Bézbólsapka
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. február 9.
Velem mindig történik valami…Kabátomon van egy kitűző, a zakóimon is egy másfajta, amikor öltönyt veszek magamra. Megesik, hogy azonos korúak összetalálkozunk, majdnem biztosan valamelyik egészségügyi intézmény előcsarnokában, színházban, hangversenyen. Ott, ahová korunknál fogva, rendszeresen megjelenünk, vérvételre, kezelésre, téli estéinket eltölteni. A minap is egy négyfős ismerőscsoporttal futottam össze. Várakoztak, hogy ki-ki elinduljon hazafelé, de még egy pár szóra tellett az időből. Fekete kabátomon virított a kis jelvény, egy hivatalos magyar zászló, piros-fehér-zöld, középen a koronás Kossuth címerrel. Föl sem tűnne, ha kabátom történetesen a három szín valamelyikében pompázna, mint azok, amilyeneket ők viseltek. Jókedvűen, viccelődve, beszélgettünk, aztán egyikük megkérdezte, mi vagy te amerikai? Majdnem visszaszóltam a „mi vagy te” helyett, igazán mondhatta volna „ki vagy te”. Szeretném, ha mások is így tennének, talán eszükbe jut, ha látják, én viselem a kis kitűzőt, talán nekik is megtetszik, és ők is kitűznek egyet. Olyan vagy akár a párttagok, azok is kirakják hovatartozásuk jó nagy kitűzőjét. Nem vagyok párttag, jó lenne mindenkinek, összetartozásunk jegyében, egy kis zászlócskát, címert viselnie. Emlékeztek a régi március tizenötre, ugye akkor viseltük a piros-fehér-zöld bokrétát ma bezzeg, alig látni valakin, ha igen, tüzetesen, szinte elitélően szemlélik a járókelők. Tudjuk, hogy magyarok vagyunk, minek külön hangsúlyozni szólt az újabb érv. Biztosan ki akarsz tűnni a többiek közül. Majdnem kinyögtem én a „szívemben /is/ hordom mindazt, mit érdemes még”, de aztán meggondoltam a dolgot, fölvágásnak tartják majd, vagy nem is értik kire-mire célzok a rigmussal, esetleg elfelejtették, elvégre az emlékezet múló. Március tizenötödikén, pedig kötelező volt viselni a kokárdát, mondta még egyikük. Evvel aztán vége is szakadt a beszédnek, fogtam magam odébbálltam. Mi ma egy férfinak a dísze? Nyakkendőt alig viselünk, a nyakkendőtű feledésbe merül, aki viseli, többnyire kigombolja ingnyakát, megoldja nyakkendőkét, keresztbeteszi a lábát úgy, hogy férfias őzlába előbújjon a zokni és nadrágszár között. Az ingeken már nem találni gomblyukat, akinek van még „mandzsettagombja”, bátran megválhat tőle. Milyen szerencsém volt, nem öltönyben láttak, akkor a buzogány-lenyomatú, kis, aranykeretes csillagra kérdeznek rá ismerőseim. Netán zsidó vagyok, dávid-csillagot viselek? Magyarázhattam volna, hogy a dávid-csilag hatágú, magyarázhattam volna a reformációt, a lutherit, a kálvinit, hogy kálvinista vagyok, annak kereszteltek, megszoktam, és egyébként is olyan szép a kis fehér csillagocska, nem kitűnni akarok, hanem szeretném, ha ezt is viselnék a „hitbéliek”. De nem viselik a „hitbéliek” sem. Ide jutottunk: elérték, hogy nem kell zászló, nem kell címer, nem kellenek a külsőségek. Nem kell a tartás, nem kell a közösséghez tartozás tudata, és annak szabad jelzése. Bézból sapka, farmernadrág, farmerdzseki, oké! Tévedés ne essék, én is viselem, de arra is kitűzöm a magyar zászlót, és a kis, buzogány-lenyomatú, fehér csillagot!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése