Velem mindig történik valami…Görgey Artúr hosszú életű lesz vélhetőleg. Ha az örökléstannak igaza van, akkor megéri talán a száz évet is. Most derült ki számomra, hogy a Gábor fölvett név, ajánlották neki, ne használja az Artúr nevet, nem válik javára. Elfogadta. Írt egy csomó drámát, színre valót és egyebet. Engem az „Utolsó jelentés Atlantiszról”, összevont önéletrajzi regény trilógiája hozott/vitt közel hozzá. Eddigi életében is sokat megért, még miniszter is volt, a kultusztárcát vezette egy rövid ideig. Olyan rövid ideig, hogy nem történt jóformán semmi az irányítása alatt. Pártonkívüli személyként esett rá a választás. Lehet kényszerűség, és a barátok unszolása vitte rá, vállalja el az ilyesféle közszereplést. Nem látta értelmét működésének, visszaadta a megbízást. Nem karriervágyból tette, amit tett. Úgy gondolta hozzájárulhat valamivel hazánk kulturális életének fejlesztéséhez. Emlékeim szerint leváltott egy-két színi vezetőt, aztán vette a kalapot. A még vissza lévő évei alatt, naplót fog írni, mint tette azt Márai Sándor. Igen, Márait említette, egészen biztosan. Márai naplóiból, amióta lehet, vagyis művei hozzáférhetőek, köszönhetően a rendszerváltásnak, sokan merítenek, egyes kitételei szállóigévé váltak, csak jól jegyezzék meg a citálók, az idők során ne feledjék Márai nevét, mint sok-sok évtizeden át elődeink. Ők még másokat citáltak. Márai újságíró, író és emigráns volt, emigránsként is magyar, művei magyar megjelentetését a megszállók, a szovjetek kivonulásához kapcsolta. Ha tudta volna, hogy újabb csapatok nyomják, tapossák az itthoni demokráciát, immáron más nemzetiségűek, a sárba, műveit még most sem olvashatnánk. Márai sem volt politikus ember, alapeszménye volt, amihez mindvégig ragaszkodott. Szerencséje volt, mert a jó oldalon állt, vélekedhetnénk, de akkor miért távozott volna tudatosan. Mert változást várt, ami még most sem jött el. A változáshoz alapeszményekkel rendelkező, és azért a maguk működési területükön tevékeny, áldozatot hozni képes emberek kellenek. Fajtájukból kevés van. Kopogtató céduláinkat vittem, mert nem jöttek érte. Fogadtatásom a tetthelyen, az irodán elkeserítő, a nyolc évvel ezelőtti állapothoz képest semmit nem változó, kellemetlen volt. Nekem! Mintha csak a szemétgyűjtőbe vittem volna egy pár kiló papírt, bár ott megmondják hová helyezzem, lemérik, és ha túl sok pénzt nem is várok, vagy csekély értéke miatt otthagyom, azért kapok egy hivatalos átvételi elismervényt. Csalódtam, ismét csalódtam nyolc év után! Csak nem képzelem, hogy „szocik” ülnek az asztalnál? Képzelhetném! De mégis fölírnák egy füzetbe, hogy én, XY átadtam két darab cédulát, két darabbal több lesz a kétmillióhoz, jaj de jó! Szavazatszámláló is lennék, ha kellek, próbálkoztam. Nincs itt az illetékes, aki följegyzi! Akkor írjon föl kegyed, vegye át a feladatot! Egy spirálfüzet utolsó lapjára kerültem, ha elölről fogják nyitogatni, ott is maradok. Ide az irodába nem kell alapeszmény, de alapelvárás igen. Görgey Gábor csak leváltott, jobb reményében. És itt? Szavazni persze majd elmegyek, de András barátom már nem!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése