozás, évről évre változott, most történetesen a bérszínvonal szabályozás volt soron. Miért mennek el az emberek a cégtől, mondaná meg az illetékes alám rendelt vezetőtársam. Laci jött, hatalmas kimutatást hozott magával, évek óta megkérdezik az elmenőket árulják el, menetelük okát. Meg is mondták, őszintén, őket már nem igen érheti megtorlás, leszámolnak, elmennek. Jobb munkakörülmények, jobb bérezés, magasabb beosztás, nyugodtabb munkakör ígérkezik és még hasonló, az elmenő számára fontos, érvek gyűjteményét láttam magam előtt. Laci, te miért vagy már húsz éve a cégnél, miért nem mentél el. Végül is én elégedett vagyok, bár talán lehetne jobb helyem másutt. Leesett a tantusz: készítsünk fölmérést azokról a munkatársakról, akik már régebb óta eszik a vállalat kenyerét. Főnökeim beleegyeztek, a fölmérés kérdőívei elkészültek, és váratlanul magához rendelt a Vezér. Rossz előérzeteim voltak, nem is csalatkoztam. A titkárnő bejelentett, de előtte megsúgta, hogy belülről emelkedett hangokat hallott, amitől görcsbe szorult a gyomrom. Benyitottam. A neobarokk garnitúra kanapéján a személyzeti főnök terpeszkedett, a Vezér újságja mögé rejtett arcát nem is láttam. Köszönésem nem fogadta egyikük sem, beljebb léptem és vártam, hogy leereszkedjen az újság, hellyel kínáljanak. Eddig még mindig így történt, ha a Vezérhez jöttem. Állva várakoztam, eltelhetett pár perc, nekem túl hosszúnak tűnt, az újság nem ereszkedett alább, de a hang megszólalt. Igaz, hogy elkészültek a fölmérő lapok? Igaz, most küldtük szét a napokban. Igaz, hogy hibásak a fölmérő lapok? Nem hiszem, az érdekeltekkel egyeztetett formában, szakmai segítséggel állítottuk össze, nem volt kifogás. Márpedig rosszak, most számolt be Bebesi elvtárs, hogy a kiküldött lapok rosszak. Ránéztem a személyügyisre, de lehajtott fejét nem emelte rám. Hallgattam, Bebesi elvtárs sem szólt, mindketten vártuk a Vezér hangját. Mondja Bebesi elvtárs, mi a kifogás! Már elmondtam főnök, több mondanivalóm nincs. Akkor elmehet! Fölállt, kiment, a vezér nem fogadta köszönését. Az ajtócsukódás hangjára leereszkedett az újság, megláttam a Vezér arcát, és oldódott gyomorgörcsöm. Az arc a megszokott volt, neheztelésnek, haragnak nyoma nem látszott. Időnként le kell szúrni Bebesi elvtársat, idejön mószerolni, de nem engedhetek a látszatból, legközelebb a Párt Bizottságon engem fog mószerolni. Ezért ült hát magába roskadtam Bebesi elvtárs, ezért kellett nekem állva hallgatnom a feszes kérdéseket. Leültetett, és beszámoltatott, mikorra várhatók a visszaérkező ívek, folytassam a munkát. Hú!

Értékmentés

Velem mindig történik valami…A pszichológia nem tudomány, jelentette ki Englander /umlautos a-val/ Tibor a pszichológia szakterületének jelentős ismerője, aki ismereteit többek között nyugateurópai, amerikai tanulmányútjai alkalmával szerezte meg. Meglepődtünk, miért egyetemi tárgy, ha még nem emelkedett tudományos rangra. Hamarosan megtudtuk.
Talán százan ülhettünk a teremben. Az előadó nagy, már kopaszodó fejét, kese haját, és nem hanyag eleganciáját, hanem kifejezetten rendetlen öltözékét látva, ahogy a katedra előtt botorkált, mert még ráadásul vastag üvegű, SZTK finanszírozott, azaz ócska szemüveget viselt, mosolyogtunk. Mosolyunk hangos röhögéssé fajult, amikor előadónk megszólalt, hogy adjunk neki témát, „tudományát” nem lehet a rendelkezésre álló kilenc órában elmagyarázni, de még elmondani sem. Türelmesen kivárta, amíg kiröhögjük magunkat, és a végre beálló csendben újból fölszólított bennünket, mondana valaki egy témát, mert neki nincs, nem készült az előadásra. Hátul egy egyenruhás katonatisztre tekintett a társaság, a katonák a bátrak, vette is a lapot, és megkérdezte, hogyan lehetne beosztottjait fenyítés eszköze hiányában is féken tartani.
A tanár úr elkezdett beszélni. Beszélni és nem oktatni, és ahogy teltek a percek figyelmünk élesedett, abszolút csend lepte el a termet, a kimondottan antipatikus előadó, az óra végére szimpatikussá küzdötte föl magát. Az első óra után, a szünetben egyedül rótta a folyosót, aztán bement a terembe, és mi szó nélkül követtük. Csendes, nyugodt hangon folytatta mondandóját, már régen nem a katona által föltett kérdésről, hanem, és ezt csak most vettük észre, az igen alaposan előkészített, általa fontosnak tartott pszichológiai alapokról beszélt, de nem alapfokon, hanem egyetemi szinten. Ítéletalkotásról, utilitásról, érthetően, világosan. A második óra utáni szünetben már megállítottuk sétája közben, körbeálltuk, és ő folytatta azt, amit előre kitervelt, amibe észrevétlenül bevont bennünket, a pszichológia tudományának mélyvizébe.
Előadása végén fölállva tapsoltunk, amit ő elvörösödve köszönt meg, annyit szólt szerényen: a viszontlátásra!
Nem láttuk viszont, valami ok folytán előadása elmaradt, más nem vállalta a pszichológia tudományának kényes területén a felnőttoktatást.
Bezzeg ma! Van pszichológia, van parapszichológia, van metapszichológia stb. Fizetős oktatás keretében, magas szintűen fölkészületlen előadók serege áll készenlétben, a sokszor fölkészültebb, de hiszékeny hallgatóság rendelkezésére.
Englander /umlautos a-val/ Tibor ma is aktív, az MTA egyik intézetének osztályán dolgozik.
Kíváncsi lennék, mit ajánlana a mai felnőtteknek, hogyan neveljék, fenyítés hiányában a fiatal generációt, hogy értékes tagjai legyenek a társadalomnak, és majd ők sem fenyítéssel, hanem a pszichológia hathatós eszközrendszerét jóra használva vigyék tovább a maradandó emberi értékeket.

Precízitás

Velem mindig történik valami…Kínos helyzetbe került egy régi ismerősöm Japánban. Szakmai úton vett részt. A protokollra alaposan kioktatták, azon túl persze, hogy egyáltalán miként tárgyaljon a japán féllel, ami olyasféle, mint a piaci alkudozás, csak hát japán módra. A tárgyaláson derekasan megállta a helyét, már-már teljesnek tűnhetett megelégedettsége, és akkor jött a kínos, furcsa helyzet. Már mindenkitől elköszönt, a megfelelő meghajlással, amikor sorra került a nagyfőnök, az, akitől minden függ, hogy végül is siker, vagy kudarc lesz tárgyalásuk végeredménye. A protokoll szerint meghajolt, természetesen nem nézve a főnök szemébe, csak fölpislantva a már előrehajolt helyzetből. Tartósan nem szabad a szemkontaktust tartani, csak annyira, hogy eldönthető legyen egy további meghajlás szükségessége. Barátom, ahogy elmesélte az esetet, attól tartott nem jön be az üzlet, odaveszik az egész út, ha nem hajol meg még egyszer. Fölpislantott tehát, és újból meghajolt, szigorúan véve az alapszabályt, meghajlás előtt ne nézz a partner szemébe, nem illik. Vélhetően a nagyfőnök is így gondolkodhatott, mert amikor másodszor meghajolt, és fölpislantott a nagyfőnök arcán halvány mosolyt vélt fölfedezni, amit a barátság jelének tulajdonított. Ezt alátámasztotta az a tény is, hogy a nagyfőnök, amikor kiegyenesedtek neki kezdett egy újabb meghajlásnak. Örömmel nyugtázta protokolltudását, a nagyfőnök kezdeményezése ösztönzőleg hatott rá, magabiztossá vált, és a fölegyenesedés után, már ennek megfelelően fogott neki az újabb meghajlásnak. Nem emlékezett arra pontosan hány alkalommal hajolt meg, mert a hajlongástól, figyelembe véve a kisebb jelentőségű tárgyalópartnerekkel elvégzetteket is, erősen fájni kezdett a dereka. Lesz, ami lesz, utolsó meghajlásuk alkalmával nem pislantott föl, és amikor nagy nehezen kiegyenesedett, tekintetével úgy, ahogy itthon erőteljes, férfias kézfogásnál illik, tekintetét rászegezte a nagyfőnökre, ha lehetséges lett volna át is szúrja, és állva maradt. A beosztottakon mintha a megnyugvás jelét vélte volna fölfedezni, kissé hátralépett, ezt is a protokollnak megfelelően kétlépésnyit, hátat fordított, és gyorsan, szinte futva távozott, vigyázva arra, nehogy visszanézzen, és még egyszer elkezdődjön az elbúcsúzási szertartás. Na, és mi lett az eredménye utazásodnak? Gondolhatod! Mit gondoljak? Két hét után érkezett meg a szerződéstervezet, a tárgyalás sikeres volt, de más írta alá, nem a nagyfőnök. A szerződés mellé csatolták, a nagyfőnök udvarias, mentegetőző, rövid levelét, barátságáról biztosított, jó egészséget kívánt, és még hozzáírta, hogy derékfájással kezelik az egyik klinikán. Tudod, a japánoknál nincs nyugdíj, mindenki életfogytig tartó hűséggel dolgozik vállalatánál, szabadságukat nem veszik ki, csak az indokolt betegséget akceptálja a cégvezetés, de tulajdonképpen azt sem veszik jó néven. És mikor veszik ki az összegyűjtött szabadságukat, kérdeztem csodálkozva. Én is utána érdeklődtem, a válasz az volt, hogy a haláluk előtt, mert pedánsak, precízek, a halálukat is számba veszik!

Gyerekzár

Velem mindig történik valami…Sokadik kiadást megért útikönyv a „Mecsek”. Amikor kezembe került, érdeklődéssel lapozgattam, nem erről a környékről származom, nem itt töltöttem gyermekkorom, de munkatársaim rajongással beszéltek a vidékről. Más lehetőség nem lévén, családostól, barátokkal elindultak vasárnap korán, és késő este értek haza a kirándulásokról. Az útikönyvet dr. Oppe Sándor pszichiáter, a Mecsek Foto Klub elnöke, apósomék jó barátja szerkesztette, írta. A hegység őstörténetétől kezdve, a faunáig, a forrásoktól a pihenőhelyekig, az egynapos túrától a többnapos ajánlatig minden szükségeset megtalált az érdeklődő a több száz lapos, kezelhető méretű könyvben. Egyik vasárnap, apósommal kettesben kerestük föl Kisújbányát, neki rokonsága lakott régen a faluban, akkor, amikor még iskola, bolt, postahivatal, plébános, igaz, hogy csak alkalmi, szolgálta a kétszáz éves települést. Más oldalról is kaptam ösztönzést, nevezetesen Horváth tanár barátomtól, együtt oktattuk a bányaipari technikusokat. Akkor még szükség volt erre a ritka szakmára. Neki, francia mintára, ahol a városiak menekültek vidékre, már háza volt Kisújbányán. Én is vettem egyet. Kölcsönből. Egyéves fizetésembe került az elhagyott ház. Ha kinn voltam, körbejártam a falut, hiszen egyre több ház új gazdára lelt, ismerkedtünk, tanácskoztunk. A tanácskozást tanár barátommal, Sanyival, hivatalból is meg kellett ejteni, a falulakókat képviselő testület tagjaiként, akadt jócskán megbeszélnivaló. Rosszak voltak az utak, benőtte a növényzet a patakmedret, emiatt az úton folyik az esőtől megduzzadt patak, nem jött be annyi pénz az önkéntes hozzájárulásokból, mint amire számítottunk, aki nem fizetett, utólag indokolta nemfizetése okát, mert az ő háza elé nem került elég kő, később bitumen. Sokan sajátkezűleg javítottuk, meszeltük, építettük házainkat, elkelt a másiktól a jó tanács. Sanyi éppen kiskapuja zárszerkezetével bajlódott, a csavarok, rugók, emelőkallantyúk sokasága ott feküdt a földön. Szétszedte, megtisztította, bezsírozta, az összeszerelésnél tartott, amikor fiammal, második elemista volt akkor, fölfelé, a templom felé tartottunk. Sétáltunk! Panaszkodott, mert nem jegyezte meg jól a sok alkatrész helyét, funkcióját, nem találta az összeillő elemeket, a zár nem akart összeállni. Mondta is, hogy ha nem jövünk is, abbahagyta volna a szerelést, türelmét vesztette. Megnéztük cserjéit, a frissen ültetetteket, a villám verte nagy fenyőjét, és megmutatta a lakószobájukban föltört sáros víz nyomait, amit nem tudott mire vélni. Együttesen rájöttünk a baj forrására, az egérjáratok nyomában jöhetett a hegyoldalnak nekitámaszkodó házba a piszkos lé. Megyünk tovább, Sanyikám! Te Andris, hová raktad a zár alkatrészeket, mordult rá gyerekemre, úgy tanárosan, komolyan. Én se hittem, ő sem hitte, de a zár összeállt, amíg mi a kertet, a házat jártuk, másodikos gyermekem türelmesen, figyelemmel működőképessé varázsolta a zárat. Minden alkatrész a helyén lehetett, mert nem maradt a földön egy sem. Rakjuk helyére ízibe, visszafelé jövet már nem állunk meg, ugrattam Sanyit, fiamra büszkén, boldogan!

Költségtakarékosság

2010-02-03 Szerda
Velem mindig történik valami…A családban, ha sor kerül rá, én főzöm a halászlét. Nem azért, mintha különösen értenék hozzá, azt mondják férfimunka. Szerintem más, sokkal egyszerűbb oka volt a kialakult szokásnak, ma már ez sem igaz, sok bajlódással jár. A halat be kell szerezni, lehetőleg pontyot, úsztatni kell a fürdőkádban pár napig, hogy lefogyjon, egy határozott mozdulattal fejbe kell kólintani, ne mozgolódjon, kicsúszik a gyenge marokból, meg kell szabadítani a sok pikkelytől, fölvágni a hasán, kiszedni a belsőséget, és megtalálni a nyakrésznél azt a bizonyos csontocskát, ami kitörendő, mert ha bennmarad, keserű lesz a lé. Sokan dicsőséggel végzik ezt a munkát, mindenki a saját módszerét tartja az igazinak. Van tiszai, balatoni, dunai alapfogás, ezt kell aztán föltupírozni egyénire. Állítólag a bográcsban készült a legtökéletesebb, mégis a halfőző versenyeken hol egyik, hol másik főző nyeri meg a kóstolók tetszését. Nekem legjobban a mohácsi halászlé ízlik, ismerem. Ha vendégeink érkeztek a külvilágból, alkalmat kerítettünk rá, hogy a kompátkelő melletti vendéglőben szerét ejtsük egy jó halászlé vacsorának, túrós csuszával. Soha nem vallottunk kudarcot, a vacsora és a hangulat is mindig kitűnő volt. Akkoriban cigányzenekar húzta a zenét a vacsora alatt, jól játszottak, ki mit kért, azt húzták a füle alá. Egykori főnököm szerette a cigányzenét, de szívesen hallgatták vendégeink is. A vacsora utáni boros beszélgetés sokszor nótázásra fordult. Laci ilyenkor kitette a pénztárcáját az asztalra, a prímás tudta miről lesz majd szó, rákérdezett, mit páráncsol a vendég? Laci körbemutatott, ez egyértelművé tette a prímás számára, hogy mindenkinek el kell húznia a nótáját. Jó alkalom volt ez vendégeink magyar nyelv, és zeneoktatására, mert igaz, hogy ők csak a Hajmási Pétert és Pált ismerték, esetleg valami más operett betétet, mi azonban egymás után szépen, és egyre hangosabban elénekeltük a megrendelt nótát, külföldi vendégeink nagy örömére. A záróra előtt aztán jöhetett a hosszúra nyújtható, befejezhetetlen Hajmási Péter és Pál. Ilyenkor együtt volt a vendégsereg, a szomszéd asztaloknál ülő idegenek is bekapcsolódtak az éneklésbe, míg aztán vége lett a zenének, a prímásék menni akartak, tust húztak. A prímás megjelent hajbókolva Laci asztalánál. Laci nem rendelt zenét, szerintem tudatosan tette, mert, mint aki se lát, se hall, szó nélkül nyúlt a kitett pénztárcáért, zsebre tette, elindult kifelé. A prímás megkísérelt minden tőle telhetőt, Laci elé hajlongott, hátrafelé menetben ki egészen a kijáratig. Hiába!
Az utcán még jó sokáig hallottuk, ahogy egymás között szidták prímásukat a zenészek, a prímás meg Lacit, hol magyarul, hol a maguk keverék nyelvén. Hogy miről lehetett szó az egyértelmű volt számunkra. Vendégeinknek, akik kíváncsiskodtak a hangzavar felől, megmondtuk, ők már csak ilyenek, ha maguk között vannak. Jóllakottan, elálmosodva ültünk be a kisbuszba, Laci kommentárja csupán annyi volt: ez a nap is jól sikerült! Hát igen, ő gazdasági igazgató volt. A rákövetkező vacsora előtt azért kitelefonáltatott, ott van-e még a régi prímás?

Valóságálom

Velem mindig történik valami…Nem volt sziporkázó napsütés, már napsütés sem volt, beesteledett, és csúnya köd ült a városon. Alig vártam, hogy ismét otthon legyek. Hosszúnak tűntek a megállók közötti távolságok, kikémleltem az ablakon. Fények, a szokásosak, a köd miatt az épületek egymásba folytak, nem tudtam, merre járok. Nem egyszer elveszítem az időérzékem, ki tudja miért. Most azonban tudtam. Egy család, négy kisgyermekkel, csecsszopótól a talán hatévesig, helyezkedtek el az egyik üléssoron. Őket néztem, milyen kedvesen bánik a nagyobb a kisebbel, babusgatja a kicsit az édesanyja, apjuk pedig, amikor kanyarodik a jármű, védően tartja meg jobb karjával, a folyosó másik oldalán, a két ott ülőt, ölében, baljával átölelve a másik kicsit. Öröm volt nézni őket! Más nem is volt a buszon. Előrementem, megkérdeztem a vezetőt, a szokásos útvonalon közlekedik, vagy kerülő úton jár, gyakran előfordul mostanában, hogy a városépítés miatt rákényszerülnek. Nem ez a járat, mindig erre közlekedett, nem változtattak útvonalat. Érdekes, amikor fölszálltam a buszra, éreztem a körforgalom balra, majd jobbra forduló ívét, aztán az egyenes szakaszt. De hát melyik járat ez? Megmondta. A következő megállónál leszálltam, elnéztem a sötétben a buszjárat sorszámát, és nem szólt senki tettem hozzá magamnak. Ha már így történt, visszagyalogolok, nem árt meg a mozgás. A hidegben zsebbe dugtam kötött kesztyűs kezem, összehúztam vállaimat, elindultam visszafelé. Késő van, nem csoda, hogy kihalt a város, majd ha beljebb érek talán többen lesznek. Érdekes, járművek sem közlekednek, sem kifelé, sem a város irányában. A fények is kialudtak. De, hát ez is így szokott lenni, éjfél után lekapcsolják a közvilágítást, csak az irányfények maradnak. Hátrafordultam, hogy meggyőződjek róla, valóban égnek az irányfények, mert előttem teljes volt a sötét. Meglepődve vettem észre, egy irányfényt sem látok, onnan is csak a sötét áramlik felém. A gyorsabb haladás érdekében megszaporáztam lépteimet. Szitáló esőt fújt szemembe a szél. A szélfúvás erősödött, és egyre hidegebbé vált, amit lépteimen is éreztem. Megfagyott a lehullott csapadék, csúszóssá vált a talaj, gyors járásom ellenére lassan haladtam előre. A sötétben óvatosnak kell lennem, nehogy lelépjek a járdáról az úttestre, egy lámpa nélkül közlekedő jármű nekem jöhet, ha nem vigyázok. Minél előbb be a városba, ott majd fogok egy taxit, hazavitetem magam. De merre van előre? Körbe-körbe, bármerre néztem, csak a sötét semmit láttam. Apróbbakat próbálok lépkedni, és még szaporábban, határoztam el magam. A talaj, már nem tudtam járdán, vagy az úttesten haladok, lassan sima jéggé állt össze, és igyekezetem úgy látszik hiábavaló, gyors lépteim topogásnak tűntek. Fáradni kezdek, villant át agyamon, mellkasom izmai a gyors mozgás következtében furcsamód feszülni kezdenek. Ilyen érzésről számoltak be betegtársaim találkozásaink alkalmával, amikor szívgörcsről panaszkodtak. Erős szorító érzés, mintha a mellkasodra taposnának, aztán ájulás következik, amiből vagy kijössz, vagy segítségre szorulsz! És ha nincs kéznél? Véged van!

Kacsa

Velem mindig történik valami…A technika, különösen a jelátviteli technika hihetetlen mértékben fejlődik, vele együtt az innen-onnan érkező hírek számossága és azok megjelenítése, „közkinccsé” tétele hatványozottan. A fejlődés megállíthatatlan, vevő van a technikára is, a hírekre is. Magyarországon, ha reggel fölülők az egyik pesti IC-re, és eszembe jut valami elképesztő butaság, amit megosztok utastársaimmal, már aznap este, visszafelé utamban hallom a pécsi IC-n, mi is történt a városban, amit biztos hírforrásból tudnak. Az is elképzelhető, hogy az esti kiadású hírmagazinok, már tényként, munkatársukra hivatkozva, aki ott volt az esemény színhelyén, közlik azt, amit reggel utastársaimnak meséltem. Állítólag több a működtetett mobiltelefonok száma, mint a felnőtt lakosságé. Fiatalok, középkorúak és a nagyszülők is rászoktak használatára, ha fölülnek a városi buszra, azonnal előveszik készüléküket, és közlik, avval, aki éppen elérhető, hogy éppen most szálltak föl a buszra, nemsokára odaérnek, ahová igyekeznek. Magam is kerestem már hozzátartozómat, mobilkészülékemen, aki pár méternyire tartózkodott tőlem, ha körbenézek egészen biztos, észreveszem. A napilapokban, hetilapokban egyazon hír olvasható más-más tálalásban. Már nem járatok újságot, a TV hírcsatornáiból megtudom a meg nem történt eseményeket is. Nemrég, saját szememmel láttam, a székszomszédom kezében tartott bulvárlapban, hogy a közel száz évvel ezelőtt jéghegynek ütközött, és elsüllyedt luxushajó, a Titanic, nem süllyedt el, pontosabban nem a Titanic süllyedt el! Nem kellett a szemem mereszteni, hatalmas betűkkel szedett headlineként ott mutogatta magát, éppen csak oldalra pislantottam. Gyerekként nagymamámmal vitatkoztam, sőt fogadást kötöttem vele teljes zsebpénzem rátéve, az óriásgőzös katasztrófája ’910-ben, és nem ’912-ben következett be. Vesztettem! Ötven forintom bánta, amit aztán nyaralásunk leteltével visszakaptam tőle. Ám, az egész nyaralás alatt nem vásárolhattam egy gombóc fagylaltot sem, az unokatestvérekre voltam utalva, tőlük könyörögtem ki egyet-egyet. Nagymama bizonyítékként elővette a korabeli újságokat, amelyekben rézkarcos képeken mutatták be a borzalmakat. Ma is szemeim előtt lebeg a csónak szélébe kapaszkodó fuldokló, akinek kezére az egyik matróz evezőlapátjával hatalmas ütést mér. A csónak, zsúfolásig tele volt, nem kockáztatatta sem a maga, sem a menekülők életét, vesszen inkább az egy!
Ezek szerint nem a Titanic roncsait fedezték fel a kutató búvárok, a korabeli sajtóban az ellenlábas KÉK SZALAG-ot nyerni akaró, terjesztette el a hírt, hogy megtarthassa az Atlanti óceánt leggyorsabban átszelőnek járó dicsőséget? Ezek szerint némi igazam nekem is lehetett a nagymamával folytatott vitában, noha úgysem tudom az el nem fogyasztott fagylaltgombócokat pótolni, úgyhogy nem hiszem el a fölröppentett hírt. Szerintem akkoriban még érvényben volt a „Deák Ferenci” intelem, legyen a sajtótörvény rém egyszerű, ne lehessen mást írni csak az igazat! Ajánlom figyelmükbe mai szerkesztőinknek is Deák Ferenc nézetét.